Tudtam, hogy ez nem mehet így tovább, hogy változtatnom kell ezen az egészen, már csak az volt a kérdés, hogy miként. Két lehetőség volt. Egyik az, hogy megölöm magamat és többé semmi se fog létezni. A világ megszabadul egy vérfogyasztótól, a másik pedig az volt, hogy az összetört lelkem, illetve szívem darabkáit összeszedem és megragasztom, szép lassan pedig betapaszozom azt, ahova nem illik egyetlen egy darab se, hogy megállítsam a vérzést és ezt a fájdalom hullámot, ami hatalmába kerített. Csendesen lépdelek az illető felé, pedig tudom, hogy nem kellene. Messzire kellene elmennem és magára hagynom, hiszen a fülemben dalol a szívének a ritmusa és még az se érdekel, hogy vámpír. Éhes vagyok, nem is kicsit. Menni alig bírok már, de még tartom magamat. Eléggé idős vagyok, így nem értem, hogy miért is kellene oly könnyedén a halálangyalának magával vinni-e. Így legalább vezekelhetek a sok ártatlan lélekért, akiket megfosztottam az élettől, de aztán hirtelen minden megváltozik. Már csak az illata ismerős az arca is, amikor a szemünk találkozik. Szinte már szégyellem magamat amiatt, hogy ilyennek lát, de még se tudom már megváltoztatni a dolgokat. - Ez nem vicces. Te is tudod, hogy mindig is fontos voltál számomra! Mindig is utáltam magamat amiatt, hogy csak úgy hátat fordítottam neked és magadra hagytalak, de úgy éreztem, hogy már képes vagy vigyázni magadra és jobb életet érdemelsz, mint ami mellettem kijuthatott neked. Ezért kaptad akkor meg a napfénygyűrűdet is, mert jobb életet érdemeltél…- mondom szinte suttogva, egyre inkább elhal a hangom, mintha az erőm is fogyatkozóban lenne. S közben egyre inkább nő a távolság köztünk. A lábaim meginognak, de még sikerül talpon maradnom. Figyelem őt és szinte a vesémben érzem a pillantását és azt, hogy mennyire fáj neki az, hogy így kell látnia, de végül addig hátrálok, míg a terasz lépcsőjében meg nem botlok és sikeresen fenékre nem esem, mondhatni leülök. Arcomat kezembe temetem és érzem, ahogyan egy-két könnycsepp végig gördül az arcomon… - Menni alig bírok, hetek óta nem ettem semmit se. Mondhatni kiszáradtam Seb…- csuklik el a hangom és a korlátnak dőlök. Legalább volt még valami ép ebben a házban. Figyelem őt és nem mozdulok. – Nem akarok senkit se bántani és nem lennék képes menni se. Talán két lépés után össze is esnék. – teszem hozzá elhaló hangom, majd megrázom a fejemet. – Nincs mit mesélnem. Az életem kudarcot vallott. Mindent elveszítettem, ami számomra fontos volt, vagyis már csak te maradtál. – s lemondó nevetés hagyja el az ajkaimat, de szerintem még a sivatagban sincsen ilyen szárasság, mint ami engem ural. – Elveszítettem még a lányomat is, így miért kellene élnem? A te életedet is tönkre tettem, nem igaz? – fordulok felé egy gúnyos mosoly keretében. Nem ő kérte egykoron, hogy vámpír legyen. Én döntöttem róla és azóta is biztosan emészti az a lány halála őt. Minden rossz forrása én vagyok.
Ez a ház mindenről árulkodott csak arról nem, hogy az én Shanna-m élt volna benne. Ő ennél sokkal másabb volt. Ez az egész egyáltalán nem őt tükrözte. Ezért is akartam máshol keresni, hátha az információm tévesek és már régóta üresen áll a ház azért néz úgy ki, mintha az egész egy romhalmaz lenne. De talán pontosan az is. De akkor ez valószínűleg az ő lelkének a mása, hiszen minden ragyogott körülötte, mikor ismertem. Ő volt maga a napsugár és most ez a hely olyan sötét és meggyötört, hogy szinte belesajdul a szívem a látványába. Ezért is reménykedem abban, hogy az egész csak egy látszat semmi több, hogy mindez mögött ott van az a leányzó, akit én magam ismertem, de mikor a tekintetem megtalálja a szőke hajzuhatagot, megérzem azt az ismerős illatot, de mikor a tekintetem találkozik az övével nem látok mást, mint erőteljes fájdalmat, ami felemészti az ember lelkét. – Hát, ha már azt hiszed, hogy engem képzelsz magad elé, ha bediliznél, akkor van azaz érzésem, hogy igazán jó hatással voltam rád. Vagy egyszerűen csak nagy benyomást tettem rád. De örülök, hogy engem tisztelsz meg a fejedben lévő hangocska kinevezéssel. De nem őrültél meg. Itt vagyok. Bár, ha megőrültél volna, akkor pontosan ezt mondanám, nemde? Na, mindegy is. A lényeg, hogy itt vagyok te pedig nem vagy őrült csak rohadt rossz passzban, de ennyi.– Egyszerűen csak rá kellett néznem és az életkedvem egy része olyan könnyedén tűnt el, mintha nem is létezett volna. Fájt ránézni, mert azzal átruházta az emberre a fájdalmát, de nem azért jöttem ide, hogy ítélkezzek felette. Meg amúgy sem számítottam arra, hogy ennyire rossz passzban lesz, de ha már itt vagyok a legkevesebb, hogy megpróbálom felvidítani. Legalábbis a barátoknak pontosan ez a dolguk. Én pedig pontosan ez vagyok. Vagyis több vagyok, mint barát, de kevesebb mint egy szerető, aki átölel a hideg éjszakákon. Testvérek vagyunk. Vagyis igazából már nem nagyon tudom hova tenni magunkat ennyi év elteltével. De nem is az a feladatom, hogy megbélyegezzem a kapcsolatunkat. – Arra aztán várhatsz, hogy elmegyek. Na, akkor valami kevésbé forgalmas hely? Bármire kapható vagyok, csak kérned kell. A falaid pedig sosem voltak olyan erősek velem szemben, szóval nem szeretném, ha már megint hoznom kellene egy buldózert, szóval légy szíves beszéljünk felnőttek módjára, vagy ne beszéljünk egyáltalán, hanem menjünk el valahová és add ki magadból mindazt, ami ennyire megviselt. – Nem vagyok gondolatolvasó. Bármennyire is szeretném tudni, hogy mi a gondja azt csak ő mondhatja el nekem. De ha nem akarja azt is megértem, de nem fogom végignézni, ahogy szenved és hátat fordítani sem fogok.
Azt mondják, hogy az élet kegyes, de egyáltalán nem éreztem annak. Egyre inkább közelebb sodrottam a csalogató sötétséghez, ami azzal kecsegtetett, hogy nem kell semmit se éreznem. A fájdalmam egyre inkább felemésztett és már csak két kiutat láttam. Vagy a halál, vagy pedig az érzelmek nélkül élet, de mindig is büszke voltam a kitartásomra, arra hogy erős vagyok és még a legnagyobb viharokban is sikerült talpon maradnom, de olyan dolgokat veszítettem el az életben, amik egyszerűen megtörtek, de már abban se voltam biztos, hogy igaz volt és nem csak álom volt, vagy valami boszorkány szórakozott az elmémmel. Ki tudja, hogy mire képes egy-egy némber. Bár eddigi életem során a boszorkányokkal jó viszonyt ápoltam, mert segítettem a vámpírok megszelídítésében, ha pedig nem sikerült, akkor jöttek ők, végül pedig a kegyes halál vagy a végzet. Attól függ, hogy ki hogy szereti nevezni. Szerettem ezt a házat, de mégis úgy éreztem, mintha a pokol egyik magánzárkája lenne és nem lenne kiút belőlem. Egy lépés, egy roppanás, majd még egy lépés és recsegés hangja töltötte be a teret. Egy pillanatra lehunytam a szemeimet és éreztem, ahogyan még így is utat tör magának egyetlen egy könnycsepp, de nem rohant. Lassan folyt végig, mintha a fájdalmamtól akarta volna megszabadítani a lelkemet, de ez már képtelenség volt. A házat se nagyon hagytam el mostanában. Semmi értelme nem lett volna, hiszen túl régóta nem ízleltem már vért, túl régóta nem láttam a napot oly fényesen ragyogni az égen, mint régebben. Reményt és békességet adtam mindig is másoknak, de most engem fosztottak meg. Nem volt többé se oly édes a madarak dallama, mint egykoron. Egyszerűen csak pusztítás honolt, mind a lelkemben, mint a házamban. Lassan nyitottam ki a szemeimet és úgy pillantottam körbe. Sok háborút láttam már, de ez egyik se volt fogható. A legveszélyesebb háború mindig is a lelki háború volt. Nem csak a környezetet tudja elpusztítani, hanem az emberek lelkét, szívét. Valami neszre leszek figyelmes, fülelni kezdek, ismerős illat, majd pedig ismerős az arca. Egyszerűen csak megállok mögötte, mint egy élőhallott. Talán el kellett volna bújnom, de már késő. Az illető megfordul, s hirtelen a lábaim a földbe gyökereznek. Csak figyelem azt a szempárt, amit oly jól ismertem már. Hallom, hogy beszél, de alig vagyok képes felfogni azt, amit mond. Egyszerűen az elmém fáradt, olyan, mint ahol már nem képesek azok a kerek forogni. Koncentrálok, majd amikor az utolsó szavakat is meghallom, hogy elmehetünk, akkor teszek egy-két lépést hátra, mert nem. Nem mehetek sehova. Pláne nem emberek közé, amikor szinte a szívének a ritmusát, ereiben csörgedező piros folyadéknak a ritmusát is a füleimben hallom. Éhes vagyok, de nem-nem szabad. Sebastian, tényleg te vagy az, vagy megőrültem? - kérdezem meg alig hallhatóan. Más esetben biztosan a nyakába ugranék, de most még abban se vagyok biztos, hogy ez a valóság, vagy a képzeletem szüleménye csak. Végül sietve rázom meg a fejemet. Nem mehetek sehova. Veszélyes vagyok. Nem akarom ezt érezni, de bántani se akarok senkit. Inkább menj el te is! – mondom szinte ellentmondást nem tűrően, majd meg se várva a válaszát elindulok vissza felé a lakásba. Már ha nem állja az utamat. Bántja a szemeimet is ez az erős fény. Túl sokáig voltam a sötét ház fogja. Nem akarlak bántani... – motyogom úgy, mint akinek elmentek otthonról és közben minden erőmmel azon vagyok, hogy a lábaim ne adják meg magukat. Már nem kell sok, még egy-két nap vér nélkül és elvesztem az eszemet, majd szép lassan egyszerűen a halál magához ölel és nincs többé véget nem érő sötétség.
