Időben visszaérek a hotelszobámba. Lehuppanok az ágyra és ölembe veszem a lap top-omat. Elindítom rajta az egyik zenémet, hogy azt hallgatva intenzív e-mailezésbe kezdjek. Egyre izgatottabb leszek az idő előrehaladtával. Borús, esős idő ide vagy oda. Vége van a délelőtti lassú, egyhangú, laza napnak. Most, túlteng bennem az energia. Legalább harminc levelet írok meg, négy, olykor hat különböző személlyel beszélgetve. Elintézem az utolsó simításokat, hogy a reklámfilmet az Államok egész területén leadják több tévécsatornán, pénteken. Talán egy picit túl nagy felhajtást keltek vele, de nem érdekel. Tudja meg a világ, hogy Én csináltam valamit. Én is szerepelek benne, Én ajánlom! Lehet, ez egy kissé túlzás egy étteremnek - még ha öt csillagos lenne akkor is -, de én ezzel garantálni akarom az ennél jóval nagyobb forgalmat a tulajdonos élete végéig. Érzem a zsigereimben, így fog történni. Ezek után, ha valaki bármiféle negatív kritikát mer róla írni, belefojtom a Santa Lucia ételeibe. Összeteszem a két kezemet, amiért ilyen híres vagyok, és jó hírű. Miért? Mert a világ egyik legnagyobb étel, ital, és leginkább étterem kritikusát kértem fel - bele is egyezett némi győzködés után -, hogy az étterem valódi ismeretsége nélkül írjon egy dicsérő kritikát, amit rögtön a pénteki vetítés után a hétfői újságokban le is fognak adni. Címlap sztoriban nem reménykedek, de ez sem kizárt. Ennyi közbenjárás után meg pláne. Délután fél ötig tartott a "buli". Lecsuktam a gépet és az ágy végébe tettem. Kinéztem az ablakon. A sűrű eső függöny egyetlen cseppel sem lett enyhébb. Ugyan olyan durván esett, mint reggel... és egész álló nap. Úgy tűnik, ez egy ilyen nap. Felkászálódtam az ágyról és eltűntem a fürdőszobában. Egészen fél hatig, egy órán át bent voltam, míg egy ismerős hang nem zökkentett ki a már-már szertartásos tisztálkodásomból. - Meghoztam a ruháját, Mr. Herondale. - szólt a női hang a lakosztályon belülről. Kinyitottam a fürdő ajtaját és kidugtam a fejem a kis résen. Ott virított gyönyörű vörös hajával, és fekete ruhájával, amit egy fehér szalaggal kötött át. Egyszerűen tökéletes volt, a ma estéhez. A ruhám kivasalva, becsomagolva pihent és várt az ágyon. - Köszönöm. Megtenné, hogy megvár a hall-ban? Máris elkészülök. - mondtam még mindig vizesen a zuhanytól. A hölgy mosolyogva pukedlizett és magas sarkújában kitopogott a lakosztályomból. Visszahúzódtam a fürdőbe és megtörülköztem. A szokásos illatosítás, noha a tusfürdőm nem lenne elég férfias és illatozó, illetve fogmosás, fésülködés és irány ki a fürdőből. Felöltözök, és csak eztán lövöm be a hajam. (lásd a képen) Alaposan megigazítok magamon mindent. Mikor sikerült teljes meggyőződéssel végigpillantanom magamon, nem csak jól nézek ki, de ennél többet már nem tudok az ügyért tenni, megfogtam a kocsi kulcsom és az esernyőmet. Ezúttal egy mosollyal köszöntem el a kutyámtól. Lesiettem a hotel előterébe. Hat órára csak sikerült rendesen elkészülnöm. Nagyszerű. A titkárnőmmel beültünk a kocsimba és elmentünk egy étterembe. Út közben még egyszer végig faggattam, egyesével, hogy mindent elintézett-e. Megkönnyebbülésemre igennel felelt az összes kérdésre. Negyed hétre értünk a kívánt helyre. Az épület mögött parkoltam le, hogy a hátsó bejáron át senki se vegyen észre minket. Mi több, a kocsimat ne vegyék észre. Nagy lázban égek, elismerem, de ez egy cseppet sem látszik rajtam. Lendületesnek és energikusnak tűnök. Az is vagyok. Végigsétálunk a konyhán, ahol köszöntenek minket a szakácsok, majd belépünk az étkező részbe. Elém szalad az étterem vezetője és mély meghajlással és rajongással üdvözöl. Tudja, hogy ez mekkora megtiszteltetés a számára. A mai nap végig zárva volt az étterem. Külön kérésemre az összes felesleges asztalt és széket elvitték a mai napra. Ma, miénk az egész hely. Néhány asztalt összetoltak, hogy a hatalmas társaság elférjen. Illendően megterítettek és... szerintem nem is kell ragoznom milyen pazar a látvány. (lásd egyel lejjebb) Miben különbözik ez még inkább a Szolid Elegancia megszokott berendezésétől? A sok asztal egyetlen hosszút alkot, melynek élén egyetlen, eltérő szék áll. Ez a szék korábban egy videoklip kelléke volt. Azóta pedig az enyém. Ott fogok ülni. Egyeztettem az étteremlánc helyi vezetőjével a részleteket. Szerettem volna, ha minden tökéletes lesz. Úgy alakul, ahogy azt elterveztem. A pincérek frakkban, bár ezt már megszokták, tálalják a menüt. Változatok és sokféle ételt készítettem velük. Ezek az asztal közepén, mint jó teríték szolgáltak díszül. Öt perccel fél hét előtt kerültek oda. Természetesen a vendégek rendelhetnek saját ételt. Ezt kell tenniük a desszert során is. A feltálalt ételek csak kedvcsinálók az asztalok, melyek elfogyasztása szintén engedélyezett. Mikor elérkezett az idő leültem a helyre. Stílusosan elhelyezkedtem a széken. Titkárnőm a baloldalamra állt. Maga előtt összefogva kezeit és felszegett fejjel, ám nem sznobként, inkább barátságosan nézett az ajtó irányába. Igen, én épp a bejárati ajtót figyelem, szemben, méterekkel távolabb. A fekete, zselézett hajú, van vagy negyvenes férfi a dús bajuszát megigazította. Biccentettem felé, hogy itt az idő. A sötétített ablakokon nem lehetett belátni. Az étterem vezetője, a frakkba öltözött bajszos férfi elfordította a kulcsot a zárban. Lenyomta a kilincset és kinyitotta az ajtót. Mélyen meghajolva szabad kezével az étterem belseje felé mutatva invitálta beljebb a kint álló társaságot. És ebben a pillanatban, az ízelítőt adó zene is elindult. (link lejjebb mellékelve)
Idegesen mászkáltam fel, s alá a lakásomban. A hajam már megmostam, a sminkem is tökéletesítettem, most kicsit jobban kitettem magamért. Nem tudom, mire készül Marco, de olyan titokzatos volt délután, mint egy CIA ügynök. Többször felhívtam, hogy mondjon már valamit, mire készül, de mindig csak annyit mondott, hogy ne izguljak, csak tegyem, amit mondott. Legyek csinos, sminkeljek szépen, ahogy ezt illik, és ne kérdezzek feleslegesen. Így most, pár perccel az indulás előtt, tudva, hogy az éttermet tökéletesen rendbe raktuk már, és mindent előírás szerint pakoltunk el és vissza a helyére, még egyszer a tükörbe nézek. Ez a fekete-fehér kis ruha a huszonnyolcadik, amit felpróbáltam, és újra átöltöznék, mert azt hiszem kicsit mégiscsak túl kihívó, de már nincs időm. A hajam lágyan omlik le a hátamra, most nem vasaltam ki, hagytam kicsit göndören, épp csak a hajszárítóval rendeztem a tincseimet kicsit szebbé. Legalábbis igyekeztem. A szemem erősen sminkeltem, fekete szemhéjtussal és ceruzával is ragyogóbbá tettem a tekintetem, ami tőlem kicsit szokatlan, bár nem kirívó. De munkába nem mindig szoktam sminkelni, ilyen erősen pedig kifejezetten csak rendezvényekre, nem mintha eddig túl sok ilyenen vettem volna részt. Maximum szakácsként, vagy felszolgálóként, de az megint más téma. Még egyszer végignézek magamon, majd magamra terítem a rövid, a szoknya hosszával épp megegyező kis, fehér kabátomat, belebújok a fekete magassarkúmba, és lesietek a lépcsőn. Az eső szakad, így egy esernyő alá menekülve rohanok a kocsimhoz, majd indítok is, hogy aztán pár perc múlva leparkoljak az étterem előtt, ahol Marco már lelkesen integet. Odaszalad hozzám, esernyőt tart a feje felett, és nem enged kiszállni. - Na, Marco! Engedj ki! -szólok rá, de rám mosolyog, és megrázza a fejét. - No, no, mio bella bellissima! Nem ide kell jönni...- mondja, majd elmagyarázza hogy hol találom a másik éttermet. Mystic Falls nem túl nagy város, de bevallom őszintén, még sosem jártam ott, bár tudom, hogy hol van és mi a fő profilja. Istenem, hát ez a munkám, számon tartom a konkurenciát. De most csak megvonom a vállam, bólintok, és tovább megyek, épp az előttem induló munkatársak közé vegyítve a tragacsomat. Bakker, erre is ráférne már egy motorgenerál, azt hiszem lassan megadja magát. Az egyik pirosnál le is fulladok vele, de szerencsére beindul, bár kissé döcögősre veszi a figurát. Minden esetre épségben megérkezek én is az étterem elé, és leparkolok, majd kiszállok, és esernyővel a fejem felett a szorosan egymás mellett állókhoz szaladok. - Szép estét, mindenkinek! Nagyon csinosak vagytok, mind kedveseim! - mosolyogok a többiekre, akik már kibontották a kabátjukat, és nagyon aranyosan mind engem is megdicsérnek, majd nevetgélve, izgatottan találgatnak tovább, miért jöhettünk ide. Én még összehúzva tartom a kabátom, kicsit azt hiszem félek, hogy nem vagyok elég csinos. A pincérlányaim, mind a négy, és a szakácsok közt lévő egyetlen nő is egyszerűen káprázatosak, a sminkjük, a ruhájuk...én meg...jaj nekem, talán haza kéne ugranom átöltözni. Már épp indulnék, de ekkor nyílik az étterem bejárati ajtaja, és betekintve egy frakkba öltözött igen elegáns pincér meghajolva, kezével invitál be bennünket. Hirtelen valami fülbemászó muzsika üti meg a fülem. Izgatottan pislogok előre, és a többiek után indulok, mikor Marco a derekamra teszi a kezét, és elkezd befelé tolni. Rá nézek, de ismerem már annyira, látom rajta, hogy kíváncsian tekintget befelé elegáns öltönyében feszengve. Belépek én is az étterembe, és épp a kabátom bontom ki, és készülnék, hogy leeresszem a vállamról, mikor meglátom a vörös hajú, kedvesen mosolygó asszisztensnőt, és...MR. HERONDALE?????? A kezem megáll a mozdulatban, megtorpanok a meglepetéstől. Azt hittem már nincs is az államban, hogy visszament New Yorkba! Akaratlanul nyelek egyet, miközben halkan köszönök, és a zsivajban talán csak én vagyok az egyetlen, akinek csak a szájáról lehet leolvasni, hogy köszönt. A csodálkozás, a meglepettség kiül az arcomra, mégsem tudok elrejteni egy halvány mosolyt. Ahogy abban a hatalmas, vörös bársonnyal bevont székben, sőt, sokkal inkább trónban ül, mellette az elmaradhatatlan asszisztens, és mindketten olyan káprázatosak! Aztán a hozzám lépő pincér elvonja a figyelmem. Zavartan engedem, hogy levegye rólam a kabátot, és elvigye. De ahogy visszanézek rájuk, hirtelen erős késztetést érzek arra, hogy visszakérjem a kabátomat, és elrejtsem magam alatta, vagy még inkább elrohanjak...lehetőleg Milánóig, és varrassak egy...sőt..hat új ruhát. Olyan igazán elegánsat, igazán szexiset, igazán...ide valót. És fodrászhoz is kellett volna mennem, a sminkem meg túl...bleh. Hatalmasra meredt szemekkel nézek Herondale tekintetét fürkészve, és nem értem, mégis mi folyik itt? Mi ez az egész? Aztán elfordítom a fejem, és egy pillanat erejéig körbenézek. Mennyire más ez az étterem, mint az enyém. Ez olyan elegáns, impozáns, ridegségében is gyönyörű, míg az enyém...teljesen más. Ez...Amerika. Az enyém Itália. Egy kicsit beljebb lépek, még mindig nézelődve...és kínosan ügyelve arra, hogy ne nézzek Mr. Herondale igéző tekintetébe, és ne essek hasra a saját, remegő lábaimban.
Azok az élénk, erős jég kék szemek az ajtóra merednek. Megadom a jelet és az étterem vezetője lenyomja a kilincset. A bennem lévő idegek pattanásig feszülnek. Nem ez az első effajta meglepetésem, amit előkészítettem. De, az előkelőséghez és gazdagsághoz szokott embereket várni teljesen más, mint ezt az egyszerű és mégis lenyűgöző csoportot. Végig mérem mindegyiket, amint belép a helyiségbe. Az izgatottság hajtja őket. Különösen az előre tolakodókat. Szemeim hamar észre veszik a menekülni próbáló Miss Black-et, akit noszogatni kell a beljebb lépésre. Néhány frakkba öltözött, elegáns, alaposan rendbe szedett és előkelő pincér segít levenni a vendégeim kabátját. Ülve maradok, és csendesen figyelem az eseményeket. Tekintetem felváltva méregeti őket. Amint lekerült róluk a kabát és elvették az esernyőiket széttártam karjaimat ültemben. Arckifejezésem komoly, büszke és valóban a látvány gazdagságához illő. Ehhez társulva a hangom tovább fokozza a hatást, amit keltenie kell. - Üdvözlöm Önöket a Szolid Eleganciában! Kérem, legyenek vendégeim ma este a méltó búcsú és a siker megünneplése alkalmából. Bátorkodtam névtáblákkal kiosztani mindenkinek az ülőhelyét. Reményeim szerint elégedettek lesznek a kiszolgálással és a menüvel. Az asztalon látott életeket bátran fogyasszák. Ha valakinek egyéb kérése van, amit szívesen fogyasztana csak szóljon az étterem vezetőjének. Étkeztetésüket és szórakozásukat a ház állja. Érezzék jól magukat! - mondtam a hivatalosnak tűnő szöveget, amit most találtam ki. Kezeimet visszatettem a karfára és figyeltem, ahogy helyet foglalnak. Mellém ugyan senki sem ülhet le, mivel a legközelebbi személy is legalább két méterre kapott helyet, de szerintem így is elégedettek lesznek. Miss Black a nekem jobb oldali részen kapott helyett pont a tömeg közepén. Vele szemben a menedzsere. Jobbján a főpincérrel, balján a főszakáccsal. A két rajongó lánykáját pedig a legtávolabb ültettem, az asztal másik végébe, hogy ha isteníteni támadnak kedvük a lehető legkevésbé zavarják a többieket. A titkárnőm is leült a hozzám legközelebbi helyre a balomnál. Mire sikerült mindenkinek helyet foglalnia már következő szám ment, sokkal halkabban és kellemesebben. Türelmesen várakoztam. Kényelembe helyezzék magukat és elkezdődjön a vacsora. Ahogy a program terv is diktálja - hiába van mindenféle kategóriába besorolható étel az asztalon -, először néhány ital került kiosztásra. Utána előétel, majd egy kis leves. Külön kértem, hogy én legyek az utolsó akinek kihozzák az ételt. Nem csak azért, hogy ne hűljön ki amíg a többiekre várok, hanem azért is, mert így gyönyörködhetek bennük. A többiek meglepetésében, jókedvében, abban ahogy önfeledten beszélgetnek, hona nemigen szólnak hozzám. Úgy, ahogy egy baráti társaságtól elvárja az ember. Szám sarkában egy alig látható mosoly bújt el. Szemem élénken világító jég kékje pedig ragyogott. Jól eső érzés volt nézni őket. Nézni, ebben a szabad húsz percben, amíg megérkezik az első fogás. Bár, ahogy elnézem van aki már neki esett annak a pulykának. Mintha, hiányozna a lába. A malacról nem is beszélve! Emberek, ennyire éhesek vagytok? Vagy, a szokatlan és sok-sok különböző országból származó ételek teszi ezt veletek? Ki mit inna szívesebben? A malachoz bort ajánlok, vöröset. Vagy... oh, azért van aki maradt az őszi lénél. Nem baj. Majd a desszert után mulatunk egyet, ha még marad bennük erő és iszunk közösen egy pezsgőt is. De addig... csak nézelődöm a kapott holt időben. Hallgatom a kellemes és ideális erősségű zenét.
