Az ember általában bohókásnak születik kis szertelen bolondosnak. Minden gyerek ilyen és ebből a szempontból én azt hiszem soha nem különböztem a nagy átlagtól. Talán csak annyiban, hogy mindig arra törekedtem, hogy soha egyetlen pillanatra se akarjam bántani a környezetemben élőket. Boldoggá akartam tenni őket. Még akkor is ha a falamat rendszeresen összefirkáltam, amikor kicsavaroztam a nővérem feneke alól a széket, és még akkor is amikor a családommal színházba mentünk. Imádtam a világot jelentő deszkákat, és egészen pici koromban még azt gondoltam, hogy arra vagyok hivatott, hogy egykor majd én is ott állhassak. De elég korán összetörték az álmaimat és az ez irányú törekvéseimet, úgyhogy maradt a saját magam által teremtett álomvilág, a fantázia birodalma, amiben csak én ismertem az utat, de én nagyon, mert én hoztam létre, én alkottam. Ha valaki lejön a műteremnek hívott szuterénba, azt gondolhatja, hogy egy aprócska gyermekszobában van, amelybe az évek ötvözték kicsit bele a felnőtté válásom apró jeleit. Néhány komolyabb, saját magam által készített lámpaernyőt, batikolt sötétítőket, különféle árnyalatú paravánokat, amelyek a fényeket voltak hivatottak irányítani. Szóval alapjáraton azt gondolom valahol megrekedtem egy kicsit a gyermeki világomba, és valahogyan nem akartam még felnőni. De dolgozó nő lettem, és büszke arra amit elértem, noha még nem jutottam olyan messzire ahova a legmerészebb álmaimban vágytam csupán. Mit szerettem volna igazán? Ha létezett volna egy jótündér, mármint olyan igazi, ami a kívánságokat teljesíti, akkor azt hiszem azt szerettem volna tőle kérni, hogy váljon valóra minden álmom. Hogy ne legyen olyan mint egy rakás szerencsétlenség, akinek valahogyan soha, semmi nem jön össze igazán.. Ostoba vagyok, aki az álmaiért mindent felad, és mindent odadob azért akit szeret. Kerry, aki szerintem amúgy sokkal okosabb nálam, de ezt neki a világért nem fogom bevallani, szóval ő egyszer azt mondta, hogy engem azért szeret mindenki kihasználni, mert hagyom magam. Na ez aztán már nem igaz, nem hagyom magam és én igenis a sarkamra tudok állni ha kell…persze ez inkább csak önámítás, egy jó nagy butaság amúgy. Szóval ez az egész találkozó, amit leszerveztek nekem egy szeletke álom, amiben nem is mernék hinni, hogy valóra válik. Hogy egy karnyújtásnyira vagyok tőle, az meglehet, csak meg kellene tanulnom hinni benne. De nekem természetesen ezt is el kell bénáznom, az ostoba citromhalászós hadművelettel, azzal, hogy amikor meglátom a velem szemben helyet foglaló művészt, mert lássuk be az, méghozzá a legkarizmatikusabb arcú emberke akit eddig láttam…hogy ismertem azt nem merném állítani. Csak annyit tudok róla amennyit megmutat magából a világ számára. Szóval amikor meglátom akkor úgy viselkedem mint akinek tényleg elment a józanabbik esze. Ha eddig nem tűntem bolondnak, akkor ebben a pár percben azt hiszem sikeresen bebizonyítottam, hogy nem annyira a kreativitásomról, semmint arról vagyok híres, hogy nem tudok rendesen viselkedni. De zavarba hozott, ahogyan nézett ez az igazság, és nem szoktam hozzá, hogy megbámulnak, úgy gyakorlatilag a fejem búbjától addig ameddig az asztaltól még látható voltam. Vörösödtem mint az apró pipacspettyek a nyári búzatáblában és szívesen vettem volna egy olyan képességet, hogy láthatatlanná