- Hát - dőltem hátra kényelmesen, és próbáltam diplomatikus pofát vágni, de nem nagyon sikerült. - Talán nem ártott volna. Tudod, rém rossz biznisz vagyok mai szemmel - ráztam a fejem, majd széles vigyort villantottam felé. A tény, hogy akárcsak én, úgy ő is csak értem élt az elmúlt évtizedekben, valamelyest könnyített a lelkiismeretemen és az egész életemen. Túlontúl fájt volna, ha úgy jövök ide, hogy mással találom őt... egy férfival, aki talán jobban megérdemli őt. Ebbe pedig egyszerűen csak rossz belegondolni, pedig mindenképpen megjegyzendő, hogy nálam jobb aligha akad. És ezt nem csupán azért gondolom így, mert önző vagy egoista vagyok, sokkal inkább azért, mert.. mindent megtettem, hogy ne okozzak neki csalódást, olyanná váltam, amilyenné szükséges volt. Bíztam benne az utolsó pillanatig, hogy meg fogom őt találni, vagy ő talál meg ismét. Nem akartam naív sem lenni, de az ég szerelmére, amit a sors egyszer egybefont, ne akarja szétszakítani... Csak figyeltem, ahogyan átsazzézik a fürdőszobába, én pedig tényleg próbáltam valami emberi alakot magamra ölteni, ha már az előbbi kis jelenet után annyira szétzilált lettem... felöltöztem, felhúztam a sliccemet is, majd megálltam a tükör előtt, és pár túrással próbáltam helyére tenni a rakoncátlan, hullámos fürtöket. - Nos, ez nem megy ma - sóhajtottam fel, mikor másodpercekkel később sem tudtam olyan vonalat adni a hajamnak, amilyet megálmodtam. Ez bukta. Közben fél füllel hallottam, hogyan sertepertél a szobában, szinte éreztem azt, ahogyan magára húzta a ruháját... és főleg mikor megjelent, azt hittem, hogy eláll a lélegzetem. Nem tudtam kontrolállni, füttyentettem egyet. - Azta! - bukott ki belőlem, majd megköszörültem a torkomat. - Öhm... vigyen minket egy igazán drága étterembe, Miss! - vigyorodtam el végül.
Elmosolyodom azon, ahogyan mondja a dolgokat, majd amikor közelebb bújik hozzám, akkor még szorosabban fonom köré a karjaimat, hogy hamarosan újra megtapasztalhassam azoknak az ajkaknak az érintését, amik annyira mámorítóak és "bűnre" csábítóak, de előtte még gyengéden végig simítok az arcán. - Úgy érzed, hogy találnom kellene jobb okot arra, hogy miért élek? - kérdezem tőle egy ártatlan pillantás keretében, de valójában csak húzni szeretném őt. Mosolyom és a jó kedvem szinte levakarhatatlan az arcomról. Bár még mindig alig tudom elhinni, hogy tényleg itt van és még mindig él. Annyi éven át megsirattam őt, annyi éven keresztül jártam minden évben a sírjához, miközben élt... - Őszinte akarok lenni, akkor te voltál az, aki segített abban, hogy újra emberi legyek. Próbáltam olyan lenni, amilyennek láttál és a sok rosszat magam mögött hagyni. - mondom neki komolyan, hiszen soha nem voltam ártatlan angyalka. Legalábbis addig, amíg nem találkoztam. Akkor szerintem mind a kettőnk élete megváltozott. Miközben hallgattam őt nagyon is jól esett minden egyes szava. Úgy éreztem, hogy szép lassan minden egyes porcikám újra életre kell. Szóval bűnöző lettél? - kérdezem tőle nevetve, hiszen mindig is becsületes volt. Nehezen tudom elhinni, hogy fizetés nélkül távozna az étteremből, majd mielőtt a fürdőbe mennék megszólalok. - Majd teszünk róla, hogy egy pillanatra se unatkozz. - sokat sejtető pillantással nézek rá, majd hamarosan már a zuhanyzóban állok. Gyorsan megfürdöm, majd a következő pillanatban már a szobámban vagyok, ahol az egyik legszebb ruhámat veszem fel. Ezer éve nem volt ilyen ruha rajtam.A hajamat gyorsan megszárítom, majd pedig belebújok a cipőmbe és mint a villám mögötte termek és megkopogtatom a vállát. -Készen van Mr? - kérdezem tőle játékosan és mosolyogva figyelem őt. Tudom, hogy olyan vagyok, mint egy csintalan gyermek, de túlzottan boldog vagyok. Legszívesebben világgá kürtölném a boldogságomat.
