There's no place I'd rather be...

- Nem, nem azért... Csak, míg kicsi volt, akkor nehéz lett volna megoldani, mikor már annyi idős lett, hogy mindketten szórakozhattunk volna a nyaraláson, addigra beteg lettem. Mostanra pedig ott volt neki Sebastian... Vagyis azt hiszem, nem tudom. - Elbizonytalanodtam kettejükkel kapcsolatban. Láttam, hogy odavannak egymásért, viszont se egymásnak, de még talán maguknak sem vallották ezt be. Ezzel azonban nem szabad foglalkoznom, mert ezt nekik kell megoldaniuk. Tanácsot pedig csak akkor adhatok, ha Carrie kéri. Ezt megtanultam.
De minek aggódjak most miattuk, ha nekem is épp az orrom előtt áll az a személy, aki igazi fejtörést jelent nekem. Még most is úgy tekintek rá, mint annak idején, megismerkedésünk hajnalán, pedig az sem éppen tegnap volt. S ha jobban belegondolok, az emlékek az egyedüli dolgok, amelyek hozzá kötnek, hiszen húsz év alatt mindenkivel rengeteg olyan dolog történik, amik aztán megváltoztatják az embert.
- Ne, Greg... Nem azért mondtam, mert elvárjuk, hogy térdre esve bocsánatot kérj tőlünk. Már jóval az újbóli találkozásunk előtt megbocsátottunk neked. Csak nem szeretnélek még egyszer ilyen hosszú időre elveszíteni, főleg úgy, hogy még egymás telefonszámát sem tudjuk. - Nem állt szándékomban az öröklétre szóló ígéreteket kicsikarni belőle, sőt, azt is megértem, hogyha már másként tekint rám. Akkor menjen nyugodtan, távolodjon, de nem akarok újabb évtizedeket úgy leélni, hogy semmit sem hallok felőle. Talán önző gondolkodás, de csak akkor érzem magam biztonságban, hogyha a közelemben tudhatom. De ezt egyedülálló anyaként soha nem jelenthettem ki, pláne nem hangosan.
Enyhén lelassulva azon kezdtem gondolkodni, hogy mi folyik közöttünk. Másodpercekig tartó csendek, hosszú szemezések, túlzott közelség... Azt hiszem mindenki, aki megízlelte már azt, milyen szerelmesnek lenni, ismeri ezeket a kis megnyilvánulásokat. Én pedig boldog voltam, hogy újraélhettem ezeket a pillanatokat a számomra tökéletes emberrel.
Lágy csókja még hevesebben megdobogtatta a szívemet, s a csók végeztével valóságosan levegőért kapkodtam. Mintha csak tőle kaphatnék friss oxigént, úgy vágytam arra, hogy újra megcsókoljon. De minek várjak? Miért kellene kényelmetlenül éreznem magam, amiatt, mert vele akarom tölteni az éjszakát? Nem egy tizenhat éves tini vagyok, aki a szülői tiltás ellenére kiszökik a pasijához, hanem egy felnőtt nő, akinek igen csak hosszú és boldog múltja van azzal a férfival, aki most előtte áll. Így amint sikerült meggyőznöm magamat arról, hogy semmi rosszat nem teszek, lábujjhegyre álltam, s ahogyan kezeimet összefontam a nyaka körül, úgy húztam egyre közelebb őt is magamhoz. Az első pár csók ugyanolyan lágy és óvatos volt, mint az előző, de ekkor hirtelen rájöttem: miért is fogom ennyire vissza magam? Ez nem az első találkozásunk, nem is az első csókunk, úgyhogy nem kell úgy viselkednem, mintha az lenne.
Amint ezt elfogadtam, úgy egyre szenvedélyesebben csókoltam Őt és végre meg volt az oka a szívemnek arra, hogy hevesebben dobogjon. Ez nem tévképzet volt, nem is álom, hanem a valóság. Így pedig csak még jobban vágytam rá. Következő csókunkban még hevesebben forrtunk össze és tényleg úgy éreztem, mintha hosszú idő után most tudnék csak újra normálisan lélegezni, ez az érzés pedig egyszerűen felszabadított.
Pár centire sikerült elemelkednem a földtől, ahogy óvatosan feljebb húztam magam, már csak a szokásos segítségre vártam, arra, hogy felemeljen és lábaimat összekulcsolhassam a dereka körül. Persze, csak ha ő is ezt akarja, bár eddig nem érzem úgy, mintha ellenkezne. Vagy talán ezt a részét képzelem? Mennyivel jobb lett volna, ha nem ittam volna annyit, mert akkor pontosan meg tudnám különböztetni, hogy mi a valóság és mi a képzelgés. De bánkódni most nem fogok, mikor végre újra a karjaiban lehetek és újra csókolhatom.
Egy pillanatra megszakítottam a csókunkat, mélyen a szemeibe néztem, s ahogy egy apró hajtincset elsimítottam a füle mögé elmosolyogtam. Talán még sohasem éreztem magam ennyire boldognak és bíztam abban, hogy ő is hasonlóképpen érez. Majd újra közel hajoltam hozzá, s elvesztem a lassabb, de ugyanakkor szenvedélyes újabb csókunkban.

There's no place I'd rather be...

Durcás arcot vágva, nyelvet nyújtottam felé. Még, hogy így beszélni a nőkről! Nahát! De természetesen ezt sem vettem magamra, hiszen jól tudtam, hogy csak viccel. Régen is így vívta ki a figyelmemet, úgyhogy pontosan tisztában voltam azzal, mire megy ki a játék.
A poharamba öntött újabb adag alkoholt hihetetlen sebességgel ittam meg, amitől egy nagyon kicsit szédülni is kezdtem. Úgyhogy megfogadtam, mára tényleg ez volt az utolsó.
Kíváncsian tekintettem rá, ahogyan mesélte az elmúlt évtizedeit. Kicsit szomorú voltam, amiért nem velünk volt, ugyanakkor csodáltam azért, hogy körbeutazta a világot. Nekem ilyen egyelőre még nem adatott meg, pedig nagyon szeretnék más kultúrákat megismerni, más városokban sétálni és elveszni az ismeretlenben.
- Én a világ körüli utat "nyugdíjas" éveimre tartogatom, mire Carrie-nek már családja lesz és velük lesz elfoglalva. Majd akkor elmegyek egy-két helyre. - Közbevágtam a mondandójába, amiért bocsánatkérően megrebegtettem pilláimat. Viszont akárhányszor kimondja, hogy meghalt... mintha kést szúrnának a szívembe, olyan sajgó érzés támad a mellkasomba. Tudom, hogy a saját sorsomat kísértem, ahogyan azt is, hogyha a tűzzel játszom, megégetem magam, de gyors léptekkel áthidaltam a köztünk lévő távolságot és előtte termettem. Szomorú szemekkel néztem fel rá, míg óvatosan végigsimítottam az alkarján, s kezem megállapodott a könyékhajlatánál. - Kérlek, soha többet ne beszélj arról, hogy meghaltál. Ezt a kijelentést egyszerűen nem tudom feldolgozni. Olyan érzésem lesz tőle, mintha ez az egész csak egy álom lenne, amiből reggel felébredve újra a saját ágyamban találom magam, azzal a különbséggel, hogy te már nem vagy az élők sorában. És ebbe egy kicsit se akarok többet belegondolni. - Tudom, hogy ő egy vámpír és képen tudja röhögni a halált, mégis azt vizslattam, vajon jól van-e. Hiába nézett ki jól, hiába mulatott jól velünk, aggódtam, holott azzal is tisztában voltam, hogy felesleges.
Talán túl sok volt, amit mondtam, talán túl őszinte is, de hát ezt teszi velem az alkohol. Felbátorít és igazmondóvá tesz. Ugyan nem szokásom hazudni, de azért azzal általában tisztában vagyok, mely érzésekről nem szabadna beszélnem. A szívem majd kiugrott a helyéről, úgy dübörgött a mellkasomban, ezt pedig azzal sikerült elérnem, hogy túl közel merészkedtem megint Greg-hez. - Egyébként hoztam neked valamit. - Suttogtam és készen álltam arra, hogy kifussak az ajándék "könyvért" a kocsiba, de a lábaim nem vittek semerre. Az előbb hirtelen és gyorsan törtem ki a karjaiból, most viszont egy lépést sem tudtam megtenni. Csak álltam ott előtte, karját fogva és arra vártam, hogy kilökjön az ajtón, hogy végre elinduljak és ne tűnjek úgy, mint egy szerencsétlen, aki - szó szerint - a földhöz ragadt. - Kint van. - Suttogok újra, mintha azt hinném, a normál beszéddel felébresztem a lányunkat. Na persze... Gondolom most is ordít a zene a fülébe, talán ha egy meteor csapódna be, azt sem hallaná meg.
Ezt is csak tájékoztatásul közlöm, de legalább most lépek is egyet az ajtó felé. A probléma ott kezdődik, hogy így még közelebb lépek Greg-hez és talán kicsivel sem kerültem közelebb az ajtóhoz. Most már kész csoda, hogy a levegő elfér közöttünk, így pedig tényleg egy lökéshez lesz szükségem ahhoz, hogy kimenjek a kocsihoz. Ismerős, jól eső érzések kerítenek a hatalmukba, s míg eddig szemeimmel a földet pásztáztam, addig most újra Greg-re pillantottam. Halványan elmosolyodom, hiszen eszembe jutott egy olyan este a múltunkból, amikor pontosan így csalogattam be az ágyamba. Szájára tekintve óvatosan ajkamba haraptam, majd ahogyan visszanéztem a szemeibe, még nagyobb mosoly terült szét az arcomon. De talán ideje lenne befejezni a képzelgést, mielőtt hatalmas idiótát csinálok magamból. Hiszen ez csak képzelgés, nem de?

