Tilosban jártam. Sosem volt szokásom az efféle viselkedés, hiszen bárhogyan nézzük... mindig Faye volt megáldva azzal a nemes tulajdonsággal, miszerint nem fél ellenszegülni mások akaratának. Ha csupán ezen múlna a testvériségünk, fogadni mernék arra, hogy engem csupán örökbefogadtak. A nővérem a világ egyik legdominánsabb farkasa. Én pedig... jó ég, nézzenek rám az emberek! Ölni is csupán önvédelemből öltem. S most... itt vagyok. A farkasok táborában. Azt sem tudom, hogy mit keresek itt. Illetve egy apró tippem van, miért vezettek ide a lábaim. Segítséget akarok... Faye háta mögött? Nos, igen. Ez sem vall rám. De be kell vallanunk, hogy bármennyire is bátor, nem fog tudni egyedül megküzdeni azzal a veszéllyel, ami ránk veselkedik. A vámpírok egyre csak azt nyomatékosítják, hogy mennyire erősek... de nem győzhetnek. És még itt van Lucas is... a fene egye meg, miért kellett nekem ebbe belekeverednem? Megálltam, és aprót nyelve húztam össze magamon a kardigánomat, miután egy laza szellő végisimított kilógó vállaimon. Nem láttam semmit, pedig direkt nappal jöttem. Egyáltalán mire számítottam, én lökött... Faye is és Lucas is megmondta, hogy az itt élő vérfarkasok csupán teliholdkor képesek emberré változni. LEgalábbis a legutóbbi információk szerint. De mindig szeretek mindent a saját két szememmel látni, nem hiszek el csak úgy... bármit. Hirtelen megreccsent egy faág, és úgy kaptam a szívemhez, mintha ki akarna ugrani. Ugyanezzel a lendülettel fordultam meg, és egy hullámos hajú, kockás inget viselő férfira lettem figyelmes, aki egy lépésével széttört egy lehullott, kiszáradt ágacskát. - Ki... ki vagy te? - bukott ki belőlem a világ legostobább kérdése, hiszen nyilván ide tartozik, és vérfarkas. Ha más lenne, azt érezném... remek radarom van. - Saj... sajnálom, én... nem... nem akartam csak úgy betolakodni ide, a... ti... a ti területetekre. - nyeltem egyet, miután a magyarázkodó szavak elhagyták ajkaimat. Nem tudtam, mire számítsak tőle.
Már egy ideje figyelem őt. Látom, hogy hezitálva lép a fák közl, hogy bizonytalanul mozdul, érzem, hogy retteg de mitől vagy kitől? Hallom ahogy szíve rendíthetetlenül és kíméletlenül verdes mellkasában rejtőzve de hagyom, had menjen, nem állítom meg. Szüksége van ezekre a lépésekre. Meg kell ismerni az erdőt, a mocsarat. Éreznie kell a méltóságteljes északi szélben nyújtózkodó ezeréves fenyők, tölgyek, bükkök illatát, hallania a lassan emelkedő avarban pihenő gallyak roppanásait, a mocsárban nyugvó állatok neszezését. Én hangtalan léptekkel követem. Azt akarom, hogy álljon készen, mire elém lép. Azt akarom, hogy érezze, ez az erdő az övé is. Vérfarkas. Egy közülünk. Várok, egészen addig, és türelmesen még ő készen nem áll... legalábbis szerintem. Ám mikor előre lépek, egy tekintetét lesütő, kipirult arcú, bizonytalan nő áll előttem s én nem tudom megfejteni mitől fél ennyire. Tőlem? Ugyan, én nem vagyok ilyen ijesztő. Vagy mégis? - Nyugodj meg. - lépek előre óvatosan, ügyelve rá, hogy ne rémítsem meg. - Semmi baj. Hazaértél. - ejtem ki könnyedén szavaimat, mert valóban így is gondolom őket. - Ez nem az én területem. Ez a mienk. - mondom mosolyogva és felé nyújtom kezemet. Ha elfogadja, ha nem, én nem állok tovább egy helyben, a tűzrakó hely felé indulok. - A nevem Jackson. Az itteni falka vezetője vagyok. S te ki vagy? - kérdem miközben végigmérem őt. Nem, nem úgy, mint egy férfi egy nőt - bár szemrevaló teremtés a lány - hanem mint egy vérfarkas a másikat. Látom, hogy félelem ül tekintetében de nem értem mitől retteg. Ahogy azt sem, miért ilyen feszült, miért várja azt, hogy a torkának ugrok. - És miben segíthetek? - kérdem miközben helyet foglalok és remélem csatlakozik mellém.
Nem tudom, mire számítottam. Talán arra, hogy nekem ront egy hentesbárddal? Vagy átharapja a torkomat? Én nem erősítem olyan régóta a vérfarkasok körét... jóval régebben váltottam ki az átkomat, mint Faye... a nővérem már sokat látott. De azt hiszem, lassan már én is megízlelem ezt az életet. Legalábbis remélem, hogy így lesz... muszáj kiismernem mindent. Főleg ha én vetem bele magam ebbe a kavalkádba, melyben előtte még sosem jártam. Ez az erdő gyermekként tiltott terület volt számomra. Számunkra. A szüleink nem engedtek be ide. de a szüleink hol vannak most?! Elmenekültek a háború elől... megfutamodtak. Mint gyáva férgek. De én nem akarok olyan lenni, mint ők! Én Faye miatt jöttem vissza, neki szüksége van a támogatásomra... és ha nem is ismeri be, de neki is szüksége van ezekre a farkasokra. A farkasok együtt érnek valamit, nem külön-külön... nagy hasadékokra szakadva. Elég az, hogy Lucas az ellenséggel cimborál és a vámpírok oldalán áll. Pedig... olyan domináns farkas... és mégis rossz oldalon van. - Én... Hannah... - bukott ki belőlem még mindig némileg remegő hangon, majd megköszörültem a torkom, és próbáltam lassan némi színt engedni az arcomba is, hiszen megesküdnék rá, hogy az imént, mikor megjelent, úgy megijedtem, hogy minden vér kifutott az arcomból. A kinyújtott kezét egy ideig még néztem, majd lassan elfogadtam. - Hívatlan vendég vagyok ebben a mocsárban, tudom. Előtte még... sosem jártam itt - néztem körbe, miközben a tekintetét próbáltam kiismerni. De ez nem az én asztalom. Annyit azonban már tudtam, hogy nem kell tőle félnem. - Nemrég érkeztem a városba... ez volt az... otthonom még néhány évvel ezelőtt, míg először át nem változtam - nyeltem egyet. - A nővéremmel... a városban élünk, távol ettől az élettől. De azt hiszem, hogy egy és ugyanaz a célunk - kerestem meg ismét a tekintetét. - A vámpírok egyeduralmát megszüntetni - beszéltem ekkor már több erővel. Ezt a gondolatot még nem fogalmaztam meg ilyen nyíltan egyszer sem. - Te vagy a vezetője ennek a tábornak? - kérdeztem, de nem hagytam válaszolni, rögtön hozzá is tettem: - Azt hittem, hogy Ti csak... teliholdkor vagytok emberek - néztem végig rajta. Igen. Határozottan emberi alakban van.
Törékeny teremtés. Félelmének szaga ráragad az erdőre miközben izgalmának illata keveredik vele. Tiltott hely volt neki az erdő és annak minden kincse, most pedig retteg, hogy megtorolják, hogy belépett ide. Figyelem, ahogy lesüti tekintetét, pedig semmi oka nincs rá, sem a félelemre. Itt biztonságban van. Itt otthon van. Szemérmes jellemével és visszafogott szavaival, tartásával eléri, hogy nagyon is kiemelkedő figyelmet szenteljek neki. Bájos mosolyra húzza végre ajkait mire irányt mutatok számára. Irányt hozzánk. A falkához mi az övé is lehet ha úgy akarja. – Igen, én vagyok. – mondom nyugodtan miközben a vámpírok egyeduralmának leveréséről kezd beszélni. Érdekes mennyivel határozottabbá vált a szelíd jellem ha arról van szó, hogy a holtak ellen induljunk háborúba. Csendesen hallgatom, nem vágok a szavába, néha csupán hümmögve bólintok, hogy tudja, némaságom ellenére, nagyon is figyelek rá. A gyerekkoráról is mesél, a nővéréről, arról, hogy nem élte még azt életet igazán, amire teremtetett. Ez egy ajándék és aki megtanul élni vele, rádöbben, hogy nincs is nagyobb ajándék ennél. Vérfarkasok vagyunk. Mi, maga az élet vagyunk. Nem véletlenül vonzzuk olyan