Sokszor gondoltam arra, hogy milyen lesz akkor, ha hazatér, de az is biztos, hogy nem ilyennek gondoltam és minden egyes nappal egyre távolabb került tőlem eme gondolat. A lányunk elvesztésével meg teljesen képtelennek láttam azt, hogy ő valaha vissza fog térni. Fogalmam nincs honnét, de éreztem, hogy akik ránk támadtak, azoknak köze volt Nate őrült hadjáratához, s mivel ő se volt túl edzett vámpír, így nem egyszer fordult meg a fejemben, hogy időközben az élet őt is elragadta tőlem. S akkor nem tévedtem, mert lehet, hogy élt, de még is oly messze volt, mintha ezer mérföldre álltunk volna egymástól. Egyszerűen nem értem, hogy ez miként történhetett meg. Dühös voltam, legbelül emésztett a tűz és a fájdalom, de még se adhattam fel a harcot. Élnem kellett és ebben Mia tökéletesen segített, viszont azt sose bántam meg, hogy nem ő vele próbáltam visszahozni a lányomat vagyis az életét megmenteni, mert nem lettem volna képes arra, hogy ezzel a tudattal együtt éljen. Elég nekem szenvedni vele… Szavak egymást követték, mintha a lelkünk már rég elveszett volna, mintha az elmúlt év sérelmei most gyűltek volna fel, mintha a gátak egyszerűen átrepedtek volna és az özönvíz készült. Nem volt menekvés, már egyszerűen nem létezett ilyen, legalábbis jelenleg nem. A karjaink nem nyújtottak vigaszt egymás számára, mintha csak a hurrikán egymástól elsodort volna minket a folyó két partjára és fogalmam sem volt arról, hogy valaha képesek leszünk-e a megtépázott hidat újra építeni. Reménykedtem abban, hogy igen, hiszen a történtek ellenére is szeretem. Amikor pedig ellökött magától, akkor a dühöm még nagyobb lett. Figyeltem a távolodó alakját, de a következő pillanatban a ház megremegett, mintha csak földrengés rázta volna meg, majd a falakon repedések futottak végig, mintha csak valami inda akart volna utat törni magának. Tudtam, hogy ez nem a természet volt, hanem én. Nem ez volt az első alkalom, amikor ilyen fura dolog történt. - Megint elfutsz? Azt hiszed, hogy csak neked fáj?! – üvöltöttem neki eme szavakat minden kedvesség nélkül. Fájdalom itatta át a szavaimat, s a lelkem minden egyes levegővétellel egyre inkább összetört. Legszívesebben kitörtem volna a nyakát, de tudtam, hogy azzal nem érne semmit se, a kezem ökölbe szorult, a düh még inkább átjárta a testemet és az elmémet, mire a ház újra megremegett, majd abba maradt, ahogyan a földre roskadtam az üres házban a könnyeimmel áztatta arcommal és ruhámmal…
Ez a fajta hűvösség, ami most belőle árad, teljesen várható volt. Pláne azután, hogy megláttam a házat. A házunkat… A házát. Tudom is én már, hogy miként lehetne fogalmaznom. Legszívesebben, ha tehetném, visszacsinálnám az egészet. Visszatekerném az idő kerekét egy évvel ezelőttig, a húgomat ideköltöztetném, és védelmezném. Bár ez nem lehetséges. Sajnos nem. Sok mindent csesztem el az életemben, de csak most ütött vissza ez is. Nem is értem, miért nem töltöttem több időt a testvéremmel, miután Shant elvettem. Mert nagyon ritkán beszéltünk csak azt követően. Túlságosan is ritkán. Engem lefoglaltak a saját dolgaim, hogy először a gyerekünkre felkészüljek, utána pedig, hogy neveljem. Aztán teltek-múltak az idők, és… megtörtént. Hihetetlen, de tényleg. Mikor pedig megláttam a hulláját, rá sem ismertem, annyira… alig volt rajta bármiféle bőr, az az állat annyira szétszedte… Shan szavai konkrétan a húsomba vájnak már, és… nem tudok mit reagálni erre az egészre. Érzem, hogy egyszerre uralkodik el bennem a düh, a szomorúság, és azt is érzem, hogy újra felgyullad bennem az a tűz, amit a húgom elvesztésénél éreztem. Ha most sírnék, az sem tudom, hogy pontosan miért tenném. Dühből, vagy szimplán azért, mert egy év alatt vesztettem el a húgomat és a lányomat is? Nem, ez egyszerűen nekem túl sok. Ez… túl sok. Nem érdekel, hogy Shan püföli a mellkasomat, én arrébb tessékelem őt. - Elnézést… - Aztán pedig meg is indulok kifelé a helyiségből, vagy legalábbis a maradványaiból. Ez… nem bírok ránézni, egyszerűen csak… nem. Tudom, hogy ez most semmit nem old meg, de mit is lehetne ezen megoldani? El van az egész baszva, méghozzá én voltam, aki mindezért felelős volt. Jóvá ezt nem tudom tenni, de legalább el tudok vonulni valahova. Mondjuk egy kocsmába. Vagy kibérlek egy hotelszobát. Nem tudom, melyik lenne jobb. Majd meglátjuk. Shan próbálhat megállítani, ha valami radikális lépést nem tesz, minthogy megint a torkomnál fogva fojtogatni nem kezd, akkor pedig elhagyom a helyet. Ha mond valamit, nem is hallom, érzem, ahogy a fülem sípol az egész miatt. Mint egy hulla, olyan lehetek most én is.
Fogalmam nem volt arról, hogy mit szeretne felhozni mentségére, de nem is érdekelt. Viszont azt mondják, hogy a beszélgetés segíthet megoldani az emberek gondját. De szerintem mi már annyira mélyen voltunk, hogy ez esélytelen volt. Nem hiszem, hogy csak úgy helyre lehetett volna hozni, de ki tudja. Én se vagyok minden tudó, meg nem is akarok az lenni. Csendesen hallgattam őt, pedig legszívesebben a szavába vágtam volna, s biztos, hogy nem köszönte volna meg azt, amit kapna, amikor Bells nevét említette, de helyette csak álltam ott, mint valami szobor és nem mozdultam meg. Addig a jó, amíg nem mozdulok, mert így legalább nem bánthatom őt. Amikor befejezte az első monológot, akkor se vágtam a szavába, hiszen mi értelme lett volna? Semmi se. Nem akartam beszélni, nem akartam arról beszélni, hogy mennyire fájt és mennyire az ő hibája volt eme ház állapota. Nem hiszem, hogy túl sokat változtatott volna a dolgokon. Ennek ellenére is a szívem újra és újra kifacsarodott, minden egyes szava tökéletes volt ahhoz, hogy az összeforrt hegeket újra feltépje. Éreztem, ahogyan belülről újra körbe vesz a sötétség, a fájdalom és miként emészt fel a pokol tüze. De aztán minden megváltozik. Egyszerűen nem bírok uralkodni magamon. – Elég!! – üvöltőm teli torokból. Nem akarom, hogy beszéljen, nem akarom azt, hogy könyörögjön. – Elfeledkeztél az időről? A bosszú hajtott, miközben a családod darabokra hullott? Nem voltál itt az elmúlt hónapokban és azt hiszed, hogy ezzel minden el van intézve, hogy elfeledkeztem az időről? – kérdezem hitetlenkedve, majd teszek felé egy-két lépést, miközben érzem, ahogyan a könnycseppek végig folynak az arcomon. – Hogy hiányzott a hangunk? Akkor talán addig kellett volna keresned, amíg lehetőséged volt rá, hogy halld! – talán kegyetlenül csendül a hangom, majd a helységen körbemutatok. – Mi történt itt? Ránk támadtak, nem egyedül voltak és talán pont miattad! Talán az őrült hadjáratod miatt ők nem feledkeztek el a családodról!! Bells, hangját akartad hallani? Elkéstél. Senki se volt képes megmenteni őt. – mondom neki minden kedvesség nélkül, egyre akadozva a sírás miatt. – Elkéstél Nate. Nincs többé és bárcsak én is vele együtt haltam volna meg… - s nem hazudok. Tudja, hogy komolyan gondolok, majd mire észbe kaphatnék, addigra már előtte állok és a mellkasát ostromolom úgy, mint egy elveszett nő…