There's no place I'd rather be...

A pszichológus szócskát rögtön pszichomókusnak értettem, így megpróbáltam visszafogni magam ivás terén. Ha már a hallásommal bajok vannak, akkor jól nem igazán végződhet ez a nap, innentől ugyanis már csak rosszabb lehet. - Teljesen igazad van. Az, hogy a scotch-ot jobban szereted, mint a brandy-t, rengeteg dologra válaszul szolgál. - Viccelődtem vele, míg fesztelen volt a hangulat, hiszen volt egy olyan sejtésem, hogy hamarosan ennek úgyis vége szakad. És így is lett. Az egyszerű beszélgetésből és könnyed szórakozásból rögtön át is eveztük nehezebb vizekre. Az egyik pillanatban még mosolyogva bólintottam arra, hogy szívesen lát minket a házában, a másikban viszont elképedve, már-már lassítva figyeltem, ahogy repül a kulcs felém. Annyira meglepődtem, hogy teljesen lefagytam és csak a kulcsot néztem, ahogyan az apró csörömpöléssel a földre esett. Lehajoltam érte, tenyerembe temetve az apró fémet. Mély lélegzetet kellett vennem, nehogy összeessek. Abszolút nem így képzeltem el az újbóli találkozásunkat, valahogy nem voltam ennyire optimista. És nem akartam elhinni, hogy mindez tényleg igaz lehet. Nem akartam ideköltözni, rátelepedni, főleg nem így, egyik napról a másikra, talán ezért is ért ennyire váratlanul, hogy csak így, kulcsot adott a házához. Apró bólintással jeleztem, hogy megtartom, de igazából még azt sem tudom mit kezdek majd vele. Elhajítani természetesen nem fogom, de valahogy nem tudtam elképzelni, hogy ha elmegyünk innen Carrie-vel, akkor egy év múlva csak úgy újból betoppantsunk. Vagy csak én eljöjjek.
A hosszú monológom után, ahogy magához ölelt, akkor éreztem először megnyugvást az elmúlt húsz évben. Mindössze pár könnycsepp gördült csak le az arcomon, mert ezt is visszafogtam. Ha az ember egyedül nevel egy gyereket, akkor megtanulja, hogyan mutassa erősnek magát az összes szituációban. Hiszen nem egyszer kérdezte meg Carrie, mikor még totyogós volt, hogy hol van az apukája. Ő sose vette észre ha sírtam, hiszen legtöbbször hagymaszeletelés vagy zuhanyzás közben tettem, amikor másra rá lehetett fogni a piros szemeket. És az sem számított, hogy Greg ismerte ezt az oldalamat is. Túlságosan hozzászoktam ahhoz, hogy komoly dolgok miatt ne lássanak sírni a körülöttem lévők. Egy drámán előbb elsírtam magam, mint saját tulajdon gondjaim miatt. Éppen ezért, hiába esett jól, hogy ennyire közel volt hozzám, óvatosan és lassan hátrébb húztam a fejem. Felnéztem rá, a szemeit fürkésztem, majd az ajkait és automatikusan közelebb hajoltam. Talán milliméterek választhattak csak el minket egymástól, amikor tudatosult bennem, hogy ez talán mégsem olyan jó ötlet, ezért, ágyúgolyóként törtem ki a karjaiból és álltam meg az ablak előtt.
Mély lélegzetvételekkel próbáltam meg visszavarázsolni magamat a jelenbe, a valóságba, hogy végre magam mögött hagyjam a képzelgéseimet. - Inkább igyunk még egy pohárral. - Megtörtem a csendet, az asztalka felé fordulva és öntve még egy újabb pohárral mindkettőnknek.
- És te mit csináltál az elmúlt húsz évben? Szerenádoztál és elcsábítottál sok női fejet és szívet? - Kíváncsiskodtam, de egyiket se méregből tettem. Semmi jogom nem lenne ahhoz, hogy mérges legyek rá. Rosszul, rosszul esne, hogyha kiderülne, hogy van egy olyan családja, aki mellett ott volt végig, de akkor legalább lenne okom eltűnni innen. Olyan érzések kavarognak bennem, amiket már oly régen éreztem, de amint újra találkoztam vele, ezek az érzések is újra feléledtek. Én viszont nem láttam őket szívesen. Mert mi van akkor, hogyha megint én jövök ki vesztesként ebből a helyzetből? Teljesen mindegy, mit érzek... Hogyha ő úgy látja helyesnek, akkor megint eltűnik majd. A probléma ott kezdődik, hogy még egyszer nem élném ezt túl. Még egyszer nem tudnám végig csinálni. Hiszen igaz az a mondás, miszerint: "ha egyszer becsapsz, az a te hibád, ha másodszor is, az már az enyém".

There's no place I'd rather be...