Vissza akarok menekülni, hogy átöltözzek, hajat csináljak, újra sminkeljek, de mire észbe kapok, már nyílik az ajtó, engem pedig befelé kezd sodorni a nem túl nagy tömeg. Nem igazán tudom, mi ez az egész, és ahogy észreveszem, a mellém lépő Marco sem, amit azért nem értek, mert azt hittem, ő szervezett valami vacsorát. Minden esetre befelé lépkedek, és a kabátomtól kezdek épp megszabadulni, mikor az étterembe érve felfedezem, hogy a feltevésem, miszerint Mr. Herondale és az asszisztense már réges-rég New York fényeiben gyönyörködnek, téves. A neves rendező ugyanis lélegzetelállítóan elegánsan és büszkén feszít egy hatalmas, faragott, vörös bársonnyal bevont trónuson, mellette pedig egy káprázatos ruhában feszít a bájosan mosolygó asszisztense. A meglepetéstől ledöbbenek, és csak egy apró mosoly jelzi, azért tetszik, amit látok. Igen, tagadhatatlanul jó és egyben félelmetes ránézni így. Mintha az ördög kacsintana vissza rám a szemeiből, engem pedig csak a pincér térít vissza a valóságba, hogy elvigye a kabátomat. Amíg ezt hagyom, abban reménykedek, hogy csak a szemem káprázott, egyszerűen nem nézhetnek ki ennyire jól, ez a környezet nem lehet ennyire…más, mint én. A többieknek is nagyon bejön, és otthonosan, minden fesztelenség nélkül kezdenek el mozogni, de én megint túlságosan kívülállónak érzem innen magam. Végig nézek magamon újra, és menekülnék a kabátomért, de a pincérek már eltűntek, mindenki a csodásabbnál ruhájában pompázik, hajkölteményekkel, és a lányos sminkje…Újra visszalesek Harondale-re, és az asszisztensére, és úgy érzem, a ruhám leginlább felmosórongy az övékéhez képest. De azért beljebb megyek, és hallgatom a nagyon is tetszetős zenét. Nem tudom ki az énekes, de a hangja, lenyűgöző. Bár, lehet, hogy csak a hangtechnikusoknak köszönhető? A fene se tudja… Ahogy közelebb érünk, a rendező köszöntő szöveget kezd el mondani, amit mindenki elcsendesedve hallgat, csak mikor abbahagyja, akkor szólal meg…egyáltalán nem meglepő módon, Alessandro. - Gracie, Signore Herondale! Igazán…molto…Come potrei dire?...Megtisztel!- mondja, miközben a számára kijelölt hely felé kezd határozottan lépkedni, Sebastiannal egyetemben. Egyszerre érnek a helyükre, és mikor felfedezik, hogy köztük ülök, hátra fordulnak, és széles mosollyal, lépnek mellém vissza. Kis kezem megfogják, és illendően vezetnek a számomra kijelölt helyre, épp szembe Marcoval. Elnevetem magam, ahogy csak úgy olaszos hangulatban felváltva bókolnak, és csak a fejem csóválom. Igazi, olasz giggolo-k, hát csoda, ha az ember zavarba jön tőlük? Míg a helyemre ülök, valahogy mindenki betalál valamivel, ez a terítést dicséri, a másik a dekorációt, a harmadik meg a negyedik meg már azt sem tudom miket hord össze, csak egyre nem tudok figyelni…Herondale-re, és az asszisztensére. Csupán elvétve tudok odapillantani, és mosolyogni egyet, és máris újra a figyelmem követeli a díszes, halál lazán falatozgató társaság. Mikor Marco hirtelen előre hajol, és ódákat zengve valami előétel falatkáról egyet addig tukmál, míg bele nem kóstolok, elröhögöm magam. - - Sí, molto bene! De ha kitalálod, hogy mi is csináljunk ilyeneket, belőled lesz a szombat déli menü… – mondom nevetve, bólogatva, majd élénken gesztikulálva, miközben megkapjuk az italainkat is. Aperitifnek egy vermutot kértem, és mikor megérkezik, megvárom, míg a többiek is megkapják az italukat, hogy poharunkat összekoccintva nevetve kóstoljunk bele. Lopva nézek a pohár pereme fölött a rendezőre, aki csendesen szemlélődik az asszisztensével a balján. Tekintetem fürkésző, mosolygós, kíváncsi. Nem értem ezt a pasast, tényleg nem, de biztos vannak ilyen szokásai. Majd alkalom adtán megkérdezem. Vagy ha végre oda jutok, rákeresek a neten. Bár, lehet, hogy elég lenne a zavartan, de azért nagyon egyértelmű utalásokat adó két pincéremnek feltenni az engem foglalkoztató kérdéseket. Talán jobban tudnák a választ, mint maga az alany. A hangulat egészen magával ragadó, Alessandro harsányan meséli épp egyik fiatalkori kalandját egy luxushajón, mikor meghozzák a levest, aminek mindenki nagyon lelkesen lát neki. S ha még maga Alessandro is azt mondja, hogy ez nagyon finom, akkor az azt hiszem már jelent valamit. Ez a hely valóban teljesen más, mint a miénk. A teríték, a környezet, a zene, Herondale…mind összepasszol. Gazdag, elegáns, fényűző. Én kopottnak és fénytelennek érzem magam, bár talán ha rámnéz valaki, csak azt látja, hogy tulajdonképp jól érzem magam, hisz szinte egyfolytában nevetek, kacagok, én is csipegetek a finomságokból, s csak néhány pillanatban, mikor a rendezőre téved a tekintetem, akkor váltok vissza egy fokozatot. A zene pedig egyszerűen fülbemászó, nagyon kellemes, nagyon elegáns, mégis vérpezsdítő. A leves fogyasztása közben, jó olasz szokáshoz híven, amit a velünk dolgozó igazi, amerikai alkalmazottak is átvettek már, vidáman megy a sztorizgatás. Alessandro, tőle szokatlan könnyedséggel mesél a világjáró turnéiról, és hogy imádott felesége előtt miként hódított még fiatalon, Marco kontráz rá. Nem lehet rajtuk nem nevetni, ahogy Chrisen sem, aki borzalmas kiejtéssel próbál valami betanult olasz dalszöveg részletet elmondani, hogy valaki fordítsa le, mert szép, szép, de nem érti mit jelent. Felismerem a daltrészletet, még így is. Casuro, az egyik legcsodálatosabb dal, amit ember alkotott, szívbe markoló és lenyűgöző, én magam is imádom, gyakran dudorászom munka közben. - Te voglio bene assai, ma tanto tanto bene sai, e' una catena ormai, che scioglie il sangue dint' e' vene sai...Ez annyit tesz, Chris, hogy "Annyira szeretlek, nyagyon, nagyon, hisz tudod, rabláncként tart fogva és felhevíti az ereidben a véred, hisz tudod ezt..."- mondom mosolyogva, majd felkacagok, mikor amaz úgy tesz, sűrűn pislogva és zavartságot mímelve, mintha neki vallottam volna szerelmet épp. - Na de Főnökasszony! Itt, mindenki előtt? - mondja, majd a többeiekkel együtt nevet ő is. Játék csupán, de vicces, persze, hogy mindenki jót röhög. De a hangos, igazán olaszos hangulat egy pillanat alatt ugrik egy fordulatot. Amikor meghallom Nancy hangját, amint kimondja a rendező nevét, picit görcsbe ugrik a gyomrom, és rápillantok. Barna haját, amit most feltűzött kontyban visel, tökéletes sminkjét, csokoládé szemeit, ahogy a rendezőre pillog. - Mr. Herondale...Ön jobban tele van meglepetésekkel, mint elsőként gondoltam. Azt hittem, már elhagyták a városunkat. Lehetséges, hogy többször lesz itt vendég? - kérdezi leplezetlen rajongással, szélesen mosolyogva. Minden tekintet a rendezőre szegződik, bár nem értem miért. Szerintem felesleges kérdés. Nyilván nem fog átjárni New Yorkból Virginia államba kávézni reggelente, szóval...de a véleményem magamban tartom, csak Nancyről elvonom a tekintetem, és...Herondale asszisztensére nézek, és a poharam mögül mosolygok rá, ahogy a nem messze tőle ülő szakács is. Kevin, az alig huszonhat éves, bájosan sármos férfi alig tudja leplezni azt, mennyire tetszik neki a csinos titkárnő, s bár igyekszik, látom, hogy elvonja a tekintetét róla, mindig, újra és újra rajta felejti a tekintetét, vagy kicsit hosszabb ideig húzódik mosolyra a szája felé. Nem tudom mi vár még ránk, de azt sajnálom kicsit, hogy a rendező stábja nem vesz részt ezen a vacsorán, mert azt hiszem, élveznék. Nekem tetszik, még ha kicsit idegennek is érzem, és tudom, hogy ki is lógok a sorból innen.
Leplezetlenül figyelem szemeimmel a társaságot. Ahogy jól esően beszélgetnek, esznek közben és jó kedvűn nevetnek. Én, mint Lucifer, ülök helyemen és némaságba burkolódzva járatom tekintetem egyik emberről a másikra. Nézem a hangos ördögeimet. Hallgatom a történeteiket. A vicces helyzeteket. És... ahogy elnézem a szintén néma titkárnőm le sem tagadhatná, hogy udvarlója támadt. Szerényen tűri a férfi pillantásait és mosolyát, aminek viszonzását szelíden próbálja önmagában tartani. Lopva pillant csak a férfira. Valahogy jobban leköti a saját tányérja. Szemeim ezután arra a nőre szegezem, aki megszólít. Meghallgatom a kérdését, és mielőtt válaszolnék a fejemet támasztott kezemet leengedem a karfára. Ezzel nem ördögien festhetek, hanem királyian, azt hiszem. Habár engem ilyen téren a látvány nem vonz. Sokkal inkább elérkezettnek láttam az időt a többi meglepetés ízelítőjének. Az este végére úgy is mindent el akarok mondani nekik. Lehetőleg étkezés után, mielőtt valaki félre nyeli az ételt. - Elég sűrű program tervem van. Mielőtt idejöttem volna épp egy forgatást hagytam félbe. Attól tartok az elkövetkezendő három hónapban biztosan nem találkozunk, újra. Miként alakul még az életem nem tudom. Emiatt pontos válasszal sem tudok szolgálni, Nancy. Bocsássa meg. - felelem komolyan és teljesen nyugodtan. Végig az engem kérdezett nő szemébe néztem. Vajon meglepődik, hogy tudom a nevét? Akárhogy is, szavaim végeztével a titkárnőmre pillantok. Nincs szükségem szavakra, tudja mit akarok. Ezért is kedveltem meg. Sikerült annyira kiismernie, hogy minden további nélkül illedelmesen felálljon a helyéről és a pulthoz tipegjen. Mögüle az étterem vezetője elővesz egy dossziét és odaadja a vörös hajú nőnek. Tekintetemmel végig követem. Minden mozdulatát. Ahogy távozott az asztaltól, átveszi a dossziét és visszajön. Megáll mellettem, szorosan magához húzva a mappát, mintha a legnagyobb értéke lenne. Vár pár másodpercet mielőtt megszólalna. Amint kinyitja száját én újra a velem szemben elhelyezkedett tömeget figyelem. - Mr. Herondale szerette volna megköszönni a munkájukat, és az odaadásukat. Annyira lenyűgözték őt, hogy ezen a rendkívüli vacsorán mindnyájan részt vehetnek. Bár, a hagyományaink úgy tartják csak a vezetőt és menedzserét hívtuk volna meg. Továbbá, elégedettségét szeretné másban is kifejezni. - lassan megkerülte az asztalt, végig sétálva mindenki mögött, hogy Miss Black mellé lépve átadhassa a kezében tartott vékony irattartót. Alig három lap van benne, de az értékük annál nagyobb. Még a kinyitása előtt folytatta a beszédet, immár a Santa Lucia vezetőjének jobbján állva. Zöld szemei felváltva pillantottak a vendégekre. A szemeikbe nézett, de nem ragadt le egyiküknél sem. - A dossziéban egy tíz millió dolláros csekk van az éttermük támogatására szánva. Úgy tudjuk, nem Önök az egyetlen csapat. Reméljük, mint a két étteremben ugyanazt a kiszolgálást kapják vendégeik, mint Mystic Falls-ban. Ezenfelül, egy hosszú lista, rajta 147 híres és neves emberrel, akiket Mr. Herondale külön felkért a pénteken leadott reklámfilm megnézésre és az éttermük kipróbálására. Havonta többen is meglátogathatják az éttermüket. Arra gondoltunk jobb, ha előre felkészülnek a felfelé ívelő sikerükre, mintsem út közben döbbenjenek le. A pénteki filmet hét különböző csatornán adják le, különböző időpontokban az egész Államban. A felvételt külön DVD-n el fogják küldeni postán Miss Black részére. Továbbá, várhatóan a hétfői újságokban olvashatnak egy dicsérő cikket a legnagyobb étterem kritikusok egyikétől. Szintén Mr. Herondale felkérésére. Várhatóan milliók nézik meg az adást és olvassák el az újságcikket. Gazdagok és szegények egyaránt. Kérem, csendben fogadják el ezt a búcsú ajándékot a Főnököm ígéretének betartása jeleként. Cserébe csak annyit kér, ne romoljon a színvonaluk. Minden követ megmozgatott az közös érdek reményében. Most pedig, fogyasszák a vacsorájukat ugyanolyan jó szájízzel, mint eddig. További Jó Étvágyat Kívánunk Önöknek! - hajolt meg könnyedén szavai befejeztével. Eztán újra megkerülte az asztalt és visszaült a helyére. Mikor leült közelebb hajoltam hozzá és halkan megjegyeztem: - Szép volt. De, nem kellett volna mégis megvárni a vacsora végét? - kérdeztem halkan és bizalmasan. A válasz egy apró, kissé zavart mosoly volt. Ehhez társult a bizonytalan vállrándítás. Remek! Ő sem tudja. Csak beszélt, feleslegesen. Nagyon örülök. Jó sok szarkasztikussággal. Elhúztam a számat, és visszaegyenesedtem a székemben. Tekintetemmel a vendégeimet néztem. Biztos, hogy ezt a hírt úgy akartam előadni, hogy én is jelen vagyok? Ah, de legalább nem említette az Olaszországi utamat. Még sem lelepleződhet le minden. Kell még neki egy kis idő. Na, de ezek után. Hirtelen felálltam a székben, és mindenkit maradásra intettem finom kézmozdulatommal. - Mielőtt bárki bármit is megköszönne, vagy szóvá tenne. Inkább csak fogadják el a tényt. Én csak azt tettem, amit megígértem. Két-háromszáz százalékos forgalom növekedést. A film csodálatos lesz, higgyék el. Most, étkezzünk tovább, mintha mi sem történt volna. Köszönöm. - ültem vissza a székemre és sóhajtottam egy aprót. Tudom, milyen az, amikor megrohamozzák az embert. Az eddig hangzavarnál nagyobbat nem akarok. Sem már keblére ölelkezni. Elismerem, ez nagyon, de nagyon nem hétköznapi cselekedet tőlem, de akkor is. Nincs szükségem erre. Akkor sem, ha a titkárnőm lopva pillant rám elszégyellve magát, amiért túl sokat mondott. Nem haragszom, de a hangulatot akkor sem változtattam volna meg ilyen korán. Különösen ekkora horderejű hírrel. Egyik kezem a karfán pihentettem, míg a másikkal a fejemet támasztva néztem a társaságot. Na, mi lesz még ebből?
Jókat nevetünk, épp úgy, ahogy kérték. Miért tudunk ilyen felszabadultak lenni? Mert nem kérdezünk feleslegesen. Nem kérdeztem akkor, amikor megörököltem a Don Francesco-t, nem, amikor a hatalmas házat, ahol eddig csak egyszer jártam. Nem kérdeztem akkor sem, mikor megtudtam, hogy mennyi pénz lett hirtelen a birtokomban, sem akkor, amikor annyit fűzött hozzá a közjegyző, hogy az egyetlen kikötés az örökösödési eljárás véglegesítésében az, ha megszerzem az étterem vezetéséhez a szükséges vizsgákat. Eleve szakács-cukrásznak tanultam, felszolgálóim már 17 évesen meglett, ezzel nem volt gond, utána jött egy egy éves képzés üzletvezetőiből, és ennyi volt. Nem kérdeztem, miért. Nem kérdeztem, ez hogy lehetséges, mert már előre megkaptam, a sorok közé bújtatva a választ. Nekem pedig megvan az a bosszantóan rossz szokásom, hogy nem szoktam feleslegesen jártatni a számat, megtanultam, hogy magam vagyok a problémák és az örömök megélésére, senki sem segít nekem, vagy örül velem. Kivéve az utóbbi években Chelseat, de ő megint más. A többiek pedig egyszerűen csak kiélvezik, ha már a helyzet megadatott. Nem kell mindig feleslegesen akadékoskodni. Az pedig, hogy maga Herondale rendezte nekünk ezt a meglepetés bulit? Én csak arra tudok gondolni, hogy mindig ezt csinálja. Biztos, valami úri szokás. Mindegy, én csak élvezettel nézem, ahogy a többiek mesélnek, nevetgélnek, és én is intenzíven részt veszek a mókában. Nem vagyok én mindig olyan karót nyelt, nagyon is tudok mulatni, ha arról van szó. Bizony ám, adjunk az érzésnek, rúgjuk ki a ház oldalát! És láthatóan nem csak én vagyok ezzel így, most mindenki sokkal felszabadultabb, sokkal élénkebb, bár a munkánk során sem szoktunk merevek lenni, mint aki viagrát nyelt, csak akkor munka van, kicsit kevesebb a mókázgatás. Az sem kerüli el a figyelmem, hogy míg a csapatom nagyban nevet, és mesél, és beszél, na meg eszik, csak úgy családiasan, olaszosan, addig Mr. Herondale, mint valami király, csak néma csendben figyeli őket. Tekintete, ami szinte világít, igézően figyeli az embereket, az eseményeket, arca kifürkészhetetlen. Az egyik emberem pedig jól láthatóan a titkárnőjére van kicsit rákattanva, mert bár titkolni próbálja, folyton őt bámulja, mosolyog rá. A felhőtlen hangulat pedig addig marad, amíg Nancy úgy nem dönt, hogy az őt annyira foglalkoztató kérdést felteszi a neves rendezőnek. Egy pillanatra a kíváncsiság és izgatottság ködébe burkolózva meredünk Nancyre, majd onnan Mr. Herondale-re. A kezét lassan ereszti le, majd finom, elegáns mozdulattal érinti a karfát, és tekintetét Nancyébe fúrja. A lány szívverését idáig hallom, hogy úgy kezd el verni, mint valami légkalapács, az ereiben a vér ínycsiklandóan kezd el száguldani, a légzése felgyorsul, bár ezt rajtam kívül senki nem tudhatja. A többieken látom a kíváncsiságot, de én előre sejtem a választ. Ugyan, miért jönne ide vissza? Ez nem az ő világa, nem az ő élete, csak dolgozni jött ide, nem másért. A válaszát hallva csak csendesen lehajtom a fejem, és…csalódott vagyok? Nem, nem hinném, de ha őszinte akarnék lenni…talán egy hangyabokányit mégis. De, hogy csodálkozok-e? Nem. Erre számítottam. Ha vége ennek az estének, átlépi Mystic Falls határát, és elfelejti azt, hogy valaha itt járt, talán emlékezni fog egy reklámra, amit egyszer egy csendes, kisvárosi olasz étteremnek rendezett… Ahogy befejezi a beszédet és a titkárnője felé fordul, aki azon nyomban mozdul is, mintha telepatikus kapcsolatban lennének, Nancy odahajol Samanthához, és álmodozó, mégis büszke hangon odasúgja neki: - Tudta a nevem! Adrian Herondale megjegyezte a nevem! Ez már biztos jelent valamit! Mire Samantha csak irigykedve megforgatja a szemét. - Ja, biztos már az esküvőtöket tervezi…rohadt mázlista…- morogja, majd kicsit duzzogva hajol újra a tányérja fölé. Én közben figyelem a lenyűgözően gyönyörű asszisztensnőt, aki átvesz valamit az étterem tulajától, majd a rendező mellé megy, és megáll mellette, szorosan magához szorítva azt. Egy dossziét. Vajon mi lehet benne? Talán utólag módosítottak a szerződésen? Nem, azt nem lehet, az etikátlan lenne és szerződésszegésnek minősülne, ezt pedig biztosan nem tennék meg. Nem értem mi történik, és letéve az asztalra a poharam, rá emelem a tekintetem. A többiek is mind elcsendesedve figyelnek fel rá, majd mikor megszólal, mindenki ajkára széles, kicsit büszke mosoly húzódik, Alessandro igen büszkén húzza ki magát mellettem, Sebastian zavartan a hajába túr, de ő is szélesen mosolyog. Én végignézek rajtuk, és mérhetetlen büszkeség önti el a szívem. Igen, ez nem mindennapi dolog, és hallatlanul hálás vagyok nekik. Elértem azt, amit szerettem volna, hogy ne érje csalódás a New Yorki stábot, a vezetőket, és természetesen Mr. Herondale-t. Tekintetemmel követem, ahogy az asszisztensnő lassan megkerüli az asztalt, és megáll mellettem. Ránézek, így kicsit hátat kell fordítanom a rendezőnek, és a tőlem balra ülőknek. Amikor beszélni kezd, még mosolygok, de utána arcomra fagy a mosoly. Szemeim akkorák lesznek, hogy szinte kiesnek, és az első pillanatokban fel sem fogom, mit mond, pedig a kezemben ott pihen a mappa. Hogy…mi?? Tíz millió dollár? És..hét tévécsatorna? 147 híresség, akiknek milliók követik az életét, rajongók ezrei követik minden lépésüket? És ők fognak az én éttermembe jönni? Lassan, mint akit nyakon öntöttek forró szurokkal fordulok vissza, egyenes háttal meredek a kezemben tartott mappára. Nem, ez lehetetlenség. Nem, ez nem létezik. Hatalmasakat pislogok, s csak igen nehezen fogom vissza a bennem dúló érzelmeket, a könnyeimet, arcomon mélységes döbbenet. Nem is hallom, mi történik körülöttem, az pár pillanatig tartó zavartságot, fel sem fogom, hogy mindenki izgatottan pislog, susog, felváltva hol rám, hol a rendezőre emelik a tekintetüket. Az asszisztens a helyére megy, és a szemem sarkából látom, hogy a rendező odasúg neki valamit. Nekem minden porcikám remeg, a kezemben lévő mappát le is kell fektetnem magam elé az asztalra. Marco pedig boldogan, izgatottan csapja össze a tenyerét, és már épp emelné a poharát, hogy köszöntőt mondjon, de ekkor Herondale feláll, és mindenki megáll, elcsendesedik. Ráemelem a tekintetem, és szavait hallgatom. Szóval ezért van az egész? Megígérte, hogy ekkora hasznot fog nekünk csinálni, és meg is találta a módját? Olyan ajándékkal lepett meg, amire soha nem gondoltam volna. Hálás vagyok-e? Igen, ez kétségtelen. Értékelem-e a gesztust? Igen, nagyon is. Szégyellem-e magam? Mérhetetlenül. Hát olyan szánalomra méltó vagyok, hogy alamizsnát kell adnia? Nélküle nem tudnám fenntartani az éttermem? Dühös vagyok-e? Határozottan! Hogy miért? Mert gyűlölök adósa lenni valakinek. Gyűlölöm, ha valakinek tartozom, és ez…ez úgy érzem, egy életre megkötötte a kezem, egy életre rátette a bélyegét a munkámra. A Don Francescot kőkemény munkával tartottuk fent, és a tulajdonos sem a két szép szememért hagyta rám. Mindenért megdolgoztam, akkor is, iskola mellett szinte minden percem az étteremben töltöttem, és ott voltam akkor is, mikor az ételeket kellett kivinni, és akkor is, amikor a csatornát kellett tisztítani, ott dolgoztam a szülinapomon, és karácsonykor, és minden hétvégén. De ez…ez nekem túl sok, a büszkeségem ezt már nem engedi. Már a számon van, hogy azt mondjam, nem, köszönjük, de ezt nem fogadhatjuk el, de…aztán Herondale szavai megállítanak. Csak fogadjuk el. Persze. A szemem végigfuttatom az embereimen, és a szívem szakad, mert mindannyian annyira lelkesek. Mindannyian annyira izgatottak, és nem ronthatom el az örömüket. S amíg kihozzák az újabb fogásokat, én csak elcsendesedve figyelek magamba, a gondolataimra, és próbálom rendezni a felfokozott érzelmi hurrikánomat. Ez pedig nem jó, nagyon nem, mert ilyenkor, mikor ekkora bennem a feszültség, mikor robbanni tudnék, a vámpírságom nagyon nagy hátrány. Nyugtatni próbálom magam, és a fogásokra koncentrálni, magamban mantrázni a jövő heti menüt, és próbálom elterelni a figyelmem arról, ami bennem dúl. Talán kibírom valahogy a vacsora végéig anélkül, hogy elbőgjem magam.
