Shanna & Soren

“ Egy fiatalabb testvér megérhet száz évet, akkor is kistestvér marad. ”

Nem gondoltam, hogy baj lenne, inkább csak idegesítőnek találtam a két percenként megvillanó örömködéseit. Ennyire azért nem jó az élet! Persze egy szót sem szóltam, inkább férfias grimaszba rendeztem a vonásaimat, mikor egy kivénhedt medvéhez hasonlítgatott.
-De legalább sármos vén medve vagyok!   – Vágtam vissza unottan, majd egy fél ál mosolyt is beiktattam a programomba. Következő szavait aztán, már tényleg nem tudtam hová tenni. Mégis mit kéne csinálnom? Én is pattogjak és nyáladdzak mindenkire? Akkor normálisnak látna? Ez egy eleve elcsépelt ötlet.
-Én kimutatom! Nem értem, mit vársz még el?! Átöleltelek, nem?   – Felháborodott tekintettel néztem a szemébe és tényleg kíváncsi lettem volna arra, hogy úgy konkrétan mit várt tőlem. Igazából ötletem sem volt, hogy mi lenne az a cselekedet, amitől végre leszállna az én „lelki” világomról. Ha lett volna sejtése, már rég véghezvittem volna, bármennyire nem fűlt hozzá a fogam. A fél karomat is odaadtam volna, ha utána nem tesz Hanna többé úgy, mintha a pokol reménytelen rabjával beszélne, mikor társalgunk. De úgy tett, és állandóan azzal zaklatott, hogy érzéketlen vagyok. Ebben nem igazán értettünk egyet.
-Ezt te ruhának nevezted?– Kérdeztem vissza szinte azonnal és igyekeztem hozzá hasonlóan meglepett arcot vágni. Nem sok sikerrel.  Aztán erőlködés nélkül felszaladt a szemöldököm, mikor a farkast emlegette. Az életbe! Ennek a lánynak még mindig hihetetlen a szaglása és bele is üti az orrát mindenbe.
-Először is, ha ebben az apró rongyban el tudsz rejteni bármit is, hidd el, nem akarom tudni, hogy hová tennéd. Másodszor, fogalmam sincs, milyen farkasról hadoválsz. Harmadszor pedig, azok a nők, akikkel én találkozok, hordanak ruhát, csak nem sokáig. De neked, 716 évesen, már lehetne ízlésed! – Magyaráztam és kritizáltam, ahogy egy jó nagy testvérhez illik. Bár szavaimban volt némi igazság, a lényeg igazából egy nagy humbuk volt. Persze, hogy tudtam kiről beszélt, hisz a memóriám tökéletes volt. Ráadásul a húgom ízlésével sem volt különösebb problémám, hacsak nem az, hogy férfi szemmel nézve, nagyon is csinos volt a kis gönceiben. Ez nem nyerte el túlzottan a tetszésem.
Arcomra mutatva mondott valamit, majd nevetésben tört ki, mire én fapofát vágva néztem, hogy ez most mi volt. Mindig is sok értelmetlen dolgot csinált, amikre még a mai napig sem sikerült magyarázatot találnom. Csak volt valami oka. Hisz miért is tenne bárki bármit is ok nélkül? Annak semmi értelme sem lenne.
-Nem kell neked azt tudnod, hogy én mikbe keveredtem. Mellesleg nem szoktam belekeveredni semmibe sem. Vagy önként megyek, vagy sehogy! Egyébként is, majd száz évet hagytál ki a nagy Soren történelemből. Gondolod, hogy mindez pár óra alatt áttekinthető? – Biztosan nem gondolta komolyan, hogy az életem mocskos részleteiről fogok mesélni neki, mert azt teljesen kizártnak tartottam. Azt is csak remélni mertem, hogy a drága jó hírem nem jutott el hozzá az évek alatt. A vámpírok pletykásak. Nem mintha egyetlen tettem is megbántam volna, de az a gondolat, hogy Hanna is tudomást szerez mindenről, valamiért teljesen taszított.