Bólintottam felé mosolyogva, bár gondolhatja, hogy csak iróniából tettem. Nem kezdek én semmiféle vetkőzésbe, habár való igaz, hogy az alkoholnak ezt a hatását kezdtem el most legelőször érezni. Meg talán a túlzott jókedvet, viszont ezt örömmel fogadtam.
Lányunk után pislogtam, ahogyan kisétált a nappaliból, majd mély levegőket vettem, amiért olyan kínos csend állapodott meg köztünk. Persze ez nem tartott tovább kettő percnél, mégis furán éreztük magunkat. Aztán valahogy sikerült erőt vennem magamon és megtörtem a jeget a kérdéseimmel.
Boldog mosoly, kellemes örömérzet lengett körül, amint meghallottam a válaszát. Valamiért azt hittem, ki fog akadni és nem fogja érteni, hogy lehettem képes megszegni a neki tett ígéretemet, ehelyett egyszerűen örült nekünk. Bólogatással és mosollyal hallgattam a mondandóját, ami zene volt a füleimnek. Akár be is vallhattam volna, hogy nem szeretnék még egyszer ennyi időt nélküle tölteni, de visszafogtam magam, mert nem tudtam mit hoz a jövő. Carrie-t viszont féltettem, így javarészt sehol se tudtam volna magára hagyni, ezért valószínű, hogyha ő menne, én is mennék vele. Greg meg tudja védeni magát, ahogy én is, de ha a lányunknak esne baja azért, mert önző módon mi egymást választottuk ahelyett, hogy megvédtük volna, abba szerintem mindketten belehalnánk. Úgyhogy az érzéseimet vagy az eszemen átsuhanó gondolatokat egyelőre magamban tartottam. Lehet, hogy a szívverésemet hallja, de szerencsére a gondolataimba nem lát bele.
- Ha pszichológus lennék, azt mondanám, hogy ez valamiféle elfojtott szeretetéhség és családvágynak a kimutatása. Vagy valami hasonlót... - Az értelmes beszéd ennyi pohár alkohol után nem nagyon várható el, de reménykedtem abban, hogy megértette, mit akartam mondani. Amúgy se gondoltam komolyan, inkább csak viccelődtem vele. Valószínűleg azért épített ekkora házat, mert pont úgy látta jónak és pont. Nem kell ebbe semmi többet belemagyarázni.
- Egy ideig biztosan maradunk, úgyhogy emiatt még nem kell aggódnunk. - Leírhatatlanul jól esett, hogy nem akart megválni tőlünk, és nem szívesen engedett volna el minket, de mint már említettem, meg kell várnunk, hogy mit hoz a jövő, hiszen sohasem tudhatjuk, hogy az élet milyen meglepetéseket tartogat a számunkra.
Figyeltem, ahogy a nappaliban sétálgatott, őszintén kicsit bele is szédültem, annyiszor ment egyik irányból a másikba, majd vissza. A monológjára azonban nem számítottam. Legszívesebben odasétáltam volna hozzá és megöleltem volna, hogy tudja, hiába telt el húsz év, a lényeg nem változott. Egy család vagyunk és mindig is azok leszünk, bármi történhet. Egy ilyen köteléket szerintem semmi nem tud elszakítani.
De ölelés helyett egyszerűen csak én is felálltam a kanapéról, kezeimet összekulcsoltam a mellkasom előtt.
- Te úgy gondolod, hogy nem érdemled meg, én pedig úgy, hogy igen. Nem bocsánatkérés miatt utaztam idáig, sőt, próbáltam telebeszélni a saját fejemet azzal, hogy csak és kizárólag Carrie miatt jöttem, de ez nem igaz. Tudtam, hogy nem bántanád, tudtam, hogy veled biztonságban lenne. Egyszerűen csak látni akartalak és megragadtam az alkalmat. Te nem vagy egy szörnyű ember, aki megcsalta a feleségét egy pipivel és lelépett, hátrahagyva a családját. Te azért jöttél el, mert úgy gondoltad, így tarthatsz minket biztonságban. És tudod mit? Így van. Jól tetted, hogy akkor eljöttél. Nem mondom, hogy örültem neki, de helyesen cselekedtél. Hiába nem voltál velünk élőben, a szívünkben végig ott voltál. Greg... én tőled kaptam a legcsodálatosabb ajándékot Carrie személyében. Mond meg, mégis hogy lennék képes haragudni rád, amikor az egyetlen ok, hogy elhagytál minket, az volt, hogy megvédj minket? - Kérdeztem tőle, amivel le is zártam a túl hosszúra nyúló mondandómat. Szemeim könnybe lábadtak és úgy tekintettem rá, keresve a szemkontaktust. Sose hittem volna, hogy újra látni fogom, most pedig, hogy mégis így alakult, meg kellett ragadnom az alkalmat és a tudtára kellett hoznom, hogy egy kicsit sem haragszom rá. Én csak örülök neki, hogy most mindannyian itt vagyunk, mindannyian boldogok vagyunk és mindannyian biztonságban is vagyunk. Hiszen csak ez számít, más semmi.

There's no place I'd rather be...

Az egész jelenet lejátszódott a fejemben: Greg, mint drogkereső kutya. Nagyon szórakoztatónak találtam, de valószínűleg csak az alkohol miatt, de ezzel most nem törődtem.
Ahogyan Carrie szokásához híven tagadni kezdte a tehetségét, enyhén megráztam a fejem és szemeimet forgattam. Mindig ezt csinálja... Pedig tényleg ügyes és tehetséges, csak még egy kis önbizalmat kellene önteni abba a szép kis fejébe, hogy végre elhiggye, nem csak az anyai elfogultság beszél belőlem.
A kezeimmel doboltam aprókat a lábamon és a jövőn gondolkoztam, amin ismételten nem kellett volna. Nem szeretem, mikor feleslegesen idegesítem fel saját magamat, minden ok nélkül. Szeretnék olyan spontán lenni, csak egyszer az életben, hogy ne foglalkozzak azzal, mit hoz a holnap, de úgy néz ki, ez nekem nem jön össze. Aztán mikor fülemet megüti a "pajzán" szó, kikerekedett szemekkel pillantok fel Gregre. Ezt most tényleg kimondta vagy már ezt is beképzelem csupán? Azt hiszem az összes eddigi pír, ami az arcomat borította, most fejvesztve menekült ki a világból, s helyét a holtfehér vette át. Tisztán emlékeztem erre a versre, de nem szerettem volna, hogyha a lányom is hallja, az apja miként csapta nekem a szelet röpke húsz-harminc évvel ezelőtt. Igaz, hogy Carrie nagylány már, de mégis csak a lányunk, így pedig nekem is kellemetlenül esett ez az egész. Ugyanakkor próbáltam elviccelni a dolgot. A cipzáros pulóveremet, ami már így is csak félig volt rajtam, hirtelen levettem és célirányosan odavágtam Greghez. - Fogd be. - Nevetve kérleltem és csak reménykedtem abban, hogy nem fogja végigmondani. Ugyan nem emlékeztem szóról-szóra arra, hogyan fejeződött be a vers, de azt én is tudtam, hogy fokozni nagyon tudta a dolgokat. Helyeslően bólogattam, mikor azt mondta, a többi részre nem emlékszik. Hála az égnek! Vagy neki, abban az esetben, hogyha csak füllentett és a lányunkat szeretné megkímélni a többi strófától.
Mire feleszméltem, Carrie egy puszit nyomott az arcomra, aztán Greg-ére is és fő védelmezőjével, Buddyval együtt eltűntek a vendégszobába. Ez túlságosan hirtelen jött és bevallom őszintén, eléggé kellemetlenül érintett, hogy kettesben maradtunk. Végtére is, több, mint húsz évvel ezelőtt töltöttünk el egy kis időt kettesben és furán éreztem magam. Vagy, ha pontos akarok lenni, akkor bevallom, hogy megijedtem. Éppen ezért ittam meg olyan gyorsan a poharam tartalmát, viszont a kérdése meglepett, holott számíthattam volna rá. Szerintem még azt is hallja, hogy Carrie milyen zenét hallgat a vendégszobába zárkózva, így biztosan állítom, hogy a szívverésemet is tisztán hallja.
- Semmi, csak zakatol az agyam és nem éppen jó dolgok jutnak eszembe. - Őszintén feleltem a kérdésére, pillantásomat pedig elkaptam róla. Ujjaimmal ütögettem az üres poharamat és kérdéseken gondolkodtam. Hisz kettesben vagyunk, most lehetőségem lenne kérdésekkel bombázni, olyanokkal, amiknek fültanújává nem akartam a lányunkat is kitenni. De most egy sem jut az eszembe.
- Haragszol, amiért meséltem Carrie-nek rólad? - Rápillantottam és kíváncsian vártam a válaszát. Régen megígértem neki, hogy egy szóval se fogom megemlíteni őt a lányunknak, ugyanakkor megszegtem ezt, ez pedig nem magyarázható se halálos ággyal, se semmivel. Őszinte választ vártam, de tudtam, hogy azt is fogok kapni.
- Te komolyan egymagadnak építetted ezt a házat? - Feszültségoldás kedvéért gyorsan odavetettem még egy kérdést, miközben felnéztem a plafonra. Gyönyörű volt ez a ház, ezért esett nehezemre elhinni, hogy egyedül tervezett itt élni. Vagy ez csak egy állomás lett volna?

