Amikor a mentősök szállíthatónak ítéltek, hordágyra fektettek, és nemsokára már a mentőben voltam, ahol tovább ügyködtek a doktorok, egyikük épp rögzítette a lábam, az idegen nő pedig visszaengedte mellém Lucy-t, aki eltökélten csimpaszkodott a szabad kezembe, amiben nem volt infúzió. A szorításából úgy éreztem, többé feszítővassal sem szedik le rólam... nem is bántam, nem akarom hogy eltűnjön a szemem elől... Pár perccel később Bonnie tűnt fel újra a mentő ajtajában, és elköszönt tőlünk. - Még egyszer, köszönöm... Szia! - intettem neki búcsút, és Lucy is lelkesen integetett a távozó lány után. Ami után a mentősök indulót fújtak, és az ajtók becsukódtak, mi pedig indultunk a kórház felé...
Figyeltem őket és örültem annak, hogy mind a ketten jól vannak. Persze Lucy eléggé aggódott a Emily-ért, de az volt a lényeg, hogy jól lesznek mindketten. Ott maradtam egészen addig amíg a mentősök meg nem érkeztek és utána félre álltam. Figyeltem és vártam. Megkönnyebbültem amikor hallottam, hogy a nő is rendben lesz, a kislány meg biztosan, mert őt maximum csak sokk érhette. De még mindig nem értettem, hogy történhetett ez meg, mit tehetett ez a boszi, hogy erre a sorsra jutott, de talán az lenne a legjobb, ha nem ütném bele az orromat, így is egy kisebb zűrzavar vesz most körül engem. Amikor a mentőbe rakták Emily-t, akkor oda sétáltam hozzá, majd megsimogattam Lucy fejét.- Jobbulást kívánok nektek, de nekem most már mennem kell. - mondtam neki kedvesen és azzal a lendülettel sarkon is fordultam és elsétáltam onnét.-
- Igen, hát ebben igazad van... így nem sok hasznom lenne bármiben.. - néztem végig magamon, piszkosan, sérülten, erő nélkül... jó kis emberfajzat vagyok, tényleg... Hogy az Ördög vinné el az őseimet... Hallottam nem messze tőlünk, ahogy a szirénázó autó leparkol, és hallottam emberek hangját, ahogy jöttek felénk sietős léptekkel. A távolban másik sziréna harsant, gondolom azok a tűzoltók lehetnek... De arra már nem figyeltem, mert odaértek hozzánk a mentősök, és az egyikük elvette tőlem Lucy-t, aki kiabálva próbált visszajutni énhozzám, de egy nő magához ölelte, és nem engedte el. Nehezen tudtam csak elszakítani a szemem Róla, a kezem automatikusan nyúlt utána... Ő az én felelősségem... De egy férfi, ami mellém térdelt, elvonta a figyelmem, kérte hogy nézzek Rá, nyugtatgatott, hogy ne idegeskedjek, a kislányra vigyáz a kollégája... Próbáltam Őrá figyelni, és nem Lucy hangjára... A doktor kérdezgetni kezdett, hogy hol fáj, hogy hogy vagyok, mit érzek... - Fáj... a lábam, a kezem.. a fejem... meg itt... - mutattam a bordáim tájékára, próbálva összeszedni a fejem, és összeszedni, mim fáj igazán... hisz azzal nem mennének messzire hogy mindenem, ami nem csoda, így, hogy leestem a lépcsőn. Az egyik férfi a lábam kezdte tapogatni, a másik a fejemet. Utóbbi ezután a szemembe világított egy lámpácskával, kérte hogy kövessem az ujját a szememmel. Csináltam is, míg fel nem jajdultam, amikor a másik fickó egy különösen fájdalmas ponton érintette meg a lábamat. Ezek ketten bőszen tettek vettek rajtam, az egyik megszúrta a kezem, de nem figyeltem oda, a másik arról beszélt felettem, hogy eltörhettem a lábam... De én a szememmel Lucy-t és Bonnie-t kerestem. Bonnie-t láttam meg előbb, aki kicsit odébb állt tőlünk... gondolom nem akart útban lenni a mentősöknek. A tűzoltók rohangáltak körülöttünk... de a háznak már mindegy volt... Másik szirénát is hallottam, nem tudtam ki jön... még tűzoltók, vagy rendőrök akár? Mentő nem kell több... De hol van Lucy...?? Kapkodtam a fejem, láttam mindent, de Őt nem... Hová lett megint?? Aztán megkönnyebbülten sóhajtottam, mikor a mentőautónál megláttam Őt, a mentősnő volt mellette, épp... egy általuk használandó fehér kesztyűt fújt fel neki, mintha lufi lenne... Egy filccel arcot rajzolt rá... El akarta terelni Lucy figyelmét... míg közben vizsgálgatta, hogy nem-e sérült meg...
Néztem őket távolról, mert ismerős volt a nő, de nem tudtam hova tenni. Mintha korábban láttam volna valahol, de még se. Igen eléggé zavaros volt a dolog, de nem csak ez, hanem minden vele kapcsolatban. Megálltam kicsit távolabb tőlük, mert nem akartam zavarni senkit se semmiben. A lényeg az, hogy a kislány és Emily is jól van, de még mindig nem hagyott nyugodni, hogy ki is lehet ez a nő, illetve mit tett, hogy a varázslat nem működik rajta. De azt hiszem nem most kellene őt letámadnom ezzel, hiszen eléggé ramatyul nézett ki, illetve nem is volt a hely és az alkalom se megfelelő. Kicsit ideges voltam, mert nem értettem, hogy miért nem jönnek már a mentősök, hiszen eléggé érthetően mondtam, hogy mennyire sürgős a helyzet. Miközben vártam megfordultam és néztem, amint a ház lángokban hever. Ennek azt hiszem annyi már, hiába jönnek a mentősök. De csak lesz hol lakniuk, vagyis reméltem. Pár pillanattal később a sziréna hangja megcsapta a fülemet. Örültem, hogy végre itt lesznek, hiszen ennek a nőnek segítségre van szüksége, még pedig emberi segítségre. Kedves vagy és aranyos, de szerintem először az a fontos, hogy meggyógyulj és jól legyél. Rendben, nem felejtem el, hogy hol talállak meg. - mondtam neki kedvesen és egy apró mosollyal az arcomon. Fogalmam sem volt, hogy valaha kérnék-e ezért szívességet vagy nem, de most nem is ez volt a lényeg. Figyeltem ahogyan a mentősök oda sietnek hozzá és kicsit arrébb is sétáltam, mert nem akartam útban lenni.