Gyönyörű drámaiság! Mekkora húzás! Nem hittem volna, hogy képes ilyesmire. Egy ilyen vacsorán mégis megtette. Mosolyogva próbálom visszafojtani a kuncogást. Oh, igaz. Ti még nem tudjátok mi történt. Felvázolom a helyzetet. Miután mindenkit megkértem arra, hogy ne hálálkodjon fojtattuk az étkezést. Csendesen ettem én is, és a kedves titkárnőm is. Egyedül a vendégek, mint ahogy eddig is, beszélgettek és önfeledten szórakozva fogyasztották el a főételt. Szemeimmel tovább nézelődtem közöttük. Feltűnt, hogy Amanda kicsit visszavett a jó kezéből, amióta kezébe nyomták a dossziét, de úgy voltam vele, ez talán természetes. Nem mindenki dolgozza fel egy könnyen az effajta figyelmet és azt a sokat, amit kapott... tőlem. Igazából teljesen rendben ment a dolog. De, aztán kiborult a bili. Betelt a pohár. Vagyis, most épp kiürült egy. A fiatal ember tovább nézegette a titkárnőmet. Egy bizonyos pont után a nő hajolt oda a férfihoz és hívta beszélgetésre. Váltottak körülbelül három-öt mondatot, és igen! Az eddig visszafogott vörös hajú szépség túl illetlennek találhatta a választ, mert megfogta a poharát és nem egyszerűen ráöntötte a férfira, de ügyelt az alapos munkára. Nyaktól, egészen a férfiasabb részig eláztatta. Micsoda válasz volt ez! Bátorságát összeszedte és mindenki előtt megtette! Ó, máris jobban szeretem ezt a nőt. Aki sértve felállt az asztaltól és távozott a női mosdóba. Ezért próbálom visszafojtani a kuncogásomat. A nő után pillantok, majd a férfira nézek. Kék szemeim ezután a többi vendéget mérik végig. Végül úgy döntök a titkárnőm után megyek. - Elnézést. - mondtam és felállva az asztaltól én is bemegyek a női mosdóba. Kit érdekel most, hogy nem a férfi mellékhelyiségbe ment be? Más vendég rajtunk kívül egyébként sincs. Belépve a helyiségbe bal oldalt nagy tükrök fogadnak. Előttük tiszta, szép mosdókagylókkal. Jobbra pedig a hasonló tisztaságú fülkékkel. Rendezett, illatos és szép ez a barnás-vörös csempe is. A világítás is megfelelő. A középső mosdónál támaszkodott a kiborult nő. A csapot nézte. Odaléptem, szorosan mögé, és kezeimet a vállaira tettem. Lágyan kérdeztem meg tőle; Jól vagy? A válasz egy kisebb kirohanás volt. Elmagyarázta, hogy nem tudja kiboruljon vagy sírjon. Felháborodva és sértetten magyarázott nekem, mintha én tehetnék a dologról. Nem haragudtam meg rá. Ott álltam vele szemben és megálltam a tekintetét. Szembenéztem a zöld szemeivel. A haragjával. Az eluralkodott érzéseivel. Mikor befejezte mély lélegzetet vett. - Jaj, annyira sajnálom Mr. Herondale! Nem Önnel kellett volna kiabálnom. És... az amit tettem. Azt sem lett volna szabad. Nem kellett volna idejönnöm sem. Én... - már nem tudta miként kérjen elnézést. Teljesen elszégyellte magát. A viselkedését, mind cselekedettben és szóban. Lágyan rámosolyogtam és letöröltem az időközben megindult könnycseppeket az arcáról. Megnyugtattam, hogy nem történt semmi baj. Ne érezze magát rosszul. Én teljesen nyugodt vagyok és jól érzem magam. A titkárnőm néhány perc alatt összeszedte magát, és könnyit elapasztotta. Megigazította a sminkéjét, a ruháját és a haját is. Amint elkészült, kinyitottam előtte az ajtót és udvarias férfi módjára előre engedtem. Az asztalhoz érve kihúztam neki a széket és betoltam, mihelyt leült rá. Épp a desszertre értünk vissza. A titkárnőmet egy kis aprósággal lepte meg a bajszos étterem vezető, miután látta a nemrégiben történt kirohanását. Sikerült mosolyt csaljon az arcára. Akárcsak én, ő is imádja az epret. Magamnak talán ezért is kérhettem ezt a kis csodát. De, nem vagyok önző. Mindenki másra is gondoltam, így a hatalmas adagban elkészített epres süteményt is hamarosan tálalták az asztalon a fagylaltok, habok, krémek, sütemények és más finomságok sokasága között. Ez a kis nyalánkság bármennyire is egyszerűnek nézni, annál finomabb és bonyolultabb elkészíteni. Nekiláthattunk a desszertek tömérdek csodájának az eltüntetéséhez. Hogy ennyi ételtől, és különösen desszerttől mi mennyit fogunk hízni! Jutott eszembe a gondolat, bár őszintén szólva, nem vagyok az az alkat aki csak úgy elhízik. Mozgok én hozzá eleget. A csodálatos desszertek eltüntetése után több pincér jelent meg, kezükben magasan tartva egy nagy tálcát, amin már az előre kitöltött pezsgővel teli poharak voltak. Mindenkinek a kezébe nyomtak egyet, és utána az enyémbe is. Biccentve köszöntem meg nekik. Távozásuk után felálltam, kezemben a pezsgős pohárral. Tekintetem végigvándorolt mindenkin. Lassan elhallgattak és felém fordítva fejüket, figyelmüket és tekintetüket, beszélni kezdtem. Itt volt az ideje ennek is. - Reményeim szerint ez a sok étel nem feküdte meg a hasukat, és amennyiben kedvük úgy tartja, táncra is perdülnek ma este. De előtte! Szeretném megköszönni a munkájukat. Azt, hogy eljöttek ma este és ahogy egy jó vendéghez illik, jól érzik magukat. Igyunk a közös munkára! Az elért sikerre, és a fényes jövőre! Igyunk a Santa Lucia minden dolgozójára! És nem utolsó sorban, a ma este is gyönyörű, határozott, kitartó és erős tulajdonosra, a lenyűgöző Miss Amanda Black-re! Egészségükre! - emeltem fel poharamat, majd ajkaimhoz emelve a többiekkel együtt belekortyoltam a pezsgőbe. Az ízletes, és reményeim szerint mindenkinek kedvére való italba. Egy pillanatig még állva maradtam, hogy körbe nézhessek a társaságon, mint ahányszor azt ma este már megtettem. Helyet foglaltam eztán, hátradőltem és csendesen kortyolgattam a pezsgőm. A titkárnőm hajolt oda hozzám és halkan, bizalmasan megjegyezte: - Maga, minden egyes alkalommal lenyűgöz valamivel. Mosolyt csal az emberek arcára, és meglepetésekben gazdag. Egyszer majd elmondja nekik, miért volt velük ennyire figyelmes? Ez több, mint amit eddig bármelyik ügyfelének adott. - bármennyire is odafigyeltem a szavaira, nem néztem rá. Kék tekintetem nem bírtam levenni Miss Black-ről. Talán, ezért sem néztem a vörös hajú nőre, mikor feleltem neki. - Igen. Egyszer talán elmondom. Ha megbocsájt. - húztam le a poharam alján maradt édes pezsgőt, és letettem az asztalra. Céltudatosan álltam fel a helyemről és mentem oda a még mindig helyén ülő nőhöz. Nem sokan maradtak az asztaloknál. Többnyire azok, akik még falatozni akartak és nyugodtan, egymás közt beszélgetni. Mindenki más felállt és táncolt. Mulatott, szórakozott. Jól érezte magát a már hangosabb és táncra hívó zenénél. A titkárnőm smaragdzöld, erős tekintetét éreztem magamon. Figyeli, minden lépésemet. Nem tudja mi ütött belém. De én igen. Egyenesen a Santa Lucia tulajdonosához mentem. Mind valami, magát teljesen komolyan elhatározott, vadász közelítettem meg őt. Egyik kezem rátettem a székének háttámlására és ne számított, hogy rajta ül, kifordítottam az asztaltól. Magammal szembe. Lehajoltam, hogy az arcom egy magasságban legyen a nőével, és mélyen belenézhessek élénk, megbabonázó, jég kék szemeimmel az övébe. Amennyire csak lehetett, rabul akartam ejteni a tekintetét és mélyen belenézni a szemeibe. Megfogom a kezét és felrántom a székről. Szemeit rabul ejtve vezetem el az asztaltól. A következő zene épp ideális. Szerencsére rengeteg táncot ismerek, és elég jó is vagyok bennük. Így nem tudna meglepni a Kisasszony semmivel. Partnere tudok lenni. Már csak azt remélem, én nem lepem meg ezzel, és ő a partnerem tud lenni. Ne szomorkodjon már nekem. Egy ilyen estén, ilyen hangulatú társaságban meg végképp. Letáncoltatom vele a lábát. Érezze jól magát! Nem hagyom, hogy megússza. Legalább egy számot végig kell táncoljon velem! Nem eresztem. Fogva tartom a tekintetemmel. Nem figyelek a külvilágra, mégis jól koordinálok. Nem megyünk neki senkinek és semminek. Mégis, csak mi vagyunk.
Nem értem a történések sorozatát. Nem értem, miért csinálta ezt Mr. Herondale. Nem értem, miért adott nekünk 10 millió dollárt? Hisz az egy kész vagyon!!!! A két étterem, a ház, a lakás, a tragacsom nem ér összesen annyit…és cserébe csak annyit kér, hogy ne romoljon a színvonal? Nem értem ezt a férfit, egyre jobban összezavar. Először úgy viselkedett velem, mint valami ronggyal, aztán mégis ő jött vissza, a forgatások alatt meg hol átnézett rajtam, hol kedves volt, hol pedig egészen…nem is tudom milyen, most meg kiderült, hogy rendezett nekünk egy olyan estét, amit nem szoktak, csak a vezetőségnek? Mi a fene történik itt? A rengeteg ajándékért, figyelmességért, és nem utolsó sorban a rengeteg, valóban rengeteg munkáért és türelmes irányításért viszont tényleg hálás vagyok, csak mérges, és mégis örülök, de közben meg szánalmasnak vezetőnek érzem magam. Csak a büszkeségem az, ami visszatart attól, hogy elbőgjem magam, de már annyit bőgtem életem során, hogy megtanultam visszafogni őket. Így csak csendesen pislogok magam elé, remegek, és legszívesebben visszautasítanám a kitüntetett figyelmet, de mégsem teszem. Nem tehetem. A kollégáim megdolgoztak érte, Herondale meg…nem tudom mi volt a célja ezzel, de…Francesco sosem bocsájtaná meg, ha megtenném, ő mindig azt tanította, hogy nem baj, ha valaki segítséget kap, amíg azt jó szívvel adják neki. Én pedig itt bárhogy kutatok, nem tudok olyan érvet, ami tudomásomra jutott volna, és azt engedné feltételezni, hogy más van a háttérben. Lehetséges, hogy Herondale valóban ennyire megszerette a kicsinek ugyan nem mondható, de családias hangulatú olasz éttermet, és az őt messzemenően támogató és imádó gárdát? A társaság persze tovább csacsog, mulat épp úgy, ahogy Herondale kérte, Marco máris beindult, Alessandroval izgatottan váltottak olasz nyelvre, és bővítésről meg változtatásokról beszélgetnek. És ekkor….valami olyan dolog történik, ami igazán meglep! Christ ugyanis beteríti egy nagy pohár ital, amit a kedves, és eddig igen szerényen viselkedő asszisztencia hevesen felpattan a székéről, majd eltűnik a mosdók irányába. A levegő megfagy, a szó fennakad. Amint Herondale halál lazán elsétál a mosdók felé, én is felpattanok a székemről, és Chrishez megyek. Olyan harag lángol bennem, hogy pillanatok választanak el attól, hogy átváltozzak. Megfogom a még mindig hápogó, tátogó, és az ingére meredő fiatal férfi felkarját, és egyetlen laza mozdulattal rántom fel talpra. Meglepődik, mert a szorításom kicsit túl erős, fel is szisszen, és ahogy felrántottam, még csak nem is erőlködtem. - - Mégis mi a fene ütött beléd? – sziszegem neki, és arrébb rángatom. Tekintetem szikrát szór, ahogy ránézek a tőlem jóval magasabb, szálkás fiúra. - Nem tudom, Főnök, én csak…-hebegi zavartan, lángra gyúlt arccal, de a szavába vágok. - - Nem érdekel, mit csináltál, az sem, mit akartál. De ajánlom, hogy hozd rendbe, mert ha nem…– lépek egyel közelebb, és veszélyesen dühös arckifejezésem sejteti, minden szavam komolyan gondolom.- - …esküszöm mindenre, ami szent, hogy megteszem azt, amit évekig visszafogtam magamban, és élvezettel fogom áthasítani a vénádat! – – mondom, aztán észbe kapok, így fogva tartva íriszeit komoly hangon ezt mondom: - - Ah, felejts el a mondat utolsó felét, azt mondtam, ki foglak rúgni. Ez után pedig viselkedj úgy, ahogy egy úriemberhez illik. – – mondom, s látva, hogy az igézésem sikeres lett, eleresztem. A fiú zavartan pislog, tekintete kicsit ködös, de aztán már megy is, hogy új italt hozzon a hölgynek, és eltűnjön a férfi mosdóban, azzal az egyszerű, fehér inggel, amit az egyik pincér hozott neki. Én fújtatok egyet, és bűntudat fog el. Utálok más elméjével játszani, még akkor is, ha néha egyszerűbbé teszi a dolgokat. Ez meg nem nagy dolog…azt hiszem. A többiek közben újra beszélgetnek már, és miután leültem, és megnyugtattam mindenkit, hogy minden rendben, újra visszatér a kellemesen izgatott hangulat. Olaszok vagyunk, nálunk nem is igazi egy buli anélkül, hogy verekedés vagy veszekedés ne törjön ki, főleg, ha ennyi alkohol tűnik el az emberekben, mint ma este. Épp akkor ér vissza az asszisztens, amikor kihozzák a desszertet. Kicsit lelkesebbé válok, mert az édesség mindig a gyengém volt, a gyümölcsösöket meg különösen imádom, és ez a csoda…mmm…mennyei! De nem, Chris felhúzott, és ez az egész ajándékosdi, meg a várható eszméletlen felhajtás nem megy ki a fejemből, az érzelmek ezerféle módon kavarognak a lelkemben. Amikor eltüntettem vagy háromféle isteni nyalánkságot, pezsgőt kaptunk. Szeretem a pezsgőt, és vámpírként az a tapasztalatom, hogy csak a pezsgő az, ami igazán fel tudja borzolni az érzékeim. Vicces, mert amúgy a pezsgőnek nem túl nagy az alkoholtartalma. Herondale pedig hirtelen feláll, így mindenki újra elcsendesedik, és rá emeli a tekintetét. Én is őt figyelem, csak akkor nézek végig a csapatomon, amikor a rendező őket dicséri. Valóban megérdemlik. Kitettek magukért, ahogy minden nap. Amikor Herondale azonban engem említ, és olyan jelzőkkel illet, amiket velem egy mondatban is említeni szinte már szentségtörés, csak szerényen lesütöm a szemem. Hogy én gyönyörű, meg erős? És…lenyűgöző??? Most már…végképp nem értem. Valóban ilyennek látna? Akkor mégis miért a sok segítség, ha erősnek és határozottnak gondol? Kikészít ez a pasi, de…azért bevallom, az, amiket mondott, nagyon jólesett. Amint befejezte a mondatot, halvány, zavart mosolyt küldök felé, tekintetét kutatom, aztán megízlelem a pezsgő édes, elmét bódító ízét. Tényleg finom, a legjobb minőségi, francia pezsgő, érzem az ízén. Amikor felhangzik a zene, és a többiek táncolni mennek, csak mosolyogva figyelem őket. A fiatalság máris táncra perdül, és az egyik szakács engem is felkér, de csak mosolyogva intek nemet, és az asztalnál maradok. Marco és Alessandro élénken beszélgetnek, én még eleinte szólok párat, de aztán észrevétlen kivonom magam a beszélgetésből. A gondolataim sebesen járnak, és ellenék így egészen addig, míg az este véget nem ér. Utolsó cseppig kiiszom a pezsgőt, és épp új, vérpezsdítő tangó kerül a zenei aláfestések közé, én pedig leteszem a poharam az asztalra, mikor hirtelen megfordul velem a világ, és…egy szempár. Egy igéző, veszélyes, határozottan idegborzolóan gyönyörű kék tekintet az, ami az én zöldeskék íriszeim tartják egy pillanatig rabláncon. Szólalni sincs időm, amikor már a karjaiban vagyok. Nem kellenek szavak, a teste elárulja mit akar. Táncba hív, és nincs lehetőségem sem ellenkezni, ez a pillanat most másról szól, és nekem most nincs sem erőm, sem kedvem ellenkezni, csak beszélnék. A táncon keresztül. Meglep azzal, hogy tud táncolni, azon még jobban, milyen jól csinálja, és én sem maradok szégyenben. Hát táncot akar, Mr. Herondale? Igazi, vérpezsdítő táncot, olyan szexis, olyan érzéki mozdulatokkal, amilyenekkel csak kevesen tudnak táncolni? Hát tessék, megkaphatja. Hagyom, hogy vezessen, hagyom, hogy irányítson, és istenemre, minden lépést élvezek. Tekintetét fogva tartom én is, a zenéhez alkalmazkodva, arcomon már nyoma sincs a zavartságnak, vagy a kételynek. Szenvedéllyel táncolok, tekintetemben égető tűz lángol, ahogy hozzá érek, ahogy simulok, ahogy a csípőm, a lábam, a testem minden porcikája mozdul, az maga a latin vér, maga a tűz, maga a szerelem, a szenvedély. Élvezek minden lépést, tőlem szokatlan hévvel adom át magam a pillanat gyönyörének. A zene beszél hozzám, és én értem a szavát. Csak akkor döbbenek rá, mit is műveltem, amikor a zene megáll, és néma, döbbent csend telepszik a helyiségre, én pedig illetlen közelségben pihegek a férfi karjaiban, tekintetébe mélyesztve gyönyörű szemeim, miközben mindenki más csak néma döbbenettel áll körülöttünk. Ajjaj…azt hiszem ez egy kicsit túl szenvedélyesre sikerült. Herondale kihozza belőlem az állatot.