váljak. Ellenben azért éreztem Ian felől, hogy ez nem afféle tolakodó végigmérés, amolyan mustrálás, ez talán ahhoz hasonlatos, amelyet időnként bizonyos emberek elszenvednek tőlem is, ha szépnek találom őket. Már olyan értelemben szépnek, hogy meg akarom őket rajzolni. Most szembesülök azt hiszem életemben először igazán azzal, hogy az ilyesmi mennyire zavarba ejtő tud lenni. A virág is az, ami azt illeti, ami most itt díszeleg a hajamban, és ettől is roppantul meg tudok illetődni. A rajzom az asztalon hever félig elkezdve, és tudom, hogy mire a vacsorának vége majd neki fogom adni. Kerry persze sipítozni fog, hogy miért nem írattam vele alá, és hoztam haza és én leszek a gonosz kishugi, akire még annyit sem lehet rábízni, hogy Adrian Herondale-től elkunyeráljon legalább egy hajtincset. Ó istenkém, a nővérem meg a buta ötletei. Ha ez az ismert férfi mindig elosztogatna egy-egy tincset a hajából valahányszor egy rajongója felbukkan, már tar kopasz lenne a szerencsétlen. Önző dolog de a virágról nem fogok szólni, az az enyém, azt én kaptam. Nem tudom, voltak dolgok amiknek néha több jelentőséget tulajdonítottam semmint kellett volna, de ez talán már a hozzám hasonló, kissé érzékenyebb lelkületűek sajátossága. Felpillantottam rá bátortalanul miközben a virág a hajamba került, és továbbra is rettentően zavarban voltam. Azért is tettem fel azt a buta kérdést, ami jól tudom valahogyan nem passzolt ide, meg aztán nem Hawaii-on vagyunk, hanem Mystic Fallsban , és ami azt illeti én még nem is nagyon jártam sosem a városon kívül. A világot a neten barangoltam be, de ott már rengeteg helyen megfordultam ami azt illeti, és nem volt az annyira rossz. Persze élőben látni bármit mégiscsak jobb lenne, nem? Még mindig úgy éreztem, hogy Ian viselkedésében semmi tolakodó nincs, egyszerűen a kíváncsiság vezérli. Az őt körüllengő finom, pókháló szerű aura lassan tekergett körülöttem, és inkább csak tényleg azt gondoltam, azt éreztem ki belőle, hogy rám kíváncsi, arra a lányra aki vagyok, aki ezeket a ruhákat tervezi, aki az alkotásban fejezi ki önmagát. Ahogyan ott ül és rám néz, érzem, hogy nem fog elküldeni, talán pontosan tudja is, hogy miért akarja, hogy itt maradjak. Volt egyfajta kisugárzása, ami ember létére szokatlanul erőteljes volt, nem nagyon éreztem még csak hasonlót sem olyanból aki átlagos halandó volt. nem különböztem tőlük én sem sokban, talán csak annyiban, hogy jobban éreztem a gondolataikat az érzéseiket, időnként még arra is képes voltam, hogy tudjam mit gondolnak, bár ahhoz meg kellett érintenem. És talán azért mert a vámpírok számára mindig is különlegesnek számítottunk, bár azt hiszem eddig szerencsésnek mondhatom magam….vagy éppen szerencsétlennek, hogy éppen egy ilyen futok folyamatosan, miközben tudomást sem vesz rólam, átnéz rajtam ahogyan az ablak üvegen szokás. Ahogyan én most a poharamon nézek át, miközben már nem merek megint a szemébe nézni, hanem megfogom a tollat és azzal babrálgatok, firkálok két vonalat, felnézek rá, majd megint abbahagyom. Akkor fejezem be végre amikor elkezd beszélni hozzám, kezdve a kérdésemre adott válaszával, és ennek megerősítéseként ingatott fejjel. Aztán ez abbamarad, n meg kíváncsian hagyom félrebillenni a fejem abba az irányba ahova a virágot tűzte. Elmosolyodom, ahogyan arról kezd beszélni igen komolyan, hogy