Készítettem magamnak egy listát erre az évszázadra is és míg egy újabb kisebb világköri utat terveztem be magamnak így, azt gondoltam, hogy erre most már nem tervezem egyedül indulni, habár nem biztos, hogy el tudom rángatni Shanna-t magammal bármennyire is szeretném, ha képesek lennénk elmenni együtt valahova. Nem tudom, hogy mi a helyzet most vele és lehet, hogy nem fog kiugrani a bőréből, hogy csak így hívatlanul betoppanok, de azért remélem, hogy az öröm nagyobb lesz, mint a harag, hogy ennyi idő után képes vagyok újra idetolni a képemet. A legújabb információim szerint a királykisasszony éppen Mystic Falls-ban éli mindennapjait és ehhez társult is egy cím, amit vagy ezerszer megnéztem és körbe jártam azt a házat, ahová szólt, mert az kis híján romokban volt. Vagyis inkább azt mondanám, hogy alig állt már a lábán. Talán mégsem volt olyan megbízható a forrás, akivel üzletet kötöttem. Ezért szereztem neki egy gyűrűt, ami védi a napfénytől! Na, szép. Bár meggyőződhettem volna Google Maps-el is arról, hogy mégis milyen ház van itt, amit meg is teszek, de az a helyzet, hogy olyan lassú a mobil netem, hogy már úgy érzem földhöz vágom a telefonomat, amikor végre betölti és a pár éves kép még egy igazán szép házikót mutat. Rendkívül érdekes. Ha pár éve ilyen volt, akkor mégis mi történt, hogy ez lett belőle? Talán valami baleset? Ha, igen lehet, hogy a szomszédok tudnak valamit, hogy hova költözött most, vagy hogyan alakult az élete. Zsebre vágtam a telefonomat és elindultam, hogy bekopogtassak az első szomszédhoz, amikor egy illat játszadozott az orrommal és, mikor megpördültem ott állt ő teljes valójában, habár rendkívül beesett szemekkel, mint aki már napok óta nem aludt rendesen. – Shanna! Jó látni téged. – Közeledek felé egy hatalmas vigyorral az arcomon, habár kicsit bűntudatom lesz, amiért ő ilyen pocsékul néz ki én meg úgy vigyorgok, mintha ez lenne életem legjobb napja. – Meg sem kérdezem, hogy vagy, mert rád van írva. Abban sem vagyok biztos, hogy meg kellene kérdeznem, hogy mi történt, ami így a padlóra küldött, de hé.. Elmehetünk valahova, ha gondolod. Azt csinálunk, amit csak akarsz. – Azt hiszem most el kell tolni azt a bizonyos kis világ körüli utat. Annyi lehetőségem van még megejteni, hogy csak na.
Az egész testem remegett. Azt hiszem ez a sok hatása. Szapora léptekkel indultam haza és észre sem vettem, hogy a szapora lépésekből, hogyan is kezdtem el futni. Sokan kíváncsiskodó tekintettel pillantottak rám másokban beleütköztem, de senki nem próbált megállítani, hogy mi a bajom. A hajam az arcomhoz tapadt a vérnek köszönhetően. Szinte mindenemet vér borította mégsem érdekelt különben senkit sem. Azt hiszem ez azért van, mert már hozzászoktak, hogy nap, mint nap vannak állattámadások, ha valaki eltűnik, akkor annak az állattámadásokhoz lehet köze. Csak ez lehet az egyetlen egy magyarázata, hogy már ilyen nyugodtan néznek végig rajtam. Persze látok pár rémültebb pillantást és olyat is, aki a szája elé emeli a kezét, de ezen kívül nem történik semmi. Próbálok a lehető legforgalmatlanabb utcákon hazasietni, hiszen jelen pillanatban nem vágyom túl sok tekintetre. Mikor végre megpillantom a házunkat megkönnyebbülten sóhajtok és már érzem, ahogy a könnyeim végigfolynak az arcomon. Az ajtót szinte kitépem a helyéről, majd be is vágom magam mögött a könnyektől homályos a látásom gyorsan megtörlöm a szememet és szipogva, remegő hangon megszólalok. – Anya, apa? – Nagy nehezen kitisztul a látásom és megpillantom őket, de nem bírok odamenni hozzájuk- A lábam feladja a szolgálatot és a földre huppanok. Újra és újra lejátszódik a fejemben, ahogy kitépi a srác karját, majd pedig olyan könnyedén játszik vele, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog. Vagy egyszerűen csak észre sem vette, hogy azzal hadonászott. Arcomat a kezembe temetem és most már nem csak a sokk rázza a testemet immár a zokogás is. Olyan vagyok, mint egy kislány, aki rosszat álmodott. Lehet, hogy gyerekesnek tűnök most, de életemben először láttam, ahogyan valaki meghal a szemeim előtt és a vére még mindig a testemet borítja. Le kell zuhanyoznom. Az alvadt vérét kaparászom a testemről, de ezzel csak inkább azt érem el, hogy felsértem a saját karomat.
Kivételesen hamarabb ébredtem, mint Nate, de persze a lányuknál képtelenség lett volna hamarabb felkelnem. Egy darabig nem is figyeltem a házban lévő zajokra, mert sokkal inkább lekötött az, hogy nézhettem életem szerelmét a reggeli napfényben. Végül pedig úgy döntöttem itt az ideje felkelni. Gyorsan felkaptam egy-két ruhát, majd eltűntem a fürdőbe, hogy kissé rendbe szedjem magamat. Ezek után pedig elindultam lefelé, de még óvatosan becsuktam a szobaajtót mögöttem. A lányomból nem sokat láttam, mert mire leértem addigra pont elviharzott. Lehet utána kellet volna mennem, de még se tettem. Úgy éreztem, hogy elég nagy már, hogy tudjon magára vigyázni, meg persze ott volt az a tény is, hogy mindenkinek szüksége van egy kis magánszférára. Így inkább csak kivettem egy zacskóvért reggelire, majd amikor végeztem az üres tasakot a kukába dobtam, felkaptam a dzsekimet, a táskámat, belebújtam a cipőmbe és elindultam a városba. Nem volt különösebb célom itt, hiszen vérre se volt szükségünk és volt elegendő étel otthon Bells számára is. Aggódtam érte, mert tudtam jól, hogy nagy nyomás nehezedik rá. Hamarosan döntenie kell és félek attól, hogy mi lesz a választása, de talán attól még jobban, hogy esetleg úgy fog dönteni, hogy a szüleinek jó legyen. Soha nem kérném azt, hogy miattunk válassza a vámpír életet, mert számomra az sokkal inkább fontosabb, hogy ő boldog legyen és ha ő egyszerű boszorkányként az, akkor el fogom fogadni a döntését. Miközben ilyen gondolatok cikáztak a fejemben arra lettem figyelmes, hogy egy fodrász üzlet előtt állok és befelé bámulok, mert ez már tényleg nem nézés volt, hiszen jó pár perce bambulhatta, mert szinte már mindenki engem figyelt bentről. Végül egy kisebb sóhaj keretében benyitottam és egy őrült ötlettől vezérelve kértem egy kis frizura változtatást. A végeredmény meglepően jól sikerült. Gyorsan kifizettem az árát, majd pedig sietve indultam el hazafelé. Fogalmam nem volt arról, hogy mit fog gondolni drága uram, de egy szava se lehet, hiszen ő kezdte ezt az egész dolgot azzal, hogy levágatta eléggé rövidre a haját. Nem értem, hogy mi baja volt a régi hajával, de persze még így is képes volt egyetlen egy érintéssel és pillantással elcsavarni a fejemet, de ettől függetlenül a hajának a hossza kissé hiányzik. Amikor alig, hogy belépek és már Nate ott állt egy-két lépésre tőlem, akkor egy kisebb mosollyal néztem rá, mert tényleg izgultam, hogy vajon mit fog mondani erre a változásra. Reménykedtem abban, hogy nem lőttem nagyon mellé a barna hajszínnel, de amikor meghallom a szavait, akkor mosolyogva válok meg a kabátomtól. De ettől lesz még inkább érdekesebb, nem? Hiszen ott a lebukás veszélye és ez még jobban fokozza az élvezeteket vagy tévednék édes? - kérdezem tőle egy ártatlan mosoly kíséretében és közben közelebb sétálok hozzá, majd gyengéden és játékosan végig húzom az ujjaimat a mellkasán. De közben végig őt nézem és egy aprót az ajkamba harapok. Soha nem voltam ellenemre semmilyen fajta játék, így most se állt szándékomban átváltozni valami házsártos felességgé, sokkal inkább próbáltam jól hozni a rám osztott szerepet. És részben tényleg ott volt a lebukás veszélye, mert a lányunk szintén csak úgy a semmiből bármikor besétálhat.
