Az ajtó kinyílt előttem, viszont az előttem álló emberre nem igazán voltam felkészülve. Ami alapjáraton bolondság, mivel pontosan tudtam, hogy hova tartok, de az egész szituáció sokkal könnyedebb volt, míg csak a képzeletemben élt. Így élőben, személyesen, a gyomrom is görcsbe rándult és a szívem is kihagyott pár ütemet. Hiába tagadnám, hogy nem kavart fel, mert nagy valószínűséggel az összes érzelmem tükröződött az arcomon. Az arcnak, amit mind ezidáig próbáltam kiverni a fejemből, s a mosolynak, amibe beleszerettem, a tulajdonosa az orrom előtt állt, én pedig lefagytam. - Szia. - Köszöntem halkan, majd ahogy beljebb léptem a házban, újra Greg felé fordultam. - Ne haragudj, hogy csak így rád török, nem akartam zavarni és... - A mondatomat nem sikerül befejeznem, ugyanis meghallom édes drága kicsi lányom hangját. A hang irányába fordulok, majd másodperccel később már Carrie-t ölelem. Megkönnyebbült sóhaj szakad fel a mellkasomból, minek következtében csak még jobban szorítom magamhoz a lányomat. Mikor nagy nehezen elhúzódom tőle, kezeimmel megsimogatom gyönyörű, szőke hajzuhatagát, ami mint mindig, festőien keretezi az arcát. - Jaj, Drágaságom, ne haragudj, de nem bírtam otthon maradni, muszáj volt látnom Téged. Minden rendben van? - Kérdeztem aggódóan, majd pillantásom össze-vissza cikázott Carrie és Greg között, ugyanis mindkettőjük reakciójára kíváncsi voltam. Végignéztem gyönyörű, felnőtt lányomon és ahogyan mindent rendben találtam rajta, illetve a szemei csillogtak a boldogságtól, megnyugodtam. A szívverésem már majdnem visszaállt a helyes ütemre, bár továbbra is rendkívül izgatott voltam. Mindig is arra vágytam, hogy Carrie megismerhesse az édesapját és bíztam abban, hogy Greg sem fogja ellökni magától. Így minden álmom valóra válni látszott, csupán egy hiba volt a képletben: én. Rájuk törtem, hívatlanul, pedig láthatóan minden rendben van velük. Többször pislogtam, csak hogy megnézzem, nem-e álmodok, de úgy tűnt ez tényleg a valóság. Ennél boldogabb pedig nem is lehettem volna. De önzőség lenne a saját boldogságommal foglalkozni most, mikor végre Carrie-nek lehetősége nyílik kettesben elbeszélgetni az édesapjával. - Most viszont tegyünk úgy, mintha nem lennék őrülten aggódó anya és mintha nem rontottam volna el az estét. Szóval megyek is. Hívj, ha kell valami, akármi, bármi! Van egy motel a város szélén, ott kiveszek egy szobát. - Elengedem kislányomat, miután egy puszit nyomtam az arcára, előhúzom a kocsikulcsomat a zsebemből és egy száznyolcvan fokos fordulatot véve megindulok a bejárati ajtó felé. - Kérlek nagyon vigyázz rá... - Suttogom neki, közben ujjaim ráfonódnak az ajtókilincsre.