Rabság. Rablánc tartja fogva, és nem ereszti. Szoros, és szenvedélyes. Igazi vad hév, mely felülkerekedik a körülötte lévőkön és végigtipor rajtuk. Porba taszítja őket, és felemelkedik a közönségesség bugyrán. Gyorsan tör a felszínre és, mint kirobbanó vulkán hőt és megszégyenített embereket hagy maga után. A páros utat tör magának a táncolók tömegébe. Mozgásuk egyre gyorsabb, hevesebb, szenvedélyesebb. A levegő izzik körülöttük. A többi ember kikerekedett szemekkel hátrál. Több teret hagynak a párnak. A nőt igazi latinvér hajtja, megszédítve ezzel a férfiakat. A táncpartnere, mint igazi latin szerető mozog vele. Megbabonázva a hölgyeket. Tökéletes az összhang közöttük. Azok a forró pillanatok, amiket táncközben átélnek. Az emberek ámulnak és egyként izgulnak. Idegeik pattanásig feszülnek, ahogy tekintetük le sem tudják venni a párról. A talaj egyre forróbb a lábuk alatt. Egyként lesznek ördögi szeretők a tánc hevében. A férfi fogva tartja kék szemeivel a nőt. Erős karjával nem ereszti. Ugyanazon börtönnek lesznek lakói. Egymás fogva tartói és rabjai. És, amilyen gyorsan jött olyan hirtelen is ért véget a zenével. De, minek is játszottam narrátort a saját szerepem mellett? Mélyeket lélegezve állok meg. Ragyogó jég kék szemeimmel nem eresztem Amandáét. Erősen tartom karjaimban, miközben heves szívverésemet próbálom újra olyan nyugodttá varázsolni, mint annak előtte. A tánc mindig is szenvedélyem volt. A legnehezebb feladat nem is az, hogy igazán megtanulja az ember és olyan jól csinálja, hogy a partnere lábai remegésben törnek ki. Nem. A legnehezebb ideális és biztos tudású partnert találni hozzá. Aki visszaadhatja ugyanazt a szenvedélyt, amit te adsz neki. Mert, ha igazán tudja a páros mit csinál, az majdnem olyan mintha sokkal intimebb dolgot tennének. A tánc is valamilyen szinten az. Bizsereg mindened. Mégis más. A többiek pedig... okkal féltékenyek. A közönség ámul és bámul. Ha ügyes vagy, még az ő lábuk is megremeg a táncparkettet figyelve. Szívem majd kiugrik a helyéről. A levegőt mély lélegzetekkel kapkodom. Szemeim továbbra sem engedik el partnereméit. Halvány mosoly jelenik meg arcomon, hogy alig egy pillanattal később jeges komolysággá változzon. Elengedem Miss Black-et, a Santa Lucia nevű olasz étterem tulajdonosát és sarkon fordulva elinduljak. Hosszú léptekkel, határozottan hagyom a parkett közepén a nőt. Egyenesen a férfimosdóba megyek. Na, nem azért, mert hirtelen rám jött a vizelhetnék. Nem. Kinyitottam az egyik csapot. Összetettem tenyereimet és a hideg víz alá tettem. Megvártam amíg megtelik a rögtönzött kisedény, amit aztán arcomra téve lehűtsem és megmossam azt. Háromszor végeztem el a műveletet. Majd meglazítottam és levettem a nyakkendőmet. Kigomboltam az ingem felső négy gombját, és egy picit megnedvesítettem a mellkasomat is. Eztán a csaphoz hajoltam és ittam pár kortyot a hűs nedűből. Jól esett lehűteni magamat ezek után. Ha folytattuk volna. Nem is tudom hol hagytuk volna abba. Megráztam a fejemet. Levettem a zakómat, hogy feltűrhessem ingujjamat könyékig. Alkarjaimat is a víz hűvöse alá tettem. Ott tartottam egy picit, hogy ezzel is segítsem a testem lehűlését és szívverésem fokozatos visszaállását abba a nyugodt és egyenletes járásba, amit már megszokhattam. Néhány perccel később elzárom a csapot és megtörlöm a kezemet. A homlokomat, a tarkómat, a nyakamat, a mellkasom. Kiroppantom a nyakam és a vállaim. Ezután megigazítom az ingem. Be is gombolom, gondosan. Visszaveszem a nyakkendőmet. Szépen megigazítom azt is. Végül a zakó is felkerül, hogy hozzáigazítva a többihez újra elfogadhatóan elegánsnak mondhassam magamat. Nem olyan, mint aki frissen a zuhany alól jött illatozva, és sármosan, de ez is megteszi. Egy ilyen tánc után, örülhetek annak is, hogy még van rajtam ruha és nincs szétszaggatva. A hajam már nem is említve. Gondosan megigazítok magamon mindent. Igen. Így más jó lesz. Fogom magam és visszamegyek a többiekhez. Kilépve a legalább annyira elegáns férfi mosdóból, mint a női, kék szemeim végigszaladnak a helyiségen. Az asztalt szépen leszedték a frakkos pincérek. Rendezetten fest. Rajta néhány itallal, szépen odarakott falatokkal a desszertből, főételből, levesből és előételből. Nem is gondolnánk, hogy négy fogást pusztítottunk el. A külön-külön mennyiségekről nem is beszélve. Mély lélegzetet veszek. Lassan fújom ki a levegőt. Most többen táncolnak, mint korábban. Ha jól látom csak három ember ül elvétve az asztaloknál. Egyikük az elalvással küzd. A másik kettő három széknyi távolságból beszélget. Még a titkárnőm is beállt táncolni a vendégek közé. Így, én már nem teszek egyebet, mint visszasétálok a saját székemhez és leülök rá. Kényelembe helyezem magamat, és innen szemlélem a társaságot. Újra.
Én vagyok a legveszedelmesebb vadász mind közül. Erősebb, gyorsabb, veszélyesebb vagyok, mint amit valaha tudnának feltételezni rólam, a legmerészebb rémálmaikban sem szerepelhetne nálam fenyegetőbb dolog. Most mégis én vagyok az, akin úgy kattan a bilincs, mint egy börtönlakón és ehhez még csak valódi, fizikális eszközhasználatra sincs szükség. Elég hozzá egyetlen szempár. Egyetlen, igéző, lélegzetelállítóan veszélyes szempár. Egy, amely annyi vadságot, zabolázatlan erőt, pokoli lángot sejtet, hogy az már szinte éget. A zene a zsigereimbe kúszik, és elindítja az érzékeim, olyan szintre hevítve bennem a tánc utáni vágyat, mintha lángszóróval égetnék. A férfi erős karjaiban tartja törékenynek ható testem, és egyetlen pillanat elég, egyetlen szívdobbanásnyi idő, hogy eldöntsem – belemegyek a játékba. Felkért, ellentmondást nem tűrve jelezte felém, mi a szándéka. Ki vagyok én, hogy nemet mondjak egy ilyen felhívásnak? Ó, nem, most, hogy ekkora hévvel ég bennem a harag, a düh, az elfojtott vágyak és indulatok ezernyi, színes, intenzív kavalkádja, nem hazudtolom meg a latin vérem. Engedelmesen simulok hozzá, ahogy közelebb húz, állom átható tekintetét, és most megváltozok. Egy olyan nőt láthat maga előtt mozogni a zene édes ritmusára, a dallamra, amely szinte repíti az embert a termen, a tömegen át, utat törve magának, helyet, időt, teret és figyelmet követelve, amilyennek eddig még sosem láthatott. Szenvedély. A lételemem. A tűz bennem olyan mértékben ég, hogy ellátna egy atomerőművet is, mégis mindig visszafogom magam, hogy nehogy bántsak valakit. A szívemben örök lánggal ég a harc, a háború, a vad érzelmek vihara. S amíg a férfi vezet, nem is titkolom el, valójában ki lakozik bennem. A szenvedélyem nem csak az éttermemben tudom megmutatni, és itt, most, ebben a pillanatban, ahogy szinte izzik a levegő köztünk minden tökéletesen kiérezhető. Éhes pillantások simogatják végig testem, ahogy érzéki ritmusban simulok a táncnak megfelelően a férfiba, rogyok izzó, fájó szívű szerető módjára a lábai elé, ölelem át, hogy aztán újra felrántson, és szenvedéllyel tekintsen szemeimbe, miközben ajkainkat és arcunkat alig választja el néhány centiméter. A lépések orkánja, a tánc ilyen hirtelen, ilyen érzéki megnyilvánulása a kevésbé gyakorlott táncosokat a táncparkett szélére sodorja, onnan figyelnek bennünket, szájtátva. A lányok gyönyörtől aléltan figyelik a magas férfit, ahogy engem, a pici, törékeny nőt pörget, táncoltat, a férfiak engem falnak szemeikkel, tudván, talán soha többé nem láthatnak így. S egyetlen, utolsó taktus...és a zene megáll. Néma csend telepszik a helyiségre, ahogy a férfi és én szinte megbabonázva tartjuk ki az utolsó taktus mozdulatát. Hallom szívének életerős, vad táncát, lélegzetének forrósága a bőröm égeti, és én sem vagyok képes levetkőzni az emberi szokásokat. Szaporán szedem a levegőt, és a szám is kiszárad, s amikor furcsán bizsergető félmosolyra húzódik ajka, mintha villámok suhintanának végig a hátamon. Lehetne ennél jobban fokozni a feszültséget? Mindenki vár valamire. Valamire, ami megtöri a pillanatot, ami bármerre, de kibillenti a mérleg nyelvét. A rendező pedig megteszi, megadja a kegyelemdöfést. Ahogy a tánc elkezdődött, amilyen hirtelen rántott fel magához, épp olyan hirtelen szakítja is el a tekintetemtől íriszeit, arca újra jéghideggé, válik, a tekintetétől megremeg a lábam, s szó nélkül sarkonfordul, és otthagy a parkett közepén. Én pedig csak meredek utána néhány másodpercig, mint aki nem is fogja fel mi történt az iménti percekben, majd mikor új zene indul, zavartan körbepislogok. Most miért néznek így rám? Én nem kevésbé vagyok összezavarodva! Mi a fene volt ez? Tőle? Talán nem szokatlan, nem tudom, nem ismerem. Na, de tőlem? És ami itt volt? Maga volt az édes bűn, mert ez olyan élénk volt, olyan felkavaró, izgalmas, hogy szinte máris hiányzik. Zavartan igazítom meg szőke loknijaim, és simítok végig feszes ruhámon, mert esküszöm, az az érzésem, mintha a szemével le is vetkőztetett volna. De szerencsére a ruhám rajtam van, így csak szégyenlős félmosolyt villantok, és máris lesietek a színpadról. Az asztalhoz megyek, átvágva a termen, a bámuló, értetlen, csodálkozó, de mégis, minden tekintetében lenyűgözött emberek közt, és felkapom az első poharat, amit találok. Lehúzom. Na, ez nem volt rossz, martini. Kicsit ízlelgetem a számban, és egy rövid időre lehunyom a szemeim is. Mi volt itt az imént? Mi történt, és hogyan történhetett? Egyetlen pillantásával hogy volt képes így leigázni, megtörni, mégis megerősíteni? Miért van bennem mindig ekkora zavar, ekkora katyvasz, ha a közelembe jön? Miért van rám ekkora hatással? Hisz mi ég és föld vagyunk, legalábbis első ránézésre. A világunk, a környezetünk, az életmódunk, a társaságunk nem is lehetne ennél különbözőbb, mégis...itt a táncban, mintha ráleltem volna arra az összhangra, amire eddig még soha, senkivel. Hihetetlenül megmozgatta az érzékeim, a bőröm még mindig lángol az érintése nyomán, látom magam előtt tökéletesen mozduló testét, arcizmainak vérlázító játékát, ahogy olyan szenvedély ül ki vonásaira, hogy az már szinte bűn...Melyik az igazi Adrian Herondale. És melyik az igazi Amanda Black? Lassan már rám se lehet ismerni. Kinyitom a szemem, és körbe pillantok, az engem kíváncsian kutató tekintetek a hátamba vájnak, és hirtelen erős késztetést érzek, hogy friss levegőt eresszek a tüdőmbe, így hirtelen felindulásból az ajtó felé veszem az irányt, és úgy, ahogy vagyok, kabát nélkül lépek ki az éjszakába. Az eső esik még, bár most kicsit lágyabban, nagyobb cseppekben. Kell, érzem, hogy kell, mert a testem olyannyira fel van hevülve, hogy attól félek, eluralkodik rajtam a hirtelen felszínre törő vágy és feszültség, és vadászni támad kedvem. Marco lép ki utánam, de épp csak a fejét dugja ki az ajtón, hogy érdeklődjön, jól vagyok-e. Csak a kezemmel intek, hogy minden rendben, és már magamra is hagy. Elég egy perc, nem több, és jópár mély lélegzet után fordulok vissza az étterembe én is. Az ajtót kinyitom, és bemegyek. A zene még mindig fülbemászó, a többiek önfeledten táncolnak, most egy lágyabb, lassabb melódia megy. S ahogy az asztalok felé nézek...ahogy sejtettem. Trónusán ül maga Lucifer, a legszebb angyal mind közül, akit a pokolba taszajtottak. A csábítás démona, igéző tekintetével, ami újra felkapcsolja bennem a lángot. Talán a pezsgő teszi? Vagy a borzolt kedélyállapot? Nem tudom, de egyenes, határozott léptekkel lépek elé, majd az egyik széket temperamentumosan kirántva lassan, finoman ereszkedek le formás hátsómmal, nem érdekelve, hogy az eddig üresen állt. Egyik lábam átvetem a másikon, majd tekintetem az övét kutatja, ajkaimra félmosoly húzódik. - - Mr. Herondale, ön igazán kiváló táncos. Talán eddig titkolta előlem latin származását? - kérdezem, és legszívesebben újra táncba csábítanám, de még tartom magam. Egyelőre. Nem, kell most egy kis szünet, különben a táncparketten fogom leteperni. Márpedig én olyat soha, de soha nem tennék. Nem mászkálok úgy a pasik ágyába, mint holmi útszéli, még akkor sem tenném, ha a bujaság fődémona hívogatna magához, édes, örök emlékül szóló, gyötrő vágyat keltő beteljesülések milliónyi ígéretével. Dekoltázsomon néhány esőcsepp ragyog, a szoknyám a formás combomra feszül, edzett izomzatom engedi sejtetni, és egyik kezemmel a térdemre támaszkodok, úgy mondom csendesen, hogy csak ő hallhassa. - - Nancy jól mondta...több önben a meglepetés, mint azt elsőre gondolhattuk volna. Talán kezdjek el tartani öntől, Direttore? - mondom, majd mosolyogva hajolok vissza, hogy keressek egy poharat amiben bármiféle iható van. Ez után? Lehetőleg 600%-os alkoholtartalommal. Nem vagyok kacér, sőt, közönséges sem. Nem akarom elcsábítani, egyszerűen csak kíváncsi vagyok rá. Nem a nagymenőre, nem a sznobra, hanem arra a férfira, aki rám mosolygott amikor a cappuccinot készítettem, aki játékosan az arcom elé karmolt, mint egy igazi oroszlán, és aki levetkőzve rideg köntösét megmutatta, milyen, amikor a pokol tüze lángol a szemében. Mi lehet a titka? Mi lehet az, amivel ennyire képes levenni a lábamról? Fürkészve pislantok vissza rá. Határozottan érdekes ez a férfi. S hogy mi áll abban a mappában? Jelenleg jottányit sem érdekel…
Tekintetem alaposan végigjárattam a táncolók tömegén. Ajkaimon apró mosoly játszadozott, ahogy a mosolyogó és jól szórakozó titkárnőmre tévedt pillantásom. Nem mindig sikerült felengednie. Általában attól tart, hogy szégyent hoz rám vagy bármilyen aprósággal is magára haragít. Vannak helyzetek, amikor igaza van. De ma este, nem. Szemeim a táncoló, mulató csoportról az asztalnál ülőkre téved. Ugyan azt csinálják változatlan. Ketten beszélgetnek. Mondataik között másodpercek tömkelegét hagyva. A harmadik... nos, ő lehet már el is aludt. Nem hibáztatom érte. Legalább tíz óra lehet. Haj, de fiatal még az éjszaka. Nem sok idő telik el. A velem szemben lévő bejárati ajtón máris betoppan Miss Black. Egyenesen felém jön. Talán most először látom rajta ezt a határozottságot. Az elszántságot, miszerint ő most igenis idejön hozzám. Ezt nem is erősíti meg jobban a székkel való nem finomkodása. Végül, lassan teszi le hátsóját a bútordarabra. Ahogy elhelyezkedik, már szinte hallom is kéjes hangját a fülemben. Nem sokkal később meg is szólal. Kék szemeim az övébe fúrom. A kérdés pedig szíven talál. Nem is találhatta volna el jobban a szívem közepét azzal a bizonyos késsel. Elkapom tekintetem és egy pillanatra a saját térdem kezdem el nézni. Alig néhány másodperc és magabiztosan szegem fel fejem. Előre nyúlok az asztalon és kezembe véve egy friss, zamatos epret, beleharapok. Azok a jég kék szemek pedig visszatalálnak a szőkeség szempárjához. - Nem hinném, hogy erről lenne szó. - felelem a kérdésére, ami hamarosan követ egy újabb - Ciò non è necessario, Signora. - válaszolok tökéletes olasz akcentussal a második kérdésre. Ezek után, muszáj megmagyaráznom a dolgot mielőtt olyat feltételez rólam, ami nem igaz. Az arca viszont mindent elárult. Elfogyasztom az eper maradékát is. Tekintetem fogva tartja a nőt. Mintha, megint a parketten lennénk és forró hévvel teli táncot lejtenénk. A pillantásom is ilyen. Magával ragadó, csábító, rosszfiús, és mégis távolságtartó. Közelebb hajolok Amandához a hatás fokozása érdekében. Szinte kézzelfogható a feszültség és levegő hőmérsékletének gyors növekedése. - Egyszer jártam Olaszországban. - mondom halk, bizalmas és a pillanat adta a szenvedélyes hangon. Ezzel kimondtam a kulcsmondatot. A lényegét annak, miért is kedveltem meg annyira az éttermet. Milyen okból kifolyólag vagyok ennyire bőkezű, és még sorolhatnám. A majom... vízbe ugrott. Néhány végtelennek tűnő másodpercig, talán kerek egy percig maradok változatlanul ebben a helyzetben. Egy pislogással töröm meg a köteléket. Elhúzódom és hátradőlök a székemben. Kezembe veszek még egy epret és beleharapva rápillantok a Santa Lucia tulajdonosára. Figyelem, miközben lassan megrágom a falatot és lenyelve elfogyaszthatom a másik felét is.
A kinti, hűvös levegő kellően ellensúlyozta már a benti, túlfűtött hangulatot. Jólesően adtam át magam pár pillanat erejéig az eső hűvösének, még Marcot is visszaküldtem. Nincs semmi bajom, miért is lenne? Ez csak egy tánc volt. Egy szenvedélyes, igazi, hamisítatlan latin tánc, amit a rendezővel tettünk magunkévá. A tangó ilyen, az így kell csinálni, nem volt ebben semmi különös. Mégis, olyan nehéznek tűnik most visszaváltozni. Változni újra hűvössé, csendessé, visszafogottá. Amikor bentről édes, mozgásra, táncra csábító melódiák hangzanak ki, amikor hallom azt, ahogy a szívek szinte együtt dobbannak a zenével, amikor a vérem így felhevült…szinte kínoz az érzés, hogy az, ami az előbb még bennem, bennünk, köztünk szikrázott, most semmivé lett. Mélyet sóhajtok, majd kicsit megrázom a fejem, és halkan felnevetek. Megint hülyeségeket képzelek. Visszalépek inkább a terembe, ahol a csapatom jót bulizik, a zene hangosabb, és jól esik ez a félhomály. Amint megpillantom a rendezőt, elindulok felé. Illetlenség ilyen sokáig magára hagyni a vendéglátót, és bevallom őszintén, felbátorodtam. Illetve eddig is bátor voltam, azzal sosem volt baj, csak bizonyos élethelyzetekben a tapasztalatlanságom erős fékezőerőnek bizonyul. De ahol otthonosan mozgok- a munka, a vadászat és az örökségem…ott kegyetlen tudok lenni. Most azonban az arany középutat akarom megtalálni. Szeretnék beszélgetni a férfival, aki a számára hozatott díszes székben ül. Érdekel, persze nem úgy, mint…na jó, ebbe ne menjünk bele, a lényeg, hogy csak szeretnék megtudni róla dolgokat. Nem a seggfejről, akivel először találkoztam, nem a sznobról, hanem róla, az emberről. Fel vagyok készülve rá, hogy elutasító lesz, mégis úgy döntök, megéri a kockázatot. Miért ne? Feltehetően sosem látom többé. Így határozottan lépkedek elé, és a széket, amin előtte senki nem ülhetett, kihúzom majd leülök vele szemben. A táncparkettet így ugyan közvetlenül nem látom, de jobb is így, még a végén én kérném fel táncolni. Az pedig…a-aaa! Amint leülök, mosolygok rá, és kérdezek. Flörtölnék? Nem tudom, sosem kategorizálom a mondataimat, de tény, hogy kicsit kedves vagyok, és kicsit kihívó. Mármint nem szexuális értelemben, hanem kíváncsi vagyok, miként válaszol. És válaszol, először csak a teste mozdul, egy pillanatra azt hiszem, megbántottam talán, mert olyan hirtelen szegi le a fejét. De aztán újra rám pillant, s mintha mi sem történt volna, büszkén felszegett állal néz rám. Visszafogottan adja a tudtomra, hogy nem, nincsenek olasz felmenői, és, hogy a meglepetéseknek mára vége. S hogy miért érzek csalódottságot, ha arra gondolok, talán nem csak a nagylelkű ajándékairól van szó, hanem a táncról is? Mert az ajándékokból bőven sok volt, az nem hiányozna, de a tánc…Mi a fenét művelek? Nem tudom. A tökéletes olasz hanglejtésére csak kedvesen csábos mosolyt villantok. Mintha csak oda született volna, a hangsúly, a szóhasználat…minden, színtiszta Itália. Meglepő, így kicsit azért látszik rajtam a kétely, bár szóvá nem teszem. - Capisco. Io non dimenticherò. - bólintok aprót, majd elveszek egy poharat, amiben aranylón gyöngyözik a most kitöltött pezsgő, a pára le is csapódott az oldalára. Ajkaimhoz érintem a hűvös kristályt, és gyönyörű, ragyogó tekintetem nem ereszti el a rendező pillantását, amíg az édes, bizsergető ital végig nem gördül a nyelőcsövemen. Figyelem, ahogy elvesz egy epret, és ajkaihoz érinti, majd beleharap. Hogy szexis-e a mozdulat, ahogy közben íriszeimbe merül? Kétségtelenül. Hogy ennek tudatában van-e? Feltételezem, igen. Amennyire ismerem, semmit nem csinál véletlenül. De, hogy ezzel mi a célja? Nem tudom. Talán semmi, csupán csak a begyakorolt mozdulatsor jön elő. Amit minden lánynak, aki a lábai elé veti magát, előad. Elterelem róla a figyelmem, és arra koncentrálok amit csinál. Mert előre hajol, közeledve felém. A pillantása átható, csábos, tüzes. Újra táncol, csak most a tekintetével és a hangjával teszi. Nagyot nyelek, ahogy alig pár centire megáll az arcomtól, és mélyen a szemembe néz. Nem ijedek meg, sőt, szinte kihívásnak veszem, viszonozom a pillantást, most egészen világoszölden ragyogó szemeimmel. A hév újra érezhető, és ez már-már zavarba ejtő így. Amikor meghallom a válaszát, miszerint járt Itáliában elmosolyodom, és értően felvonom szép ívű szemöldökeim. Ez sok mindenre ad választ. - Ah…ricordi… - sóhajtok félmosollyal ajkaimon, és szórakozottan húzom jobb kezem mutatóujját fel-s le a párás oldalú poharamon. A nyoma meg is marad, egyetlen, aranyló csíkban látszik a buborékozó édes nedű. - L'indebolimento della memoria! Proprio così, se non esercitato. - mondom, majd kíváncsian figyelem a reakcióját. - Hogy tetszett Önnek, Itália? Tervezi, hogy még visszatért? - kérdezem, majd újra a poharamba iszok, onnan figyelek rá, finom mosolyt rejtve a pohár pereme mögé. Nyilván tetszett neki, a konyha mindenképp, hisz láthatóan élvezte az otthoni ízeket, de érdekel, vajon vágyik-e vissza még? Nem tudom, én nem sok helyen jártam eddig, fogalmam sincs, milyen az, ha az ember beutazza a világot, lesznek-e kedvenc helyei, kedvenc emlékei. Itália…évek óta nem jártam odahaza. Talán majd egyszer még visszatérek, egy kicsit újra belekóstolni a félsziget gyönyöreibe. Bár ezzel én bőven ráérek. Hisz amikor az itt mulató, beszélgető embereknak már réges-rég csupán porladó csontjaik emlékeznek erre a különleges estére, én még mindig fiatalon, üdén, és magányosan járhatom a világot az örök kárhozat idejére. Ha csak addig valaki meg nem öl.