Bonnie... ismerős volt a neve. Halottam már valahol. Nem egy átlagos kis név... Fájt a fejem, de ahogy erőltettem... egyszerre csak beugrott. Bonnie... Bennett..! A leszármazottam... A meglepetés ereje kissé talán sokkolt is. Ő az én leszármazottam. Belőlem létezik, tőlem ered az ereje, az élete, a vére... Egy család vagyunk... Egy pillanatig eljátszottam a gondolattal hogy ezt hangosan is kimondom, ám... nem tudtam jó ötlet-e ez... hisz ha igaz amit érzek, és amit Esther mondott... akkor én már... nem vagyok boszorkány... egy 206 éves ember vagyok... csak egy ember... Mikor utoljára embernek hittem magam... még volt apám, és otthonom... Most összetörve fekszem a fűben, karomban egy kislánnyal, aki majdnem meghalt miattam, a legjobb barátom eltűnt, és elvették az erőm... Hallottam a szirénákat a közelben. Ez volt ami végül a végső döntést meghozta bennem... hogy ez nem a jó alkalom rá, hogy boncolgassuk a családfánkat... majd ha... képes leszek lábra állni, akkor megkeresem Őt... és elmondom ki vagyok... jobb lesz úgy, hogy Lucy nem kapaszkodik a nyakamba, és nem hasogat a testem szinte minden négyzetcentimétere... - Ha valahogy meghálálhatom a segítséged... kérlek... szólj nekem... azt hiszem egy kis ideig a kórházban is megtalálsz majd.. - Nem szívesen gondoltam ebbe bele, de... ha nem tudom magam meggyógyítani, emberien kell meggyógyulnom... és egyedül vagyok... így nem tudom mikor engednek majd haza... Meg kell találnom Pearl-t... sürgősen. Így biztos hogy elviszik tőlem Lucy-t, hisz ha magamat nem tudom ellátni, akkor Őt sem, de ezt nem engedhetem...!
Figyeltem őt messzíről, de nem akartam oda pofátlankodni, hiszen így is volt elég baja szegény nőnek. Figyeltem amint az apró lány oda bújik hozzá és ezen picit elmosolyodtam, de nem haboztam hívtam a mentőket hiszen csak ők tudnak segíteni rajta. Nem tudom, hogy mit tehetett, hogy varázslattal nem lehet rajta segíteni. Nem olyannak nézett ki, mint aki bármi olyan bűnt követne el amiért a boszorkányok lesújtanak rá, de már megtapasztaltam, hogy soha se szabad az első benyomás után ítélni. Amikor megadtam a pontos címet és elmondtam, hogy mi történt a mentősöknek, akkor utána visszasétáltam hozzá. Bonnie. - mondtam neki kedvesen, majd megsimogattam az apró kislányt. - Igazán nincs mit, örülök neki, hogy mind a ketten jól vagytok. - folytattam még mindig kedvesen majd felálltam. Hallottam amint jönnek a mentősök. Megvártam amíg megérkeznek. - Most már biztonságban leszel és jó kezekben. Nekem lassan indulnom kell. - mondtam neki őszintén, illetve részben búcsúzva is.
Lucy viszontlátásának öröme kissé javított érzéseimen, habár ugyanúgy fájt mindenem, és ugyanúgy épp otthontalanná válik szegény kislány a barátnőmmel együtt, de... de legalább Ő sértetlen! Nem láttam Rajta sérülést, nem mondta hogy fáj bármije is... Eszerint mégiscsak maradt még valamennyi józan ész is Esther-ben... Legalább Lucy-ban nem tett kárt... Más nem számít most... csak az, hogy Lucy sértetlen. Hallottam a fejem felett az idegen megmentőm hangját, hallottam ahogy telefonál... és mentőt hív... ahogy utána ezt velem is tudatta... Bár nevetségesnek éreztem magam... boszorkány vagyok... és erős vagyok, tudnom kéne segíteni önmagamon... ha nem forogna a világ... - Emily... - nyögtem, ahogy Lucy a mellkasomhoz bújt, én pedig a hátát simogatva igyekeztem megőrizni az eszméletem... - A nevem Emily.. Köszönöm... ha nem jössz... mostanra én is... égnék... - pislogtam a megmentőm felé. Végtelen hálával tartoztam Neki, megmentette az életem. Esther fix hogy nem normális... és az őseim sem, ha ezt tényleg Ők hozták össze... Ahelyett hogy beszélnének velem.... felgyújtatnak egy bolond nőszeméllyel...?? Mire volt ez jó?! Nehezükre esett volna Velem beszélni? Ettől semmi nem lett jobb... sőt, csak rosszabb... majdnem megöltek egy kisgyereket! És ha én meghalok... az mire jó??! Én ezt nem értem... Azt hittem Esther Mikaelson egy legenda... akire megéri felnézni, aki megérdemli hogy felnézzenek rá... de ehelyett aljas módon játszik büntetőbírót, miközben tudnia kéne neki is, mire esküdtünk fel... kiknek a védelmére, kiknek a segítésére... Hisz boszorkányok és emberek vagyunk elsősorban... nem cselédek... De Ő eladta magát a vámpíroknak és az őseink bolond szeszélyeinek... Én segítettem a farkasokon és az embereken, ha ezért gonosz vagyok, hát... akkor haragudjanak rám bátran! Bolondok! Én segítettem azoknak az embereknek!