Hangosan elnevettem magamat a reakcióján. Próbáltam visszatartani, de nem ment, majd mosolyogva megszólaltam. - Azért ezt még gyakorolnod kell. - mondtam neki viccelődve, hiszen eléggé átlátszó volt az álcája. Nem igen tudtam bevenni ezt a sértődéses dolgot, de akkor is jóval idősebb volt nálam és általában az idősebbek bölcsebbek is, de ez természetesen nem mindig igaz. Csendesen ültem ott és hallgattam azt, amit mond. Nem éppen volt bőbeszédű, de legalább nem tévedtem akkorát és tényleg sok helyen járt, majd amikor említette azt is, hogy meghalt, akkor görcsbe ugrott a gyomrom és bele se mertem gondolni abba, hogy miként reagáltam volna, akkor ha esetleg nem így találok rá, hanem csak a sírjára. Amilyen gyorsan jött ez a gondolat el is hessegettem és ebben segített az is, hogy az asztalon lévő mobilom rezegni kezdett. Lassan elvettem és elolvastam az üzenetet, de mire reagálni tudtam volna arra akár, amit mondott vagy az üzenet miatt szólni neki, addigra Greg máris felállt és megszólalt. Fogalmam nem volt, hogy most mi fog történni, de óvatosan követtem őt és kíváncsian vártam azt, hogy mit is fog szólni ahhoz, hogy nem a tegnap esti ivászatának következtében van itt valaki, hanem amiatt, ami 31 éve és 21 éve történt, illetve a köztes időben. Csendesen meglapultam a konyha kijárata és az előszoba közötti részben és csak füleltem, illetve figyeltem. Majd, amikor beinvitálta Judith-ot, akkor mosolyogva léptem ki a konyhából és egyenes a karjai közé futottam, mintha még mindig egy aprócska gyermek lennék. - Anyuci! Örülök, hogy itt vagy, mert hiányzotál! - mondtam boldogan és szorosan a karjaimba zártam. Tényleg nagyon hiányzott és tényleg örültem annak, hogy itt volt, de azt nem tudtam, hogy Greg miként is érezhet most. Majd kicsit zavarodottan tettem pár lépést és hol édesapámra, hol pedig édesanyámra tekintettem. Együtt volt a családom, még ha nem is úgy, ahogy szerettem volna, de legalább együtt volt. Illetve soha nem lehet tudni, hogy mit hoz a jövő, de reménykedtem abban, hogy esetleg a legféltettebb és legnagyobb álmom egyszer valóra fog válni.
- Több száz évnyi? Kösz, de annyira még én sem vagyok öreg. - Majd pedig ezután egy hamis megsértődést is mutattam. Bár így is elég elképesztő, hogy ennyi év ilyen hamar eltelt… Egy évszázad, és ebben volt a szerelemtől a szomorúságig minden, szóval elég tartalmas volt az életem. Ezért sem szerettem volna elmondani neki MINDENT, mert itt őszülnénk meg. Én csak nyugodtan iszogatom a whiskymet miközben azt várom, hogy kérdésekkel árasszon el. Biztos sok mindent szeretne tudni, elvégre én vagyok az „apja” akit sosem ismerhetett meg, különböző okok miatt. Nehéz eldöntenem, hogy jó döntést hoztam-e akkoriban, de végül mindig oda kötök ki, hogy az volt a legjobb. Végül is a karmám utolért, és meg is haltam… De ez már lényegtelen. - Nos… 2010-ben haltam meg másodjára, az okot nem tudom miért élesztettek újra, de nem is számít. Egy évet töltöttem Rióban, aztán pedig elkezdtem bejárni a világot. Jártam Görögországban, Olaszországban, Franciaországban, és még sok-sok helyen. Kultúrákat tanulmányoztam, nyelveket tanultam és éltem az életemet. Aztán pedig ide tértem vissza nem olyan régen, ezt a házat megépíttettem, és… ennyi az egész. Na és, hogy hogyan találkoztam édesanyáddal? Az csak egy másik remek tö…. - Nem fejeztem be a mondatomat hiszen kopogást hallottam. Lehúztam a maradék whiskyt és a poharat letettem a konyhapultra. - Ha megbocsátasz… Lehet a tegnapi lerészegedésemnek a következményei jönnek most. - Mondtam egy kuncogás és egy fejrázás kíséretében. Nem tudom mit tehettem az azt megelőző nap, mert lényegében csak foszlányokra emlékszem. Aztán pedig az ajtóhoz sétáltam és kinyitottam azt. Egy ütemet is kihagyott a szívem, mert aztán ő rá nem számítottam. Habár sejthető volt, hogy a lánya után fog eredni, hogy megtudja jól van-e, na de ilyen korán? Bár nem tudom mennyiben változtatta meg az anyaság és mennyire lett féltő. Végül pedig egy félmosolyra húzódott a szám, és megszólaltam. - Szia Judith. - Majd pedig félre álltam az ajtóban, hogy bejöhessen.
