Figyeltem őt és nem értettem, hogy miért van még mindig, miért tart ki még mellettem, hiszen majdnem megöltem. Talán tényleg a mi barátságunkat semmi se tudja tönkre tenni, maximum a halál választhat el tőle. - Emberi vérre vágyom. - mondtam neki határozottan, pedig köz tudott tény volt, hogy én nem igen eszek emberi vért, de most egyszerűen arra vágytam és a hangomban ott csenget az ölés lehetősége is .
Hmmm rendben. - mondtam neki egy röpke gondolkozás után, majd oda sétáltam az ajtóhoz és kiléptem rajta. Nem láttam több értelmét ott maradni, hiszen itt nem fogok vérhez jutni.

Olyan, mint te? - néztem rá csodálkozva.- Olyan soha se tudnék, vagy ilyen, mint szoktam vagy pedig maga lennék az ördög. - mondtam neki még mindig feszültem. Nagyon koncentrálnom kellett ahhoz, hogy nehogy neki támadjak. Érdekes lett volna, ha egy vámpír már annyira kívánja a vért, hogy a saját fajtáját is képes lenne megtámadni. Ilyen nem lehet és soha nem is lesz.
Eldőltem a kanapén és becsuktam a szememet. Akármennyire is ki akartam zárni az éhségemet és a vért nem ment. Egyszerűen csak arra tudtam gondolni. Nem is értem, hogy mit hittem, ha ennyi ideig nem eszem, akkor egyszer csak nem tör rám az éhség?! Hamarabb el kellett volna mennem vérért a kórházba, de nem tettem. Túlzottan is le foglalt a többi dolog az életemben. Gyorsan felültem és előtte teremtem. - Vért akarok és ha nem kapom meg gyorsan, akkor tuti valakit megölök. - mondtam kicsit hadarva, persze azt nem tettem hozzá, hogy az a valaki akár ő is lehet.

Hallgattam őt és közben egy apró mosoly jelent meg az arcomon. Igaza volt abban, hogy ez még nem a világvége, hiszen ez a lényemből fakadt, de valamit most ki kell találnom, mert nehéz megfékeznem magamat. A tekintetemet ráemeltem, majd az ajkamba haraptam. Hallottam minden egyes kis rezzenését és éreztem a vérének az illatát. Ő vámpír, de a vér illata egyszerűen csábított.
- Kedves vagy, de nem hiszem, hogy biztonságban vagy velem, amíg ilyen állapotban vagyok. - mondtam neki kedvesen, majd felálltam. Nem volt itthon vér és nekem most szükségem volt rá. Éhes voltam mindennél jobban.- Éhes vagyok.- nyögtem ki végül. Nehéz volt erről beszélnem, de most szükségem volt a segítségére. Egyedül most csak ő segíthet rajtam.

Egyáltalán nem értettem vele egyet. Én lecsillapodtam?! Biztosan nem, egyszerűen csak ide menekültem el, mert itt senkinek se árthatok, de ide jött és így neki igen. Figyeltem őt, hogy mennyire nyugodt és egyáltalán nem zavarja a jelenlétem. Nem tart tőlem, de én saját magamtól igen. - Egyáltalán nem nyugodtam le Sofia, éhes vagyok még mindig. - mondtam neki komolyan és közben végig őt néztem. Nem értem, hogy lehet ennyire nyugodt, hiszen nem olyan régen majdnem megöltem. - Miért nem gondoltad, hogy errefelé lakom? - néztem rá kíváncsian. Semmi külön nem volt ebben a helyben, hiszen egy egyszerű lakás volt.
Leültem vele szemben és méregettem őt. Sejtettem, hogy megmakacsolja magát. Talán rá kellene ijesztenem és akkor elmenne. Nem akarom őt bántani, de most nem éreztem magamat stabilnak. - Mit szeretnél itt? - kérdeztem tőle a lehető legkedvesebb hangon.

Nem akartam senkivel se találkozni, hiszen majdnem megöltem egy embert és még képes voltam az egyetlen barátnőmnek is neki menni. Egyszerűen teljesen elvesztettem az önkontrollt. Ami a legjobban megijesztett, hogy Sofia-t is megtudtam volna a legkisebb erőfeszítés nélkül. Erősebb vagyok nála, sokkal erősebb. Halottam amint kinyílik az ajtó, majd nem sokkal később éreztem Sofia illatát. A macskám az ölemben volt, hiszen egyedül ő nem lépett le az életemből. A bátyám is eltűnt, minden szó nélkül. Nem mozdultam, csak füleltem. Azt akartam, hogy elmenjen, de persze nem így tett.
Vártam és nem reagáltam, majd amikor már azt is közölte, hogy bejött, akkor ott teremtem mögötte és kíváncsian néztem rá. - Miért jöttél ide? Nem akarlak bántani, menj el Sofia. - mondtam neki határozottan és csak ott álltam mögötte. Fogalmam sem volt, hogy mire vagyok most még képes. Leraktam a cicát, majd a kicsit romos nappaliba sétáltam. Nem néztem rá, egyszerűen abban reménykedtem, ha levegőnek nézem, akkor el fog menni.

Shanna & Soren

“ Egy fiatalabb testvér megérhet száz évet, akkor is kistestvér marad. ”

