Lecsukódott a szemem ahogy végre átölelt. Nem éreztem fájdalmat. A bőrömön.. már nem. Valahogy kikapcsoltak az érzékek, vagy csak az sokkal többet jelentett, hogy őt érzem. Nem tudom, de szerettem. Ezt az érzést. Amikor itt van velem. Biztonságot adott. És azt hiszem alig pár pillanatba telt mire végre össze is szedtem magam.

- Menjünk.. - próbáltam felkényszeríteni egy aprócska mosolyt és azt hiszem sikerült is. Valamelyest...

(nappali)

Megérkeztünk Emily házához. Bloom Street 16 - véstem az agyamba a címet, ha esetleg valamikor szükségem lenne Emilytől segítségre.
- Szívesen segítettem. - mosolyogtam rá - Jó pihenést! - köszöntem el mindkettőjüktől, bár Joshua már rég kiszállt a kocsiból...

- Két utcával lejjebb lakok, 24. - adtam meg a házszámot a "fuvarosunknak", aki rögvest bele is taposott a gázba.

Mikor meghallottam Niah hangját, odakaptam a fejem. Bár kissé... nehéz volt elszakítani a szemem az útról, de aztán Niah szemébe néztem. Meglepetten húztam össze a szemeim, a pillantása, és... az egész arckifejezése láttán... aztán a hangja... Megköszönte... Amit igazából nem értettem, hisz nem tettem... semmi olyat, amiért köszönet jár... De ahogy mondta... az egész lénye hozzá... és ahogy egész ízében kezdett reszketni... valahogy hangtalan kezdtem rázni a fejem. Bár nem is tudom igazán mire. Talán inkább ingatás volt, mint rázás...
Óvatosan léptem közelebb hozzá, és egy gondolatot követtem, mely a fejemben élő aggodalomból lobbant a tudatomba, ahogy néztem hogy áll ott... Így én odaléptem, s karaim az övéi köré csúsztak, hogy hozzábújva átölelhessem. Óvatosan, hisz emlékeztem a sérüléseire, de... erre talán... mindkettőnknek szüksége van... Nekem legalábbis biztosan...
- Nem kell megköszönnöd... - súgtam én is hasonlóan halkan mint Ő az előbb. Aztán lassan elhúzódtam, hogy újra láthassam az arcát. - De... menjünk be... el kéne már látni a sebeid... - néztem aggodalmasan a mellkasára...

Egy szót se szóltam. Valahogy nem volt kedvem beszélni, vagy még mindig csak a történések hatása alatt voltam, azok alatt amiket "én" követtem el, amikkel embereknek ártottam, olyan embereknek akiknek az életéért éppen hogy kezeskednem kéne. Nem tudtam felfogni ép ésszel. Hogy történhetett ez...? Ez az... egész... Úgy egyébként is.. mi a fene történt?

Tudtam, hogy Emily-t ki kell majd kérdeznem, a hallottak tekintetében úgy tűnt ő sokkal többet tud mint én. Még mindig nem értettem. A legutóbb is így volt.. az ezt megelőző alkalommal is a Nagy szellem átvette a hatalmat felettem, de akkor... akkor minden egyes percet tudtam és éreztem. Színen voltam. Még ha nem is volt önálló döntésem, akaratom, ott voltam. De most...

Egy szót se szóltam. Egészen addig, míg a kocsi a többiekkel el nem húzott a házunk előtt. Azt is tudtam, hogy meg ell majd köszönnöm. Minden egyes boszorkányhoz el kell majd mennem, bocsánatot kérnem, köszönetet mondanom, de nem most. Illetve.. de. Most. Egynek...

- Emily! - szóltam oda hozzá amikor ő még mindig a távolodó autót figyelte. Eltartott pár pillanatig amíg megfordult, de az is lehet, hogy csak nekem nyúlott szét az idő a fejemben - Köszönöm... - suttogtam már csak félhalkan a szemeibe és éreztem, hogy.. reszketek. Talán a fájdalomtól reszketek. A félelemtől... a bűntudattól.. a kétségbeeséstől, nem tudom. Erősnek kellene lennem! Úgy általában, annak kéne lennem, most mégis valami... leterített. Valami olyan amivel éreztem, nem harcolhatok vagy küzdhetek...