Nem tudtam meglepődni azon, mikor azt mondta, hogy nem tudná szavakba önteni, mit is érez ebben a pillanatban. Hasonló helyzetben voltam én is, hiszen bárhoygan is nézzük, évtizedek óta kisétált az életemből, mintha soha nem lett volna része, majd most... ismét megtaláltam. Már magam sem tudom, hogy létezik-e sors. Sokáig azt gondoltam, hogy nem. De most már azt hiszem, talán mégis... hiszen visszaadta őt nekem. Csak úgy jött, a semmiből. Jó ideig próbáltam őt megtalálni, de hiába... és most, a véletlen adta lehetőségek miatt pont vele egy városban kötöttem ki. Ez aztán a véletlen. Ráadásul... a nők túlbonyolítanak mindent, de ebben a helyzetben tlaán nem erről van szó. Hiszen én sem tudnám elmondani, mit érzek jelenleg iránta. Túl sokat, túl nagyot, túl... érzelmeset ahhoz, hogy arra szavakat kitaláljanak. - Szóval élsz... és miattam élsz - bújtam közelebb hozzá, és tenyerembe fogtam arcát. Bőre selymes, illatos... nem is tudtam mihez hasonlítani. Túl szép, hogy igaz legyen. Valaki csípjen meg, hogy nem álmodom. - Az életünk túlságosan is... színtelen volt. Az enyém legalábbis. Rád vártam mikor még ember voltam... és amíg nem találtam rád ismét, nem voltam más, csak egy... csődtömeg - sóhajtottam fel lemondóan. - Hát, az én kedvenc hobbim is ez volt egy ideig. Most már remélem, több színfolt fogja kísérni a napjaimat. Néha beülök egy eléggé drága étterembe, és megigézem a pincért - nevettem fel, majd megráztam a fejem, pillantásomat pedig továbbra is rajta legeltettem, miközben néha nagyot nyeltem. - Nem mondhatod, hogy nem vagyok igazi gazfickó - rántottam egyet a vállamon. Na igen, ez egy eléggé gyenge példa, voltam már nagyobb csibész is. - Itt foglak várni - néztem utána, ahogy eltűnt a fürdő irányban. Addig én felvettem a ruháimat, begomboltam az ingemet, és felállva kezdtem el nézni a kandallópárkányra pakolt képeket.
Egyszerre volt mámorító és hihetetlen ez az érzés. A testem szinte egyszerre remeget meg az övével és minden egyes porcikám abban a leírhatatlan mámorban úszott, ami képes volt az ember elméjét, s mindenét teljesen elbódítani. Elmosolyodtam, amikor megéreztem gyengéd csókját a nyakamon, miközben az ujjamat végig húztam az ismerős, de ugyanakkor rég látott testén. Semmiben se változott. Még mindig ugyanúgy nézett ki, hiszen ahogyan felettem is megállt az idő, úgy felette is csak repültek az évek, de a testén, elméjén egyáltalán nem látszott meg. Örülök, hogy így gondolod. – mondom neki egy kisebb pír keretében, majd gyengéden megcsókolom őt és figyelem, ahogyan eltávolodik tőlem és szép lassan felöltözik. Órákig képes lettem volna elnézni őt. – Őszintén szólva, nem tudnám szavakba önteni azt, hogy pontosan mit is érzek. Úgy érzem, hogy egyik szó se lenne képes leírni azt, amit valójában érzek és godolok, de egy biztos, hogy most újra úgy érzem, hogy élek… - mondom neki kicsit halkabban, majd végül felállok és elindulok a fürdőbe. Nem érdekel, hogy néz-e vagy nem, hiszen már sokszor láttuk így egymást, illetve amíg képes vagyok akár magamra vonni a figyelmét ilyen téren is, addig túl nagy gond nem lehet. Semmi extrát nem terveztem. Egyszerűen csak bementem volna a városba, sétáltam volna egyet és esetleg csak figyeltem volna az embereket, miközben régi dolgokon járt volna az eszem. – válaszolok neki jókedvűen, majd a hajamba túrok és hagyom, hogy újra a vállaimra omoljanak, majd a mellkasomra a tincsek eltakarva előle valamennyire a halmaimat. – De mit szólnál, ha esetleg elmennénk enni valamit és utána meg sétálnánk egyet a városban, miután lezuhanyoztam? – kérdezem tőle kíváncsian, majd amint válaszolt eltűnök a fürdőben, ahol próbálom még mindig elhinni azt, hogy ez a valóság és nem csak álom.
Az egész annyira megsemmisító, annyira extatikus élmény volt... imádtam teste melegét, azt, ahogyan megremegedett az általam okozott gyönyör beköszöntöttével. A forró vérét szinte innen éreztem, hogyan vonul át teste egyik pontjából a másikba, s miután az én testem is megadta magát, majd hullámzó testtel lassan lecsillapodtam, a nyakába hajolva leheltem könnyed csókokat az apró érvonalra. Imádtam ezt az egész szituációt, mindent elsöprő volt... többet, jobbat nem tudtam volna elképzelni, és mi több, annyira akartam, hogy sikerüljön... évek óta utána áhítoztam, bíztam abban, hogy talán még egyszer rálelek, hogy életben találom... csodával határos módon nem csak magamra gondoltam, hanem rá is. Itt akarok meghalni, karjai között. - Csodálatos vagy... most úgy érzem magam, mint annak idején... a karjaidban - suttogtam pár perc elteltével. A légzésem lassan lecsillapodott, bőrömön viszont még mindig ott ragyogtak az izzadságcseppek. Nem lennék képes még megmozdulni, habár tudom, hogy nem sokáig élvezhetem már teste forróságát. Erőt vettem magamon, és felemelkedtem, közben ujjaimmal gyengéden végigcirógattam arcát, melleinek vonalát, hasát... majd az ingemért nyúltam. Nem okozott gondot előtte meztelenül álldogálni, de azt hiszem, hogy talán nem itt ér véget a mai nap... esetleg csinálhatnánk mást is, egy gyors vacsorát, esetleg egy sétát a naplementében. - Na és... mit terveztél mára, mielőtt visszasétáltam az életedbe? - vigyorodtam el.