Meglepő „reggelre” ébredve veszem tudomásul, hogy újra egy rendkívül ritka alkalom jött el. Az, hogy én vagyok az utolsó aki felébred. Kikecmergek az ágyból, hogy kinyújtóztathassam a végtagjaimat. Szokásomhoz hűen egyből a ruhásszekrényhez megyek és kiveszek onnan egy valamilyen kezem ügyébe akadó felsőt és egy kényelmes farmert. Átöltözök, aztán megmosom az arcomat, fogaimat, satöbbi. A formaiságokat nem fogom elhagyni ezután sem. Na meg általában csak néhány órával ébredés után szoktam megéhezni. És ez általában azt is jelenti, hogy nekem kell főzni, mert az esetek nagy részében én vagyok a korán kelős. Lebaktatok a lépcsőn, belesek Bells szobájába is meg még a többi helyiségbe, de egyik leányzót sem találtam sehol, így hát örömmel veszem tudomásul, hogy végre lehet egy kis nyugalmam. Na nem mintha nem szeretném őket teljes szívemből és élvezném a társaságukat, egyszerűen a lányom a szeszélyességét az anyjától örökölte és ezzel úgy gondolom mindent elmondtam. Fogok egy könyvet aztán a nappali felé meginsdulva leborulok a kanapéra, ahol fél lábam az egyik karfán pihen, másik a földre lóg. Élvezem a csendet, a nyugalmat és olvasok... Nem túl gyakori ez sem. Talán ma van a szülinapom, csak én nekem rossz az időérzékem? Nem ilyeneken kéne rágódnom, hanem inkább azon, hogy a könyvet olvassam. Mégis eszembe jut folyamatosan az, hogy hol a francban lehetnek ők mégis. Nem szoktak egy szó nélkül lelépni, pláne nem MINDKETTEN. Áh, nincs semmi gond valószínűleg. Olyan jó fél-egy órája olvasom már a könyvet, majd meghallom, hogy nyitódik az ajtó. A könyvet lerakom az asztalra és elindulok köszönteni a tékozló leányzót, legyen akármelyik is az. Falnak dőlök, karba teszem kezeimet, majd meglátom Shant egy teljesen más hajszínnel. Máris világos, hogy hol volt. Irtó dögösen nézett ki úgy, de ennek nem adtam hangot, sem különösebb jelet, hisz ez egy ziccer volt számomra is. - Uhh… Ez nem a legjobb időpont… A feleségem bármikor hazaérhet. - Valószínűsíthető, hogy ez a hajszínváltás amiatt jött neki mert én is szokásosnál rövidebbre vágtam a hajamat. Nem sokkal csak egy kicsivel, de látszólag ő neki még ez is feltűnt. Bár az igazat megvallva, ez csak a véletlen műve volt, hisz kicsit elbambultam miközben csináltam, szóval... ja. Vagy lehet én mondtam olyat amire már magam sem emlékszem.
Soha nem mondtam ki, de mindig is kicsit reménykedtem, hogy a gyermek Velencében fog megszületni. Talán butaság volt, vagy még inkább különc dolog, hogy erre vágytam azért, mert ez volt az én otthonom is és Nate otthona is, így egyáltalán nem bántam volna, ha a baba születési helye is ez a város lesz. Már éppen a repülőhöz tartottunk, amikor hirtelen megindult a szülés. Ennél jobbkor nem is időzíthetett volna a csöppség ahhoz, hogy anyuci egyik "álmát" valóra váltsa. Szerencsére még akkor indult meg a szülés, amikor még le tudott fordulni a kórház irányába Nate. Nem tudtam, hogy kislány vagy kisfiú lesz, de nem is ez érdekelt, mert úgy gondoltam mindig is, hogy ez legyen meglepetés. Egy dologra vágytam még, hogy legyen egészséges, ez a fontos és nem pedig a neme, de bármi is lesz biztos voltam abban, hogy szeretni fogom mindig a babánkat és Nate-t. Gyorsan repültek a hetek, a hónapok a terhesség ideje alatt, de talán azért is, mert egy pillanatra nem volt időnk unatkozni. Ott volt a kutyus és az is, hogy Nate vámpír lett. Szerencsére egészen könnyen birkózott meg ezzel a dologgal is, illetve az apasággal is. A szülés után rövid ideig még Velencében maradtunk és sokat segített az egész szülői dologban a férjem is, talán azt is mondhatnám, hogy én jobban féltem a dolgoktól, mint ő. Hálás voltam azért a sorsnak, hogy van nekem ő, illetve hogy egy ilyen tündéri kisbabával ajándékozott meg. Amint megérkeztünk Mystic Fallsba kerestünk egy hotelt, mert egyikünk se tudta, hogy mi várna otthon minket, illetve hiába voltam vámpír szükségem volt nekem is egy kis pihenőre. Tudtam jól, hogy édesapám is itt van a városban, de egyszer se találkoztunk vele. Biztosan volt valami dolga, de nem akartam beleütni az orromat. Tud ő magára vigyázni. Végül pedig elérkezett a várva várt nap és végre "hazamentünk", de persze a bejutás se ment annyira egyszerűen, mint szerettem volna. Nate adott nekem és a lányunknak is egy puszit, de mire megszólalhattam volna addigra már eltűnt. Nem értettem, hogy miért akar ilyen módon bejutni és miért nem csöngetünk be, hiszen ha betörök is, akkor is van esélyünk, mert vámpírok vagyunk, persze a lányunkat leszámítva. Őt pedig nem szeretném kitenni semmilyen veszélynek, mert azt soha nem tudnám megbocsájtani magamnak, ha valami baja esne. Hallottam Nate közeledő lépteit, majd egy ismerős illat csapta meg az orromat, de mire sikerült volna mindent felfognom, addigra az ajtó recsegve tört szét és Nate pontosan előttem ért földet. Ijedtemben hátrébb léptem és még szorosabban fontam a karomban lévő lányunk köré a kezemet. A férjemre pillantottam, majd pedig a bátyámra, de nem mozdultam. Nem állt szándékomban egyelőre bemenni, főleg addig nem, amíg a bátyám így nézett minket. - Szia Soren. - mondtam neki kedvesen és egy apró mosollyal az arcomon.- Azt hiszem a férjemmel már találkoztál, bátyó. - mutattam Nate, de még mindig nem mozdultam meg és közben végig Sorent figyeltem és magamat sem értve egyre inkább próbáltam óvni a lányomat is a tekintetétől. Majd lopva a mellette álló ismerős szőke lányra pillantottam.
A lehető legutolsó pillanatban történt meg az, hogy megindult Shannál is a szülés. De tényleg, még úgy gondoltuk, elérhetjük a repülőt, és majd itt, Mystic Fallsban lesz meg a gyerek. Szerencsére épp a repülőtérhez vezető úton történt, ezért el tudtam fordulni a kórházig is. Azután meg maradhattunk még jó ideig ott, mire olyan állapotba kerültünk, hogy lehessen utazgatni. Hogy az apja mit csinált itt az elmúlt 2-3 hónapban arról fogalmam sincsen. De talán jobb is, ha ezt nem tudom meg. Annyira meg kíváncsi sem vagyok. A kutyus meg elkezdett felcseperedni, néhány hetes kutyus volt mikor megtaláltuk, egyfajta felkészítő volt ezután a szülői életre, és sikeresen teljesítettük. De azért még is más egy gyermeket, meg egy kiskutyát felnevelni. Viszont mára már szép, kedves, hűséges, ebből következően pedig védelmező kutya vált belőle. Megszerettük mind a ketten, és azóta is velünk élt. Megszálltunk még Mystic Fallsban egy-két éjszakára egy szállodában, majd pedig úgy gondoltuk itt az ideje menni. Az apjával útközben kellett találkoznunk. Először láthatta az unokáját, mikor felcsillant a szeme, magamra emlékeztetett mikor én láttam meg először. Habár kidőltem közben, mert ODA néztem… Figyelmeztettek, hogy ne nézzek oda, de én megtettem… És hát… Nos... Igen… Amint megérkeztünk a ház elé nyitottam volna kulccsal az ajtót. Zárva volt. Nos, annyira eléggé ismertem már ezt a házat is, hogy tudjam a kiskapuit is. Ajtó berúgása, meg ehhez hasonló dolgok, amivel károsítom a házat szóba sem jöhettek. Ezért egy apró puszit adva mind Shannak, mint a lányomnak elindultam az egyik ablak felé. Felmásztam oda, majd egy késsel felfeszítettem az ablakot, és bemásztam. Beszélgetést hallottam lentről. Nem kerítettem nagy feneket neki, ha betörők, akkor betörők, nincs mit tenni. Ha itt laknak, akkor meg… Nos, az gáz. Lesétáltam a lépcsőn, és az ajtó felé vettem az irányt. Majd beleütköztem egy lányba. Odaböktem neki egy „bocsánat”-ot, majd következő pillanatban már ott volt a pasi is. Gyorsan történtek a dolgok, meg fáradt is voltam, sok mindent nem tudok felidézni. Annyit igen viszont, hogy a bejárati ajtón „repültem” ki, áttörve a zárt ajtót, majd pedig földet érés után egy kisebb átfordulással felálltam. A husky-m máris ráugrott az ismeretlen férfira. Shanra néztem, majd füttyentettem egyet. - Deb, vissza. - Majd pedig leszállt róla, és odasétált mellém, és hátsó lábaira ült, elkezdtem simogatni a fejét. Shanra pillantottam. - Ömm… szezám tárulj? - Mondtam egy vállvonással körítve.
