- És milyen jól hiszed! - bólogattam helyeslően. Nagy öröm volt számomra, hogy hasonlóan vélekedik, mint én és az is, hogy nem fog elcsépelt módon nagymamának, nagyinak, mamának vagy ehhez hasonló vénítő jelzőkkel illetni. A nevemen szólított, ami megerősítette bennem a tudatot, hogy még nem kell szemránc elleni kenőcsökre költenem. - Ez teljesen így van. Okos kislány. - vágtam rá határozottan. - Sajnos nincs nálam citromos cukorka, hogy jutalmul adjak egyet, de hidd el, ez a legnagyobb dicséret, amit életedben valaha is kaptál. - bizonygattam. Nem szokásom elismerni mások véleményét, mert aztán túlságosan elbízzák magukat és az egész visszafele sül el, de most olyan szinten dúl bennem a méreg az ősi vámpírnő iránt, hogy nem tudom kontrollálni az ilyesmit. - Csak azért, mert ők a világ legelső és egyben legerősebb vámpírjai, nem szabadna azt hinniük, hogy uralkodhatnak is mások felett. Még a végén csúnyán pórul járnak. - kontráztam Emily szavaira mérgesen, majd eszembe jutott Elijah. Hihetetlenül nyálas gondolat tőlem, de jól tudom, hogy ő nem ilyen. - De talán a szöszi hugica a legelviselhetetlenebb mindközül. - oké, a veszélyességi sorrendben Klaus mindenképpen messziről lekörözi mindegyiket, de jelenleg Rebekah van a bögyömben. - Hogy szar, az nem kifejezés. Borzalmas, nyomorultul megalázó, felfoghatatlan, kényelmetlen és visszataszító. - foglaltam össze pár szóban véleményem jelenlegi állapotomról. - Azt hiszem van pár üveg whiskey a konyhában meg egy sok hetes zsemle a kenyértartóban. - húztam el a szám kelletlenül. - Ma már nem vagyok hajlandó ehető ételt szerezni, mert elég ijesztő látványt nyújtanék sántán, vérző végtagokkal. Még a végén rám találna egy vérszívó. - furcsa volt attól a fajtól félni, amibe eddig én is beletartoztam. - A mai vacsorám pár darab bogyó lesz. Az egyik elmulasztja a fejfájásom, a másik a lábfájásom, a harmadik meg... - billentettem félre a fejem elgondolkozva, majd nemtörődöm módon vállat vontam. - Mindegy azért, beveszem azt is. Mindegyiket egy pohárka Bourbon segítségével nyelem le. - ecseteltem vigyorogva, miközben betessékeltem a házamba. Beelőzve őt, megindultam hát a konyha felé, abban a hiszemben, hogy követ.
A nagyanyám semmit nem változott. Egy kis emberség meg sem kottyan a nagy Katherine Pierce-nek, ő ugyanúgy az a laza stílusú, nemtörődöm hasonmás, mint mindig is volt. Az évek alatt sok történetet hallottam róla, amik az ő gonosztetteit firtatták, de mint az lenni szokott, valahogy nem voltam képes meggyűlölni a nagyanyámat, pedig talán ő az oka, hogy az anyám kezdetben el akart dobni engem magától. Mi tagadás, tényleg elég rosszul nézett ki. Összeverve, koszosan, és véresen - furcsa volt gyenge embernek látnom őt. - Azt hiszem, nem áll jól a nagymama szerep, Katherine - kacsintottam rá. Mi tagadás, egyszer megnéztem volna, ahogy a konyhában fánkot sütöget a kedvemért, de ez sajna soha nem történt meg. Figyelmesen hallgattam a történetét, amiben röviden tudtomra adta, ki gyepálta el először, majd másodszor, és bár szerettem őt, egy kisebb kárörvendő mosoly kiült az arcomra. Attól függetlenül igenis megérdemelte, mert sokat tett keresztbe mindkettejüknek, és néha rajta is bosszút kell állni. - A Mikaelsonok undorító, fellengzős egy faj, akik azt hiszik, bárkit, bármikor irányíthatnak. Én nem leszek egyiknek sem a csicskása - ráztam meg a fejemet. Soha, de soha nem lennék jóban velük, főleg nem Rebekah Mikaelson-nal. Undorító egy szőkeség volt, tény és való, akit egyetlen lánygyermekként jó alaposan elkényeztettek - persze engem is. - Egyébként - mértem végig, mielőtt invitálásának eleget téve beléptem volna a házába - Szar lehet embernek lenni ennyi idő után. Van egyáltalán emberi fogyasztásra alkalmas kajád a hűtőben, vagy tervezel éhen dögleni bánatodban? - érdeklődtem.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Csüt. Jan. 23, 2014 6:39 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Emily + Katherine
Egy ideig megkövülten, ugyanakkor homlokráncolva álldogáltam a lépcső előtt, majd fájós karom emlékeztetett rá, tovább kellene lépnem, hogy aztán bekaphassak egy kis fájdalomcsillapítót. Azonban nem siettem el túlságosan. Hiába hasogatott, égetett a szúrt seb a vállamban és a karomban, alaposan meg akartam nézni magamnak az unokámat. Atya ég, még magamban is milyen idegenen hangzik ez a kijelentés. Unoka… Sebaj, azért nem utálhatom egyből csak, mert öregebbnek érzem magam a létezése miatt. - Hát persze. – motyogtam halkan, miközben sántán felballagtam mellé a teraszra. – Emily. – ízlelgettem, majd enyhén félrebillentett fejjel mértem végig alaposan. – A kislányom potya gyereke. – mosolyodtam el gúnyosan. Nem bántásnak szántam, kivételesen, viszont a jómodor is messze áll tőlem. Nem történhetett meg első találkozásunk enélkül a kis csípős megjegyzés nélkül. – A kis Emily már nem is olyan kicsi. – vigyorodtam el, majd színlelt komoly kifejezést öltöttem az arcomra. – Vagy viselkedjek mindennapi, jó nagymamaként? – vontam fel szépen ívelt szemöldököm. – Hogy te már megint mekkorát nőttél, édesem. Ilyen kicsi voltál, mikor utoljára láttalak. – hangsúlyoztam mutogatással is színészi előadásom. - És milyen sovány vagy! Anyád nem ad neked enni? – sopánkodtam mesterkélten, majd végül elvigyorodtam. Nem szándékoztam Katherine Puerce burkolt vagy nem épp burkolt, sértő megjegyzéseket hozzávágni, csupán könnyebb felfogni nagymama létem, ha szokásomhoz híven viccet csinálok belőle és egyáltalán nem viselkedek úgy. Az pedig, hogy ő szeretné-e, hogy úgy viselkedjek, nem számított. Valószínűleg ismer, hallott már rólam. Ezért is feltételezem, nem várta, hogy kis köténykében és nagy mamuszban nyitok ajtót, majd leültetem az étkezőbe és csokis süteményt meg meleg kakaót szolgálok fel neki. Egy rendhagyó nagymama vagyok, aki nem készül fel unokája érkezésére, hanem egy lopott autóban, harci sebekkel tér haza, miután egy eredeti szöszi jól elgyepálta. Mindenki ilyen izgis nagymamára vágyik. - Egy nyomorult, buta hasonmás történt. – vágtam rá, majd égnek emeltem szemem. – Utána pedig egy még butább, szőke eredeti. Fogadj meg tőlem egy nagyanyai jó tanácsot: Ezt a két fajt kerüld el, mert azonfelül, hogy szörnyen idegesítőek, rossz hatással lehetnek az agyi fejlődésedre. – mondtam nagy komolyan, majd véráztatta felkaromra pillantottam. – Ideiglenesen mélypontomat élem. – fintorodtam el. Szinte elviselhetetlen volt a fájdalom. Rebekah szerencsére volt olyan béna, hogy nem a csontomba szúrta a faágat, de így is elég mély sebet okozott. Nem szoktam ehhez hozzá. Ha nem lenne gyógyír a szervezetembe, akkor fél pillanat alatt már meg is gyógyultam volna. Most valószínűleg valami bosszút terveznék az idegesítő ősi ellen, de így… Elégtétel elnapolva. Csak szép sorjában. Jelenleg a legfontosabb, hogy megszűánjön ez az elviselhetetlen fájdalom minden porcikámban, aztán a többi ráér. – Ha nem vagy Rebekah Mikaelson egyik csicskása, akkor akár be is jöhetnél. – invitáltam be hozzám képest nagyon is kedvesen. Kijár egy piros pont. – Ki tudja mit meg nem tesz ez a pszichopata a gyógyírért. – vontam vállat csupán magyarázatképpen előbbi mondatomra, majd kitártam előtte az ajtót.
Furcsa dolgok az emberi emlékek... maga az emberlétem furcsa megannyi természetfeletti lény között felnőve, akik szerint mind gyenge vagyok és tehetetlen, az egyetlen dolog, ami kiemel az emberek satnya világából, az a manipulációra való erős hajlamom. Na meg szerintem a klasszikus Petrovás-beütésem, amit természetesen sikeresen megörököltem a felmenőimtől, így a nagyanyámtól, Katherine-től is. Az anyám lényegében miatta akart elhagyni engem annak idején... vagyis most, hiszen Katherine is eldobta magától őt. Mégsem tudtam haragudni rá, a nagy Katherine Pierce-re, akit megelőz a hírneve, hiszen pontosan tudtam, mi fog történni vele. Talán megakadályozhattam volna, de akkor valószínűleg az egész jövőm összeomlott volna. Lehet, hogy minden jó dolog eltűnt volna büntetésként az életemből, Emma nénikém legalábbis ezzel ijesztgetett, mielőtt visszaküldött volna a múltamba, ahol már lassan egy éve tanyáztam. Sok vizet mondjuk nem zavartam, és vámpírlétüknél fogva minden fontos szerettem itt volt. Vagyis... hát, khm, a kedves nagyanyám ha jól tudom, a napokban változott vissza emberré, a hasonmása segítségével. Emiatt pedig úgy döntöttem, meglátogatom. Nem öltöztem ki különösebben, hisz amúgy se bálba készültem, csak egy amolyan "baráti" látogatásra a nagyanyám háza táján. Pechemre azonban érkezésemkor hiába kerestem őt, még a házába sem tudtam bejutni, leragadtam a teraszon, mert vagy nem volt otthon, vagy nem akart ajtót nyitni. Akármi is, úgy döntöttem, várok egy darabig... és a várakozás hamarosan meghozta a gyümölcsét, mert nemsokára egy autó állt meg közvetlenül a ház előtt, nem sokkal később pedig egy árnyék el is indult felém. Igen! Bár ha vámpír lennék, nyilván többet látnék belőle, de így is szinte teljesen biztos voltam benne, hogy ez ő. És meglátott. Mit feleljek neki? Titkolózzak? Kérjek bocsánatot az alkalmatlankodásért? Nem, vele szemben a legjobb taktika, ha őszinte az ember, hiszen úgyis a hazugságot keresi mindenkiben. - Emily Stella Pierce vagyok. Az unokád. - Ennél a szónál büszkén kihúztam magamat. A családom kissé hangyás... anyám is, nagyanyám is simán elmehetne útszélinek, sőt, gyaníthatóan Petrova-gén a ribancság, kivéve férfitagoknál, de ugyebár ők is lehetnek hímringyók, de büszke vagyok rá, hogy Petrova lehetek. - Minden rendben? - érdeklődtem. Furcsán járkált, ezt már az első lépéseinél észrevettem.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Hétf. Jan. 20, 2014 4:35 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Emily + Katherine