Fogalmam sem volt, hogy miről beszélhet. Lehet megártott neki a füst vagy valami, de én biztosan nem láttam itt kislányt, szóval nem is akartam most ezzel foglalkozni. Sokkal inkább érdekelt az, hogy ezt a nőt kijuttassam innét, s mind a ketten megússzuk a tűzet. Nem akartam megégni, szóval tényleg csakis a kijutásra gondoltam. Egyre erősebben fogtam őt, mert úgy éreztem, hogy semmi ereje nincsen. Fogalmam nem volt arról, hogy vajon mit tett. Azt hiszem ez nem is rám tartozott. Ha nem halok bele, akkor miért is érdekelne. Valószínűleg soha többé nem fogom látni ezt a nőt, de még is annyira ismerősnek tűnt, de fogalmam sem volt arról, hogy honnét és miért. Először lassú léptekkel indultunk kifelé, hogy valamennyire megtalálja az egyensúlyát, de ahogy a lángok egyre jobban nőttek úgy növeltem a lépteinket se. Az se érdekel, ha végig kell őt húznom, de nem fogom itt hagyni. Soha senkit se hagytam meghalni a kezeim között és nagyon reméltem, hogy soha nem is fog ilyen történni. Alig, hogy kiértünk vettem egy nagy levegőt és igyekeztem kitisztítani a tüdőmet, de még mindig nem ez volt a legnagyobb gondom, hanem az, hogy kellő távolságra jussunk a háztól, mert nem szerettem volna vele együtt akár felrobbanni is, hiszen ki tudja mik vannak bent. Aggódó pillantásokkal néztem az ismeretlenre, majd egyszer csak kicsúszott a kezemből és a földre rogyott. Nem tudtam mit tehetnék, hiszen a varázs erőm nem használt, de nem is tudtam tőle megkérdeni, hogy mit történt, mert egy aprócska lány futott felénk. Biztosan ő Lucy. Gondoltam magamban, majd gyorsan tárcsázni kezdtem a mentőket és elmondtam nekik, hogy mi történt. Ezek után pedig leültem mellé a földre és néztem őt. -Mindjárt itt lesznek a mentősök, nem kell aggódnia. - mondtam neki kedvesen, bár a házat elnézve semmi se lesz rendben, de legalább ő és a kislány is él.
Szívemet mardosta a rettegés... ha ez a lány nem látta Lucy-t... ha nem látta Őt, hol lehet..?? Ott kell lennie... nem vihette magával, az nem lehet... ott kell lennie valahol... - Igen.. Lucy... egy.. egy kislány, három éves... szőke... nem vihette el... nem vihette magával, ott kell... lennie... valahol... - hadartam köhögve, akadozva, hogy a nyelvem is összeakadt bele... Az én felelősségem, nem eshet baja, nem történhet vele semmi... Pearl megöl érte... Csak abban tudtam bízni, hogy talán csak... kivitte innét... talán Esther csak engem akar büntetni, Lucy ártatlan, még csak egy kisgyerek... Őt nem égetné el elevenen, talán... talán csak kivitte... és valahol kint van... muszáj... így kell lennie, nem vihette el magával... Összeszorítottam a fogaim ahogy az idegen karjai körém fonódtak, és igyekezett felállítani... de még így is felkiáltottam a fájdalomtól, ahogy az iszonyú érzés a bordáim közé szúrt... nagyon fájt.. és képtelen voltam a fél lábamnál többre nehezedni... nehéz volt nem összecsuklani a kezei szorításában, ahogy elindultunk kifelé... Ha nem tartott volna olyan erősen, biztos hogy nem bírok kivánszorogni az ajtón, úgy meg főleg hogy én csak az egyik kezemmel bírtam belékapaszkodni, a másikkal nem ment... A lassan lángok martalékává váló házból kiérve, ösztönösen próbáltam nagy levegőket venni, ahogy a füsttől fulladva úgy éreztem, a torkom inkább mintha földdel lenne tele, nem a levegővel amit beszívok, de az érzés így sem nagyon akart javulni. Nem tudom mennyivel tudhattam eltávolodni a lány segítségével a háztól, de egy pár méter után menthetetlenül összecsuklott alattam a lábam, és nem bírtam tovább.. - Nem megy... - adtam ezt az Ő tudtára is, hogy inkább ne is próbáljon felkelteni, úgysem bírok ráállni a lábamra még egyszer, egyszerűen nem megy... - Keresd... keresd meg Lucy-t, kérlek... itt kell lennie... - kezdtem volna újra, ahogy a földre dőltem, mint egy darab fa, bár így is szorítanom kellett a szám, mert újra csak a fájdalom hasított belém... De nem is kellett befejeznem a mondatomat, mert egyszer csak valaki mellettem landolt a földön, és lihegéséből sejthettem hogy futott idáig.. Ahogy a mellkasomhoz bújt a kicsiny alak, és szemem elé tárultak a szőke tincsek, már tudtam ki az... - Lucy... - öleltem fél kezemmel magamhoz, miközben Ő a nevem hajtogatta, és sírt, hogy hol az anyukája... - Istenem... Lucy, hát itt vagy... kicsi Lucy.. semmi baj... nincs semmi baj... - leheltem, bár magam ellen beszéltem, hisz itt fekszem összetörve, talán már erőm sincs, és... az Ő házuk meg épp porrá ég mellettünk... ez, azt hiszem bőven kimeríti a "baj" fogalmát...
