Óvatosan megérintettem az arcát, majd végig simítottam rajta. Jó volt újra érezni az ismerős arcot, illetve látni. Egy darabig mosolyogva figyeltem őt, mintha attól félnék, hogy újra el fog tűnni, vagy esetleg tényleg csak a képzeletem játszik velem. Beszippantottam az ismerős illatot, mintha ezzel is magamat akarnám meggyőzni, hogy ő tényleg itt van. A következő dolgon kicsit meglepődtem, de más magyarázat tényleg nem létezett rá. Én soha nem adtam neki a véremből, hiszen amikor meg tudta, hogy mi is vagyok valójában, akkor hatalmas vita lett belőle és akkor láttam utoljára élve. Már éppen mondani akartam, hogy ennyivel nem ússza meg, amikor megelőzött engem és elmosolyodtam azon, hogy ennyire ismer már engem.- Pontosan, még nem végeztünk ezzel kapcsolatban. - mondtam neki határozottan majd a kezéért nyúltam. Megfogtam a kezét, majd besétáltunk a lakásban és hangos nevetésben törtem ki azon amit mondott. Ismersz már, hogy soha se adok alá, de soha nem is viszem túlzásba. - rákacsintottam, majd elindultam a nappali felé. -Ha szeretnéd később megmutatom neked az egész lakást, de most szeretném ha mesélnél arról, hogy mi minden történt veled. - majd újra megcsókoltam és élveztem ajkainak érintését mindennél jobban. - Sajnálom, hogy korábban nem mondtam el és hogy ez történt. -utaltam a múltbéli dolgokra, majd végül zavaromban az ajkamba haraptam. Fogalmam sem volt, hogy mit kellene csinálnom, hiszen úgy éreztem magamat, mint valami tini. De részben ez igaz is volt rám, hiszen fülig szerelmes voltam az előttem álló férfiban és annyi év elmúlt azóta, hogy utoljára láttuk egymást.
►note: <3 , folyt. nappaliban? | ►zene: My destiny
Csak sóhajtottam, és lehunytam a szemeimet. Most képtelen voltam másra gondolni, csak érezni akartam őt a karjaim között, és tudni, hogy itt van velem... az egyetlen nő, akit valaha szerettem. Persze ez nem azt jelenti, hogy nem volt más nővel viszonyom előtte, hiszen bármelyik kort nézzük, a férfiaknak így is, úgy is akadt egy-egy szeretője hébe-hóba, de mikor ő belépett az életembe, minden más nő eltűnt, és csak rá figyeltem... nem akartam másokra figyelni. - Túléltem... vámpírvér volt bennem - nyeltem egyet, majd megráztam a fejemet. - De erről most ne beszéljünk. Talán tényleg jobb lenne bemenni, és... ahogy téged ismerlek, ott úgyis tovább folytatod a faggatózást - kacsintottam rá szemtelenkedve. HIszen tudta, hogy én ilyen vagyok. Nem veszem túl komolyan az életet... és ebben nem változtam semmit. Nyeltem egy újabbat, majd átléptem a küszöböt, és körülményesen körbeforgattam a fejemet. - Ez a hely nem semmi! - füttyentettem egyet. - Passzol hozzád!
Még is mire számítottál? - néztem rá még mindig döbbenten és még mindig alig akartam elhinni, hogy itt áll előttem és nem csak képzelődök. - Annyi éven át azt hittem, hogy halott vagy, láttam a halott testedet. - mondtam szinte összeszorult torokkal, mert egyszerűen tényleg majdnem a sírás határán voltam. Mert egyáltalán, hogy reagálhat arra bárki is bárhogyan, ha halottnak hiszi élete szerelmét és erre több év után kiderül, hogy még is csak él. Egyszerűen annyira hihetetlennek tűnt, hogy csak na. De hálás voltam a sorsnak, hogy ennyi sok szenvedés és szomorúság után visszakaptam őt. Hiányzott már ajkainak méz édes érintése, így habozás nélkül megcsókoltam őt szenvedélyesen. Éreztem, hogy neki is ugyan úgy hiányoztam, mint ő nekem. Nyaka köré fontam a karomat és viszonoztam az egyre hevesebb csókját. Lehunytam a szememet és élveztem a gyengéd érintését. - Én is ugyan ezt hittem rólad. - mondtam neki egy apró mosollyal az arcomon és megcsókoltam őt újra.- Merre jártál? - kérdeztem tőle sietve.- Szeretnél bejönni? - kérdeztem tőle sietve.