Nyilván tudtam hogy nem ez a problémája hogy nem hoztam bort.. szimplán csak egy újabb belőlem kikívánkozott megjegyzés amit nem tudtam visszatartani. Jól esően mosolyogtam szavai hallatán, bár, hogy őszinte legyek lassan már nem tudom melyik a legnagyobb problémája.. az hogy itt vagyok és tovább rontok a saját helyzetemen, vagy az ha nem vagyok a közelében és pusztán csak a gondolataiban élek, tevékenykedek? Már csak a jelenlétem egy magában negatív érzéseket vált ki belőle a lehetetlen ígérgetéseimnek hála. Tisztában vagyok a szívével való problémával s talán ezért is futkos a hideg hátamon ahogy látom kiborulni őt. Még én sem vagyok olyan szörnyű ember hogy látva a szerelemét így lereagálni a dolgokat szórakozzak rajta. A mellkasomat püföli de ezzel csak azt váltja ki belőlem hogy csak még jobban szorítsak karján, hogy ne engedjem el.. ezek után mégis hogy tehetném? Tűrőm amit művel, nem próbálom nyugtatni, hagyom hogy levezesse a felgyülemlett feszültséget. - Befejezted? - Keresem tekintetét újabban komolyan majd közelebb hajolok hozzá s hirtelen megcsókolom őt, közben elengedve a kezét. Komolyan.. ezt a hevességét tartogassa későbbre. Amolyan teszt elé állítom.. ha viszonozza ha nem, mindent elárul. Hogy hazudott e hozzám vágott szavaival, vagy sem. Rosszul estek természetesen, de ennek halvány jelét sem mutatom ki.. igaza van, természetesen. Normális ember nem csinál ilyet.. túl sokat várt tőlem. Nem tudom hogy gondolhattam, hogy gondolhatta hogy egy pillanat alatt változok ekkorát? Szétválunk.. részemről ez a csók árulta el minden érzéseimet. Egyszerre volt vágyakozó, egyszerre volt heves, de ugyanekkor volt benne valami meglepően finomkodó, gyengéd is.. hiányzott. Hiányzott ez a nő! - Most pedig.. kielégítő műsort adtunk ismételten a szomszédoknak, szóval.. - Kertelek mintha valami újabb kedveskedésre készülnék, még az arcához is nyúlok, beletúrva hajába majd végül egy mozdulattal hirtelen vállamra kapom őt, s be viszem a házba. Mindennek úgy kell alakulnia ahogy én szeretném! S végül gyengéden a kanapéra rakom le. Újabban rákényszerítettem valamit? Pontosan! Még ha ez nem is tetszik neki, nem engedem hogy elmenjen.
Tudom, hogy mit szeretett volna elérni, de nem fogom megadni azt az örömöt, hogy minden olyan lesz, mint az előző alkalommal. Igazából akkor sem akartam a karjaiban végezni aztán mégis úgy alakult. Pedig tényleg nem állt szándékomban. Akkor még nem volt bennem ekkora kitartást. Most azonban, már másodjára hagyott el engem és ezt nem tudom megbocsájtani. Ha megbocsájtanám nem lenne büszkeségem. Csak egy lennék az alkalmi partnerei közül. Nem mondom, hogy a barátnője akarok lenni, mert elég nagy a valószínűsége, hogy nem bírnám ki mellette. Az idegeimet egyfolytában húzza, de olyan szinten, amit már képtelenség elviselni. Én pedig beleszerettem ebbe a férfiba. Ellopta a szívemet a seggfejségével. De mindig így van, nemde? A normális férfiakat az én esetemben Steven-t észre sem vettem. Vagyis nem úgy, ahogy kellett volna. Ő az, aki megérdemelné a szívemet nem pedig Ren. A rendes srácokat figyelmen kívül hagyjuk, míg az ilyen bunkók után futunk. Nem is lennék itt, ha nem így lenne. – Még egy ilyen tahó, mint te nincs a világon. – Legszívesebben felképeltem volna. De akkorát, hogy a Földre zuhan. Elég sok erő kell hozzá, de ezt azt hiszem simán megvan bennem. Még talán a kétszerese is. A fülembe suttogott szavaitól megborzongok. Fontos vagyok a számára. Na, igen. A pillanatot tökéletesen meg is öli. Nem tudom, hogy miért akartam akár csak egy percig is elhinni, hogy komolyan gondolja. A válasz roppantul egyszerű. Azért, mert én szeretem őt. Ez viszont egyáltalán nem kölcsönös csak egy rohadt játékszer vagyok a számára. De nem fogom ezúttal is a bábu szerepét magamra vállalni. Erről még csak álmodni se merjen. Nem vagyok, már az a lány, akit itt hagyott. Ismét. Megváltoztam. Soha nem fogok senkit sem önmagam elé helyezni. Nem és kész. El akartam rántani a karomat, de túl erősen szorította ezért felé fordultam és a szabad kezemmel kezdtem el püfölni a mellkasát. – Utállak. Gyűlöllek. Engedj el. Engedj el, ha még élni akarsz. S tűnj el a közelemből. Ez olyan jól megy neked már. Takarodj a francba. Keress magadnak egy másik embert, akivel szórakozhatsz, mert én meguntam. Nem vagyok a tulajdonod. Rohadj meg, Ren. Rohadj meg. – Könnyek égetik a szemeimet próbálom visszafojtani őket, de ez teljes mértékben sikertelen próbálkozáshoz vezet. A fájdalom, amit belül érzek most már hivatalosan is tükröződik az arcomon. Nem akartam a tudtára adni ezt az egészet, de mégis megtörtént. Nem tudom elnyomni az érzéseimet.. Fáj, hogy ennyire semmibe vesz. Fáj, hogy minden egyes alkalommal a lelkembe tipor. Mikor itt van s mikor elmegy. Ez nem egészséges. m.
a hozzászólás Rennek készült, 410 szót tartalmaz, és írás közben a i see fire című számot hallgattam.
Hogy mit vártam tőle pontosan? Segítségemmel rákapott férfiasságomra, de nem vártam el hogy ezek után a nyakamba ugorjon, még ha én azt szeretném is. Hiába szeretem ha ilyen, hiába játszok vele a tetteit nem tudom irányítani, maximum ha kicsit lenyugtatnom a kedélyeket. Tudom, hogy ez a szívének se tesz jót.. bár nem teszek neki hangsúlyt, de folyamatosan figyelem, s ellenőrzöm hogy minden rendben odabent. Meg persze, a reakcióit is az érintésemre. A tetteit irányíthatja, de a szívét nem tudja s minden egyes érintésemnél határozottan gyorsabban s erősen ver, így még szép hogy elbízom magam. Távol létemben természetesen mondanom sem kell hogy nem pap módjára éltem, de merem kijelenteni hogy senkit nem kívántam annyira mint Őt ebben a pillanatban. Nem hiába nyerte el a szívem. - Aaah, tudom mi a bajod. - Mosolyodom el mintha nem is foglalkoznék az imént mondott dolgaival, pedig a vége igen csak mélyen és rosszul érintett. Komolyan, nem hiszem el hogy erre nem gondoltam, és pont most kell beugrania. - Nem hoztam békítő bort!- Múltkor ha emlékeim nem csalnak hozta a hatást, nem is értem hogy ezúttal hogy is felejthettem el. Én hülye.. ez miatt ostorozom magam, nem pedig a hozzám vágott szavai miatt. Vagy, legalábbis ismételten próbáltam elviccelni a helyzetet, de már én is beláttam ezzel csak azt érem el hogy elüldözöm magamtól.. egyikünk se erre vágyik, csupán csak túl makacsak vagyunk engedni magunknak, az érzéseinknek. A keze után nyúltam, de nem fordítottam magam felé.. közelebb léptem hozzá fogva a kezét. - Igen is számítasz nekem, és fontos vagy Bry. Fontosabb, mint azt hinnéd. - Suttogom végül fülébe tisztán, s érthetően szavaimat.. de ezúttal annyira a véremben, annyira oda akarok bökni valami oda nem illőt, hogy ki is csúszik a számon. - Te vagy a kedvenc játékszerem. - Amint kiejtem szinte azonnal meg is bánom hogy ezt mondtam neki. Rászorítok kezére. Egy biztos, hogy el nem engedem. Talán eleinte tényleg így volt, és csupán csak szórakozásból, szeszélyből voltam vele de ez az idők során erős érzelmekbe fordult. Nem így terveztem, de nem tudok rajta változtatni, ahogy magamon se.
