Egy jó darabig gondolkodtam azon a levélen. Nem bírtam kiverni a búrámból, hiába álltam neki kipakolni a cuccom, hívtam fel az őrsöt hogy szóljak, megjöttem, és jövőhéttől megyek dolgozni is, hiába álltam neki kajálni, fürdeni, a fejemben ott motoszkált hogy valaki cseszeget egy nagyon régi és beteg módon poénosított dologgal. Ja, sokszor elképzeltem hogy milyen lett volna a bratyómmal felnőni. Jó lett volna, ellettem volna egy tesóval, főleg hogy ikrek voltunk. Na de megvoltam nélküle is, más lehetőség nem lévén. És most ez a vicc nagyon nem akart nyugodni hagyni.
Gondoltam hát hogy járok inkább egyet. Mondhatni kellemes délután volt, hó nem esett, szél nem fújt, hát magamra kaptam a cuccaim, és gondoltam, uccu neki.

(folyt. köv. valahol)

******
(Az ünnepek múltán)

A karácsony meg a szilveszter elmúltával sikeresen hazaértem.
- Otthon édes otthon - dobtam le a táskám az ajtó mellé, és néztem körbe. Minden úgy volt ahogy hagytam, természetesen. Fáradtan nyújtóztam egyet, a repülőút mindig lefáraszt, hiába, nem elemem nekem hogy órákig üljek egy helyben.
Lerúgtam a bakancsom, a fogasra dobtam a kabátom meg a sálam, aztán beljebb léptem. Ám ahogy a konyha felé indultam volna, valamin megakadt a pillantásom. Az előszobai komód alá be volt csúszva valami, kilátszott a csücske. Lehajoltam, és felvéve egy papírlapot azonosítottam be, amin számomra idegen kézírással volt egy üzenet írva.


Hát kikerekedett a szemem rendesen. Ez valami nagyon beteg vicc? - fordult meg a fejemben, és automatikusan körbenéztem magam körül, várva a kandi kamera stábját, de hát ilyen persze nem jött... Hát ezt nem tudtam sem hova tenni, sem mire vélni. Még hogy "Tesó"?? És hogy "Sev"??? Ez nagyon nem volt egy stílusos poén, és nagyon nem jött be nekem. Ja, volt egy testvérem, ezt évekkel ez előtt kiderítettem titokban, hiába titkolták a szüleim, de... Ő meghalt a születésünk után, szóval ez egy nagyon normálatlan poén, bárki is csinálja. Na meg hozzátenném, azt se értettem, ki a fene tudhat erről? Ez egy több mint húsz éve történt dolog, és nem is itt volt, nem is a közelben, akkor ki a fene baromkodik itt velem??
Egy pillanatra felrémlett bennem Kol képe, gondolván hogy ősvámpír uraságának lehet annyi esze meg zsozsója hogy ezt felhajtsa, na de... Ő már megkapta Liz-t, a gyereküket, meg az én pofám is beverte, ezek után már nem látnám értelmét hogy engem cseszegessen tovább... így inkább ki is zártam. Na de akkor ki a tököm marad?!?

(Bevásárlóközpont)

Este volt mire hazaértem a melóból. Hülye hivatás... sose lehet féretenni. DE végül örültem hogy túl vagyok rajta, és gondolataim visszatérhettek Katie-hez, a mai naphoz, és a csókhoz amit váltottunk...

Egész este azon járt az eszem, és másnap sem lett jobb a helyzet, még pakolás közben is Katie járt a fejemben, meg az hogy mi lenne, ha...
De amikor végül elindultam a reptérre, próbáltam kiverni a fejemből a tegnapot, mert anyámat ismerve, tuti kiszedné belőlem mi az ábra, ami annyira kiül az arcomra. De ezt egyelőre magamban akartam tartani, hisz én magam sem tudtam mi a helyzet... ehhez Katie is kellett, hogy megtudjam. Így úgy döntöttem, mindent és mindenkit hagyok most kicsit, és eltűnök, aztán... ha majd hazajövök, akkor sorra kerül szépen mindenki. Elsőként persze Katie...

(folyt. köv. valahol, valamikor)

- Szuper! - Feleltem ezer wattos vigyorral az arcomon. Jól haladok.. és már csak egy valami maradt hátra. - Mehetünk? - kérdeztem, kinyújtva a kezemet felé, hogy siettessem kicsit.
A fenébe a hülye vámpirszabályokkal! Mindig is utáltam, hogy nem mehetek be az emberek házába, anélkül hogy előbb behivnának. De szerencsére ott van a jól bevált szuggerálás is, ami sokszor kiment az ehhez hasonló szituációkból.. Ezt hivják meleg, vagy inkább meredek helyzetnek.

Talán nem értette miért kérdeztem, sőt biztos vagyok benne, de mégis követett. Igy haladtunk egymás mellett a hotel bejáratáig.