Lehet, hogy gondolataim közt feltűnt az, hogyha akar, hát öljön meg. Ha ez boldoggá teszi, hát tegye. Valószínűnek tartom, hogy később megbánta volna. Most is csak az indulatok uralkodtak el rajta. Legalábbis gondolom. Ah, jó lenne, ha tudnám, hogy mi a fasz történt itt, de erre még úgy tűnik várnom kell. Nem is érdekel, ha most csak én fogok beszélni. Elmondom, amit el kell, aztán lehet az lenne a legjobb, ha itt is hagynám ezt a… kócerájt. Hagyom, hadd gondolkozzon el a dolgon, aztán majd lesz valami. Az is megeshet, hogy ez az utolsó találkozásunk, akármennyire is szarul esne. De hát nem tehetek róla. Vagyis épp ez az, hogy tehetek. Én basztam el, nem ő. - Hol is kezdjem… Ugyebár megtudtam, hogy a húgomat meggyilkolták. Ekkor pedig újra bekapcsolt a vadász ösztönöm, és a temetése után városról városra, országról országra mentem, míg el nem kaptam az illetőt. Nem fogom azt mondani, hogy a telefonom elveszett, egyszerűen csak nem használtam. Le akartam vadászni az illetőt. Beletelt nem kevés hónapba, de sikerrel jártam. Csak aztán tudatosult bennem, hogy mennyi idő telt, mennyi ideje nem szóltam egy szót sem magamról, mennyi ideje nem hallottam se a te, se Bells hangját. Mit ne mondjak, ilyesféle fogadtatásra sem számítottam. És most csak a házról beszélek. - Darálom le dióhéjban a dolgokat. Túl lehetne ezt cifrázni mindennel, de jelenleg szerintem én vagyok az utolsó személy ezen az elcseszett bolygón, akinek a hangját akarja hallani. Legalábbis mind a reakcióiból, mind a hangjából ez jön le. Megvakarom idegességemben a mellkasomat, ahol ruhám alatt a gyűrűm van nyakláncra fűzve. Bele is pusztultam volna, ha ezt elvesztem szerintem. - Térdre borulva is kérhetném, hogy bocsáss meg, de ismersz már, hogy nem vagyok olyan. Tudod, hogy sajnálom. Tudod, hogy nem szándékosan voltam távol hónapokig. Tudod, hogy még mindig szeretlek. - Aztán egy lélegzetvételnyi idő után folytatom. - Én csak… teljesen megfeledkeztem az időről, és konkrétan automata pilóta üzemmódban voltam hónapokig. Az irányítást csak húgom gyilkosának hullája fölött álláskor szereztem vissza. -
Nem számítottam arra, hogy valaha elő fog kerülni. Igyekeztem megtalálni, üzenni neki, de mind hiába. Egy idő után igazából már én is feladtam. Mi értelme lett volna keresni őt, ha ő nem volt kíváncsi a családjára? Arra, hogy a lánya meghalt egy támadásban? Meg kellett volna nekem is halni, de még is élek. Elvesztettem azt a személyt, akiért az életemet is odaadtam volna, így érthető, hogy nem ugrottam ki a bőrömből, hogy újra láthatom őt Szerettem és egy része a lényemnek még mindig, de legbelül már túl sok érzés, emlék elveszett, felemésztett belülről. Nem voltam kikapcsolva, sose kapcsoltam ki. Tudatában voltam annak, amit tettem. Ahogyan annak is, amikor a házat ilyenné változtattam. Szerencsére nem a belvárosban volt, így nem kellett attól tartanom, hogy esetleg túl sok a szemtanú és megpróbálnak intézetbe vinni. A ház a hónapok elteltével pedig egyre rosszabb és rosszabb lett. De még se akartam helyre hozni. Néha ellátogattam ide, de pontosan olyan állapotban volt, mint a lelkem és a szívem. Élt, még tartotta magát, de valójában az idő múlásával egyre inkább csak elveszett és meghalt. Amikor nem mond semmit se és amikor észbe kapok, hogy nem kellene kitörnöm a nyakát, se megfojtanom, akkor egyszerűen csak elengedem. Nem túlzottan érdekel, hogy mennyire fáj a torka. De a biztonság kedvéért azért hátrálok. A bútordarabok maradványai és az üvegszilánkok reccsenek a lábam alatt és kíváncsian fürkészem őt. De a düh sokkal inkább megtalálható az íriszeimben. – Hajrá, próbáld meg. Bár nem hiszem, hogy sokat javítana a helyzeten. – a hangom rideg, mint a tél. Fagyos, mintha semmi érzelem nem lakozna a szívemben, pedig túl sok is lappang ott, de nem engedhetem azt, hogy az érzelmek lavinája újra maga alá temessen. Már annak is örülök, hogy valamennyire sikerült kikerülnöm belőle. Összefonom a karomat magam előtt és úgy fürkészem őt, mint aki támadni fog, ha bármi rosszat is szól. Nem hiszem, hogy valaha látott ilyennek, de részben neki köszönhetően változtam ilyenné. Nos, akkor vállalja is a következményeket.
Nem igazán tudom mire vélni ezt az egészet. Mikor elhagytam a házat, még minden olyan békésnek tűnt, és az is volt. A ház a saját fényében pompázott, és akármennyire sem volt fényűző egy lakás, de szép volt. Most pedig. Romokban hever szinte az egész. Nem úgy tűnik, mintha valami földrengés söpört volna végig a városon, mert se a közelben, se az idevezető úton nem volt egyetlen összedőlt ház sem. Ha volt is, az azért volt, mert azokon látszott, hogy nem maiak voltak. Mi több, azokról ténylegesen látszott, hogy már leharcoltak voltak hosszú ideje. Elég hosszú ideig éltünk itt, így voltak helyek, amiket ismertem, házak, amelyeknek még a hátterét is tudtam, miért elhagyatottak vagy olyan népesek. Most viszont, hogy itt vagyok a házunk romjai előtt, úgy érzem magam, mintha egy teljesen más helyre érkeztem volna. Ez a kép a kezemben az egyik bizonyíték arra, hogy itt bizony egykoron még volt élet is. Mert ma ez inkább tűnik valami kísértetháznak, mintsem biztonságot nyújtó laknak. Hallok ugyan lépteket, de nem fordulok meg, csak a képre meredek. Úgy tűnt, zsákutcába érkeztem. Hogy nem tudtam, hol van Shan, se Bells. De erre hamar rácáfol az illető, aki felém trappol. Érzem, ahogy ujjai a nyakam köré fonódnak, és a falhoz taszít. Csak nézek az illetőre, Shanra, arcomon semmiféle érzelem nem látszódik. Ha ennyire ideges, utál, és meg akar ölni, hát tegye. Én nem fogok tenni ellene. Én csesztem el, én miattam ilyen ez a ház most, hát én is fizetem meg az árát. Szavaira semmit nem reagálok, hisz nem is igazán tudnék így, de aztán elenged. Két lábamon maradok állva, és az egyik kezemmel a torkomat dörzsölgetem. Megköszörülöm a torkomat, aztán pedig végül meg is szólalok, kicsit sem törődve a szavaival. - Legalább arra kapok valami esélyt, hogy megmagyarázzam? - Hangom meglepően nyugodt, mintha semmi hatással nem lenne rám az előbbi fogadtatás. Ilyen ez, mikor az ember kiöli az összes érzelmet magából, és egy eszetlen gyilkoló-géppé válik. Lesznek következményei. Ha viszont még egyszer azt mondja, hogy menjek el, hát arra mérget vehet, hogy nem fogok próbálkozni. Most biztosan nem.