Szavak-szavak-szavak... Kb. ennyi jött le a banya ömlengéséből, de az is lehet csak a hit, hogy most már bármikor ellene mehetek bááármelyik ugráló vámpírcsajnak volt az ami felbátorított. A kis Sarah... - villant meg fejemben a gondolat, habár.. vele inkább szívesebben játszanám le azt a múltkori menetet ha úgy adódik, nem hogy elharapdossam a csinos kis nyakacskáját. Kár lenne érte. Igazán kár. És ha úgy vesszük... már ha már barátok nem is, de ellenségek csaknem vagyunk a múltkori eset óta. Vagy legalábbis reméltem. Gabe miatt. Bár ki tudja ezek a kis vámpírszukák hogy működnek... - kombinált el teljesen másfelé az agyam, az újabb ajtócsapódásra ébredve, és egy könnyed bólintással a szószátyár nő és a colos felé, már tapostam is a gázba. Még egy.. aztán a kis szöszivel a hotelbe. Már alig várom a búcsúzást!

[Miller lakás]

A férfi nem volt egy nagyon bőbeszédű, és... kicsit olyan unszimpatikus is volt kicsit, valahogy nagyon... fura volt nekem a stílusa. Olyan távoli, bár... lehet csak mert túlságosan is egy másik kor gyermeke volt. Mindenesetre bólintottam, és köszönőn biccentettem a szavaira.
- Ennek örülök. És helyes, úgy a jó, használd is ki - bólogattam aztán, mikor a szőke lány is megszólalt a szavaimra. Na Ő egy-két fokkal szimpatikusabb felállású volt... - Így már... egyenlőek vagytok. Nincs elnyomásban a fajotok, egálban vagytok a túloldallal... - mondtam virágnyelven a vámpírokat. Hisz ez volt a cél. Az egyenlőség. Nincs erőszak többet a farkasokon, és ez... remélem jó. - Nektek is jó pihenést - szálltam ki én is a kocsiból, majd az ajtót magam mögött becsukva, Joshua mellé léptem.

- Akkor a Bloom street. - ismételtem a lány után, és éles kanyarral ki az erdőből megcéloztam az említett utcát. Még jó, hogy ilyen jó a fejem, és hogy ennyit szaladgálok erre nap mint nap, mióta már nem fenyeget, hogy az a nyomott pofájú öleb egy pillanat alatt a csuklómra kattintja a bilincset. - elmélkedtem és valahogy útközben meg is érkeztünk az említett ház elé.

- Bloom street 16. - tapostam lassan a fékbe, nem kéne, hogy még több bajuk legyen, és ahogy megállt a kocsi, szinte szemvillanás alatt nyíltak az ajtók is. Vagy legalábbis az első. Hú, de sietős. A háttérben az egyik banya viszont beszélni kezdett én meg igyekeztem inkább odafigyelni.

A szavaira csak bólintani tudtam, valahogy fogalmam se volt, hogy mit is kéne mondanom. Ez az egész... az egész farkasosdi nekem csak annyit jelentett, hogy erős vagyok mint egy bivaly, bárkit leterítek, na meg azt a rohadt szőrös nyers hús érzetét a torkomon. Még most is felfordul a gyomrom, ha rágondolok. - nyeltem nagyot mielőtt a nagy büdös semmi újra kikívánkozik. Azt hiszem már minden mást kipucoltam az erdőben.

- Meglátjuk mit tehetünk. - intéztem el ennyivel. Azt hiszem korrekt voltam. Vagy nem? - Jó... regenerálódást. - mondtam ki aztán az első dolgot ami az eszembe jutott, sosem voltam az a nyáladzós fajta aki a térdhez borulva picsog köszönetért, vagy valakinek a megbocsátásáért. Ilyen az élet. Egyszer fenn... másszor lenn. És különben sem kértük semmire.

Elindultunk, és hamarosan már az egyik boszi háza felé tartottunk. Megjegyeztem a címet, több okból is: Egyrészt mindig is szerettem tudni, kit hol találok. Másrészt, mivel egy olyan dolgot tett, ami a mi életünkre van pozitív kihatással, gyanítom, hogy szimpatizál a vérfarkasokkal. Tehát, ha bármikor, bármiért szükségem is lenne egy boszorkány segítségére, talán bízhatnék őbenne. Legalábbis nagyon örülnék.
És hamarosan ott is voltunk. Végig arra gondoltam, hogy innentől már nem lehet olyan messze a friss kaja meg a tiszta ruhák, meg hogy ők rosszabbul néznek ki, szóval úgy döntöttem, kivárom a soromat. Elvégre Seannak is biztos dolga van. Azért a boszi utoljára hozzánk beszélt.
- Részemről... Nem a testi erőszak híve vagyok - nyugtattam meg. De nem ám! És nem is leszek. Az én erőm a szavakban rejlik. - De ha kell, ki fogom használni az adományotok - jelent meg eltökéltség az arcomon.