Talán ő volt az a személy, aki megmentett engem a sötétségtől, mielőtt még túl mélyen elsüllyedtem volna benne. Olyan világot mutatott nekem, amiről még álmodni se mertem volna. Megmutatta azt, hogy létezi boldogság és nem csak a mesék birodalmában létezik egyedül az igaz szerelem. Az a fajta szerelem, amit semmi se tud elpusztítani. Még ez a hosszú távollét se volt képes arra, hogy csökkentse az iránta érzek dolgokat. Az ember megpróbálhatja pótolni ezeket az érzéseket, de soha nem fog olyan személyt találni, aki képes lenne teljesen kitörölni az emlékünkből azt, hogy egyszer mennyire boldogok voltunk. Szerencsére nekem nem is kell. Éreztem izzadt testét, azt ahogyan a bőre az enyémmel találkozott. Halk sóhajait, szívének gyorsulását, miközben néha nyelvünk őrült játékra invitálta a másik felet. Amikor kimondta a nevemet, akkor még inkább éreztem azt, hogy egyre közelebb jutok ahhoz a ponthoz. Egyre gyorsabb lett a tempója, amihez szép lassan én is alkalmazkodtam, majd pár pillanattal később a mindent elsöprő érzés újra magába szippantott és ezt egy kisebb nyögés keretében God tudtára is adtam. Nem sokkal később megéreztem élvezete gyümölcsét is. Ezek után pedig kissé kapkodva vettem a levegőt, majd miután mellém dőlt hozzá bújtam és reménykedtem abban, hogy soha többé nem kell őt elveszítenem.
Megvolt az a szépséghibám, hogy... hapzsoltam az életet. Ez alatt pedig még mindig nem azt értettem, hogy a nők csak úgy öttek és mentek az életemben. Nem adogatták egymásnak a kilincset. Férfiként meglehetősen... nagy szükségem volt arra, hogy önbizalmam legyen, ezért is keveredtem gyakorta flörtölő szituációba.. de mindig azt gondoltam, hogy Ariel az, akivel beszélek. Még akkor is, mikor egy kicsit sem hasonlított rá a partnerem... arra volt szükségem, hogy lássam őt, a lelki szemeim pedig erre tökéletesen rásegítettek. Felnyögtem. Teste olyan puha, olyan selymes... és annyira élvezte, ami történik... ehhez hasonlót még álmaimban sem mertem elképzelni eddig. Úgy voltam vele, hogy lesz ami lesz... ez a nő az enyém. Nem adom másnak sem kölcsönbe, sem pedig... más célra. Mikor csípője megmozdult, s ringani kezdett, nem voltam rest elmélyülni újra és újra benne. Szám betakarta az övét, nyelvem őrült harcot vívott az övével, néha aprókat nyögve a csókba. Kezeim végigsimítottak oldalán, jót mosolyogva azon, mikor megremegett, ebből tippelve arra, hogy valószínűleg még mindig csiklandós. - Ariel.. - súgtam csendesen a fülébe, mikor elváltam szájától, és újabbat nyögtem. Mellkasom hullámzott, vágytam a beteljesülésre... de vártam, hogy vele együtt legyek képes átlépni azt az ezüsthatárvonalat... Mozgásom felgyorsult.... úgy éreztem, elégek a szerelemben...
Soha nem értettem, hogy miként képes egyetlen egy férfi ekkora hatással lenni rám. Régóta éltem már ahhoz, hogy rájöjjek arra, hogy egyetlen férfi se tudott olyan módon "játszani" a testemmel, ahogyan ő tette és olyan érzéseket kicsikarni, mint a testemből és mint belőlem, amiket neki sikerült. Olyan volt, mint egy bűvész, akinek az lenne a fő elfoglaltsága, hogy minél több fajta érzést váltson ki belőlem minden lehetséges módon. Egy apró mosoly jelent meg az arcomon, amikor meghallottam a nyögését. Ennek köszönhetően még egy darabig a kezem ott időzött el és kényeztettem őt vele, de már egyre nehezebben ment az, hogy vissza fogjam magamat. Őt szerettem volna érezni, azt ahogyan a testünk újra és újra ugyanarra a ritmusra mozog, a tökéletes harmóniában. Egy pillanatra talán még zavarba is jöttem, amikor a tekintetével szinte végig perzselte arcomtól indulva szinte az egész testemet. Mintha ezeknek a pillantásoknak köszönhetően a testem még inkább lángba borult volna, olyan volt az egész. Éreztem gyengéd, de ugyanakkor vággyal teli csókjait, amikor pedig belém hatolt, akkor egy kissé hangosabb nyögés hagyta el az ajkaimat, mint korábban. Mámorító érzés volt az, hogy újra kitöltött és újra magamba érezhettem őt. Lassan kezdtem el mozgatni a csípőmet, amikor ő is elkezdett bennem mozogni, de közben végig figyeltem arra, hogy a testünk egymást kiegészítse. A kezeimmel újra végig simítottam a testén, majd állát megfogva közelebb húztam, feljebb emeltem a fejét és ajkaimmal birtokba vettem az ajkait, miközben testünk egy ritmusra járt.