Mindig azt mondják, hogy egyik csoda se tart örökké. S most még inkább tudatosult bennem az, hogy valóban így van. Sok embert elveszítettem már az idők alatt, sok ember halt meg a karjaim között, vagy csak távolból figyeltem, ahogyan megöregszenek, hogy az utolsó ágyuk a föld legyen. Nem tehettem semmit se… Ő akart elmenni és nem érdekelte az, hogy én vagy a lánya mit szeretne. Mintha semmi se számított volna többé, mintha mi csak egy apró porszem lettünk volna az élet rögönös útjain. Igyekeztem akkoriban megállítani, utána még megkeresni és elérni azt, hogy hazatérjen, de elég hamar be kellett látnom, hogy esélytelen. Már többé nem mi vagyunk a legfontosabba, nem ez a ház jelenti a végső menedéket a világ borzalmai elől. Ez a ház már csak egy romhalmaz lett, hiszen ha egyszer a lavina elindul, akkor sose áll meg. Csakis akkor, ha már mindent elpusztított, amit akart. S elérte azt, amit szeretett volna. Hosszú évszázadok után újra megtörtem, újra a földre kerültem és sokáig fel se tudtam kelni. A napokból hetek lettek, a hetekből hónapok, míg végül az évszakok nem kezdtek el változni. Szép lassan a hó is lehullt, s egy percre se hagyta abba, mintha csak az emberek bűnös lépteit szerette volna eltörölni. A ház sokkal inkább hasonlított már egy kísértet házra, mintsem olyanra, ahol az ember szívesen hunyná le a szemeit, hogy kicsit megpihenjen és az álmok mezeje megnyerje őt pár órára. Ez a ház többé csak fájdalmat rejtett és semmi többet. Sokáig itt éltem még ,de egy idő után szép lassan elkezdtem talpra állni. A férjem elhagyott, a lányom meghalt, s a testvérem? Nos, szerintem nincs olyan élőlény, ami képes lenne megmondani, hogy merre is jár. Egyedül voltam, mint a kisujjam. Egyedül voltam ott a temetésén, egyedül helyeztem örökálomra a lányomat, mert nem létezett olyan boszorkány, aki képes lett volna visszahozni őt. A bosszú azóta beteljesedett, de a szenvedés és a fájdalom csak alig, alig akart csillapodni, de újra meg kellett tanulnom visszatalálni önmagamhoz. S ha nem is lett mára tökéletes, de valamennyire sikerült. A lépteim alatt a hó ropogott, de még annak a dallama is kellemesebb volt, mint a csendé. Hideg szél ölelt körbe minden egyes léptemnél, majd hamarosan megéreztem egy ismerős életet. A kezem ökölbe szorult, s tudtam, hogy ebből semmi jó se sikerülhet. De mire észbe kaphattam volna, addigra késő volt. Az illető mögött álltam, a kezem fogva tartva őt, majd egyszerűen csak az egyik falnak sétáltam vele és a föld felett tartottam őt dühtől átitatott szempárral. Szenteste volt, a temető után itt akartam leróni a régi emlékek tiszteletét eme szent ünnepen, de eme gondolatok másodpercek alatt foszlottak szerte. – Mi a francot keresel itt? – a hangom csöppet se volt kedves, ujjaim továbbra is torkát ölelték körbe, majd végül egyszerűen elengedtem őt ás hátrálni kezdtem. – Menj el, semmi keresnivalód itt! – talán túl rideg volt a hangom, talán csak a hónapok és a fájdalom tett ilyenné, de az se kizárt, hogy többé nem létezett az a személy,akit egykoron ismert.
Nem volt valami szép dolog tőlem lelépni, és azóta egy szót sem szólni magamról. Szóltam Shannának, hogy ne számítson egyhamar rám, majd jelentkezek valamikor. Azóta pedig eltelt már számtalan hónap… Nem is tudom, augusztus végén hallottam meg a hírt talán, hogy a húgomat meggyilkolták. Nem meghalt, nem balesete volt, meggyilkolták. Azt hittem, a vadász énemet magam mögött hagytam már ekkorra, de mikor ezt a hírt meghallottam, az érzékeim hamvaikból éledtek fel. Ráadásul nem is ezen a kontinensen lelte a vég a kishúgomat, hanem Ázsiában. Voltak ismerőseim attól függetlenül, hogy már nem vadásztam, ők szóltak nekem, hogy a húgomra rátaláltak vérben fürödve. Már régóta ott élt, és ezért úgy is döntöttem, hogy a temetését ott csináljuk. Ha a sírjához akarok menni, majd átutazom a fél világot, nem érdekel. Az elkövetkezendő hónapok a gyásszal teltek, és azzal, hogy próbáljak a nyomára bukkanni az elkövetőnek. Rettenetes dolgokat tettem. Ártatlan, nyugodt életű embereket kaptam el és vontam kérdőre, hogy egy-egy személy nyomára rá tudjak bukkanni, ezáltal az életüket teljesen felforgatva. Rossz infókat kaptam, és a harmadik ilyen után jöttem csak rá, hogy magamra kell hagyatkoznom. Az mindig jobban ment. A bosszúvágy felemésztett, meg akartam találni az elkövetőt, aki miatt egy számomra fontos személy, akit az utóbbi időben eléggé elhanyagoltam, ismét életét vesztette. A napok, hetek, hónapok tovaszálltak, én visszaestem, hogy egy vadász legyek megint, aki mindezek felett vámpír is. Miután a feladatomat bevégeztem, és ránéztem egy naptárra jöttem rá, hogy mennyi idő is telt el. Mennyi ideje nem szóltam egy szót sem a feleségemnek, a lányomnak. Senkinek. Csak én voltam, és a bosszú. Nem tagadhatom le, eléggé kifordított magamból ez az eset. December huszonnegyedike este érkezem meg a városba, és meg is indulok a régi házunk felé. Remélem, meg tud nekem bocsátani, de ha nem… Azt is megértem. A gyűrűm megvolt még mindig, egyedül most már nem az ujjamon, hanem egy nyakláncra felfűzve. Így biztos nálam marad, nem mintha valaha is vadászatokra elvittem volna. Sőt, hosszú ideig nem is viseltem, annyira magamba felejtkeztem. A házunkhoz érkezve ledöbbenek azon, amit látok. Romokban az egész. Mélyen szívom be a levegőt, egyből a legrosszabbat feltételezve. Nem, remélem nem… A romokon keresztül lépdelek, és szerintem sikeresen a nappalinkba kerülök. A törmelék fölött guggolok, és csak nézem azt. Egyik kezem a fejemen van, és próbálom kitalálni, hogy most mi legyen… Majd meglátok egy képet. Érte nyúlok, és kezembe veszem. A képnek semmi komolyabb baja, de a keretben az üveg be van törve, és a kép is kicsit megfakult. Emlékszem, ez az egyik nyaralásunkon készült. Milyen boldogok voltunk, és én a távollétemmel mennyire elcsesztem ezt a családi idillt. Elég csak a házra néznem.