(Elhagyatott templom)

Útközben kissé elbambultam, így csak arra figyeltem fel, amikor megállt az autó az én házam előtt. Otthon, édes otthon... - Ez volt az első gondolatom, miközben fél orcám kicsit megdörzsölve, húztam ki magam.
- Köszönjük a fuvart.. - biccentettem oda a hátraforduló fickónak, miközben Niah elöl már nyitotta is ki az ajtót. A sápadt arcából ítélve nem tudtam Ő akar-e még cseverészni, de én azért még folytattam pár szóval. - És köszönjük a ma estét... Tudom a farkasok nem voltak a tudatában a történéseknek, mégis a jelenlétetek kulcsfontosságú volt... Bár nektek is jobb lesz ezentúl, ebben biztos vagyok. Mostantól akkor változtok csak át, ha akartok. Nincs erőszak... csak... okosan bánjatok a szabadságotokkal, kérlek... - néztem kettejükre, némiképp óvón, azt hiszem, hisz ezt azért kapták, hogy... egyenlőség legyen, nem azért hogy vadászokká vagy szörnyekké váljanak..
- Neked is még egyszer köszönöm - pillantottam aztán Peiper-re hálásan. - És ha bármiben... tudok segíteni, csak keress meg. Bármiben... szívesen állok rendelkezésedre - mondtam őszintén és komolyan, hisz nem kis erőfeszítés volt ez a meló, bármit megtettem volna hogy megháláljam hogy eljött, neki is, ahogy a többieknek is.

(rét)

Egy pillanatra felrémlett előttem, hogy ellenkezni kezdek, hisz nem... nem is őbenne volt itt a baj, én vagyok az, akinek nem... szabad... De aztán letettem róla. Le, mielőtt újra gondolkozni kezdek és belegabalyodom ebbe az egészbe. -

- Menjünk... - mondtam neki ennyit összesen és a háta mögé csúsztattam a kezem, hogy indulásra kérjem, de addigra ő elindult előre. Azt hiszem így is lesz a legjobb.

Nem tudom mikor értem be, de nem is számított. Szótlanul lépkedtünk mindketten egészen addig míg elértük a ház küszöbét. Egyetlen mozdulattal nyitottam az ajtót neki, mint rendesen és léptem be utána.

(nappali)

Hálásan elmosolyodtam amikor Niah hozzám lépett, és kabátomat elvéve, felsegítette rám.
- Köszönöm - néztem a szemeibe hálásan. Meglepett, ami azt illeti. Nem számítottam efféle udvariasságra. Rég volt már ilyenben részem.
- Persze, mehetünk - bólogattam, és a boszorkányok nevét viselő cetlit a zsebembe gyűrtem. Első állomás... gondoltam legyen a leszármazottam. Talán Őt lehet a legkönnyebb felkérni, elvégre mégiscsak a rokonom. Fura is lesz, de kíváncsi is vagyok Rá.
Ha csak magamnak is, de bólintottam egyet, és egy sóhaj kíséretében megindultam, nyomomban Niah-val.

(folyt. köv. a másik Bennett ház)

Régen megszokott szokás... Vagy csak kedvesség. Ezt a felét anyámtól tanultam éppen, ő volt az aki folyton mosolygott, amikor régen amolyan "nagyfiú"-ként sámlira állva felsegítettem rá a kabátot. Hát most is megtettem. Előjött a múlt, vagy csak a jóindulat diktálta bennem, mégis egyetlen szó nélkül léptem oda mellé és a szemeibe mosolyogva vettem ki óvatosan a kezéből a kabátot, és segítettem fel rá.

- Mehetünk...? - mosolyogtam kedvesen, enyhe fejbólintással intve az ajtó felé. A világért sem akartam, hogy azt higgye siettetem, csak... valamiért mennem kellett.

Kissé összerezzentem ahogy erőteljesen rávágta hogy nem, de aztán megkönnyebbülten sóhajtottam, amikor már lágyabban folytatta.
- Rendben, ahogy gondolod - bólogattam a szavaira, és tekintetem az ablak felé tévedt, ahol idő közben kissé befelhősödött az ég. - Azt hiszem jobb ha viszek kabátot - jegyeztem meg elgondolkodva, és a szekrényhez léptem, hogy kivegyek onnét egy vékonyabb, hosszított derekú bőrkabátot. Nem mintha kifejezetten zavarna ha megáznék, de hát városban vagyunk, itt már így logikus.