mennyire nem változik meg az ember egyetlen apró kiegészítőtől. Nos igen, ebben részben igazat is adok neki. Ha olyan kiegészítőt kap amitől nem lesz kirívó, hanem igazán önmaga tud maradni….ami valóban kiegészíti…amit maga a szó jelent. Sokan olyan holmikat aggatnak magukra amelyek DÍSZITIK de NEM KIEGÉSZÍTIK őket. Nagy különbség, és ezt ki tudhatná jobban, mint olyan aki ruhákat tervez, vagy éppen odafigyel az apró részletekre is. Én is figyeltem rá. Amikor beszélt a kezével adta meg a nyomatékot a szavainak. A művész aki a test nyelvén is beszél, ilyen volt Ian velem szemben. Le sem tagadhatta volna. Ahogyan én, amikor beszélek valakihez, legtöbbször firkálgatok, rajzolgatok, hogy könnyebbé tegyem a magyarázatot. Bólintok a szavaira, és hümmögök is mellé, hogy értésére adjam tökéletesen rávilágított arra amivel magam is foglalkozom, illetve igazából szeretnék foglalkozni mert eddig nem volt alkalmam igazán kiélni a kreativitásom. Kortyoltam a vízből egy keveset, hogy a kiszáradt ajkaimat megnedvesítsem, majd jóízűen megnyaltam a számat és cöccentettem vidáman kettőt. – Tudja, talán ez lehet számomra az első alkalom, amikor nem vagyok megkötve….úgy értem tudja….- forgattam meg a kezemben a töltőtollat, majd magam elé húztam a jegyzettömböt és a félig kész portréját felhajtottam…majd folytatom még, most tiszta felületre van szükségem. Elkezdtem neki rajzolni, felpillantottam, gyorsan végignéztem rajta, majd nagyjából megrajzoltam őt, a főbb jellemvonásokat vittem fel, mint ahogyan a karikaturisták is dolgoznak. A legjellegzetesebb karakterisztikát kapják el, hogy felismerhető legyen akit rajzolnak. Kidugtam a nyelvem is miközben rajzoltam, majd diadalittasan fordítottam felé a rajzot és nyújtottam felé a tollat, hogy elvegye tőlem. – Ez itt maga Ian…mutassa meg nekem, hogy miképpen képzeli el magát. Hogyan tudná elképzelni magát a hétköznapokon? Tudja, az első és legfontosabb kiindulási pont az extrémebb darabokhoz, mindig a letisztult formákon át vezet. Ahogyan a házat az alapokra építjük, úgy az öltözködésnél és a tervezésnél is ezt vesszük elsőként figyelembe. Menni fog, csak rajta.- nem hagyhatom, hogy ott üljön és nézze miképpen alkotok. bele akartam vonni őt is a tervezés folyamatába. Bátorítóan mosolyogtam és nyújtottam a tollat felé még mindig, várva, hogy elvegye tőlem. Tudni akarom az elképzeléseit, de leginkább azt szeretném látni, miképpen látja ő, saját magát.
Elhatároztam valamit és nem tágítok mellőle. Apró kényszert, vagy vágyat nem érzek arra, hogy megmásítsam a döntésemet. A fejemben elhatározás született és eszem ágában sincs olyan ember mutatni magam, ami nem vagyok. Ha egyszer megmozdul az a bizonyos szál a kobakomban, se Isten se földi nem lesz képes lebeszélni róla. Makacsul ragaszkodom elhatározásomhoz és annak megvalósításához. Ez vagyok én. Ez Adrian Herondale. Határozott férfi, aki tudja mit akar. Felnőttem. Egykor, bármit megadtam volna azért, hogy valaki akár egyetlen egyszer is megsimogassa a fejecskémet, megfogja a kezem és átvezessen az úton. De, nem volt ott senki. A kisfiú magányosan állt az út szélén és egyedül kellett megtanulnia milyen veszélyeket is rejt az élet. Továbbá, önállósodva felemelkedett a ragacsos mocsárból. Ugyan ennek okát senki sem ismeri, néha még én is elgondolkozom a miérten, vagy