Talán az alkohol rám másképpen hat. Talán csöndessé tesz és olyanná, aki nem éppen tudja mit kellene mondani vagy tennie. Eddig pörögtem, de most már olyan volt az egész, mintha belassultam volna és csak egy szemlélő lennék. Apum szavait egy kisebb szemforgatással jutalmaztam, de nem nagyon tudott érdekelni. Nem zavart, vagy legalábbis most nem akartam törődni ezzel az egész dologgal. Nem akartam arra gondolni amit történt vagy amiket mondtam, mert úgy éreztem, hogy a szívem újra darabokra fog törni már attól is, ha csak felidézem az eseményeket. Hálásan anyumra néztem és jó lett volna elmondani azt, hogy nem tudja, hogy miket mondtam vagy tettem, így én ebben már nem lennék ennyire biztos, de most nem én voltam a lényeg és amúgy se szerettem azt, ha körülöttem forog minden. Már így is túlzottan a középpontban voltam, mert miattam jött létre ez a találka. Én vagyok az egész lavina elindítója, de nagyon remélem, hogy jó vége lesz, mert senkinek se akartam fájdalmat okozni, de most mégis úgy érzem, mintha mindenkinek csak azt okoztam volna az elmúlt egy napban. Pontosan azoknak az embereknek, akik mindennél fontosabbak voltak számomra.
Anya, azért túlzásba se essél. Nem vagyok én olyan zseni ebben az egészben és amúgy is ez csak hobbi és semmi több. - mondtam neki komolyan, mert nem szerettem, amikor így elkezd dicsekedni rólam. Persze örültem, hogy büszke rám, de soha se szerettem azt, ha én vagyok agyon dicsérve, mert semmi olyat nem tettem még, ami miatt megérdemelném. Nem tagadom tényleg jó vagyok a gitározásban, illetve az éneklésben, de nem szeretem nagydobra verni és ezt ő is pontosan tudja, majd közben egy újabb pohárnyi alkohol elfogyott és kezdtem egyre jobban érezni a hatását. Talán jobb lenne, ha mennék. Egy kisebb mosoly jelent meg az arcomon, amikor hallottam, hogy erről is egy régi emlék jutott apumnak eszébe, majd csendesen hallgattam a költeményt és ez volt az a pillanat, amikor úgy éreztem, hogy talán itt lenne az ideje, ha tényleg távoznék. Talán én akartam idejönni, de most úgy éreztem, hogy ez az ő pillanatuk. Lehúztam az újabb félig lévő pohárnyi alkoholt, majd sietve adtam anyumnak egy puszit az arcára, majd pedig sietve egyet apunak is és elindultam a megadott irány felé, a szobámba. - Buddy- mondtam sietve, mire pár pillanat múlva meg is jelent a lábamnál és hamarosan pedig el is tűntem a szobám rejtekében. Ledőltem az ágyra és közben a táskámat is letette magam mellé, amit befelé jövet sikerült még felkapnom. Nem volt benne sok dolog, de zene legalább volt. Bedugtam a fülemet, magamhoz öleltem Buddy-t és a gondolataimba merülve hamarosan el is nyomott az álom.

There's no place I'd rather be...

Próbáltam csendben meghúzódni a háttérben, főleg mivel nem miattam vagyunk itt, éppen ezért lehetőséget kell adnom kettejüknek a beszélgetésre. Viszont az még nem mertem megtenni, hogy magukra is hagyjam őket, végtére mégis csak az a férfi ül velem szemben, akiért bármit képes lettem volna megtenni. Ennek feldolgozásához pedig még egy kis időre van szükségem. Talán holnap bezárkózom a vendégszobába egy jó kis könyvvel és hagyom őket ismerkedni, de ma még nem. Ma még önző módon én is itt akartam lenni, velük.
Boldog mosoly ült ki az arcomra, mikor Greg megengedte Carrie-nek, hogy apunak szólítsa. Nem vártam azt, hogy ellenezni fogja, de sohasem mertem ilyenben reménykedni. Sajnálom, hogy boszorkány létemre a jövőbe nem látok, mert ha tudtam volna, hogy ilyen jól viszonyulnak egymáshoz, akkor sokkal régebben elmeséltem volna a lányunknak mindent. Szomorú, hogy a halálos ágyamon kellett ahhoz feküdnöm, hogy végre szóra nyíljon a szám.
Pont a lehető legjobb kérdést tette fel Greg Carrie-nek, emiatt még inkább elmosolyodtam, de inkább elbújtam az újabb pohár italom mögött. Kíváncsian vártam, a mi kicsi lányunk, miként fogja lereagálni a dolgokat, de tőle megszokott módon, rendkívül ügyesen megoldotta. Viszont láttam az arcára kiülő szomorúságot, amibe még a szívem is belesajdult.
- Nem hiszem, hogy múlt időben kéne beszélned róla. Nem olyan fiúnak ismertem meg, aki egy kis probléma alkalmával lelép. Végül is, ő vigyázott rád és volt melletted mindaddig, míg kórházban voltam... - Habár nem tudom, mi történt pontosan kettejük között, próbáltam egy kis reményt adni a Kincsemnek. Soha nem találkoztam Sebastianhoz fogható fiatal fiúval, akinek ennyire komoly érzései lettek volna. Az pedig, ahogyan bánt Carrie-vel, míg én a kórházban feküdtem... Mikor láttam, hogy védelmezőn megöleli, megnyugodtam, mert tudtam, hogy legalább Sebastian itt marad neki, ha nekem már mennem kell. Viszont a kocka fordult, én maradtam, a fiú pedig ott lett hagyva, abban a kisvárosban, ahol egészen eddig éltünk. Nem lepődnék meg azon sem, hogyha a srác is beállítana pár nap múlva, de majd meglátjuk, mit hoz a jövő.
- Említette már, hogy nagyon jól gitározik? És hogy ehhez egy csodaszép énekhang is párosul? - Nem ártott átevezni csendesebb vizekre, így eldicsekedtem Carrie különleges képességeivel. Nem szereti, ha másnak mondom, de azért csak nem fog megharagudni, hogy az apukájának megemlítettem.
Mialatt az italomat kortyolgattam, néha fel-felpillantottam Gregre és csak figyeltem őt. 21 év telt el azóta, hogy utoljára láttam, mégis úgy ülök itt vele egy légtérben, mintha semmi sem változott volna. Ez vajon miért van? Miért ilyen az emberi természet? Hogy ennyi idő után is képesek vagyunk olyan normálisan és kedvesen viszonyulni egymáshoz, mint azelőtt. Nem értettem, de még mindig éreztem azt a fura kétes érzést, ami azóta bennem van, hogy beléptem azon az ajtón. Boldog vagyok, mert ha csak egy rövid ideig is, még ha csak erre az egy estére is, de újra egyesült a családunk. Közben viszont rettegtem. Rettegtem attól, hogy holnap reggel ha felkelek, újra a saját házamban találom magam és rájövök, hogy ez az egész egy álom volt. Vagy ami még rosszabb: reggel felkelünk és Greg sehol sem lesz.
Húzóra megittam a poharam tartalmát, azzal próbáltam lassítani a megint dübörgő szívverésemet, tekintetemet elkaptam Greg-ről, s inkább Carrie-re figyeltem.