- Nem! - vágtam rá talán egy kicsit harciasan is, ezért azonnal tompítottam a hangomon. - Menjünk. Intézzük el, az a legfontosabb. - vettem fel már valamiféle mosolyt csak megnyugtatásul, de legbelül valamilyen oknál fogva még mindig égett a feszültség. Talán a Szellemem. Vagy valami teljesen más. Mindegy. Nem foglalkoztam vele. Csak egyszerűen lenyeltem és újra a szemeibe temettem a tekintetem. - Esetleg majd útközben eszünk valahol mit szólsz? Ha már többet tudunk... - mosolyogtam rá kedvesen, holott az a bizonytalanság még mindig ugyanott égett. Mi van ha nem vállalja egyik sem? Mégsem én voltam bizonytalan. Hanem valami ott mélyen. Bennem...

- Igen, hát... az lenne a leglogikusabb ha elmennénk hozzájuk... - feleltem, s néztem hogy Ő nézi a lapot. Kicsit ostobán éreztem magam csak úgy ácsorogván ott, nem igazán tudtam volna megmondani, pontosan miért is.
- Ha azt mondod hogy indulhatunk, akár most is - mondtam, kissé megrántva a vállamat. - De ha esetleg éhes vagy, előbb össze is dobhatok valamit ebédre, vagy... ehetünk valahol, és aztán megyünk boszikat gyűjteni. Nekem igazából bármelyik verzió jó, szóval rajtad áll - hadartam, s induláshoz készülendő, a kapott faragványom a lépcső mögötti asztalhoz vittem, hogy letegyem oda. Azért magammal mégsem vihettem, és ott szépen is mutatott.

- Rendben. - köszörültem újra torkot, és átirányítottam minden figyelmemet a megoldandó feladatra. - Szóval akkor most... felkeressük őket? - léptem oda újra elé, és ahogy felém tartotta a papírlapot, csak rövid tanulmányozás céljából elvettem tőle. Nevek, és címek. Semmi több nem volt rajta, illetve... Még valami furcsa jelzés is, de ehhez nem értettem. Biztosan valami... boszorkány dolog.

- Vagyis akkor mikor is indulunk? - pillantottam újra a szemeibe kérdőn, mivel nem igazán tudtam, hogy is fog ez menni. Megjelenünk az ajtóban, bekopogunk, és... "Helló! Kérlek segíts nekünk felszabadítani a farkasokat. Hogy veszélyes? Áh, csak egy kissé. Csak úgy érzed, mintha menten szét akarna pattanni a fejed és mintha valaki épp ki akarna bújni onnan, ledobva magáról a testedet, de látod! Élek! Vagyis igazából semmiség... " Igen, valahogy így játszódott le a fejemben, ami valljuk be elég nevetségesen festett. Mindenesetre... azt hiszem inkább szó nélkül hagytam. Boszorkány. Csak tisztában van vele mit csinál. Ha meg nem... hát majd megoldjuk. Valahogy...

- Köszönöm - mosolyogtam Joshuára, s figyeltem hogyan pakolja le az egyik szekrényre a többi kis faragványát.
Kicsit zavarban voltam, és úgy éreztem Ő is talán, de... nem s igen tudtam miért. Hisz ez csak egy kis faragvány, nincs is semmi jelentősége. Baráti gesztus. Más nőknek is biztos adott már ilyet, nem nagy dolog.
- Ööö... khm.. - kezdtem torkom kicsit megköszörülve amikor újra szólt, és előhúztam a nadrágom zsebéből a lapot amire írtam. - Van pár nevem és címem. Nyilván nem fognak mind segíteni is nekünk, de... egy-két boszi is nagy segítség lesz pluszban. A fő hogy ne csak ketten legyünk, nem igaz?

- A tiéd! – mosolyogtam fel a szemeibe ahogy elvette a kis szobrocskát, és talán egy percre ottfelejtettem a tekintetem. De aztán… észrevettem magam, és egy nagy sóhajba nyomva a hirtelen támadt feszültséget, inkább leeresztettem a kezeimet és kerestem valami helyet ahol lepakolhatok. Az egyik kis távoli komód, az tökéletes lesz . – Ezt… leteszem. – toldottam meg egy bólintással és sietve meg is közelítettem a komódot.

