- Nekem tökéletes.- bólintottam egyszerűen, de aztán csak sikerült egy kósza mosolyt szabadon engednem. - Akkor ha... - fordultam valahogy automatikusan a hátam mögé, fülembe kúszva a nem is olyan messze ringatózó fák lombjainak megcsikordulása a szélben - Ha nincs most rám szükséged, akkor eltűnnék néhány órára. - fordultam vissza hozzá. - Ideje lesz végre dolgoznom kicsit. - mosolyodtam el másodszor is a szemeibe. - Pár óra múlva itt vagyok. - szívtam be hosszan a levegő illatát és éreztem, ahogy az erdő hívogat. Már olyan rég tettem ezt, hogy szinte már nem is emlékszem rá.

Bár nem voltam egészen biztos benne hogyan is kezdjünk majd hozzá hogy boszorkányokat kérjünk meg egy ilyen varázslatban való közreműködésben, de... abban biztos voltam, hogy jó ha velem jön Ő is, hisz mégiscsak kettőnkön áll a helyzet.
- Rendben, én csak örülök ha jössz velem - mondtam neki, ahogy felállt, s kissé elgondolkodva folytattam aztán amikor kérdezni kezdett. Bár ahogy megállt közvetlen előttem, beszéd előtt szükséges volt nyelnem egyet, és zavartan sütöttem le a szemem, de... aztán erőt véve magamon visszanéztem a szemeibe. - Hát... ha már így kitaláltuk, azt hiszem én ma délelőtt kerítek pár boszorkányt akik segíthetnek, és... utána délután megkereshetnénk őket, ha neked is megfelel így...
Fejben már megvolt az ötlet, hogyan is kereshetek efféle boszorkányokat, s csak remélni tudtam hogy a mai világban sem védik még magukat ilyenféle keresési módozatok ellen...

Nagyot sóhajtottam. Nem voltam annyira gondterhelt, mint inkább csak úgy válaszul az elhangzottakra.

- Én azt hiszem ebben rád kell támaszkodjak. - találtam vissza a szemeibe - Ez az egész... nekem még mindig új. - ráztam meg a fejem enyhén elismerően - De minden további nélkül veled tartok. - néztem vissza rá - Bárhová, és bármikor. - bólintottam finoman - Amikor azt mondod menjünk... én megyek veled. - tartottam még mindig a szemeit, hogy tökéletesen láthassa az őszinteségemet. Hogy nélküle? Fogalmam sincs róla mihez kezdhetnék. Ez az egész... - áh, hagyjuk. - ráztam meg újra hitetlenül a fejemet, de az egész, csak ott benn játszódott le. Viaskodás... az elmével. Vagy valahogy így mondják mikor hallottam a tv-ben, de így, átélni, sokkal megerőltetőbb volt.

- Szóval megyek veled! - tértem vissza a tényekre és felálltam a hintaágyról, hogy lerakjam a kezemben közben üressé váló poharat.

- És akkor most? - álltam meg közvetlenül előtte - Hogyan tovább a mai nappal? - néztem vissza a szemeibe - Esetleg segítség, vagy... - álltam meg itt félúton. Ha nem kellek, már tudtam is mihez kezdek.

Mikor elmosolyodott, én is így tettem. Örültem hogy nem erősködött. Igazából úgy gondoltam, ha valami olyan adódna a ház körül amit nem tudok egyedül megcsinálni, úgyis kérném hogy segítsen, és szerintem segítene is... így nem kellett külön szó rá, hogy az ittlakásért dolgoznia kéne..