Ahogy forró tenyerem alatt éreztem, egyszerűen nem tudtam betelni vele... egyáltalán nem így képzeltem el azt előtte, hogy ha egymásra találunk ismét, akkor... ez fog történni. Igaz, azt sem gondolhatta egyikünk sem, hogy évekig csupán beszélgetni fogunk a múltról. Kettőnk kapcsolata ennél mindig mélyebb volt... a testiség is hozzákapcsolótt az egészhez... és örömmel töltött el, hogy engem ajándékoz meg magával... Halkan felnyögtem, majd belenyögtem nyakába, ahogy ujjai nyomát megéreztem... próbáltam észnél maradni, de egyszerűen képtelen voltam rá. Muiszáj volt tovább mennem, muszáj volt folytatnom, testét szorosabban akartam. Hát elhúzódtam tőle kissé, és szemügyre vettem arca barázdáit, az izzadságcseppeket a homlokán, amiket én csókoltam le, miközben lábait csípőmre segítettem, s lassan, gyengéden testébe nyomultam. Imádtam az érzést... Forró... tüzes... megőrjít!
Minden egyes csókja és érintése egyszerre térített észhez, hogy ez a valóság és egyszerre vette el az eszemet, s lökött egy olyan hely felé, ahol semmi más nem létezik csakis ő és én. Egyszerűen az érintései szinte égették, perzselték a bőrömet, de még se tudtam betelni ezzel az érzéssel. Egyáltalán nem rossz értelembe perzselte a lényem minden egyes pontját, hanem jó értelembe. Mintha egy hosszú téli álomból kezdve volna ébreszteni a testemet, az érzékeimet, amik mindig csak erre a hívogatószóra vártak volna. Most pedig, hogy megkapják szinte még a gyönyörbe is beleborzonganak és telhetetlenül többet, s többet akarnak. Amikor a nevemet kiejtette, akkor egy pillanatra teljesen elvesztem, hiszen az ahogyan mondta a világ összes kincsét felül múlta. Éreztem, amint a keze egyre lejjebb siklik, majd amikor arra a bizonyos pontra siklott és azt vette birtokba, akkor egy kisebb nyögés hagyta el az ajkaimat, hiszen egyre inkább kezdtem érezni azt, hogy őt akarom mindennél jobban. Végül sikerült kissé összekapnom magamat, ami elégé nehéz volt eme mámorító pillanatokban. De sikerült és csakis ez számít. A kezem szép lassan siklott végig a testének minden egyes szabad felületén, hiszen oly régen érezhettem már ezt, majd hamarosan pedig egészen lentre siklott a kezem és ott kezdtem el kényeztetni őt. De pár pillanat múlva minden fajta kényeztetésnek szinte vége szakadt, s hamarosan testünk egymásba forrt és úgy kelt táncra.
Felemelte a csípőjét, hogy készségesen le tudjam róla húzni a nadrágját, és minden mást, amely eddig elválasztotta testét az enyémtől. Csupasz bőre szinte égetett, ahogyan megéreztem őt, s a libabőr, mely urrá lett testén, egyszerűen úgy éreztem, hogy ennek hatására rögtön képes lennék átélni egy pár extatikus pillanatot csupán azért, mert ő itt van velem... - Ariel... -suttogtam halkan, mintegy ezzel reagálva szavaira is. Azt már nem tudnám megmondani, hogy... mi jutott először eszembe, mit mondanék neki szívesen ezzel az egésszel kapcsolatban. Csak kényeztetni akartam őt, a testét... mindenét... Kicsit lehúzódtam róla, majd fééloldalasan rajta feküdvén kezem a melleinél kezdett játszani, miközben ajkaim viszonozták csókját... alig érintettem meg, de mégis érzékeltem, hogy teste miként reagál erre a finom érintésre, s így siklottam egyre lentebb, mígnem ujjaim ki nem kötöttek teste lefinomabb és legérzékenyebb pontjánál. Arcát fürkésztem, vajon miként fogadja ezt a könnyed kényeztetést... de közben már magam is éreztem, hogy hogyan lesznek egyre inkább szűkebbek az ereim...
Vannak olyan pillanatok, amikor a józan ész már nem létezik. Egyszerűen csak a vágyak és a tettek maradnak, mint például most is. Oly sok minden történt a külön töltött idő alatt és annyi mindent szerettem volna neki mondani, de minden szó haszontalannak tűnt és olyannak, amivel nem igazán lehetne azt kifejezni, amit szeretnék. Nem tudtam és nem is szerettem volna nemet mondani arra, amit tesz és készül, hiszen mindig is arra vágytam, hogy újra érezhessem perzselő csókjait és érintéseit. Hallani szerettem volna újra apró sóhajait, mély hörgéseit, ami egykor annyira ismerős dallam volt. Mintha soha nem tudtam volna igazán elfelejteni se azt, ami történt velünk. Hamarosan melleim szabad utat nyertek és újra érezhettem azt az ismerős játékát a bőrömön, a melleim, amivel mindig is az őrületbe tudott kergetni. Egyetlen porcikám se volt már nyugodt, sokkal inkább lángokba borultam minden egyes lehetséges helyen. A nyelvünk játéka tovább folytatódott és közben néha egy-két sóhaj tört fel a torkomból annak köszönhetően, amit művelt és amilyen hatással volt a testemre. Testemen egy jól eső bizsergés futott végig és a mellkasom is egyre szaporábban emelkedett és süllyedt vissza normál állapotába a kezei alatt. Szavai hallatára egy apró mosoly jelent meg az arcomon és amikor perzselő érintését végig húzta a szabad bőrfelületeim, akkor egy újabb sóhaj hagyta el ajkaimat mielőtt megszólalhattam volna. - Hiányoztál, de ezt a hiányt nehéz lenne szavakkal kifejezni, mert nélküled csak egy fél ember voltam... - suttogtam fülébe eme szavakat, miközben a kezem a tarkóján át egészen lesiklott a hátán keresztül és az én kezem is az ő nadrágján állapodott meg. Egy pillanatra megemeltem a csípőmet, hogy segítsek neki abban, hogy mi hamarabb megtudjon szabadítani a sajátomtól, majd ajkaimmal visszataláltam ajkaihoz és újra megcsókoltam őt.