-Ezt akárhogy is tálalják, mindenképpen gáz! - Jelentettem ki nemes egyszerűséggel, majd magamban le is zártam a témát. Jelenleg ez a dolog az utolsók közt szerepelt a „min vitatkozzak a makacs húgommal” listán.
-Nem akart elveszíteni? Jó vicc! Ezért tervezgette a lelépést is, mi?  – Szavaimból szinte csöpögött az irónia, de mozdulatlanná dermedt maszkom, még mindig az arcomon volt. Shanna tényleg pillanatok alatt kihozott a sodromból, főleg, ha ez a Lucas téma merült fel. Annyira eltelt ilyenkor magával, hogy azt hitte, körülötte forog a világ és ő mindent tudott. Még a személyes kapcsolatomba az öcsémmel is belelátott. Hát nem! De meghagyom neki ezt a morbid téveszmét, ha ezzel boldognak érzi magát! Vagy mégsem? Már így is túl örömködő a nap minden szakában.
-Számomra sok minden hihetetlen, amit mondasz! Most komolyan! Olyan vagy mint egy vén mesemondó! Nem fárasztó egy kicsit? –Már hiányzott, hogy gúnyolódjak egy csipetnyit vele, épp ezért, kaptam is a tálcán kínált alkalmon. Ha bárki ismerné ezt, az igazi Hannát, biztos nem az angyalok jutnának az eszébe róla az illetőnek. Inkább valami kis idegesítő izé, ami addig döngicsél hülyeségeket a jó nép fülébe, amíg az harakirit nem követ el. Néha már én is közel jártam ehhez, de szerencsére az agyam képes volt spontán regenerálódni a sok rizsa után. Vagy egyszerűen használtam mindkét fülem. Az egyiken bement a sok információ, hogy aztán a másikon távozhasson is. Ez a szent duma is épp ilyen volt. A hátam közepére sem kívántam. Néha úgy állított be, mintha én lennék a nagy gonosz farkas, aki felfalta a szegény kis Lucast. Még véletlenül sem jutott eszébe, hogy nem minden fekete és fehér, vannak árnyalatok is. Talán fel kellett volna homályosítanom, de az túl sok időmbe és fáradtságomba került volna. Ennyit nem ért nekem a dolog.
-Lehet! Apánk soha sem a kézügyességéről volt híres! Na meg, az eszéről sem!  – Fejre ejtettek? Ez volt aztán a kőkemény beszólás. Meg is sértett volna, de mégsem. Ennél már ezerszer rosszabb dolgokat is vágtak a fejemhez. Mi nekem egy kis fejre ejtés? Semmi, úgy konkrétan. De legalább most burkoltan szidhattam a régi családom ékes fejét. Jól esett, nagyon is! Valamiért mindig jókedvre derítettek ezek a meghitt pillanatok, bár ennek jelét sem mutattam. Vigyoroghattam volna bambán, mint a húgom, de annak a képnek még a gondolata is hányingerkeltő volt a számomra.
-Nos, igen! Vonzanak a veszélyes helyzetek. Ez talán gond? Kevés szórakoztató dolgot találok manapság, főleg olyat, amit még nem próbáltam. Nincs úja a nap alatt!  – Reflexből válaszoltam a kérdésére, kis szurkálódását figyelembe sem véve. Nem tartottam érdemesnek arra, hogy lereagáljam. Meg már úgyis untatott az egész beszélgetés. Lassan átment minden vallatásba, vagy inkább zaklatásba? Shanna nem szégyenítette meg az őseinket, igazi kis boszorka volt, s bár nem mondtam volna ki hangosan, azért magamban elkönyveltem, hogy voltaképp én csípem is ezt a vonását. Felidegesít, ami kevés élőlénynek sikerül, főleg ilyen gyorsan. Szórakoztató, ha van egy ilyen testvére az embernek, vagyis vámpírnak. Ismét Lucas felé kanyarodott a beszélgetés, s én egy pár pillanatig, csendbe burkolóztam. A kisöcsémből rendes családapa lett! Ez most valami morbid vicc akarna lenni? Meredt vonásokkal néztem magam elé. Az a művész lelkű fiú, akit én ismertem, sok minden volt, de rendes, családapa alapanyag, az semmiképp. Lehetséges, hogy annyit változott volna miután elhagytam a családot? Nem is elhagytam, inkább elűztek, ez a jó szó rá. Kit vett el? Rögtön Lia képe villant be az elmémbe, de aztán el is hessegettem a dolgot. Ha ő lett volna Lucas neje, akkor Hanna biztos tudott volna róla mesélni. De azt mondta, hogy Ersíliáról semmit sem tud. Akkor ennyit ért az öcsém nagy szerelme? Miután Lia egyedül maradt, ő elvett egy másik nőt? Igazából mindig is azt reméltem, hogy miután én kikerülök a képből, a testvérem majd gondját viseli a lánynak. Igaz, a volt menyasszonyomról nem tudtam, hogy ezt akarná vagy sem. De jól esett azt gondolni, hogy ők ketten végül egymást óvva élték le az életüket. Ez a téveszmém most darabokra hullott, mégis meg kellett kérdeznem valamit. Egyszerűen nem bírtam magamban tartani.
-Kit? Kit vett el?  – Hangom még számomra is furcsán zengett. Mintha a rekedtség fekete leple vonta volna körbe. Ha a vonásaim nem is, ez bizonyára elárulta azt, hogy ez a téma elég érzékenyen érintett. A következő percekben már az foglalkoztatott, hogy, ha az öcsémnek született gyermeke, akkor talán még ma is élhetnek leszármazottai. Vajon, fel kéne kutatnom őket? Milyen lenne egy nagy, vámpír- boszorkány családi összeröffenés?  És még csak át sem tudtam gondolni rendesen a dolgot, Hanna ismét a farkas témánál járt már. Mint egy felhúzott játék, ami mindig visszatér a kiinduló helyzetéhez.
- Jól látod!  – Nem tagadtam azt, hogy vonzott a farkas közelsége adta veszély. Tényleg így volt. Vonzott a veszély és a lány is. Na, nem éppen egy szerelmes hőshöz mérten, inkább csak úgy simán. Mármint, ha azt kérdezték volna tőlem, hogy szeretem vagy játszom vele, azt feleltem volna, hogy akarom. Akartam, úgy ahogy volt, s bár nem robbant fel a szívem a szerelem dallamára, azért érezhetően hatást gyakorolt rám.
-Bántani? Ez az évezred vicce! Az a kis farkas ahelyett, hogy a torkomnak ugrana, inkább az ágyamba veti magát. Igazság szerint, ebben hasonlít rád! Egyáltalán nem taszítja, hogy alap járaton mi ellenségek vagyunk. Te is szeretsz mindenkit, és ő sem gyűlöl senkit, amennyire én tudom. Furcsa! A nők kiszámíthatatlanok!  – Elméláztam a dolgon. Eddig fel sem tűnt ez a hasonlóság kettőjük között, de most, hogy kimondtam, tudatosult bennem. Vajon minden nő ilyen? Nem, történetesen már találkoztam olyan szexi farkas lánnyal, aki legszívesebben megnyúzott volna. Vagy csak megjátszotta?
-Jobb, ha nem kötözködsz vele! Tudod, elég egy harapás és már áshatom is a sírod a hátsó kertbe! Nem fűlik a munkához a fogam, szóval csak lazán!  – Ezzel azt akartam kifejezni, hogy nem szeretném, ha bántódása esne, de elég esetlenül jött össze a dolog. Azt sem szerettem volna, ha a farkas sérül meg, szóval számomra az lett volna ideális, ha egyáltalán nem foglalkoznak egymással. Persze erre már kicsi az esélyem, mióta Shanna tudomást szerzett róla. Amilyen minden lében két kanál, pár napon belül úgyis „véletlenül” összefutnak majd.
-Csupán azért, mert ha tökéleteset mondtam volna, abba biztos belekötsz! Pedig az vagyok, csak a húgomként nem látod azt, amit más nők! De érdeklődj csak körbe!  – Magasztaltam magam az egekig, de egyetlen szavamat sem gondoltam komolyan. Sokkal inkább tényleg elcseszett voltam, de ezt a titkot meghagytam magamnak.
-Ki akarod húzni a gyufát?  – Szórós szemekkel álltam a tekintetét. Nem sajnálja! Tényleg el akarja érni, hogy összeroppantsam az apró kis csontjait? Kedvem az lett volna a dologhoz, csupán az tartott vissza, hogy akkor vélhetőleg holnapra már csak a hűlt helyét találnám. Egyedül annyira unalmas. Persze ez a dolog is csak ideig-óráig tarthatott vissza.
-Ezt az egy család dolgot úgy skandálod, mint valami idióta szektatag! Dobd le a fekete csuklyát és inkább menj, portyázz egyet te családmániás!  – Vetettem oda félvállról egy szúrós megjegyzést. Tudtam, hogy ezzel is felhúzom majd, de nem izgatott túlzottan a dolog. Egyébként is szórakoztató volt, mikor begurult. Egy olyan szobacirkáló féle öleb jutott róla az eszembe. Ugrált és ugatott, hiába taposhatná el bárki egyetlen mozdulattal.
-Soha nem hajtottam semmire, az fárasztó és értelmetlen. A hírem olyan, amilyen! A népek szeretnek túlozni, ennyi az egész!  – Tudtam, hogy megint csak az idegeimmel akart játszadozni, mint egy hullajelölt. De nem voltam hajlandó megadni neki azt az örömet, hogy bármi féle érzelmet mutatok a dologgal kapcsolatban. Egyébként sem érdekelt egy cseppet sem az egész. Nem hajtottam rossz hírnévre, de zokon sem vettem. Elfogadtam és kész.
Aztán mikor arról beszélt mennyi beleszólása van az életembe, elszakadt bennem a cérna. Fölé tornyosulva siklott kezem a nyakára, s néztem farkas szemet vele. Elcsuklott hangjából arra következtettem, hogy ismét elvetettem a sulykot és a frászt hoztam rá. Mégsem tudtam még leállni.
-Nincs neked jogod semmihez sem velem kapcsolatban! Arra sincs, hogy vigyázz rám! A húgom vagy és még élsz! De ez, talán nem lesz örökké így!  – Morogtam fenyegetően halk stílusban, de ezt még magam sem hittem el igazán. Inkább csak a mérgem töltöttem ki. Tudnám bántani, talán kínozni is, ha tényleg kiakasztana, de megölni? Nem, azt azért mégsem! Legalábbis nagyon reméltem, hogy így van, mert, ha nem, akkor már jobban elvesztem, mint ahogy azt hittem. Lassan elengedtem a nyakát, de tekintetem még az arcán nyugodott, mikor a hajába nyúltam egy gyors borzolás erejéig.
-Ne hozd elő megint a téveszméidet! Nem vállalok semmit sem magamra, amit nem muszáj! – Amíg ő a haját igazgatta, én komótosan visszaballagtam a fotelhez, majd helyet is foglaltam. Jobb a távolságtartás. Biztonságosabb mindkettőnknek.
-Elvettem tőled? Ne rinyálj már annyit! Jobb neked a patkány nélkül! Igen, jön az erőmmel! És tudod mit? Ha lehetséges lenne kinyírni egy halottat, már ezerszer megtette volna, egészen addig, míg maga alá vizelve nem könyörög a bocsánatomért! De nem lehetséges, a fenébe is! Még azt a sápadt szellem pofáját sem tolta elém azóta! Melegen ajánlom neki, hogy még ezen az oldalon legyen, mert, ha átlépett a fénybe, a pokolban úgyis elkapom egyszer és darabokra szaggatom azt a ványadt testét! - Kieresztettem a hangom jócskán, hisz még az előző dühöm sem párolgott el, most pedig, lassan ismét visszabillentem a holtpontra. Mintha Shanna tényleg azt akarta volna elérni, hogy bántsam. Nos, mostanra már majdnem sikerült neki, hisz csak egy hajszál választott el tőle. Már abban sem voltam biztos, hogy képes leszek visszafogni magam, ha újra elkapom. Szerencsémre visszatértünk a farkas témához megint, s Bry említése valamilyen oknál fogva, szép lassan lenyugtatott.
-Hogy nekem köszönheti, vagy sem, az részletkérdés! Az ilyenekkel nem foglalkozom! - Nyögtem ki, kényelmesen hátra dőlve, majd hallgattam a további hipotéziseit.
-Nem kértem, hogy elhiggy bármit is!  – Tényleg nem volt okom rá, hogy pusztán egy testi kapcsolat miatt maradjak, hisz azt máshol is megkaphattam volna. Csakhogy mástól, amihez manapság nem volt hangulatom. Majd, ha úgy lesz, tovább állok, addig is, jó nekem itt!
-Inkább kihagyom! Jó nekem a fájdalom, szeretem! Nem változtatok semmin se!  –Megint rákezdett a „változz meg” témájú szentbeszédére, ezért igyekeztem rövidre zárni a témát. Olybá tűnt, hogy sikeresen. Visszahoztam a nagy nadrág tragédiát!
-Igen, nagy dolog! Nem megyek boltba, mert nem szeretek! És, hogy tudd, van egy plusz nadrágom, de azzal, hogy ez kiesett, most már nem plusz! Ezért kell egy másik! Nyolcnál viszont soha sem tartok itthon többet, mert az azt jelentené, hogy tíz percnél tovább kéne nézelődnöm a flancos ruhaüzletben! Azt meg akkor sem tenném, ha az életem függne tőle!  – Teljes litániát adtam elő, mintha tényleg többet jelentett volna a szakadt gatyám bármi másnál. Kicsit talán felfújtam a dolgot, de Shanna számomra értelmetlennek tűnő arcot vágott, s ezért, már megérte. Kérését, hogy kísérjem el a városba, természetesen vissza kézből passzoltam. Kísérgesse a hóhér, vagy a radai rossebb, nekem mindegy. Inkább ecseteltem neki a zuhanyzással és a piálással töltendő perceimet.
-Nem vagyok magányos! Most meglepődhetsz!  – Passzoltam vissza a gúnyolódást, teljesen természetesen. Ez már csak így megy felénk.
-Jól van, menj csak!  – Elindultam én is a szobám felé, hogy megrohamozzam végre a zuhanyt, de közben még egy leheletnyi mosolyt is elnyomtam, mikor Shanna hangos csattanással zárta be szobája ajtaját. Ez a lány, még magában is milyen jókat tud dühöngeni!

Shanna & Soren

“ Egy fiatalabb testvér megérhet száz évet, akkor is kistestvér marad. ”

