(valahonnan messziről)

Atyaég, na végre... azt hittem, sosem érek el idáig. Mondhatnám, hogy alig állok a lábamon, de nem lenne túl őszinte annak tükrében, hogy motoron közlekedtem át a fél államokat. Maradjunk annyiban, hogy ha most leszállok a nyeregből, egy darabig nem szándékozom hosszabb ideig egy helyben ülni.
Még az erdő fái alatt álltam meg, és állítottam le a motort. A tűz fénye már messziről megmutatta, hogy nem vagyok egyedül. A hangok is társaságot ígértek, és lám, csakugyan. Jókora társaság ült-feküdt a tábortűznél, meg a környékén is. Voltak, akiken szemmel láthatólag az alkohol vett erőt. Erőteljes buli, vagy ünneplés lehetett, annyi szent. Akik még józannak voltak mondhatóak, azok meg végképp óvatlanok voltak. Vetettek rám egy-két kíváncsi pillantást, majd nem is foglalkoztak velem tovább. Hülyék ezek, vagy mi? Mintha nem venné őket körbe ezer ellenség. Ezzel az erővel besétálhatna ide egy arab terrorista osztag is. Engem bezzeg mindig arra tanítottak, hogy első az éberség. Bár azzal, hogy csak simán besétálok közéjük, némileg megcáfolom ezt a tételt.
Reccsentek egyet fájón a csontjaim, mikor végre kinyújtóztattam magam. Nem így képzeltem az első találkozást... a várossal sem. Bár gyerek voltam még, mikor utoljára láttam. És azt hiszem, hálát adok a sorsnak, amiért ember képében, és két lábon nézelődhetek itt, nem pedig vonyítva és bundában. De annak ellenére, hogy mást találtam itt, mint amire számítottam, tudtam, hogy épp itt volt az ideje a hazatérésnek, és a gyökerekhez való visszakapcsolódásnak. És hogy miért éppen most? A legendák a keleti partra is elértek. Egy hibridről, aki eljött, hogy visszavegye - vagy épp átvegye, nézőpont kérdése - a várost egy bitorlótól, és egy közelgő háborúról. Nekem pedig a csetepaté közepén a helyem. Nem is én lennék, ha elbújnék egy sarokba, és reszketnék amíg el nem ül a harc.
Felfedeztem egy kunyhót, ahol épp eltűnt egy fiatal lány, hát úgy döntöttem, követem őt, ha már a többiek nem foglalkoznak velem.
- Mondd, ebben a társaságban mindenki túl óvatlan, vagy történt olyan örvendetes hír, amiről nem tudok? - kérdezem köszönés gyanánt ahogy belépek a lány után, és körbenézek a nem túl igényes környezeten.
- Remélem megkínálod étellel a fáradt vándort, aki hosszas csavargás után tért vissza a városba, szépségem - vigyorgok a lányra, és hatalmasat kordul a gyomrom ezzel egy időben.

A belépőmet figyelembe véve nem csodálkozom, ha gyanakvás ül ki a lány arcára, mikor végigmér. Ennek ellenére meglepő, hogy mégis elém tol egy tányér ételt. Legszívesebben azonnal rávetném magam, mint egy.... miért is ne? Mint egy éhes farkas. Aztán némi mérsékletre intem magam.
- Az állapotodat látva talán neked kéne elsőként enned. Beérem a maradékkal is - tolom elé vissza a tányért. Letörök egy darab kenyeret, csak úgy magában, és szinte egészben tömöm a számba.
- Ja, visszatértem - mormolom, tele szájjal elég nehezen képezve a szavakat. - Már ha ezt annak lehet hívni. Gyerekkoromban éltem itt utoljára. Azóta meg összevissza az egész országban. Ezt a mocsarat csak nagyon ritkán láttam. Akkor még mikor elkerültem innen, a városban éltünk. Bár már akkor sem szívlelték itt az én fajtámat. Azon se csodálkoznék, ha nem fogadna be a falka. Végeredményben húsz éve nem tartozom közéjük. Az a Marcel nevű kiskirály él még egyáltalán? - kérdezek vissza. Elvégre ne csak ő faggasson már engem.
- Amúgy bocs, de az éhség elvette az eszem. A nevem Wolfswood. Chriest Wolfswood - nyújtom át a kezem az asztal felett.