Nem mondott nekem nemet... nem mondta, hogy nem akarja azt, amit csinálok... egyszerűen csak zöld utat adott nekem, amelytől úgy éreztem, hogy itt menten fel fog robbanni a testem. Évtizedekig csak visszasírtam azokat a pillanatokat, mikor megkaphattam őt... a teste az enyém volt, a szíve pedig... mindig is birtokoltam... a mai napig nekem tartogatta magát, ezt tudom. Érzem rajta... annak ellenére, hogy azt sem tudta, hogy még mindig élek. Szerettem volna azt mondani neki, hogy... hiányzott... hogy hányszor képzeltem el, miylen lenne szeretni őt... újra... és újra... de szavak már nem voltak képesek elhagyni a számat. Csak mozdulatok... sóhajok... apró nyögések, halk hörgések, melyek torkomat elhagyták... Megszabadítottam őt csipkés melltartójától is, ujjaim mellein játszadoztak lelkesen, miközben száját egy pillanatig sem engedtem el saját ajkaimmal. Úgy faltam őt, mintha valami édesség lenne. Olyan édesség, melyből soha nem elég. Mint egykoron isteneknek az ambrózia... isteni eledel. Közben éreztem tenyerem alatt, ahogyan a mellkasa felemelkedik, majd visszasülyed, ahogyan apró libabőr keletkezik a bőrén érintésem nyomán... a teste ennek ellenére úgy felforrt, akárcsak az enyém... szeretni akartam már... de mégsem tudtam még betelni vele... - Mondd, hogy hiányoztam - súgtam a fülébe, majd beletúrtam hajába egyik kezemmel. Mésik kezem már azzal foglalatoskodott, hogy megszabadítsam nadrágjától.
Mosolyogva pillantottam rá és úgy éreztem, mintha visszarepülnék az időben. Egy aprót az ajkamba haraptam és figyeltem azt a pimasz fényt a szemeiben, amit már nagyon jól ismertem régről. Éreztem az ujjait, amint a hátamra tapadnak, majd hamarosan újra eldőltem a kanapén hála neki és a teste az enyémhez simult, aminek következtében egy jól eső bizsergés járta át a testemet. Hiányzott nagyon a testének a közelsége, ajkainak őrjítő játéka és természetesen a gyengéd, de ugyanakkor birtokló érintései, de nem tudnék egy dolgot se kiemelni, hogy melyik hiányzott a legjobban. Ő hiányzott, az egész lénye, az a személy, akit mindennél jobban szerettem régen és még most is. Én .. - nem tudtam befejezni a mondatot, mert teljesen megőrjített azzal, amit csinált. Egy apró sóhaj hagyta el az ajkaimat, ami élvezettel volt fűszerezve.Mosolyogva figyeltem azt ahogyan a felsőteste végre megszabadult attól a fránya pólótól. Lassan végig simítottam az izmos, tökéletes felsőtestén. A vágyamra egyre nőt, majd amikor a néhol a pólóm takarásából kilátszódó bőrömhöz ért a teste, akkor úgy éreztem, mintha meg perzselne. Egy pillanatra úgy éreztem, hogy újra visszacsöppentem az időben, de a tekintetét látva még inkább szét terjedt a gyomromból az a fura bizsergés, amit csakis akkor éreztem ha vele voltam. Nem csak az ő szeme volt tele vággyal, szenvedéllyel, hanem az enyém is. Pár pillanattal később már a póló rólam is eltűnt, minek hatására egy aprócska pír jelent meg az arcomon. Látott már így, de mégis annyi ideje volt már, hogy egy pillanatra mégis zavarba tudtam jönni. Megráztam a fejemet és kicsit feljebb csúsztam a kanapén. Mosolyogva pillantottam rá. - Szólni fogok, de pontosan ugyanúgy érzek, mint te. Vágytam, vágyok rád.. Soha senki nem tudta kitölteni azt az űrt, ami utánad marad. Ki akarom élvezni minden egyes percét az új életünknek. - mondtam neki mosolyogva, majd kezem az arcára siklott és szenvedélyesen megcsókoltam őt. Ajkaimmal elindultam az állán át a nyakára, majd pedig vissza ajkaira, hogy egy újabb csókot lopjak tőle, s közben újra közelebb húztam magamhoz.