azt, mitől van csak egy "rokonom". Elméleti úton az, de gyakorlatban már egy teljesen más kérdés. A köd, emly életem, múltam felett lebeg nem én vagy legalábbis nem most fogom szerte fújni a világban, hogy megmutassa azt az embert, aki voltam. Az apró, kócos fiút. Inkább arra koncentrálni, ami előttem áll és a jelenemre. Gisellle-nek magyarázok éppen sajátságos stílusomban. Éppen abban, amit már annyira megszokhattak munkatársaim rendezés közben. Valahogy most is így érzem. Mintha rendeznék. Ezúttal nem a saját filmem, hanem a ruhámat. Fejben összerakom a fekete pacát. Hozzá másik kisebbeket, hogy díszként szolgáljanak. De színessé, és valódivá a velem szemben ülő nő fogja varázsolni. Vicces, nem is gondolná az ember, de van néhány ruhadarabom amit "névtelen" alak készített. Na jó, ezt tudtátok eddig is, ám a készítő kilétét nem. Emlékszem arra a férfira. Elhinné a világ, ha elmondanám nekik, hogy egy eléggé különc Temetkezési vállalkozó volt? Érdekes ugye? A hatalmas tervezők kiborulnának. Nem is! Most, Giselle-ről hallva fognak kiborulni. Attól a férfitól meg... kitérnek a hitükből. Nosza! Igazi hittérítő pap lettem! Látjátok, még vallás sem kell hozzá. Elég! Kanyarodjunk vissza a valódi témánkhoz. Nyakunkon a fesztivál! Még a szórólapokat és jegyeket sem készítettem el. Nincs megcsinálva az égegyadta világon semmi! Ez botrányos. Mindjárt én fogok vallást váltani a döbbenettől. Nem is ismerek magamra. Mit csináltam magammal? Mit csináltál velem? Igen, Te. Te, aki a monitor előtt ülsz és szuggerálod azt a francos világító dobozt hátha történik valami érdekes is. Elárulom; nem fog. Kék szemeim a bájos Giselle kézfejére tévednek, ahogy megragadja a tollat és írni kezd vele. Ahogy néztem ez nem is írás, inkább rajzolás volt. Válaszom kifejtése után elhallgatok és figyelem, miként mozdul a minden bizonnyal puha kezecske. Meg-meg rándulnak izmai, kanyarítja a vonalakat és már meg is van. Kékségeimmel lassan felvándorolok a csuklójára, onnan a karok mentén a kulcscsonthoz, majd nyaka ívétől ajkai között kikukucskáló nyelvére. Ezt látva akaratlanul is elmosolyodom. Éppen olyan, amilyenre számítottam. Fiatal, talán még gyerek is, de vidám és szabad szellem. Fontos számomra, ezek a jegyek, pedig olyan kis csekélységnek, mi több! Szakmámban elfogadhatatlannak kellene lennie. Noha, igyekszem megfelelni az elvárásoknak és még többet is adni, fontosnak tartom az egyéniséget. Nagyobbat, többet adni másoknak, a rajongóknak, az újságíróknak, a világnak. Egyszerre feleljek meg a vagyonosok és híresek alkotta társadalmi réteg elvárásainak, és legyek egy teljesen különc valaki, akiről tudják kicsoda és figyelnek rá. Nem, nem úgy értem. Pompa, fény, luxus élet csak a látszat és nekem még szükségem sincs rá. Munkámmal... velem jár. De ennyi. Ne a hírnevem és a pénzem, vagy az általam nyerhető protekciók miatt ismerjenek, szeressenek, gyűlöljenek. Hanem önmagamért. Azért amit tettem. Az alkotásaim nyomán. Ez így tisztább volt? Oké. Szemem le nem véve a fiatal nőről poharamért nyúltam és belekortyoltam italomba. Kellett már valami nedvesség belsőmnek. Szükséges volt. Abban a szent pillanatban, ahogy a pohár alja az asztalhoz ért Giselle felém tolta a jegyzettömböt, majd a tollat nyújtva némi magyarázattal szolgált. Megértve mit szeretne kiegyenesedtem. Az eddig