A dühöm a közelségével csökkent pontosan ezért is hátráltam el tőle. Nem akarom, hogy hozzámérjen. Pontosan tudja, hogy mit kell tennie ahhoz, hogy levegyen a lábamról. Akkor nem bocsájtottam volna meg neki a múltkor is, hogy lelépett egy szó nélkül. Igaz, akkor nem volt semmi ígéret, ami visszatarthatta volna, de most már nagyon is volt. Nem is tudom, hogy miért hittem el neki azt, hogy tényleg szólna mielőtt úgy döntene, hogy egy kicsit vándorol. Annyira naiv vagyok, de ennek itt és most vége van. Nem vagyok, már az a lány, akivel megosztotta azt az aprócska titkot, hogy a szülei nem is a szüleim és vérfarkas géneket hordozok, aminek köszönhetően mondhatni sokkal jobb lettem, mint voltam. Megújultam. Nem vagyok, már az a beteges szerencsétlen, aki egykoron. Meggyógyultam. Igaz a szívem még nem a régi, de talán ennek nem is igazán van köze a betegségemhez. Egyszerűen csak annyira elcseszett lett, már Ren miatt, hogy nem bírja a mindennapokat. Ezen nem csodálkoznék. Állandóan játszadozik velem és nem esik jól. Az ágyban nagyon is jó. Az érzelmek pedig? Nem az ő asztala. Nekem sem túlságosan, de néha igen is arra van szükségem, hogy valaki éreztesse velem, hogy számítok valamit. Ehelyett tőle mindig azt kapom meg, hogy nem érek semmit. Egy elhagyható alkalmi szexpartner vagyok és semmi több. Ez minden nőnek fáj még annak is, aki úgy tesz, mintha nem érdekelné, szóval még nekem is. De nem fogom azért ezt az orrára kötni. Nem kell tudnia, hogy mi is zajlik le bennem. Pontosan olyan leszek, mint ő. Semmi érdeklődést nem fogok mutatni úgy igazából semmi iránt.. Csak mert ő is pontosan ezt teszi velem. Megforgatom a szemeimet, mikor kezemet a nadrágjához húzza. Ki gondolta volna, hogy először rossz helyre fog vezérelni? Mindig is tudtam, hogy perverz. S ezekben a perverz dolgokban én is mindig nagyon vevő voltam. De nem most. Már csak azért sem fogja megkapni azt, amit eddig. Megmakacsolom magam és nem tágítok. Lehet, hogy eddig ő diktálta a szabályokat, de most én fogom és senki nem érdekel. De tényleg. Senki az égvilágon. Önző leszek, ahogyan ő is. Lehet, hogy aggódtam érte és ez az aggodalom vezetett most ide, de teszek az egészre magasról. Ha ő is tesz rám engem miért kellene érdekeljen? Elhúzom a kezemet, majd pedig hátrálok is egy lépést. – Ha nagyon akartál volna tudtál volna szólni, de nem is értem miért érdekel. Viszont most már, ha itt vagy elmondhatom, hogy szórakozz valaki mással oké? Mert én személy szerint rohadtul nem vagyok rád kíváncsi. De komolyan. Elmehetsz a jó büdös francba. Örülök, hogy végre idetoltad a képedet, de komolyan. Így legalább megtudhatod, hogy semmi okod már arra, hogy itt maradj. – Hátat fordítottam neki és beletúrtam a hajamba. Annyira elegem van ebből az egészből, amit kapcsolatnak hívunk. Nem várom el, hogy barátnőjének hívjon meg ilyen idióta formaságok, de azt igen is elvárom, hogy szóljon, ha úgy dönt továbbáll, mert megunt engem.
a hozzászólás Rennek készült, 478 szót tartalmaz, és írás közben a i see fire című számot hallgattam.
Bry, Bry.. ha ő azt tudná mennyire erős érzéseket keltett bennem még a végén elbízná magát. Meglehetősen furcsán kezelem a helyzetet, s bár számára látszólag nem tűnhetett úgy, de tényleg hiányzott. Ez talán senkit nem érhet újként, se meglepőként de most tényleg sikerült egy elég nagy hülyeségbe belekeverednem, amiből tulajdonképpen, még mindig nem sikerült teljesen kimásznom. Félve ugyan, de muszáj volt visszatérnem, nem húzhattam, halogathattam tovább a találkozást sem a húgommal. Tudtam, ha visszajövök szembe kell néznem Brynnel is, és azzal amit tettem vele ismét. Ígérgetek sok szépet és jót, de nagyon úgy tűnik még ha szeretném is nem vagyok olyan ember, aki betartaná a szavát. Megbízhatatlan vagyok tulajdonképpen. De látszólag ez tetszik Brynnek, hogy én ilyen vagyok. Máskülönben, nem lenne itt nem igaz? Kíváncsi lennék vajon hányszor látogatta meg a házam távollétemben. Mert az kétlem hogy valaki köpött volna hogy visszatértem..óvatos voltam.. bár a szomszédaink meglehetősen pletykagépek, de én maradnék az első változatnál. Nem csodálkozom hogy ennyire belém van esve. Társasága miatt teljesen elfeledkeztem arról, hogy mit is csináltam még nem régiben az ajtóval. Tartja a távolságot. Ahogy próbálok közeledni felé ő úgy távolodik tőlem, s amint megelégelem a játékot elmosolyodom. - Hát így kell üdvözölni a rég nem látott szerelmedet? Gyere ide, és megmutatom mennyire is hiányoztál! - Kitárva kezeimet várok a lányra, s merészelem azt gondolni hogy ide is jön hozzám. Mondjuk, ha biztosra akarnék menni akkor bevethetném a cuki nézésemet. - Még is mivel írhattam volna szerelmem? Figyelj csak.. - Direkt kihangsúlyozom azt a bizonyos szót, hogy hassak egy picit a lányra, hogy betörjem, hogy elérjem gyengédebben álljon hozzám. Bár, meg kell hogy mondjam tetszik ha ilyen velem. Nem is kell keresnem indokokat, még a végén rájövök hogy azért hagyom el folyamatosan hogy ilyen ellenséges legyen velem! Megjelenve hirtelen előtte használom ki meglepettségét, s megragadva kezét húzom a gatyámra. Férfiasságomhoz, természetesen. - Óh, rossz hely, bocsi. - Kacsintok rá s beadom az egészet balesetként. Miközben direkt volt az egész. Kihasználtam az adott helyzetet és mertem merész lenni természetesen. Szóval, nem sietem el hogy arrébb rakjam a kezét, de kinézem belőle hogy olyat csinálna, amit nem köszönnék meg, ezért a jobb zsebemhez arrébb vezetem ahol általában a telefonomat tartom. - Ha akartam volna se tudtam volna írni se szólni. - Komolyodom el végül, ismételten. S ezúttal nem rontom el a pillanatot, legalábbis egyelőre. Bár belegondolva, megtudtam volna oldani hogy bármi infót adok magamról. Hogy hé még élek, nehogy lemerészeljen mondani rólam. Tulajdonképpen, érdekel mivel vagy épp kivel ütötte el az idejét. Talán nem éppen egy megszokott mód volt ez a telefon ellenőrzésére, de hé! Nekem mikor vannak megszokott tetteim?
Ren-nel soha semmi nem egyszerű. Minden túl bonyolult. Ha most pro és kontra listát akarok írni arról, hogy milyen lenne Ren-nel lenni, akkor egyértelműen a kontra lista lenne tele, viszont a pro listán egyetlen egy fontos dolog szerepelne, ami mindent eldöntene. A szívem. Igaz, hogy Steven listáján a pro dolgok lennének sokkal többen, de nem őt szeretem. Bármennyire is fogyatékos Ren és bunkó és még sorolhatnám, hogy mennyi meg mennyi negatív tulajdonsága van szeretem őt. Pont ezzel a sok elcseszettsége miatt. Vagy ezzel együtt nem tudom. Én sem vagyok tökéletes. Nekem is megvan a magam hibája. De próbálom úgy irányítani a dolgokat, hogy a jó ellensúlyozza a rosszat. Megígérte nekem, hogyha le is lép akkor legalább szólni fog előtte, hogy ne érezzem magam ennyire kihasználtnak. De nem neki csak úgy le kell lépnie, mert az annyira jó. Miatta mindig úgy érzem, mintha nem jelentenék semmit csak egy kellemes éjszakát. Már-már undorodom magamtól, hogy milyen könnyen odavetem magam neki, de ezúttal nem fogom. Nem adom meg neki ezt az örömöt. Nincs rá egy cseppnyi esély sem. Nem mondom, hogy egyszerű lesz, mert a szívem is megőrül akárhányszor csak meglátom és a testem, mint valami mágnes az övéhez akar tapadni, de ellenállok. Nem adom meg neki azt az örömöt, amit szeretne. Engem akar. Látom a szemében. Sőt.. Igazából, már a tulajdonának tekint pedig ez nem így van. Az én testem és csak az én szabályaim szerint kaphat meg. Lelépett szó nélkül, hát tessék már ki is találtam neki egy büntetést. Nem kap meg engem. Lehet, hogy én is ugyanannyira vágyom rá vagy talán még jobban, de nem fogom megadni neki azt, amire vágyik. – Rohadj meg Ren. – Mondtam, majd mikor tett egy lépést felém én egyet hátra és ez egészen addig így ment, míg meg nem unta ezt az egész fogócskát. – Nehezedre esett volna, hogy írsz, vagy szólsz.. Vagy valami? Tudom nem vagyok hivatalosan semmid, de ha már megígérted, hogy szólsz, ha legközelebb valami miatt lelépsz, akkor tartsd is be azt a rohadt ígéretet vagy felejts el engem örökre. Komolyan mondom. – Most még lehet, hogy csak a testemet vonom meg tőle, de a legközelebbinél, már elfelejthet. Nem fogok utána rohanni. Azt sem mondom, hogy Steven karjaiba vetem magam, mert nem játszok olyat, ha ló nincs a szamár is jó. Nem fogom senkinek sem kihasználni az érzéseit szándékosan. Steven és köztem ott a kémia, de a szívemet már másnak adtam.. Nem működne közöttünk és nem fogok csak azért vele összemelegedni, mert Ren úgy döntött, hogy elhagy. Nem használhatom ki a helyzetet. Steven rendes srác és egy normális lányt érdemel, aki nem én vagyok.
a hozzászólás Rennek készült, 429 szót tartalmaz, és írás közben a i see fire című számot hallgattam.