Egy pillanatra elgondolkoztam azon, amit édesanyám mondott. Biztos vagyok abban, hogy nem lehet könnyű, de valójában fogalmam sincs arról, hogy mennyire erősnek kellett lennie ahhoz, hogy ezt az egészet végig csinálja. Nem csak arra gondolok, hogy most itt ül és próbálja elnyomni azt a fájdalmat, amit valószínűleg ez a találkozás okozhat. Biztos vagyok abban, hogy mind a kettőjüknél egy kisebb fájdalom is jelen lehet, hiszen mégis csak a múlt sebeit téptem fel azzal, hogy idejöttem. Talán apunál azt, hogy elment, mert úgy gondolta helyesnek. Azt is mondhatnám, hogy talán én magam elevenítettem meg a lemondással járó fájdalmat és talán azt is, hogy miről maradhatott le, hiszen mégis csak 21 év eltelt. Kisbabaként hagyott el engem és most meg egy fiatal nőként állítok be. Bár, ha korábban lett volna lehetőségem, akkor lehet még tiniként is elszöktem volna csak azért, hogy megismerhessem őt. Nem tettem soha olyat, amiről édesanyám nem tudott, mert nem szerettem hazudni, se füllenteni. Mindig is őszinte  voltam vele és másokkal szemben is, de talán ezt az egy dolgot megtettem volna.
Majd amikor meghallottam édesanyám kérdését automatikusan nyújtottam felé a poharamat, mert édesapám kérdése eléggé szíven ütött. - Rendben, észben fogom tartani, hogy nem leszek egyik főfogásod desszertje se. - mondtam kicsit viccelődve arra a dologra, ha nem baj hogy ha kimondom hangosan is azt, hogy apu és a többi ilyen szót. Természetesen az is közre játszott, hogy húzni akartam az időt. Mit is mondhatnék? Mondhatnám azt, hogy van, de azt is mondhatnám, hogy nincs, mert valójában fogalmam nincs arról, hogy mi a helyzet Sebastian és köztem per pillanat. Soha nem veszekedtünk, de mielőtt eljöttem olyan volt az egész, mintha valami hurikán tombolt volna. Egymásnak estünk, mert ő egyáltalán nem helyeselte, hogy eljöjjek vagyis nem akarta azt, hogy egyedül jöjjek, de én meg nem szerettem volna társaságot. Egyedül szerettem volna lenni, majd pedig elkezdte részletezni azt, hogy egy vámpír mire is képes és hányféleképpen fogyaszthat el engem valamelyik étkezésére. Tudom, hogy nem apumra értette, vagy talán még tőle is féltett kicsit, de sokkal inkább attól, hogy esetleg ilyen messze egy idegen városban bajom eshet. Anyumra se tudtam pár percig nézni, mert biztos voltam abban, hogy ő pontosan tudja, hogy mi játszódik le bennem. Egy kisebb sóhaj elhagyta az ajkaimat és még egy pillanatra azon is meglepődtem, hogy nem érzi rajtam azt, hogy nem olyan régen még egy farkas közelében voltam, mert természetesen az már túl "luxus" lenne és meglepő lenne ebben a családban, ha egy sima emberbe szerettem volna bele. Szóval én nem vámpírba, hanem farkasba szerettem bele.
Van... vagyis azt hiszem inkább csak volt. - szólaltam meg végül és ekkor újra rápillantottam édesapámra. - Bár fura, hogy ezt kérdezed, mert szerintem az orrodnak köszönhetően már sejtettél valamit vagy tévedek? - kérdeztem tőle kíváncsian, hiszen mindig is is úgy tudtam, hogy a vámpírok szaglása nagyon jó. Főleg egy farkas illatát mindennél jobban kiszúrnak. Gyorsan lehúztam a poharam tartalmát és próbáltam kizárni mindent, ami ahhoz a személyhez kapcsolódott, akit még mindig szeretek. - Következő kérdés? - kérdeztem meg tőle újra csilingelő hanggal és mosollyal az arcommal. Egy dolgot megtanultam, hogy legjobban a fájdalmat mosollyal lehet leplezni és én most ezt akartam tenni. Nem akartam sajnáltatni magamat, illetve nem is akartam szembenézni a tényekkel, hogy szinte mindent porig égettem, amikor elhagytam a várost, ahol eddig éltem.

There's no place I'd rather be...

Hangosan nevettem a beszólásain, amiket természetesen csak viccből mondott. Hazudnék, ha azt mondanám, nem érzem jól magam itt. Mert az igazság az, hogy sehol máshol nem lennék szívesebben. A kezdeti feszültség elillant, amit valószínűleg az alkoholnak köszönhettem, s helyébe lépett valami kellemes melegség. Az otthon varázsa. Való igaz, még egyáltalán nem tudtam mennyi időt fogunk itt tölteni, de boldog voltam, hogy ma végül útnak indultam és itt kötöttem ki.
- Hát, a boszorkányok már csak ilyen gonosz teremtmények, úgyhogy legközelebb vigyázz! - A mesékben a boszorkányok szinte egytől-egyig gonoszak és jól emlékszem drága Kincsemnek is volt egy olyan időszaka, amikor attól rettegett, hogyha nem tudja jól használni az erejét, akkor őt is beszippantja a sötét oldal. De szerencsére nem telt olyan sok időbe, míg megértettem vele, hogy ez az egész csak döntés kérdése. Illetve megígértem neki, hogy mindenben segíteni fogom, és soha nem lesz belőle gonosz boszorkány. Bár ha jobban belegondolok, ez teljességgel lehetetlen lenne, ugyanis nála tisztalelkűbb embert nem is ismerek. Még mindig rácsodálkozom, hogy Greggel, hogy tudtunk ennyire jól csinálni valamit, akarom mondani valakit...
- Igen. - Bólintottam a megállapítására. Tényleg azért nyitottam virágüzletet, mert így is Gregre emlékeztem és minden nap, mikor beléptem az üzlet ajtaján az illatok felélénkítették az emlékeimet. Mivel Gregnek ígéretet tettem, hogy nem beszélek róla Carrie-nek, így csak a virágok maradtak nekem, akik meghallgattak.
Miután visszajöttem a mosdóból, s hallottam kislányunk kérdést, Gregre pillantottam. Tudtam, hogy előbb-utóbb lesz majd olyan okos, hogy átdobja az apjának a labdát. Végtére is, hiába Carrie kereste meg őt, nem csak neki lehetnek kérdései és az igazat megvallva én is kíváncsi voltam arra, hogy mit fog tőle kérdezni.
Míg vártam azon merengtem, vajon mit vár ettől az egész helyzettől Carrie. Nem akartam, hogy túl sokat képzeljen bele a dolgokba, de mivel az ilyen aggodalmaskodó, álmodozó vonásait inkább tőlem örökölte, biztos voltam abban, hogy a fejében már rég be is költöztünk ebbe a házba. Habár nekem is lett volna pár kérdésem Greghez, azokat inkább négyszemközt szerettem volna feltenni neki, drága kislányunk kíváncsiskodó füleitől jó távol. De talán erre is sor kerül ma, hogyha ő is tartja a lépést velünk az ivásban. Nekem már eléggé a fejembe szállt, kicsit mintha szédülnék is, éppen ezért nem értem, ő hogy bírja ennyire. Biztos ezt meg az apukájától örökölte...
- Kinek tölthetek még? - Kérdezem kezembe fogva az üveget. Valahogy volt egy olyan sejtésem, hogy az estét csak nagyobb dózisú alkohollal a szervezetemben fogom tudni átvészelni. És még az is valószínűnek tűnt, hogy nem mostanában fog véget érni ez az éjszaka. Holnap pedig ha nem is első, de második dolgom az lesz, hogy vegyek pár üveg jó minőségű alkoholt Greg-nek, ha már befogadott minket a házába és kiittuk a vagyonából. Addig viszont inkább még szédelgősebbé iszom magam, mert józanul csak fájdítom a szívemet. Na meg aztán kelleni fog ez a plusz löket a későbbi, négyszemközti beszélgetésünkre is Greggel. Bár abban bízom, hogy ott sem lesz fagyosabb a hangulat...

Fura érzés volt, amikor rólam kezdtek elbeszélni. Legszívesebben közbevágtam volna, hogy "Héjj, itt vagyok ám és hallok mindent." De még se tettem. Tudtam jól, hogy mi az illem és hiába hallottam a gyerekkori történeteimet egyszer-kétszer apa nem hallhatta és így inkább hagytam, hagy meséljen neki anya. Amúgy is kellett egy kisebb idő mire újra összekapom. Még ha kívülről nem is látszott semmi, azért belül egy kisebb csata folyt.  Talán a Steinfeld lányoknak nem jár könnyen a boldogság szerelemben, de reménykedtem, hogy anyum vissza fogja kapni azt a személyt, akit mindig is szeretett. Azt, aki igazán fontos volt számára. Tudtam jól, hogy édesanyám számára még mindig ő volt az egyetlen személy és csodáltam ezt benne, hogy eme érzésekről soha nem mondott le. Egyszerűen csak megtanult élni velük. Mindig is úgy gondoltam, hogy nagyon erős nő és részben emiatt is néztem mindig fel rá. Reménykedtem abban, hogy egy napon én is leszek ilyen bátor, okos és kedves személy, mint amilyen ő.
Akkor mondhatni ezzel is apa emlékét őrizted meg. - majd hirtelen a kezemet a szám elé kaptam. Nem akartam hangosan kimondani, de még is sikerült. Remek. Tényleg nagyon ügyes vagyok, de a virágokkal kapcsolatban amit mondott csak erre tudtam gondolni, hiszen ha miatta szerette meg őket, akkor biztosan minden egyes pillanatba eszébe kellett juttatnia. A tekintetemet egyből Buddy-ra fordítottam, mintha az ő fészkelődése mindennél fontosabb lenne, de valójában nem akartam most egyikükre se nézni, mert fogalmam nem volt arról, hogy vajon kiből mit váltott ki az, amit mondtam.
Majd egy hangos nevetés hagyta el ajkaimat, amikor az került szóba, hogy mivel is sikerült elcsábítaniuk egymást. Érdekes helyzet alakult ki, de jó volt látni, hogy képesek még ők is nevetni és élvezni egymás társaságát, illetve nem mutatták azt se, hogy a múlt emlékeiről való beszélgetés esetleg mennyire fájna nekik. Nem kellene őket kérdezgetnem, de kíváncsi voltam és ott volt még az is, hogy fájdalmat se akartam nekik okozni, így amikor nem volt itt anyum és nem igazán történt bármi, akkor egy kicsit elmerültem a gondolataimba. Talán pontosan emiatt hagyta el a szobát, mert nyerni szeretne egy kis időt. Nem lehetek ennyire kegyetlen, nem kínozhatom őket. Tudnom kell várni és remélem hamarosan újra kérdezhetek. Mosolyogva bólintottam arra, amit a fülembe súgott édesanyám, majd egy újabb kortyoltam az innivalómból. Magam sem gondoltam volna azt, hogy ennyire jól fogom bírni, hiszen már magam sem tudom, hogy hányadik pohárral iszom. Egy kicsit már éreztem a hatását, de még túlzottan is józan voltam.
És neked nincsenek kérdéseid, apu? - kérdeztem tőle kedvesen és közben a tekintetét figyeltem. Biztosan neki is lennének kérdései és talán itt az ideje, hogy forduljon a kocka. De alig, hogy kimondtam a kérdést gyorsan hozzátettem. - Greg.. - Fogalmam nem volt arról, hogy miként reagál arra, ha apucinak hívom, vagy eme szó szinonimáit használom, ezért fűztem hozzá szinte egyből ezt az utolsó egy szót, mert nem akartam semmit se elrontani. Az üres pohárral kezdtem el szórakozni miközben vártam a kérdéseket, a válaszát.