Eléggé nagy volt a füst, ami rövid időn belül marni kezdte a torkomat és szemeimet is. Nem értettem, hogy legalább miért nem próbálom magamat varázslattal segíteni, de nem voltam biztos, hogy ez menne. Nagyon úgy tűnt, hogy ez a ház és talán a személy is megvan átkozva, mármint nem igazán átkozva, egyszerűen a varázslat nem működik rajta. Mamám mesélt erről, hogy ezt olyanon szokták alkalmazni, aki valami nagyon rosszat tett és kihúzta a gyufát a boszorkányoknál. Hallottam az illető mocorgását, s elhaló hangját és ez segített a helyes irányba terelni engem. Alig, hogy megpillantottam földön fekvő nőt, megsajnáltam. Fogalmam nem volt, hogy mit tett, de abban biztos voltam, hogy akkor se lenne helyes őt itt hagyni és hagyni meghalni. Oda siettem hozzá, majd amikor éreztem hogy belém kapaszkodik, akkor erősen megfogtam. Fogalmam sem volt, hogy kiről beszél. - Én nem láttam senkit se. Van még itt valaki? - kérdeztem tőle ijedten, mert a szava járásából úgy tűnt, hogy egy gyermekről lehet szó. Egy Esther-t ismertem, a Mikaelson testvérek anyukáját. Hatalmas boszorkány volt, de nem értettem, hogy vajon miért tett volna ilyet.- Most kimegyünk. - mondtam neki kedvesen, aggódó tekintettel, majd átkaroltam és segítettem neki felállni. Semmi se ment egyszerűen, mert nem csak a fűst lett egyre nagyobb, de még egyre melegebb lett a tűz miatt is, illetve az ismeretlen nő is eléggé rossz állapotban volt, így jó párszor majdnem összecsuklott, de szerencsére sikerült megtartanom őt.-
Bár az erőm vajmi keveset ért, igyekeztem összeszedni amim még volt, és próbáltam a hátamról, az oldalamra fordulni, próbáltam a kezem és a lábam mozdítani, de újra és újra fájdalmas kiáltás lett csak az eredmény, és nem jutottam előbbre. Biztosra vehettem, hogy csontomat törtem... és a fájdalmaim alapján nem is egyet, de nem akartam tippelni, mit és mennyire, mert így is úgy dobogott a szívem, hogy úgy tűnt, mindjárt kiszakad a helyéről... A füsttől fuldokolva próbáltam segítséget találni... próbáltam a varázserőm megtalálni magamban, de... de nem találtam semmit... nem éreztem semmit... Míg eddigi életem során mindig ott éreztem magamban az őseimet, az erejüket, a szellemüket, addig most... most teljes volt... az üresség... egyedül voltam... mintha mind elhagytak volna... Ami persze logikusnak tűnt, abból, hogy egy "bérgyilkosnak" beillő nőt küldtek rám Esther személyében... De erőm felkutatását a hasogató fejem is megnehezítette, mintha kalapáccsal ütlegelték volna, olyan érzés volt... Nem bírtam koncentrálni... nem bírtam cselekedni... Nem tudom mikor hallottam meg először a hangot... de azt már tudtam, mikor láttam meg először a fölém hajoló alakot... Arca elmosódott előttem, mégis tudtam, hogy ez nem Esther... ez valaki más... Ösztönösen kapaszkodott kezem (melyet még tudtam használni) a karjába, és fájdalmamban egy könnycsepp gördült ki a szememből, mégis erőlködtem, hogy a közelemben tartsam ezt az idegent... bárki is Ő... ha itthagy... végem van... - Lucy... hol van Lucy...? Elvitte... Esther elvitte... - motyogtam erőtlenül, és nem tudtam felmérni az elmémmel, hogy Ő ebből talán egy mukkot sem ért, hisz honnan is tudhatná ki Lucy, vagy ki Esther... De nem bírtam gondolkodni... csak azt tudtam eszemben tartani, hogy az a némber kivitte innen Lucy-t, és nem tudom hol van...
Fura volt újra Mystic Falls utcáin sétálni és nézni az ismerős helyeket, de valami miatt nem töltött el ez boldogsággal. Egy dolog volt aminek tudtam örülni az-az volt, hogy Care-el sikerült beszélnem kicsit. Annyira nem sokat beszéltünk, de jó volt látni és hallani felőle, hogy mi is van vele. Lassan indultam haza felé, mondhatni csiga tempóba sétáltam, mert nem vágytam haza. Túlzottan is üres volt az a lakás a családom nélkül, pedig mostantól ez vár rám. A sivárság, az egyedüllét és nem túl sok boldogság. Az élet már csak ilyen, s reméltem, hogy Elena és Caroline is mellette lesz, ha szükségem lesz rájuk. Ahogy így sétáltam hazafelé egyszer csak valami füstre lettem figyelmes. Úgy nézett ki, mintha az egyik ház kigyulladt volna, ezért automatikusan arra indultam el, mert meg kellett róla bizonyosodnom, hogy nem eshet senkinek se baja. Pár pillanattal később meg is láttam azt a házat amiről szó volt. Nem értettem, hogy hova lettek az emberek és miért nem hívnak segítséget. Lassan elindultam a ház felé és közben próbáltam rájönni, hogy vajon lehet-e bent valaki. Pár pillanattal később meg is fordultam, mert úgy gondoltam senki nincs bent, de hirtelen megéreztem valamit. Ismerős volt, de még se. Nem lehet egy Bennett oda bent, mert szinte mindenkit elvesztettem már a családomból. Egyre jobban próbáltam figyelni arra a megérzésre, ami ezt súgta és próbáltam használni is az erőmet, hogy eloltsam a tűzet. De semmi, olyan volt mintha semmit se csinálnék, ekkor átfutott az agyamon, hogy esetleg elvesztettem az erőmet, de szerencsémre meg volt az erőm. Egyszerűen csak ezen az egy házon nem működött az erőm. Sietve rohanni kezdtem az épülethez, majd beléptem és a kezemet az arcom elétettem.- Van itt valaki?! - kérdeztem ordítva és próbáltam a legkisebb neszre is oda figyelni. Hamarosan meghallottam valakit és elindultam a hangirányába. Gyorsan odafutottam a földön fekvőnőhöz. - Jól van? - kérdeztem tőle sietve, majd próbáltam rajta is használni az erőmet, de semmi se történt. Olyan volt az egész, mintha valakik, jobban mondva boszorkányok blokkolnák a varázslatot. Nem értettem, hogy miért, de közben aggódva pillantottam az ismeretlen ismerősre.-