Egy órás litániát tartott arról, hogy nekem kellett volna megkérdeznem Lucast. Már csak egy hajszál választott el attól, hogy szétrobbanjon az agyam. Nehezen bírtam visszafogni magam, de megtettem, hisz a húgom szívét mégsem téphettem ki csak úgy. Pedig egy pillanatra még az is bevillant, hogy nem is lenne annyira szörnyű, ha megtenném.
-Neked elment az eszed? Mégis, mit kellett volna kérdeznem tőle? Hé Lucas, rágerjedtél a menyasszonyomra, mi? Na persze!- Jócskán felemeltem a hangomat, de az idegesség testi jelei egyáltalán nem mutatkoztak rajtam, annak ellenére, hogy majd szétvetett a méreg. Még, hogy nekem kellett volna megkérdeznem az öcsémtől, hogy akarja vagy sem a leendő arámat. Mégis, ki a fene tenne ilyet? Ez még Liával szemben is ocsmány lett volna, nem is szólva Lucról. Biztosan megvolt rá az oka, hogy nem mondott nekem semmit sem. Én pedig, előbb vágtam volna fel a torkom egy vajazó késsel, mint hogy azért könyörögjek bárkinek is, hogy ugyan már mondja el, mit érez a leendő feleségem iránt.
-Egyébként Lucas is nagyon jól tudta, hogy nem akartam nősülni! Ő volt az első, akivel beszéltem erről. Persze szerinted sohasem került szóba köztünk ilyesmi. Nos, jobb, ha tőlem tudod, hogy ő épp úgy biztatott arra, hogy vegyem el a boszorkányt, mint mindenki más! Pedig akkor szinte ezüst tálcán kínálta neki a sors az esélyt arra, hogy beszéljen!– Tettem még hozzá a mondókámhoz, de meg is bántam. Megint túl sokat mondtam el a múltról, pedig nem állt szándékomban. Egyébként is úgy gondoltam, hogy a húgomnak semmi köze sincs ahhoz, hogy az öcsémmel milyen is volt igazából a kapcsolatunk. Azt sem értettem, hogy minek is mentem bele egy ilyen vitába. Hisz már úgyis mindegy. A múlt, végleg elmúlt. Azért arra kíváncsi voltam, hogy ha az öcsém tényleg érzett valamit Lia iránt, akkor miért biztatott, hogy vegyem el? És mi a fenéért nem tudta elmondani nekem?  Hisz akkor biztosan kapva kaptam volna az alkalmon, hogy kibújhatok a dolog alól. Igaz, a mai napig nem értettem azt sem, hogy Ersília miért egyezett bele ebbe a frigybe és miért tartott ki mellettem az átváltozásom után is? De ami még fontosabb, Luc miért nem?
-Ha 700 év alatt nem változtam, már nem is fogok. – Ezzel lezártnak tekintettem a múltban való vájkálást. Már úgy sem számított semmi. Még akkor se, ha választ kaptam volna a fejemben azóta is megmaradt kérdésekre. Az érintettek többsége már egyébként is meghalt, az időt pedig, lehetetlen visszapörgetni. Pedig néha eszembe szokott jutni, hogy mi lett volna, ha akkor éjjel végleg elragadt volna a kaszás. Nélkülem nyugodtabb élet lenne a földön? Shanna családot alapított volna, hogy aztán boldogan élhesse le a rövidke emberi életét? Én pedig, talán örök nyugalmat lelhettem volna a családi kriptában. De nem így történt és ezen, már változtatni sem lehet! Meghalhatnék, de az sem oldana meg semmit.
-Na persze! Hiszed vagy sem, még neki is voltak mocskos, férfiakhoz illő titkai. Mit gondolsz, ki falazott neki minden egyes alkalommal? De mindegy is! Még bennem is maradtak kérdések a dolgot, illetve Lucast illetően, de már nem fogok rájuk választ kapni! Jobb is, ha lezárjuk ezt a témát! – Mordultam rá a szokásos módon Shannára. Túl sokat gondolt magáról most is, mint mindig. Persze, hogy úgy tettünk, mintha őt mindenbe beavatnánk, de ez, korán sem volt így. Természetesen voltak már akkoriban is titkaim előtte, ahogy az öcsémnek is. Nincs is ebben semmi különös. Mégis, melyik fiú mondaná el a kishúgának, hogy első alkalommal, egy örömlánnyal szerzett tapasztalatokat? Főleg azokban a prűd időkben! Márpedig Luc azt tette! Ki se nézte belőle az ember. Én más voltam, az úgy mond magán életemet, ha akartam sem tudtam volna eltitkolni. Túl nagy volt az érintettek száma. Hanna következő kérdésére, csak egy apró, alig észrevehető grimasz volt a válaszom. Bővebb szóáradatot nem igazán érdemelt a dolog. Az meg végképp nem izgatott, hogy látszólag jól szórakozott azon, hogy nem olyan rég, utánozni próbáltam, kissé ügyetlenül.
-Nem érted a lényeget! Az izgalom, ami vonz engem. Az a tömény adrenalin! Igaz, mindezt az a tudat váltja ki, hogy a kis farkas bármikor átharaphatja a torkomat! Hát nem szórakoztató? – Még a szemeimben is megcsillant az izgatottság szikrája, hiába vágtam jól megszokott fapofát. Már a gondolata is felpezsdített annak, hogy az az ártatlan szőke szépség a vesztemet okozhatja. Szinte láttam magam előtt, ahogy egyik pillanatban még csókol, majd egyetlen mozdulattal véget vet földi bolyongásaimnak. Másoknak talán kissé morbidnak, vagy még inkább túlzott mazochizmusnak tűnhetett volna a dolog, de nekem nem. Én csupán úgy éreztem, hogy újra élek! Ennyire eleven akkor voltam utoljára, mikor egy csapat boszorkány akart meglincselni. Épp, hogy megúsztam! Isteni játék volt!
-Nem? Pedig egy elcseszett Terminátornak érzem magam! –Unottan vakartam meg a tarkómat, ezzel kellőképpen összeborzolva rövid hajszálaimat, miközben a szakadt nadrágomat vizsgálgattam.
-Sajnálhatod is! Ez teljesen tönkrement! – Hátradőlve mutattam az említett ruhadarabra, majd tekintetem a húgomra vándorolt. Nem vártam, hogy bocsánatot kérjen a késes incidens miatt. Nem is nagyon érdekelt az egész, na de a nadrágom! Az már más lapra tartozott! Mikor suttogva azt mondta, hogy „annyira nem”, én nemes egyszerűen elengedtem a dolgot a fülem mellett. Így kell információkat szelektálni!
-Köszönöm, hogy aggódsz, de igazán nem kell! Jól vagyok! – Igyekeztem kedves hangnemben beszélni, de végül megint csak színtelen szó kavalkád lett a dologból. Igen, elzsibbadtam! Igen, baromira fájt a lábam! Igen, ezt az életben nem vallottam volna be! Épp ezért lazán kinyújtottam a lábam, csak hogy Shanna lássa, nincs semmi gondom a mozgással. Nem esett éppenséggel jól, de kibírtam grimaszok és egyéb dolgok nélkül. Arra saccoltam, hogy pokoli fájdalmak közt még a járás is menne, de inkább még vártam vele pár percet.  Mikor ismét beszélni kezdett, én csak elmélyülten néztem az általam a falba állított kést. Ha csak megrezzent volna, most sirathatnánk az egyik szemét. Lehet, hogy ezt a dobálózást, nem gondoltam át rendesen.
-Szerencséd, hogy nem vagy én. – Hülyén hangzott ez a mondat és már untam is kissé ezt a beszélgetést. Alig egy órája jött haza, de azóta be nem állt a szája. Épp úgy, mint rég. A csend szó, számára ismeretlen volt. Azt hittem régebben, hogy egy idő múlva majd kinövi ezt, de nem. Shanna beszélőképessége csak egyre rosszabb lett. A faggatózásairól már nem is beszélve.
-Te megint egy másik bolygón élsz húgom! A hírnevem szinte minden városba előbb ér oda, mint én magam. Szerinted, ha érdekelt volna valaha is, hogy mit gondolnak rólam mások, nem intézkedtem volna? – Gúnyos szavaira én is épp úgy válaszoltam. Ha egy fikarcnyit is érdekelt volna mások véleménye, mára már nem sokan élnének. Befogtam volna a szájukat a magam módján. De nem zavart. Nem borít ki, fa félelemmel néznek rám, sőt, néha még tetszik is a dolog.
A másodperc töredéke alatt jutottam a lány elé, pontosan egy lépéssel. Nem esett már nehezemre a mozgás, ami talán a szúrás előtt elfogyasztott zacskó vérnek volt köszönhető. Vagy egyszerűen, csak a mérgem fedte el a fájdalmam.
-Nincs! Ahogy mondod, a húgom vagy! Én vagyok az idősebb és az égvilágon semmi közöd a magánéletemhez! Úgy élek, vagy halok, ahogy nekem tetszik! – Morogtam rá fölé magasodva, nem fedve el a gyilkos pillantásom, miközben egyik kezem a nyakára siklott. Stabilan, ám mégse fojtogatóan értem hozzá. Érezhette, hogy bennem van a kényszer arra, hogy bántsam, de most is mint mindig, erőteljesen visszafogtam magam.
-Ha bármi olyat teszek is, amit örökre bánok majd, az is az én gondom! – Tettem még hozzá, nem kevésbé fenyegetően. Ha nem a húgom állt volna előttem, eddig sem húzta volna ki, de ő volt az. Épp ezért húztam vissza a kezem, hogy aztán a másikkal újra megborzoljam a haját. Kissé fenyegetően léptem fel vele szemben és ezzel próbáltam mindezt tompítani. Shanna úgy is jól ismert már, tudhatja, hogy néha eluralkodik rajtam a düh és olyankor nem egyszerű visszafognom magam.  Ez amolyan állatias ösztön, ami néha zavaró tudott lenni. Hogy még véletlenül se tudjon annyira felhúzni, hogy kitekerjem azt a kicsi nyakát, inkább visszaballagtam a fotelhoz, hogy ismét elfoglaljam a helyem. Inkább rátértem a nadrág kérdésére.
-Az a nyamvadék meg jön a boszorkány erőmmel! A kör teljes, boldog lehetsz! –Néztem fel rá ismét. Egy cseppet sem rendített meg, hogy a halott barátja miatt rinyált. Megérdemelte a csávó! És még nem is kapott eleget! Ha egyszer elkapom azt a szellemmé vált nyamvadt testét, nem is tudom, mit teszek majd vele. Igaz, terveim azért már vannak.
-Nem én váltottam ki az átkát! Ő tette, én csak segítettem! – Kijavítottam az eltévesztett mondatát. Ki sem tudtam volna váltani az átkát, hisz ahhoz, neki kellett ölnie. De tudtam segíteni, ami ez esetben, nagyon izgalmas volt. És persze, hamar sikerrel jártam. Kár, hogy Shannával sokkal nehezebb dolgom van. Bár, azt hiszem, még nála is sikerrel járok. Már egy ideje nagyon fellengzősen és magabiztosan beszél és még egy kést is belém vágott. Talán elbúcsúzhatunk miss. ártatlan, kedves virágszáltól?
-Az van közöttünk, amiről te nem akarsz beszélni velem! – Adtam választ a kérdésére, hisz ő maga mondta, hogy a szexről nem fog velem beszélgetni. Már pedig jelenleg ez volt köztünk Bryvel. Egyéb válaszra hiába is várt tőlem. Így is már agyon vájkálta az életemet egyetlen óra alatt. Ennek a lánynak vallatótisztnek kéne lennie egy afrikai börtönben.
-Azt hiszem, mindenem a helyén van! – Komoly fejet vágva pillantottam le magamra, mintha ellenőriztem volna, hogy igazam van. Majd ismét a húgom felé pillantottam. Élvezem a fájdalmat. Na és? Más meg a nyáladzást. Az sem jobb ennél. Nem is értettem, hogy miért tartják ezt az érzést olyan rossznak mások. A fájdalom egyenlő az élettel. Ha már nem fáj semmi, nem is élsz!
-Mert jó dolog! Érzem tőle, hogy élek!  – Tetszett az arcára kiülő döbbenet és még miközben válaszoltam a kérdésére, akkor is azt néztem. Hiába minden, egy zseni vagyok, ha mások meglepéséről, vagy szadizásáról van szó! Ez is tudomány!
-Nem hinném, hogy az észhez térítene.  – Ha Shanna az utamat állná, és ne adja a sors, de ha mégis a halálba küldeném, attól kétséges, hogy megjönne az eszem. Ami szerintem most is van épp elég. De a lényeg, hogy egy olyan helyzetben, talán kénytelen lennék végleg kikapcsolni, hogy el tudjam viselni a tetteim súlyát. Hanna az ablaknál termett, és amíg ő a tájban gyönyörködött, én belefeledkeztem a gondolataimba.
-Hívd, aminek akarod.  – Nem izgatott különösebben, hogy minek nevezi a vámpír létet. Betegség, áldás, átok, egyre megy mind. A lényegen semmit sem változtat. Vagyunk, amik vagyunk és ez már így is marad.
-Miből gondolod, hogy át akarlak verni?  – Kérdeztem vissza, annak ellenére, hogy nem tudtam eldönteni, hogy mit is akart hallani tőlem. Erőszakosan követelte, hogy avassam be abba, hogy miért táboroztam le itt. De még magam sem voltam biztos abban, hogy van vagy nincs rá különös okom. Akartam egy házat, hát vettem. Nem ez az első ilyen alkalom.
-Van másik, de minimum 8 darabnak kell lennie a szekrényemben. És most egy kiesett!  – Már évek óta mindig nyolc farmer volt a szekrényemben, sem több, sem kevesebb. És ezt a hagyományt nem most kívántam megszakítani. Szóval kellett egy új darab, de nem bármi áron.
-Úgy nézek ki, mint egy idegenvezető?  – Vontam fel a szemöldököm pár gúnyos szó kíséretében. Vezessem körbe a városba? Még mit nem. Akkor inkább rendelek egy nyamvadt gatyát a telefonomról. Ezért is imádom ezt a századot! Minden csak pár gombnyomásra van! Hihetetlenül kényelmes!
-Én inkább veszek egy frissítő zuhanyt, aztán eltöltök csendben egy órát a kedvenc whiskym társaságában, mielőtt megromlik!  – Álltam fel, hogy aztán az asztalhoz lépve megemeljem az említett alkoholos üveget. Csak a pia és én egy teljes órán át! Csodás kikapcsolódás, bár egy óránál tovább sose bírtam ezt a hamar megunható időtöltést.

Shanna & Soren

“ Egy fiatalabb testvér megérhet száz évet, akkor is kistestvér marad. ”