Hajába túrtam, majd elvigyorodtam, szememben pimasz fény kezdett csillogni, majd fogtam magam, és ismét a hátára tapasztottam ujjaimat; egy mozdulat kellett ahhoz, hogy ledöntsem őt a kanapéra, majd fölé emelkedjek, de nem nehezedtem rá teljesen a testére. - Erre vágytam már évek óta... - suttogtam a fülébe, majd ajkaimmal végigszántottam a nyakát, és fülcimpáját. Ismertem a nők erogén zónáit, ez majdnem mindenhol beválik. Közben hátranyúltam, hogy egy húzással magamról is leszedjem a felső ruhadarabomat, így mikor ismét ráhajoltam, csupasz bőröm már hozzásimulhatott azokhoz a telt idomokhoz... mennyei érzés. Már erőnek erejével kellett visszatartanom magam attól, hogy elmélyüljek testében, bár a nadrágom még akadályozott volna benne... de egy profi mindent megold... Szinte a pillantásommal képes voltam felfalni a szemeit, majd az ajkát, ahogy közöttük ugrált a pillantásom. Az első verejtékcseppek pedig már megjelentek a homlokomon. Meg akartam őt érinteni... de előtte meg kellett még tennem valamit... Ismét felemelkedtem, hogy lebontsam róla a felsőt, mely eltakarta előlem csipkés melltartóját, majd elmosolyodva nyugtáztam, hogy még mindig nem jöttem ki a gyakorlatból. - Csak szólj, ha túl gyors a tempóm... de azt hittem, halott vagy... és azt hiszem, hogy ha nem tehetem most ezt, akkor megőrülök. De ha kéred, akkor... akkor meg fogok állni... még ha nehéz is lesz - nyeltem egyet.
Régóta vágytam rá erre, hogy újra vele lehessek, de egészen eddig csak azt hittem, hogy ez mind csak álom marad és soha nem fog megtörténni. Olyan régóta nem láttam már, illetve halottnak hittem őt, így nem csoda, ha még mindig alig bírtam elhinni, hogy itt van és él. Sok ideig próbáltam kitalálni, hogy mi is történt pontosan. Nem tudtam megtalálni a gyilkosát és emiatt mindig is gyűlöltem magamat, mert sok kérdésem lett volna hozzá, illetve szerettem volna tudni, hogy esetleg az én múltam miatt történt-e vagy nem. Tudtam jól, hogy vele is sok minden történhetett az elmúlt időszakban, így sok mindent kellett volna megbeszélnünk, de reménykedtem abban, hogy még lesz időnk mindent megbeszélni. Bíztam abban, hogy a sors most már kegyes lesz hozzánk és nem fog elválasztani minket egymástól. Sok minden kavargott a fejemben, s pontosan emiatt nem akartam megszólalni, mert semmi értelmeset nem bírtam volna kinyögni. Próbáltam összeszedni a gondolataimat és elterelni a múlt emlékképeiről. Még mindig láttam magam előtt az a dolog, amikor láttam az élettelen testét és soha nem éreztem még akkora fájdalmat, mint akkor. Még azok a kínzások se értek fel ahhoz a dologhoz, amiket az évek során volt szerencsém megtapasztalni hála egy-két "kedves" vadásznak. Sok időnk lesz még beszélni. - suttogtam az ajkai fölött és még talán egy kicsit el is pirultam. Nem voltam az a pirulós fajta lány, de ő neki mindig sikerült kihoznia belőlem ezt az énemet is. Akár egy szóval, akár egy érintéssel. Tudtam jól, hogy milyen hatással vagyok rá és valószínűleg ő is pontosan tudja azt, hogy milyen hatással van rám. Az egész testemen egy jóleső bizsergés futott végig az érintésének köszönhetően. A kezemmel végig simítottam az arcán, majd viszonoztam szenvedélyesen a csókját.
A test, melyre oly' régen vágytam, most itt van a kezeim között... de annak ellenére, hogy az agyamat teljes mértékben elvakította a megsemmisülésre áhítozó érzés, mégis ott villogott a tudatomban, hogy ő maradt nekem... csak ő. Aimee-ben nem reménykedem, pedig ő a családom, de még ki kell derítenem, hogy valójában mit akar tőlem. Elhiszem, hogy szeret, én is szeretem... hiszen ő a húgom. De nem lehetek biztos abban, hogy ez nem-e egy trükk. Nem vagyok könnyen átverhető. Ariel itt van... de mégis ott van az a bizonyos kis para, amely végigjárta a testemet... mi van, ha a szerelem már megfakult? Hogy... hogy talán örökre elveszítem, ha most hirtelen elsietem ezt a komoly lépést... pedig szeretni akarom őt... de azt hiszem, minden egyes hang, mely azokat a telt, nedves ajkakat elhagyta, döntöttek helyettem is... még ha azok nem is szavak voltak... szeretném őt szeretni... itt és most... nem egyszer, nem kétszer... akár egész nap, csak hogy minden vágyam, melyet az elmúlt években éreztem iránta, bet tudjanak teljesülni, és végre csillapodjon az a kegyetlen éhség, melyet mindig is tudtam, hogy csillapítanom kell majd. Sok esetben más nőkkel, de... mindig olyan volt, mintha vegetáriánus lennék. Húsra vágytam, de csak szóját kaptam... és nem csillapíthatta teljesen az éhségemet. Kezeim levándoroltak hátára, az ölembe húztam alakját, így tartva meg az ölemben, de nem kellett őt annyira tartani, hiszen pontosan éreztem, mit vált ki belőlem... méghozzá nagyon is jól éreztem. De azt felesleges lett volna mondani, hogy tehet akármit, rám már így is a lehető legjobb hatást gyakorolta... istenem, ez a nő.... - Tudom, hogy lenne miről beszélnünk még... de megőrülök, ha ezt most nem tehetem meg... - suttogtam a fülébe, majd ismét ajkaira vándoroltak saját ajkaim.