► ฝusic: My Destiny ► note: Bocsánat nem lett vmi jó
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Jan. 11, 2014 9:26 am
Ugrás egy másik oldalra ♛
Ariel & God
► TO MY SWEETHEART
Nyilván nem az történt, amire én számítottam. Hiszen férfiasan bevallva, ezt a pofont nemigen kalkuláltam bele, de hát mit tudok tenni ez ellen? A nők ilyenek... nem is próbálom megérteni őket, mert gyilkos küldetés. Ariel megértése pedig főleg. Nekem legalábbis mindig az volt, de nem megérteni kell őket, hanem szeretni. És az nem volt probléma. Hiszen teljes szívemből szerettem ezt a bolondos nőszemélyt... a durcázásával együtt. - Hát... nem mondom, hogy ez szerepelt a számításaim között - nyeltem egyet, megmasszírozva az arcomat, de már mosolyogva, hiszen durcázásán minden ember csak mosolyogni tudott. Köztük én is. Nem is tudom, mi lenne velem, ha az ilyen kis pillantások kimaradnának az életemből. Nyilván önként dőlnék egy karóba, mert nem tudok komolyan élni... soha nem tudtam. Majd ajkába harapott, és ekkor már nem is éreztem az előbbi pofon súlyát. Ezzel mindig le tudott venni a lábamról. És nem hittem, hogy ilyen apróságokra még emlékszik, de hát nem tudok benne csalódni... egyszerűen nem megy... - Szia, Ariel - tettem hozzá én is már széles vigyorral, és mikor hirtelenjében a nyakamba ugorva (na jó, a nyakamba éppen nem ugrott) megcsókolt, rajtam volt a ledöbbenés, hiszen az előbb még pofán csapott, most meg... hmm, ez érdekes. Nem volt ellenemre, hiszen viszonoztam, ameddig csak tudtam, közben hajába túrva húztam még közelebb magamhoz, és szorosan átöleltem másik kezemmel. - Mindenhol jártam... nem tudtam, hogy ilyen nehéz téged megtalálni... egy ideig azt hittem, hogy halott vagy - simítottam végig az arcát, és elmosolyodtam. - De itt vagy... végre a karjaim között... - adtam egy apró csókot az alsó ajkára.
Komolyan nem értettem semmit se már. Én úgy tudtam, hogy ő meghalt, akkor ez hogy lehetséges, de alig hogy ez átfutott az agyamon már tudtam. Ő is vámpír, mint én. Néztem a mosolyát, illetve hallgattam a szavait, de nem bírtam megszólalni. Igen, kivételes alkalmak egyike, amikor nem tudok mit mondani. Lesöpörtem és kiszedtem a tenyeremből az üvegszilánkokat, majd szóra nyitottam a számat, de végül inkább becsuktam. Egyszerűen nem mondtam semmit se, csak néztem azt a férfit akit mindig is szeretettem és aki miatt soha se tudtam mással lenni. Majd, hogy biztosra menjek, hogy tényleg nem a képzeletem játszik velem, illetve egy hirtelen ötlettől vezérelve lekevertem neki egyet, majd durcásan néztem rá. - Ezt azért, mert ennyi éven keresztül azt hittem meghaltál. - mondtam neki habozás nélkül, de legbelül nagyon is örültem, hogy itt van és nem csak képzelődöm. Megköszörültem a torkomat és egy apró mosoly jelent meg az arcomon. - Szia, Godric. - haraptam az ajkamba, mert pontosan ugyan annyira zavarban voltam, mint amikor először találkoztam vele. Talán tényleg ő az egyetlen személy, aki képes zavarba hozni, de nem bánom. Közelebb léptem hozzá, majd gyengéden megcsókoltam. Igen, ez tipikusan én vagyok. Egyik pillanatban még pofont adok neki, a másikban pedig megcsókolom őt. - Hiányoztál. - súgtam az ajkai fölött és úgy néztem rá. - Hol jártál ennyi ideig? - kérdeztem tőle kicsit hadarva, mert tényleg tudni akartam, hogy miért kellett azt hinnem ennyi időn keresztül, hogy meghalt.