Egyik pillanatban még a lépcsőn haladtam felfelé, és egyetlen gondolatom volt, hogy megkaparintsam Lucy-t, és meglépjünk a tébolyult ősboszi elől... DE a gondolat úgy reppent ki a fejemből, mint a talaj a lábam alól, és nem sokkal később már csak azt vettem észre, hogy a földön fekszem... a testem fáj... nem bírok mozdulni, a szemem alig van erőm kinyitni... és az a nő ellép fölöttem... hogy valamennyi idővel később Lucy-val a karjában térjen vissza, és menjen el az ellenkező irányba... Meg akartam fogni a lábát, elérni, megállítani... utánaszólni... de csak nyöszörögni volt erőm... és hallgatni, ahogy távolodik, és Lucy hangját, ahogy nem érti mi történik körülötte... Én sem értettem... a fejem zúgott, a hátam sajgott, a hasamban hasogatott a fájdalom, sem a kezem, sem a lábam nem akarták azt csinálni amit én elvártam tőlük... Ha nem fájt volna úgy a fejem, összepárosítottam volna a történést, hogy lezúgva a lépcsőn nyilván összetörtem magam... de... így csak hevertek a gondolatfoszlányaim szerteszét, és nem bírtam összerakni őket... csak... csak Lucy-ra tudtam gondolni... hogy az a nő kivitte magával... hogy nem tudom mit tesz Vele, és hová viszi... De aztán jött az újabb probléma... amikor az előszoba, ahol feküdtem, füsttel telt meg... és köhögni kezdtem... éreztem a hőt, éreztem hogy árad körülöttem szét a meleg... Fordítottam nagy nehezen a fejem, és megláttam a fényességet... tőlem nem messze, ahol lángokban állt a bejárati ajtó, és terjedt szét... és ez a legrémisztőbb gondolatot eszkábálta össze megtépázott elmémben... azt, hogy a történelem megismétli önmagát... csak most nem az emberek égetnek el élve... hanem egy társam... és míg anno az esélyem meglett volna a menekülésre, de a lányom miatt nem tehettem, úgy most... esélyem sincs elmenekülni... nem bírok mozdulni... és nem bírok menekülni... nincs aki segítsen... egyedül vagyok... és Lucy azzal a ribanccal van... vagyis ha most nem halnék meg, Pearl fojtana meg engem, mert nem vigyáztam az élete értelmére... mindenképp végem...
Még mindig határozottan tudom állítani, hogy ki nem állhatom, ha dacolnak velem. Egyszerűen... tényleg, ezer évem volt arra, hogy megszokjam azt, mindez nem lehetséges. Velem szemben senki nem meri felemelni a hangját. Na jó, ebbe talán nem számolom bele Klaust, illetve Mikaelt, mert velük előszeretettel veszekszem annak ellenére, hogy ez nem valami családépítő szokás, de nem tudok mit tenni. Csak megforgattam aztán a szemeimet, mikor arról beszélt, milyen nagy csodát tett. A probléma pedig abból indult ki, hogy eleve semmi kedvem nem volt most büntető jóistent játszani a boszorkányok megbízásából, hiszen ők maguk is méltóképpen meg tudják büntetni, ha szeretnék. De nekik nem elég az, amivel megbíztak, nekik több kell. Hát csak hagytam, hagy bosszantson tovább. Így talán ki tudom zárni azt, hogysemmi kedvem itt csinálni a fesztivált. És ha felhergel, talán félreteszem ezt az egészet, és élvezettel teszem meg azt, ami kutya kötelességgem. Amikor a vázával próbálkozott, miután megpróbált kitessékelni meglehetősen remegő hangon, majd felindult a lépcsőn, éreztem, hogyan gyűlik bennem egyre inkább a harag. Felemeltem a kezem, és oda sem néztem, úgy lendítettem vele egyet, hogy a váza rögvest a falhoz csapódva essen darabokra, majd megindultam magam is a lépcső felé. Ostoba húzás, azt hiszi, egy ezer éves boszorkány nem képes meggátolni ezeket az apró trükköket? - Tudja mit? Nekem éppenhogy nincs túl nagy hangulatom magyarázkodni. Azt hiszi, jókedvemben jöttem ide? Talán azt hiszi, nekem nem elég az a büntetés, hogy nem tudom elpusztítani a gyermekeimet, rajtuk keresztül az összes létező vámpírt? Nekem is megvan a magam büntetése a boszorkányoktól! És ez az, hogy állandóan újabb és újabb tucat halott ember neve kerül a lelkiismeretem már amúgy sem rövid listájára. Ezer éven át feküdtem egy koporsóban, de azt hiszi, nekem megadatott a nyugalom ezidő alatt? A fenéket! - bukott ki belőlem, és olyannyira harag gyűlt fel bennem, hogy egy ablak szinte ezer darabkára tört be, az üvegdarabok pedig a földre hullottak. - Minden meghaló ember utolsó pillanatánál ott voltam! Elviseltem a bűnöm következményét, melyet egy ostoba ballépés miatt tettem meg! Van magának gyermeke? Bizonyosan van... mit érezne, ha elveszítené? Úgy, ahogyan én elveszítettem a fiamat a vérfarkasok által! Szétmarcangolták, a saját vérétől csöpögött a ruhája, mikor Nik visszahozta a táborunkba! Nem akartam a többi gyermekemet elveszíteni! Sejtésem sem volt arról, mennyi emberáldozatot követelhet ez a varázslat... - súgtam ezt már halkabban, de tovább is feszült voltam, majd a lábam elé néztem. A szőnyeg, mely végigfutott a lépcsőn... Felnéztem még egyszer a Bennett boszorkányra, majd ismét mozdítottasm a kezemen, minek következtében a szőnyeg méterekkel csúszott lejjebb olyan gyorsasággal, hogy... volt boszorkány a lépcső tetején... nincs boszorkány a lépcső tetején. - Nincs erőd többé, Emily Bennett. mindaddig nem is lesz, míg a boszorkányok nem találnak ismét méltónak arra, hogy visszaadják neked - jelentettem ki, aztán megindultam a lépcsőn felfelé, hogy egy perc múlva a kislánnyal térjek vissza. Egyszerűen elsétáltam a félig ájult nő mellett, majd a tornácon megállva néztem vissza a házra, melynek ajtaja egy pillanat múlva lángokra kapott, én pedig elégedetten sétáltam tovább, a kislányt biztonságos távba hagyva a tűztől. - Hidd el, jobb lesz így mindenkinek - súgtam neki, ő pedig csak nézte a lángokat. Nekem azonban már nem maradt feladatom.