-Persze, hogy van még! Volt már olyan, hogy kifogytam? – Mégis, micsoda kérdés volt ez? Hát elfelejtette, hogy milyen velem élni? Nálam mindig teli a raktár, ha vérről vagy alkoholról van szó. Már csak azért is, mert ezeket jobban szerettem máshol fogyasztani. Vérből frisset, alkoholt meg olyat, amit egy nő kínál.
-Ha bárkitől bármit hallasz rólam, az határozottan nem igaz!   – Jelentettem ki ezzel lezártnak tekintve a múltamban való vájkálását. De azért sejtettem, hogy a kíváncsisága erősebb lesz az én elutasító szavaimnál.
-Túl sokat gondolkozol, ez a te bajod!   – Reagáltam le a szobával kapcsolatos gondolatait. Már az elején tudtam, hogy esélyem sincs átverni, de azért megpróbálkoztam a dologgal. Most már láttam, hogy teljesen feleslegesen strapáltam magam. Már be is pakolta a cuccait. Remek! Ezek szerint, nem fogok unatkozni a közeljövőben.
-Akkor lenne itt egy jó kis buli, majd másnapra megcsappanna Mystic Falls férfiállománya. Nekem pedig, lenne egy igazán szórakoztató estém! Sőt, ha pár nővérkét is beszervezek, talán egy hónapnyi véradagot is összeszedhetnék.   – Néztem farkasszemet a kis vámpírral, miközben ördögi mosolyt varázsoltam az arcomra. Egy buli, nem is lett volna rossz ötlet. Bár azokról mindig Jemma jutott az eszembe. Ő aztán tudott szórakozni. Vér és tömény erotika egy kis alkohollal meglocsolva. Maga a tökély! Még a gondolata is feldobott, de akkor meghallottam egy szót a múltból. Velence. A hely, ahol utoljára vettem lélegzetet emberként, a hely, ahol a családom elfordult tőlem, a hely ahol elhunytak, a hely, ahol először öltem… Nem volt sok szép emlékem róla, ezt mutatta az arcomra vetülő árny is. Csak egy valami maradt Velencében, ami szép emlékeket hagyott bennem. A volt menyasszonyom Ersilia. Nem szerettem őt úgy, mint egy nőt, de a barátsága és az odaadó gondoskodása mély nyomot hagyott bennem. Végtére is, boszorkány létére képes volt szívességet kérni egy vámpírtól, csak miattam. Hannára néztem, de végül egy szót sem szóltam Velencéről.
-Ősvámpír fogadott nővér? Hívd át, amikor akarod! Egyébként van elég szabad szoba, nyugodtan hívhatsz barátokat akár hosszabb időre is. És legalább csinos?   – A húgom új barátot talált és engem csak az foglalkoztatott, hogy: Ugye ezt a vámpír csajt még nem döntöttem meg? Az eddigi életem alatt jó pár nő ágyában megfordultam, de az talán kellemetlen lenne, ha egyikükkel kötne Shanna barátságot. Annyira csak nem rühell a sors. Inkább arra kéne gondolnom, hogy mennyire jó lenne, ha sok időt töltene a barátaival. Kevesebbszer tudna kioktatni. Végül gondolataim visszavándoroltak Velence felé.
-Ersilia … tudod, hogy mi lett vele?   – Szinte suttogva kérdeztem rá a dologra, de arcom rezzenéstelen maradt. Izmaim mégis megfeszültek és ez talán azt jelezte, hogy nagyon is érdekelt a válasz. Bár jó pár évszázad eltelt az óta, mégis azt akartam hinni, hogy valami csoda folytán, még életben van a boszorkány.

