Halk sóhaj hagyja el ajkaimat, ezt követően pedig mély levegőt szívok tüdőmbe. Rengeteg sok pácienssel hozott össze a sors, tekintve például azt, hogy az egyiket éppen egy kávézóban ismertem meg. Mondhatni, ő nem a páciensem, csak egy beszélőtársam volt, aki elmesélte a múltját, illetve a jelen problémáit. Hallgatásommal sokat segítettem neki, noha az én munkám egyáltalán nem hallgatásból áll. Nagyon jó emberismerő vagyok, elvégre már évszázadokon át ebben a szakmában élem az életemet. Egyáltalán nem pénzért csinálom, hanem másokért, hogy akinek tudok segíteni, annak lelke megbékéljen, és a jövővel nézzen szembe, ne pedig annak fordítson hátat csak azért, mert a múltat lesi még mindig. A legtöbb embert sokszor az önértékelése akadályozza, nem hisznek önmagukban. Mindez mellett ezer meg ezeregy dologban hisznek. Ott van Isten, akiben a legtöbben hisznek, imákat szónokolnak el ennek a kitalált személynek éjjelenként. A legszomorúbb, hogy előbb hisznek egy kitalált személyben, mint önmagukban. Sajnos a képzelet nem fogja őket megsegíteni, hanem csak is önmaguk tudják megoldani a gondjaikat.
Jelen esetben nem ilyen betegről van szó. Történt régen, hogy megölték a családomat. Apám, s anyám odaveszett a tűz lángjaiban élve, velük együtt húgom, öcsém, bátyám halálukat lelték azon napon s pillanatban. Belegondolni is borzalmas, hogy milyen, ha valaki a halálát a lángok közt leli. Aki meghal, az nem ilyen halált érdemel. A családom pedig egyáltalán nem ezt érdemelte. Mi testvérek? Gyerekek voltunk, akik nem tudtak az életről az ég világon de semmit, és még is gyerekként kellett nekik meghalniuk. De ők miért nem élték túl, ahogyan én is túléltem azt a katasztrófát? Anyám miért csak nekem segített, s nem pedig nekik? Rengeteg kérdés kavarog mai napig fejemben, amelyekre mai napig nem találok válaszokat. Minden egyes válasz a tűzbe veszett, amikor ott meghaltak mindannyian.
Wren volt az a nő, akinek részben köze volt ezekhez a dolgokhoz. Nyilván, nem ő tette mindezt, csupán csak a felmenői voltak azok, akik végeztek a húgommal, anyámmal, és a többi családtagommal. Gyerekfejjel nem fogtam fel konkrétan akkor mi történt, csak akkor, amikor már volt fogalmam a világról, és az emberekről, akik abban az időben éltek. Végig úgy tartottam, hogy nem szabad megbosszulnom mindazt, amit akkor elkövettek a családom ellen. Sőt, nem is akartam semmit sem tenni, ami a bosszúra utalt volna, de valamiért azonnal elkapott a hév, amikor téma esett a múltra. A múlt mindig is az ember ellensége. Hiába voltak szép emlékek egykoron, ha mára a szívünkben azok helyét az üresség tölti be. Az érzelmek mind kihűltek, de még is visszasírod azt a szép pillanatot, ami akkor volt, amelyben éltél, mint egy álomban. Minden egyes dolog meggyalázza az ember érzelmét, még a szép is, és egyaránt a rossz emlékek is. A családom emléke, amely egy nagy ürességet hagy a mellkasomban. Nem beszélve a magányról, arról, hogy számomra csak azok emberek vannak, akikkel foglalkoznom kell. Hogy van –e másom azon kívül? Hogyan lenne? Nem is lesz. Amikor a családom minden egyes tagja elporladt, akkor lepecsételődött az én sorsom, avagy az, hogy onnantól fogva örök magányra lettem ítélve. De én nem is fogom magamat sajnáltatni. Ahhoz túlságosan is elfoglalt vagyok, hogy a magam sebeit nyalogassam. Mások fontosak nekem, nem pedig önmagam.
Wren pontosan jól tudott a természetfelettiekről, illetve arról is, hogy az ő felmenői mily’ módon gyalázták meg a családom. Egyáltalán nem ítéltem el őt mindezek miatt, de amikor felhozta ő ezt a témát, akkor valamiért nem tudtam magamon uralkodni. Az emlékeit mind a semmibe süllyesztettem, hogy ne emlékezzen arra sem, hogy egykoron én léteztem, vagy, hogy az ő felmenői egy utolsó galád emberek voltak. De nem akartam, hogy ez történjen. Nem akartam őt bántani, sőt, mi több. Szerettem vele együtt dolgozni, élveztem vele együtt minden egyes pillanatot, boldog voltam mellette, nem éreztem magamat egyedül sem. Nem értem, hogyan fajulhattam ahhoz, hogy megfosztjam őt attól, amely egy embernek a legfontosabb dolgokat jelenti, azok mégpedig az emlékek.
A bűntudat régóta emészt belülről, mint egy féreg, ami belülről szétrágja a szívemet. Mindezek mellett pedig szétszed a tudat, hogy elveszítettem. Újra meg kell ismernie ahhoz, hogy elfogadjon, mint egykoron. Megtehetném, hogy csak úgy visszahozzam az emlékeit, de akkor egy életre meggyűlölne, nem szeretném, hiszen szükségem van rá. S most, hogy szépen lassan foglalkozni fogok a lelki világával, szépen lassan visszatérnek majdan az emlékei, s ez idő alatt újra megismer engem,és tudni  fogja, hogy amit tettem, még annál is jobban bánom, hogy megszülettem.
Könnyed mozdulattal leparkolok egy elegáns ház előtt, majdan az autó motorját is leállítom. Mély levegőt veszek, elvégre nem tudom, hogy hogyan fogok a szemébe nézni. Azt gondolja majd, hogy én vagyok a megmentője, a hős. De valójában én vagyok az, akinek mindezt köszönheti.
A lehető legelegánsabban próbáltam felöltözni, szokás szerint mindig öltönyt viselek, soha sincs ez másként. Otthon hordok általában utcára megfelelő ruhát, az úgy kényelmesebb.
Fekete nyakkendőm megigazítom, majdan a hátizsákommal együtt kiszállok, s azt félig lógva hagyom magamon, elvégre csak az egyik vállamra hajtottam rá.
Nemes egyszerűen kiszállok a járműből, s könnyed mozdulattal becsukom annak ajtaját zárra.
Teljes valósággal rettegek. A sírás határa kerülget, én nem akartam, hogy ez legyen belőle!
Igyekeztem ettől az állapottól eltekinteni, s ezt követően alig néhány pillanat múlva jelenek meg a kapu előtt, s annak csengőjére helyezem az ujjam, ez által megszólaltatva azt.