Drága személyem jellemileg eltekinthető ebben a magasztos életben, mivel nem tartozom azon befutott emberek közé, akik fényűzően élhetik le szánalmas életüket. Hajdan, ifjúként ugyanúgy elragadott a hiú ábrándok csábító hívószava, s hittem, fontos kelléke vagyok a társadalmunknak. Aztán, idővel kiábrándultam, majd beletörődtem felesleges mivoltomba. Csak egy egyszerű tanár vagyok, semmi több. Tévedés ne essen, ugyanis ezt az - anyagilag kilátástalan - állást is többre becsülöm, mint bármi mást az életemben. A pontosság és eredményes tanulás megkövetelése mellett, nagy becsben tartom a fiatalok tehetségét. Hatalmas figyelmet fektetek rájuk, s ha tehetem minden szabad percben mellettük vagyok, hogy biztonságos útra tereljem őket. Magánéletem viszont, annál megvetendőbb. 28 éves, végzett diplomás, szaktanár tudásom lévén, nem keresem a hőn áhított nagy szerelmemet. Úgy ítélem, a munkám kötelességének teljesítése alatt, nincs elég szabadidőm, még a saját családi ügyeimet is felsorakoztatni a teendőim közé. Így, ha van egy levegő-vételnyi szabad percem, a hegedűm húrjai és a kedvenc olvasmányaim lapjai közé menekülök a munkám árnyéka elől. Ennek fényében, a tanár kollégáim csak "néma úrfinak" neveznek a hátam mögött. Megbélyegzésüket azzal magyarázzák, hogy az alkalomhoz illően -  avagy sem, - mindig kellő eleganciával és öltözékkel jelennek meg az eseményeken. A hétköznapokban is, kedvelten viselem a fekete kosztümömet, mert anyagilag még meg van hozzá a pénzem. A hajam talán még nagyobb figyelmet váltott ki a szemükben, akár csak a szemem színe. Valahogy úgy jellemezik, "azok a göndörödő, fekete fürtök és széles szín-skálájú szemek". Habár nagy önelégültséget tükröz, de az én szemben ez csak puszta közöny. A hajam, a szokásoshoz híven göndörödik mint bárkié, a szemem színe pedig egy furcsa pigment hiányának eredménye, ami köztes határ a kék és zöld szín között. Illetve a néma jelző, a csöndben olvasó és hangszereimbe merülő szokásaimra utal. Tehát, munkatársaim ha tehetik csak gúnyt űznek a személyemben, tanítási módszereimben, ahol csak érhetnek. A tanulóim viszont lelkesen figyelik minden elhangzott szavamat. És én szintén teszek az ő véleményükre. A belekontárkodásom mások dolgába nem az én szakterületem. Viszont az utóbbi időben, már más szemmel kezdem figyelni a tanulóim pletykaságait. Vámpírokról, meg egyéb furcsa lényekről hadoválnak. De ez már bizonyított tény számomra, a múltamban történtekre vonatkoztatva.

Lotte - Ewan, Tadero - 6 év tapasztalat

Hanyagolnám a "ködös, hűvös estén történt" bevezető monológokat, és inkább tömören leírnám azt a napot, mikor Mystic Falls-ba érkezésem első hónapjában, valami sors döntő eseménynek voltam a szemtanúja. Előjáróba megemlítem, hogy 3 éven át űztem a tanári pályámat, eleinte még a szülővárosomban, Bronxban. Habár, ugyanolyan alá-becsült alkalmazottnak éreztem magam ott, mint annak idején a gyakorlati éveim alatt. Akkor még úgy gondoltam, többre vagyok hivatott mint azt hinnék, és ideje lenne más területeken kipróbálnom magam, a munkám sikerei érdekében. Egyedüli barátom, John volt az, aki hűen képviselte a megbízható barátot és az őszinte erkölcsöt a többi ismerőseim között. Így történt tehát, hogy a meggyőző személyével Mystic Falls-ba invitált, jobb anyagi kilátásokat ígérve nekem. Némileg megnyugvással szolgált, hogy élete nagy-részét ott élte le. Nem volt miért óvakodnom, okot se adott az aggodalmamra az ismeretlen környezettel kapcsolatban. Nem kevesebb, mint 2 hét kellett ahhoz, hogy könnyen kiigazodva és alkalmazkodva elnyerjem a helyi gimnázium angol tagozatos tanári munkát biztosító igazgató úr bizalmát. A harmadik héten már hivatalosan is angol tanárnak