Folyt. köv. :
Hotel - Lucy lakása

Mélyen a szemeibe néztem amikor felém fordult és csak bámultam, bámultam, bámultam. Valamit tett velem. Már megint tett velem, ahogy a parkban is megtörtént. A fene se érti ezt az egészet de megint azt akartam tenni, amit Ő mondott nekem. Ez valami rettentő hülye játék. Nyilván nem volt olyan jó ötlet ebbe a városba jönni, mint gondoltam.

Gépiesen bólintottam egyet, és megfordultam hogy belépve a lakásba előkeressek egy papírt. Nem volt nehéz dolgom. Nagyjából az én agyammal kellett gondolkodnom, hogy hol tartanám én a papírokat.

Egy tollat halásztam elő a zsebemből. A saját véremet ilyesmire nem pazarlom! És lassan firkálni kezdtem.


- Kész van - fordultam Lucy felé.

És tényleg megtette. Jupii, ujjongtam magamban. Na most légy okos, Lucy. Mivel fogsz előhuzakodni, hm? - Töprengtem, mig bő fél másodperc múlva eszembe jutott a tökéletes kibúvó.
- Nem, nem megyek - fordultam szembe vele, féloldalasan mosolyogva. - Mert jobb ötletem támadt - hazudtam olyan magabiztosan, hogy senki nem jött volna rá. - Mit szolnál - húztam a szavakat, közben néhány lépést téve feléje. Itt megtorpantam és mélyen a szemébe néztem. - Ha hagynál a bátyádnak egy üzenetet, hogy itt jártál, majd másnap visszajönnél bemutatkozni, vagy hasonló - igéztem meg újra, remélve hogy ismételten sikerülni fog. - Vérrel irott üzenetre gondoltam, na jó az durva - ismertem el megborzongva. - Valami visszafogottabb legyen, de hatásos. A lényeg ugyanaz, keltsd fel vele a figyelmét. A többivel ráérsz még. - Igyekesztem a lehető leghatásosabban véghezvinni az igézetet, hogy legyen konkrét, de ne feltünő.
- Túl szép ez a nap ahhoz, hogy elrontsuk.. - tette hozzá felsóhajtva. Ez nem volt már az igézet része.
Már csak reménykedhetek, hogy beválik a tervem és megteszi amit mondtam. Túl gyanakvó, ami nem jó jel.

Nem láttam, hogy Lucy követett volna, ezért visszafordultam hogy megnézzem, itt van-e még vagy tényleg otthagyott. Az nem lett volna szép tőle. De még mennyire nem lett volna szép!

- Hát te nem jössz? - értetlenkedtem, megállva a távozó alakja előtt.

A fenébe az egésszel! Ez bosszúért kiállt, hisz tudomást sem véve rólam, lökte be az ajtót. Hm, elgondolkodtam. Megéri ez nekem? Betörni egy idegen férfi otthonába, csupán mókából. Egyértelműen bólintottam. Igen, hisz rég nem csináltam már semmi őrültséget. Ezzel pedig bepótolnám a lemaradást. De nem tehettem. Nem voltam behivva. Hogy a fenébe, nem jutott ez előbb eszembe. Egy idióta vagyok, tudom, de nem tehettem. Eltöprengtem, hogy vajon mennyi időbe telne mig megtalálom Warrent, és megigézem, hogy hivjon be az otthonába? Á, túl macerás.
- Jó szórakozást - kiáltottam be a házba, úgy hogy azt a nappaliba is behallatszodjon. - Én itt befejeztem. Ha akarsz valamit, a hotelben megtalálsz - folytattam unottan, néhány lépést hátrálva, még mindig reménykedve, hogy kijön legalább elbúcsúzni.

- Kit érdekel a lebukás? - kérdeztem értetlenkedve, majd nagyot sóhajtottam és belöktem az ajtót. - Hoppá! Betörő lettem. Megint - legyintettem egyet, aztán beljebb sétáltam, Lucyra bízva hogy ő jön-e egyáltalán.

Nappali

A ház elé érve, majdnem eltátottam a számat a csodálkozástól. Hm, nem egy szegény hapsi ez a Warren, az biztos! Biztos kijutott neki a jóból már gyerekkora óta. Mégegy dolog, ami szemet szúrhat ennek az iszonyat jóképű, de velejéig romlott férfinak , itt mellettem.
Mintha megérezte volna, hogy rá gondolok, fordult hozzám, közben feldobva egy igen érdekes ötletet.
- Hm, ravasz - szűrtem ki a fogaim közül, látva a kilincsen pihenő kezeit. - Jól meggondoltad? És ha lebukunk? - tettem fel a legfontosabb kérdést. Igazából nem volt inyemre a dolog, de hát mit veszithetek? Igyis,úgyis meghallom ha betoppanna a házigazda.