Hogy miért lépek le állandóan ha az életem egyenesbe fordul? Egyszerű a képlet. Mert az már túl egyszerű, és kiszámítható lenne. Szeretem az ismeretlent, szeretek újabbnál újabb dolgokat felfedezni, és ez úgy nem megy, ha egyetlen egy helyen élem le az életemet. Lehet, hogy szólnom kellett volna tervem felől bárkinek is, de az egyszerűen nem rám vallana. Ráadásul, hirtelen ötlet volt az egész. Tényleg nem akartam elhagyni se a húgom, se Brynnt ezúttal, még is megtettem. Talán megijedtem az érzéseimtől és ez is közre játszott abban hogy lelépek. Mondhatnám hogy megváltozom, de nem teszem. Ez egy olyan dolog, ami lehetetlen lenne. Mindig bennem lesz, mindig hajtani fog előre a vérem, és mindig betegesen vágyni fogok arra hogy játszadozzam másokkal és az érzéseikkel. Ezzel elüldözhetem magam mellől a számomra fontos embereket, tisztában vagyok vele mégsem ijeszt meg. Tudom jól hogy bármit is teszek, lesz olyan akire számíthatok és úgyis megbocsát végül. Ilyen kivétel lenne a húgom. Aki miatt tulajdonképpen visszajöttem a városba. Az utóbbi időben sokat hallottam felőle, bár leginkább számomra egyáltalán nem tetsző dolgokat. Még hogy lett egy barátja, ráadásul fel is csinálta? Mondjuk, megértem hogy nem akarja bemutatni.. csak kerüljön a kezem közé, mint a legutóbbi barátja, aki már nem igazán tartozik az élők közé. Nem bírtam a házban meglenni annak a tudatában, hogy az új srácnak szabad bejárása van IDE, a házamban. Nem áll messze tőlem a kétkezi munka, ezért nem esek kétségbe hogy saját kezűleg kell kicserélnem az ajtóban a zárat. Nem éreztem időpazarlásnak, tulajdonképpen kellőnek, szükségesnek. Míg ezt nem csinálom meg nem tudnék nyugton lenni.. Az ajtót bütyköltem, mikor ismerős lépteket mertem felismerni. Már a járásából megismerem.. ilyen közel állnánk egymáshoz? Mindenesetre, folytattam tovább a munkámat egyáltalán nem zavartatva magamat, pedig a járásából ítélve kellene, legalábbis felkészülni a legrosszabbra. - Caitlyn Brynn Dewdney. Ismersz már, tudod te hogy szeretem! - Felé fordulok, s kaján mosolyra húzva számat figyelve őt, viccet csinálva az egészből. Nem állítottam meg, hagytam hogy megüssön pedig megtehettem volna. Hagytam hogy legalább ezzel levezesse a dühét, bár lássuk be, szeretem a tüzes kis nőket. - Hiányoztál, Lyn.. legalábbis, ezt kéne mondanom igaz? - Közeledem felé komolyan nézve a lányra, s a végére mosolyogva benyögöm a már kissé bunkónak titulálható dolgot. Őszintén szólva tényleg hiányzott a közelsége, voltak pillanataim.. de nem én lettem volna, ha nem rontom ezt a pillanatot el valami butasággal.
Nem tudom, hogy miért hittem Ren-nek, mikor azt mondta, hogy ezúttal most maradni fog. Komolyan, hogy lehettem ennyire naiv? Csak újra be akart mászni az ágyamba ez az egész nem szólt semmi többről. Nem mondom, hogy nem élveztem, csak nem szeretem, ha kihasználnak. Legfőképpen azt nem, ha ő az, aki kihasznál. Nem tudom, hogy mivel érdemeltem ki ezt a lealacsonyító viselkedést, de nem is érdekel. Soha többet nem fogom neki engedni, hogy úgy hozzám érjen. De meg kell mondanom neki a magamét. A rohadt telefont persze nem veszi fel. Miért is venné fel? Azt sem értem, hogy minek hordja magával, ha nem bírja annyira megerőltetni magát, hogy kivegye a zsebéből és felvegye, majd beleszóljon abba a rohadt telefonba. Steven-nel eljátszottam a dolgot. Bár még mindig van kettőnk között valami a levegőben. Csak nem szívesen rángatnám bele az én elcseszett világomba. Örülnöm kellene annak, hogy Ren megint kikerült a képből, mert megpróbálhatnám Steven-nel újrakezdeni a dolgot. Valami normálisabb irányba terelni a kapcsolatunkat, de azaz érzésem, hogy amint ezt megpróbálnám újra felbukkanna az életemben. Neki az időzítése, már csak ilyen jó. Tudom, hogy mennyire szereti kisajátítani az embereket, szóval nem lenne túl okos dolog nyilvánosan felvállalni, hogy van valaki más az életemben. Biztos vagyok benne, hogy nem reagálna rá valami jól. Mivel a telefonját nem veszi fel újból a házához megyek. Biztosra akarok menni, hogy eltűnt és ezúttal nem fog az ajtó sem megállítani. Legutóbb, mikor itt jártam teljesen üresnek tűnt az egész hely. A húga sem nyitott ajtót, szóval a valószínűleg ő sem volt itthon. Az egész ház üres volt. Most pedig, ahogy közeledtem felé, már éreztem belül, hogy nem üres. Vagyis éreztem, hogy a közelben van Ren. Nem tudom, hogy mióta érzem meg, ha a közelben van, de nem is számít. A lényeg, hogy éreztem. Gyorsítottam a lépteimen és, mikor megláttam az ajtónál a düh szétáradt a testemben. Legszívesebben letéptem volna a fejét a helyéről, de próbáltam visszafogni magam. Nem akartam túlságosan sok kíváncsiskodó szempárral összetalálkozni. Ha valami problémám van valakivel azt intézzük házon belül. – Hol a fenében voltál? – Mondtam, majd mikor felém fordult egy pofonnal üdvözöltem. Ez a legkevesebb azok után, hogy eljátszotta velem azt, amit megígért, hogy nem fog megtenni. Fortyogtam a dühtől és ez nem tett túl jót a szívemnek, aminek még mindig nem tudom, hogy mi a francért kell szórakoznia velem. Válaszokat pedig csak Ren-től kaphatok. Ő tudja, hogy kik voltak a szüleim. Vagy legalábbis sejtheti.
a hozzászólás Rennek készült, 400 szót tartalmaz, és írás közben a i see fire című számot hallgattam.
Az ember mindig abba esik szerelembe, akibe nem kéne… Mondták ezt a nagyokos szüleim is nekem, mikor a középsuliban kezdtem el járni egy lánnyal. Nem értettem, akkor mire mondták ezt, sőt ma se értem, mivel egy teljesen átlagos, normális lány volt. És végzős is, szóval a kapcsolatom vele is halálra volt ítélve. Miért mondom ezt úgy, hogy vele IS? Remélhetőleg Shannal nem fog ez történni. Szóval visszatérve az előbbi mondatomra. Mostmár megértem, hogy mit értettek azalatt, hogy abba lesz szerelmes az ember akibe nem kéne. De ha az embert egyszer beszippantotta az a rózsaszín köd, vagy tudom is én hogy mondják, abból nem szabadul. És én nem is akarok. Viszont elgondolkoztam azon is, hogy mi lesz ha… Természetes szerintem. Elgondolkoztam, hogy mi lesz ha viszonozza a szerelmemet. Ő vámpír, én egy mezei ember vagyok…. Na jó, nem éppen mezei, de akkor is ember. Én megöregszem, legjobb esetben is élek 70 évig, aztán mi lesz? Emlékezni fog-e rám, vagy csak szimplán elfelejt? Egy felesleges pont leszek-e később az életében, vagy élete legszebb éveit élte meg mellettem? Egy biztos, hogy ha nem akarok elszakadni mellőle, akkor valószínűleg egy, olyan szörnyeteggé kell válnom, mint amiket eddig vadásztam egész eddigi életemben. Jobban mondva, az utóbbi 9 évben… De ezen ráérek később is gondolkozni. - De ez nem fog megtörténni, ugyanis tényleg elfelejted, hogy mi voltam eddigi életemben… Vadász, meg tudom védeni magam.- A túlzott féltés miatt is éreztem, hogy nem csak szimplán belém szeretett, hanem ennél valamivel több. Az utóbbi 10 percben legalább 3x elmondta, hogy mennyire félt, meg hasonlók. Akármennyire is jól esik ez a fajta törődés, kissé idegesít is, elvégre tényleg meg tudom védeni magam. Azért is lehetek még életben. A csók közben egyre inkább közelebb húztam magamhoz, amint pedig véget ért, mosolyogva néztem vissza rá. - Hosszú ideje érett már ez… - Majd adtam még egy rövid csókot neki, és lassan észrevettem, hogy mennyire szakad az eső. - Na, most már bemehetünk. - Engedtem el, hogy most csak egyik kezemmel karolhassam át a derekét, és úgy indultam el a ház felé. Mikor reggel felébredtem, őszintén nem számítottam volna arra, hogy boldogan, örömmel tele hajtom álomra a fejem később. Mert ez eddig az egész évem csúcspontja, nem hiszem, hogy nagyon lehetne még ezt fokozni.