álltam. Mind a keresetem és a kialakított, egyszemélyes bérlakásom marasztalni csábított. De ugyanúgy meg volt bennem a honvágy, az otthonom iránt. Hosszú napokat követően, elhatározásom arra a megfontolt tervre esett, hogy még egy kis summát remélve, eladjam az agglegény lakásomat Bronxban, ami továbbra is magányosan porosodott volna a jelenlétem nélkül. Tömérdek közjegyzőt jártam végig a biztos eladás fényében, de mintha fölöslegesen strapáltam volna magam, úgy ért az elutasító hírek sorozata. Ezen már csak egy jó hideg sör segíthetett, mint azt naivan megállapítottam. A helyi kocsma pedig épp csak pár lépésnyire volt. Azonban, akaratlanul is figyelmesen végig kellett néznem, ahogy két idegen, vehemensen egymás torkának ugrik a terem kellős közepén. Nem tudtam mi lelte őket, de feltételezéseim szerint, csak egy szokványos részeg csete-paténak voltam szemtanúja. Későbbi viszont, ennél azért jóval nagyobb dolog bújt meg a háttérben. A hideg italom, épphogy egy rövid időre elfelejtette bennem a kényes ügyeimet, mikor távoztam onnan. Bizonytalanul álltam a lábaimon, de nem annyira, hogy kizárjam magamat a külvilágból. Végig kellett koslatnom a parkolón át, hogy idő előtt hazaérjek, mikor váratlanul egy vérmérsékletet megrendítő sikolyt hallottam a hátam mögül. Mire felderíthettem volna a segélykiáltás forrását, akkor tárult fel elém, egy gyilkosan kikörvonalazódó személy kontúrja, egy másik illető mozdulatlan teste föle magasodva. Túl megrendítő volt számomra a jelenet, hogy egy percre is felhívjam magamra az ismeretlen tettes figyelmét. Tettlegesség hiányába, kellett végig néznem, ahogy lejátszódik előttem mindez. Valamelyest kiszorította belőlem minden életkedvemet, továbbra is tétlenül várva a segítséget. Ám, az elkövető még egy utolsó tettével alátámasztotta számomra, hogy semmi esélyem nincs az embertársam megmentésre, vagy akár a saját menekülésemre. Mindössze azt láttam, ahogy torkán ragadja az eddig földbe gyökerezett merev testet, miután ereje teljében a magasba lógatta, mintha csak egy játékszer volna. Utolsó mozzanatként láttam, ahogy az illető a fejét a másik személy nyakába ássa, s fülsiketítően ismét felszakad a torkából az áldozat rémült hangja. A illúziónak hitt látványban, szinte eluralkodott rajtam a megszakíthatatlan reszketés és félelem, miközben a sikoltozó ember elnémulva az aszfaltra terült. Mialatt az elkövető  láthatatlan módon eltűnt a szemem elől. Szinte kényszernek éreztem megközelíteni az élettelen testet, holott minden porcikámba bele-nyílalt a félelem gyötrő fájdalma. Meglepetésemre, pont azzal a vérben ömlengő arccal találkoztam, akit volt szerencsém szemügyre-venni a kocsmai bunyó alatt. De még így sem sikerült legyőznöm a félelmeimet, a másik személy iránt, aki ilyen állathoz hasonló viselkedéssel kioltotta egy ártatlan ember életét. Nem tudtam, pontosan mivel álltam szemben, de a jövőben nem is akartam újra megtapasztalni egy ilyesfajta kegyetlen bűncselekményt. Azonnal tárcsáznom kellett a rendőrséget, valamint a mentőket is, dacára annak, hogy reményeim teljesen szerte foszlottak az áldozat életben maradása kapcsán. S valóban, a kiérkezés pillanatában túl késő volt már, hogy megmentsék az életét. A helyiek természetesen feldúltan, és félelemmel teli tekintetekkel nézték a történteket. Emészteni próbálták ezt borzalmas tetet, ami engem hasonlóan kétségbe ejtett. A rendőrségi jelentésem, egyedül azt bizonyította, hogy a tanúskodásom alaptalan, s mivel itass állapotom még hiteltelenebbé tette az esetet, így mindezt egy egyszerű állat támadásként zártak le. Én viszont józanul vagy anélkül is szentig hittem, amit láttam az a valódi igazság. S ezt senki nem homályosíthatja el bennem.