Annyi viszontagság után végre megérkeztem Mystic Fallsba. Talán a normális embereknek az első dolga, hogy bedobnak egy pohár piát valamelyik szórakozóhelyen, de én sajnos nem azok közé tartozok, akik annyira normálisnak mondhatnák magukat. És mindig is büszke voltam arra, hogy nem vagyok átlagos. Sem külsőleg, hiszen nagyon jóképű férfinak tartom magam, a visszajelzések is ezt igazolják... és a bensőm is árulkodik arról, hogy nem vagyok mindennapi. Nem követtem a szokásos menetrendet... mert nem magam miatt jöttem. Céllal érkeztem, és egy megkönnyebbült mosollyal álltam meg egy ház előtt, melynek címét a kezemben szorongattam. Nem kell nekem bemutatni a hírszerzőket, tudok róluk mindent, már csak azért is, mert nekem sem kell kétszer csettintenem, hogy legyen egy informátorom. Beljebb sétáltam. Lassú léptekkel, hiszen nem siettem. Itt élt az a nő... akit már évtizedek óta nem láttam. De most eljött az ideje, hogy újra találkozzunk. És nem kerülhet el. Többé nem. Most találkoznunk kell... nem voltam nővel azóta, hogy elment. Eltűnt, mint a kámfor... azt sem mondta, hogy viszlát. Megálltam az ajtó előtt, és hapozás nélkül kopogtattam. Vártam. Összeszorított ujjakkal vártam, hogy kinyitódjon az ajtó. Ezt valahogy hatásosabb belépőnek éreztem, mint azt, hogy rárontom az ajtót. - Helló, kedvesem - billent oldalra a fejem egy elégedett mosollyal. - Meglepetés! - telt meg a hangom lelkesedéssel, alig bírtam közben visszatartani a nevetést, ahogyan arcára néztem.
Alig, hogy eltűnt a látószögemből teljesen Justice haza indultam. Először csak sétáltam és élveztem a szellő gyengéd és kellemes simogatását, majd egy idő után elkezdtem használni a vámpír képességeimet, hogy minél hamarabb hazaérjek. Miután hazaértem egyből a nappaliba siettem és töltöttem egy italt magamnak. Talán, ha ember lennék akkor alkoholistának is lehetne nevezni, de vámpír létemre meg se árt, viszont néha-néha nagy kényszert érzek rá, hogy egy-két emléket elnyomjak. Túl sok fájó emlék volt a múltamban, amiket nem akartam elfejteni, csak kicsit halványabbá tenni. Alig, hogy belekortyoltam az inni valómba kopogást hallottam. Nem értettem, hogy ki lehet, hiszen Justice nem valószínű, hogy tudott követni. Pati meg tudtommal elfoglalt volt, s mást meg nem nagyon ismertem. Sietős léptekkel az ajtóhoz sétáltam, kinyitottam, de senkit se találtam az ajtómban. Már éppen beakartam csukni az ajtót, amikor megláttam, hogy egy ismeretlen autó parkol az udvaromon, s egy férfi támaszkodik neki. Lassú és óvatos léptekkel indultam kifelé, mert egy-két ellenséget sikerült nekem is szereznem ennyi idő alatt és nem akartam senkinek a csapdájába belesétálni. A pohár még mindig ott volt a kezemben és már pár lépés után láttam és éreztem is, hogy ki áll velem szemben. Nem ez nem lehet igaz, hiszen ő meghalt. Nem akartam elhinni azt amit látok, s azt hittem, hogy most már kezdek tényleg becsavarodni és a képzeletem játszik velem. Így szép lassan lesétáltam a veranda lépcsőn, de pár lépés után megálltam az udvaron, mert tényleg ő állt előttem. Lélegzet és hallottam a szívdobogásának a ritmusát is, szóval nagyon is élt.... - Godric? - kérdeztem tőle hitetlenkedve, majd idegességemben a kezemben lévő poharat is sikerült összetörnöm. Nem bírtam megmozdulni és csodálkozva pillantottam az előttem álló férfira, mert egyedül ő volt az akit valaha szerettem és mindig is azt hittem, hogy meghalt, de a sors visszaadta nekem sok-sok év után és ez számomra túlzottan is hihetetlennek tűnt. -
Kezdőlap
| ►zene:
