Felvont szemöldökkel néztem, ahogy enni kezd. Mintha még mindig emberi lény lenne. Igaz, még nem túl régóta vámpír. Idő kell az átálláshoz, meg amíg kikopnak belőle a régi szokások.
- Nem, nem fanyalodom ilyesmire - ráztam a fejem. - Talán száz évben egyszer. Méltóságon aluli...főképp egy Ősinek - teszem kényelmesen fejem alá a kezem. - Nem szándékozom elvenni az étvágyadat, de... belőled szívesebben ennék - mondom aztán őszintén. - Utána indulnom kell. Hope sorsát el kell sikálnom. És ha lehet, minél gyorsabban.

Fura, de mintha egyikünk sem az lenne, mint akik tegnap éjjel voltunk. Mintha a vágyak csillapodtával kissé kiürültünk volna legbelül. Hidegek voltunk kissé, távolságtartóak. Aki most látott volna minket, nem mondta volna meg, milyen tüzes éjszakának voltunk részesei. Nyilván Salvatore mellett azt szokta meg, hogy reggel is összebújás van, meg szerelmes szavak. Hát, egy különbség van. Én nem vagyok szerelmes.
- Gyere közelebb... - hívogattam ujjammal, miközben szemem már alig tudtam levenni a nyakáról. A vére már emberként is csalogató volt, nyilván hasonmás mivolta miatt. Kíváncsi vagyok, vámpírként vajon változott-e, és ha igen, előnyére vajon?

Úgy viselkedett, mint egy automata, vagy mint egy rabszolga. Mintha nem is ő lett volna, aki este rám mászott, és vágy szikrázott még a szemeiből is.
- Ne félj... óvatos leszek - súgtam, aztán tényleg finoman és lassan mélyesztettem bele fogaimat. Torkomat elöntötte forró vére, és ha lehet, még finomabb volt, mint ember korában. Különös ízt kapott, szinte mámorosan kortyoltam belőle újra és újra. Egyszer ittam mostanában ennyire finom vért. Hayley vérét, mikor Hope-ot várta.
- Látod? Nem vagyok vadember - mondtam, mikor aztán elhúztam nyakától arcomat, és megnyaltam számat, hogy eltüntessek minden csepp vért, még mielőtt kárba veszett volna.

Halvány mosollyal nézek Elena után, ahogy öltözni kezd. Néha azt hiszem, tényleg minden elismerésem Salvatorénak, ha ezt nap mint nap kibírja. Én valahogy nem szívlelem a hisztis nőket. Hayleyvel is volt emiatt nem is egy balhénk. És most valahogy nagyon hasonlítanak egymásra Elenával, minden gesztusukban. A nőknek valahol tanítják az ilyesmit, vagy genetikailag bennük van?
- Tudod, ha most ember lennék, engem jégbe fagyva találnának itt a szobában a távozásod után - jegyzem meg. - Nagyon hűvös és hideg vagy ma velem, Elena Gilbert. Vagy most, hogy már kielégítetted az igényeimet, már nincs szükség a forróságra? Mert tegnap este tojást lehetett volna sütni a bőrödön.

- Hm - reagáltam csupán ennyivel le a viselkedését. Másnak már elharapnám a torkát a szájalásért, neki még ezt is elnézem. Legalábbis egy bizonyos határig.
- Tudod, most már valahol meg tudom érteni Damont - válaszolom aztán végül. - Most is látod, mit csinálsz? Azonnal visszavágsz, és rám hárítasz minden felelősséget. Hogy azért viselkedsz így, mert én is. Eszedbe sem jut, hogy talán te vagy a kiindulópont? Hidegen viselkedsz, és ha valaki ezt a szemedre hányja megsértődsz, vagdalkozol, ahelyett hogy elgondolkodnál rajta, vajon nem a te viselkedéssel van-e a baj. Mert senki nem lehet tökéletes, csak te. Legalábbis a saját nézeteid szerint. Ugye, Elena Gilbert?

Felnevettem, aztán fejemet csóválva néztem rá.
- Ezt a mondatot akár én is mondhattam volna. Eddig mindig én kaptam meg tőled, hogy önző vagyok. Ja, és beképzelt, öntelt, meg hatalommániás. Érdekes módon téged sem érdekelt a jellemem és egyetlen jellemhiányosságom sem, míg a szemeden volt a vörös köd - vontam vállat. - Szóval te sem vagy jobb nálam. És ha megbocsátasz, nekem van gyerekem. Haza kellene mennem hozzá, hogy gondoskodjam róla. Lehet, hogy neked is ezt kellene tenned.

Azt hiszem, már mindent elmondtunk egymásnak, amit lehetett, vagy akartunk. Szexeltünk, aludtunk, és ki is osztottuk egymást, ahogy ez lenni szokott minden egyes találkozásnál. Nyilván mindkettőnkben lapulnak mazochista hajlamok, mert sosem bírjuk ki, hogy ne osszuk meg a véleményünket egymással a másikunkról, de ugyanakkor valahol mindketten várjuk ezeket a pillanatokat.
- Igen, elmondtam mindent, amit akartam - biccentek, majd felkelek, és magamra rántom a ruháimat. - Elmész egyedül, vagy akarod, hogy egy darabon elvigyelek? - kérdezem aztán. Ne mondja már, hogy bunkó vagyok.

- Majd fogod még érezni, kis hasonmás - szólok utána, aztán nézem a mögötte becsapódó ajtót. Persze, már megint nem hagyta ki, hogy ne zúdítsa a véleményét a nyakamba... de ezúttal bennem emberére akadt. Nem Salvatore vagyok, aki ilyenkor behúzza fülét-farkát.
Összeszedtem a cuccaimat, letettem némi borravalót a szobalánynak, aztán kisétáltam a szobából.

(el)