- Rendben. – fordultam meg egy újabb már hirtelen sóhaj következtében és a nadrágomon ledörzsöltem a tenyereimet. Nem volt koszos… csak afféle rossz szokás.

- Akkor? Mire jutottál? – tértem vissza inkább a témára, csak hogy tereljek, vagy éppen nem is tudom. Igazából már semmit sem tudok. Vagyis nem igazán.

- Nem késtél el - ráztam meg a fejemet, bár az se lett volna baj ha késik, hisz jó alaposan el voltam merülve a keresgélésben. - Bár az se lett volna baj. Tudod, türelemjáték a boszimódra keresgélés, ha ilyen bizonytalan céliránnyal kutakodunk, időbe telik, vagyis... jól elvoltam, nem késtél - zártam inkább rövidre. Nem biztos hogy hiányzik neki hogy részletezzem hogy keresek banyákat. Inkább az a rövid és tömör rész a lényeg, hogy vannak.

Meglepődtem egy kicsit amikor Joshua felém emelte a műveit, és azt kérdezte elfogadnék-e tőle egyet.
- Oh, hát én... Nem, nem sértesz meg vele, dehogy is, hova gondolsz? Ezek igazán nagyon szépek, és... örülnék neki - mosolyogtam Rá, és minden igyekezetem belesűrítettem a gondolat távolba taszításába, hogy ajándékot férfi a nőnek csak úgy nem adhat, vagy szokott adni... nem illik. De az a múlt, ez pedig a jelen, Joshua pedig... a barátom. Azt hiszem... remélem... Így kezem először kissé bizonytalankodva emeltem fel, de aztán már kicsit bátrabban fogtam meg, és vettem a kezembe a farkast formázó kis szobrocskát... Az valahogy Joshuára emlékeztetett, így az tetszett a legjobban. - Ezt szeretném - mosolyogtam a szemeibe, felmutatva tanújelül a faragott négylábút.

Végre meghallottam egy hangot a távolból, és talán csak ekkor volt, hogy leeresztett a szívem. Nyugalom... minden rendben. És ahogy a lépcső aljához ért, már mosolyogni is képes voltam.

- Bocs hogy... elkéstem. - tűzdeltem meg egy biccentéssel - Már ha elkéstem. - egészítettem ki az egészet, mert a dolog egészen bizonytalan. Viszont a szeme meglepett. Ahogy egészen a kezemben lévő dolgokra tévedt, majd vissza a szemeimbe. - Hogy ezek? - pillantottam én is hirtelen a kezemben lévőkre - Köszönöm. - emeltem meg kissé egy újabb mosollyal. Fura volt ez nekem. Még soha nem dicsérték a munkáimat. Persze az embereknek tetszettek, hisz megvették őket, de... még senki olyan, aki számított. Aztán jött egy gondolat...

- Esetleg.... elfogadnád tőlem az egyiket? - kérdeztem felé emelve a kisebb halmot - Már ha nem sértelek vele meg. - húztam össze gyenge tanácstalansággal a szemöldökömet.

(Padlás)

- Szia - köszöntem, ahogy leértem a lépcsőn, és megláttam Joshuát, kezében mindenféle fafaragványok. Gyönyörű faragványok... mindenféle forma... láttam egy madárfélét, valamiféle négy lábú állat, én macskának néztem volna, de ki tudja, ahhoz messze volt, tigris is lehetett, vagy más. Egy farkast könnyedén ki tudtam venni.
- Látom tevékeny voltál. Igazán szép munkák - mosolyodtam el, dicsérőn nézve a kezében tartott holmikra.

Kellemes volt... még azt is mondhatnám, mennyire elszoktam tőle. Az erdő illata! Az otthoné... Most valahogy még jobban vonzott, azóta, hogy... szóval az óta az éjszaka óta. Nem egészen tudom mi játszódik le most bennem, de határozottan éreztem a kapcsolatot. Aaa... védelmet, vagy nem is tudom hogyan fogalmazhatnék jobban. Mintha ott lenne körülöttem! Folyton! És bár eddig is ott volt mindig ha szükségem volt rá, most sokkal erősebben éreztem...