Biztos voltam azzal, hogy ennyivel nem fogom megállítani a férjemet, de nagyon reménykedtem, hogy most tekintettel lesz rám és a lányára is ilyen téren. Nem hiszem el, hogy miért kell neki is néha annyira makacsnak lennie, mert ilyen esetekben még rosszabb, mint egy nő. Ha egyyszer valamit a fejébe vesz, akkor eléggé nehezen lehet leállítani őt, majd amikor morog egyet, akkor eléggé nehezen tudom visszafogni magamat, hogy ne essek neki. Szerintem még egyszer se húzott fel annyira, mint abban a pillanatban, amikor felállt. Ha nem lett volna ennyire rossz állapotban Bells, akkor még az se kizárt volna, hogy annak köszönhetően, amit hallott volna és észlelt volna a nagyapjához menekült volna. Nem értem, hgy képes ennyire tenni arra, amit mondok . Legszívesebben most jól felpofoznám, karóval szőgezném a földhöz vagy legalább is valahova odabilincselném és addig nem engedném el, amíg értelmen nem vernék a fejébe. Nem tartom magamat kegyetlennek, de ha egyszer elkapnak az ilyen fajta gondolatok, akkor jobb velem nem összekerülni, mert Nate talán sejti, hogy mennyire ördögi lehet egy nő, de arról fogalma nincs, hogy egy több, mint 700 éves nő mennyire tud az lenni, hiszen ezek a dolgok még csak a finomabbik dolgok voltak azok közül, amik eszembe jutottak. Végül egy apró mosollyal néztem Bells-re. Igen, egy család vagyunk, de néha nem cselekedhetünk együtt, mert nem sodorhatjuk a másikat veszélybe. - mondom neki kedvesen és úgy, ahogyan egy anya tenné a gyermekével. Lehet már nem baba, de számorma mindig is a lányom fog maradni és gondoskodni, illetve óvni fogom őt. - Mi is téged angyalom. - mondom neki egy kisebb mosoly keretében és egy anyai puszit adok arcára, s újra magamhoz ölelem, amikor hozzám bújik. Látom amint Nate elindul kifelé és ha még rám nézne akkor látná azt, hogy mennyire dühös vagyok és talán kissé meg is sejtené azt, hogy milyen gondolataim vannak vele kapcsolatban. Amikor pedig meglátom, hogy rágyújt, illetve megérzem a szagát is, akkor már igazán nehéz az, hogy uralkodjak magam. Jobb, ha egy-két óráig a színét se látom, vagy esetleg még megbánja azt, hogy elvett engem. Nem hiszem, hogy most képes lenne bármivel is megnyugtatni. Igazán kegyetlen is tudok lenni és legszívesebben a lehető legrosszabb dolgokat tenném vele, hogy érezze azt a fájdalmat, amit a tetteinek köszönhetően érzek. Végül, amikor becsukódik az ajtó, akkor egy apró könnycsepp megjelenik a szememben, de gyorsan letörlöm, illetve végig simítok a lányunk haján, hogy ne jöjjön rá a dologra. Végül felállok és megfogom a kezét. Gyere angyalom, itt az ideje, hogy kicsit megszabadulj attól, ami történt. - mondom neki barátságosan és elindultam a fürdő felé miközben szorosan magamhoz öleltem őt.
Nem fogom annyiban hagyni ezt az egészet, mert ha az még nem lenne elég, hogy a lányomat bántotta még egy embert is megölt. Vagyis, csak hagyta kínok közt meghalni. Az ilyenek régebben sem érdemeltek nálam kegyelmet, most sem fognak. Persze azért majd lesz egy kis beszélgetés is mielőtt tényleg megölném, ennyit még talán megérdemel. De legszívesebben ezt sem adnám meg neki. A düh hallatszik a hangomban és látszódik is rajtam. Még szép, hogy látszódik hisz az egyetlen lányomnak kellett ilyet átélnie. Neki, aki olyan angyali teremtés mint amelyet a világ nem látott még. Próbálhatja elfelejteni később ezt, de nem fogja. Nála is eljött az a „csodás” átalakulás amin én is átmentem anno. Csak neki ott leszünk mi, akik átsegíthetik rajta. Legalábbis megpróbáljuk. Felhúzom a szemöldökömet mikor Shan megemeli a hangját. Aranyos, hogy még mindig azt hiszi meg tud állítani. Miután kisebb monológját befejezte és rám nézett csak morgok egyet, aztán elindulok a hálónkba. Felveszek valami normális öltözetet és előkeresem a machetémet, valamint a megnyugvás érdekében egy szál cigarettát. Nem vagyok függő, de az ilyen helyzetekben ez a legjobb megoldás… Biztos helyre rejtem a fegyvert, ahol nehéz is észrevenni valamint egy komolyabb mozdulat esetén sem szúrom le magamat vele. Hallottam amit mondott Bells, de nem érdekelt. Vagyok elég rafinált, hogy kiderítsem kivel látták őt az emberek. A cigit berakom a zsebembe a gyújtóval együtt aztán gondolkoztam azon, hogy távozok az ablakon keresztül, hogy ne kelljen aggódniuk. De így jobb lesz. Legalább tudják, hogy elmegyek. Lemegyek tehát, vissza a nappaliba, mind a lányomnak mind a feleségemnek adok egy-egy puszit aztán pedig hátat fordítok nekik és elindulok az ajtó felé. Ha meg is próbálnak állítani, ugyanúgy megyek tovább mit sem törődve velük. Nem érek ki teljesen a házból még, de meggyújtom a cigarettát és elindulok a Grill felé.
Nem hiszem, hogy valaha is képes leszek elfelejteni az arcát, vagy a történteket. Olyan erősen beleégett az emlékezetembe, hogy talán még egy vámpír igézése is képtelen lenne azt kikaparni onnan. Mindig remegne a testem, akárhová is megyek, vagy akárhol is vagyok. Nem ez az első eset, hogy végignézem valakinek a halálát. Vagyis ez az első eset, ahol ténylegesen végig láttam mindent, ahogyan kiszökik a szeméből az élet. Mikor Zane a segítségemre sietett, nem kellett lenéznem a teraszról, hogy tudjam mi lett a végeredménye. Nem kellett tennem semmit. Tudtam, hogy meghalt és már a tudat is kínzott, hogy valaki miattam halt meg és most újra megtörtént, de ezúttal végig kellett néznem, ahogyan elvérzik és a szemei fájdalmát tükrözik. Soha nem fogom elfelejteni. Az én hibám. Ha nem lettem volna olyan ellenséges, akkor talán soha nem jött volna oda és minden másképpen történt volna. Az életét kockáztatta értem pedig nem voltam több, mint egy idegennél, egy vendégnél. Nem érdemeltem meg azt, hogy valaki is miattam kockáztassa az életét. Zane élete sem lesz a régi a srác a grillből pedig soha nem kapja vissza az életét. Ha meg is tudtam volna menteni úgy kellett volna élnie, hogy az egyik karját talán soha nem használhatta volna. Az pedig talán még a halálnál is rosszabb lehetett volna. – Nem mehettek utána.. Egyedül semmiképp. Egy család vagyunk, nem? Ha teszünk is valamit együtt tesszük és amúgy is csak én tudom pontosan, hogy ki is ő, hogyan is néz ki.. – Eszem ágában nincs kockáztatni valamelyik szerettem életét csak azért, mert bosszút akarnak állni. Ez könnyedén elvakíthatja őket és tudom jól, mert én is érzek egy kis bosszúvágyat valahol a lelkem mélyén. Megölt egy ártatlan embert és kis híján én lettem volna a következő a listáján. Együtt erősebbek vagyunk és biztosra akarok menni, hogy bármit is csinálnak a jó személlyel teszik és nem egy ártatlannal csak azért, mert a leírásom egy kicsit homályosra sikeredne. – Szeretlek titeket. – Mondom őszintén és szorosan bújok oda anyumhoz, miközben próbálom abbahagyni a remegést és a sírást.