Úgy tűnt, hogy Shanna megint nem értette meg a szavaimat. Kiborult a kis méregzsák elég rendesen, ráadásul egy olyan dolgon, amit felfogni sem volt képes. Mindig is tudtam, hogy fura szerzet a húgom. Soha nem hasonlítottunk egymásra, mindig is ellentétek voltunk, mégis, reméltem, hogy néha nap fél szavakból is megért már ennyi év után. Most rá kellett döbbennem, hogy ez még mindig nem volt így.
-Semmit sem fogtam Lucasra! Minden az én hibám volt, a régi Soren hibája. Azé, aki annyira puhány volt, hogy képtelen volt elárulni az öcsét. Képtelen volt hátat fordítani a családjának! – Kissé felemeltem a hangom én is, de arcom rezzenéstelen maradt. Igazából kedvem sem volt mindent elmagyarázni neki, de tudtam, hogy ha semmit sem mondok, akkor nem fog leszállni a témáról.
-Soha sem mondta el nekem, hogy érzett Ersília iránt. Ha megtette volna, felbontottam volna az eljegyzést! Hisz mindenki jól tudta, még Lia is, hogy nem akartam elvenni! Se őt, sem pedig mást! – A színtiszta igazságot mondtam, de bizonyára ezt azért Hanna is jól tudta. Már akkoriban sem voltam az a nősülős fajta. Ersília gyönyörű volt, kedves és hűséges, de egyetlen egyszer sem voltam képes nőként nézni rá. Akkoriban úgy gondoltam, hogy ha az a sorsom, hogy egy életre egyetlen nőhöz legyek kötve, akár ő is lehet az. Végül is megértett és törődött velem, olyannyira, hogy még a halál markából is kimentett. Ráadásul egyáltalán nem bánta, hogy a menyasszonyom lett, annak ellenére, hogy tudott az összes nőügyemről.  Ironikus módon, mégis ő volt talán az egyetlen szépség a családtagjaimon kívül a láthatáron, akivel egyetlen egyszer sem kerültem intimebb kapcsolatba. Igaz, ezt a tényt sem árultam el soha senkinek. Nem voltam szerelmes belé, inkább olyasmi volt számomra, mint egy második húg. Mindig is sejtettem, hogy az öcsém többet érzett Lia iránt, de mivel soha nem mondta, nem tudhattam igazán. Pedig szíves örömest átengedtem volna neki a lány kezét, bár azt nem tudhatom, hogy a boszorkány is elfogadta volna, vagy sem a vőlegénycserét.
-Honnan szedted azt, hogy soha nem akartam tudni, hogy mit akart? Túl sok minden maradt előled rejtve Shanna! – Vetettem oda végül, bár amint kimondtam, meg is bántam. Újabb csont került a húgom tányérjára, amit előbb, vagy utóbb, le akar majd rágni. De most sem hazudtam. Annak idején sok titkunk volt Lucassal, úgy, ahogy az fivérek között lenni szokott. Talán épp ezért nem hittem el igazán soha, hogy ő mély érzelmeket táplált a menyasszonyom iránt. Hisz, ha tényleg így volt, miért ne mondta volna el nekem? Még a legféltettebb titkait is az orromra kötötte, akkor azt az egyet, miért nem? Hisz én voltam az egyetlen, akit a jövőjével kapcsolatos terveibe is beavatott. Igazi művész lélek volt, annak ellenére, hogy apánk ellenezte azt a fajta életvitelt. Az öcsém bátrabb volt nálam, hisz azt fontolgatta, hogy a család rosszallása ellenére is követi majd az álmait. Már csak ezért sem tehettem rá a saját felelősségeimet a vállára. Bár jól tudtam, hogy értem képes lett volna feladni a terveit is. Aztán minden megváltozott. Ő volt a legfőbb bizalmasom Shannán kívül, az átváltozásom után, mégis hátat fordított nekem ő is. Hogy ennek a pálfordulásnak a vámpírságom, vagy valami más volt a hátterében, azt soha sem tudtam meg. Ha nem is mondtam ki hangosan egyszer sem, ez a dolog akkoriban iszonyatosan fájt.
-Ezer olyan dolog van, ami bosszant engem! Például a szentbeszédeid! – Gúnyos kérdésére épp olyan választ kapott.
-Ne ölj ártatlanokat Soren! Mutasd ki az érzéseidet! Legyél kedvesebb másokkal bátyám! Blablabla… - Próbáltam leutánozni a testvérem mondatait, de körülbelül úgy hangzott az egész, mintha egy morgós medve dünnyögött volna. Női színész nem lehetnék, az már biztos.
Kifejezetten tetszett, hogy a húgom majd szétrobbant a méregtől. Annyira, hogy még egy késsel is megajándékozott. Bizarr módon, szerettem ezeket a megnyilvánulásait. Jól állt neki a düh, engem pedig szórakoztatott a dolog. Olyan könnyű volt felhúzni.
-Mert tudom, hogy te soha nem ölnél meg, hiába mondasz ennek ellent! – Jelentettem ki magabiztosan, bár volt bennem egy cseppnyi kétely. Talán egyszer képes leszek annyira felhúzni, hogy elboruljon az elméje, ahogy nekem szokott néhanap.
-A farkasról meg csak annyit, hogy épp az benne az izgalmas! Egyetlen harapással meg tudna ölni! – Elégedett arckifejezést öltöttem magamra és Shanna szemébe nézve ecseteltem a dolgot. Kétségtelenül vonzott az, hogy Bry halálos lehet rám nézve. Bizsergetően izgalmasnak találtam az egészet. Nagy általánosságban, én voltam a gyilkos fél, de a szőke lánnyal úgy éreztem, hogy akár ő is lehetne a kaszás. Tekintetem a kezemben lévő késre siklott és azon kezdtem el agyalni, hogy próbára tegyem, vagy sem. Végül nem kellett döntenem, hisz a húgom egy pillanat alatt megoldotta a dilemmám. Mire észbe kaptam, a fájdalom már görcsbe is húzta az izmaimat, miközben az apró kés, peckesen fityegett a combomban. Verbéna! Villant be azonnal. Már elég sokszor volt dolgom vele ahhoz, hogy felismerjem. Ittam belőle, ettem belőle, leöntöttek vele, úsztam benne. Elég sokféle módon kínoztak már a rosszakaróim ezzel a szerrel az évek alatt. Mindenki azt hinné, hogy ezer alkalom után, meg lehet szokni. Hát nem! Még ez a kis mennyiség is vadul égette a testem. Fejemet lehajtva néztem a lyukas, átvérzett gatyámra.  Így legalább Hanna nem láthatta, hogy még a fogaimat is összeszorítottam pár pillanat erejéig, hogy képes legyek csendben elviselni a kínt. Aztán a kérdésére ördögi mosolyt varázsoltam a képemre és felnéztem rá. Nem mintha nem szenvedtem volna, csak eszembe sem volt kimutatni a dolgot.
-Mennyei! – Mondtam ki nyugodtnak tűnő hangon, mintha csak az időjárás lett volna a téma. Egy kicsit ténylegesen így is éreztem. A kínok ellenére, jól esett a dolog. Éreztem, hogy még élek. Ezért nem bántam soha a fájdalmat. Még ha félholtan fetrengtem is néha, mint egy kutya, képes voltam vigyorogva tűrni a dolgot, arra gondolva, hogy ha igazán halott lennék, ezen már nem eshetnék át többé. Nem voltam olyan erős, mint amilyennek sokan hittek. Nem éreztem Terminátornak magam, de nagyon jól szimuláltam, hogy az vagyok. Sérthetetlen és halhatatlan. Kirántottam a húsomba ágyazódott kést és egyetlen jól irányzott dobással a falba állítottam. Méghozzá úgy, hogy Hanna füle mellett csupán pár milliméterrel süvített el. Nem tettem volna ezt, ha nem lettem volna halál biztos abban, hogy nem fogom eltalálni. Persze, ha megmozdult volna, az problémát jelentett volna, de ezzel nem igazán számoltam. Csukott szemmel is eltalálnék akár egy legyet is. Ez nem szuper képesség, csupán évszázados tapasztalat. Mindig is szerettem dobálózni. Vámpírságom első éveiben még baltákkal, aztán jöttek a kardok majd sok év elteltével a füstös kocsmákban megrendezett darts partik. Mára már a mozgó célpont sem jelentett gondot. Élveztem, ahogy egy pia mellett, apró nyilakkal dobáltam a visítva menekülő földi patkányokat. Külön gyönyört okozott, mikor egy-egy kisebb testrész volt a célpont.
- Persze, baromi színes vagyok!  – Ismét átvettem a gúnyos hangvételét, miközben felöltöttem a megszokott fapofámat. A lábam még mindig szenvedett a verbénától, épp ezért meg sem próbáltam felállni. Nem látszott rajtam a fájdalom legkisebb jele sem, de egy hirtelen bicsaklás, esetleg összeesés elárult volna. Közben Shanna megpróbálta tovább húzni az agyamat, kevés sikerrel. Nem érdekelt, ha bolondnak néztek.
- Nem igazán! Tudod, sokszor egyet értek magammal. Egy kicsit unalmas egy ilyen vita!  – Morogtam magam elé, nagy nemtörődömséggel. Sokkal jobban foglalkoztatott az, hogy ne mutassam ki a fájdalmam, mint az ő szurkálódása. Persze kívülről úgy tűnhetett, mintha minden halálosan hidegen hagyna, beszélgetőtársam szavaival élve, mint egy kődarab.
-Nem érdekel, hogy mások milyennek látnak!  – Hangszínem ismét a normálisra váltott, bár még így is morgásszerű volt. Egy cseppet sem foglalkoztatott az, hogy mások milyennek láttak, kivéve Shanna és.. és.. talán Bry. Ez utóbbiban, még csak nem is voltam biztos, de valami azt súgta, hogy ő is ide sorolható. Két személy! Hát, ez sokat elmond rólam!
-Sajnálom, de ebbe abszolút nincs beleszólásod drága húgocskám! Az én életem, az én kapcsolóm! De nem kell félned, jelenleg így is elég jól érzem magam!  – Félre billentett fejjel néztem fel rá és nyomatékosan reagáltam le a szavait. Annak ellenére, hogy a mondókájából az jött le, hogy nekem is ő dirigál, ez soha sem volt így. Ha valamit akartam, akkor abban még ő sem tudott megállítani. De azért aranyos volt, ahogy anyai ösztönöket magára véve próbált kioktatni. Az én kicsi ördögi angyal húgocskám! Ha nem lenne, ki kéne találni! Még akkor is erre gondoltam, mikor ismét kiabálni kezdett. Alig egy óra alatt, már számtalanszor felidegesítettem, épp úgy, mint régen. Ez annyira idillinek tűnt a szememben.
-Tényleg itt vagyok? Nem látod? Itt ülök, hála neked, szakadt gatyában! Egyébként, jössz egy új farmerral!  – Dühe újfent szórakoztatott. Ezt soha sem tudtam megunni. Talán mert mindig annyira kedvesnek tűnt és szinte csak én tudtam kiváltani belőle a kisördögöt. Direkt beszéltem most is teljesen semlegesen hozzá, hisz tudtam, hogy ez sem fog tetszeni neki.
-Hát jó, de aztán szállj le a témáról!  – Sóhajtottam fel megadóan, bár a fenét sem érdekelte, hogy tudja, vagy sem a Bryvel való találkozásom történetét. Ha ez a legnagyobb vágya, legyen! Aztán hátha csendben marad végre.
-Úgy két évtizeddel ezelőtt egy farkasoktól hemzsegő faluban tanyáztam. Ott teljesen véletlenül kimentettem egy apró lánykát két vámpír karmai közül. Ez az én verzióm! Bry pedig… nos.. ő vélhetően másképp emlékszik az első találkozásunkra. Egy éve úgy döntöttem, utána nézek mi lett a kutyusból. Felnőtt nő természetesen, de az átkát nem váltotta ki. Mivel unatkoztam, kénytelen voltam beavatkozni az életébe. Szóval a farkas verziója szerint, egyszer csak megjelent egy fura alak az unalmas kis életében, aki rávette arra, hogy öljön! Itt a mese vége!  – Amennyire csak lehetett, lerövidítettem a két történetet és kizárólag a lényeget adtam elő. Már így is úgy éreztem, hogy túl sok mindent mondtam el Shannának. De ez sokszor előfordult már. Akár mennyire nem szeretek a dolgaimról beszélni, a húgom mégis mindig kihúzza belőlem, amit tudni akar. Igazi kis véreb! Szóba került az undorító szó, amire volt is észrevétele, de az valahogy elsiklott a fejem mellett.
-Ténylegesen épp az előbb szadiztál meg egy kicsit és igen! Úgy gondolom, hogy nem rossz dolog. Én voltaképp még élveztem is!  – Egy pillanatig elgondolkoztam a dolgon, végül úgy döntöttem, hogy igazak a szavaim. Élveztem a fájdalmat, amit okozott. Nem azért, mert olyan jó volt, hanem épp azért, mert egyáltalán nem esett jól. Mások szerint ez morbid lehet, de számomra jó dolog valamit igazán átérezni. A fájdalom pont olyan dolog, amit, még ha nem is akarunk, muszáj. A testünk úgyis reagál rá.
-Ha az utamat állod, annak nem lesz jó vége!  – Ennyi volt a hozzáfűzni valóm, bár talán ez is olyan dolog volt, amit mindketten jól tudtunk. Ha Shanna megpróbálna leállítani mikor épp eldurran az agyam, annak akár csúnya vége is lehetne. Ezt persze minden áron el akartam kerülni. Ezért adtam hálát az égnek azért, mert az őrültebb éveimben nem volt a közelemben. Akkoriban képtelen voltam felelősséget vállalni a tetteimért, nem mintha mostanság azt tenném. De ebben az évtizedben legalább mondhatni nyugodtabbá váltam. A lány többi mondatára már nem is reagáltam.
-Miért, minek kéne hívnom?  – Kérdeztem vissza kíváncsi tekintettel. Még az is zavarja, ha azt mondom a vámpírságra, hogy betegség? Mi rossz van abban?
-Túl sokat képzelsz bele a dologba! Igen, utálom az ilyen kisvárosokat, mert nehéz bennük rejtve tombolni. De talán most nem is akarok. Rám fér egy kis pihenés és ehhez semmi köze sincs a farkasnak!  – Megkíséreltem kimagyarázni a dolgot, de még nekem is sántított az egész. Tényleg nincs köze a lányhoz? Tényleg? Elmém szinte visszhangozta ezt a kérdést.
-Természetesen egy másik városból. Tudod, hogy szeretem a kezemben tartani a dolgokat.  – Miközben szavaim a légtérbe hasítottak, tekintetem a nadrágom elszakadt részét vizsgálgatta. Bosszantó, hogy szereznem kell egy másikat. Nem mintha nem lenne rá elég pénzem, hisz volt jó pár évem, hogy összeszedjem anyagilag magam. Szépen sikerült is, bár nem mindig törvényes úton, de az kit érdekel. A törvény szerint még csak nem is ehetnék, ami azért elég lehangoló. Ezek az emberek nincsenek senkire sem tekintettel! Ők eszik a sok húst, az nem gond, de ha mi étkezünk, az kannibalizmus. Ki érti ezt? Ruha üzlet. Vámpírok és farkasok hatalmas szatyrokkal a kezükben nézegetik az idei divatkollekciókat. Kész röhej!
-Nem akarsz véletlenül vásárolni menni?  – Néztem fel hirtelen, abban reménykedve, hogy igen lesz Shanna válasza. Addig legalább lenne egy szusszanásnyi időm a kérdései nélkül és még pár cuccot is vehetne, hogy nekem ne kelljen elmennem az üzletbe. Ő korlátlanul költhetné a pénzem, én meg megúsznám a vásárlással járó bosszankodást. Ez mindenkinek jó!