Soha nem féltem az erdőben. Ez most is így volt. Csak sétáltam... kerestem... és hallgattam a hangjait. Megtaláltam a letört ágakat... Mindet magam köré gyűjtöttem, és kikeresve egy viszonylag puha, és háborítatlan tisztást, lekuporodva nekikezdtem. Nem volt tudatos a gondolat. Egyszerűen csak ránézek, erre vagy arra, és valahol már tudom mi lesz belőle. Az ősök... a bölények száguldás a prérin... a nagy harcok csatakiáltásai.... minden egytől egyig itt volt a fejemben. Holott élőként soha nem vettem részt egyikben sem mégis.... tudtam, és éreztem. Arra eszméltem fel, hogy a kezem jár és én énekelek. Ősi dalokat, amiket talán nagyapámtól hallottam éppen, amiket ő az ő nagyapjától, és így tovább. Fiúról, fiúra szállt az ének. És valahogy most önkéntelenül ütközött ki a fejemben.

Nem tudom mennyi idő telt el. Így, átszellemülten soha nem éreztem a múló órákat vagy a perceket. Egyszerűen csak léteztem. Feltöltődtem, vagy hogy is mondanák a nagyok. Erősebb lettem! Határozottan erősebb, éledt a kapcsolat, vagy legalábbis erősebb lett és én is erősebbnek éreztem magam. Össze is szedtem a faragványaimat és amikor az erdőből kifelé tartottam, már a nap állása is jóval lejjebb araszolt. Több idő telhetett el, mint gondoltam! - lepődtem meg, de nem vitás én soha nem voltam az időhöz kötve. Új dolog volt ez még nekem. Mégis összeszedtem magam, és kissé sietősebbre fogva a lépteimet indultam meg vissza a házhoz.

Néma csend volt. Egy pisszenés se hallatszott. Ez némileg gyanús volt, de némileg meg is nyugtatot. Ha nem vár már rám a padlón toporogva a lábával, az azt jelenti nem késtem el. Viszont a teljes néma csend... hát elég baljósan festett. Épp ezért jobbnak láttam megvétózni a saját félelmeimet.

- Emily!? - kiáltottam fel, csukva az ajtót a hátam mögött. - Itt vagy? - kiáltottam el magam még egyszer. Nem jött válasz. Egyelőre. És én csak álltam ott, füleltem, és vártam, hátha megszólal. Reméltem...

Bár bólogattam Joshua szavaira amint hozzám beszélt, de fejben igazándiból mér egészen másfelé jártam. Gondolkoztam. Kiket és hol... legfőként pedig, hogyan találom meg őket?? Az őseim segítenek, ebben biztos voltam, de módot nem adnak, azért nekem kell megdolgoztatni a fejem. Emlékeztem egy megoldásra... egy módra, hogy kereshessek... embert... erőt... boszorkányokat... Városbeli boszorkányokra volt szükségem. Vagyis kellek én... a vérem, egy térkép a városról, és egy inga...

Joshua elment, én pedig ellöktem magam a korláttól, majd már indultam is felfelé a padlásra.

(folyt. köv. ott)

- Rendben. - mosolyogtam a szemeibe, és egyetlen lépést hátrálva, megcéloztam a bejáratot. Igen, hívogatott a csupasz föld a talpam alatt, de talán már mégsem. Nem hiányzik egy megfázás, most erősnek kell lennem.

- Olyan 2-3 óra múlva jövök. - fordultam újra felé, már teljesen felöltözve. Ő még minig ott állt, pontosabban csak támasztotta a korlátot és merengett. Nem értek én az ilyen... boszorkányos dolgokhoz, de biztos megvolt az oka. Csak visszanéztem a kezemben fekvő késemre, és elindultam, hogy valami kellemes kis fadarabot találjak. Faragnom kellett. Talán a művészi érzék kivetülése, de én többnyire ezzel kerestem a kenyerem. Szerették a munkáimat, de én is szerettem. Talán mert minden egyes darabban benne volt maga a lelkem.

- Öhm... persze, menj nyugodtan, a boszorkánykereséshez elegendő vagyok egyedül - feleltem bólogatva, ahogy láttam hogy elfele készül... ha az érzékeim nem csaltak, úgy tűnt a természet hívja... Ezen csak csendben mosolyogtam. A természet lánya lennék én is, engem is szokott hívogatni az az elemi erő... a testet öltött nyugalom... az élet... amit az erdő áraszt magából, és azzal magához vonz minket, akik fogékonyak vagyunk rá... De nekem most dolgom van, a természet megmarad Joshuának, én pedig elmerülök kicsit a szellemeim közt, Ők is eléggé hívogatnak már...