Ó, minő csodálat. Képzeld csak el! A zöld hegyek és völgyek. A mesés táj, ahol megannyi római megfordult az idők folyamán. A csillogó patakok, lágy csörgéssel kúsznak végig a vidéken. Aztán ott vannak azok a városok! Macskakövek, forgalmas utcák. Megannyi vidám emberrel, akik szeretnek enni. Fűszerek sokasága. Tészták, levesek, desszertek. Mmm... Ha van nép, amelyik tud élni, akkor azok csak az olaszok lehetnek. Lenyűgözőek, bármihez is fognak hozzá. A nyelvük csengése pedig magáért beszél. Igen, határozottan szerettem az időt, amit a félszigeten töltöttem. A csizma, mely sosem pihen. Előkelőségek ne menjenek oda. Csak elegáns helyeken keresztül ízleljék meg Itália világát. Mert, az az egyszerűség és mégis mozgalmas élet, ami ott van... magáért beszél. Nem való mindenkinek. Csak annak, akinek lelke hajlandóságot érez nyitni felé. Határozottan megszerettem. Ott és Spanyolországban tanultam meg ilyen jól táncolni. Sőt, egyszer volt egy spanyol ügyfelem is. Határozottan lenyűgöztük egymást. Az a magas férfi, hozzám képest is, elégedetten távozott. Élveztük egymás társaságát, miközben külföldi kalandjainkat meséltük a másiknak. Kétség kívül vannak ügyfelek, akik levesznek a lábamról. Társaságukat élvezem. Ez javítja a munkateljesítményem. Segít ellazulni, és olyan sokat teszek meg a vevő kedvéért, amit másért kétség kívül sosem. Történetesen ugyan ilyen helyzet ismétlődött meg most is. És, nem érdekel mennyit tettem a Santa Lucia-ért és annak dolgozóiért. Egyszerűen jól érzem magam, még ha más értelemben is. A latin vérű lánykával való kacérkodás nem szolgál mást, csak az édes emlékek felidézését. Illetve, egyfajta biztosíték nekem, hogy nem rozsdásodtam be az évek során. Ez a kis flört még igazán belefér. Végig pillantva a nőn, nem látom akadályát. Nincs ellenére. Ráadásul ez teljesen egészséges is. Szükség van a gőz kiengedésére. Az ember nem engedheti meg magának, hogy folyton karót nyelt legyen. Sajnos, vannak ilyen ismerőseim a gazdag körökben. Határozottan nem kedvelem őket. Miután elmondtam a kis titkomat Amandának - ami valójában nem is volt a, csak nem kötöm mindenki orrára -, az étterem tulajdonos több mondatát is olaszul mondta el. Tökéletesen megértettem, annak ellenére, hogy nem vagyok profi a nyelvet illetően. Talán, ha középfokon megértem a szavakat. Függetlenül a tökéletes kiejtésemtől. Hasonló a spanyol tudásom is. Ezt a két nyelvet pedig az adott országban sajátítottam el. Mert, ha már ott vagyok és érdekel, miért ne tanulnám meg azoktól a kedves emberektől? Hallgattam a szavakat. Azokat az édes szavakat. Jég kék tekintetem nem eresztette a lányt, ki belemenve a flörtbe további pezsgőért nyúlt. Én sokkal inkább eperrel kényeztettem magam. Azzal a piros aprósággal, amit ezúttal csokoládéba mártva kóstoltam meg. Édes és ellenállhatatlanul finom. Érzéki, simogató. Pont, amilyennek lennie kell ennek a kis csodának. A bennem kiváltó hatást teljesen érthetően mutattam ki. Nem tudtam megállni, hogy ne hunyjam be szemeimet. Enyhén hátra döntött fejemmel úgy éreztem már-már halk morgást is hallatni fogok, de csak élveztem az eper és a csokoládé ínycsiklandozó kombinációját. Nem is vártam meg, míg lenyelem az első felét. Szinte azonnal utána küldtem a másikat is. Elégedetten rágtam el. Lassan. Minden egyes íz robbanását kiélveztem. Lenyelve, torkomat is megcsiklandozta. Kinyitva szemeim újra a nőre néztem. Itt volt az ideje, hogy a körülbelül három perce feltett kérdésére válaszoljak. - Lenyűgözött. Öröm volt minden egyes pillanat, amit ott töltöttem. Hogy visszatérek-e? Azt nem tudom. Sosem tervezek nagyon előre, mert bármikor közbe jöhet valami. 3 hónapnak megfelelően ismerem csak a programtervem. A többi, rejtély. - teljesen átlagos hangom kezdtem beszélni. Mintha csak két barát beszélgetne. De, az a bizonyos utolsó szó. Sokkal halkabb volt. Érzéki, és mélyre ható. Olyan, komolyabb értelemben mélyre. Mintha csak felhívás lett volna. A pillantásom is annak megfelelően változott meg. Lágyabb csengése vágyakozással tölti el azt, aki meghallja. Piszkos kéjjel, melyre gondolni is bűn. Bűn arra gondolni, milyen finom volt az a csokis eper. Ahh! Hiába a távolság. Hátradőltem a székben, és mégis. A levegőben újra ott van az a bizonyos szikra. Egyre jobban parázslik. Forrósodik a légkör. Az a pillantás, mi oly' táncra hívó. Képletes értelemben. Elragad, és fogva tart. Gondolataid elkalandoznak és mégis ott maradnak. A hely egyszerre válik köddé. Az amerikai kisváros egyszerre lesz egy meghitt, sötét szoba. A záró hang, mely megbabonázta azt az utolsó szót, csak ráadás a vulkáni lávához hasonló forróságban. Mégis, ez tűz egy jeges pillantásból fakadt. Kékségből, mi olyat ad magából, hogyha valódi jég lenne már el is párolgott volna. Az érzelmek játéka kiújul ebben a pillanatban. Minden más lesz, és még sem történik semmi. Csak a gondolatok játszanak bűnösen, a heves érzelmek hívására. De tényleges cselekedet, nincs.
Lehetetlen elszakadni a tekintetétől. Delejes vonzereje úgy húz magához, mint gyanútlan áldozatát a vénusz légycsapója, és tudom, érzem, hogy távol kellene tartanom tőle magam, mert ő maga a csábítás földre szállt, pokoli démona. S hiába a fejemben oly’ bőszen kalimpáló vészjósló csengő…a kisördög, amit az imént felébresztett bennem, nem hagyja, hogy időben észrevegyem a bajt. Hatalmas kalapáccsal ront neki a kis figyelmeztető vészcsengőnek, és egyetlen, határozott ütéssel taszítja a romok temetőjébe. Ahogy veszélyesen közel hajol, ahogy bűnre csábító hangján, halkan beszél, felváltva olaszul és angolul, ahogy tekintetem fogva tartja, ahogy leplezetlen kéjjel ízlelgeti azokat a kicsiny eperfalatokat… bennem újabb és újabb lázas gondolatok születnek, és hiába próbálom, képtelen vagyok kiverni őket a fejemből. Én mondtam, hogy a pezsgőtől kicsit zizi leszek… A kérdéseimre válaszol is és nem is. Persze, ad választ, de érzem, hogy valamit rejteget előlem. Megértem, én számára csak egy idegen vagyok, nem több. Egy munka, amit elvégzett, és aminek a lezárásával valószínűleg soha többé nem találkozunk. Itália említésére pedig eszembe jut egy mondás, és kíváncsi lennék, hogy a sármos, szexi férfi mennyire szeretett bele abba az országba, ahonnan jöttem. Nem szégyellem a származásom, mindig büszkén viseltem a szívemen az olasz lobogót, annak ellenére, hogy igen fiatalon el kellett hagynom a hazámat, s állampolgárságom ugyan amerikai már, de lelkemben örökké az olasz himnusz szól. De azt is tudom, hogy turistakén megélni az olasz szokásokat egészen más, mint otthoninak lenni. Nekünk minden természetes, a közlekedés, a hangos kiabálások, a lendületes temperamentum, de egy kívülállónak ez épp annyira lehet lenyűgöző, mint amennyire taszító. Míg várom a válaszát, a pezsgőmbe iszok, s figyelem. De nem szólal meg azonnal. Helyette újabb epret érint finoman ujjaival, majd emeli lassan érzéki ajkaihoz. Minden mozdulatát figyelem, s hiába hallom nagyon is jól a zene változását, a többiek vidámságának hangjait, szívük lüktetését…nem tudom levenni a szemem róla. A férfiról, aki olyan kéjesen, buján veszi a szájába azt a falatnyi gyümölcsöt, hogy a térdem ültő helyemben kezd el remegni. Megbabonázva figyelem, ahogy hátra hajtja a fejét. Nyakizmai megfeszülnek, vénája édesen kínálja nekem tálcán magát. Bőre egyszerre ordít azért, hogy felszaggassam, és vérével oltsam örök, szűnni nem tudó szomjam, és egyszerre kiált lágy, finom, vadítóan érzékeket korbácsoló csókokért. Tekintetemre ködfátyolként ereszkedik képzeletem játéka. Látom magam előtt a férfit…nem itt. Nem most. Azon a helyen, ahová repített a hirtelen fellobbanó vágyakozás, nincs semmi más, csak egy ágy. Hatalmas, hófehér lepellel terített ágy, áttetsző baldachinba burkolt magas faragott oszlopok, s rajta, levetkőzve ő. Csupán ölét takarja vékony, majdhogynem áttetsző anyag, s csábítóan, kihívóan tekint szemeibe. Ajkaira már-már ördögi, mégis csibészesen vonzó félmosoly kúszik, sötét pillákkal övezett tekintete fogva tartja az enyémet, ahogy magához húz, és édes, veszélyesen lágy, mégis érzékien vad csókot lehel ajkaimra, simít végig mezítelen testemen… Halk, vággyal teli sóhaj hagyja el elnyílt ajkaimat, ahogy nézem lehunyt szemét, buján élvezkedő rezdülésétől minden membránom felerősödve küldi az impulzusokat. Észre sem veszem, ahogy mutatóujjam a számba kerül, és hófehér fogaimmal enyhén megharapom azt, majd megbabonázva figyelve a férfit, lassan végighúzom alsó ajkamon, hogy a kezem leeresztve újra az asztalra finoman harapjam be ismét terítékre került alsó ajkam. Hogy lehet valaki ennyire…ahh, Adrian Herondale, elveszed az eszem, azt a maradékot is. Mikor újra rám figyel, már visszatérek a való világba, a vonásaim próbálom rendezni, s zavart pislogások közepette, felhevült testem próbálom nyugtatni. Újra pezsgőért nyúlok, bár tudom, hogy nem kéne, de még mindig jobb, mintha észrevenné, milyen hatással van rám. És nem értem, hogy képes rám ilyen hatással lenni? És kicsit bánt, hogy ugyanezt a hatást én nem tudom kiváltani belőle. Pedig istenemre, most, itt, ebben a pillanatban olyan szinten vágyom rá, hogy észrevegyen. Hogy észrevegye a valódi énem, hogy akarjon, megszerezni, levadászni, birtokolni, hogy már maga a gondolat is garantálja a pokol kénköves bugyraiba a bejutást. S megszólal, immár teljesen barátságos, csevegő hangon. - Értem. Érdekes lehet így élni, nem tudván, mit hoz a jövő. De amennyire csábító is, a bizonytalanság érzése véleményem szerint akkor is elég frusztráló lehet. Nem lehet túl élvezetes az állandóság nélkül élni. Olyan lehet, mint a szél. Csak jön, megy, de sosincs, ahová hazaérjen. - mondom csendesen, és elmosolyodom. - De a titkok, a rejtélyek, a váratlan helyzetek adta örömök mindig fel tudják dobni az embert, nemde? - kérdezem, s most már én is kicsit kacérabban beszélek, halkan suttogom a szavakat édes ajkaimról, mosolyom is már-már csábító. Nehéz lehet most kiigazodni rajtam. A feszültség még ott vibrál, és ahogy a szemembe néz…Sehol nincs már itália, sehol a toszkánai nyár, a szicíliai hangulat, csak ő van, és én, és ugyanaz a szoba, ugyanaz a mozdulat. Ahogy magához csábított, ahogy a képzeletemben buján ölelte körbe a testem, ezzel teljesen eltompítva minden lehetséges érzékem. Végtelennek tűnő másodperc, amíg fogva tartja a tekintetem, de aztán lassan elszakítom, és akaratlan simítok végig ajkain a szemeimmel. Meg sem hallom, ahogy az egyik pincérfiú, kicsit már becsiccsentve, de közelebb lép hozzánk. A rendezőre emeli tekintetét, ami ugyan csillog, de beszédéből tudni lehet, hogy nincs berúgva, csak épp jól érzi magát, a tudata teljesen tiszta. Amint megszólal, hirtelen azt sem tudom, hol vagyok. - Elnézést, Mr. Herondale, megengedi, hogy elcsábítsam a főnökasszonyomat egy tánc erejéig? – kérdezi, és rám pillant, megerősítést várva. – Felkérhetem egy táncra, Signorina Amanda? – kérdezi, és már hallom is az édes bachata kezdő taktusát. Ha a tangó a szenvedély tánca, a bachata az maga a szerelem. Kissé szégyenlősen pislogok a rendezőre, és ha nem bánja, kis kezem a férfiéba csúsztatom, hogy az felsegítsen, majd táncos léptekkel vezessen, és a parkettre érve táncolni kezdjen velem.
Mocskos gondolatok. Buja vágyak. Felhevült érzések. Izzó légkör. A férfi úgy tartja fogva a nő érzéseit és gondolatait, mint rovar gyűjtő az újabb lepkét. Zsákmányának egy újabb kis darabkáját. Tudja, hogy övé a nő. Övé minden gondolata. Még a kisujját sem kellene mozdítania, és az éjszaka olyan messzire nyúlik el, mint amekkora az univerzum. Kék szemeivel csábosan figyeli a nő testének apró rezdüléseit. Ahogy az idegek megrándulnak. Az izmok megfeszülnek. Szinte már a vonagló nőt látja maga előtt. A kéj, a tűz hevében, miként a férfiért kiált. Szavakkal nem erősíti meg a bűnös gondolatokat. Miként kalandozott el és játszott az élvezetekkel. A nőnek van tartása, még sem képes megállj parancsolni a saját testének. A szerető ezt pontosan tudja. Tovább figyeli igéző, kék szemeivel. Rabságban tartja, mely idő alatt a nő a férfinélküli szenvedélytől szenved. Igazi pokol, amihez egy seregnyi tűzoltó is kevés lenne. A levegő izzik, mint friss parázs. Újabb löketet ad a férfi, egy lassú és keringőre hívó kacsintással. A futótűz már elindult. Még egy pillanat kell csupán, hogy több is történjen egyszerű gondolatjátéknál. De, a pillanat sosem jön el. Megtörik a rablánc, és a banditát az igazság őre győzi le. A fiatal férfi, kiben kiscsikónyi erő lakozik, udvariasan táncra hívja a rabot. A vadcsődör pedig enged neki. Biccentéssel és kezének egyik intésével jelzi, szabad a pálya. Vigye csak el egy vágtára. Ritka alkalom ígérkezik számára. Bizonytalan lábán hadd bukdácsoljon a fiatal csikó. A csődörnek akad még elég alkalma az erejét fitogtatni. Habár, ezt a játszmát is ő nyerte a nő szemében. Kék tekintetével követi a párt, kik meghódítani készülnek azt a táncparkettet, melyet korábban már kitapostak előttük. Őket figyeli, míg egy ismerős hang nem szólal meg közvetlenül a fülébe. Ennek a hangnak a tulajdonosan pedig nem más, mint a vörös hajú titkárnő. - Uram. Féltizenkettő. - jegyzi meg halkan. Ó, ezek szerint a buli a New York-i vendégek számára eddig tartott. Mr. Herondale lassan feláll a székéből és még egyszer megnézi magának a mulató csoportot. Számukra hosszú még az éjszaka. Miss Black is olyannyira belemerült a táncba, és a mellette szintén jól szórakozó vendégek örömébe, hogy észre sem veheti mi folyik a háttérben. A rendező bólintva köszöni meg a figyelmeztetést a titkárnőnek, aki odatipegve a pulthoz annyit mond: Maradnak amíg bírják. Így is volt megbeszélve. Ha kell,reggelig tart a buli. Noha, az asztalnál ülő három ember már húzza is a lóbőrt. Nincsenek ehhez szokva, úgy látszik. Mielőtt a férfi elhagyhatná a termet, és a konyhába menve a hátajtóhoz siethetne, a titkárnőre állja útját. - Ha gondolja... megvárhatja. - bök fejével az önfeledten szórakozó Miss Black felé. Mr. Herondale csak fejet csóvál és a hátsó ajtóhoz menve kilép a sötét utcára. Odakint teljesen elállt az eső. Csendes és békés az éjszaka. Néhány tücsök ciripel valahol a fűben. Egy meztelen csiga meg épp a ház falán próbál közelebb kerülni a csillagokhoz. Ó, azok a ragyogó csillagok. Néhányuk látszik, a fekete felhők sűrűjén át is. Alig telik egy néhány másodperc, a vörös hajú nő lép ki az utcára. Biccentve jelzi, készen áll az útra. Beül az anyósülésre és megvárja, amíg a főnöke mély lélegzet vétel után be ül mellé. A fekete sportkocsi motorja dorombolva bőg fel. Kellemes duruzsolásával életet visz a sötét, magányos éjszakába. A férfi az egyik hotelhez viszi a nőt, aki kiszáll és elköszönve még odabiggyeszti: nyolckor megy a repülő. Mr. Herondale bólint, majd tovább hajt és vissza megy a saját hotellakosztályába. Néhány pincér megfogja a rendező székét és elviszi. Helyére egy olyat tesznek, ami nem lóg ki a sorból. Leszedik az asztalról a nem oda való dolgokat. Üres poharakat, és rendbe téve azt jelzik, itt sosem járt előkelőbb vendég. Mire véget ér a zene, hogy aztán egy újabb kezdődjön, már hűlt helyük marad. Miss Black is csak erre eszmélhet föl. Figyelmén kívül változott meg a helyiség, a berendezkedés. Őszintén szólva, senkinek sem tűnt fel a dolog. Mindössze azután esett le a változás néhányuknak, nem mindenkinek, hogy eltűnt a meghívót küldött két ember. A Santa Lucia dolgozói maguk maradtak.