Shanna & Soren

“ Egy fiatalabb testvér megérhet száz évet, akkor is kistestvér marad. ”

-Miért is? – Kérdeztem vissza iróniától jócskán csöpögő hangon. Szerinte ki kellett volna állnom magamért? A húgom tényleg ennyire nem szokott gondolkozni? Ha megtettem volna apám biztosan kitagadott volna a családból. Ráadásul így az összes kötelesség és felelősség Lucas öcsémre szállt volna. Ezt nem tehettem meg vele! Mint a bátya, köteles voltam apám nyomdokaiba lépni, hogy a testvéreim legalább szabadabb életet élhessenek. Bár akkoriban úgy éreztem, hogy az öcsémnek nem lett volna ellenére, ha Ersíliával kellett volna összekötnie az életét. Persze, ebben sohasem voltam biztos és sajnos, már nem is lehetek. Hacsak Hanna nem tud többet, mint én. De már nem is számítana. Végül úgysem vettem el a lányt, az öcsém pedig, már évszázadokkal ezelőtt elhunyt. Ennyit tudtam csupán. Sohasem mertem utána járni, hogy milyen élete volt, hogy élt. A haláláról is csak jó pár évtizeddel később értesültem, mint ahogy megtörtént.
-Nem tehettem tönkre Lucas életét! – Válaszoltam végül szinte suttogva, persze egy vámpír számára így is jól hallható volt a mondatom. Soha sem szerettem beszélni a régi életemről, sem az érzéseimről. Most is fapofát vágtam, mint mindig, de halk hangom akaratlanul arról árulkodott, hogy mégis csak tudok mélyen érezni valami, illetve valaki iránt. Ilyen volt a múltbéli családom középső gyermeke is.
-Néha meg, elég bosszantó! – Komolyan beszéltem, mintha nem is egy gúnyos kérdésre adtam volna épp választ. Pedig tisztában voltam azzal, hogy épp rajtam gúnyolódott. Már csak azért is, mert vonásai aranyos grimaszba rendeződtek. Nem zavart igazán, már megszoktam tőle ezeket az apró beszólásokat. Úgyis tudtam, hogy kettőnk közül, ő fog hamarabb kiakadni. Így is lett!  Most is szórakoztatónak találtam Shanna méregzsák kiadását. Meg sem rezzentem, mikor az apró kése, a fejem mellett landolt a fotel háttámlájában. Bizonyára azért, mert tudtam jól, hogy a húgom sose lenne képes igazán bántani. Még akkor sem, ha szörnyűséget teszek ellene. Persze néha durva fájdalmakat tudott okozni, de érdekes módon bírtam azt a Hannát. Erősnek és magabiztosnak tűnt, mikor „tombolt”. Olyankor képes volt elhitetni velem, hogy tud magára vigyázni. Megnyugtatott ez a tudat és ezért nem volt nagy ár egy kis fájdalom.
-Mindketten tudjuk, hogy annak esélye sem volt, hogy farkas kórt kapjak! A verbéna meg, kellemetlen, de túlélhető! – Utánozva gúnyos mosolyát, kirántottam a fotelomból a késutánzatot. Tudtam jól, hogy Hanna nem kockáztatná az életem és elég jól céloz ahhoz, hogy véletlenül se találjon el, ha nem akar. És a jelek szerint, nem akart. Szóval vagy puhányabb lett az évek alatt, vagy a kis játékszere veszélyesebb, mint amilyennek látszik. Mondjuk, hamar kiderülne, ha magamba szúrnám. Elmélyülten nézegettem az említett tárgyat, azon gondolkozva, hogy mennyire akarom tudni, hogy mire képes.
-Szóval magamnak való is vagyok? Nem gondolod, hogy túl sok jelzővel illetsz? – Az elmúlt egy óra alatt a kődarabtól eljutottunk a magának valóig. Túl sok negatív jelzőt sorakoztatott már fel. Jobb lett volna, ha szegényesebb a szókincse, de nem. Rám még szinonimákat is tudott, nehogy már kétszer ismételje meg ugyan azt.
-Csak akkor, ha már nagyon magányos vagyok a csípős nyelved nélkül! – Cinikus hangon adtam választ a kérdésére. Szoktam magammal beszélgetni? Persze! Ha túl sokáig vagyok egyedül, néha én is begolyózom. De ez is egy olyan dolog, amit lehetőleg, soha senki sem fog látni tőlem.
-Attól még, hogy te kődarabnak látsz, én nem érzem annak magam! Egyébként meg az én dolgom, hogy mit kapcsolgatok, vagy mit nem. – Képtelen lettem volna nyíltan kimondani, hogy néha már nem tudom elviselni az emlékeim, az érzelmeim, az életem adta terheket. Túl sok minden nyomta a vállam és vagy figyelem nélkül hagytam mindent és mindenkit, vagy önmagam marcangoltam a dolgok miatt. Mivel ez utóbbi nem igazán tetszett, inkább az előző megoldással éltem. Eddig egész jól ment a dolog, kapcsoló ide, vagy oda.
-Mégis, hogy a fenébe bizonyíthatnám be? Én kimutatom őket! Látod? Most is itt csillog a kíváncsiság a szemeimben. Nézd meg jól! – Álltam a tekintetét, miközben igyekeztem kíváncsi arcot vágni. Sikertelenül. Mégis, milyen egy igazán érdeklődő arc? Kijelentette, hogy nem fog békén hagyni. Erre már csak egy lemondó sóhajra futotta tőlem. Shannát lerázni tényleg nagy kihívás. Feldühíteni, már könnyebb. Üvöltése még az ablakokat is megrezegtette.
-Látom, jól begurultál! Üvölts még egy kicsit, majd az lenyugtat! – Természetesen soha nem bírtam volna megállni, hogy ne segítsek neki. Ez amolyan ösztönös cselekedet volt tőlem mindig is. Sohasem lettem volna képes végig nézni a halálát, de néha tényleg nagyon idegesített. De még akkor is, ha csak egy abnormális lény vagyok, ha dühítenek a szavai, ha néha szívesen kitekertem volna a kicsi nyakát… ő mégis, mindennek ellenére az egyetlen kishúgom volt és lesz is, amíg csak élünk.
-Szükséged van rám? Jó, itt vagyok! – Nem kellett neki barátnő, pedig szívesen változtattam volna át egy korban hozzá hasonló emberlányt, hogy legyen kivel vigyorognia. A bátya kellett neki? Ezt meg nem értettem. Itt voltam és vagyok is. Néha tényleg elmagyarázhatná, hogy konkrétan mit vár el tőlem, mert magamtól nem tudok rájönni. Néztem, ahogy törökülésbe vergődte magát, majd visszaváltott életvidám Hannává. Furcsa egy szerzet a húgom. És ezek a szeszélyes kedvváltogatások. Nem volt egyszerű követni a hangulatát. A farkas téma… újra! Képtelen volt leszállni a dologról.
-Én hogy ismertem meg őt, vagy ő engem? Mert ez ugye nem mindegy! – Nem tudtam eldönteni, hogy melyik verziót adjam elő. Azt a régi történetet, miszerint teljesen véletlenül megmentettem egy farkas lánykát két csúnya vámpírtól, mert ugye ez volt a kezdet. De Bry leginkább úgy emlékezhet az első találkozásunkra, hogy fiatal nőként megjelent az életében egy fura pasas, aki rávette a gyilkolásra.
-A lány.. nos. Fiatal, szőke, csinos, farkas. Na, most már mindent tudsz! Hatni pedig, nos, nem érzem, hogy hatna rám különösebb képpen. – Amilyen röviden csak lehetett, lezavartam a nagy beszámolómat. Arra nem tudtam mit mondani, hogy mivel hat rám. Semmivel, hacsak nem a testével? Igen, az vonzott, nem is kicsit. Ez tagadhatatlan!
-Nem forgatom ki a szavaidat és semmi kedvem kinyílni. Jó nekem így! Ne nyaggass annyit! – Dühtől csillogó tekintettel néztem rá és szinte parancsolóan szóltam hozzá. Már igazán befejezhette volna az életemben turkálást.
-Undorító? Hát, kösz! Szeretem, ha ilyen szépeket mondasz rólam!  – Kacsintottam rá, majd unottan kinyújtottam az elgémberedett lábaimat.
-Semmi bajom sincs az emberekkel. Miért is lenne? A szadizmus csak egy játék, szórakozás, ha úgy tetszik. Nekem is jó és nekik is. A fájdalomtól érzik, hogy még élnek, aztán a halál megszabadítja őket a kínjaiktól. Én meg, addig sem unatkozom. Egyébként nem vagyok fajgyűlölő! Nem csak az emberekkel csinálom ezt!  – Kikértem magamnak, hogy fajgyűlölőnek nézett. Soha sem voltam az. Nekem aztán teljesen mindegy, hogy vámpírok, emberek, vadászok, boszorkák vagy akár kik kerülnek az utamba. Főleg, ha szép nőkről volt szó!
-Nekem úgy is jó! Nyugodtan szedj fel egy hozzám hasonlót! Aztán meglátjuk, hogy kettőnk közül melyikünk láthatja majd a napfelkeltét. Vagy ő, vagy pedig én! Szórakoztató lesz, ígérem!  – Tudtam, hogy csak bosszantani akart, azt is, hogy a „kinyírom a párod” sztori rosszul érinti őt, mégis ezzel vágtam vissza, ráadásul pofátlanul pimasz módon. Jobb, ha előre ismeri a tényállást, mintha túl későn jönne rá. Így legalább, tudja majd, hogy mire számíthat tőlem. Szerintem kedves dolog volt, hogy előre figyelmeztettem.
-Tudod mit? Akkor aggódj, csak amennyit akarsz! Nekem teljesen mindegy!  – Ennyit mondtam csupán a nagy törődésről szóló monológjára. Ha annyira ragaszkodik hozzá, hát tegye. De értem aggódni, akkor is jó nagy hülyeség! Inkább kimenekültem a szobából, egészen a pincéig, hogy aztán két zacskó vérrel térjek vissza.
-Vedd úgy, hogy mi is betegek vagyunk! Vér nélkül nem élnénk, szóval, teljesen jogos, hogy elhoztam!  – Kimagyaráztam a dolgot a magam módján. Nehogy már most meg azon kezdjen el aggódni, hogy kell a vér a betegeknek. Nagy szart! Nekem kell!
-Pontosan pár órája van! Ez egy kis város Shanna! Hiába szeretem a friss dolgokat, itt hamar felfigyelnének rám, ha annyit csapolnám az embereket, amennyit szoktam. Majd, ha már nem akarok maradni, megteszem. Addig marad a kórházi kaja és az időnkénti élő nasi!  – Még azt is meg kellett magyaráznom, hogy miért van teli a hűtőláda tasakos vörössel. Kész röhej! Mintha sohasem ittam volna ilyesmit! Bár, mikor is volt az utoljára? Gondolkodás közben én is lecsaptam a saját tasakomra.