Shanna & Soren

“ Egy fiatalabb testvér megérhet száz évet, akkor is kistestvér marad. ”

Mikor összekócoltam a haját, ő hangosan felnevetett. Épp úgy, mint régen. Bár elleneztem minden féle meghitt tevékenységet, ezek az apró múltbéli szokások, rajtam ragadtak. És nagyon úgy tűnt, hogy rajta is. Az a pár évtizednyi kihagyás, mit sem változtatott a dolgokon. Persze immár hét évszázada felnőtt nő lett belőle, ezt az is bizonyította, hogy amint eltolta a kezemet, máris cicomázkodni kezdett. Még néznem is rossz volt. Nem teljesen mindegy, hogy merre állnak a fürtjei?
-Te még mindig, mindennek örülsz!  – Morogtam magam elé, csak úgy mellékesen, már csak azért is, hogy ne kelljen nekem is kimondanom, hogy örülök. Már így is túl sok volt ez mára a nagy örömködésből. Fojtogatóan sok. Mondtam volna azt, hogy örülök, hogy örül annak, hogy én örülök? A végére már őrült lettem volna, akkor meg triplán örülhetnék. A hibbantak boldogok, vagy mi.
-Talán nem, de az is lehet, hogy sunyiban egy karót rejtegetsz a… nem, ahhoz nincs elég ruha rajtad! - Kissé kételkedtem abban, hogy a bosszú leghalványabb jele nélkül érkezett. Talán csak magamból kiindulva gondoltam azt, hogy tervez valamit, de aztán hamar elillant ez a téveszmém. Már csak azért is, mert a mostani divat szerinti ruhái alatt még egy bicska sem fért volna el, nem hogy egy karó! Persze azt is észrevettem, hogy nem akart tárgyalni arról a bizonyos incidensről. Ez így megfelelt nekem is, ezért nem is taglaltam tovább a dolgot. A pasi halott, Hanna hazatért és én meg, még létezem. Itt a mese vége! Jó fivérhez mérten kínáltam némi itókával, amit illedelmes kishúg módjára, el is fogadott egy újabb puszi kíséretében. Komolyan, Hanna hétszáz év elteltével is olyan volt még mindig, mint egy aprócska nyáladzó energiabomba. Ha nem ugrált vagy fecsegett éppen, akkor az arcomat nyalta össze. Persze szó nélkül tűrtem a műveletet és még egy apró mosolyt is produkáltam. Lehet, hogy hamar az agyamra tudott menni, de akkor is ő volt Shanna. A kishúgom, a lelkiismeretem, az egyetlen, aki még akkor is mellettem volt, mikor már senki más nem tudott elviselni, egyszóval a családom. Lehet, hogy nem mutattam soha, hogy ez a szó még nekem is jelent valamit és sokszor nem is akartam, hogy jelentsen, de mégis így volt.
-Ezt mindig is tudtam! Mit gondolsz, miért van a ház is kettőnk nevén?  – Magabiztosságot sugároztak a szavaim, amiket még egy gúnyos kérdéssel is megspékeltem. Megkezdődött hát a kettőnk közti, amolyan testvéri civakodás. Ő húzta az agyam a szokásos dolgokkal, amíg én kedves gúnnyal reagáltam. Mindig is ilyen fantasztikusan elcsépelt kettős voltunk, de ez fűszerezte meg a hosszú életünket.
-Ne akard tudni, hogy miket csináltam. Hidd el, jobb lesz így!  – Tekintetemmel követtem, amíg a kanapéhoz lépett és otthonosan kényelembe helyezte magát. Mintha a múltba repültünk volna vissza. Épp egy pillanatra tekintettem a poharamra miközben arról mesélt, hogy mikor érkezett, erre egy párna repült felém. Kezemet hirtelen kaptam a számhoz és miközben lehúztam a poharam tartalmát, szabad kezem a párnáért kapott és már repült is vissza a puha ágydísz a húgom felé. Reflexszerűen történt az egész. Védtem az itókám, ahogy azt kell. De idő közben, a nagy izgalomban, mindet felhörpintettem.
-Miért dobtam volna ki őket, ha tudtam, hogy visszajössz? Másik szobát is választhatsz, ha az nem tetszik! Egyébként is csak raktárnak szántam!  –Szavaimban az igazság szikrája sem volt megtalálható és ezt talán Hanna is jól tudta. Az a szoba kizárólag neki lett berendezve, így hiába mondtam bármit is, már a legelején lelepleződtem. Azért jól esett úgy tenni, mintha nem is vártam volna rá.
-Csinálj, amit akarsz!  – Léptem a kanapéval szemközti fotelhoz és unottan lehuppantam rá. Még magamnak is nehezen vallottam be, de megnyugtattak a szavai. Ezek szerint, itt marad. Nála a kicsi tudtam jól, hogy annyit jelent, hogy amíg képes elviselni. Hát, bármennyire is angyalinak tűnt, nekem sikerült néha elszakítanom nála azt a bizonyos cérnát.
-És te? Merre irtottad az őzeket az utóbbi évtizedek alatt?  – Kényelmesen hátra dőlve néztem a húgom szemébe, miközben a sajátomban leplezetlen kíváncsiság bujkált. Persze nem az állatállomány ritkítása érdekelt, hanem az, hogy mik történtek vele. Volt oka rá, hogy visszajött? Bajba került talán? Nyomasztóan idegőrlő gondolatok pislákoltak a koponyámban.