könnyedén az embereket. Arra a szikrára vágynak, ami bennünk születésünk óta pihen. – Így is volt. Marcel Gerard boszorkányai elátkoztak bennünket. A legtöbben elmenekültek ám akik maradtak… súlyos árat fizettek. Az átkot a boszorkányok megfordították, így csak telihold idején lehettünk emberi alakunkban. Ám Hayleynek hála, ez az átok megszűnt. Az erdő újra a mienk és mi újra azok lehetünk, akik az átok előtt voltunk. – fejtem ki gyorsan, miképp is lehetséges, hogy emberi alakban talált és miért nem fenyeget a veszély, hogy azonnal farkas alakot öltsek. – Azt mondod véget akarsz vetni a vámpírok uralmának. Feltételezem, valami tervvel érkeztél, valamivel ami már jó ideje nem hagy nyugodni de eddig nem volt kivel megosztanod. – pillantok rá kérdőn és bár tévedhetek is – hiszen ki nem? – úgy gondolom, ezért lehet most itt, ezért keresi azt, aki ezt a falkát vezeti. Megtalált. És én örömmel hallgatom meg a mondanivalóját és adok neki helyet is, ha képes vagyok rá. credit by lena
A kezével egy irány felé intett. Arra következtettem, hogy azt szeretné, tartsak vele oda, a tábor magja felé. Legalábbis azt hiszem, hogy erről lehet szó... még sosem jöttem ennyire az erdőbe, nem vesztem el a lombok között, és nem is ragadt annyi falevél a talpamra, mint most. Ennek ellenére kezdtem valamennyi bizalmat érezni... nincs itt mitől félnem. Itt nem ellenségek vártak. Itt... olyanok vannak, mint én. Mint... Faye... azok, akiket képvisel. És nem a Lucas féle vérfarkasok, akik mindent elkövetnek, hogy a vámpírok kegyeltjeivé válva életben maradhassanak. Azt teszik, amit a szüleink is megtettek. Csak nem menekülnek. Inkább behódolnak, hiszen nem látják a lehetőséget abban, hogy ez az oldal is győzhet... pedig azt hiszem, most már mi is vagyunk elegen. Legalábbis... most, hogy a férfi szerint a hold átka már nincs kötve az emberré változásukhoz... talán így van. Ki kell még ismernem ezt a helyzetet. Minden annyira váratlan, annyira hihetetlen... hogy mindez nem egy tündérmese, melyben hirtelen megjelenik a gonosz mostoha, és a jó ádáz küzdelembe kezd vele. Ez több ennél... - Igen... vannak olyanok, akik elmenekültek - bólintottam egyet. Ezzel tisztában voltam. Átok elől menekülni... miért nem lep meg? Bár mindig hívogató a biztos győzelem, de sosem választanék egy oldalt csupán azért, mert ott minden szép és jó. Hogy végleg azok legyünk, amik lenni akarunk, küzdeni kell,... és a küzdelem nem mindig szép. És nem mindig jó. Talán elbukunk... de valószínűleg itt mindenki tudja, hogy ez benne van a pakliban. - Nem egyedül szeretném megváltani a világot, ne érts félre -mosolyodtam el csöppnyire zavartan, és egy kósza hajtincset a fülem mögé söpörtem, ahogy a szemeibe néztem. - A nővérem már régóta készül erre, jó pár vérfarkas áll a háta mögött, így... mondhatjuk, hogy nem felkészületlen - nyeltem egyet. - Én csak... idejöttem, hogy lássam, van-e hajlandóság arra, amit Faye akar. Amit akarunk. És az nem a vámpírok elnyomása, hanem... maga a háború, ami után eldől majd, hogy kié legyen a város. Egy közös gyűlés, ahol a vérfarkasok érvényesíthetik akaratukat, és dönthetnek arról, hogy akarnak-e háborút vagy sem - vált kissé hevessé a hangom, ami még tőlem is meglepő volt. - Hányan vagytok itt? - bukott ki belőlem végül a kérdés. Nem mellékes ez sem... bár tény, hogy a mennyiség sok esetben nem hozható összefüggésbe a minőséggel...
Kezdőlap