Shanna & Soren

“ Egy fiatalabb testvér megérhet száz évet, akkor is kistestvér marad. ”

-Akartam vagy sem, nem az én döntésem volt. A lényeg, hogy beletörődtem. És tervek? Mégis milyen terveim voltak akkoriban? Apámnak voltak tervei, nem nekem! Lia csodás lány volt, de ha rajtam múlt volna, sose jegyzem el. És családi vállalkozás? Na, ne viccelj! Gyakorlatilag nem is volt életem, persze a nőkön kívül! – Cinikus morgásba kezdtem és talán úgy tűnhetett, hogy mindezek sohasem érdekeltek, de igen. Utáltam az életem emberként, azt, hogy képtelen voltam ellent mondani a családomnak. Azt, hogy apám bábja voltam és mégis, miután átváltoztam, ők hátat fordítottak nekem. Pedig én 25 évig mindig azt tettem, ami az ő érdeküket szolgálta. Sohasem mondtam ki hangosan, és talán nem is fogom, de ezek az emlékek igazán mély nyomot hagytak bennem. Ezért nem is tértem vissza Velencébe és nem is áll szándékomban megtenni a közel jövőben. Csak Ersília volt az, aki némileg tompította a város iránti utálatom. Ő képes lett volna hozzám jönni a nőügyeim ellenére is és még az sem távolította el, hogy átváltoztam. Mi több, gyakorlatilag ő felelt az egészért. Ő hozta Jemmát és még ha nem is akartam, megmentette az életemet!
-Felesleges lenne tagadnom! – Reagáltam le unottan a mosollyal megspékelt szavait. Van egóm, de kinek nincs? Ilyesmit időpocsékolás lenne tagadnom, nem mintha nem lenne bőven szabad időm, de azt inkább beltéri semmittevéssel töltöm.
-Tudod mit? Boldoggá tenne, ha ők szereznék meg amit akarnak! Ha így is úgy is a szex a vége, akkor nekem mindegy! Így legalább a kisujjamat sem kéne mozdítanom értük! Nyugodtan kihasználhat a föld összes szép nője!- Vágtam vissza az apró kis bosszantására. Ezzel nem lehetett felidegesíteni engem, hisz nekem mindegy volt, hogy kihasználtak, vagy én használtam ki őket. Amíg a vége ugyan az, addig mit számítanak a miértek?
Látszólag eléggé felhúztam a drága húgomat a ruháira tett apró célzásaimmal és a fegyver helyének irreális találgatásával. Mindig is szerettem a dühös, úgymond „vámpíros” oldalát. Ilyenkor sokkal inkább tűnt valóságosnak számomra, mint amikor vigyorogva sminkelt, mint a mostani nők.
-Mi a franc az, fokpiszkáló? Ez most valami vicc akar lenni? De komolyan! Egy akkora kés még csak csontot sem képes érni, ergo, nem jó semmire. Hacsak nem mezei egerek boncolására szántad! Ja, bocs! El is felejtettem, hogy nálad azok főfogásnak számítanak! Cickány dzsúsz.. nyami! – Gúnyos hangvétellel ismét visszakézből dobtam vissza a labdát az ő térfelére. Bár viccesnek találtam a kis fogpiszkálóját, mint önvédelmi eszközt, valahogy még sem sikerült még csak elmosolyodnom se. Talán gyakorolnom kéne néha a tükör előtt, miközben azt kántálom, hogy: Na, ki a király? Én vagyok a király! Ettől biztos megjönne a jókedvem, de inkább kihagyom. Annyira szánalmas még a gondolat is, hogy az már fáj. Közben mászkálni kezdett, így kénytelen voltam felnézni rá.
-Dehogy! Sohasem szabad olyannak lenned, mint amilyen én vagyok! Az túl unalmas lenne! Már így is bosszantó, hogy mindig egyet értek magammal. Ha még veled is így lenne, nem is tudom, mit tennék! – Sóhajtottam egyet, mintha tényleg nagy probléma lenne számomra, ha egyet értenénk bármiben is. Igazából el sem tudtam képzelni, hogy mondjuk a húgommal egy vérmámoros, enyhén szadista szabadidős programot tervezzek. Hannához egyszerűen nem illett a dolog. Jó volt így, hogy gyakorlatilag soha sem egyezett a nézőpontunk. Azon, hogy testvéreknek születtünk, ez úgy sem változtatott semmit. Mindig is szöges ellentétei voltunk egymásnak és ez vámpírrá válásunk után csak kiéleződött.
-Miért mondogatod azt, hogy „nem létező” ? Minden egyes élőlénynek vannak érzései, még nekem is, ha hiszed, ha nem! És igen, kikapcsolom, ha úgy tetszik! Ez a legjobb a vámpír létben! – Rosszalló pillantások közepette, enyhén felemelt, morózus hangon közöltem a véleményemet. Már megint ott lyukadtunk ki, ahol egyáltalán nem akartam. Shanna mindig is jól tudta, hogy mivel képes az agyamra menni. Na, ez a tény egy volt azok közül.
-Ezt csinálom, mert mindig ezzel zaklatsz! Semmi kedvem sincs veled kitárgyalni az érzelmi életem, ami szerinted nincs is! Ezek után, nem is értem, hogy akkor mi a fenéről akarsz beszélni? A semmiről? – Farkasszemet néztem vele, miközben magyaráztam, majd fejem a fotel háttámlájára hajtva, becsuktam a szemem egy pillanatra. Néha tényleg képtelen voltam megérteni az észjárását. Szerinte én képtelen vagyok az emberi érzésekre, mégis erről akart velem dumálni. Ha nekem nincs olyanom, akkor beszélni sincs miről. Vagy nem? Én vagyok nehéz felfogású, vagy ő?
-Pont, ahogy mondod! Gyenge és mihaszna féreg volt! Egyébként pedig, nincs miért panaszkodnod! A legújabb, felturbózott verzióm is mindig segít a húgának, az ég tudja, hogy miért! Ha pedig szomorú vagy, csak szólj! Szerzek neked egy barátnőt, akivel átvihoghatod ezt az évszázadot! – Ingerültségére semleges hozzáállással viszonyultam. Még mindig nem tudtam megérteni sem őt, sem pedig azt, hogy mi a fenét várt el tőlem. Most is mindig segítettem neki, még kérnie sem kellett. Az volt a baj, hogy nem ölelgettem meg nyalogattam óránként, mint egy kóbor, bolhákkal randalírozó kutya? Azt régen sem tettem, legalábbis nem emlékeztem ilyen momentumra a múltból.
-Milyen meglepő! Te sohasem értesz egyet velem! – Világítottam rá a lényegre és szó nélkül hagytam a morgását. Nem kicsi lány! Ez is attól függ, hogy honnan nézzük. Nekem az és az is marad! Sajnos az én némaságom nem hatott rá, mivel rögtön új lerágni való csontot talált. Méghozzá a nőügyeimet. A farkasról faggatott szüntelen és az istenért nem vette a lapot, mi szerint, nem akartam feszegetni ezt a témát.
-Makacsságod nem ismer határokat, mi? – Tettem fel egy úgymond költői kérdést, hisz a választ, nagyon is jól tudtam. Hát persze, hogy nem! Ha valami érdekelte, akkor képtelen volt leállni. Ez nem is jelentett problémát addig, amíg nem én és az életem voltunk a célkeresztjében. Vajon tényleg mesélnem kéne róla? Mi értelme lenne? Mondjuk Shanna békén hagyna végre, az nem is lenne rossz. Miközben ilyen gondolatok kavarogtak a fejemben, Hanna tovább hisztizett, hogy meséljek neki.
-Mit akarsz tudni? – Kérdeztem végül, megadva magam a testvérem jelenlegi dilijének. Ha ezzel lerázhatom, hát legyen! De arra nem voltam hajlandó, hogy spontán ódákat zengjek Bryről. Ha a húgom feltesz egy- két konkrét kérdést, arra talán válaszolok majd, ha pedig nem, akkor így járt. Fúrhatja tovább a kíváncsiság az oldalát. Hiába magyarázott, még mindig nem értettem, hogy miért épp ez az egy nőm ragadta meg a fantáziáját.
-Ha csak az egyik kell, ide hívhatok bárkit! – Tettem egy vissza nem térő ajánlatot. Ha neki mindegy, hogy melyik ágybáli „barátommal” találkozik, akkor csak egy telefonba kerül. Például a boszorkány ikrek biztos szívesen átugranának. Nem túl heves természetűek és még a vámpírokkal sincs különösebb problémájuk. Őket felajánlottam volna arra a célra, hogy Hanna kedvére csevegjen velük.
-Megnyílnom? Te valami elcseszett virágnak nézel, vagy mi? Én nem nyílogatok, sem ki, sem más felé! Tökéletesen megfelelek magamnak így, ahogy vagyok! Mások véleményére meg nagy ívben teszek rá! – Előre dőlve, kiengedtem mély, ablakokat rengető hangomat. Bosszantott, hogy már megint én voltam a fő téma, avagy még mindig. Persze rendezett vonásaim most sem kezdtek táncot járni az arcomon, de szemeimben egy pillanatra megcsillant a harag szikrája. Visszafogtam magam, de ha nem Shannáról lett volna szó, valószínűleg már kivágtam volna az ablakon. De ő, mégis csak az egyetlen testvérem és bár nem halna bele, azért fájdalmas lenne az a földet érés. Inkább meséltem neki a múltamról, mire valahogy Hitlernél kötöttünk ki!
-Igen! Sok embert megölt, de lássuk be, azt művészien tette! És milyen jól meg tudta fogadni a kéretlen tanácsaimat! Különleges figura volt, én mondom! – Jól kijöttem a pasival, elszórakoztatott egy darabig. Még csak meg sem kellett igéznem ahhoz, hogy őrültségekre vegyem rá. Már eleve hibbant volt. Shanna persze ebben sem értett egyet velem, bár ezt már előre tudtam. Őt a Disneyland szórakoztatja, meg a jótékonykodás. Ó, és persze a világbéke. Csupa unalmas és lehangoló dolog. Végre a beszélgetés az ő vizeire is eljutott. Ez már jobban tetszett, bár még mindig hasztalannak tartottam a csevegésünket. Általam gúnyosnak vélt szavai egy kicsit sem zaklattak fel, sőt, úgy éreztem, hogy rátapintott a lényegre. Végül is, tisztában voltam azzal, hogy nem én vagyok a lányos apukák álom vőjelöltje.
-Pontosan! Az lenne a legjobb, ha egyes dolgokban a szöges ellentétem lenne! Ha hozzám hasonló férfivel találkozol, gondold azt, hogy az pont olyan, mintha a bátyáddal lennél. Undorító, mi? – Dühöngés helyett, inkább önelégült voltam. Talán most sikerült megértetnem vele, hogy mit is várok a leendő partnerétől. Utóbbi szövegelésemmel lehet, hogy még azt is elértem, hogy én jussak eszébe, ha egy hasonszőrű cimborámmal akad össze és elmenjen a kedve a dologtól. Még a gondolat is szórakoztatott.
-Akkor megismétlem az előbbi szavaimat! Nem kértelek arra, hogy a szexről beszélgess velem! Sőt, senkivel sem akarok, beszélgeti róla, jobban szeretem csinálni. Lezárhatnánk végre ezt a témát? – Kötötte az ebet a karóhoz, annak ellenére, hogy alig egy perccel ezelőtt kijelentettem, hogy nem akarok beszélgetni vele a témáról. Csak azt vártam, hogy ne szópótló szavakkal helyettesítse az erotikus együttlétet, mint egy aggszűz.
-Nem emlékezhetek mindenre az eddigi életemből! – Csupán ezt adtam válaszként arra, hogy aggódtam-e már valaha. Hát persze, hogy volt rá példa, de nem volt kedvem erről is egy fél órás beszélgetést nyitni. Egyébként is, a múlt elmúlt, nincs többé.
-Ne strapáld magad miattam, semmi értelme! – Már megint nem értettem őt. Aggódik értem? Miért is? Az nem magyarázat, hogy azért, mert testvérek vagyunk. Nem hittem, hogy valaha is kértem volna arra, hogy így érezzen. És egyébként sem láttam sok értelmét az aggódás érzelmének. Persze néha engem is elfogott, de ha lehetett, próbáltam elnyomni magamban. Ez nem mindig sikerült, bosszantott is a dolog rendesen.
Miközben azt ecsetelte, hogy csak haza tért hozzám és nincsenek különösebb tervei, én lassan az ajtóhoz sétáltam.
-Gondolom szomjas vagy még. Hozok két zacskóval a legjobb vörösömből! – Ezekkel a szavakkal léptem ki az ajtón, hogy aztán a pincébe megrohamozzam a hűtőládát. Még jó, hogy pont ma töltöttem fel. Mintha csak tudtam volna, hogy Shanna megjelenik majd.
-Nyugi, ezért nem halt meg senki! A kórházból szereztem. – Ecseteltem amint visszaértem a nappaliba és a lány felé hajítottam az egyik kezem tartalmát.