Shanna & Soren

“ Egy fiatalabb testvér megérhet száz évet, akkor is kistestvér marad. ”

Jobb dolgom nem lévén baktattam vissza a nappaliba, majd megálltam a kis asztal mellett, ahol a poharak sorakoztak. Kettőt teli is töltöttem, mert ha már megemeltem az üveget, akkor jobb is egyszerre kiönteni az adagomat. Nehogy már kétszer is fárasszam magam. Az nem vallana rám! Elmélázva álltam és néztem a munkám gyümölcsét, azon gondolkozva, hogy vajon melyikkel is kezdjem. Nem mintha nem lett volna teljesen mindegy, de ezzel legalább eltelt pár pillanat. Meg azért közben más felé is elkalandozott az elmém. Régi, mocskos emlékeken nosztalgiázva meredtem magam elé. Észre sem vettem a mögém lopakodó személyt, csak mikor két apró kéz fogta be a szemem és egy puszi csattant az arcomon. A másodperc tört részéig felfelé kanyarodott a szám, majd elkapva a törékeny kezet, magam elé rántottam a lányt. Már az első pillanatban rájöttem, hogy ki is ő, hiszen így senki más sem üdvözölt volna. A szeretőim hevesebbek, az ellenségeim durvábbak ennél.
-Nem! Én így szoktam fogadni!  – Nem engedtem el a kezét, hanem meglepő módon közelebb rántottam magamhoz és felkapva, szédítő sebességgel forogtam körbe vele. Ha nem tartottam volna elég szorosan, valószínűleg átrepülte volna a szobát. Végül még egy tőlem szokatlan, gyengéd ölelést is beiktattam, még mielőtt elengedtem volna. Végül is, immár több évtizede találkoztunk utoljára.
-Üdv itthon húgi! Lenyugodtál végre?  – Úgy beszéltem hozzá, mintha csak tegnap láttuk volna egymást utoljára. Kérdésem is úgy hangzott, mintha csak egy semmiség miatt kapta volna fel rám a vizet, de ezt, már igazán megszokhatta tőlem. Végül még a haját is megborzoltam, épp úgy, mint gyermekkorunkban.
-Kérsz egy italt? Már kezdtem azt hinni, hogy nem is jössz vissza többé!  – Újabb kérdésem után egy egyszerűnek látszó mondat jött ki a számon, de persze sokkal több volt mögötte. Körülbelül annyit jelentett, hogy már hiányoztál tesó, jó, hogy hazajöttél hozzám. Merthogy bárhol is laktam, az volt az ő otthona is. Ezt persze nem mondtam volna ki hangosan, de talán így is megértette. Elég jól ismert ő ahhoz, hogy ne kelljen mindig mindent a szájába rágnom. Egyébként sem szerettem soha a lelkizős beszélgetéseket, inkább úgy tettem, mintha minden a legnagyobb rendben lett volna.
-Mikor értél ide?  – Emeltem rá a tekintetem és már kezdtem úgy érezni magam, mintha vallatótiszt lettem volna. Ennyi kérdést már rég tettem fel egymás után bárkinek is és még mindig megbújt egy a tarsolyomban. Lehet, hogy azaz örömhöz hasonlító dolog hozta ki belőlem, ami akkor fogott el, mikor megláttam Hannát.
-Választottál szobát magadnak?  – Emeltem a számhoz az egyik teli poharat, hogy amolyan félvállról még feltegyem az utolsó kérdésem. Igazából csak arra voltam kíváncsi, hogy látogatóba jött, avagy tényleg hazatér a kóbor gyermek és itt marad velem, huzamosabb ideig. Értelem szerűen addig, amíg nem teszek ismét valami „megbocsájthatatlant”.