There's no place I'd rather be...

Elképzeltem milyen érdekes látványt nyújthatott Gregnek az, hogy egy fiatal, szőke leányzó ácsorog órákon keresztül az ajtaja előtt. Édes kicsi lányomnak ez is egy aranyos szokása volt.
- Előfordul az ilyen. - Hangom kedvesen csilingel, vállamat megvonom, hiszen nem ez volt az első alkalom, hogy Carrie-ben megállt valami. - Ugyanígy, nagyra nyílt szemekkel állt az óvoda előtt, az utolsó napján. Meg mikor hazaértünk a középiskolás ballagásáról és a házban meglepetésbulival fogadták az ismerősei. - Nosztalgiáztam egy kicsit, közben pedig azon gondolkoztam, vajon még miről mesélhetnék. Hirtelen ezer és egy történet kavargott a fejemben és mindegyiket meg akartam osztani Greggel, hogy úgy érezze, semmiről sem maradt le. Ugyanakkor nem akartam minden kis történetet kisajátítani, biztosan vannak Carrie-nek is olyan dolgai, amit inkább ő szeretne elmondani. Ilyen például Sebastian... Bár, az ő létezésének elárulásával talán még egy kicsit várni kellene, mert erre tényleg nem tudom, hogyan reagálna a friss apuka.
Komolyan figyeltem s hallgattam Greg minden egyes szavát a múltunkról. Jól esett, amilyen stílusban beszélt rólam, az arcán pedig fájdalmat láttam tükröződni, amikor rátért arra a pontra, mikor elhagyott minket. Mindig is tudtam, hogy nem azért tette, mert ezt szerette volna, egyszerűen így tudott minket biztonságban tartani. Azzal, hogy "megölték", most az én szívembe is kést szúrtak, pedig az se tegnap történt, mégis felkavart.
- Most meg is kaptad az igazi választ arra, hogy miért lettem virágárus, majd kertész. Greg annyi virággal halmozott el, hogy megszerettem őket is. - Régen azt mondtam Carrie-nek, azért lettem kertész, mert imádok a levegőn lenni, közel a természethez, boszorkány létemre pedig örülök is annak, hogy még közelebbi kapcsolatba kerülhetek az anyatermészettel. De a valós ok viszont ez volt. Greg szerettette meg velem a virágokat, miután pedig ő elment, nem maradt más tőle. Ha pedig Carrie nem lenne, és Greg úgy hagyott volna el, akkor nagy valószínűséggel ma már tényleg nem élnék. Mert akkor nem lett volna kiért élni.
- Édesem... Én megmondom mivel csavartam el apukád fejét, ezzel... - Mondtam, mialatt végigmutattam a testemen, aztán elnevettem magam, mert habár - gondolom én - ez is hozzásegített, de nem csak a külsőm miatt szeretett belém. Na de mindegy is, ezt majd úgyis ő válaszolja meg, én csak megint beleszóltam viccelődve. Úgy tűnik az alkoholt jobban bírom, mint régen, de így nagyon is vicces hangulatomba kerülök.
Gregre pillantottam és hosszan elvesztem a szemeiben, ahogyan a válaszon gondolkoztam. Melyik volt az a pillanat, az a tett, amivel elcsavarta a fejemet. Aztán beugrott az a téli éjszaka...
- Nem tudom mióta találkozgattunk akkor már, de tudom, hogy már éreztem iránta valamit... Télen, egyik éjszaka, mikor már elcsendesült az akkori, két napig tartó hóvihar, beszöktünk a városi parkba. Akkor sem tudtam, most sem tudok és valószínűleg ezután se fogok megtanulni korcsolyázni, a lényeg, hogy össze-vissza estünk keltünk. Ezt persze én kezdtem, de ő meg, hogy ne érezzem rosszul magam a bénázásom miatt, bohóckodni kezdett, aminek az lett a vége, hogy ő is a földön landolt. Aztán egyszer sikerült egy jó nagyot esnünk együtt. Nem is tudom, mennyi ideig feküdhettünk a földön, de már lefagytak az ujjaim. Akkor felkeltünk onnan és mielőtt bármerre is tovább mentünk volna, akkor kezeimet a kezei közé fogta, rájuk lehelt, dörzsölgette, hogy ne fázzak. Az volt az a pillanat, mikor megmutatta, hogy igen is megérdemli azt, hogy törődjek vele és hogy mennyire jó ember. - Mert hogy ő mindig azt képzeli, hogy nem volt jó hozzám, és hogy annyi szörnyűséget tett, hogy nem érdemli meg azt, hogy szeressem. De ez egyáltalán nem volt igaz.
Az emlékeim után gyorsan kifutottam a mosdóba és többször átmostam az arcomat hideg vízzel, sőt a csuklóimra is engedtem a vízből. Túlságosan felkavartak az emlékek, legszívesebben bezárkóztam volna valamelyik szobába és bőgtem volna, de nem tehettem meg, hisz itt volt Carrie, aki annyira boldog volt, hogy végre egy légtérben tartózkodunk és mesélünk neki. Miután lehiggadtam, visszasétáltam hozzájuk a nappaliba, majd visszaültem a kanapéra. - Jól vagyok, minden rendben, nyugi. - Suttogtam neki mosolyogva, közben töltöttem magamnak még egy pohárral, amit húzóra meg is ittam és kíváncsian figyeltem a továbbiakat.