Nem értettem, hogy miként történhetett ez meg. Tudom jól, hogy jó pár őrült elme és elmebeteg vámpír, ember és más fajta lények élnek közöttünk, de Bells igazán angyali teremtés volt. Nem értettem, hogy miként lehetett ennyire jóságos lányunk, de nagyon büszke voltam rá. Ő hasonlított rám ebben, hiszen mindenkiben megpróbálta meglátni a jót és segíteni másokon. Erre meg ez történik vele. Legszívesebben most megkerestem volna azt a vámpírt és megtanítottam volna neki azt, hogy mennyire nem élvezetes gyengébbik félnek lenni egy ilyen játékban. Tudom, hogy a kor nem minden, de az illata alapján fiatalabb személyről lehet szó, illetve 9 évszázadom alatt megtanultam azt is, hogy miként válthatom valóra egyes személyek rémálmát. Csendesen hallgattam, amit Nate mond, majd amikor arról kezdett el beszélni, hogy megtorolja, akkor aggódva tekintettem rá. Lehet, hogy vadász és tapasztalt ilyen téren, de valószínűleg fiatalabb lehet vámpírként és aki ilyet tesz, az még sok szörnyűséget képes tenni, illetve akár még csapdákat is képes állítani. Senki nem megy sehova! - mondtam kissé bosszúsan, majd egy apró puszit nyomta Bells fejére és továbbra se engedtem el őt. Lehet kissé fura volt tőlem ez a kijelentés, de egyáltalán nem vágytam arra, hogy még Nate miatt is aggódjak most. Nem akartam azt, hogy még egy számomra fontos személynek baja essen. - Angyalom, ahogyan mondta már édesapád is, ez nem a te hibád. Nem tehettél semmit se és inkább örülök annak, hogy még az erődet se próbáltad meg használni, mert akkor lehet, hogy te lettél volna a következő célpont. Nem akarom, hogy bármi bajod essen és néha nem tehetünk semmit se az ártatlanok védelmében. - mondtam neki komolyan és letöröltem a könnyeit. Aggódva néztem rá, majd amikor újra magamhoz öleltem őt, akkor a férjemre néztem olyan tekintettel, hogy erről most nem akarok vitát nyitni, mert tényleg nem szeretném azt, ha egy ilyen őrült elme közelébe kerülne. - [b]Gyere lemossuk rólad a vért és utána elmeséled pontosan azt, hogy mi történt és mit érzel. Minden rendben lesz kicsim. [/b]- mondtam Bells-nek, majd továbbra is aggódva néztem. Biztos voltam abban, hogy ő se lesz képes elfelejteni ezt a dolgot, ahogyan én se tudtam soha elfelejteni azokat a dolgokat, amiket láttam ennyi idő alatt, de erős volt a lányunk, így bíztam abban, hogy ő is képes lesz megbirkózni ezzel, ahogyan én is tettem és teszem minden nap.
Megint túl gyorsan történnek a dolgok, egyik pillanatban még teljes nyugalomban pihenek és olvasgatok, a következőben hazatér gyönyörű feleségem egy teljesen más frizurával, aztán az egyetlen szem lányom vérben ázva, reszketve. Miközben feleségem magához öleli őt én a haját simogatom és úgy várom, hogy elmondja mi történt vele. El sem hiszem, hogy Ő ilyen dolgokba keveredett, pedig tényleg egy légynek se tudna ártani. Bár lehet ez csak a látszat és igazából legbelül egy ádáz légygyilkos! Mindvégig rá figyeltek és hallgatom a történetet. Egyszer-kétszer ránézek a feleségemre is, az ő arcát valamint a lányomét fürkészem újra és újra. Miután elmondja az egészet letörlöm a könnyeit az arcáról és felállok. A hajamba túrok és sóhajtok egyet. - Kicsim, tudod jól, hogy ez nem a te hibád volt. Viszont ezt majd anyáddal megbeszéled. Én azt szeretném ha elmondanád, hogy hogy nézett ki a férfi aki téged bántalmazott. Egy az, a vadász vér attól hogy vámpír vagyok még él bennem és nem fogom megtorlatlanul hagyni azt, ha a lányomnak okoz valaki ilyen traumát. Nem fogom megölni… Legalábbis először. Csak szimplán figyelmeztetem őt bizonyos dolgokra. Másrészt azt is szeretném tudni, hogy a karnélküli férfi hol van. Minimum azt megérdemli, hogy rokonai tudjanak róla. - Megropogtatom az ujjaimat és úgy várom a lányom válaszát. Akármilyen kegyetlennek is hangzok, teljesen egyenesen mondom ki mindazt amit tudni szeretnék. Egyes apák biztos a vigasztalásán aggodalmaskodnának, én viszont minél hamarabb szeretném kézre keríteni az elkövetőt. Na meg nem is vagyunk egy normális család…
Az, hogy megláttam anyáékat egy kicsit megnyugtatott, hiszen ez annak a jele volt, hogy nem csak, hogy hazaértem, de immár biztonságban is vagyok és senki nem bánthat. A karom és a lábam még a helyén van ezzel akkor lettem igazán tisztában, amikor a padlóra hullva éreztem, ahogy a lábam sajog a ráhuppanó súlytól. A kezemet is tudtam kaparászni, amiről nem akart eltűnni a megalvadt vér makacsul színezte a bőrömet az egyetlen dolog, amit elértem, hogy a saját karomat is felsértettem így már az én vérem keveredett annak a férfinak a vérével, aki megpróbált megmenteni egy őrülttől, de végül magamra lettem utalva. Önmagamat kellett megmentenem, mert nem mindig bukkanhat fel Zane, aki képes megmenteni valamitől, akkor amikor senki más nincs ott, hogy a segítségemre siessen. Jó érzéssel töltött el a szüleim közelsége és egy kicsit kezdtem is megnyugodni legalábbis annyira, hogy megpróbáljam elmondani, hogy mégis mi történt. – A grillben tanultam, ahogyan mindig.. Amikor megéreztem egy vámpírt, de valami rettenetesen kellemetlen érzés is párosult hozzá, mintha egy veszedelmes fenevad lépett volna be az ajtón és összerezzentem levertem a teámat.. Aztán magam sem tudom miért vagy, hogyan de ez a vámpír odajött és azt hitte, hogy valami Sofia vagyok. Először tagadtam, de aztán.. – Nagyot nyelek és lesütöm a szemeimet, amikben ott csillognak a fájdalom és a sokk könnyei. – Megcsókolt. Erőszakosan rám passzírozta magát a srác, aki a segítségemre sietett meghalt… Egyszerűen kitépte a karját és utána úgy mutogatott vele, mintha ez lenne a legtermészetesebb. Talán észre sem vette, hogy ott van a kezében én pedig segíteni akartam rajta tényleg.. De nem tudtam.. ott halt meg mellettem, miközben én a vérében térdeltem.. Nem tudtam mit tenni.. Miattam halt meg.. – Nem tudok parancsolni tovább a könnyeimnek hevesen folynak végig az arcomon. Önmagamat hibáztatom, amiért az a srác meghalt. Csak segíteni akart mégis pontosan ez okozta a halálát és talán még mindig élne, ha én nem döntök úgy, hogy a grillben tanulok. Miattam halt meg valaki. Zane miattam váltotta ki az átkát. Miért van az, hogy mindenkinek az életére rossz hatással vagyok? Miért kell mindent tönkretennem? Úgy érzem magam, mint egy igazi rakás szerencsétlenség.
Nem gondoltam volna, hogy esetleg ennyire „zavarba” tudom hozni Nate-t azzal, hogy hirtelen másabb lett a hajam. Természetesen nem csak neki volt újdonság, de számomra is az volt. Régóta éltem már, de őszintén bevallva most először változtattam meg a színét. Mindig is örültem annak, hogy aranyló hajjal áldott meg az élet, de úgy éreztem egy kis változatosság nem árthat. Még mindig nehezen tudtam elhinni, hogy ez a valóség és nem pedig álom, pedig jó pár év eltelt és elég sok minden történt velünk. De azt hiszem a legnagyobb ajándék a lányunk volt számunkra. Olyannak ismerek? – kérdezek vissza kíváncsian és mosolyogva, s amikor közelebb húz magához, akkor még szélesebb lesz a mosolyom. Amikor megérzem ajkának az érintését, akkor a kezem a nyaka köré fonódik és szenvedéllyel és szerelemmel fűzerezett csókkal viszonzom a csókját. De mielőtt még inkább elmerülhetnénk a dolgokban, hirtelen kicsapódik az ajtó, majd hangosan be is csapódik, de nem ez az ami igazán zavar, hanem az a heves szívverés, ami szinte az első pillanattól kezdve a fülemben „dalol”. Nem értem, hogy mi történhetett, de másodpercek alatt fordulok meg és amint meglátom a vérben ázó ruháját, akkor egyre inkább aggódni kezdek, de még mielőtt odamehetnék hozzá, az apja felkapja és a nappaliba viszi. Egy darabig nem mozdulok meg, és csak szimatolok. Nem az ő vérre volt és nem is valami lényé, hanem sokkal inkább emberé. Fogalmam nincs, hogy mibe keveredhetett, de ha valaki bántani próbálta őt, akkor az a személy jobb, ha már most nem tartózkodik itt ebben a városban. Végül sietve felkaptam egy vizes kendőt és ott teremtem. Lassan letöröltem az arcáról a vért, majd szorosan magamhoz öleltem miközben a fejét és a hátát simogattam. – Shh, minden rendben lesz angyalom. – mondom neki nyugodtan és közben aggódva pillantok a férjemre. – Mi történt kincsem? – kérdezem tőle pár másodperccel később aggódva és továbbra is anyai ölelésben részesítettem őt.