Shanna & Soren

“ Egy fiatalabb testvér megérhet száz évet, akkor is kistestvér marad. ”

Nem nagyon tudtam hová tenni húgom kérdéseit. Mintha már el is felejtette volna, hogy miért változtattak át annak idején. Hogy mik történtek akkor Velencében.
-Ez most komoly kérdés volt? Tudod jól, hogy a tüdőpestisre nem volt gyógyír akkoriban. Mikor az orvos közölte velem a diagnózisát, biztos voltam abban, hogy nekem végem. – Unottan magyaráztam, mintha ez az egész semmit sem jelentett volna nekem. Pedig jelentett. Még ennyi év után is tisztán emlékeztem arra a napra. Azelőtt, még egyszer sem éreztem olyan mértékű félelmet és fájdalmat, mint akkor. Aztán meghaltam és rájöttem, hogy a halál, nem is olyan rettenetes vég. Létezik annál sokkal rosszabb is.
-Sohasem állítottam olyat, hogy nincs egóm!  –Rosszallás hallatszott ki a szavaiból, de eszemben sem volt mentegetőzni neki. Meg ugye, tagadni sem lett volna értelme a dolgot. Öntelt vagyok és imádom! Kinek fáj ez? Még, ha fájna is másoknak, akkor is tennék rá magasról.
-Az attól függ, hogy honnan nézzük! Vehetjük úgy is, hogy kihasználom őket, de jobban szeretem azt mondani, hogy csak megadom nekik azt, amire vágynak! Engem!– Leplezetlen önteltséggel adtam elő magam, de arcvonásaim most is merevek maradtak. Az egómmal viccelődött? Hát tessék! Most láthatott belőle egy darabkát. Az egóm igazi méretéről viszont, bizonyára sejtése sem volt.
-Igen, pucér!  – Magamban jót szórakoztam a reakcióján. Még a szája is tátva maradt. Az nem is jó szó erre, hogy megleptem. Inkább ledöbbentettem megint. Azt hiszi, hogy teljesen kiismert már, épp ezért olyan szórakoztató néha váratlan dolgokkal előállnom.
-Úgy nézek ki, mint aki viccel?  – Még egy apró ránc sem mozdult az arcomon, mikor hidegen a szemébe nézve visszakérdeztem. Naná, hogy szórakoztam vele! De túlságosan tetszettek a reakcióit ahhoz, hogy ezt el is mondjam neki. Inkább úgy tettem, mintha halálosan komolyan gondoltam volna mindent. Bár velem az is ritkán esett meg, hogy bármit is komolyan gondoltam. Nem szokásom a fontos dolgokon agyalni. Ha felvetül valami probléma, akkor cselekszem és megoldom. Ennyi!
-A saját tetteim szórakozásnak minősülnek! A testeden belül elrejtett tárgyak viszont! Na, az komoly trauma a számomra!  – Úgy tűnt még mindig nem fogta fel az az édes kicsi agya, hogy mi a fenéről hadováltam. Olyan kicsi volt a ruhája, hogy abba aztán tuti nem dughatott el semmit sem, hisz második bőrként tapadt hozzá.  Hacsak az a karó nem a ruhájában volt, hanem valami olyan helyen, amire gondolni sem akartam. A lényeg, hogy egy reptéri motozásnál biztos megtalálnák! Nem érdekelt, hogy a szemeit forgatta, mint valami retardált zombi. Az sem, hogy már ülni sem volt idegzete, ezért inkább felállt.
-Nem állt szándékomban megnevettetni téged! Jobban szeretem, ha ilyen kis idegbeteg vagy! Így hihetőbb, hogy testvérek vagyunk!  – Villantottam rá egy Soren féle gúnyos mosolyt, amiben örömnek jele sem volt, de legalább jól állt nekem. Legalábbis úgy véltem, hogy jól állt.
-Nem vagyok rideg, sem magamnak való, de még egy sziklára sem hasonlítok. Nem tudom, hogy te honnan szeded ezeket! Ha tényleg nem lennének érzéseim, időnként kikapcsolni sem lenne értele őket.  – Tényleg nem értettem, hogy miért lát ilyennek engem, azt meg végképp nem, hogy ez miért zavarja őt. Nem mindegy neki, hogy én, hogyan élem az életem? Én sem rinyálok azért, mert ő egy jótékony szamaritánusnak érzi magát. Pedig eléggé szúrta a szememet, hogy mindenkit fenemód szeretett. Már rendesen inni sem mertem előtte, mert attól tartottam, hogy komolyan megsiratja a kajámat.
-Ne is nőj fel soha! Jobb ez így, mindkettőnknek kicsi lány! Maradj csak vigyori energiabomba! Soha sem akartam ezen változtatni! A te dolgod, nem az enyém!  – Úgy beszélt, mintha én lettem volna az, aki meg akarta változtatni a másikat, nem pedig ő. Pedig én aztán nem fecséreltem ilyen unalmas dolgokra az időmet. Ha neki élvezet zacskóból és nyulakból innia, hát legyen. Bánja a fene! De ezt, tőlem hiába is várja el! Még mit nem!
-A régi Ren? Ezt most komolyan kérdezed? 1316-ban, Velencében meghalt tüdőpestisben! Ennyire rossz nem lehet a memóriád. Az a férfi csak egy gyenge, mihaszna ember volt, aki hűséges kutyaként követte az apja utasításait. Jobb is, hogy kimúlt!  – Mély hangom visszhangzott a szobában. Arcomon jele sem volt az érzelmeknek. Nem gyászoltam magam, már rég nem. Ez lett belőlem, méghozzá a családom jóváhagyásával. Egy olyan lény, akit mindig is megvetettek. Már nem bántam, egy cseppet sem. Csak azt, hogy Shanna is követett ezen az úton. Neki jobb élete is lehetett volna, olyan, amire akkoriban vágytak a fiatal lányok. De egyetlen döntése miatt itt ragadt velem a mocskos élet örök körforgásában. Szerencsére témaváltás következett, de sajnos az újabb „fejezet” sem nyerte el a tetszésem.
-Nem terelek, nem vagyok juhász! – Morogtam elmélázva nézve a kishúgom mosolygó arcát. Visszatért a vidámsága, már megint. De vajon mitől? Mi a fene pörgeti fel időről- időre? Ez a rejtély megoldhatatlannak tűnt a számomra. Ha ember lenne, azt mondanám, hogy drogos, de nem, ő alap járaton is képes erre.
-Nem bolondulok senki után és a fejem is a helyén van! Nincs még elcsavarva sem! – Kemény tagadással éltem, bár úgy éreztem, mintha az igazat mondtam volna. Így is volt, annak ellenére, hogy a koponyám leghátsó szegletében, mintha egy enyhe, figyelmeztető bizsergés ficánkolt volna.
-Úgy teszel, mintha ő lenne az első nő, akivel összejárok. Volt már ilyen, nem nagy ügy! Ne láss többet a dologban, mint ami valójában! – Hangom önkéntelenül is parancsolóvá vált, mintha őrült nagy titok lenne Bry létezése. Pedig nem volt az és magam sem értettem, hogy miért reagáltam így húgom faggatózására. Az is igaz, hogy nem a farkas volt az első nő, akit felkerestem időnként. Voltak többen is, jó sokan, igaz, általában mindig egy hátsó szándék vezérelt. Ezért is részesítettem előnyben a boszorkányokat. Egy boldog nő sohasem mond nemet, bármekkora ökörséget is kérek tőle. És én kértem. Mindig volt valami, amire marhára szükségem volt. De Bry, hozzá inkább a vágyaim hajtottak, bár ezt is vehetjük úgy, hogy akartam tőle valamit. Nem is akármit és nem is egyszer! Ebben a tekintetben tagadhatatlanul más volt, mint a többi eddigi.
-Ha rajtam múlik, akkor soha! Minek akarsz te farkasokkal ismerkedni? Suttogónak, vagy farkasokkal táncolónak érzed magad? – Komolyan kezdtem bele a mondandómba, majd kissé cinikusan folytattam.  Ördögi mosolya arra sarkalt, hogy eszembe se jusson őket közel engedni egymáshoz.  Bár Shanna mindig is lágyszívűnek tűnt, ő is csak egy lány volt. Egy elég szeszélyes vámpír lány. Nem igazán tudtam, hogy milyen gondolatok bújnak meg a mosolya mögött, de valamiért úgy éreztem, hogy nem túl jók.
-Honnan tudod, hogy engem sohasem néztek annak? Egyébként pedig igen! Ilyen az élet! Az emberek és te, disznót esztek, én meg emberi vért. Ezt nevezik táplálékláncnak! Ha nem tetszik a világ természetes rendje, az a te bajod! – Kioktattam ismét, mint jó tanár a diákját. Rövid kis biológia óra, főszerepben a tápláléklánccal. Az, hogy egy vámpír vért iszik, épp annyira természetes, mint ahogy az emberek csirke salátával tömik a fejüket. A csirkék mégsem rinyáltak soha, hogy ez nem fer. Persze, hogy nem az, de ez van és kész.
-Attól függ! Ha nullás vércsoportú húgocskát kapnék, akkor habozás nélkül! Az a kedvencem, főleg, mikor még jó meleg! – Húztam tovább, annak ellenére, hogy nevetése arról árulkodott, hogy viccnek vette a dolgot. Túl jól ismertem már ahhoz, hogy tudjam, a lelke mélyén ez is épp annyira kiakasztja, mint a többi kis testvéri tréfám.
-Azt hiszem, már bőven kitárgyaltuk a „vannak, vagy nincsenek Rennek érzései” témát! Nem hanyagolhatnánk már? – Idegesített, hogy újra felhozta ezt a dolgot, ezért beszéltem megint gúnyosan. Közben figyelemmel követtem, ahogy lehuppant a heverő karfájára és a lábait kezdte lógatni. Ezt csinálta még akkor is, mikor kérésére belekezdtem az „életem nélküled” történetembe. Miután végighallgatott, habogva beszélni kezdett, pedig a részleteket meg sem osztottam vele.
-Tényleg az érdekel leginkább, hogy megöltem Hitlert, vagy sem?– Kérdeztem vissza szinte azonnal. Kissé irracionálisnak tűnt a kishúgom gondolatmenete. A többire már rá sem kérdeztem. Bűnöző lettél? Nem, szigorú állatvédő lettem a cuki kutyák világa nevű helyen! És nők? Kizárt, papnak születtem, úgy is halok meg!
-Csak azokkal felejtetem el magam, akikkel tudom, meg akikkel muszáj. Szeretem, ha emlékeznek rám! Meg az a fránya verbéna is! Manapság túlságosan elterjedt a világban. Bosszantó! – Beszólása hidegen hagyott, de azért válaszoltam rá. Nehogy úgy érezze egy pillanatra is, hogy sikerült felbosszantania.
-Köszönöm a bókot! Igazán kedves tőled! – Udvariasan megköszöntem a bókját, mi szerint, nem vagyok normális. Mintha bárkinek joga lenne eldönteni, hogy mi, vagy ki az, és ki nem.
-Unatkoztam! Mi mást tehettem volna? – Tártam szét a karjaimat, és nemes egyszerűséggel közöltem a tényállást. Csak azért szórakoztam a vadászokkal, mert nem akadt érdekesebb elfoglaltságom. Inkább ők öljenek meg, mint az unalom.
-Ha halott lennék, akár százszor is megölhetnél. Megbocsájtanám neked! – Kirobbant belőlem a kedvesség és még csak nem is titkoltam. Ha meghalnék esetleg, azt tehetne velem, ami jólesik neki. Akkor már úgyis teljesen mindegy, hogy mi történik a testemmel.
-Olyan, mint te! Akinek te fontosabb vagy, mint saját maga! Nem pedig egy aljas kis patkányt, aki csak önmagával törődik! –Megadtam neki a választ, amire várt. Nem voltak nagy elvárásaim a leendő fiúival szemben, hisz az ő dolga, hogy kivel kavar. Azt viszont sohasem tűrtem volna el, hogy bárki szórakozzon a húgommal. Ezért is kellett kinyírnom azt a tetves ganajtúrót, akivel legutóbb úgymond kapcsolatot akart létesíteni.
-Igen, az rágalom! Nem bújnék minden két lábon járó nővel ágyba. Tudod hány idős van közöttük? Azokra nem bukom! Egyébként nem kértelek arra, hogy a szexről beszélgess velem, csak az istenért, legalább hívd a nevén! Nevetséges, hogy még csak ki sem mered mondani! – Felkaptam a vizet már megint, de igyekeztem nem kimutatni. Inkább fapofát erőltettem magamra és még egy vicc félét is belecsempésztem a szövegembe. De most tényleg. Shanna néha olyan volt, mint egy 700 éves szűzlány!
-Mert annyira nem érdekel, hogy felemeljem miatta a telefonom! – Éles hangon szólaltam meg. Kíváncsi voltam arra, hogy mi lett Ersíliával, de a kapcsolataimat azért nem akartam megmozgatni miatta. Talán azért, mert féltem a választól. Legbelül azt akartam hinni, hogy jól van és éli boldog kis életét, amit megérdemelt. De ő sem volt soha halhatatlan, csak egy boszorkány és már annyi év eltelt.
-Nem kell aggódnod! Én sem teszem! – Komolysága kiverte a biztosítékomat és nem igazán tudtam, hogy mit kellene mondanom neki. Azt sem értettem, hogy minek aggódik értem egyáltalán. Mindig azzal nyaggatott, hogy meg kéne változnom. Ha szerinte is csak egy taszító „szörnyeteg” vagyok, akkor nem mindegy, hogy élek, vagy sem?
-Mik a terveid a városban?– Előre dőlve fürkésztem Hanna tekintetét, válaszra várva. Csak miattam jött, vagy van némi hátsó szándéka is? Ezt akartam kideríteni. Bár azt remélni sem mertem, hogy egy aljas kis terv miatt jelent meg és esetleg segíthetnék neki. Nem, az túl szép lett volna.