Az eső illata úszott a levegőben, az aszfalt még nedvesen csillogott a lámpák fényében. Fekete cipőm minden lépésnél hangosan koppant az utca csendjében, ahogy lassan, komótosan haladtam a lakásom irányába. Nem vezettem. Sem kedvem nem volt hozzá, sem energiám. Úgy éreztem sétálnom kell, így a kocsimat egyszerűen csak az étterem parkolójában hagytam, miután elbúcsúztam a jókedvű, kissé kapatos, de az elvégzett munkára, a dicsérő szavakra nagyon is büszke társaságomtól. Formás combjaimat a hajnali szél ölelte körbe, ahogy szétgombolt kabátom zsebébe süllyesztettem egyik kezem, míg a másikkal magamhoz öleltem a kicsiny dossziét, amiben a kincset érő okmányok voltak. Andalogtam, s gondolataim közt egyre csak az elmúlt alig több, mint egy hét eseményei ismétlődtek, random egymásutánban, mint egy kisfilm. Bűntudat emésztett. Vágy. Harag és düh. Megalázottságom izzó lávafolyamként fortyogott lelkemben. Nem is értem, mégis mi üthetett belém? A pezsgő? A zene? A hangulat? A felfokozott érzelmi világ? A túl sok esemény, ami történt, a rengeteg változás, ami az elmúlt időben jelen lett az életemben, és ahogy a titkárnőja is elmondta, még ennél fokozottabban várható? Vagy semmi köze ehhez semminek? Egyszerűen a férfiból áradó zabolázatlan, puszta energiák azok, amik így megkavarták az amúgy mindig higgadt, okos kis fejemet? Nem tudom helyre rakni. Fejem hátravetem, és megállok egy pillanatra, hosszú, szőke hajam egészen a formás, kerek fenekem vonaláig ér, ahogy tekintetem elrejtem sötét pilláimmal övezett szemhéjam alá. A férfire gondolok, aki bűvkörébe vont. Lassan cserkészett be, mint egy vadászó farkas, és én, mint egy gyanútlan, újszülött őzike…Elbuktam. Megbabonázott. Mintha mágikus varázslatba kerültem volna, az idő, a tér megszűnt létezni. A vágy, olyan kézzel fogható lett kettőnk közt, mintha egy felhő szállt volna ránk, és ezt kár is lenne tagadni, mert én éreztem. Köd ereszkedett elmémre, és a mindig racionális, mindig hideg fejjel gondolkozó vadász, akit önnön pusztulásába taszított annak idején a szerelem, és ez által szíve mozdulatlanságba dermedt az idők végezetéig…egy ember. Egyetlen, gyenge, lassú, egyszerű ember lett az, aki úgy vezetett vonzerejének láthatatlan, kusza hálójába, mint ahogy a cápa köröz lassan, gyanútlan áldozata alatt a tengerben. S egy pillantásnyi idő, és elvesztem. A szemei azok, amik gúzsba kötöttek, és az érzés, amit hagyott bennem, amikor felfedeztem, hogy egyetlen szó nélkül hagyott ott bennünket. Amikor megdöbbenve láttam, hogy reményem, hogy még legalább egy tánc erejéig felkér, szertefoszlott, hisz trónusa helyén ugyanolyan szék állt, mint bármelyik másik, és a titkárnője is eltűnt. De mire is számítottam? Amióta itt volt, fokozatosan vesztettem el magam felett a kontrollt, és be kell most látnom, hogy csúfos vereséget szenvedtem. Nem vettem észre, hogy csak játszott velem, mint macska az egérrel, mielőtt éles karmait mélyen a húsába vágja. Mély sóhajjal tudatosítom magamban a vereség átkos, kegyetlen érzését. Ízleld csak, Amanda. Tessék, megfőzted, edd is meg hát! Mint egy szánalmas bolond, aki életében nem látott még férfit, úgy tekeredtél bele ebbe alig pár nap leforgása alatt. S míg ő holnapra a nevedre sem fog emlékezni, te majd minden áldott nap ízlelheted a keserűséget a szádban, akárhányszor csak belépsz az étterem ajtaján, akárhányszor csalódottan kapod el a tekinteted, mert nem ő lépett be az ajtón. Akárhányszor meghallod a nevét. Kellett ez neked? Tessék, itt van, mind a tiéd lehet! Újra elindulok, s befordulok egy sarkon, s már csak egyetlen dologért rimánkodom. Hogy szégyenem könnyei ne a járdán koppanjanak…
Lehet, hogy már nem sajog a hátam az öregedés jeleitől, de még mindig roppantul zavaró a számomra, hogy mennyire tudja nyomni a cipő a lábamat, vagy éppen az, hogy milyen gyakran kordul fel a gyomrom. Most is éppen kitettem a lábam otthonról, ahol már olyan illat van, mintha meghalt volna valaki, mert szerintem elromlott a hűtőm és valahogy nincs türelmem ilyen ostobaságokkal foglalkozni. Egyszerűen vámpír akarok lenni. Újra. Ez az egész emberi lét számomra felér egy kész kínzással. Most is belibbenek egy étterembe, ahol természetesen fizetni egyáltalán nem tervezek, de azért az étvágyamat mindenképpen csökkentenem kell. Sajnálatos módon már nem élek az igézés előnyeivel így kénytelen vagyok egyszerű, emberi trükkökhöz folyamodni. Tudom, hogy az alakomra most ügyelnem kellene, hiszen újra emberi szerveztem van, ami nem hiszem, hogy túlságosan hálás a sok palacsintáéért, amit magamba tömök, de valahogy nincs más, amit úgy igazán megkívánnék. Most is pontosan azt rendeltem és a pincér úgy nézett rám, mint valami idiótára, hogy kihagyva az előételt és a főételt szinte rögtön a desszertre térek. Különösebben nem foglalkoztam vele egyszerűen csak megforgattam a szemeimet, majd sürgetni kezdtem, mikor nagyokat pislogott. Nem értem, hogy mi köze van ahhoz, hogy én mit csinálok. Ja, semmi. A poharam szélén jártatom a mutatóujjamat és a lábammal halkan dobolni kezdek. Hát igen. Még mindig nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy várakoznom kelljen. Nem számít, hogy még alig telt el harminchét másodperc mióta elzavartam a pincért, hogy leadja a rendelésemet. Unottan tekintek körbe és akkor a bejáratnál megpillantok valakit, akivel egyszer már kereszteződtek útjaink. Norman Raynor. Elvetemült egy alak az egyszer biztos, de pont ez az, ami vonzó benne. Mikor találkozik a tekintetünk ravasz mosoly ül ki az arcomra és, ahogy közeledni kezd úgy csinálok, mintha mit sem számítana, hogy ide jön-e avagy sem. Mikor egyszerűen helyet foglal velem szemben csak akkor pillantok rá újból. - Tudod többnyire engedélyt szokás kérni, de talán elnézem neked.. - Hátradőlök a széken és összefonom a karomat a mellkasom előtt. Kezdek egyre türelmetlenebb lenni a palacsintát illetően. Főleg, mivel a gyomrom újból felkordult.
Itt vagyok, ismét Mystic Falls-ban. A hasonlóságot csak fokozza a gondolat, hogy a legutóbbi alkalommal is ebben az étteremben ültem. Egészen pontosan lefoglaltam egy éjszakára, hogy meghívjam annak az étteremnek a dolgozóit akiknek én magam készítettem reklám filmet. Egy szokványos, újabb, munka utáni vacsora meghívás volt az. És most... megint munka ügyben járok itt. Egy kicsit kiszakadva a Seattle-i monotonitásból és a már-már teljesen egyhangúvá váló és összefolyó napokból, úgy döntöttem a közelgő nyári fesztiválon magam is szeretnék részt venni. Kikapcsolódásként jeleztem vörös hajú asszisztensnőmnél, hogy lenne kedvem nosztalgiázni is ott, és szívesen fellépnék a múlt felidézésének örömére. A lehetséges tehetségeket pedig szintén szívesen felkarolnám annak ellenére, hogy már nem énekelek hanem filmeket és videó klipeket rendezek. A jövő kis csillagjai bárhol megfordulhatnak. Még ebben a szép, kedves kisvárosban is. Többek között ezért is pakoltam össze a bőröndömbe, fogtam meg Akira cuccait és ültem be fekete gyönyörűségembe. Egy újabb hotelszobás alvás következik. Egy, netalántán két hónapom is ennek a városnak és lakóinak lesz szentelve. Tehát, sort keríthetek némi kikapcsolódásra is. De, hogy ne csak a zenészi vagy más előadói pályát keresőknek legyen jó az érkezésem, úgy határoztam, néhány új ruhát is készíttetek egy kevésbé neves jelmeztervezővel. Bízhatnám profikra és nagymenőkre is a munkát, ám én jobb szeretem kutatni és felfedezni az újabb kistehetségeket. Apróbb kutatás után találtam is egy első ránézésre igen szimpatikusnak tűnő fiatal hölgyet. Természetesen, szóltam a titkárnőmnek, hogy ne fedje fel a kilétemet előtte, de kérje fel egy vacsora meghívásra mely során megbeszélhetünk néhány részletet. Többek között azt; elvállalja-e a munkát? Hotelszobámban nyugodtan készültem el. Lezuhanyoztam, fogat mostam és minden más apróbb dolgot elintéztem, amit kell. Elegáns, fekete nadrágot vettem fel szintén fekete lakkcipővel. Felülre erős vörös inget vettem, fekete zakóval. Kölni helyett egy enyhén erős, ám kellemes és férfias illatú dezodort használtam. Végső simításként beállítottam középhosszú hajam is, majd magamhoz véve elengedhetetlen cuccaimat, mint például telefon, kocsi kulcs, pénztárca, satöbbi, elindultam az étterem felé. Fél nyolcra lett megbeszélve a találkozó, melyet természetesen névtelenül beszélt le a hölggyel az asszisztensem. Negyedórával, nem is, húsz perccel korábban érkeztem. A fogadó pincér azonnal felismert és már vezetett is az előre lefoglalt és előkészített helyhez. Enyhén félre esett a többitől, a két személyre terített és szépen, de nem túl díszített asztal. Leülve kényelembe helyeztem magam és némán, türelmesen várakozni kezdtem. Most már csak arra van szükség, hogy megérkezzen és bejelentkezzen az 'I-DALE' névre készült foglaláshoz a vacsora vendégem. Reményeim szerint nem fog sokkot kapni, amikor - minden bizonnyal - felismer és a frakkot viselő pincér idekíséri. Nem szívesen zárnám le az el sem kezdődött megbeszélést a mentők értesítésével. Bár ki tudja. Lehet van benne annyi erő, hogy talpon maradjon a Kisasszony.
Találkozóra voltam hivatalos. De nem ám valami kényszer gyógykezelés, ezúttal munkát ajánlottak nekem, valami fura nevű nő hívott fel. Hivatkozott valami referenciára, meg portfólióra…van nekem egyáltalán olyanom? Azt sem tudom hogyan kell leírni. Amikor aztán megtudtam, hogy hova kell majd mennem arra a bizonyos üzleti megbeszélésre kis híjján Kerry-nek kellett összeszednie a leesett államat. Nem szoktak engem ilyen elegáns helyekre hívni, általában valami színházba, vagy éppen egy kis stúdióba megyek, attól függően, hogy hova kell éppen tervezni valamit. Szóval az igazság az, hogy rettenetesen tele lett a pelenkám, amikor mindez kiderült, és ki kellett találnom, hogy mit is vegyek fel. Ez valami komoly dolognak ígérkezett, szóval az ing és a farmer kilőve, ahogyan azt hiszem a szoknya és a bakancs is. Mégsem öltözhetem valami génkezelt tehenészlánynak, szóval megkértem a nővéremet és az anyukámat karöltve, hogy túrjuk fel a gardróbot valami igazán használható, és egy ilyen helyre elfogadható ruhadarab után. Két órán keresztül könyékig turkáltunk a holmik között, mire a jelenlegi szerelésemet összehoztuk és amire mindketten, sőt magamat beleértve mindhárman áldásunkat adtuk. Nem sokat tudtam, csak annyit, hogy fellépő ruhákat kell terveznem valami művésznek. Nevet nem kaptam, sem azt, hogy kiről van pontosan szó. A csaj a telefonban csak annyit közölt, hogy férfi az illető, és igazán szereti az egyedi darabokat. Na jó viccei vannak, aki ruhákat terveztet magának, az már alapból nem tucat holmiban akar flangálni, szóval egyértelmű, hogy egyedi lesz. A magam részéről mondjuk inkább színházi kosztümöket terveztem, olyan kis buggyos, meg mindenhol kötős, meg varrott cuccokat, finom anyagokból, nem ám valami olcsó elérett vackokból. Szóval ha megtudom, hogy pontosan kiről is van szó, és megismerem az ízlését akkor azt hiszem könnyebb dolgom lesz. Ha így kellett terveznem, mármint, hogy nem ismertem azt akinek a ruha készül rendszerint roppantul idétlen darabokat sikerült kiadni a kezeim közül, és a varrodában nem tudták eldönteni hol az eleje és hol a vége. Na hát a probléma többnyire az volt, hogy én sem tudtam eldönteni. Kerry mindenáron azt akarta, hogy valami rémesen ronda pillangós nyakláncot is akasszak a nyakamba, de kategorikusan visszautasítottam. Úgy néznék ki benne, mint egy brooklyn-i lecsúszott repper, akinek nem futja jobbra, szóval ezt inkább kihagyom. Aztán megint meghallgattam a szent beszédet arról, hogy meg kéne csináltatnom azt a tetoválást, amit ő kitalált…egy ilyen almából kibújó kukacot a lapockámra. Hát hülye leszek egy csúszómászót firkáltatni a hátamra. Ráadásul én inkább ruhák varrásával foglalatoskodom, semmint a bőrömével. Jól van az úgy ahogyan van, nem kell rá semmi. Szóval a ruha az okés, a hozzá való apró kis selyem anyagú, és a ruha színével harmonizáló balerina cipő szintén okés, van még hozzá egy táskám is, tökéletes. Kerry fuvarozott el az étteremhez anyu kocsijával és a lelkemre kötötte, hogy ha bármi gond van azonnal hívjam fel, és még azt is mondta, hogy ha bajba kerülnék akkor csak annyit mondjak a telefonba, hogy „pitypang” és ők már rohannak is értem apával, hogy kiszabadítsanak. Csak a szemeimet forgattam mikor kiszálltam a kocsiból. Ez csak egy találkozó egy nyilvános étteremben, nem az Elrabolva élő szereplős forgatása. Komolyan kezdem azt hinni, hogy a hidas estém óta attól tartanak, hogy minden sarkon veszély leselkedik rám. Nem hibáztatom őket érte, de azóta már én is nagyon sok dolgot átgondoltam. Jó, nem azt mondom, hogy megváltozott bennem bármi is, mert még mindig ott tartok agyban, hogy újra megtenném, csak talán azzal a különbséggel, hogy előtte akarnék magyarázkodni és nem utána. Na akkor nagy levegő és beléptem az ajtón, már nem néztem hátra, csak reménykedtem, hogy Kerry nem engem bámul egészen addig amíg el nem tűnök a bejárati ajtóban. Pedig tuti. Épp csak belibbentem, és próbáltam a hely hangulatához illően mozogni és lehetőség szerint nem felborítani semmit, vagy belesétálni az egyik nagy cserép pálmába, nem lenne tőlem meglepő. De szerencsére azonnal elém sietett egy ilyen kis pingvin figura…ópárdon…frakkos alak, hogy megkérdezze kihez jöttem, illetve van e asztalfoglalásom. Második nekifutásra sikerült kinyögnöm, hogy egy bizonyos I-DALE asztalához jöttem – hogy ez milyen név senki ne akarja tudni, én sem értettem, de a lány a telefonban ezt adta meg- és szeretném ha odakísérne. Kedvesen felajánlotta a férfi a karját, én meg nem tudtam, hogy illik vagy sem és el is fogadtam azt, mert biztosabbnak éreztem így a szlalomozást az asztalok között. Tekergettem a fejem körbe-körbe és igyekeztem mindent alaposan megnézni magamnak, hogy majd be tudjak számolni anyáéknak róla. Ismerve őket legjobban a berendezés fogja érdekelni őket. Nem rendelkezem fotografikus memóriával, de azért elég jóval ahhoz, hogy majd szemléletesen le tudjam nekik írni a helyet. Még jó, hogy kapaszkodtam a kedves pingvinbe, mert amikor megálltunk az egyik asztal mellett és közölte az ott helyet foglalóval, hogy szerény személyem, akire várakozott megérkezett, azt hittem kimegy a lábamból az erő. Elkerekedtek a szemeim és a szám is tátva maradt a meglepetéstől. Pislogtam mint hal a szatyorban, meg tátogtam is nagyjából ugyanazzal a metódussal. – Én…biztosan jó asztalhoz hozott?- súgtam oda pincérnek, aki volt olyan kedves és lefejtette igen intenzíven kapaszkodó ujjaimat a karjáról és kihúzta nekem a széket, hogy helyet tudjak foglalni, ezzel is jelezve, hogy majdnem sértésnek vette a kérdésemet. Jól van na, csak biztosra akarok menni. Megint rásandítottam a fickóra, nem család nem ámítás, ha időközben nem lettek kicsi klónjai, akkor személyesen Adrian Herondale ül velem szemben egy roppant elegáns étteremben…mondjuk ő is roppant elegáns. Na jó ebből a szóból ennyi elég is lesz, inkább igyekszem magamhoz térni és ma már másodszor leeső államat összevakarni és megszólalni. – Nagyon…nagyon örülök. Giselle Trickson vagyok…ön pedig….te pedig…izé…tegezhetem…tegezhetlek vagy…vagy magázódjunk?- tejószagú isten, nem kéne ennyire borzalmasan bután viselkednem, de nem minden nap szoktam egy hírességgel ücsörögni, egy asztalnál, kell egy kis idő amíg az agyam feldolgozza az információt. - Én lennék…illetve nem csak lennék, hanem vagyok is akivel…szóval a jelmeztervező. Pfuhhuuu azért most kicsit zavarban vagyok, az az igazság, bocsánat. Csak erre úgy igazán nem voltam felkészülve, hogy éppen maga….te…ön…te izé jön…jössz ide Mystic Fallsba, és éppen engem keres…keresel fel.- még mindig próbáltam magamhoz térni és megtalálni a tegeződés és a magázódás közötti választási lehetőséget -Bocsánat, de kérhetek egy pohár ásvány vizet?- kiszáradt a torkom, és kellett valami hideg, ami magamhoz térít.