- Szóval él még - dolgozom fe csalódott morgással a Marcelt illető információt. - A fenébe, a vámpírok tényleg örökké élhetnek. Már kezdtem elhinni, hogy valaki tett róla, hogy leboruljon a trónusról. Attól a hírtől, hogy az első hibrid visszatért ide, azt hittem, Marcel fut majd, amerre lát. A vámpírok nem csak halhatatlanok, de hülyék is - vonom le a végső konzekvenciát. - Azért is jöttem vissza, hogy lássam, amint szétrúgják a seggét. Asszem, erre még várni kell - nyelem le a kenyér utolsó morzsáit, aztán elvigyorgom magam. - Most akkor Hayley, vagy Andrea? Hogy szólítsalak? A Hayley talán jobban illik hozzád. Egy Andreát viszont még magam is ismertem.. egész kicsi gyerekkoromból. Bár ez már tényleg csak homályos emlék. Még azelőttről, hogy kimenekítettek innen engem - ráncolom a homlokomat, de néhány hangnál több nem elevenedik fel a múlt homályából.

Letörök egy újabb darab kenyeret, és épp ismét egy jókora falat van a számban, mikor elhangzik a Labonair név. Ennek hallatán félrenyelek, hörgök, krákogok, és csak akkor kapom vissza tökéletesen a levegőt - meg a hangomat is - mikor Hayley hátba vereget.
- Labonair? - ismétlem, és nem tudom leplezni arcomon az elképedést. Az agyam jár ide-oda, hogy találjak valami választ, de momentán csak egy lehetőség tűnik járhatónak.
Teszem a kenyeret, az asztalra könyöklök, és egészen előrehajolok, hogy belenézzek a szemeibe.
- Az anyám neve Edna Labonair volt. Az apámé Aldis Wolfswood. Engem kimentettek innen öt évesen, mikor Marcel ide száműzte a vérfarkasok összes falkáját és klánját, és érezhető volt, hogy már a boszorkányok is készülődnek ellenünk. Anyámnak volt egy bátyja, Channing Labonair. Neki és a feleségének pedig született egy lánya. Eltűnt innen... nem sokkal a születése után. Nem volt talán még egy éves sem. Őt ugyanúgy menekítették ki innen, ahogy engem is... de nem tudom, őt vajon hová - mondom feszülten. A kérdés ott lebeg a levegőben... vajon ő-e az a bizonyos Andrea vagy sem.

Magam is elképedve meredek Hayleyre... vagy Andreára, ahogy nevezzük éppen.
- Fogalmam sincs - rázom a fejem. - A Labonair nem túl gyakori név. És emlékszem, hogy a kislányt Andreának hívták. Ennek a kettőnek a kombinációja meg aztán szintén nem sokesélyes, nem? - ráncolom a szemöldökömet. - Kár, hogy nem emlékszem többre. Sem a te szüleidre, sem az enyémekre. Csak nevekre, ennyi az egész... Javarészt nagybátyám mesélt az itteni életről. Engem ő nevelt - teszem hozzá, majd elmosolygom magam.
- Amikor elindultam, hogy visszatérjek ide, meg sem fordult a fejemben, hogy az első, akit a falkából megismerek, egy lehetséges rokonom lesz - vigyorgok. - Úgy látszik van abban valami, hogy a rokoni vér megtalálja egymást. Nem csak farkas a farkast, de a rokon a rokont is - fogok neki újra az ételnek.
- Na és hogyhogy téged egy árvaházba vittek? Nagybátyám mindig azt mondta, jó családba kerültél te is. Akárcsak a többi, hozzánk hasonló gyerek, akit elmenekítettek innen.