Megráztam a fejemet és egy kisebb hitetlenkedő tekintettel néztem apukámra. Nem gondoltam volna, hogy szereti eltúlozni a dolgokat, meg ha eleve megfigyelt akkor azt is láthatta, hogy nem csak álltam ott, hanem az öklömmel kisebb fájdalmat is okoztam az ajtónak, már ha egyáltalán egy ajtó tudna érezni. De lehet még akkor is esetleg az öklömnek fájt volna jobban, mint most is, hiszen egy idő után a kedves és tündéri kopogás helyett, már izomból kopogtam az ajtón.
Vigyázz, mert a végén nagyra fog nőni az orrod, mint Pinokkió-nak. - mondtam neki viszonozva a kedvességet és viccelődését. Nem vagyok olyan, aki magára veszi ezeket a dolgokat, de sajnos nem mindig tudom megállni azt, hogy ne reagáljak az ilyenekre, majd még hozzá tettem a következő dolgokat is.  - Meg ha annyi ideje figyeltél már, akkor miért nem sajnáltad meg szegény ajtódat az ostrom ellen? - kérdeztem tőle egyre szélesebb mosollyal az arcomon, majd pedig egy apró puszit nyomtam anyum arcára, mert ő tényleg mindenre gondolt. De ekkor hirtelen átfutott az agyamon, hogy esetleg úgy tervezi, hogy ebben a városba fogunk maradni örökké? Erre a gondolatra a gyomrom görcsbe rándult a szomorúságtól, hiszen néha nehéz elengedni egy-két embert, de én döntöttem úgy, hogy eljövök onnét, így senkit se fogok emiatt hibáztatni. Néha valakit elveszítünk azért, hogy valakit meg tudjunk találni. És úgy éreztem, hogy ha esetleg a családom újra egyesülne, akkor ez a hiány, veszteség eltörpülne a boldogság mellett, amit most érzek. - Te mindenre gondolsz. - súgtam anyum fülébe, majd felhúztam a lábaimat és visszaültem a helyemre. Kényelmesen elhelyezkedtem, aminek az a lett a következménye, hogy újra a kutyusom visszafeküdt az ölembe, mintha attól félne, hogy bárki képes lenne elszakítani őt tőlem. Mondjuk az is tény, hogy mindig mellettem van és ha valaki bántani szeretne, akkor ahhoz a személyhez biztosan lenne egy-két keresetlen "szava".
De akkor konkrét dolgot nem tudnál mondani? - kérdeztem tőle csodálkozva, majd hirtelen mind a kettőjükre pillantottam.- Akkor most mind a ketten szint vallhattok, hogy mivel sikerült a másik félnek elcsavarni a fejeteket. - mondtam neki mosolyogva, hiszen kíváncsi voltam rá, de ott volt az a tény is, hogy talán ennek köszönhetően mind a ketten rájönnek arra, amire én. Természetesen én is tévedhetek, meg a felnőttek igazán makacsok tudnak lenni, de ha még egy kis reményt kapok arra, hogy lehetünk még egy család, akkor nem fogom feladni a küzdelmet és küzdeni fogok azért, hogy erre mind a ketten rájöjjenek. Persze azt is lehetne mondani, hogy csak én képzelem bele a dolgokba, de nem így van. Nem akartam semmit se beleképzelni, egyszerűen csak azt szerettem volna látni, ami a valóság és azt is látom. Aggódóan pillantottam anyumra, ahogyan kislisszolt a szobából,  mert nem értettem, hogy mi történhetett. Talán túl sok volt ez neki? Túl sok érzés kerítette őt hatalmába? Nem tudom, de aggódtam érte, mert azt  szerettem volna, ha anyum és apum is annyira boldogok, mint én.
Talán meg kellene őt nézni, nem? - néztem egy kisebb aggódás kíséretében édesapámra, majd lehörpintettem a poharam tartalmát, mert talán még se kellene utána mennem... Lehet egy kis magányra van szüksége, de egy fedél alatt egy vámpírral elég nehéz dolog lehet, hiszen apuci biztosan mindent hall.

There's no place I'd rather be...

Mosolyogva megvontam a vállam, mikor ráeszméltem, hogy valójában sose tudtam eltitkolni előle a nevetésemet, nos, akkor ennyit a jólneveltségről. Igaz hosszú évek távlatában már nem nagyon szomorodtam el miatta, mivel ahogy a legszebb szerelmeknek, úgy a mienknek is meglett a gyümölcse, aki most itt ül mellettem.
Az újabb teli poharat elvettem, majd óvatosan kortyolgattam a benne lévő italt. Drága kislányom nem tudom mennyi alkoholt ivott eddigi életében, de kezdtem azon aggódni, hogy talán túl hamar kiüti majd magát vele.
- A kocsiban van pár ruha a csomagtartóban, az mára megteszi, holnap pedig elmegyünk a cuccaidért. - Büszke voltam rá, amiért már mindent elintézett. Sőt, igazából ha már szállás is volt foglalva, akkor egészen nyugodtan el is mehettünk volna. Az egyetlen dolog, ami felkavarja ezt a tervet az az, hogy mindannyiunkban van már annyi mértékű alkohol, amivel nem ülhetünk autóba.
Ajkaim még szélesebb mosolyra húzódtak, amikor Carrie újabb kérdést intézett Greg felé. Erre én is kíváncsi voltam. Vajon mit hisz, mivel sikerült elcsavarnia a fejemet? Mondjuk egyáltalán nem volt nehéz dolga, hiszen már az első pillanattól kezdve tetszett nekem, az pedig, hogy én is tetszettem neki csak megkönnyítette a dolgunkat.
Újra megízleltem a poharam tartalmát, közben feltűrtem a kötött pulóverem ujját, mivel az alkohol fűtő hatását egyre inkább kezdtem érezni. Körbepillantottam a szobában, kíváncsian tekintettem minden egyes kis részletre és akaratlanul is elképzeltem magunkat itt. Kizárva a természetfeletti létezését a képből és csak a normális, átlagos emberi életre gondolva. Nagyon tetszett a ház, bár valószínűleg az is közrejátszott, hogy Greg maga építette az egészet. Ha esetleg eladósorba kerülne a ház, szívesen telepítenék egy rózsakertet a bejárathoz, ami még inkább feldobná. De ez már szakmai ártalom és munkára ma este nem szabadna gondolnom.
A folyosó felé szegeztem tekintetemet, hogy megjegyezzem, balra a második ajtó a vendégszoba, ott fogjuk az éjszakát Carrie-vel eltölteni. A holnapon pedig egyelőre nem kezdek el aggódni, hisz az még várhat. Most szeretném kiélvezni ezeket a pillanatokat, mikor a számomra legfontosabb emberek a világon végre találkoznak és megismerik egymást. Hiszen hiába telt el huszonegy év, Greg is éppen annyira a családomnak számított, akárcsak Carrie.
Mikor tekintetem visszavándorolt Greg-re, megint felgyorsult a szívverésem, ennek pedig nem örültem, mivel tisztában voltam azzal, hogy ezt ő is hallja, így újra megittam poharam tartalmát, majd az üres poharat az asztalra helyeztem. Aztán kislányunk felé fordultam, aki valósággal itta az apja szavait. Boldog voltam, amiért ilyen jól alakult ez a találkozás, de közben meg is rémültem, mert nem szerettem volna, ha ez csak egy múló szeszéllyé válna. Viszont mivel ezt se ma fogom kideríteni, hogy vajon mennyire lesz hosszú életű ez a "kapcsolat", próbáltam nem rágódni ezen.
- A mosdót merre találom? - Egy csenddel tarkított percben vetem fel a kérdést, mikor úgy érzem, égni kezd az arcom. Nem vagyok rosszul, nem is az alkohol miatt történik mindez, egyszerűen csak túl gyorsan történt ez az este és túl jó irányba haladt és azt hiszem... bepánikoltam. Úgyhogy csak egy pillanatnyi egyedüllétre és jéghideg vízre volt szükségem, hogy szó szerint lehűtsem magamat.