támasztékként szolgáló kezemet pedig az asztal fölé emelve, nyújtott ujjakkal, nyitott tenyérrel emeltem felé. Ezzel jelezve, nem kívánom elfogadni a tollat. Legyen csak az ő kezében. Nem kívánok túlontúl beleszólni munkájába. Ráadásul én inkább vizuális típus vagyok. Inkább elmegyek a műhelybe és ott mondom meg, - látva az alapjaiban heverő ruhát - hogy mire lenne még szüksége avagy inkább még sem. Felvilágosítva, és talán némiképp segítséggel szolgálva a Kisasszony számára, megszólaltam. - Jobb szeretem személyesen elmenni az adott alkotó műtermébe, és ott, látva mi készül, támpontokat adni megbízottamnak. - helyeztem mindkét könyököm székem karfáira - Mivel ritka alkalom, adja ég, hogy otthon vagyok és nem kell elmennem sehova, így mindig inget viselek. Helytől és alkalomtól függően márkásat, színeset, mintásat. Alapvetően minimális kiegészítőkre, csak a szükségesekre adok. Néha, előfordul rajtam póló. Elegáns nadrágot lakkcipővel, máskor farmert edzőcipővel viselek. Nem több. Az egyszerű, mégis helytálló híve vagyok. - magyarázom komolyan, de a barátságos hangnemet és stílusomat fenntartva. Elvégre, ez mégsem egy üzleti tárgyalás vagy kivégzés. Talán, egy leendő baráttal ülök szemben. Nem rontanám el az estét amúgy sem rideg viselkedésemmel. Nem lenne túl biztató. A jövőre fényes kilátás meg végképp nem mutatkozna. Így magyarázatom végeztével kényelmesen hátra dőlök és halvány mosollyal arcomon figyelem Giselle-t. Alig telik el pár másodperc, pincérünk visszatér és meghozza a kér t citromkarikákat. Egyenesen a fiatal nő keze mellé teszi. Biccentek a férfinak, aki azonnal távozik is. No' lám. A keserű lány megkapta óhaját. Érdekes lesz ezután a leves íze, nemde?
Szóval volt ez a rózsa itt a hajamban, amiről még nem tudtam eldönteni, hogy zavarba hoz, vagy valóban kiemeli az arcomat, ahogyan azt Ian állította. Meglehet. Az igazság az, hogy magammal szemben soha nem voltak olyan jellegű ambícióim, hogy bármit is észrevegyek, vagy éppen jobban odafigyeljek. Azt szokták mondani, hogy mindig a fodrász haja a legkócosabb, a manikűrös körme a legtöredezettebb, és persze mindig a takarítónő lakása szalad, mintha bombát robbantottak volna benne. Na ezzel valahogyan én is így voltam, annyira nem fordítottam sok figyelmet a saját külsőmre, mint azt bárki is vélte volna. Nem álltam reggelente órákat a tükör előtt, és nem jöttem zavarba, ha éppen nem a legmegfelelőbb színkombinációt sikerült összeraknom, az aznapi ruházkodásomban. Szóval azt hiszem ilyen szempontból igazán nem voltam nagyigényű, éppen ezért ha váratlan dolog ért, egy nyakamba akasztott lánc, vagy éppen egy apró kiegészítő, mint most ez a rózsa is, kicsit furcsán éreztem magam. Nem azt mondom, hogy rosszul, csak különösen. Mintha valamit megváltoztatott volna, mintha nyitott volna egy apró kaput a beszélgető társam és közöttem. Ian-nek ezzel az aprócska cselekedettel sikerült elérnie azt, hogy a szokásosnál is közvetlenebb legyek, sikerült elérnie, hogy szinte percek alatt az üzleti tárgyalás egy meghittebb beszélgetéssé változott. Bár talán pontosan ez volt vele a célja, hogy ezt érezzem. Megint az jutott eszembe, hogy hozzám hasonlóan művész lélekkel ülök szembe, aki odafigyel a legapróbb részletekre is, ami nem meglepő, hiszen egy rendezőnek általában pontosan ezekre kell ügyelnie a