Shanna & Soren

“ Egy fiatalabb testvér megérhet száz évet, akkor is kistestvér marad. ”

-Nincs olyan, hogy biztos! Régebben azt hittem, hogy a halál az, de nézz csak ránk! Az, amikor biztosnak hisszük magunkat valamiben, csupán illúzió. A sors így segít, hogy nyugodtan csinálhassunk hatalmas őrültségeket.–Kifejtettem a véleményemet, amolyan ellentmondást nem tűrő hangon. Úgy is éreztem, hogy igazam volt, hisz eddig bármire azt hittem, hogy biztos a dolog, végül kiderült, hogy mégsem. De azért jól esett mindig azt hinni, hogy tudom a választ.
-Könnyebb lenne azt megszámolni, hogy ki nem! Tudod, a nők többségének, van ízlése! – Kissé lekezelően reagáltam le a kérdését, mintha a világ legnagyobb esztelensége csúszott volna ki a húgom száján, amire még válaszolni is őrültség volt.
Aztán persze ott lyukadtunk ki, ahol mindig. Az érzéseimről nyitott újabb fejezetet az isten verte Shanna nagykönyvben. Hiába védekeztem azzal, hogy igen is tettem valamit, mégpedig megöleltem, csak nem szállt le a témáról. Makacs kis energiabomba.
-Nem kéne annyira biztosnak lenned ilyesmikben. De, ha annyira tudni akarod, kevés olyan nő van, akit valaha fel akartam szedni, hisz a legtöbb jön magától, de akiket mégis, azokba sem feccöltem túl sok energiát. – Elmagyaráztam neki a dolgot, hátha megérti végre, hogy a „nyitottság” számomra csak zavaró tényező. Inkább lerágtam volna a lábam, minthogy másoknak kelljen beszélnem magamról. Nem, kösz! Én sem voltam kíváncsi mások nyavalygásaira és biztosra vettem, hogy a többi lény sem volt soha kíváncsi rám. Így is sokan lemorzsolódtak mellőlem amint bepillantást nyertek a kis világomba.
- Persze, hogy tetszik másoknak! Melyik férfinak ne tetszene, egy majdhogy nem pucér nő? Ne is mutasd, meg, hogy hova rejthetnél bármit is, mert attól biztos, hogy rémálmaim lennének! – Karba tett kézzel kezdtem bele a mondókámnak, miközben az arcán ülő mosolyt figyeltem arra várva, hogy mikor görbül már le. Nem görcsölnek be az arcizmai?
-Ha nem lennél már gyerek, nem hisztiznél itt nekem! Nézz csak rám! Nem tetszik a modorom, ugye? Én mégsem kezdek el itt cirkuszolni. Ha nem tetszik, az a te problémád, nem az enyém. Így viselkedik egy felnőtt! Tanuld meg szépen!- Ismét kioktattam, de ez már régebben is megtörtént jó párszor, így bizonyára nem érte meglepetésként. Hiába beszélt nekem össze vissza, nem hatott meg. Még, hogy ő már nem gyerek. Ugrál, nyáladzik, duzzog, vigyorog és még egy csomó felesleges dolgot művel akár egy gyerek. Ráadásul ez a mostani divat szerinti öltözködés! Ledér éjszakai pillangóknak épp megfelelő. Ez minden, csak nem nőhöz méltó.  Reméltem, hogy megmaradunk még a témánál egy kicsit, így legalább nem rólam szólt a csevej, de nem. A kis ravasz áttért a farkas témára. Tényleg be kéne varrnom azt a fránya kiélezett orrát.
-Mióta érdekel, hogy kikkel töltöm a szabad időm? – Kérdésére kérdéssel válaszoltam, mert így legalább nem kellett magyarázkodnom neki. Jobbnak láttam, ha semmit sem tud a kis farkasomról, bár abban kételkedtem, hogy képes leszek maximálisan eltitkolni előle. Úgy is kiszagolja majd, hogy kiről van szó. Egy ilyen kis városban, nem is olyan nehéz. De talán az új hely majd lefoglalja annyira, hogy ne kutakodjon utánam. Határozottan jobban járnék, ha soha sem ismernék meg egymást. Shanna bár mindenkit rohadtul szeret, legyen az boszorkány, szellem, ember, vagy bármi más, arról fogalmam sem volt, hogy Bryre hogy reagálna. Ha jól, nekem még az is rossz lenne. A húgom szeret fecsegni, mindenről, jó sokat.
-Az életem minden pillanata lényeges! – Vettettem oda csak úgy mellékesen, majd kérésének eleget téve beszélni kezdtem. Persze csak röviden és tömören. Nem kell semmit túlzásba vinni.
-Megmásztam a Mount Everestet, bár az egy nagyon hülye ötlet volt. Vettem egy vérfürdőt Párizsban, érdekes volt, de utána sok időbe telt a zuhanyzás. Pár évre beköltöztem egy vérfarkasoktól hemzsegő faluba, na, az tetszett. Levadásztam pár vadászt, csak hogy tudják, milyen az, ha a nyúl viszi a puskát. Németországban belebotlottam egy haláltáborba ezért segítő kezet kellett nyújtanom. Hallod, Hitler nem semmi fazon volt! Ő még nálam is jobban utált mindenkit. Aztán híres lettem Kanadában. Igaz, a bűnügyi rovat cikkezett rólam kép nélkül, de az is valami! Kipróbáltam pár ezer nőt, legalább ugyanennyi élőlénnyel végeztem és igen, jó párszor meg is akartak ölni. De az élet nem fer, mert még mindig megvan a fejem! Ja és ide felé jövet még egy csodás estét is eltöltöttem a szomszéd város boszorkány ikreivel. Így hirtelen, csak ennyi ugrott be. Megfelel? – Ecseteltem neki az utóbbi éveim finomított és jócskán letömörített változatát. Hátha ennyivel beéri, és nem faggat tovább. A részletek nem az ő törékeny kis lelkének való információk. Akartam mesélni valami olyat is, ami némileg jobb fényben tüntetne fel, de semmi sem jutott az eszembe. Nem baj, mert most pár évig úgyis meg kell húznom magam. Legalább amíg Shanna itt van. Na meg, ha nem akarom felhívni magamra a város figyelmét, muszáj lesz visszafognom a szürkébbik oldalam.
-Talán mert vámpír vagyok, ahogy te is! Beláthatnád végre, hogy teljesen normális, ha egy embert reggelinek nézünk.- Még az arckifejezése is arról árulkodott, hogy mennyire nem tetszik neki a dolog. Most komolyan, az én drága húgomból hiányoznak a vámpír ösztönök. Hogy a fenébe tudja megállni, hogy ne bolondítsa meg a meleg vér csábító illata? Ez egy örök rejtély volt a számomra.
-Sok a rosszakaróm, ezért a pletykák fele sem igaz! Egyébként is eltorzítják és eltúlozzák a legtöbb sztorit. Ne figyelj oda rájuk! – Rezzenéstelen arccal magyaráztam, mint úgy általában. Csak azt akartam elérni, hogy a mások által, rólam terjesztett rémtörténetekben ne nagyon higgyen. Erre is megvolt a saját okom.
-Nem mondtam, hogy baj. Örülnék egy mai, plasztik cicababa húgnak. A mai még elég frissnek hangzik. Megéhezem a gondolatától! – Összeráncolt szemöldökkel húztam a húgom agyát azzal, hogy örülnék egy másik testvérnek, mi több, meg is enném. Persze ez messze állt az igazságtól.
-Miért kéne megváltoznom? – Oldalra billentett fejjel néztem a lányra, miközben lustán a fotel karfájára ejtettem a kezem. Már megint itt tartunk. Soha sem változom. Úr isten! Ez aztán a katasztrófa!
-Engem nem zavar, ha van valakid! Mármint, ha az a valaki nem egy utolsó kis patkány, akinek még a belei is csak arra jók, hogy felkössem velük. Találj egy normális, hozzád illő fazont és egy szavam sem lesz. – Nem mintha eddig sok szavam lett volna a kapcsolataihoz. Jobban szerettem cselekedni és nem fecsegni, de ez már mellékes. Beszélni kezdett és én figyelmesen hallgattam, ahogy az új ismerőséről áradozott. 750 éves, akkor nem olyan sokkal idősebb nálunk. Shanna láthatóan nagyon kedvelte az említett hölgyet, ezért belőlem is előtört egy csipetnyi kíváncsiság.
-Ne rázd a fejedet! Nem gondolok ARRA, vagy ha mégis, ígérem, nem teszek majd semmit. Gondolod, hogy képes lennék kikezdeni a barátnőddel? Ez rágalom drága húgom! Ocsmány rágalom! – Kellőképp kiemeltem az arra szót, ezzel is rávilágítva arra, hogy milyen röhejes, hogy nem a nevén hívja a dolgot.  Majd felháborodottan folytattam a rizsázást. Miket gondol ez rólam? Nem mintha sohasem tettem volna olyasmiket a múltban, de az már olyan rég volt. Ki emlékszik rá?
Idő közben szóba jött Velence és nem bírtam megállni, hogy rá ne kérdezzek valamire. Ersilia érdekelt, vagyis inkább az, hogy mi lett vele végül. De Hanna sem tudott többet, mint én.
-Értem! Mindegy is! –Morogtam magam elé, majd vágtam egy fancsali képet, mikor a tekintetem a lányra vándorolt.
-Ne nézz már rám úgy, mintha egy elmebeteg épp most próbálna élve megnyúzni! Nem kell aggódnod, minden rendben van! – Idegesített a pillantása és az is, hogy szinte ordított róla, hogy megint miattam aggódik. Ersilia azért annyira sose jelentett sokat, hogy ne bírjam elviselni a hiányát.