Akaratlanul is ökölbe szorul a kezem Hayley-Andrea szavai hallatán.
- Remek sors - mondom szánakozva. Azt hiszem, ahogy én nőttem fel, maga volt a mennyország ehhez képest. Pedig nekem és a nagybátyámnak is volt része nélkülözésben épp eleget.
- Erről is Marcel tehet! - fakadok aztán ki, és ha nem nézném, hogy noha félig a saját falkámnál vagyok, mégis vendégségben, most törnék-zúznék egy keveset, hogy levezessem a bennem felgyűlő indulatot. Így megelégszem azzal, hogy az asztalra csapok.
- Nézd, mit tett a népünkkel! Száműzött minket, mintha nem lennénk emberek, hanem puszta állatok! A vámpírjai gyilkolták a fajtánkat, és így van ez a mai napig is! Gyerekek szakadtak el a családjuktól a túlélés érdekében! És míg a mi népünk tagjainak szenvedés és nélkülözés jut és jutott, Marcel boldogan éli világát, és pöffeszkedik a város felett! - fejezem be végül elkeseredve, aztán nagyot sóhajtok, és igyekszem lecsillapodni.
- Tehát te is kiváltottad az átkot - állapítom meg, visszakanyarodva Hayley történetéhez. - Hány éves voltál? Hogy történt? Az igazi szüleidről tudsz egyáltalán valamit?

- 16 évesen elég durva lehetett szembesülni vele, hogy mi is vagy valójában - morgom. - Tehát te addig nem is tudtad, miféle géneket hordozol? - érdeklődöm aztán. - Én 18 voltam, mikor kiváltottam az átkot. Igaz, én pontosan tisztában voltam vele, hogy mit hozok a fejemre. De nem tartottam túl nagy árnak azért, hogy kinyírjam azt a szemétládát, aki megölte a nagybátyámat. Megkerestem, és kibeleztem. Aztán a következő teliholdnál.... - tárom szét a két kezem, és az ég felé emeltem az arcom, mint egy vonyító farkas, majd hátradőlök a széken.
- De te úgy látom már megtaláltad az életed párját - bökök a hasa felé. - A férjed falkabeli? - kérdezgetem. A kérdések mind egy-egy apró puhatolózás a megismerés irányába. Aztán eszembe jut valami. - Mutasd a vállad. Az anyajegyed. Ha neked is van... akkor mi tényleg rokonok vagyunk.

- Oh - bukik ki belőlem, mikor elmondja,hogy nincs férjnél. Persze én aztán nem ítélkezem. Miért tenném? Szabad, független nő. Ráadásul ma már más idők szele fúj, mint ezelőtt húsz évvel. Nem az első, meg nem is utolsó nő, aki férj nélkül vállal gyereket.
Akkor viszont újfent kiesik a kezemből a maradék kenyér, mikor elmondja, kitől terhes.
- Ezt... ezt nem értem. Hogyan lehet? Úgy értem, tudom férfi és nő között hogy működik a dolog, de ő... hibrid! Félig vámpír, vagyis... és ráadásul te meg ő... - rázom a fejem. Nagyon nehezen dolgozom fel az információt. - Nézd, én nem mondok rosszat. Csak egyszerűen csodálkozom. Ők.... - bökök kifelé a fejemmel a falka felé - tudják? Elmondtad nekik? Mert ami azt illeti... Klaussal kapcsolatban... azt hiszem, én is mondok valamit. Ami azt hiszem, legalább ilyen meglepő lesz neked - nézem az asztalt. - De előbb... szeretném látni az anyajegyed, hogy tényleg, valóban rokonok vagyunk-e.