legjobban. Hogy a fények megfelelően vetüljenek az előadó arcára, hogy ne legyen rajta több smink, de kevesebb sem, hogy a hangja akkor szólaljon meg és pontosan olyan frekvencián ahogyan azt kell, és persze nem utolsó sorban arra, hogy mennyire mozduljon a levegő, hogy a hajszálak hol kandikálnak ki, ami már sok, az ajkakon a szájfény színe….mindegyik olyan apró, de nem elhanyagolható részlet, ami befolyással bír majd az egészre. Belemerültem az alkotásba, a papírlap felett ahogyan az ő arcvonásainak karakterét igyekeztem megragadni, és nem is vettem észre, hogy engem néz és a lapon megszülető alkotást felváltva. Illetve pontosabban nagyjából észrevettem, csak éppen nem foglalkoztam vele, túlságosan lekötött a saját magyarázatom, amit én láttam mögé, és ami engem érdekelt vele kapcsolatban. Meg akartam tudni többet róla, sokkal többet mint amit mutat magából. Ahhoz, hogy tökéleteset legyek képes alkotni a számára, hogy olyasmi kerüljön ki a kezeim közül, amire tényleg és valójában büszke lehetek. És nem utolsó sorban ő is. Elvégre neki alkotok. De ehhez múzsává kell avanzsálnia, ami nem egyszerű mutatvány, ugyanis esetemben, ez úgy működik, hogy vagy megfog az illető vagy valaki mást kell keresnem helyette, hogy el tudjam képzelni az ő ruháit. Kicsit bonyolult módon működtem, de hát ki mondta, hogy az alkotás egyszerű folyamat? Nem megy ez sem egyik pillanatról a másikra. Felpillantottam rajzolás közben, hogy el tudjam kapni azt a jellegzetes semmibe révedő tekintetet ami jellemző volt rá, legalábbis volt alkalmam eleget látni Kerry gépén ő volt a háttérkép. Szóval nem állítanám, hogy olyan idegen volt nekem az arcberendezése, csak éppen eddig még nem tekintettem úgy rá, mint olyan valaki akit meg akarnék rajzolni. Mégis valahogyan magától mozdult a kezemben az ezüst toll amit tőle kaptam, és minden vonal egyre inkább életre kelt. Volt olyan ami kicsit vastagabbra sikeredett, volt, amelynél elvékonyodott, és elsatírozott árnyékok maradtak. Kinyújtottam a nyelvem, és annyira belemerültem, hogy csak bizonyos másodpercekben, rutinszerűen néztem vissza rá. Persze azért ilyenkor mosolyogtam, hiszen valamit létrehozni, legyen az akár egy szalvéta, vagy egy egyszerű jegyzet tömbbe sietve összedobott skicc, mégiscsak lélekemelő dolog. Már az sem érdekelt hol vagyunk, úgy éreztem, hogy e pillanatban akár órákon keresztül is képes lennék őt rajzolni. Nem is tudom, mindenféle dolgok jutottak eszembe. Példának okáért valamiért felrémlett a berlini Diadalív, a milánói Scala épülete, vagy Sydney és az Operaház…el tudtam volna őt mindegyik épület elé képzelni, különféle holmikban, és mindegyiknek más lett volna az anyaga. Miközben már a szemeit rajzoltam, én ilyennek találtam őt: egyszerűnek, mégis olyan valakinek akit bármilyen környezetben is helyezünk el, pillanatokon belül tökéletes kaméleonként olvadt volna bele. Megvárom amíg kortyol egyet az italából, és amikor visszahelyezi a poharat tolom elé a jegyzettömbömet rajta a sietősen megrajzolt de mégis felismerhető arcvonásaival. Mosolygom, mindig mosolygom ha valamit kiadok a kezemből, függetlenül attól, hogy az jól sikerült vagy sem. Volt nekem egy tüneményes nagymamám, aki mindig azt mondta volt, hogy teljesen mindegy mi az amit készítesz: apró cseresznye magokból fűzött nyaklánc, minek darabjait órákon