Miért szerettem bele? Mi fogott meg benne? Talán nem is tudnám pontosan kiemelni, de az biztos, hogy a szeme, a mosolya és a személyisége fogott meg először. Soha se találkoztam még olyan emberrel, mint amilyen ő volt. Megmentett egy bajban lévő lányt, persze nem ember volt ez a személy, de ezt ő nem tudhatta. De ilyet mikor tenne egy mai ember? Ha összeesik az utcán, akkor az emberek elsétálnak mellette, ha valakit kirabolnak éppen, akkor is úgy tesznek az emberek mintha mi sem történne. Nem értem a mai embereket, de legalább rájöttem, hogy vannak még jó emberek, akik törődnek a másikkal. Minél több időt töltöttem a társaságában, annál inkább beleszerettem, pedig jól tudtam, hogy nem szabadna, de az érzelmek ellen soha se lehet semmit se tenni. Persze a személyisége mellett ott volt a külsője is, de soha se azért szerettem valakit ahogyan kinéz, hanem azért amilyenek. Vámpír vagyok és ez ellen semmit se tudok lenni. Egy vérszívó lett belőlem, aki akár képes bárkit megtámadni, ha annyira éhes. Jól tudom, hiszen nem régen majdnem megöltem valakit, pusztán amiatt, hogy nagyon régóta nem jutottam vérhez. Viszont hála Sofia-nak nem öltem meg azt a személyt. Én meg vámpír vagyok és a vér éltet engem. - mondtam neki elcsukló hangon, hiszen jól emlékszem a véletlen balesetekre, amikor egy-egy ember ennyi idő alatt meghalt az én kezem által, de igaza volt. Őt soha se tudnám bántani.- Nem, nem tudnálak bántani, de történhetnek balesetek is és soha se tudnák azzal a tudattal élni, hogy miattam valami bajod lett. - mondom neki komolyan és figyelem őt. Annyira régen láttam már és remélem soha többé nem kell már elszakadnom tőle, de az élet kiszámíthatatlan. Egyre beljebb sétáltam, de hirtelen elkapta a kezemet és magával húzott. Persze, ha nem akartam volna, akkor egyszerűen megtudnám állítani, hiszen több, mint 700 éves vámpír vagyok. Fogalmam nincsen arról, hogy sejti-e, hogy mennyi idős lehetek, de nem is érdekel addig, amíg őt nem zavarja a korom. Az eső soha se árthat meg, maximum nagyra növünk. - mondom neki nevetve és követem a kertbe. Fogalmam sincsen, hogy mi járhat a fejében vagy mire készül. Érzem ajkainak gyengéd érintését, majd a kezét a derekamon. Először meglepődök és kicsit bele is mosolygok a csókba, majd viszonozom a csókját. A kezemet a nyaka köré fonom és egyre hevesebben csókolom őt. Érzem ahogyan az eső egyre jobban esni kezd, de most ez se érdekel. Jól tudom, hogy nem lesz egyszerű és olyan, mintha az időjárás is már most megsiratná a dolgot. Mintha az égiek is halálra ítélnék ezt a dolgot, de soha se érdekelt mások véleménye, hiszen akkor már réges-régen nem lennék ennyire emberi. Majd elszakítom a számat a szájától és mosolyogva figyelem őt. Kezemet lassan végig húzom az arcán és nem mozdulok.
Nehéz nekem, mert küzdenem kell magam ellen? Küzdenem? Én már réges régen megbékéltem ezzel a gondolattal. Szeretem, és nem azért mert vámpír, vagy mert nem az, szimplán a lénye miatt. Kedves, aranyos lány, nem elhanyagolható szempont, hogy gyönyörű is. Bár azt is gondolom, hogy nagyjából 20x olyan idős mint én. Felkaptam a fejem arra, amit mondott. Habár így viccesen megy a kommunikáció, hogy mindketten alig hallhatóan beszélgetünk. Tehát tényleg táplál felém érzéseket. Az érthető, hogy én belészerettem, de ő mit láthat bennem? Nem vagyok egy Adonisz, plusz a személyiségem sem túl megfogó. Másrészt hogy szerethetett belém, mikor tudta rólam, hogy mi vagyok? Tudta, hogy életemet annak szenteltem fel, hogy a hozzá hasonló lényeket öljem meg. Vagyis nem a hozzá hasonlókat, ugyanis még egy olyan nő mint ő nem létezik. Inkább az olyanokat, akik…. Nem, még azt sem mondhatom, hogy akik megérdemlik. Vadász vagyok, amint lehetőségem adódik rá, megölöm a legközelebbi vámpírt, vérfarkast, legyen az bármi. Ha kell, érte fel is adom ezt az egészet, csak hogy tudja, nem akarom bántani. Vagy hasonló… Nem tudok mik kavaroghatnak a fejébe, de akkor elég rosszul ismer ha azt hiszi, hogy hagynám, hogy bármi baja essen. - Én nem vagyok biztonságban melletted? Ha úgy vesszük, te nem vagy biztonságban mellettem. Elvégre én vadász vagyok… De téged nem tudnálak bántani, és amit imént mondtál, aszerint te se engem. - Vágtam egy mosolyt. Ha nem mondja, észre sem veszem, hogy elkezdett esni az eső. És szándékomban sem állt bemenni a házba, elvégre imádom az esőt. Másrészt már így is piszkos vagyok, mi baj származhat még egy kis koszból? Utána sétáltam, majd kezét megfogva magammal húztam vissza a kertbe. - Még egy kis víz nem árthat meg. - Mondtam mosolyogva, majd amint kiértünk a kertbe, felé fordultam. Mint korábban is említettem, én lennék a legboldogabb ember az egész világon, hogyha ugyanúgy érezne irányomban mint ahogy én. Ennek gondoltam megadom a módját, ezért egy lágy csókot nyomtam az ajkaira, miközben derekánál átöleltem, és közelebb húztam magamhoz. Amint a csókba belekezdtünk, egyre inkább elkezdett szakadni az eső, mintha dézsából öntötték volna. Siratják a fentiek ezt az egészet, gondolhatná egy vallásos ember… Habár az egész esőre nem is tudtam, sőt nem is akartam koncentrálni a csók miatt, amire már hosszú idők óta vártam.
↯ words: 373 ↯ music: ↯ note: Ne haragudj, szeretem az esőt.
Elég sok helyen megfordultam az elmúlt hónapokban, volt olyan hely is ahol egy-két napnál tovább nem maradtam, hiszen folyamatosan menekültem és próbáltam megtalálni a helyemet a világban. Míg végül "haza" nem tértem, jobban mondva az éppen aktuális családi fészekbe be nem tettem a lábamat, bár most már szinte csak az enyém, hiszen hetek óta nem láttam az egyetlen élő rokonomat, aki miatt vámpír lett belőlem. Ha tényleg minden hova követett és próbált megtalálni, akkor sok szép és kevésbé szép helyre vezette őt az út., hiszen nem vagyok kis királylány, hogy mindig csak a luxus érdekeljen. A csendes és kevésbé szép helyeken tökéletesen el lehet tűnni és bújni. Fogalmam sem volt arról, hogy miként fog reagálni arra amit mondtam, de talán ő az a személy, aki a legjobban megérti az érzéseimet. Nem mindig fogadják el mások, meg amúgy is különc vámpír vagyok, így nem csodálom, ha az emberek agyára megyek, hiszen egy vámpírnak nem kellene ennyire szelídnek lennie, de az átváltozásom után se változtam meg. Vidám, cserfes és lelkiismeretes személy maradtam, aki törődik másokkal. A karomat összefontam magam előtt miközben hallgattam a szavait, majd néha a földre pillantottam, hiszen ez nem az a téma volt, amiről szívesen beszélget az ember, illetve félév után nem erről akartam beszélni, majd hirtelen felkaptam a fejemet. Nem, ez nem történhet meg, nem szerethetett belém... - Eszelős? Ő vadász volt, szóval érthető, hogy meg akart ölni. - mondtam neki elcsukló hangon, hiszen volt már szerencsém jó pár vadászhoz, de eddig sikeresen mindet túléltem.- Fogalmam nincsen arról, hogy neked mennyire lehet nehéz az, hogy a lényed ellen küzdj amikor mellettem vagy... -közben rá pillantottam és figyeltem őt, de nem sokkal később újra elkaptam a tekintetemet róla. - Én is beléd szerettem... -mondtam szinte suttogva és közben a földet figyeltem. - de mellettem nem vagy biztonságban és nem akarom, hogy bármi bajod történjen mellettem, ezért tűntem el. - majd újra őt néztem, hiszen ez volt az igazság. Ezért léptem le, mert nem akartam még több bajt okozni neki, hiszen egyet már sikerült. Ajkamba haraptam a szavai hallatára, majd hallottam az eső cseppek lágy kopogását.- Bejössz, vagy az esőben szeretnél megfürdeni? - kérdeztem tőle egy apró mosollyal az arcomon és kicsit viccelődve, hiszen szerettem volna oldani a feszültséget, ami szinte tapintható volt. Majd meg sem várva őt beljebb sétáltam a lakásba, hiszen most már tényleg csak rajta múlik az, hogy bejön-e vagy nem.