Nem akartam beleszólni a "felnőttek" dolgába, így inkább csak csendesen hallgattam azt, amit mondtak és azt ahogyan egymás dolgaira reagálnak. Jó érzés volt, hogy nem estek egymás torkának se, illetve úgy éreztem, hogy még mindig megvan az a bizonyos kötödés közöttük. Legalábbis a tekintetük erről árulkodott, amikor egymásra pillantottak. Sokszor azt mondják, hogy a gyerekek sok mindent észre vesznek és én a lányuk vagyok, így nem csoda, ha felismertem azt a bizonyos dolgot. Lehet csak röpke pillanatra jelent meg, de akkor is ott volt és remény adott. Természetesen erről se beszéltem volna soha, vagy legalábbis most nem. Inkább örültem, hogy kezd minden jó irányba haladni az életemben, még akkor is, ha volt egy fájó pont továbbra is az életemben, hiszen valakit továbbra is ott kellett hagynom. Ott, ahol eddig éltünk, de ezek a percek mindent megélnek, hiszen gyerekkoromtól kezdve mindig is erről álmodtam, hogy egyszer együtt lesz a család. Lehet még nem úgy, de esélyt láttam arra is és bíztam ebben.
Csendesen hallgattam a megismerkedésük történetét, hiszen már ismertem főleg, anyum szemszögéből. Sokkal inkább érdekelt volna az, hogy apum miként élte meg a dolgokat és miként emlékszik vissza rá. Hiszen két különböző személyről van szó, így valószínűleg teljesen másképpen élték át a dolgokat. Lassan bólintottam, hogy én is ugyanezt hallottam korábban is, majd elvettem az újabb teli poharat és megkóstoltam. Ezt most lassan és ez már sokkal inkább tetszett. Hamar el is tűnt a pohár tartalmának a fele.
Köszönöm az útba igazítást, de egy tényt elfelejtesz, hogy nem bőrönddel érkeztem. - mondtam neki mosolyogva, majd sietve hozzá tettem. - Azt elhagytam út közben.. vagyis akarom mondani a hotelben foglaltam magamnak szállást és ott van minden cuccommal együtt. - mondtam neki sietve, hiszen néha eléggé sajátos nyelven beszéltem. Anyum biztosan értette már az első mondat után, hogy mire akarok gondolni, de abban már nem voltam biztos, hogy édesapám is értette volna és most még nem is a pia beszélt belőlem. Lehet van ágyam és szobám, de ruhám az nincs, legalábbis nem itt.
A történet folytatását is szeretném tudni, mert kíváncsi vagyok mivel is sikerült teljesen elcsavarnod eme csodálatos nő fejét, aki az anyukám. - mondtam apumnak szegezve a dolgot, mert most őt szerettem volna hallani, hogy miként is emlékszik a dolgokra. Miközben az italomat kortyolgattam, amit időközben újra is töltöttem csendesen vártam arra, hogy elkezdje a történetet.

There's no place I'd rather be...

A feszültség érzékelhető volt a szobában, bár az is igaz, hogy a whiskey mindannyiunknak segített egy kicsit ellazulni. Az ismételten egy jó pont volt Greg számára, hogy nem dobta ki Buddy-t az otthonából. De csak most tudatosult bennem igazán, hogy mi is ez a francia bulldog párhuzam kettejük között.
- Yoda... - Nevetve suttogom magam elé s persze nem annak örülök, hogy szegény kutyus már nem él, de ez a név mindig ilyen reakciót váltott ki belőlem. Egyetlen egyszer bírtam ki nevetés nélkül, az pedig akkor volt, mikor megismerkedtünk. Valahogyan szóba kerültek az állataink, így Yoda is, én pedig pusztán illedelemből és mert nem akartam rossz benyomást tenni rá, visszatartottam a nevetésemet. Most azonban már nem voltam ennyire jól nevelt, de valószínűleg nem is haragszik rám emiatt. Amire abból következtetek, amit az imént mondott.
- Köszönöm, ezt igazán jó tudni, hogy Yoda után még én is tudtalak boldogítani pár évig. - Viccelődöm vele, hogy még jobban oldjam a bennem lévő feszültséget. Hiszen szemmel láthatóan én éreztem magam a leginkább kellemetlenül ebben a szituációban, lánykámnak már ez az egy pohár alkohol is segített a megnyugvásban.
-Húha, minden titkomra most akkor fény derül? Lehet nem lesz elég az az üveg. - Bólintok a whiskey-s üveg felé, de ezt is persze viccelődésből csupán, hiszen nem szeretnék lerészegedni, azt pedig tudjuk, hogy nekem pár pohár alkohol is megárt.
- Akkor, ha már füllentésnél járunk, Carrie be kell vallanom valamit. - Kislányom felé fordulok és mélyen a szemeibe nézek. - Hazudtam az apádról. Ő nem egy orosz multimilliárdos volt, aki azért hagyott el minket, hogy űrhajós legyen. Sajnálom. - Teljesen komolyan beszélek hozzá, de a végére hangosan elnevetem magam. Sose mondtam ilyesmiket Carrie-nek, de olyan magas labdát kaptam a füllentéssel kapcsolatban, amit muszáj volt lecsapnom. Megnyugodva hátra dőltem a kanapén, vettem pár mély lélegzetet és komolyra fordítottam a szót.
- Az igazat megvallva, tartottam a neked tett ígéretemet. Annyi éven át, olyan jól bírtam, hogy ne beszéljek rólad, holott néha nagyon nehéz volt elkerülni, főleg, mikor viszont láttam pár jellemvonásodat benne. Aztán amikor beteg lettem, kórházba kerültem és tényleg úgy hittem, hogy meg vannak számlálva a napjaim, akkor mesélni kezdtem neki. A találkozásunkkal kezdtem, ami akár egy romantikus vígjátékba is paszolt volna. Én éppen randin voltam, a srác egy bárba vitt, meccset nézni. Míg ő kiszaladt a mosdóba, én elmentem és kértem magamnak egy italt, amit Gregre öntöttem, mikor beleütköztem. Ő viszont udvariasan felvette volna a földről a poharamat, de lefejelt. Szóval mi szó szerint egymásba ütköztünk. Később pedig kint a parkolóban találkoztunk, ahova egyedül mentem, mivel kedves randevúpartnerem lerészegedett és mondjuk azt, illetlenül viselkedett, ezért otthagytam. Greg viszont felajánlotta, hogy hazavisz. Utána pedig már minden jött magától... - Végig Carrie-re néztem, míg meséltem, de a végén rámosolyogtam Greg-re. Igaz, túl hosszúra eresztettem a válaszomat, de nem zavart. Örültem, hogy annyi év után végre nyíltan beszélhettem a kapcsolatunkról, ráadásul nem azért, mert a halálos ágyamon feküdtem. Így minden sokkal jobb volt. Azt pedig észrevettem, hogy míg az apjával való első találkozásunkról beszéltem, megnyugodtam. - Kihagytam volna valamit? - Kíváncsiskodtam, majd vártam a következő kérdést. Gondolom, így zajlott eddig köztük a beszélgetés: Carrie kérdezett, Greg pedig jószívűen felelt, úgyhogy most újra eláraszthat minket a kérdéseivel.

Reménykedtem abban, hogy nincsenek kitiltva a kutyák, de ha buddy nem maradhat, akkor én se fogok estére maradni. Bári bármit is mond. Talán azért kicsit néha makacs is vagyok, de nem érdekel. Vannak olyan dolgok és olyan személyek az életemben amikről és akikről senki kedvéért nem mondanék le és ilyen volt Buddy is. Mindig velem volt és nem nagyon hagytam magára. Ő mindig ott volt velem és ezért hálás leszek neki, hogy soha nem fordított hátat nekem még kutyalétére is. Pedig biztosan volt olyan időszak, amikor nálam jobb gazdája is lehetett volna. Elég csak arra gondolni, amikor megjelent az erőm és milyen balesetek történtek.
Akkor legalább kutyák terén egyezik az "ízlésünk". - mondtam neki mosolyogva, majd egy aprót ajkamba haraptam, amikor a mondandójának a végét is meghallottam. Fura volt ez a helyzet, de úgy éreztem, hogy mind a ketten egészen jól viselik a dolgot. Féltem attól, hogy nagyobb lesz a feszültség vagy esetleg túlzott hallgatásba burkolóznak, de szerencsére nem így történtek a dolgok. Csendesen ültem ott egy darabig, főleg a magán akcióm után. Azt hiszem nem kellett volna ezt mondanom, de ez az egyik legnagyobb hibám talán, hogy ami a szíven az a számon is. Figyeltem őket, majd helyeslően bólintottam arra, amit apum mondott, mert most kezdődött volna az egyik legjobb történet. Kicsit hátrébb csúsztam a kanapén és lehúztam a pohár tartalmát. Egy kisebb fintor ült ki az arcomra, mert nem volt éppen a legfinomabb nedű, de úgy éreztem, hogy szükségem van erre is még édesanyám bátorító simogatása mellett.
Nos, melyikőtök kezdi a múlt egyik meséjét? - kérdeztem tőlük kíváncsian és közben az ölemben pihenő kutyusomat kezdtem elsimogatni. Lassan érezni kezdtem azt is, hogy milyen hatása van eme nedűnek. Eleinte talán egy másodpercre úgy éreztem, hogy nem bírom, de utána valami fura és kellemes érzés borította be a testemet és csak csendesen ültem ott. Mintha képes lett volna kicsit lenyugtatni és a pörgésemből visszavenni.