Nem tudom hogyan kéne hozzáállnom ehhez az egészhez, vagy hogy egy normális ember hogy viselkedne ilyen pillanatban. Bár az is igaz, hogy mi egyébként sem vagyunk normális család. Valamint mégiscsak az ő teste az amivel ezt teszi, engem pedig sosem az varázsolt el már a kezdeteknél sem. Sokkal inkább magával a személyiségével fogott meg, amivel magához is tudott láncolni már elég korán. Bár valamilyen szinten persze közrejátszott az is, hogy eleinte csak egy gyönyörű, fiatal lányt láttam benne, akiről azt hittem, hogy velem egykorú és bajban volt. Eme tévedésem végül egész jól sült ki. Ez a nő egy gyermekkel áldott meg és úgy érzem, hogy az életem teljes. Legalábbis majdnem… Teljes csak akkor lehetne, ha a húgom is itt lenne velünk… - Kitudja, talán még csatlakozni is fog hozzánk. - Mondom mosolyogva miközben közelebb húzom magamhoz és átkarolom őt a derekánál. Mosolyogva, boldogan nézek le rá, mielőtt egy apró csókot adtam volna neki. Végül felfigyelek mikor a másik tékozló lány is hazatér, de meglepődve figyelem csak egy pillanatig őt. Nem tudom mi történt vele, de nem fogom faggatni egyelőre, csak ha összekapta magát. A hangjából sikeresen kiveszem, hogy valami komoly dologról van szó. Földre hullása után Shant elengedve lépek oda hozzá, majd a kaparászását megállítom. - Kismadaram, mi történt? - Kérdezem tőle aggódva, miközben próbálom felsegíteni őt. Mivel ez nehézkésnek bizonyult ezért inkább felkapom őt a karomba és a nappali felé indulok. Beérve leültetem a kanapéra majd mellé ülök. Nem szólok egy szót sem, csak hol rá, hol Shanra pillantok, próbálva kitalálni, hogy mégis mi történt. Ez nem az ő vére, hanem valaki másé. De… kié?
Teljes mértékben kezd elegem lenni a viselkedéséből. Szeretem, és ezt tagadhatom, akár egész nyomorult életemen keresztül. Minden szavam ez esetben csak hazugság lesz, mert képtelen vagyok normális körülmények között neki elmondani, hogy mégis mit is érzek. Mégis, hogy a fenébe tudnám elmondani neki normális körülmények között mit érzek, amikor egyáltalán nincs olyan számunkra, hogy normális körülmények? Soha nem fog megváltozni és nem is várom el tőle. Egyszerűen csak saját magamnak okozok fájdalmat mindennel. Azzal, hogy egy olyan férfiba szerettem bele s egy olyan után sóvárgok, aki talán soha nem lesz igazán az enyém. Talán tovább kellene lépnem, de nem tudom, hogyan kezdjek ennek az egésznek neki. Mégis mit kellene tennem? El akarom hagyni őt, de a szívem újra és újra visszahúz. Steven-ből pedig nem csinálhatok hülyét. Ha egyszer nem érzek iránta semmit, miért kell megbonyolítanom az életét azzal, hogy az irántam érzett halvány érzéseket felerősítem? Mikor egyértelmű, hogy számunkra nincsen jövő. Igaz, hogy Ren-nel sem sokkal tisztább ez a dolog, de akkor is! Ha kiderülne, hogy kavarok valakivel, akkor.. Minden a feje tetejére állna. Ennyire azért ismerem Ren-t, hogy fogná magát és ártana Steven-nek én pedig nem akarnám, hogy baja essen neki miattam. Nem szokásom ilyen köteléket kialakítani azokkal az emberekkel, akikkel elméletileg csak egy éjszakát terveztem együtt tölteni, de ha nem bukkan fel Ren, akkor talán én még bele is szerettem volna Steven-be és sikerült volna túllépnem ezen az egészen. De ő mindig is nagyon értett ahhoz hogyan tegyen tönkre mindent. Az időzítése is tökéletes. Csak úgy, mint most. Pont akkor kellett hazajönnie, mikor én erre járok.. A sors nem az én oldalamon áll. Vagy egyszerűen csak annyira ostoba, hogy úgy gondolja nekem Ren mellett kell megtalálnom a boldogságot. Erre pedig nagyon, de nagyon kevés esélyt látok. Mindig, mikor azt hiszem, hogy van remény a számunkra porrá zúzza egy hülye megjegyzésével. Most is csókjában éreztem a birtoklási vágyat és a szeretet. De a következő pillanatban mindent tönkretett. Kezdem azt hinni, hogy ezt az egészet szánt szándékkal csinálja. Egyszerűen nincs rá más magyarázat. Becipelt a házba, amikor ezt akarom a legkevésbé. Egy pillanattal sem akarok többet eltölteni a közelségében hiába sóvárog a szívem s lelkem egy érintésért vagy éppen egy lopott csókért. Nem adom meg neki az örömöt, hogy megkapjon. Érje be azzal a csókkal, ami mindkettőnk számára tisztázta, hogyan is érez a másik, de még mindig ugyanolyan gyerekesen viselkedünk és erőteljesen lökjük el a másikat. Néha, már fizikai értelemben is. Pontosan ezt tettem. Ellöktem magamtól hiszen nem volt kedvem a hülye csábító próbálkozásához. Elhatároztam valamit és igyekszem ehhez tartani magam. – Nem kell nekem semmi. Tőled, semmi. Tudod lehet, hogy vannak érzéseim feléd, de ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy kötelességem elvégezni. Most, ha megbocsájtasz vagy, ha nem akkor is megyek. – Felpattantam a kanapéról és megindultam az ajtó felé. Semmi és senki nem állíthat meg. Elegem van
a hozzászólás Rennek készült, 469 szót tartalmaz, és írás közben a i see fire című számot hallgattam.
Nem érdekel, nem érdekel és még egyszer is nem érdekel! Mármint, hogy nem akar a közelében tudni, állítása szerint. Ekkora hazugságot.. hát ki ne szeretne egy ilyen pasi közelében lenni? Komolyan.. nem kell bevallania, de tudom hogy hiányolt. Máskülönben nem lenne itt. Tudom, egy utolsó bunkó paraszt vagyok mégis, ez kell a nőknek. Tudok bújni, tudok törődni, bár az utóbbit inkább a magam módjára, mivel Bry-vel is épp ezt teszem, mégis teljesen kibukott rám, ami nem túl meglepő. Sőt. Már fura és rossz is lenne ha nem! Kíváncsian várom a pillanatot mikor rájön, hogy mindezt csak miatta teszem, hogy feltüzeljem! Még ha néha vágyom is rá, de nem! Nem kell a gyengédség. Az valahogy nagyon nem passzolna hozzám, vagyis hozzánk. Hozzánk..? Nem mondanám hogy egy párt alkotnánk, de ez a lány csakis hozzám tartozik, tartozhat! Már a gondolat is rossz, hogy egy másik.. nem! Nem gondolunk lehetetlenre, itt vagyok én neki.. szóval minek is kellene más? Viszonozza a csókomat ezzel alátámasztva minden gondolatomat. Tudtam. Innentől pedig szinte szabad utam van.. minden kétely eltűnt bennem, bár valljuk be csak egy halvány folt volt belőle, de akkor is volt. Kellek ennek a lánynak, én pedig ki is fogom használni ezt. A kanapéra helyezem, bár szinte ledobom rá majd azonnal felkelek tőle. Válaszára lassan megfordulok elégedett mosollyal az arcomon.. komolyan. Mikor is érdekelt hogy mit nem akar? - Úgy mint a csóknál? - Megnyalom számat közeledve felé, s letérdelek a kanapé szélére, a lány fölé támaszkodva, s mélyen szemébe meredve.. lassan hajolni kezdek felé, egyik kezemmel állát fogom mint aki egy újabb csókra készül. Az ajkai fölött pár centire hajolok tovább a füléhez. - Nem vagy szomjas? Bort? - Suttogom fülébe s egy gyengédebbet harapok a lány fülcimpájába, majd ugyanolyan lassúsággal mint érkeztem hajolok el tőle válaszára várva. Ezt a hatalmas késztetést amit érzek kikészítésére.. nem tudom visszafogni magam, de nem is akarom.