Aimee soha se volt egyszerű esett, de mindig is jól megértettük egymást. Sokszor számíthattunk egymás segítségére, mindig meghallgattuk a másikat, illetve még talán közös titkaink is vannak, amiről Godric nem tud. Pontosan tudtam, hogy mennyire fontos neki a húga és ezért még inkább rossz volt ilyennek látni őt. Bármit megtettem volna azért, hogy újra olyannak lássam, mint amilyen régen volt. Látni szerettem volna a mosolyát, illetve tudni azt, hogy igazán boldog. Biztosan minden rendben lesz, hiszen fontos neked a húgod és neki is fontos vagy. Mindig is nagyon szeretett téged. - mondtam kicsit sietve, bár azok után, hogy kimondta bántotta a testvérét már nem voltam ennyire biztos ebben az egészben, de nincs veszteni valóm. Ezek után biztosan fel fogom keresni Aimeet és megpróbálok beszélni vele. Elmosolyodtam azon amit csinált, majd pedig viszonoztam gyengéden a csókjait. Hiányzott már nagyon, illetve még mindig alig tudtam felfogni, hogy él és itt van velem. Annyi ideig reménykedtem és úgy éreztem, hogy hiába, míg végül szép lassan feladtam és elfogadtam azt, hogy ő meghalt. De most itt volt velem és csakis ez számított. Pár pillanattal később eldőltünk a kanapén mire egy kisebb nevetés hagyta el a torkomat, majd pedig újból megcsókoltam őt és az egyik lábamat a dereka köré fontam és közelebb húztam magamhoz.
Reagálni akartam... először. De mégsem jött ki hang a torkomon. Ahogy Aimee-ről beszélt, próbáltam minden józan gondolatomat összeszedni. Tudom, hogy nem vagyok könnyű eset. S mivel ugyanez a vér folydogál a húgom ereiben, hát ő sem az a nagyon egyszerű felfogású nő. Mit is várhatnék el tőle? Hiszen mindenek tetejében ő még női aggyal is rendelkezik. És tudjuk mindannyian, hogy rendkívül bonyolult az ilyesmi. - Ha beszélni szeretnél majd vele, én nem fogom kedvedet szegni... talán te ki tudod deríten, hogy most mi van - szívtam be a levegőt egy nagy sóhaj formájában, miközben lehunytam a szemeimet. - Gyanús nekem a viselkedése... félek, hogy készül valamire, amiért annak idején... bántottam... akaratomon kívül, de bántottam - ráztam meg a fejem, és próbáltam összeszedni a gondolataimat. Hogy mennyi sikerrel, az megint egy remek kérdés. Mindig sikerült másra gondolnom egy adott helyzetben. Kezem gyengéden az arcára siklott, és végigsimítottam kipirult orcáin. - Te is hiányoztál... - feleltem csupán ennyivel a szavaira, miközben halványan elmosolyodtam, és odahajolván apró csókokkal hintettem tele vörös ajkait.
Figyeltem őt és nem szólaltam meg, hiszen pontosan tudtam, hogy a testvére mindig is fontos volt számára. Aimee rendes, sőt nagyszerű lány volt, bár ő se volt egy nyugodt természet. Nem tudtam, hogy mi történhetett közöttük, hiszen az emlékeimben mindig is az élt, hogy jól megvoltak és mindig is számíthattak egymásra. Emlékszem Aimee mosolygós arcára és kedves szavaira, hiszen úgymond anno kaptam egy új lánytestvért az élettől az ő személyében. Örültem annak, hogy a szerelmem testvére is elfogad és kedvel engem. Sok csajos estét töltöttünk együtt mai szóval élve, majd amikor elmondta, hogy mi történt, akkor egy pillanatra félre pillantottam, hiszen tisztán emlékszem arra, hogy mi történt akkor, amikor én változtam át és mit tettem. Aimee mindig is szeretett téged és felnézett rád, biztos vagyok abban, hogy még mindig fontos vagy számára, csak fél. - mondtam neki kedvesen és közben figyeltem őt. Szerettem volna segíteni is, de azt is jól tudom, hogy egy ilyen dolgot nem lehet csak úgy elfelejteni. - Mi lenne, ha esetleg megpróbálnék vele beszélni, hiszen régen mi nagyon jóban voltunk. - mondtam neki kedvesen és közben figyeltem minden egyes rezzenését. Emlékszem arra, amikor boldog volt mindennél jobban és semmi másra nem vágytam, mint hogy újra olyannak lássam őt. Rossz volt ilyen megtörtnek látni, főleg hogy tudtam részben az én hibám is.... Ajkamba haraptam a szavai hallatán, majd félre pillantottam, hiszen pontosan tudtam, hogy milyen érzés lehetett neki, hiszen én is úgy tudtam róla, hogy halott. - Sokáig elmentem a sírodhoz, végül már nem voltam képes rá, hiszen így is minden nap azzal keltem fel és aludtam el, hogy akit szeretek már nem él többé. Hiányoztál nagyon... - mondtam neki szinte suttogva, hiszen a végére teljesen elcsuklott a hangom, mert nem akarok visszagondolni erre a sok évre, amit így töltöttem el. ઈ Zene ઈ Note ઈ Words
- Aimee jól van... ami azt illeti, a mai napig... - mosolyodtam el valami furcsa keserűség kíséretében, hiszen nem voltak túl jó emlékeim az elmúlt pár évtizedről, melyet húgom és Ariel nélkül kellett töltenem. - Miután megtámadtam... megszakította velem a kapcsolatot. Lemondott minden érintkezésről. Meggyűlölt... - masszíroztam meg a nyakam, majd ahogy kedvesen végigsimított arcomon, majd apró csókot lehelt ajkaimra, úgy éreztem, hogy egy világ súlya az, amely leesett volna a vállamról. Az, aki miatt évtizedekig aggódtam, itt van, él és... jól van. Lehet ennél többet kívánni? Már csak az lenne a legjobb, ha... Aimee is kiverné a fejéből a haragtartást, és ismét összehozna minket az élet. Nem lehet ezer éven át haragudni. Nem? - Tudod... amíg nem voltál mellettem, bizonyos mértékig halott voltam... egy részem sosem éledt újra, miután kiléptél az életemből - suttogtam kiszáradt torokkal, miközben próbáltam férfi módjára viselkedni, és nem túl érzelgősen beszélni. Nem mondhatom hogy nem jártam sikerrel...