Tisztában vagyok vele, hogy több munka területen megfordultam életem során és azt is elismerem, hogy amíg - legfőképpen akkor - énekesként kerestem a betevőre a pénzt és megismert a világ sokkal mosolygósabb és követlenebb voltam. Mára, talán a kor előre haladtával, sokkal komolyabb lettem. Azt hiszem ez a rendezői foglalkozással együtt jár. Nehezebb a közelembe férkőzni akár egyetlen aláírást szeretne az illető személy, vagy komoly üzleti ajánlata lenne számomra. Ennek köszönhetően nem vagyok örökkön címlapra felkapott híresség. Ám, még inkább ledöbbennek az emberek ha velem találkoznak. Élő és nagyon is aktuális példa erre a ma esti vacsora. Tudom, az asztal foglalás neve nem a legjobb névre sikerült, hiszen saját nevem készült. Az "I" becenevem kezdő bejűje, Ian. A többi, családnevem végéből lett lecsippentve. Amíg várakoztam alaposan szemügyre vettem az étlapot. Azon gondolkoztam mit kérjek ma estére. Végül félre téve a kemény fedeles "könyvecskét" többnyire mozdulatlan türelemre intettem magam. Alkarjaimat az asztalra téve, ujjaimat összekulcsolva ültem az előkészített helyen. Egyszer-egyszer felpillantottam és körbe néztem, de figyelmem többnyire csak az előttem lévő váza kötötte le. Akkor is azt néztem, amikor az asztalhoz lépett az engem is ide kísért pincér oldalán vacsoravendégemmel. Felnéztem és biccentettem neki. Kék íriszeimmel követtem a mozdulataikat, majd a magas, vékony férfi távozása után egy már megszokott reakcióval találhattam szemben magam. Rezzenéstelen arccal álltam a fiatal nő tekintetét, aki bizonytalanul és kissé esetlenül próbálta kifejezni magát. Meghallgattam dadogó szavait. Őszintén szólva már az is piros pontot érdemel, hogy nem esett össze. Végül csak kinyögött egy zökkenő mentes és értelmes kérdést. Ekkor enyhén megemeltem egyik kezem az asztalról és feljebb emelt ujjaimmal jeleztem, elég lesz. Most én fogok megszólalni és rendet tenni csinos fejecskéjében, mielőtt felrobban a nagy kupitól. - Szép estét Miss Trickson! Igazság szerint, már hozzászoktam a magázódáshoz. De, megengedem, hogy tegeződjünk, amennyiben úgy kényelmesebb Önnek. Én ehhez fogok igazodni. - komolyan, udvariasan magyaráztam. Határozottan felvázolva a helyzetet úgy vélem képesek leszünk előrébb jutni. Úgy véltem felesleges szópazarlás lenne bemutatkoznom, így ezt elkerülve inkább intettem pincérünknek, aki ideérve mindkettőnk elé letette az étlapot - A Hölgynek kérnék ásványvizet. Nekem pedig hozzon egy Mint Cooler-t. - adtam le a rendelést, majd ismét a Kisasszony felé fordulva azt hiszem akaratlanul is sikerült olyat mondanom, amivel még ennél is jobban zavarba hozhattam - Ha szabad megjegyeznem, csinos. - egy bíztató, apró mosoly és már magam is megkérdőjelezem hogy viselkedem ma este. Szerencsére tovább tudom vinni a témát és a szót, mielőtt végleg kikészül és leesik a székről. - Nem ez az első alkalom, hogy Mystic Falls-ban járok. Legutóbb egy olasz étteremnek készítettem reklámfilmet. Most... szeretnék eltérni a megszokottól. Túl egyszerű lenne felkérni mindenféle neves ruhatervezőket a munkára. Ráadásul, ők nem tudják értékelni... az egyszerűséget. Szeretnek túlzásba esni. Ezért kerestem fel magát. - adtam magyarázatot a tisztán látás érdekében. Néhol keresve a legegyszerűbb és legmegfelelőbb szavakat. Vagy, csak hatás szünetet hagyva időt csempészve mondandómba a könnyebb megértés érdekében. Nyugodt voltam. Nem a rutin, vagy a közembersége miatt. Az ok ennél bonyolultabb, és mégis egyszerű. Reméltem, hogy észre veszi magát és ha látja, nincs miért szétesettnek lennie akkor ő maga is megnyugszik és normális beszélgető partnerré válik. Különben... nem lesz egyszerű megbeszélni a részleteket. Némi szünetet hagytam. Hadd eméssze az eddig elhangzottakat. Vegyen egy mély levegőt és amíg én bíztatóan rámosolyogtam kezembe vettem a nem is olyan rég már szemügyre vett étlapot. Ekkor jött vissza a pincér is. Meghozva a kért italokat, látva, még nem választottunk, távozott. Felpillantva a bélszínről tisztáztam az egyértelműt, mielőtt újabb kétségek közé esne. - Nyugodtan kéret amit csak megkíván. Bátran. A vacsorát én állom. - kétlem, hogy ez a vékony teremtés képes lenne annyit enni, hogy kiegyen a vagyonomból. És az illendőség is megkívánja, ha már én hívtam ide. Becsukva és magam elé fektetve az ételeket és végén az italokat felsoroló "könyvet" kezembe vettem koktélomat egy korty erejére.
Még isteni szerencse, hogy a saját nyelvemet sikerült nem elharapnom amikor megláttam kivel is fogok itt vacsorázni. Felpillantottam a kísérő pincérre és megköszöntem, hogy a hátsóm alá tolja a széket. Amilyen ügyesen szoktam ficeregni még az is előfordulhat, hogy sikeresen ráhúzom a sarkamra. Olyan voltam mint a búvárok a Kesson kamrában, szóval még szoknom kell a gondolatot, hogy egy híresség hívott meg ha azt vesszük, és szeretnék, hogy neki tervezzek ruhákat. Már látom magamat előre, hogy magasugrókat megszégyenítően fogok ugrabugrálni a szobámban, és összefüggéstelenül fogok makogni arról a nővéremnek, hogy kivel is töltöttem el pár órát egy étteremben. Szerintem minimum meg fogja ütni a guta, de azért nem vagyok annyira gonosz, egy szalvétára mindenképpen fogok kérni egy aláírást, Kerry ugyanis feltételek nélkül imádja a velem szemben egyébként roppant kimérten ücsörgő hírességet. Megengedi, hogy tegeződjünk, tök jó, így nekem is könnyebb, mert mindig belezavarodnék, hogy letegezem. Igazságszerint rettentően közvetlen vagyok mindenkivel és általában sikeresen rá szoktam érezni az emberek hangulatára is, persze én még messze vagyok attól, hogy a gondolataik között képes legyek turkálni, meg hát nem is igazán akarok, vannak dolgok amik nem tartoznak rám. Beszívtam a levegőt és hörcsög módon benn tartottam, majd ki is engedtem és nagy zavaromban az ujjamra csavartam az egyik hajtincsemet és azt kezdtem el tekergetni, miközben beszéltem. - Uh, hát köszönöm, mármint, hogy nem várja….várod el, hogy magázzalak, mert az amúgy tényleg nagyon előzékeny meg minden, de ha már valakinek tervezek…illetve tervezem, hogy tervezek, akkor jó lenne ha kicsit közvetlenebb lehetnék vele.- kezdtem neki a nagy fecsegésnek, és persze időnként rám jellemzően rémesen vigyorogtam, jobbára zavaromban. Majd abba fogom ám ezt hagyni, csak most még kell egy kis idő, hogy feldolgozzam a számomra továbbra is hihetetlen tényt, hogy Ian-al ülök egy asztalnál. Szóval kell nekem egy kis idő, hogy egyáltalán a munkára térjek, illetve arra amiért én most idejöttem, és akkor még fogalmam sem volt róla, hogy róla van szó. Na ha eddig nem volt portfólióm, akkor ha sikerül ezt a megbízást elcsípnem, akkor most majd tuti, hogy lesz. Még egy darabig őt néztem átszellemülten ahogyan leadta a rendelést, és amikor megjegyezte, hogy csinos vagyok, azt hiszem meg kellett kapaszkodnom, hogy ne forduljak le a székről, mint valami telepakolt lisztes zsák. Ciki lett volna. Megy a vörös a fekete ruhámhoz, mert akkor semmi gond, alaposan elpirultam, szerintem még Rudolf a rénszarvas is megirigyelhetné az orrom hegyét. – Köszönöm…igazán.- tényleg, ennyi amit össze tudtam vakarni egy bókra? Hűha, hát nem a szókincsem miatt fognak elrabolni az is biztos. – Ha szabad megjegyeznem azért te is igazán….elegáns vagy.- ez még hülyébb megállapítás. Tényleg nem tudok erről a jelzőről lekattanni? Aztán megkönnyebbüléssel veszem tudomásul, hogy az egymás külsejének dicsérgetését követően valamivel semlegesebb téma felé sikerül eveznünk, mert azt hiszem egy következő esetleges bóknál már tényleg sikerül olyan zavarba jönnöm, hogy azt is elfelejtem, miért is vagyok itt. Persze nem meglepő, mert egy előadóművésznek szüksége volt valamiféle kisugárzásra, valamire, amivel a közönséget megfogja és elbűvöli. Ebben rejlett a titkuk ezért volt az, hogy egész tömegeket képesek voltak megbabonázni. És mi, akik a színfalak mögött rejtőzködtünk voltunk azért felelősek, hogy ehhez a kisugárzáshoz megfelelő ruha társuljon. Bár be kell vallani, hogy én inkább színészeknek terveztem kosztümöket, vagy éppen zenés musical-ekhez ruhákat, esetleg néha egy-egy modell keresett meg, hogy a hétköznapi ruhatárát az én terveimmel dobja fel. Szóval ha azt vesszük a velem szemben helyet foglaló és most valahogyan szokatlanul kimért, de még így is nagyon szórakoztató férfi volt az első széles körben foglalkoztatott híresség aki ilyesmivel megtalált. Nem mondom mindig az volt a vágyam, hogy valahogyan kicsit többet tehessek, hogy ismertebbek legyenek a „Ziziségek” néven futó ruháim, de azért azt nem gondoltam, hogy a vágyam egyszer majd valóra válik éppen a szülővárásomban. Azt hittem ilyesmiért majd világgá kell mennem vagy valami ilyesmi. Még mindig a hajtincsemmel szórakoztam amikor megérkezett az ásványvizem és megköszöntem. Volt benne citromkarika is. Ciki lesz ha ezt a végén megeszem? Imádom a citromot csak úgy magában is, még akkor is ha rémesen mókás arcokat tud vágni tőle az ember. Mielőtt válaszoltam volna kortyoltam vagy kettőt a poharamból, kellemesen hűvös volt, igazán jól esett, majd végül igyekeztem összeszedni a gondolataimat. De valahányszor ránéztem mindig az jutott eszembe, hogy egyszerűen nem hiszem el, hogy én most itt ülök és vele fogok vacsorázni, és arról fogunk könnyed kis társalgást folytatni, hogy mégis mik pontosan az elképzelései a ruhákat illetően. – Hát igen…az én ruháim inkább a színükkel vonják magukra a figyelmet, vagy éppen a mások számára össze nem illő formavilággal. Például miért nem fér meg a kockás a csíkossal? Azért mert valaki egyszer azt mondta és onnantól mindenkinek így kellene tennie? Nem hiszem. Ha valakinek a fantáziájában így születik meg és megvalósítható, akkor miért ne?- vontam meg a vállam, majd érdeklődve kanyarodtam vissza ahhoz a témához, hogy már nem először jár a városban. Én mondjuk erről nem tudtam semmit, de szerintem a nővérem még azt is tudni fogja, hogy pontosan hány óra hány perckor milyen ruha volt rajta amikor nálunk járt. Az én időmet mindig is más kötötte le, ha éppen nem a terveim közé voltam betemetkezve, és a fülem mögött betűzött ceruzát kerestem. Olyankor még a hajamat is a grafitjaimmal tűztem össze gésa módra. Jobb is ha olyankor nem lát senki. A műtermet apa alakította át az otthoni szuterénből és leginkább egy háborús övezetre hasonlított a nővérem szerint. Nekem azonban az volt a mindenem. A saját kis birodalmam. – És annyira megtetszett a mi kis városunk, hogy most megint visszatértél, vagy esetleg más hozott ide? Már ha nem tartod tolakodónak a kérdésemet. Csak…próbálok több dolgot megtudni rólad, már úgy értem, hogy a ruhák miatt. Én tudom mikben szoktál fellépni, de az valaki más fejében született meg. Ez nekünk tervezőknek tudod kicsit olyan mint az ujjlenyomat. Vagy mint nektek énekeseknek a hangotok. Egyedi, megismételhetetlen. El lehet lopni egymás terveit meg minden de az soha nem lesz igazán a tiéd. Én ezért nem is teszem ezt. Én az ember akarom megismerni akinek tervezek, mert akkor tudok igazán egyedi lenni, és akkor tudom igazán hozzá igazítani.- újabb korty a vizemből és újabb tekerés a hajtincsen, amikor közelebb húztam magamhoz az étlapot. Nekem kéne választanom ezek közül az….izék közül? Nem is értem a felét sem ami ide van írva. Úgyhogy úgy döntök azt fogom enni amit ő is eszik bármi is legyen az. Merész húzás, de nem vagyok válogatós. Szóval egy darabig még igen nagy szakértelemmel bűvöltem az étlapot, aztán összehajtottam a kemény fedeles könyvet és felpillantottam Adrian-re egy szolíd mosoly kíséretében. Az összképet még mindig rontotta a hajammal való bizgurálásom, de a zavarom még nem múlt el, szóval folyamatosan ezt csináltam. – Túl nagy a választék, hogy el tudjam dönteni, úgyhogy ha neked nem gond azt eszem amit te. – szerintem ezzel elárultam, hogy nem sűrűn járok ide, de nem baj. – A hölgy aki felhívott nem mondta, hogy hozzak magammal terveket vagy ilyesmit, szóval nincs nálam semmi, még jegyzetelni sem tudok. Pedig nem lenne rossz.- mosolyodtam el és zavaromban megpróbáltam kihalászni a citromot a poharamból. Rémes vagyok, de egyszerűen nem hagyott nyugodni és nekem kellett. Egy apró csobbanás kíséretében azonban sikerül visszaejtenem. – Bocsiiii- vontam meg a vállam, majd újra próbálkoztam ezúttal mindkét szívószálat bevetve amit a pohár mellé kaptam.
Kék szemeim lassan végig vándoroltak a fiatal nőn. Haja tövétől elindulva végigjártam halántékának vonalát. Az ívelt szemöldököt a pillák rebbenése és a telt arcokon szerte terülő piros pozsgás követett. Majd bűvös tekintetem az ajkakra tévedve lassan lekúsztak a nyak vonalán. Mielőtt túlságosan is letévedtek volna szemeimmel felpillantottam Miss Trickson kifejező, szép szemeibe. Mélyen belenézve íriszeibe, miután szemügyre vettem az előttem ülő nő vonásait, megjegyeztem milyen csinos. Ezzel az apró bókkal zavarát tovább fokozva még pirosabbá vált arca. Viszonzására finoman bólintottam. Jól tettem, hogy nem vittem túlzásba az öltözködést. Ráadásul, tudni kell egyszerre elegánsan, előkelően és mégis szolidan, egyszerűen öltözni. Ezért sem kölnit, hanem dezodort használtam. Nem tettem több kiegészítőt magamra a karórámnál. Szeretem az egyedit. Ha valami egyszerű, de mégis magára vonja a figyelmet és kimagaslik a tömegből. Azt hiszem, ezért is lettem sikeres. Soha, semmit nem vittem túlzásba. Összhangban volt minden apró részlet. Igazán tökéletes. Munkám során erre törekszem. Nem készítek filmet egy olyan helynek, melytől nem kapom vissza az elvártakat. Ha túl jónak állítok be valamit, mert bizony gondos munka nélkül semmit sem adok ki a kezem közül, akkor a megbízómban való csalódás rossz fényben tűntet fel engem is. Sokan úgy gondolják hírességnek lenni, vagyonosnak egyszerű és igazi mámor. Pedig nem az. Sőt! Kifejezetten nehezebb, mint átlagosnak lenni. Minden mozdulatunkat, tettünket, viseletünket megfigyelik és ott rúgnak belénk ahol csak tudnak. Ha találnak fogást, bizony hamar a padlón találhatja magát az ember. Én, ezt, nem vagyok hajlandó hagyni. A mocsokból másztam fel - még ha senki nem is tudja rólam - és nem fogom feladni ezt az életet. A rendezésben végre megtaláltam önmagam. Ugyan nem az a kisfiú vagyok, mint egykor, de felnőtt férfiként saját magam vagyok. Közelebb áll hozzám, mint eddig bármely munkám. Otthon vagyok benne és kifejezetten hasznomra van, hogy a híd mindkét oldalán jártam és ezt a bizonyos hidat felépítve középre állhattam. Senki sem lökhet vissza a folyóba. Senki! Lehetőséget adva másoknak, segítek nekik kimászni belőle. Feljutatni egy csónakba. De, hogy onnan merre eveznek tovább az már rajtuk múlik. Most is ezt akarom tenni. Elég a híres, munkájukat és stílusukat világszerte ismert emberekből. Adni akarok valamit, mindenkinek, ami egyedi és még nem látott. Szóval... igen, ezért ragaszkodom ennyire Miss Trickson-hoz. Őt húzom ki a folyómederből és indítom útnak az ismeretlen felé. Gondolataimba merülve őszintén szólva, és igazán röstellve, egyáltalán nem figyeltem a velem szemben ülő fiatal nő szavaira. Néha mondott valamit, ami monológra hasonlított, de nem fogtam fel mit mondott. Szerintem még a hangja sem jutott el a fülemig. Nemhogy a tudatomig! Láttam szája mozgását, azt, ahogy hajtincsével játszik mégsem voltam ott. Mármint lelkileg. Fizikailag nagyon is. Mi több! Szívószálammal megkavartam az italomat. Belekortyoltam egyszer-kétszer. Fel-fel pillantottam a vázáról a nő szemeibe. Szóval, minden olyat csináltam, ami tudtára adhatta volna, igenis figyelek rá. Pedig nagyon nem ez történt. Néhol még egy-egy bólintást is megejtettem, mintha valóban ott lennék. Sőt! A pincért is leintettem. Ezzel elkerülve a gondolatát, a feltételezését is a korábban említett dolognak. Vissza a valóságba a frakkot viselő férfi hozott vissza, amikor elém rakva az étlapot megzavart elmélkedésemben. Végigfutva a nem teljesen ismeretlen kínálaton ismét felpillantottam Miss Trickson-ra megjegyeztem, nem kell szégyenlősnek lennie. Fogyasszon kedve szerint. Zavarát való feltételezésemben megerősített hajával való játszadozása. Válaszát hallva pedig egy, a tekintetét nem eresztó, udvarias, előrehajlással jeleztem; ahogy óhajtja. Persze, eszem ágában sem volt ugyanazt rendelni amit magamnak. De, figyelembe véve kérését magam fogok valami hozzá illőt kérni. Összecsukva a választékkal teli "könyvecskét" ismét összekulcsoltam ujjaimat az asztalon. Ekkor figyeltem fel rá, a Kisasszony előszeretettel szemezget az italához kapott citromkarikával. Nem sokkal később szóba hozta titkárnőmet. Szavaiból kivéve a célzást a zakóm belső zsebébe nyúlva elővettem egy kis jegyzettömbnek nevezhető üres noteszt, amivel az újságírók is szoktak rohangálni, és egy számomra fontos, érzelmileg is kötődő ezüsttel díszített töltőtollat. Letéve az asztalra őket közelebb toltam Miss Trickson-hoz. Egy biccentéssel jeleztem, nyugodtan használhatja. Bizalom és bátorítás végett halványan el is mosolyodtam. Intve pincérünknek elkészítettem fejemben a rendelést, melyet le is adtam. - A Hölgy előételnek paradicsomlevest óhajt fogyasztani. Főételnek hozzon milánóit, majd desszertnek csokoládés epret. Nekem... - az időközben a citromot halászó Giselle ekkor ejtette vissza poharába az említett díszítést. Mindketten ránéztünk. A pincér komor tekintettel igyekezett nem tetszését elrejteni, míg én visszafordulva a férfi felé jobbnak láttam figyelmen kívül hagyni eme kis balesetet. Végtére is, bocsánatot kért a maga módján - Tehát, nekem karfiol levest hozzon, előételnek. Sült tengeri halfilét tejszínes mártással, második fogásnak. Végül pedig túrós palacsintát. Kísérő italt egyenlőre nem kérünk. Köszönöm. - fejeztem be a rendelés leadását és a pincér ezt követően távozott is. Visszafordulva a keserűt kedvelő lányhoz - akit most el fogok kényeztetni egy nagyon finom édes desszerttel - ismételten végig mértem. Ezúttal kevésbé lassan és feltűnően. Kreatív énem megmutatkozva hirtelen, magam is meglepve váratlanságával, felemelkedtem a székről és kivéve a vázából a fehér rózsát, letörve egy keveset szárából előre hajoltam, hogy beletűzzem a fiatal, igen életvidámnak tűnő nő hajába. Az összkép sokkal jobban illett hozzá. Több volt valamivel és még sem sok. Kellemesebb látvány, ahogy kiemeli arcát és a szép szemeit. Nem is a kellemes szóval kellene jellemeznem, inkább... a vonzóval. Vagy, ahogy eddig észre vettem ő egy elég nyitott és vidám személyiség lehet, szóval még az aranyos jelző is illene hozzá. Minden esetre így jobban tetszik nekem... a többi embernek. Miután elég közel kerülve hozzá a hajába tűztem a rózsa szálat, és ezzel az asztal egyetlen élő ékét - melytől most ő lett az - visszaültem helyemre. Kicsit beljebb húzódva ismét kényelembe helyezve magam kortyolva italomból megnedvesítettem torkomat.