A megengedett sebesség felével se mentem, olyan lassan közelítettem meg az úti célomat. Minél hamarabb látni szerettem volna, hogy Carrie biztonságban van, de ahogy egyre jobban közeledtem, úgy zsugorodott össze a gyomrom is. Mire leparkoltam a ház előtt, már merő ideg voltam. Ujjaim a kormányra csavarodtak még akkor is, mikor a motor már régen állt. Buddy is értetlen szemekkel meredt rám az anyós ülés kényelméből, hisz még talán ő sem látott soha ennyire feszültnek. - Jól van, jól van, írok neki egy üzenetet, csak ne nézz már így! - Morgok a kutyának, akinek valószínűleg nagyon tetszik az őrült műsorom, hisz farkát csóválja, tekintete pedig még kíváncsibb, mint azelőtt. Előkaparom a telefonomat a táskámból és már pötyögni is kezdem egyetlen lányocskámnak az üzenetet. Többször nekifutok, mert nem igazán tudom, mit írjak. Ha jól elvannak, akkor nem szívesen zavarnám meg őket, ugyanakkor beleőrülök abba, hogyha nem láthatom saját szemeimmel, hogy minden rendben van. Nem akarok maradni, szívesen hagyom, hogy eltöltsenek egy kis időt kettesben, de tényleg muszáj látnom. Kérlek ne haragudj meg rám, de... itt vagyok a ház előtt. Üzenet elküldve, úgyhogy már csak várnom kell a reakciójára. Miután eltelik vagy öt perc, válasz pedig nem érkezik, úgy döntök, hogy nem várok tovább. Résnyire lehúzom az ablakokat, hogy Buddy friss levegőhöz jusson, majd kipattanok a kocsiból és már-már kocogó lépésekkel felsietek a bejárati ajtóhoz. Egy mély lélegzetvétel után kopogni kezdek az ajtón, ezt pedig egymás után kétszer is eljátszom. A szívem hevesebben kezd verni, alig várom, hogy újra láthassam a lányomat, holott nem egész egy nappal ezelőtt még a karjaimba zárhattam. A következő lépésem az lesz, hogy beállok a sorba és veszek magamnak egy hiper-szuper okostelefont, hogy akár videóhívással is tudjak vele beszélni. Tudom, talán túlzás, ugyanakkor... ebben a szörnyű világban nem engedhetem, hogy védelem nélkül lófráljon. Kezeimet idegességemben tördelni kezdem, majd még egyet kopogok az ajtón, végül homlokomat megsimítva a hajamba túrok, mikor végre kinyílik előttem az ajtó.
ઈ Aggódó anyuka megérkezett. ^^ ઈ Nem tudom, nem jó a Word-öm. =/
Nem értettem, hogy Carrie mit keres itt, az ajtóm előtt állva, egy papírral a kezében. Nagyon remélem, hogy nem az anyjával lett valami… De ha mégis, akkor pedig remélem, hogy nem az én hibámból történt. Nem mondom, hogy szerelmes vagyok belé már, mert tovább kellett lépnem, ami még anno 2009-ben meg is történt Rio-ban, akkorra muszáj voltam azokat az érzéseket egy kis ládikóba belerakni, és valahova eldugni ahol még én sem találom meg. Nem is ez a lényeg most, hanem hogy mit keres itt a lányom… A lányom akit már 21 éve nem láttam, és nem is hallottam róla semmit. Nem gondoltam volna, hogy valaha is fogom még őt látni, mert úgy gondoltam úgy lesz jobb mind a kettőjüknek ha nem tudnak rólam. És jelenleg a legjobb időben jött Carrie is, mikor egy idegroncs vagyok az elmúlt napok történései miatt. De úgy érzem, hogy kissé túl is reagáltam a dolgokat. Számíthattam volna rá, hogy nem fog a halott énemre 4 évet várni, és lám, nem is tette. Örülnöm kéne a boldogságának? Próbálom, de nem tudok. Azt hittem rajta is sikerült túl lépnem, erre kiderül, hogy nem sikerült még. Bár Judith-on is, Carrie anyján is kellett 15 év mire túl tudtam végül lépni, de ez egyéni probléma, hogy ennyire kötődő vagyok. Pedig vele még többet is voltam együtt, 10 évet, míg Charlotte-tal mindössze 1-et. Mondjuk igaz, hogy előbbivel megegyeztünk, hogy miért nem folytathatjuk tovább, utóbbi meg… tőle még mindig válaszokat szeretnék hallani. - Azért lélegezz is, mert nem lenne kellemes, ha itt fulladnál meg a szemem láttára. Kérdésedre meg a válaszom az, hogy igen. - Majd pedig elindultam az ajtóm felé, kinyitottam azt, és beinvitáltam őt. Nappaliig vezettem, majd pedig kanapé felé biccentettem, hogy üljön le oda. Egy sóhajt követően végül meg szólaltam. - Miért kerestél meg? -