keresztül csiszolgattad egy kövön, hogy a puhává váló közepét kipiszkáld, végül egy bőrdarabra ráfűzd. Mindegy, hogy a kertben szedett virágok, amelyeknek olyan rövid szára van, hogy alig lehet vázába rakni. Mindegy, hogy egy sütemény, amit elrontottál, de benne van minden szereteted. Szóval mindegy is, hogy a végeredmény milyen lesz, mert soha nem az a fontos. A folyamat a lényeg. A tökéletes is lehet értéktelen, ha hiányzik belőle a lélek, csak talmi csillogás jellemzi. A tollat visszautasítja, amit csak egy beleegyező bólintással konstatálok, rezzennek a rózsa szirmai a hajamban, és persze maga a rózsa is billen egyet, néhány tincs előre bukik és megcsiklandozza az arcomat amire én kuncogok egy csöppet, végül aztán lerakom a tömb mellé a tollat. Ha nem akar rajzolni, ha nem akar velem részt venni ebben az alkotásban, akkor várom, hogy miképpen akarja nekem megmutatni magát. Látnom kell őt, úgy ahogyan ő látja magát, hogy találkozzanak a gondolataink, hogy jobban el tudjam képzelni. Grafikus voltam, vizuális fajta, aki ért ugyan a szavakból is, de elsősorban arra támaszkodhatok amit látok. A kijelentése, nem is tudom tagadni, hogy mennyire meglep. Hogy Adrian Herondale az én szuterénomban, személyesen? Azt hiszem külön biztonsági rendszert kell majd kiépítenem, ami a nővéremet távol tartja arra az időre amíg majd Ian is ott tartózkodik. Alapvetően roppant kedves és segítőkész testvérem van, de ez a két tulajdonság túl is képes csordulni benne, amitől az adott személy akire ezt rázúdítja hovatovább kényelmetlenül érzi magát. Szóval azt hiszem ezt a dolgot még át kell majd vele beszélnem. Nem bánom ha eljön, de lehetőség szerint olyankor, amikor Kerry nem tartózkodik otthon. Zavarodottan kezdtem babrálni a hajamban lévő rózsával, miközben beszélt, aztán a kezem lesiklott az ölembe, végül a másik kezem emeltem meg, csippentettem fel egy hajtincset és megint tekergetni kezdtem a mutatóujjamra, fel egészen, majd visszapörgetve. Félrebillent a fejem és úgy hallgattam érdeklődve miről is beszél nekem Ian. – Tehát ha jól értem akkor az ön esetében az extrémebb darabok az önkifejezés része, mint ahogyan egykor a görög színházakban a színészek az érzelmeket úgy jelenítették meg, hogy a megfelelő érzelmi állapotnak megfelelő maszkot helyeztek az arcuk elé. Így van önnél a ruha is, ugye?- mosolyodtam el és lassan újra kezdtem a mozdulatsort a tincstekergetéssel, minél inkább magyaráztam annál gyorsabban műveltem mindezt. Megvárom a reakcióját, és most én vagyok, aki előre dől, a szék karfáján kényelmesen támasztva meg az alkarom, bár nem sokáig tudtam ebben a pozícióban maradni, ugyanis megérkeztek a citromkarikáim, aminek nagyon örültem, így a mozdulat a hajam birizgálására vonatkozóan abbamaradt. Egy bűbájos köszönömmel vettem búcsút a felszolgálótól, akitől cserébe egy kimért biccentést kaptam, majd távozott az asztaltól. – Ugye nem bánja?- néztem a kényelmesen hátradőlő Ian-re és a citromkarikákra mutogattam - Előre is elnézést kérek, ha esetleg ez a viselkedés illetlen lenne itt, de tudja, ezt én nagyon imádom.