Leesett az állam. Mintha csak... valami engedetlen kisdiák lennék, akit a tanárnéni most megfenyít. És pont egy olyan "tanár" aki nálam jóval engedetlenebb volt egész életében. És akkor most még oktatni akar engem..? Szinte mintha újra rabszolga lennék, Ő meg úrinő. - Minden tiszteletem az Öné... de szerintem magának agyára ment az az ezer év, amióta él - mondtam, s nagyon igyekeztem hogy a hangom határozottnak tűnjön. Esther lénye lényegesen ijesztőbb volt, mint amit megszoktam magammal szemben. Ez a nő más... tudom hogy erősebb nálam, és tudom hogy jóval idősebb... de hiába akar rámijeszteni, én nem fogok behódolni a méltóságos erejének, akármilyen ijesztően is viselkedjen... - Nem élek tévedésben! Tudom hogy maga vámpírmániás, az egész családja azokból áll, nem is csodálkozom, maga teremtette ezt a fajt, de képzelje csak el, a farkasok sem kevesebbek mint a vámpírok, sőt! Ők legalább élők, nem úgy mint az Ön teremtményei! A világon rengeteg faj él még, de a maga vámpírjai az egész világot elárasztották már, és ész nélkül ölik az embereket, mintha nem is másra, csak nekik elemózsiának teremtette volna Őket az Isten! Ez pedig rossz! - próbáltam meggyőzni az igazamról, ami ugyan valószínűleg lehetetlen, de... legalább próbálkozom. Nem tudom hogy lehet valaki ennyire elvakult... Felléptem kettőt a lépcsőn, s az emelet felé füleltem, próbáltam észrevétlenül felmérni, milyen gyorsan tudnék megfordulni, felszaladni, fogni Lucy-t és eltűnni innét mielőtt még baj történne... Nem tetszett nekem Esther mosolya... - Takarodjon a házból.. Most! - határozottnak igyekeztem lenni, erélyesen mondani hogy menjen el, de... a hangom csak megremegett közben. Tudom hogy az őseim nem nézték jó szemmel amit tettem, de... ez? Ez komoly? Azt gondolták ez megoldás?! Ideküldik a világ legerősebb boszorkányát hogy büntessen meg...? Épp most...?? Nem lehetnek ennyire kegyetlenek... és... hogy pont Ő...? Úgy éreztem most jött el az ideje hogy eltűnjek a közelből... gondoltam vagyok olyan gyors hogy megtehessem... A szemközti falnál lévő cipősszekrény tetején álló virágos vázára pillantottam, majd vissza Esther-re, és koncentráltam, hogy a váza csapódjon neki a testének. Mikor az felemelkedett a helyéről, megfordultam, és futásnak eredtem felfelé a lépcsőn...
- Úgy tűnik, ideje megtanulnia valamit, Emily Bennett, mikor én állok önnel szemben! - telt meg hangom valami iszonyatos dühvel, és úgy léptem egyre közelebb hozzá, mintha ő lenne a kutya, aki nem tud elmenekülni előlem, a sintér elől, hogy elkapjam, Márpedig most így lesz. Nincs erőfölényben, most minden mágia engem támogat. - Mérpedig azt, hogy amíg én beszélek, ön hallgat! - tettem hozzá ezt már sokkal nyugodtabban, de ez a nyugodtság ezerszer ijesztőbb lehetett, mint az, hogy ordítottam volna. Hát igen, a legnagyobb fegyverem ez... nem tudhatja, mit várhat tőlem egy perc elteltével. Márpedig most nem fogok csak úgy elsétálni. Nem... ahogy tovább gondoltam, ez a holdátok már akkor élt, mikor én éltem emberként, közel ezer éve... - Maga teljesen elvesztette minden józan eszét? Azzal akarta segíteni a vérfarkasokat, hogy holmi igézettel megtörte ezt? Azt hiszi, így többek? Többet érnek? Hagy világosítsam fel... iszonyatosan nagy tévedésben él - léptem továbbra is a nyomában, majd tekintetemet úgy fúrtam az övébe, mintha odaragasztották volna. - Mit akarok? Ha hiszi, ha nem, semmi kedvem nem volt idejönni. De nekem is megvan a saját keresztem, ahogyan azt az imént már ön is rám olvashatta - jelent meg egy elbűvölő mosoly az arcomon, mintha csak társalognék. - Mindenkit más büntetéssel sújtanak. Az én büntetésem, hogy futárként büntetek olyanokat, akik a természet ellen cselekednek. Mert ha a boszorkányok jó szemmel néznék, amit tett... most nem lennék itt - billent oldalra a fejem, már szinte ott állva fél méterrel előtte.