Reggel óta talpon voltam, de még se voltam fáradt. Sokkal inkább izgatott voltam és folyamatosan csak úgy száguldoztak a gondolatok a fejemben, mint a forma 1-en a versenyzők. A gyomrom időről időre görcsbe rándult a várakozás közben, majd szép lassan újra kopogtattam, de még mindig nem jött válasz. Vajon mennyi ideje állhatok itt? Valószínűleg alig pár perce, de mégis úgy érzem, mintha már ezer éve itt állnék és várnék. Soha nem voltam türelmetlen és most se az voltam, hanem sokkal inkább attól féltem, hogy a kutatásom kudarcba fulladt. Még ezt a címet se könnyen találtam meg, hiszen sok időbe, energiába került, de nem bántam meg, hiszen ez is csak egy újabb lépcső fok volt a végső célig. Már csak az a kérdés, hogy ez vajon melyik lépcső fok a sok közül. Reménykedtem abban, hogy ez az utolsó, de minél inkább nem jött válasz annál inkább kezdtem úgy érezni, hogy tévedtem. Idegesen összegyűrtem a papírt a kezemben. Zsebre raktam és körbepillantottam, de sehol senkinek nyoma se volt. Egy apró sóhaj hagyta el az ajkaimat, majd pedig már éppen indulni készültem volna, amikor hirtelen valaki megjelent mellettem. Ijedten kicsit hátrébb ugrottam és a szívem pár pillanat erejéig zakatolni kezdett. Majd a kérdése után kicsit félve szólaltam meg. Gregory-t keresem.- mondtam kicsit halkabban és óvatosan a férfira pillantottam. De minél tovább néztem, annál inkább kezdtem felismerni azt a személyt benne, akiről édesanyám beszélt. A szeme, a tekintete, a haja és még a testalkata is olyan volt. Tisztán láttam magam előtt, amikor édesanyám mesélt róla. Tudtam jól, hogy édesanyámnak mit jelentett, illetve jelent neki ő és mennyire nehéz lehetett lemondani róla. De vajon Greg-nek is ennyire fájt az egész? Vagy ő egyszerűen csak tovább lépett volna? Éreztem, amint a torkomban egyre nagyobb lesz a gombóc, illetve magamon éreztem a tekintetét, mire a kabátom ujjának a szélét megfogtam az ujjaimmal. Ideges voltam, féltem és izgultam is, illetve olyan érzések voltak bennem, amire nem igazán találtam a szavakat, majd amikor kimondta a nevet, illetve ahogyan kimondta hirtelen remény ébredt bennem. Te vagy az édesapám? - csúszott ki végül a számon pontosan az a kérdés, amiről megfogadtam, hogy nem fogom feltenni vagy talán nem egyből. Még egy-két pillanat erejéig a lélegzetem is elállt, ahogyan a válaszát vártam.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szer. Okt. 29, 2014 7:36 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Hosszú nap, vagy jobban mondva este után nagyon is jól esik kiszellőztetni a fejemet, a másnaposságot ez jobban kiűzi nekem mint bármi más. Nem tudom mit mondtam, vagy tettem az este, de nagyon remélem, hogy semmi kínosat, esetlegesen bántót. De kissé lesújtott amit láttam, de inni általában még ekkor sem szoktam. Mondhatni ez egy különleges alkalom volt, de szerintem érthető is, elvégre Charlotte nekem nagyon is fontos személy volt az életemben, aki ott hagyott később, és máris túl lépett rajtam. Ez van, én látszólag boldogságot nem érdemlek, csak pofont a nagyvilágtól, magányt, aztán még egy tökön rúgást is. Ha meg már sikerült a földre kerülnöm, akkor valószínűleg még néhányszor belém is