- finoman csippentettem fel az első citromkarikát és kettétörtem, majd az ajkaim közé dobtam. Jött az első döbbenet a savanyú íz miatt, aztán a keserű citromhéj miatt. Mindez pár másodpercig tartott, aztán grimaszoltam is, nem is keveset, rémesen mókás látvány lehettem, végül rágcsálni kezdtem az időközben megszokott ízek kíséretében, végül a pohárért nyúltam és miközben az első karika negyed részét lenyeltem, kortyoltam utána a vízből. – Tudja a citrom kicsit jelképezi azokat a dolgokat, amik az életben érnek bennünket. Amikor megérezzük fintorunk, rossz és kellemetlen….de aztán – csettintettem a nyelvemmel vidáman, és még csücsöríteni is sikerült mellé - ….aztán szépen hozzászokunk, és már nem nem is annyira rossz.- mozgattam meg kicsit a nózimat. Vidám voltam alapvetően és a jókedvemet csupán néhány dolog szokta szegni, de ez a mostani találkozó határozottan nem ilyen volt. Most jól éreztem magam, nagyon jól. Újabb negyed citrom landolt a számban, immáron rövidebb ideig tartott a kínlódás és bajlódás a savanyú-keserű ízzel, majd Ian-re pillantottam – Maga…maga amúgy azt komolyan mondta, hogy el szokott látogatni az alkotó műhelyébe? Úgy értem, az enyémet ne úgy képzelje el mint a nagy divattervezőké….ez igazából csak egy kis pincehelyiség, de az enyém. Minden darabját én terveztem és én rendeztem be olyannak amilyen végül lett. Szóval lehet, hogy rumlis hely, de szeretem.- vontam meg a vállamat vidáman, és a maradék két citromkarikát szintén az előző metódus alapján fogyasztottam el szépen komótosan, folytatva a beszélgetést a hírességgel.
Tudom, hogy nem vagyok hátköznapi, ahogyan azzal is tisztában vagyok, hogy ezért a testért a legtöbb nő is ölni tudni. Na, meg ott van az a tény is, hogy a fejemben sincs minden rendben, legalábbis mások szerint. Szerintem nagyon is helyén van az is. Egyszerűen csak szeretem a bennem lakozó vadállat igényeit is kiereszteni. Ahogyan mondani szokás néha muszáj kiengedni a fáradt gőzt. Mosolyogva figyelem az embereket és a lányokat, miközben az egyik kedvenc helyem felé haladok. Nem fogadtam vakságot, egyedül csak bosszút az én drága és egyetlen Scarlettem ellen. Hamarosan talán be is fogom teljesíteni, de nem akarok rohanni, hiszen kiélvezni szeretném, illetve elég sok időt vártam erre is. A húgom is érett nővére cseperedett, így még inkább rá is kell figyelnem. Annyi mindent kell egyszerre tennem, hogy minimum kettő én kellenék. Na, de mindent szép sorjában. Én már nem leszek öregebb. Sietve nyitom ki az étterem ajtaját és alig, hogy belépek egy ismerős arcot pillantok meg. Mosolyogva figyelem a sötétbarna hajzuhatagot, majd mintha ez lenne a világ legtermészetesebb módja elindulok felé és helyet foglalok. Ohh, ennyire ne játszd meg magad életem, hogy nem örülsz nekem. - mondom neki egy gonosz mosoly keretében és egy tincset kiszedek az arcából. - Hmmm, az csak ott nem egy szarkaláb Katherine? - kérdezem tőle a lehető legaljasabb módon, majd amikor megjelenik a pincér hamarosan leadom a rendelést. - Szóval, mi történt veled? Úgy nézel ki, mint akin átment egy úthenger. Ki bántotta az én egyetlen bestiámat? - kérdezem tőle kíváncsian, hiszen nagyon is érdekel, hogy az egykor oly sok élvezetet adott nőből miként lett egy egyszerű halandó. Idős vagyok és érzem rajta, hogy már nem olyan, mint szokott lenni. Olyan, mint ez a pincér. Egyszerű halandó. Pontosan az lett, amivé soha nem akart várni. Az idő felette elkezdett kattogni, de talán én segíthetek neki, hiszen mégis csak egy régi "barát" vagyok, de semmi sincsen ingyen és erre még ő tanított meg.