A gondolataimból felriasztott, mikor hangja újra felém szólt, s először értetlenül pislogtam, mire is gondolhat a szavak alatt. Aztán mikor kiegészítette hogy a teliholdra, már én is mélyen egyetértettem. És nem csak azért, mert nem szerettem volna újra olyan rosszul végezni, és/vagy csalódást okozni... hanem azért is, mert az Oliverékkel történtek után tényleg... szerettem volna ha sikerül... Bár a farkasokkal sem volt jobb a viszonyom, mégis... néhány vámpír ellen örülnék ha ez a varázs sikerülne most már...
- Tudom. Én is akarom hogy sikerüljön. még amíg van ez a kis idő hátra addig... megpróbálhatnánk keríteni a városban pár boszorkányt, és megkérni őket hogy segítsenek. Több erő, és több test melyben megoszlik az erő. Akkor kibírnánk... - mondtam csak, inkább átütemezve, minthogy azt mondjam ami igazából az igazság lett volna, hogy... ÉN bírom majd... Hisz a múltkor is Ő volt aki jobban bírta, jobban viselte... Ő hozott haza engem is... én mondtam fel a szolgálatot... miattam nem sikerült, de... most mindent bele akarok adni, mert igenis sikerülnie kell. Képesek vagyunk rá! Tudom és akarom! A nagy varázslatok kulcsa, hogy ne egyedül vágjunk neki. Itt hibáztam... gyenge vagyok egyedül, kellenek még boszorkányok. A vérem tagjai lennének a legjobbak de hát... ma már nem művelik annyian a boszorkányságot mint anno... így másikat is be kell vonni, a fő, hogy boszorkányok legyenek.

Lassan mosolyodtam el. Inkább óvatosan, csak úgy a bajszom alatt, vagy hogy is fogalmaznak sokszor a fehérek. Kedves gondolat volt, hogy úgy gondol rám, mint aki bármitől is képes megvédeni, és igen, talán így is volt egy betörő vagy bármi más bejövetele során, de itt sokkalta nagyobb dolgok forogtak kockán. Olyan dolgok amiket én még szinte egyáltalán nem ismertem. Tudtam... a fejemben, valahonnan megvolt az a bizonyos mély tudás és ismeret egyszerűen mégsem értettem. Mintha még... nem készültem volna fel, vagy... Aztán hirtelen jött a semmiből a gondolat.

- Legközelebb nem hibázhatunk.- néztem fel enyhe fejbiccentéssel a szemeibe. Talán nem értette mire is gondolok, vagy legalábbis a szeme valami efféléről árulkodott, és én... - A telihold. - bólintottam helyette. Már alig egy hét. - biccentettem megint. - Most nem hibázhatunk. Muszáj lesz sikerülnie. - sóhajtottam nagyot megmocorogva a hintaágyon. Talán a dolog feszültsége, vagy csak az érzés, hogy addig tehetetlen vagyok, hogy bármikor, bármelyik nap bármelyik órájában prédává válhatunk, ő... én... vagy úgy egyáltalán bármelyikünk. Kétségbeejtő volt. De valahol éreztem, hogy ez, ott benn, nem az én kétségbeesésem. Valami volt ott. Valami sokkal nagyobb! Egy kapcsolat. Még mindig nem szűnt meg a kapcsolat. Egyszerűen éreztem!

A teámat kortyolgatva követtem pillantásommal Joshua tekintetét, és ahogy a hintaágyról esett a kérdése, mosolyogva bólintottam rá, hogy persze, nyugodtan. Amint Ő leült, én is követtem, és odasétálva most is Őelőtte támaszkodtam a korlátnak. Úgy éreztem... bár már kétszer is egy ágyban aludtunk, de mégiscsak így illendőbb, hogy megtartom ezt a kis távolságot közöttünk.
- Igaz, tényleg kellemes. És a reggel is olyan szép - mosolyogtam, és körbekémleltem a még csendes utcát. A levegő ugyan hűs volt, ám az idő mégis csodaszép. Nem is tudom, kedveltem az őszt...
Mikor Niah ismét megszólalt, érdeklődőn figyeltem, mibe is kezdett bele.
- Ohh... Joshua, én igazán nem... nem várom el hogy dolgozz ezért... hisz... én... nekem teszel szívességet azzal hogy maradtál, és... tudom, ez így ostobán hangzik, de nekem... olyan érzés mintha vigyáznál rám... - pirultam kissé bele a helyzetbe. Jól van... gyáva nyúl vagyok, nesze nekem, erről ennyit... több szót nem is érdemel... Torkomat kicsit zavaromban megköszörülve folytattam. - Szóval... igazán nem várom el hogy dolgozz...

- Köszönöm. - bólintottam felé mosolyogva és bármennyire is bírtam a hideget, tényleg kellemes volt a bögre forró melege a kéznek. Aztán mikor a lábamra pillantott és kérdezett, én is lejjebb hajtottam a fejem.