rúg, csak hogy biztosra menjen. De nem fogom sajnáltatni magam senki által, csak a tényeket állapítom meg velem kapcsolatban. Általában futni megyek ha ki akarom tisztítani a fejemet, de ma jobban esett egy egy-két órás séta, a szabad levegőn, kellemes időben. Úgy gondolom a tegnap után ez kijár nekem, de még talán ebben is tévedek. Már hazafele sétáltam, mikor a távolról megláttam valakit, aki az ajtómon kopog. Távolról néztem, hogy kicsoda lehet ez, ismernem-e kéne valami miatt. Aztán megláttam a papírt, és azon kezdtem el gondolkozni, hogy valami petíciót kéne aláírnom, vagy levelet kaptam. Noha levelet nem szoktak kihozni, aztán megvárni, hogy az ember kijöjjön. Ha petíció lenne, akkor meg kéne lennie alatta valami szilárd felületnek is. De nem gondolkoztam ezeken túl sokáig, mert már ott álltam mellette, és nekidőltem a falnak. - Segíthetek? - Kérdeztem tőle kedvesen, majd mikor rám pillantott, akkor szinte villámcsapásként ütött meg a tudat, hogy kicsoda is ő. Azt a szempárt sosem felejtettem volna el, sem ezt az aranyszőke hajzuhatagot. Az anyjára ütött ilyen szempontból is, de nem hittem volna, hogy ennyi idő után, több mint 20 év után újra látni fogom őt. Nyeltem egyet. - Carrie… - Csak ennyit bírtam kinyögni mindössze…
Komolyan mondom lassan már úgy nézhetek ki, mint valami idióta vagy egy örült. Mennyi ideje is annak, hogy bámulom azt az ajtót? Pontosan már magam sem tudom, de jó pár órája annak, hogy itt állok és nem mozdulok. Kész csoda, hogy még mindig nem hívott senki se rendőrt, mert lassan már betörőnek is lehetne gondolni, aki felméri a terepet. Bár azt hiszem ahhoz kicsikét túl feltűnően bűvölöm az előttem álló ház ajtaját, hogy azt gondolják rólam. Érzem az embereket tekintetét magamon, de még mindig nem mozdulok. Még akkor se, amikor egy-két ember nekem ütközik a zsúfolt járdán. Lassan az egész olyan, mint amikor farkas szemet nézel valakivel, csak ez az ajtó soha nem fogja megunni. Nem értem, hogy mi van velem, hiszen hónapok óta erre készülők, ezt a pillanatot vártam, de mi van akkor, ha semmi se olyan lesz, mint amilyennek gondoltam. Az élet tele van meglepetésekkel és ezt már én is pontosan tudom. Vannak olyan meglepetések, aminek az emberek örülnek és vannak olyanok, aminek nem igazán. Vajon én melyik leszek? Lassan elindulok, miközben érzem az őszi szellő simogatását. Összébb húzom a kabátot magamon és továbbra se eresztem el a tekintetemmel a megfelelő házat, mintha attól félnék, hogy ha egy pillanatra is félre nézek, akkor el fog tűnni. Reszketek belülről, mint egy nyárfalevél a szélben, de közben meg úgy érzem, hogy muszáj megtennem. Túl sokáig éltem nélküle és tudnom kell az igazat, illetve azt, hogy akarna-e még mindig az életében vagy nem. Nem tudom, hogy mit fogok akkor tenni, ha elküld, vagy ha tévedtem. Bár az utóbbi talán egyszerű eset, hiszen, akkor folytatom a kutatást. Hirtelen dudálásra leszek figyelmes és akkor kapok észbe, hogy majdnem elütött egy autó. Gyorsan átszaladok az úttesten, egyenes az ajtóig, mintha attól rettegnék, ha hamarosan nem kopogok, akkor soha nem fogok. Soha nem fogok erre a sok kérdésre választ kapni. Lassan kihajtogatok egy papírt, memorizálom a nevet és hármat kopogtatok az ajtón. Bár eddig is pontosan tudtam, hogy kit is keresek, de magam sem tudom, hogy mit mondhatnék vagy mit kell ilyenkor mondani. Te vagy az édesapám? Ezt még se szegezhetem neki egyből. Érzem, ahogyan az ereimben a vér egyre jobban lüktetni kezd az idegességtől és a félelemtől, miközben csendesen várok, hogy valaki ajtót nyisson.
Kezdőlap
Ƹ̵̡ 
▷ Zene