Széles vigyorgással jutottam el idáig. Igazán otthonos kis helyecske volt. Kicsi Warren biztos hozzászokott ehhez az élethez. Tudja is ő, mi az az élet, amit NEKEM kellett elszenvednem! A fenéket tudja! Semmit se tud Ő a való életről!

Lucy felé fordultam. - Benne vagy egy kis magánlaksértésben? - kacsintottam rá, már fogva az ajtó kilincsét. Nekem nem volt idegen ez a szerep.

Elkészültem szépen, már amennyire én nézhetek ki most rendesen. De igyekeztem. Mikor az óra időt ütött, fogtam a kulcsaim, és elhagytam a házat. Kocsiba pattantam, és elindultam oda, ahol tegnap azt hiszem... legalábbis úgy éreztem, a szívem egy részét hagytam. Tudtam hogy nem szabad, és hogy azt a részt már nem tegnap hanem jó régen ott hagytam, de... próbáltam tisztán tartani a fejemet. Liz után muszáj most tisztán látnom. Muszáj észnél lennem... még ha a szívem mást is sugdos a fülembe. Meg kell próbálnom...

(folyt. köv. Hotel, Katie lakása)

Reggel arra ébredtem hogy fázik a lábam. Ez egy érdekes momentum volt, mert esküdni mertem volna rá, hogy éjjel zokni volt a lábamon. Aztán amikor felültem az ágyban, tudatosult bennem hogy álmomban nem csak a takarót, de a zoknit is lerúgtam a lábamról, ami igen érdekes teljesítmény... de különösebb fennakadást nem csináltam vele. Amilyen viharos álmom volt, azt csodáltam hogy önmagamat nem tornáztam le az ágyról...

Kint enyhén őszies idő kacsintott vissza rám, így a hosszú nadrág és a pulcsi mellett döntöttem. Felöltözve tértem át a konyhába, hogy egy reggelinek kikiáltott kávéval indítsam el magam a napban.

Ezután, még ha vonakodva is, de rábírtam magam valami takarításnak nevezett rumlicsinálásba. Ami abból állt hogy kinyitottam az ablakokat, felsöpörtem... és letöröltem egy polcot a sok közül. Aztán feladtam, és félbehagytam, inkább elmentem lefürdeni.

(Hotel)

Hazaérve elköltöttem egy művészien megtervezett étkezést magamban, ami... sörből és hamburgerből állt, amit a kajáldában vettem nem messze hazafelé jövet. Bár a délutánt így is kimerítő kesergéssel töltöttem... azon morfondírozva mit is csinálhat most Liz... de mikor a rossznál is rosszabb képek sorjáztak már a fejemben, melyekben mind Kol szerepelt vele, inkább átnavigáltam a bizonyos tekintetben vett kellemesebb elméletek felé, amik Kate-ről szóltak. Na persze tiszta sor volt, hogy a szerelmem már nem lehet, de... mindig is önkínzó egyed voltam, próbáltam hát Rá csak barátként gondolni... több-kevesebb sikerrel.

Mikor este nyugovóra tértem, azzal a boldog tudattal aludtam el, hogy holnap nem kell Liz-re gondolnom, mert Katie fogja kitölteni az elmém, remélhetőleg jó sokáig...

(Ősök villája)

Hazaértem. Hogy hogyan? Fogalmam sincs. Fájtak a tagjaim, leginkább a pofázmányom. Részeg már azt hiszem nem voltam, de azért még bennem volt a pia, aminek eredményeként vagy kétszer eltévedtem a sötét utcán, és legalább kétszer majdnem elütöttek, mert nekem ugye az út közepén kell "sétálni." De nem érdekelt. Most úgy kb... egy átivott este és jó pár egyenes, meg csattanás után, úgy voltam vele... nem érdekel. Rohadjon meg a világ, semmi nem számít már... Két napja még volt szerelmem, gyerekem... most van... egy rohadt üres házam. És még a pia is elfogyott... szuper.

Keseregve tébláboltam át a küszöbön, hogy becsukjam magam mögött az ajtót, és egy nemes mozdulattal pofára is essek. Hát nekem már eddig is volt egy olyan tippem hogy Kol minimum betörte az orrom, de most már biztos voltam, mert tuti hallottam ropogni valamit mikor feltöröltem a padlót, és rohadtul fájt. Nem mintha érdekelt volna, a szívemnél már nem lehet töröttebb semmim.

(folyt. köv. Nappali)

(Fürdő)

Az ajtóban a postással találkoztam össze. Ajánlott levél, na klassz… ezért aztán megérte felkelni… Átvettem a hülye levelet, meg a többi küldeményt amit még hozott, aztán rávágtam az orrára az ajtót, és otthagytam.

(folyt. köv. Nappali)

(ház és előszoba)