Nézem ahogy Hayley félrehúzza a felsőjét, és nézem az anyajegyét, aztán felkelek, és finoman meg is érintem.
- Szóval, elfogad a falkád, a gyerekkel egyetemben, mert jól jön nekik, ha belsőséges kapcsolatban vagy Klaussal. Már feltéve, ha abban vagy. Mert példának okáért most sem látom melletted - jegyzem meg, aztán felemelt kezekkel jelzem, hogy oké, ehhez végképp semmi közöm.
- Az a nagy piszkos igazság - veszek nagy levegőt aztán - hogy nem vagyok benne biztos, hogy örömmel fogad majd engem a falkád. Nem éltél a farkasok közt, és nem is ők neveltek, ezért nyilván nem ismered a törvényeket. Falkabelinek falkabeli lehet a társa. Más falka tagjával összeszűrni a levet szinte árulásnak számít. Én viszont egy ilyen kapcsolatból születtem. Anyám vérvonala ehhez a falkához köthető. Apámé meg ahhoz, amelyiknek alapítójához az első hibrid léte is kötődik. Tehát, ha jól tudom, apám annak a falkának az alfája, amelyből Klaus Mikaelson is származik.

Kissé elhúzom a számat, ahogy a Klaussal lévő kapcsolatát ecsetelni kezdi. Nem mond róla sokat, de átlátom a lényeget. Először felcsinálta, aztán dobta.
- Mikaelson igazi úriember lehet - morgom, aztán megrántom a vállam. - Amikor a nagybátyám meghalt, nem nagyon tudtam mit kezdeni magammal. Úgy értem, tudod, mi mindig máshol éltünk - magyarázom. - Sehol nem telepedtünk le huzamosan. Félt, hogy előbb-utóbb valaki ránk talál. Volt egy lakókocsink, abban éltünk. Ha valami nem tetszett egy vidékben, akkor továbbálltunk. Sosem jártam iskolába, mindenre Frank bácsikám tanított. És volt olyan időszak is, amikor a kukából túrtuk ki az asztalra valót - teszem hozzá félelmetes tárgyilagossággal. - Amikor hírét vettem, hogy Klaus visszatért ide, úgy gondoltam, látnom kell hogyan rúgja szét Marcel seggét. És úgy gondoltam, hogy mivel rang alapján én vagyok az első a falkában, átveszem az Alfa szerepét. Ne aggódj - teszem aztán hozzá nevetve. - Erről az ambícióról lemondtam. Semmi kedvem belviszályt szítani. Mellesleg ki itt az alfa? Csak hogy tisztában legyek a főnök kilétével.

- Appalache-hegység? Arrafelé épp nem jártam - válaszolom, aztán sikerül újfent megdöbbentenie. Nem is alfa személyére adott válasszal, hanem azzal, amit utána közölt velem.
- A jegyesed? - visszahangzom meglehetősen kiakadva. - Bocs, de neked aztán jó sűrű az életed. Egy gyerek Klaustól, meg egy jegyes a falkádból - hümmögöm. - Na és mondd csak... miért hiszel ennek a Jacksonnak? - dőlök hátra a széken. - Nem ismerted eddig sem őt, sem a saját szüleidet. Mi van, ha hantázik a srác? Lehetnél némileg óvatosabb, nem gondolod? Ne higgy mindenkinek.

Hát ezt megkaptam. Lehet, hogy ajtóstól rontottam a házba, de a fenébe is, én ilyen vagyok. Nyers, erős... egy igazi farkas. És mindig kimondom, amit gondolok. Erre neveltek, így tanítottak. Eddig sosem érdekelt, ha ez valakinek nem tetszik, de most, hogy Hayley kisétált innen, némi rossz érzés fogott el. Gondoltam, bemutat a társaságnak, de enyhén nevetséges lett volna most utána rohannom. Úgy döntöttem, egy másik részét ismerem meg a városnak. Jólesett volna egy pohár ital.. magányosan. Távol mindentől és mindenkitől.

(belváros. bourbon pub)