Annyira gyűlölöm őt. Ugyanakkor szeretem is és ezt hiába próbálnám titkolni akkor sem menne. Végül is nem mondtam egy szóval sem, hogy nem szeretem. Csak egyszerűen elegem van abból, hogy úgy kezel engem, mintha valami tárgy lennék. Ez nem normális. Tudom, hogy ő maga sem épelméjű. A rövid időszakok alatt, amit együtt töltöttünk erre sikerült is rájönnöm, de egyszerűen nem hiszem el, hogy ő semmit nem érez abból, amit én.. Vagy, hogy nincs rá valamilyen hatással az, hogy szeretem őt.. S minden egyes együttlétünk, aminek a gondolatába is beleremeg a testem. Lehet, hogy olyanok vagyunk, mint a tűz és a víz, de az ágyban vagy éppen máshol végezve azt a bizonyos tevékenységet nagyon jók vagyunk együtt. Kiegészítjük a másikat és ennél több nem is kell.. Vagy mégis? Eleinte nem is vágytam többre, de most hogy elrabolta a szívemet igen is többet akarok. Nem hiszem el, hogy ekkora szemétládának kell lennie a nap 24 órájában. Csak pár percre velem lenne egy picit másabb, de azzal teljes mértékben megváltoztatnám őt és nem akarom. Hogy miért? Mert ebbe a seggfejbe szerettem bele, ha tetszik, ha nem ez így van és ezen változtatni nem tudok. Ha megváltozna talán az is előfordulhat, hogy akkor már nem érezném ugyanezt iránta. Mármint, akkor nem lennék ennyire szerelmes belé. Köddé válnának az érzéseim. A házasságok nagy részének is ezért lesz vége, mert nem ugyanazok az emberek, már akikbe beleszerettek.. Szóval.. Akarok is változtatni rajta ugyanakkor nem is. A csókját viszonoztam, hiszen őrültség lenne tagadni, amit iránta érzek.. De így abba is kaphattam betekintést, amit ő érez. A szenvedély, amivel csókolt az nem lehet hamis.. Egyszerűen nem lehet, hogy csak egy bábu vagyok a játékában. Ugyanakkor nem fogom beengedni újra az ágyamba és nem is fogok belemászni az övébe. Ehhez nekem most idő kell. Mert a bizalmamat elveszítette és most adok neki egy kis időt, hogy visszaszerezze. Ha megint lelépne az életemből többet nem kell újra belesétálnia. Jobb lesz, ha fenntartjuk a távolságot, mert számomra sokkal kényelmesebb, ha egy kicsit távolabb áll tőlem. Most nem az én szomszédjaim kaptak egy műsort, hanem az övék. Talán ez most már valami közös hobbi lesz? Szórakoztatni a szomszédokat? Nem tiltakoztam, mikor becipelt a lakásba, mert épp eleget láttak belőlünk, de ettől még egyáltalán nem őrültem neki. – Tudod meg is kérdezhetted volna, hogy be akarok-e jönni, mert a válaszom egy egyértelmű nem lett volna.
a hozzászólás Rennek készült, 391 szót tartalmaz, és írás közben a i see fire című számot hallgattam.
Idősebb volt nálam, vagyis emberi korban az volt, hiszen én mondhatni gyereknek néztem ki, pedig többet éltem, mint a legtöbb élőlény. Több, mint 700 éves vagyok és sok mindent láttam már és egy dolgot megtanultam, hogy soha se szabad adni mások véleményére, hiszen a legtöbb ember csak a saját képére akar formálni és akinek igazán fontos vagy az úgy fog téged elfogadni és szeretni amilyen vagy. Biztos vagyok abban, hogy sokat változtam az évek alatt, vagy ha nem is sokat, de változtam, hiszen mindenki változik az idő múlásával, de soha se adtam fel önmagamat. Megtanultam azt, hogy hogyan elégítsem ki a vérszomjamat anélkül, hogy bárkit is megöljek, persze ez nem mindig megy, de igyekszem és egyre jobb vagyok. Majd találkoztam Nate-el és szinte minden megváltozott. Vámpír vagyok, de mellette mégis embernek éreztem magamat és olyan érzéseket köszönhetek neki, amit mástól még soha kaptam. Különleges számomra ő, hiszen tényleg szeretem és akkor is azt maradt volna, ha esetleg soha többé nem találkozunk. Nem hiszem, hogy én nyernék, de azért kedves tőled. - mondtam neki mosolyogva és még egy apró nevetés is elhagyta a számat a szavai hallatán. Én nyernék? Miért is? Biztosan ne, hiszen vannak sokkal tökéletesebb lányok a világban, mint amilyen én vagyok. De nem is akarok ezen agyalni, hiszen én elfogadtam magamat olyannak amilyen vagyok és az a lényeg, hogy találtam egy olyan személyt, aki szintén elfogad engem és szeret engem. Soren? - néztem rá mosolyogva, majd egy pár másodpercig nem válaszoltam neki, csak mosolyogva figyeltem őt. Mindig is szerettem húzni őt és ez ennyi idő alatt se változott semmit se. - Nem, nincs itt, szóval nem kell félned. - mondtam neki kicsit gúnyosan és játékosan. Biztos voltam abban, hogy azt fogja mondani, hogy ő nem fél, de ez talán azért van, mert nem ismeri a bátyámat. Még néha én is félek tőle, hiszen tényleg teljesen az ellentétem, de a testvérem s szeretem őt, bár most fogalmam nincsen, hogy hova is tűnt el. Biztos vagyok abban, ha itt lenne Ren, akkor még mindig azon menne a harc, hogy egyáltalán az ajtón bejusson Nate, hiszen soha se szerette a választottjaimat, nem mintha sok lett volna. Eddig egy volt, majd utána találkoztam Nate-el és minden megváltozott. Olyan volt az egész, mintha megtaláltam volna a hiányzó másik darabot, a másik felemet. Hangosan elnevettem magamat azon amit mondott és figyeltem őt. Nem mozdultam csak néztem őt mosolyogva.- Most már legalább értem, hogy miért nem volt soha se a közeledben egy macska se. Ideköltözés? -néztem rá kérdően és próbáltam közben nem elnevetni magamat. Még egy kicsit a szemöldököm is megemelkedett ahogyan figyeltem őt.- Szóval választanom kellene a macska és közted? Sajnálom, de ez a kandúr gyorsabb volt, mint te. - próbáltam neki még mindig komolyan mondani, de a végére elnevettem magamat. Soha se tudtam túl sokáig komoly maradni a közelében, ami lehet baj, magam sem tudom. Megfogtam a macskát, majd kiraktam a teraszra és elindultam vissza a nappaliba. Jól hallottam amit mondott, így egyből válaszoltam is neki. Felmész az emeletre és a folyosó végén balra, de előbb nem kellene ruhát és törölközött szerezned, vagy abban a hitben élsz, hogy beviszem neked? - kérdezem tőle még mindig játékosan és még mindig "szívom" a vérét, de én ilyen vagyok. Szeretek vele hülyéskedni. Hallom amint a pólómról és a hajamról a vízcseppek a padlóra hullanak.