Figyeltem őt és próbáltam rájönni, hogy vajon még mindig ugyan olyan, mint amilyennek én ismertem meg, vagy változott volna. Eltemettem őt, sokszor el is mentem a sírjához, de szép lassan úgy éreztem, hogy az lesz a legjobb, ha többé nem megyek. Egy vámpír életében nehéz az a rész, amikor elveszít valakit, hiszen amúgy se engednek közel magukhoz közel senki se, vagy legalábbis én soha se tettem. Nehezen engedtem őt is közel magamhoz, nem volt könnyű dolga, de megérte, persze amit az elvesztésekkor éreztem, nos az eléggé rossz volt. Azt hittem, hogy nem fogom kibírni, de talpra álltam és újra élni kezdtem az életemet. Persze üresebb volt nélküle minden, de még mindig őrzök róla és rólam egy képet. Soha se tudtam teljesen elengedni őt. Mindig is szeretted volna bejárni a világot. - mondom neki egy apró mosollyal az arcomon, hiszen tisztán emlékszem, amikor még együtt terveztük. Fura, hogy mind a ketten bejártuk a világot, de egyszer se találkoztunk, mintha az élet nem akarta volna, hogy korábban találkozzunk. Leültem mellé, majd aggódva pillantottam rá.- De Aimee jól van, ugye? - bár ez egy kicsit ostoba kérdés volt, hiszen az is lehet, hogy felette eljárt már az idő. Egyikükkel se találkoztam már régóta. Gyengéden végig simítottam az arcán, majd egy apró csókot leheltem ajkaira.- Itt vagyok, s most már minden rendben lesz. - suttogtam az ajkai felett. Fogalmam sem volt arról, hogy tényleg így lesz-e, de még mindig nehéz volt elhinnem, hogy itt van. Közelebb csúsztam hozzá bújtam. - Azt hittem, hogy meghaltál, illetve hogy soha többé nem foglak látni. - mondtam szinte suttogva....
Felsóhajtottam. Számomra mindig olyan nehéz volt beszélni, hiszen megszoktam, hogy elfojtok mindent, megfelelő partner hiányában. És talán nem is véletlen, hogy így érzek. Nem volt társaságom az elmúlt időszakban... nem kerestem senki társaságát. Én egy magányos farkas vagyok. Vagy vámpír. Teljesen mindegy, nem? - Nos, körbeutaztam a világot - mosolyodtam el szélesen, miközben arcán néztem végig. Talán a külső változott, de ő maga egy hajszálnyit sem, és... ez megnyugtatott. Nem bírnám elviselni, ha most még azzal is szembesülnöm kellene, hogy teljességgel más a személyisége, mint egykoron. Biztosan változott valamiben ,de egyelőre ezzel nem akarok tisztában lenni. - A vámpírrá válásom után majdnem megöltem a húgomat... tudod, Aimee-t - sóhajtottam fel, majd beletúrtam a hajamba. - A távozásod után ez volt a mélypont. Innentől olyan volt, mintha nem lenne fény az alagút legvégén.
Szép lassan beljebb mentünk a házamban, de közben egy pillanatra se vettem le a szememet róla. Olyan volt az egész, mintha attól félnék, hogy az egyik pillanatban el fog tűnni és utána soha többé nem látom őt. Talán tényleg a képzeletem játszik vele, hiszen ha az embereke bedilizhetnek, akkor mi is... vagy tévede? Szavai ébresztettek fel az ábrándozásomból, s egy apró mosollyal pillantottam rá. - Szerintem nincs olyan dolog amivel meg tudnál rémiszteni, hiszen én se vagyok, voltam angyal. - mondtam neki őszintén, hiszen tisztán élt még bennem az a dolog, amikor megtudta, hogy mi is vagyok. Majdnem meghaltam, de nem bántam volna, ha meghalok, mert tényleg megtapasztaltam azt, hogy milyen az igaz szerelem. Mellette emberi lehetem, s sikerült megváltozom. Soha senkiért nem változtam volna meg, de érte bármikor. - Szóvalj mesélj, mi történt ennyi idő alatt veled? - néztem rá kíváncsian, majd oda sétáltam a kanapéhoz és helyet foglaltam mellette. Szerettem volna megérinteni, megízlelni ajkai mézédes csókját, de nem tettem még se. Annyi év után fogalmam sem volt arról, hogy mit kellene tennem vagy mit nem, illetve az se tudtam biztosan, hogy miért pont most jött. Hiányzott és utána már soha senkit se tudtam szeretni, amikor őt elveszítettem úgy éreztem, hogy az utolsó fontos dolgot tépték ki a szívemből.
Kezdőlap
Ƹ̵̡ 