Előbb Elena páhol el és nyomja le a gyógyírt a torkomon, most meg Rebekah támad le és szívja ki kis híján minden csepp vérem. Persze, a kettőt ostobaság volna összehasonlítani. A szöszi eredeti sokkal vénebb, következésképpen sokkal erősebb is, mint a nyikhaj hasonmásoma, így nagyobb kárt tudott volna tenni bennem, főleg így emberként. És, ami pontosan ezért a legszánalmasabb, hogy Elena mégis nagyobb keserűséget okozott, pedig akkor még teljes értékű vámpír voltam. Ujjperceim elfehéredtek, ahogy vasmarokkal szorított Rebekah autójának a kormányát. Hiába tudtam, hogy rég eltűntem a látóköréből és már nem tud követni, mégis tövig nyomtam a gázt, így mentettem a bőröm. Szemeim még mindig kerekek voltak a döbbenettől. Hihetelen gyorsan reagáltam a lehetetlen helyzetre. A nyomorult emberi reflexeket szidtam, de ezekkel is elég gyorsan elértem a célom; Megmenekültem. Az már csak mellékes, hogy a fejem majd szét hasad az ütéstől, amilyen erővel a földre taszított. Még az sem zavar, hogy szereztem pár nyers sebet a homlokomon,a felkaromon, a karomon és a könyökömön, mert életben maradtam. Megdöbbentő, de még azért a fél pár cipőért sem sajog a szívem, amivel megvédtem magam az ősvámpírral szemben, amit sikeresen otthagytam az út szélén. Csak akkor lassítottam le, amikor a házam elé érkeztem. Beálltam a kocsibejáróra és egy ideig zihálva hajtottam a fejem a kormányra. Szinte hihetetlen, hogy megszöktem. Egy szánalmas ember bőrbe vagyok bújtatva, a gyógyír csörgedezik az ereimben, gyenge vagyok, sebezhető és szánalmas. Mégis meg tudtam menekülni a pszichopata eredetitől. Vagy én vagyok túl jó, vagy Rebekah ilyen buta. Bal lábamra támaszkodva szálltam ki az autóból, alaposan, gyanakodva körbenéztem, majd a tőlem telhető legnagyobb gyorsasággal vágtam át az előkerten. Nem tudtam túl gyorsan haladni, mert, amint egy picit megerőltettem a jobb lábam, iszonyatosan elkezdett fájni a térd részénél. Nagyon remélem, hogy semmi komolyabb kárt nem okozott bennem ez a buta szöszi. Épp test, épp lélek kell, ahhoz is, hogy felkutassak egy boszit, majd megint vámpírt csináltassak magamból. A terasz előtti lépcsőn megálltam és ezzel együtt a vér is meghűlt bennem. Végtagjaim remegni kezdtek, mert féltem a teraszomon álldogáló ismeretlentől. Habár nem tűnt túl veszélyesnek, semmiképpen nem akartam kockáztatni. Épp eléggé megszívtam már párszor. - Ki van ott? – kérdeztem és próbáltam elvonatkoztatni a félelmemtől, megszüntetni a remegésem. Miért pont most kellett valakinek vendégségbe hívnia magát? Fáj a lábam, fáj a karom, széthasad a fejem. nincsen kedvem még több sérülést szerezni, ha ne adj isten, ez a nőszemély Rebekah egyik csicskása, akit azért küldött, hogy elintézzen engem. De még ha a jövevény jószándékkal jött is, akkor sincs kedvem udvariasan italt felszolgálni és felette cseverészni.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Kedd Júl. 17, 2012 5:02 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
//Gilbert ház//
Hazaérve halkan vettem egy mély levegőt. Unalmas volt itthon egyedül. Talán jobban járnék ha elmennék a városból. Leraktam cuccaimat az előszobába.
Kezdőlap