- Parancsol..?! - mersztettem ki a szemeimet, Esther szavaira, amikkel a kérdésemre adott választ. Na nem mondhatják ezt komolyan... Esther Mikaelson egy legenda... mindenki tudja mit csinált, mire képes... és akkor ők most képesek Őt küldeni énrám, hogy magas lóról beszéljen, miközben... miközben pont Őrá illik a legjobban e-percben a "Bort iszik és vizet prédikál" mondás..?? - Maga ezt most komolyan kérdezi tőlem? - kérdeztem vissza megbotránkozva. - Ön mégis milyen jogon fenyeget engem felelősség és mágiahasználat ürügyén, mikor épp maga a leghíresebb lázadó az egész boszorkány-világban? Maga puszta önérdekből egy egész új fajt teremtett, vérengző, vérszomjas démonok ezreit teremtette meg, amik által emberek milliói halhattak meg az évszázadok során... és akkor... most tényleg Ön akar engem kioktatni arról milyen egy felelős boszorkány?! - háborogtam lázasan. Lehet hogy ez csak nekem magas, de nekem valóban az volt. Esther a vámpírok teremtője... és... Ő oktat engem tisztességből meg engedelmességből? Mégis hogy...? - Én épp hogy jót tettem azzal hogy megtörtük a holdátkot! A vámpírok túlontúl elkanászodtak a városban, mindenek urainak képzelték magukat, mint a maga kedves fia. Kellett tenni valamit, hogy végre a többi faj is esélyt kapjon ellenük! Hiba volt anno azt az átkot kiszórni, épp ideje volt már megtörni! Nem uralkodhat egyeduralom a természetfeletti világban, kell az egyensúly, ahogy maga is mondta, és ahhoz egyenlő esélyek kellenek - céltudatosan beszéltem, hisz magamban ezerszer is lejátszottam már, miért is csináltuk az átoktörést... hogy ha egy nap számon kérik rajtam, legyen mivel védekeznem... Hiszek az igazamban! Hiszem hogy jót tettünk! A lépcső korlátja mellé értem, s kezem abba kapaszkodott bele, mikor Esther is lépett már felém. Rossz előérzetem volt... - Mit akar tőlem? - kérdeztem újra, kicsit hangosabban.
Nos... leginkább a gyerekeim tudhatták rólam, hogy szívből gyűlöltem, ha valaki velem szemben olyasmit mer tenni, vagy akár kérdezni, mely engem kérdőjelez meg. Ebben a helyzetben azt, hogy mi közöm van a témához. Rendben, egyetértek ezzel, hiszen magam sem értem, mióta vagyok futárszolgálat, jöjjenek ők, ha ennyire fontos nekik eme boszorkány büntetése. De csupán sértett a kérdés. Talán azért, mert előtte soha senki nem merészelt ilyen kérdést szegezni felém. - A kérdés az is lehetne, Emily Bennett, hogy Ön mi által érzett jogot ahhoz, hogy a boszorkányok erejét felhasználva megtörjön valamit, melynek nem lett volna szabad megtörnie - váltak merevvé, keménnyé az arcvonásaim, nem törődve hátráló lépéseivel. - Tudja, maga, mint Bennett boszorkány, tisztában kellene lennie azzal, hogy az életnek is, és a mágiának is van egy rendje. És aki felborítja... az bármivel lakolhat. Az erejével... a családjával... a saját életével. És úgy tudom, ön egyikben sem szűkölködik - billent oldalra a fejem, míg egy lépést már én is tettem felé.
Tény, hogy nem volt elképzelésem róla, miért jöhetett ide Esther Mikaelson, épp ide, épp hozzám, épp most... De nem is tartott sokáig, mire megtudtam az okát, gíy nem is kellett sokat filóznom a kérdésen. - Hogy mi..? - vontam össze szemöldököm, és értetlenül pislogtam. Emlékeztem, persze, arra a régi estére... amikor történt, hogy a boszorkányok, a farkasok, Niah, és én... összehoztuk azt a dolgot, és... igen, tény, hogy én voltam a főkolompos, és igen, tudom, hogy az őseim figyelmeztettek hogy következményekkel jár majd az amit teszek, de... na de hát ehhez hogy jön Esther?? - Ne haragudjon meg ha tiszteletlennek tűnök, de Önnek ehhez mi köze van..? - kérdeztem, és próbáltam észrevétlenül hátrálni pár lépést, meg oldalazni kicsit, hogy a lépcső felé vezető utat elálljam, nehogy Esther esetleg gondolkodni kezdjen, van-e még itt valaki. Vagyis nem is tudom... talán tudja is hogy van itt még rajtam kívül más is? Ha esetleg tudja, akkor főleg el akarom állni az utat... Esther ugyan nem gonosz boszorkány, de... ez alapján nem barátkozni jött... Vagy igen? Nem értem... De Lucy-ért most én vagyok a felelős, nem lehet baja véletlenül sem!
Valami ilyesfajta reakcióra számítottam. Már csak azért is, mert nincs olyan boszorkány, aki élete során ne hallott volna rólam legalább egyszer. Nem szerettem én ezt a hírverést... de az ilyen esetekben kifejezetten előnyös volt az, hogy tudhatták: velem szemben sok választásuk nincs. Mindenki képzelheti magát nagy és hatalmas boszorkánynak, tehetném ezt én is, de talán teszem is, mert jelenleg nincs a földön egy olyan boszorkány sem, aki erősebb és idősebb lenne nálam. A Bennett boszorkányok erősek, ez tény. Bennük él ezer év mágiája, melyet egymásra hagynak, és bősz tanulással mindent elsajátíthatnak. De ettől még emberek. És nem élnek ezer éve, hogy annyi erőt érezhessenek, mint én magamban. - Nos... - néztem körbe. Nem volt elegáns az ilyesfajta komoly témákat ajtóban megbeszélni, de hát... mit is tehettem volna, egyszerűen nem bájcsevejre jöttem. - Tudomásomra jutott, hogy... ön varázsolt. És a varázzsal megborította a természet azon rendjét, mely szerint a vérfarkasok minden teliholdkor átváltoznak - mondtam ki a puszta tényeket egyszerű, nyers hangon.