- Nem. Már megszoktam. - mosolyogtam újra fel, azzal kinéztem magamnak a távoli hintaágyat a másik végletben, majd felé mutatva újra Emilyre néztem.- Szabad? - emeltem meg kérdőn a szemöldököm, és minek után bólintott, megindultam arra, és felhúzva a lábaimat leültem. - Kellemes napunk van. - mosolyogtam rá miután belekortyoltam a messzire illatozó gyógyfüvesbe. Minden egyes darabját ismeretm. Közérzet javító. és bár az ég világon semmi bajom nem volt a közérzetemmel, mégis jól esett csak úgy kortyolgatni. - Azon gondolkoztam Emily... - kezdtem aztán bele - Hogy már napok óta itt lakom nálad. Azóta, hogy... - bólintottam szavak helyett, de nagyon jól tudta mire is gondolok. - És azon is gondolkoztam, hogy valahogy meg kéne fizetnem. - kortyoltam még egyet, lesütve a szemem. - És mivel pénzt nem fogadsz el... arra gondoltam, hogy ledolgozhatnám. Valahogyan.- találtam vissza újra a szemeibe.

Egészen addig figyeltem Őt csendben, míg be nem fejezte a rituálét. Mikor aztán kinyitotta a szemeit és rám nézett, elmosolyodva böktem a gőzölgő bögre felé.
- Gondoltam neked is jólesne egy forró tea. Kicsit hűvös már a reggel... - néztem kicsit bizonytalanul a csupasz lábai felé. Bár egyikünk se abból a népből származott melynek végét jelenthetné a hideg, de azért a mai században már nekünk is kijár a komfortérzet. - Nem fázik a lábad?

(Joshua szobája)

Édesen simogatott a nap fénye. Korán volt még, nem túl korán, de éreztem még a hajnali nyirkosságot a levegőben. Szerettem ezt az időszakot. Mindenki azt mondja milyen jó későn kelni. Milyen jó lustálkodni. Én mégis szerettem ilyenkor belélegezni a levegő illatát, magamba szívni a korai hűs pára leheletét és egyszerűen eggyé válni mindazzal ami körülöttem lebeg. A lelkek... a szellemek... a levegő... és az ezernyi madár messze ringó, korai hangja. Ez az időszak kellett. Minden egyes nap kellett, hogy békésen indítsa a napot. Pótolhatatlan és feledhetetlen. És én egy szemernyit sem zajongva, nem változtatva meg az ébredő város hangját, csak lekuporodtam, magam alá húztam meztelen lábaimat és belekezdtem.

Nem tudom mikor érkezett meg. Emily. Nem figyeltem. Máshol jártam. Teljesen máshol. Egyesek azt mondják, hogy benn a fejemben, de én szerettem azt hinni, hogy annál sokkal távolabb. A lelkekben. A halott lelkekben... és az élőkében, a lélegzőkében, az Anyatermészet végtelen, mély sűrűjében, szívembe fogadva a rajzolatát...

Az utolsó ütemek elmúltával lassan tértem vissza a létezésbe. Az érzékeim fokozattal tértek vissza, a hallásom már érezte az előttem ácsorgó alakjának lélegzetét, és ugyanolyan lassan nyitva meg a szemem, már a fejem is befogadta a képeket.

- Ennyi volt... - beszéltem halkan - Elmentek... - vetítettem egy könnyed mosolyt habár teljesen biztos voltam benne, hogy neki teljesen mást jelentenek. Nekem az őseimet. Akik folyton fogják a kezem, itt vannak körülöttem, és megtisztelve fogadják az éneket. Neki meg.... Ő fehér. nem tudom hogyan magyarázzák ezeket, de nem is annyira bántott meg, hogy a többség nem hitt benne. Lassan tettem le a földre a csörgőt és a dobot, és álltam fel két talpra. A veranda már egy kissé hidegebb volt, de nem számított. Ősz van. A fagy közeleg...

(Konyha)

Ahogy kiléptem az ajtón, kezemben a tálcával, elmosolyodtam mikor megláttam Joshuát. Nem akartam közbeszólni amíg dalolt, a világért sem szerettem volna ha miattam félbehagyja. Odaléptem hozzá, és letettem mellé az asztalra a tálcát, majd a saját teám kezembe véve, a korlátnak támaszkodva hallgattam őt.

(ház és előszoba)