Éveket vártam, hogy eljöjjön ez a pillanat, a tökéletes lány az életemben. Vagy tökéletes nő, mindenki úgy mondja, ahogy akarja. Régebben is míg együtt töltöttük szinte minden percet, akkor kezdtem el igazán megismerni, és jönni rá, hogy igazán szerelmes vagyok belé. Más talán nem így látná őt, hogyha barátról vagy másról lenne szó, de számomra ő maga a tökéletesség. Nem érdekel engem az egész vámpír dolog, meg hogy embereket kell ölnie szimplán azért, hogy életben maradjon. Ez az élet rendje… Ölsz, vagy megölnek. Hogy mennyi filmben elhangzott ez már, mégsem hiszi el sok ember ezt az egész szöveget. Ma már klisének számít a normális embernél, aki nem tud az egész természetfeletti világ létezéséről. Viszont én sosem voltam normális ember, és valószínűleg nem is leszek. Igazából… nem is akarok. Szólaltam volna meg, de újra csókcsatába kezdünk, így mosolyogva viszonzom azt. - Teljes mértékben. - Mondtam még mindig mosolyogva. Csak percekkel ezelőtt vallottuk be egymásnak, hogy szeretjük egymást, és máris elcsattant azóta 3 csók. Ez úgy hangozhatna, mintha idegesítene, vagy hasonló. Pedig nem. Egyszerűen csak hihetetlen, hogy ilyen gyorsan haladnak a dolgok. Csak ne haladjanak még ennél is gyorsabban… Túlságosan becsülöm ahhoz, hogy ágyba is bújjak vele ilyen korán… - Ez volt a terv! És ha azon is kéne indulnod, tuti te nyernél. - Nyomtam egy puszit az orrára, majd folytattuk utunkat be a házba. - Bátyád? Ő is itt van? - Néztem kissé nagyra nyílt szemekkel… Tudom milyen érzés lehet neki, hiszen jómagam is báty vagyok, és én sem szoktam jó szemmel nézni a húgom udvarlóit. Udvarlóit, tehát azokat, akik csak a bugyijába akarnak beférkőzni. Viszont utóbbi időben összeszedett egy egész rendes srácot, akit még én is megkedveltem. Fél éve járnak talán, magam sem tudom… Ott körül találkoztak, mikor én kezdtem el Shan után keresni. Választ nem igen kaptam viszont, hanem helyette egy forró csókot, amit szintén viszonoztam. Meghallottam a lábánál doromboló macskát, ami miatt természetesen előjött az allergiám. Tüsszentettem egyet, majd pedig Shanra nézve szólaltam meg. - Most meg fogsz ölni, de allergiás vagyok a macskákra, ebből kifolyólag szeretetem sincs irányukba. Na mindegy, akkor az ideköltözésről szövögetett összeesküvés elméletemnek is annyi. - Mosolyogtam rá, majd pedig még egy tüsszentést követve folytattam. - Szóval, merre találom a fürdőt? - Ilyen pillanatokban utálom, hogy ember vagyok… Egy az hamar megöregedek, meghalok, másrészt ezeket a rövid éveimet sem tudom nyugalomban leélni… Nem is lenne gond, ha vadászatról lenne szó, de nem… Kibaszott allergia…
↯ words: 400 ↯ music: ↯ note: Sajnálom, de nagyon nem szeretem a macskákat, plusz allergiás is vagyok rájuk.
A szerelem soha se volt egyszerű egyik korban se, így nem is vártam mást. Egyszer már voltam szerelmes, de az a személy a testvérem kezei által halt meg, talán Nate-et se magamtól féltettem/féltem, hanem a bátyámtól inkább. De Nate másabb volt, hiszen ennyire erős érzelmeket még senki iránt se éreztem. Ez másabb volt és úgy éreztem, hogy megéri harcolni érte, illetve ezért, főleg azok után, hogy képes volt megkeresni engem. Nem ijedt meg, akkor se amikor megtudta, hogy mi vagyok és egyre több időt töltöttünk együtt. Persze a külső szemlélők annyit láthattak, hogy egy fiatal lány és egy fiú találkozgatnak, együtt lógnak. Biztos vagyok abban, hogy sokan azt hitték már anno, hogy mi egy pár vagyunk, de ez általában így van a nagy szerelmeknél, hogy a külső szemlélődök jobban tudják a dolgokat, mint maguk azok a személyek akik benne vannak. Szeretettem már akkor is őt, de korábban soha se mondtam volna el neki. Talán jót tett nekünk ez a távolság, hiszen ez is azt bizonyítja, hogy még a mérföldek se tudtak változtatni az érzéseinket. Ő ember, én meg vámpír. Én nem fogok öregedni, de szörnyet se csinálnék belőle, ha nem akarná, hiszen nem akarom elvenni tőle az élet adta örömöket. Emberként lehetne családja, de vámpírként és mellettem soha se. Ha lenne rá mód, akkor még képes lennék lemondani az örök életről is, ha vele lehetek, de erről később gondolkodhatok, hiszen most szeretném kiélvezni minden egyes percet vele, hiszen soha se lehet tudni, hogy még mennyi időt szán nekünk a sors. Igen, ebben igazad van. Sajnálom - nézek rá nagy boci szemekkel, hiszen tényleg nem akartam rosszat mondani, egyszerűen csak féltem. Ez szerintem normális dolog a szerelemben, hogy az egyik fél félti a másikat, bár az is biztos, hogy én túlzottan féltem őt, de erről meg nem tehetek. Nagyon sok rosszat láttam ennyi idő alatt és talán pontosan ezeknek köszönhetően féltem őt ennyire. Éreztem a közelségét, ami melegséggel töltötte el a szívemet. Legszívesebben örökké a karjai között maradnék. De megérte várni rá. - mondom neki mosolyogva, viszonozom a csókját, majd amikor eltávolodik ő, akkor elkapom és egy hosszú szenvedélyes csókot lehelek ajkára. Most már? - kérdezek vissza nevetve, majd végig nézek magamon.- Igen, most már akár vizes póló versenyen is indulhatnék, szóval mindegy, hogy kint vagy bent vagyunk. - mondom neki játékosan, majd hozzábújok és úgy indulok el befelé. Jól esik az, hogy újra itt van velem és olyan, mintha el se váltunk volna. De más részről meg tényleg félek kicsit, hiszen fogalmam sincsen arról, hogy mi fog történni ezek után. Pár pillanattal később már a nappaliban vagyunk és ellépek tőle. Érzem és hallom is ahogyan a víz csöpög a hajamból, de még ez se zavar. Gondolom szeretnél előbb megtisztálkodni, most hogy már kicsit előkészítteted a fürdést. - mondom neki mosolyogva.- Szerintem a bátyám valamelyik ruhája jó lesz rád. Nem hiszem, hogy bánni fogja és ha jobb lesz az idő, akkor szerzünk majd neked másikat. - Mondom neki mosolyogva, majd közelebb lépve hozzá újra megízlelem édes ajkainak csókját, de pár pillanattal később egy "hívatlan" vendég dorombolását hallom meg a lábamnál.
Nem akartam tovább ott maradni, egyszerűen hiába volt az otthonom még is rideg és kietlen volt. A testvérem szó nélkül tűnt el, amit ennyi év alatt megszokhattam volna már, de még se tudtom. Ő volt az egyetlen rokonom, s talán igaza volt nem vagyok normális vámpír. Talán az előző énem az volt, magam sem tudtam. Bólintottam Sofia-nak, majd eltűntem. Nem tudtam, hogy merre menjek vagy mit csináljak. Egyedül akartam kicsit lenni és csillapítani szerettem volna a vérszomjamat.
Nem szoktam ilyen lenni. Na, jó, de mégis... Többször is megesett már ez, de ennyi. Nem bántott a dolog, hiszen nem vagyok senki anyja vagy ilyesmi, akinek szót kell fogadni. Ki se bírnám, mert én sem vagyok az a legszófogadóbb kislány. - Menj csak, menj... - mondtam neki halkan, ő pedig már el is száguldott. Miután Shanna elment, én picit ott álldogáltam, gondolkodtam, hogy ismét közbeavatkozzam, vagy se. Az utóbbi mellett döntöttem jelenleg, és ezután én is kiléptem az ajtón, és becsuktam magam mögött.
ღ / zene: - / megjegyzés: ez ilyen záró, de folytathatjuk máshol, ha gondolod
Kezdőlap
|| szószám || 
|| szószám || 