Nagyon sokat tudtam beszélni, és rendszerint ebből adódtak már problémáim. Ugyanis a mondandóm lényegét soha nem előre, hanem mindig a közepére tűztem, amire nagyon sokan már nem tudtak egyszerűen figyelni. Nem hibáztattam őket érte, ettől függetlenül én mindig rendületlenül és megállás nélkül mondtam a magamét, főleg ha a szenvedélyemről és a munkámról kellett beszélnem. Akkor aztán úgy bele tudtam merülni, hogy szinte le kellett állítani, főleg akkor amikor már senki nem értette miről is magyarázok olyan nagy vehemenciával. Ha az ember szeret valamit, akkor arról napokig képes lenne magyarázni. Vagy ezzel csak én vagyok így? Feltűnik, naná, hogy feltűnik, hogy engem néz...nagyon ami azt illeti, amitől még inkább elvörösödöm, és azon kezdek el gondolkodni, hogy mi lehet rajtam olyan feltűnő. Mikor elindultam otthonról a krétáim között matattam, lehet, hogy valamelyiktől maszatos lett az orrom? Önkéntelenül is odanyúlok és leporolom. De mi van ha nem is az orrom, hanem mondjuk a fülem, a nyakam...aaa...hé, mégsem kezdhetek neki itt vakarózni mint valami bolhás kutya. De rémesen kellemetlen, ha tényleg összefirkáltam valahol magam. Mondjuk otthon általában amúgy is úgy néztem ki, mint akiknél folyamatos renoválás van. Kertésznadrág, póló és festékpettyek az arcomon, a karomon...néha olyan helyekről szedem le a festéket, ahova nem is tudom hogyan került? A szuterént amúgy is én alakítottam át, és olyan volt mint egy színes, kakofónikus vásári forgatag. Minden művész lelkében egy kicsit káosz van, és ebben a káoszban ő tökéletesen otthon van, képes uralni azt. Az ihlet amúgy sem a rendezett lelket támadja meg, hanem azt ami tele van érzésekkel, vidámsággal, szomorúsággal, érzésekkel. És ebből a szempontból én magam tökéletes melegágya voltam, mindig volt mit alkotnom, nem unatkoztam egy percig sem. Sosem értettem azokat akik ilyesmiről beszéltek, mármint az unalomról, mert ez nekem valahogyan soha nem ment. Mindig tudtam valamivel szöszmötölni, mindig volt valami ami megragadta a figyelmemet és addig motoszkált a fejemben, amíg ki nem festettem, rajzoltam, mázoltam magamból. Egyszer a nővérem két rúzsa bánta, amikor egy étteremben megszállt a gondolat, és megláttam azt a gyönyörű arcéllel rendelkező pincérnőt. Kerry nem mondom, hogy boldog volt, de beáldozta a művészetért a kedvenc barack árnyalatú rúzsát. Ha most valaki látott volna bennünket, mármint a hírességet meg engem, ahogyan folyamatosan beszélek, magyarázok és gesztikulálok, azt hiszem tökéletesen megértette volna, hogy Ian miért hallgat. Mellettem szóhoz jutni, de hiszen nem is engedem. Persze az már a magyarázás felénél feltűnik, hogy csak bólogat időnként, de nem kérdez vissza. Nem tudom eldönteni, hogy ez most jó nekem, vagy valami épületes nagy baromságot mondtam ami miatt úgy dönt, hogy én túl zizzent vagyok az ő ízlésvilágához, szóval, hogy meggondolta magát a megbízásomat illetően. Ettől aztán, mármint a zavarodottságomtól még inkább szómenésem keletkezik és lavinaszerűen ontom rá, a lényegtelen információk egész sorát. Illetve ezt nem állítanám, hogy lényegtelen mert nekem igenis fontos, talán csak az ő számára nem annyira. Mégsem állok meg, mégsem kérek elnézést szemlesütve, hanem még inkább kipirult arccal beszélek arról, hogy már előbb tudtam rajzolni mint járni, hogy már pici koromban többször kellett festeni a szobámat, mert ott éltem ki művészi hajlamaimat, hogy a járdánk úgy nézett ki, mintha egy csapat gyerek ott rendezte volna meg a havi rajzversenyt. Színes virágok, állatkák, pálcikaemberek...ahova csak értem rajzoltam, alkottam. Aztán persze amikor nagyobb lettem akkor tudtam, hogy papírra kell alkotni mert az lesz igazán maradandó. És én ezt szerettem volna, mármint, hogy amit kiadok a kezemből az megmaradjon az utókor számára. Nem átmenetileg akartam én bármit megvalósítani, hanem örökre. De hiszen ő is művész ha azt vesszük, a hangjával éri el azt a hatást, amit mi a rajzainkkal. A vizualitás így találkozik a hallással.Hé, ebből még valami különleges dolog is születhet. Hallottam olyanokról akik a fénnyel festettek, miközben zenei aláfestést kaptak és a kettő együtt nagyon felemelő tud lenni. Egyszer látnom kell egy ilyet, állítólag New Orleans-ban a nyár végén mindig megrendezik, el is fogok menni, ha már így eszembe jutott.Mondandóm közben hol zavaromban, hol pedig kínomban, hol őszintén mosolyogtam és ha lassan is de oldódni kezdtem. Amit nem könnyített meg, hogy a velem szemben helyet foglaló férfi a csendjébe burkolózva, kék íriszeivel folyamatosan engem nézett. Állnom kellett volna a pillantását, de sosem voltam ez a fajta, engem mindig könnyen zavarba lehetett hozni és ez most sem történt másképpen. Tovább szórakoztam a citromkarikával és már igazán szerettem volna, hozzájutni ehhez a csemegéhez. Vajon kínos lenne, ha az egész étkezési ceremónia megkoronázásaként kérnék két-három citromot felkarikázva? - Köszönöm.- nyögtem ki nagy nehezen egy torok köszörülést és egy nagy gombócnyelést követően amikor Ian elém tolta a jegyzettömböt, meg a töltőtollat. A kezembe vettem és megforgattam, próbálgattam a súlyát, az ujjaim közé csippentettem. Olyan szakszerűen vizsgálgattam meg, ahogyan a munkások szokták a szerszámokat amivel dolgozni kezdenek.Végül aztán bólintottam. Jó lesz. Aztán szépen keresztben ráhelyeztem a tollat a tömbre, és tovább szerencsétlenkedtem a citromkarikával, aminek ugyebár nem lett jó vége, és hát egy kicsit kellemetlen helyzetbe is hoztam magam. Két szívószál volt a poharamban, amit sokszor nem értettem miért így adják ilyen helyeken, amíg rá nem jöttem, hogy roppant ügyesen lehet vele pecázni, csak nem mindig sikeres a manőver, ahogyan most is. A pincér rosszallóan, Ian pedig kiismerhetetlen ábrázattal pillant rám, én meg azt kívánom, hogy nyíljon meg alattam a föld, és süllyedjek le egészen Kínáig. A leadott rendelésnél egyetlen arcizmom sem rezdül, még akkor sem amikor milánóit rendel. Egy egész városnyi ételt? vagy ez mi a szösz lehet, még sosem kóstoltam, szóval lehet itt az ideje megismernem.... Elég most csak a desszertre gondolnom és már összefut a nyál a számban...csokis eper. Lehetetlenség egy ilyen finomságra nemet mondani. Kísérő ital? Miért kit kell kísérni és hova? Életemben nem hallottam még ezt a kifejezést, de ezek szerint van ilyen. Na nem baj, még úgysem ittam kísérő italt, mindent ki kell egyszer próbálni. A pincér már éppen távozóban volt, amikor én még utána szóltam. - Kérhetnék három darab citromot felkarikázva, víz nélkül csak egy tányéron?- visszasandítottam Ianra és csak reméltem, hogy legalább egy szemhéjrezdüléssel veszi tudomásul a suta kívánságot. Ha ezt megkapom ígérem felhagyok a citrompecázással, és nem csinálok tócsát az asztalunkon. Picit szétszórt voltam, és ez annak köszönhető, hogy a hallgatásából ítélve meglehet nem akarja mégsem nekem adni a megbízást. Szégyenlem, hogy még egy jegyzetfüzetet sem hoztam, se egy tollat se semmit, amivel írhatnék...bár azt hiszem ha én ilyesmit kapok a kezembe, akkor nem írok vele, hanem firkálni kezdek, a vonalakból pedig rajz születik. Többnyire. Közelebb húztam magamhoz a papírt a poharat ezúttal távolabb toltam, majd fogtam a szépen díszített tollat, lepattintottam a kupakot, és lassú vonalakat kezdtem rajzolni a lapra, kicsit kaotikusnak tűnhetett, oldalra billent a fejem, és aztán felpillantva észrevettem, hogy a velem szemben ülő híresség továbbra is engem néz. Vajon mire gondol? Azt hiszem magában mátrix szerűen futtatja le a lehetséges elbocsátó szép üzenetet, vagy valami ilyesmi. Én meg közben azt hiszem sikerül elkapnom az arcélét, legalábbis a vonalakból ez született meg. Már éppen meg akartam szólalni, hogy ne kíméljen, mondja meg nyugodtan, hogy menjek a csudába a felkészületlenségemmel, meg az össze nem illő hangulatvilágommal, az egyedi ruháimmal, meg úgy egyáltalán...szóval nem ilyen lovat akart. Nem felelek mégsem meg. Túl fiatal vagyok egy komoly kollekció megtervezéséhez, vagy úgy egyáltalán mondjon már valamit, mert ez a csend kezd kicsit feszélyező lenni a számomra, ám ő nem mond továbbra sem semmit. Nekem nyílik a szám, de hang már nem jön ki rajta, mert asztaltársaságom hirtelen áll fel a székről. Fölém magasodik, úgyhogy fel kell emelnem a fejem, és az összeszűkülő szemeim kíváncsian szemlélik, hogy hova megy és mit akar csinálni. A levegő is a torkomon akad, nemhogy a szavak, mert amit ezután csinál...azt úgy momentán nem nagyon tudom hova illeszteni ennek az egész találkozónak a menetébe. A szokatlan, de igazán megnyerő szavakkal tudnám leginkább illetni. Ilyenben még az életben nem volt részem, és egyhamar biztosan nem is lesz.Az asztalon lévő vázából emeli ki az egyik szál fehér rózsát, és lazán töri meg a szárát. A kis roppanó hang hallatán elmosolyodom. Azt hiszem sejtem mit akar, csak még azt nem tudom, hogy miért.A toll lassú mozgása a kezemben alábbhagy, és ki is ejtem belőle, éppen arra a részre esik rá a papíron, ahol elkezdtem a szemének az ívét rajzolni. Csak figyelem ahogyan a hajamba tűzi a virágot, és sután vigyorgom, legalábbis ha látnám magam kívülről akkor azt mondanám, hogy ilyennek tűnik. Mint egy művész szemléli meg a kész művet majd ugyanúgy helyet foglal mintha mi sem történt volna. Én meg csak pislogok és továbbra is letörölhetetlenül bazsajgom. - Hawaii-on amikor valaki odamegy akkor a szíves látás jeleként virágfüzért akasztanak az ember nyakába. Ezt a rózsát is ezért kaptam ide?- mutogatok vidáman a virág felé a hajamban félrebillenő fejjel, és a kezem a tollat kutatja az asztalon, miközben nem veszem le róla a tekintetem. Mit nem adnék, ha tudnék gondolatot olvasni. Ez most akkor jót jelent vagy sem? Mármint, hogy szeretné a terveimet, vagy ezzel a virággal köszönte meg, hogy eljöttem és ennyi volt? Nem tudok megszólalni, az ujjaim finoman kulcsolódnak újra a tollra, de még nem csinálok vele semmit. Most egy kicsit megakadtam a szokatlan gesztus miatt. Na ha eddig oldódtam, akkor most a szokásosnál is nagyobb zavarban voltam.
Magamat letagadni nem tudnám. Pontosan azt csinálom vele is, mint sok másik emberrel. Kihasználva adottságaim rabul ejtem és nem eresztem. Kék íriszeimmel megbabonázva, mint kígyót a zene, csapdába csalva prédámmá teszem. Nagy ragadozóként tarthatnak számon a nők a hátam mögött. A kisujjam sem kell mozdítanom, elég egyetlen igéző pillantás és máris az ágyamban tudhatom őket. Karrierjeim során megtanultam bánni ezen adottságommal és még ha célom nem is a párnák közé csalni valakit, mégis eljátszom vele egy kicsit. Uralni a másik érzéseit, gondolatait bűnöktől sötét erdőbe vezetni, látni testének remegését. Dolgok, melyek pozitív megerősítésre szolgálnak. Biztosra vehetem, még mindig olyan férfi vagyok, akit megismert és akart a világ. Noha ez a felnőtt ember nem is egyenlő egykori, régi ifjú önmagával. Legutóbb, mikor Mystic Falls-ban voltam szintén játszadoztam egy szőkeséggel. Amanda származása nem csak több vágyat és nagyobb kihívást jelentett számomra. Sokkal jobban megmozgatta fantáziámat, mint azt elsőre képzeltem. Bár Seattle-i találkánk óta nem tartom vele a kapcsolatot, nem tudom mi van vele, biztos vagyok benne, ha újra látnám ugyan az a bizonytalanság és kétség lenne közöttünk. Igazi paradox a mi kapcsolatunk. Egyszerre érezzük a késztetést, a vágyát annak, hogy egymás karjaiban forró táncot lejtsünk és ugyanakkor tisztes távolságból ridegen, kimérten néznénk a másikra. Giselle tökéletes ellentéte volt Amanda-nak. A határozott nőt felváltotta a vidám, szabad fiatal. Ha léteznének természetfelettiek, azt mondanám, hogy ez a gyönyörűség itt velem szemben egy igazi tündér. Noha, a szőkék sosem voltak kedvenceim és Amanda-t is ezért találtam kevésbé szédítőnek, úgy ez a lány tökéletesen megragadta figyelmem. Határozottan állíthatom, már most, hogy nem akarom megszakítani vele a kapcsolatot. Színes egyéniségével, a mosolyával, vagy a pillantásával? Nem is tudom mivel, de még így, ismeretségünk csírájában is hajlandó vagyok kijelenteni; ő nem egy lesz a sok kis tehetség közül, akiknek segítettem feljebb jutni az életben. Kifejezetten érdekel. Kíváncsivá tett a zavarban lévő dadogó szavai és piros pozsgás arca ellenére is. Ezzel pedig azt akarom mondani, hogy nem fogom megszüntetni vele a kapcsolatot. Úgy vélem, neki akadnak más, érdekesebb nézetei a világot illetően én pedig ezekre a véleményekre vevő vagyok. Megakarom ismerni és ha lehet, tanulni tőle. Igen, ez most egy kicsit furcsán hangozhat, de az ember holtáig tanul és olykor a legváratlanabb helyzetekben és személyektől. Minél több oldalról közelítünk meg valamit annál jobban magával ragadja figyelmünk. Talán, még meg is érhetjük ennek segítségével azt a bizonyos dolgot. Szóval, rövidre fogva ezt a kis kibontakozást: nem bánnám ha a munka végeztével is tartana igényt a társaságomra, és netalántán még a barátságomra is. De! Hogy miért is kezdtem el olyan ragadozó módjára végigmérni, fogalmam sincs. Ez valami megszokásos dolog lehetett azt hiszem, már magam sem értem a lényegét a fentebb említett dolgoknak, ám arra mérget vehetsz, soha többet nem csinálok ilyet ezzel a lánnyal. Pontosabban, fiatal nővel. Így is épp elég nagy zavarban van szegény. Ráadásul még csak nem is figyeltem arra amit mondott. Fel kellene pofoznom magam, hogy visszatérjek a valóságba és ne vesszek el a klubokban megmutatkozó énemben. Komolyra kellene fordítanom a szót, ami végül a pincér közbenjárásával jön létre. Nem is tudom mit csináltam volna ha nem lét az asztalunkhoz. Figyelembe véve Giselle szavait, zakóm belső zsebébe nyúlok hosszú némaság és a valóvilágba való visszatérésem után, majd az asztalon csúsztatva átnyújtok leendő alkalmazottamnak egy jegyzettömböt és számomra fontos értékkel bíró töltőtollat. Azért fontos ez az ezüstözött toll, mert még az üzletember haveromtól kaptam egy születésnapomra. Illetve, ezzel szoktam aláírást is osztogatni. Mindig szerettem a töltőtollakat, ám ezt a darabot különösen. Sokkal kényelmesebb vele írni. A betűket sokkal szebben lehet vele kanyarítani. Finom, érzékeny szerszám. Nos, igen, vannak napok és pillanatok amikor a kemény, szigorú rendezőúr, aki többnyire csak kiabálni és utasítgatni tudja az embereket, nagyon is kedves emberré változik. Mintha kifordítanánk egy szép, ám durva anyagú pulóvert ami belül teljesen puha, és kellemes az érintése. Az ajkát nehezen elhagyott köszönőmre barátságos mosolyra húzódik szám, majd egy bólintással jelzem a velem szemben ülőnek; nincs mit. Teljesen megtudom érteni őt. A művészlelkét. Elvégre magam is az vagyok. Bár, nem szokásom évek óta énekelni, fellépni - kivéve a hébe-hóba alkalmakat egy-egy bulin - emlékszem még arra milyen volt énekesként keresni a napi betevőt. Mindig a zene körül járt az eszem és, mivel én magam írtam a dalszövegeimet, így az olykor rám tört ihlet hatására gyakran firkáltam tele szalvétákat, alátéteket és minden írható felületet nehogy elfelejtsem azt, ami eszembe jutott. Egyik kezemmel felkönyökölve a karfára, ujjaim ajkamra helyezve, míg másik kezem lazán combomon pihentetve figyeltem Giselle-t. Íriszeim kékségét nem vettem le arcáról. Érdeklődve néztem elmerült, néha felpillantó tekintetét. Ezt a pincér zavarta meg, kinek magam intettem. Mivel a Kisasszony teljes mértékben rám bízta a rendelést bátorkodtam valami egyszerűt és fogyaszthatót kérni neki. Valamit, ami nem üti egymást túlságosan. Nem erőset. Sőt! A desszertnél savanyú ízlésével ellentmondóan igen kellemesen édeset és hozzáillőt kértem. Apróbb kizökkentés után - amit Giselle sikertelen halászata okozott - folytattam az elfogyasztani kívánt ételek sorát. A magas, vékony férfi gondosan feljegyezte a menüt, majd sarkon fordulva dolgára indult. Alig tett meg pár lépést, amikor a fiatal nő enyhén hangosan - a többi vendég figyelmét is magára vonva, a pincért pedig rosszallásra és megtorpanásra sarkallva - utána szólt. A kérdés elhangzása után a frakkos férfi rám emelte barna tekintetét. Rám, aki még mindig a karfával támasztva fejét a vázában lévő rózsát bámulta. Persze, ezúttal nem merültem el - másodjára is - a gondolataimban, így tökéletesen hallottam a kérést és megértettem a helyzetet. Felpillantva kiszolgálónkra határozottan bólintottam. Ekkor ismét kézbe került a toll és a jegyzetfüzetbe a rendelésünk mellé felkerült a plusz kívánság is. Komor tekintettel ugyan, de végleg távozhatott pincérünk. Kékségeimmel újra végigmértem a fiatal nőt, kinek sikerült magára vonnia a többi vendég figyelmét. Az alatt a néhány másodperc alatt, amíg minden őt fürkésző tekintet vissza nem fordult saját asztalához bennem előbújt a kreativitás. Hirtelen ötletemtől vezérelve, mindkettőnket alaposan meglepve, felemelkedtem az asztaltól és a rózsát kivéve a vázából, letörve szára végéből, egyenesen Giselle hajába tűztem. Elismerem, hogy egy röpke pillanatra elég közel kerültünk egymáshoz, mármint fizikai intimitásban mérve, de ezt akkor sem hagyhattam ki. Ilyenek ezek a művészlelkek. Ha valami a fejükbe ötlik azt muszáj megvalósítsák különben megbolondulnak. Ki kell éljék, éljük a kreativitásunkat különben súlyos következményeknek nézünk elébe. Mindenki. Visszaülve helyemre elégedetten nyugtáztam magamban, így sokkal csinosabb és olyan... nem is tudom milyen. Talán, életrevalóbb. Ránézel és nem csak gyönyörűnek, de olyannak is látod, akit mindenképp egy napsütötte mezőre akarsz vinni, hogy érezze a szabadságot. A virágot illető kérdésre lassan fejet csóválok, és hozzá biggyesztek egy szót is. - Nem. - felelem, majd abbahagyva fejem mozgatását komolyan, tipikus Adrian stílusban előadom a magyarázatot - Azért kaptad, mert jobban kiemeli az arcod. Egy apró kiegészítő is elég hozzá, hogy valami többnek hasson. Egyszerű és mégis nagyszerű. Magára vonja az emberek figyelmét, miközben a viselője önmaga marad. Magam is ezt szeretném elérni közös munkánk során. Ne legyen túl giccses az alkotás, de több legyen valami hétköznapinál. Ne csak az égieknek tetsszen, hanem a földieknek is. Érti amit mondok? - egyszerre voltam barátságos és komoly. Egyik alkarom székem karfáján pihent, míg a másik olykor felemelkedett, leírt egy kört vagy épp az ujjaim megfelelő mozgásával adtam nyomatékot szavaimnak. Így nem csak annak tűnt, de látszott is, hogy tudom mit akarok. Ezt a dolgot pedig vele, Miss Trickson-al, szeretném megvalósítani.
Kezdőlap
Words: 767 
×
×
Words: 532
•