Már eleve sem értettem a helyzetet, de aztán pillanatról pillanatra egyre érthetetlenebb lett az egész... Már maga az is, hogy valaki aki engem keres, megtaláljon ITT, és hogy ráadásként egy olyan nő, akit még életemben nem láttam... de aki érezhetően fajtám béli... ez szinte fejbe vág, annyira érzem Rajta.. és lássuk be, ez rémisztő kissé, főként úgy hogy Lucy odafent van, és ki tudja, nem-e gondolja úgy, hogy utánam jön. Nem lenne éppen jó, amíg nem tudom, miért ez az egész...? - Esther... Mikaelson..?! - kérdeztem vissza elkerekedett szemekkel, és körbe néztem, mert esküszöm, úgy hittem ez minimum valami átverés... Hogy kerül ide elém egy ezer éves asszony... aki... Uram irgalmazz, a vámpírok teremtője... fajtánk dicsősége... és most itt áll előttem... - Ismerem a legendáját, de nem hittem volna, hogy valaha módomban áll majd találkozni... Maga egy két lábon járó legenda.. - ráztam a fejem, ás egészen megilletődtem. Hogy kerül ide Esther Mikaelson, és miért keres engem?? - Megtudhatnám, miért keres engem? - tettem fel hangosan a kérdést, és már csak illendőségből is odébb léptem, mert nem lehetek olyan tiszteletlen, hogy nem invitálom be, hiszen Ő a világ leghíresebb boszorkánya.
Nem is tudom, hogy akadt-e már valaha olyan eset, amikor nekem kellett eljárnom ilyen ügyekben. Leginkább azért, mert talán én is csak nemrég kerültem ki azok közül a boszorkányok közül. A testem sosem volt halott, de egy varázslat kellett, hogy ismét életre kelhessek. Az ajtó kinyílt, majd úgy pillantottam a megjelenő nőre, mint vadász a fenevadra, akit ezúttal el kell ejtenie. Tipikus Bennett volt, minden vonása arról árulkodott, hogy igen, jó helyen járok, és mi több, máris jó személyt "kaptam el". - Emily Bennett, ha jól sejtem - jelent meg az arcomon valami semmit nem mondó érzelem (már ha ez nevezhető érzelemnek), majd kihúzva magam pillantottam ismét az ő szemeibe. - Most azt hiszem, nem nekem kell magyarázkodnom. A nevem Esther. Esther Mikaelson. Talán már hallott rólam - jegyeztem még meg. Éreztem a fejemben azokat a furcsa parancsokat, melyekkel elláttak engem, de egyelőre... maradjunk az etikettnél. Utána áttérhetünk másra.
Lesiettem a lépcsőn, hogy kiderítsem, ki az akinek ennyire fontos hogy megtaláljon. Főleg itt... és ráadásul kiabálva, ahelyett hogy a csengőt használná... Kíváncsi voltam, és kissé aggódtam is, végtére is egyedül vagyok Lucy-val... Aztán nem sokba került, hogy szembetaláljam magam az ajtóban... nos... egy vadidegen nővel... - Ki maga? Szabadna megtudnom miért kiabál itt? - kérdeztem, némileg háborogva. Ez nem sok jó modorra vall...
Az utóbbi időben - ha szégyen, ha nem - nem tartottam a kapcsolatot azokkal a boszorkányokkal, kik már eltávoztak az élők bő sorából, de a szemüket azóta is a mágikus világ felett legeltetik. Néha áldás, néha átok. Főleg mivel mint a legerősebb élő boszorkány, gyakran az én feladatom, hogy elvégezzem azt, amit ők nem tudnak. Méghozzá most egy Bennett boszorkánnyal készültem találkozni. Egy olyannal, aki annak a leszármazottja, kit ezer éve tiszteltem, és barátomnak tekintettem. De varázslatban, boszorkányságban nincs barátság. Nincs érzelem. Itt csak szabályok vannak, de azok szigorúak. Kegyetlenek, néha életet követelnek, más esetben varázserőt, és nem tudom, mi fog itt most történni, de addig nem távozhatom, míg nem kapom meg azt, amit a boszorkányok elvárnak tőlem azért a bűnért, melyet Emily Bennett elkövetett. Hatalmas mágiát vett igénybe, és ez hatalmas büntetést érdemel, hiszen a cél - boszorkány szemmel - felesleges és értelmetlen volt. - Emily Bennett! - álltam meg az ajtó előtt, nem fékezve a hangomat. Nem érdekelt, hogy ki lát, ki hall. Az sem érdekelt, ki van a házban. A dühöm, hogy ilyen ügyekben nekem kell eljárnom, csak szította a haragomat. Így a kezdetekben hagy használjam a saját módszereimet. Legjobb tudásom szerint itt tartózkodik jelenleg. Előttem nincsenek titkok. És nem egy ilyen apróság fog kifogni rajtam.
Beletelt némi időbe, míg képes voltam magam annyira összeszedni, hogy hazasétáljak Pearl házába. De még ide megérkezve is meg-megremegett kezem-lábam, így első utam először is az előszobán át a nappaliba, onnét pedig a konyhába vezetett, ahol megtaláltam a szomszéd hölgyet is, aki épp kávét főzött, mikor beléptem. Kedvesen érdeklődött hogy jól vagyok-e, és hogy kérek-e kávét. Mindkét kérdésre bólintottam, és megkérdeztem, hogy Pearl nem-e jött közben haza... bár gyanítottam hogy nem, hisz akkor nem lenne itt ez a nő. Most már tényleg... utána kell néznem hol van... de nem most rögtön... most nem lenne erőm ezt megtenni... nem csak testileg és szellemileg, de mágikusan is kiszipojoztam magam... ma ez kemény volt.. de boldog vagyok, hogy sikerült. Főleg hogy őseim nem támogattak engem, így önerőmből kellett tennem, teljesen, és 100%-osan egyedül... Ki hitte volna hogy így is megy... Erősebb vagyok mint hittem.
Miután megittam egy csésze jó erős kávét, amibe némi kis gyógyfüvet is kevertem, és elköszöntem a szomszédasszonytól, elindultam, némileg már jobb testi állapotban... hogy felkeltsem Lucy-t.
Kezdőlap