Shanna & Soren

“ Egy fiatalabb testvér megérhet száz évet, akkor is kistestvér marad. ”

Nem siettem, hogy hazaérjek a tisztességesen berendezett, ám igen kihalt, új otthonomba. Még egy nyamvadt szellem sem tanyázott a masszív falak között. Lehangoló! Kedvem sem volt az egészhez, de mivel még csak körbe sem néztem rendesen, gondoltam azért nem lenne rossz tudni, hol is fogok élni a következő napokban..hónapokban, vagy talán években?  Most is mint mindig, Hanna és az én nevem szerepelt a papírokon, mégis csak egyedül kellett beköltöznöm. Azt hittem, ennyi idő alatt már lenyugszik majd, de olybá tűnt, hogy tévedtem. Kocsim csomagtartójában ott lapult egy hűtőládányi vér, ami kipakolásra várt. Kénytelen voltam a szomszéd városban beszerezni, már csak azért is, hogy itt egyáltalán ne keltsek feltűnést. Bosszantott a dolog, nem is kicsit, de csak túlestem rajta. Lassan gurultam be a ház elé, majd leállítva a járgányt, kikaptam a ládát. Miután a kocsit is bezártam, komótosan indultam meg az ajtó felé. Már ekkor éreztem, hogy nem stimmel valami. Azaz hallottam. Halk neszek szűrődtek ki a házból, de egy vállrándítással elintéztem a dolgot. Biztos az ingatlanos jött még pár papírral, esetleg van pár méretes patkányom. Nem nagy ügy! Már fordult is a kulcs a zárban, aztán mit sem sejtve beléptem a lakásba. Első utam a nappaliba vezetett, ahol a kanapé mellé tettem a csomagom. Talán el kellett volna indulnom, megkeresni az előbbi zaj forrását, de semmi kedvem sem volt hozzá. Keresse a fene!
- Van itt valaki? Nincs? Akkor jó!  - Kiáltottam el magam és ennyivel elintézettnek tartottam az ügyet. Inkább kikaptam a hűtőládában lapuló egyetlen piás üveget a vértasakok közül, majd miután jól visszazártam, már indultam is pohár után kutatni. Hála az égnek, nem kellett messzire mennem, hisz a dohányzó asztalon élből négyet is találtam. Egyiket menten teli is töltöttem, majd elégedett képet vágva öblítettem le kiszáradt torkomat, hogy aztán nagy csattanással az asztalra vágjam a poharam. Unottan kaptam fel ismét a hűtőládát, majd a pincében lévő fagyasztó ládához ballagtam. Pár perc alatt kipakoltam a tartalmát és az üresen maradt ládával nem törődve indultam vissza a nappaliba. Gondoltam iszok még egy, esetleg két pohárkával, ha már felbontottam azt az üveget.