Kissé jobban utána kellett volna néznem, hogy mekkora távolságra van Mystic Falls, akkor talán nem szétcsapva jöttem volna ide hozzá. Vagy legalábbis nem gyalog indultam volna útnak, hanem egy taxival, vagy esetleg elkérem testvérem egyik kocsiját. Sejtettem már akkor is, hogy nem egynapos túra lesz az egész, ezért is pakoltam be egy kisebb táskába ruhákat, amit szerencsés módon az egyik szálláson is hagytam. Pénztárca zsebemben pihen, van benne pénz bőven, talán 700$. Szóval akár ha úgy alakulna le tudnék ebben a városban is telepedni. Legalább hozzá is közelebb lennék, megismerkedhetnék új emberekkel, és hasonlók. Napokig sétáltam, a vádlimba is enyhe görcs állt néha, de legalább kissé meg is izmosodtam. Elhanyagolni sem akartam magam, ezért volt az, hogy futóruhát is hoztam magammal. Néha egy-egy város közötti távot futva tettem meg, miközben hátamon pihent a táskám, benne a ruhákkal. Erre bezzeg volt eszem, hogy futkossak, hogy formában maradjak, de arra nem lett volna, hogy a kabátomat kimossam legalább egyszer. Városról városra tértem be a szállodákba, egy éjszaka azon a bizonyos helyen, egy gyors fürdő, majd pedig továbbálltam. Talán több pénzt kellett volna költenem egyes helyeken, és nem lenne fém szagom, mert hát tudjuk milyen egy olcsó szállodában a zuhany… Hideg, és a víz is általában fémes… De végül elértem a célomat… Eljutottam Shan-ig, itt állok előtte, és érzéseim csak még inkább felerősödtek irányába. - Veszélyt? Őszintén szólva te vagy a legjobb dolog, ami az életemben történt. És azért öltem meg, mert az a személy egy szóval mondva is eszelős volt… Azért választottalak téged, mert meg akart ölni téged, rád pedig sosem úgy tekintettem, mint a többi vámpírra. Talán azért is, mert időközben beléd szerettem… - Mondtam utolsót már a földre szegezve a tekintetem, majd újra a szemeibe néztem. Tisztában voltam azzal mit mondok, teljes mértékben. Ismerhet már, se a hazudozás nem rám vall, és azt is tudhatja már, hogy szeretek nyílt lapokkal játszani. Másrészt szükségesnek éreztem most már ezt is, hogy megismerje az érzéseimet. - Szóval nem kell ezen rágódnod, tisztában voltam akkor is a döntésemmel… - Vágtam egy rövid, lágy mosolyt, majd pedig kíváncsian vártam, hogy emiatt szól-e még valamit. Karba tettem a kezemet, és álltam még mindig előtte, a szemeire fókuszálva. Ha még ezután is be akar hívni, akkor örömmel fogadom el a beinvitálást.
Mennyi idő is telt el utolsó találkozásunk óta? 4-5 hónap, nem. Azt hiszem majdnem pontosan fél éve láttam őt utoljára. Nem szívesen gondoltam vissza az utolsó találkozásunkra, hiszen olyat tett miattam, amire soha se kértem volna és úgy éreztem, hogy a barátja, aki apja helyett apja lehetett neki miattam halt. Amiatt halt meg, ami vagyok. Soha se gondoltam volna, hogy fontosabb lettem Nate-nek, mint a tanítója és talán ezért is lepett meg ennyire az, hogy engem választott és őt ölte meg. Bűntudatom volt, amivel nem tudtam szembenézni, viszont biztos voltam abban, hogy ott kellett volna lennem mellette akkor, de nem ment. Nem arról van szó, hogy a saját sebeimet nyalogattam, hanem rájöttem arra, hogy sokkal veszélyesebb vagyok számára, mint az valaha hittem volna. Vámpír vagyok, ő meg vadász, szóval neki a vérében van az, hogy engem megöljön és fogalmam sincsen, hogy mennyire nehéz lehetett neki az, hogy ne öljön meg minden egyes alkalommal amikor találkoztunk. Ott van még az a tény is, hogy a bátyám sincsen oda az emberekért, de arról már nem is beszélve, hogy miattam fordult az a személy ellen, aki megtanította mindenre. Most se kellene itt lennie, hiszen mellettem nincsen biztonságban, de még se tudom elküldeni. Nem megy, egyszerűen az ész és az érzelmek harca zajlik legbelül. Figyeltem az ismerős mosolyát és minden egyes mozdulatát.Régen láttam már, de mégis is tisztán emlékszem minden egyes pillanatra, amit vele töltöttem. Egy jó dolog van abban, hogy vámpír vagyok tisztán emlékszem mindenre, de ha ember lennék, akkor se tudnám elfelejteni azokat a felejthetetlen pillanatokat amiket vele töltöttem és amit neki köszönhetek. Egy apró mosoly jelent meg az arcomon, de nem szólaltam meg. Tényleg nem úgy nézett ki, mint aki éppen most lépett ki a zuhany alól és csak sétálni indulna, de ez se zavart. Szememben még mindig eszméletlenül nézett ki. Engem keresett, de miért tenne ilyet? Igen, egy fürdő rád férne, tudod mennyire érzékeny az orrom. - mondom neki kicsit elviccelve a dolgot, hiszen vámpír orral, de még anélkül is ezt meg tudnám mondani, hogy tényleg nem ártana neki egy zuhany. Bólintottam egyet és már léptem volna arrébb, amikor a szavai megállítottak. Nem akartam erről beszélni, de sejtettem, hogy nem fogom megúszni. Soha se beszéltem mellé, ennyire már ismerhetnél. - mondtam neki kicsit ridegen, majd a földre pillantottam.- Szerinted miért léptem le? Mert veszélyt jelentek számodra, Nate. - montam neki komolyan, majd rá pillantottam és úgy folytattam.- Helyettem azt a személyt ölted meg, akinek mindent köszönhetsz és én ezt soha se akartam. Nem akartam senkit se bántani. - egyre halkabban beszéltem, hiszen egy vámpír se mondana ilyet, de én ilyen vagyok. Senkit se akarok bántani, de balesetek vannak. Majd arrébb áltam az ajtóból és figyeltem őt, hogy vajon be fog-e jönni, vagy csak erre akarta megkapni a választ és ezért sarkon fordulva elmegy.
Egy vámpír után kajtattam fél évig. A technika fejlődik, most akár fel is kereshettem volna valami technikai gurut, hogy segítsen már meglelni őt, de nem tettem. Azért is, mivel szeretem a siker ízét, mikor hosszú, vagy rövid munka utána már csak egy karnyújtásnyira van a cél. Bár sokszor az történik, hogy még messzebb kerülök tőle ez által. Másrészt azért sem tettem, mert munkám ugye nincsen, így pénzem sem sok. Igazat megvallva, van pénzem rendesen, de ilyen nagy hackerekre nem tudnék költeni. Pénzkidobásnak találnám. Habár a húgomnak van pénze, elvégre szüleim MINDEN vagyonát ő örökölte. Talán azért írták át a végrendeletüket, mivel én teljesen leszálltam arról az ösvényről, amit ők kijelöltek számomra. Persze, menjek angol nyelvű suliba, hogy aztán valami ügyvéd vagy pénzügyi igazgató lehessek itt, Amerikában. Végül is az angol suli jól jött, de nem akartam lenyalt hajú öltönyben császkáló úriember lenni. Inkább álltam be egy bandába, és a sulit hanyagoltam. Nem is bántam meg azóta sem. A húgom meg legyen boldog a pénzével, könnyebben tud boldogulni, mint én. Ajánlott már fel pénzt, hogy egy része engem illet, én arra meg szimplán annyival válaszoltam, hogy a szüleink nem akarták, ne szegjük meg a végakaratukat. Bár engem pont nem érdekel ez az egész dolog, magasról letojom, hogy mit akartak utolsó dologként. Részben miattuk volt a gyerekkorom eléggé elcseszett, azokat az éveket meg nem tudom visszaszerezni. A haláluk napja viszont újra és újra lejátszódik a szemem előtt, akármennyire sem tudott meghatni. Oké, kis sokkba kerültem, szimplán azért mert először láttam halott embereket. Bizonyára könnyebben viseltem volna el, hogyha előtte látok már halálesetet. Leszámítva kutyát, patkányok, meg hasonlók halálát. Elmosolyodtam egy pillanatra, majd lehajtottam egy kissé a fejemet, a földet néztem, és a tarkómat vakartam, majd mielőtt újra megszólalhattam volna, ő kezdett bele. Őszintén a kérdésén elgondolkoztam… Látni akartam, talán megpróbálni ezt a fajta kapcsolatot, mert tudtam, hogy nem érez közömbösen ő sem. Legalábbis sok jel erre mutatott Habár fogalmam sincsen, mit érezhet irányomba, az biztos, hogy én tudom mit érzek felé. Akármennyire is rossz dolog, vagy nem az, beleszerettem. Legboldogabb ember lennék a világon, hogyha ugyanazt érezné mint amit én. Végül néhány másodperc múlva meg is szólaltam. - Téged kerestelek az elmúlt fél évbe megállás, és nagyjából pihenés nélkül. Azért is nézek ki kissé szét csapva, ezért meg bocsánatot kérek. - Mutattam a kissé piszkos kabátomra, és alatta rejlő felsőre is. Arcomon semmi nem látszott, hogy fáradt lennék, vagy hasonló dolgok, egyedül még a hajamon látszott volna talán… De azért van a sapka, hogy lelapítsa. - Bejöhetek? - Nem nagyon akart változás történni, ezért gondoltam elmondom miért is jöttem. - Először is lenne hozzád egy kérdésem: Miért tűntél el? Nem kérek mellébeszélésből, az igazat akarom hallani. - Szavaim követelésként hathattak volna, ámde a hangomon kissé sem jött át ez az érzés. Inkább egy nyugodt kijelentésnek szántam egyébként is.
Kezdőlap
|| szószám || 
|| szószám || 
