A faházak között, a tábortűz körül ülve kezd egyre oldottabb lenni a hangulat. Jól érzem magam, boldog vagyok, hosszú évek álma valósul meg azzal, hogy itt lehetek. Hogy megtaláltam a falkámat, a családomat, a gyökereimet, és nem utolsó sorban, hogy sikerült megtörtnünk az átkot. Jackson hírei ugyan kicsit sokkoltak, de az általa megosztott infókat igyekszem most az elmém hátsó zugába száműzni, ráérek ezzel foglalkozni később is... ha készen állok rá. De most csak jól szeretném érezni magamat, élvezni a társaságot, közben többször automatikusan a hasamra siklik a kezem, öntudatlanul is simogatom a babát. Hirtelen meg is mozdul, amire boldogan kapom fel a fejem, készen arra, hogy megosszam valakivel az örömöm, és ebben a pillanatban találkozik a tekintetem Klauséval, aki a fák között figyel engem. Különös érzés fut át rajtam, és nem csak a furcsa véletlen miatt. Szétnézek a srácok között, úgy látszik, senkinek nem tűnt fel, hogy látogatónk van.
- Mindjárt visszajövök - motyogom, majd felállok, és ott hagyom őket. Látszólag nem sokat foglalkoznak a távozásommal. Kezem útközben is a hasamon pihen, magamban mosolygok a dolgon, hogy mintha a kislányunk üzent volna az apja jelenlétéről.
- Klaus? - lépek be én is a fák közé. - Mit csinálsz te itt? - kérdezem kicsit visszafojtott hangon. Ahogy végignézek rajta, most jövök csak rá, mennyire hiányzott. Szívem szerint megölelném, mégsem teszem. Nem hiszem, hogy jól fogadná, főleg az elválásunk után.

Tekintetem kissé bizonytalanul jár közte és a tábor között. Tudják, hogy Klaus gyerekét várom, természetesen, ennek ellenére nem biztos, hogy örülnének az éjszakai felbukkanásának itt. Nem bíznak benne, és tudom, hogy nekem sem kéne, de kíváncsi vagyok rá, én is szeretném tudni, hogy van, mi történt vele az elválásunk óta.
- Gyere - mondom halkan, közben megfogom a kezét, és elhúzom, távolabb a farkasoktól. - Azt hiszem, kicsit összezavarná őket, ha itt látnak... - magyarázom meg, és gondolom előbb-utóbb keresni is fognak, ha nem megyek vissza, de azért egyelőre nem sietős.
- Jól vagyunk - fordulok újra Klaus felé végül egy kis mosollyal. - Egyre nagyobb, és egyre többet mozog - érintem meg a pocakomat. - A farkasok felszabadultak végre az átok alól. Élvezik a szabadságot, de a múlt eseményeit tekintve azt hiszem, félnek is. És kezdenek kicsit lázongani, egyelőre csak magukban... túl rég óta élnek száműzetésben - foglalom össze röviden a helyzetet. Tudom, az én hogylétem felől érdeklődik, de én már egy vagyok a falkámmal, amit ők éreznek, azt érzem én is. Kegyetlenség, amit velük tettek, az átok, és hogy kiszorították őket ide, de nekem már mellettük a helyem. Remélem, Klaus ezt meg tudja érteni.

Tűnődve nézem őt egy pár pillanatig. Komoly és őszintének tűnik. Megmelengeti a szívemet, hogy tényleg hajlandó lenne a farkasok sorsáról gondoskodni. Bár vannak kételyeim a tervét tekintve.
- Marcellel vagy nélüle, de gondolod, hogy a vámpírok valaha is képesek lesznek békében élni velünk? Nem tűrik meg a fajtánkat, és a mieink sajnos mindig hátrányban lesznek. - Persze szívem szerint nagyon is szeretnék abban reménykedni, hogy ez lehetséges, csak épp... látva, hogy mi mindent kellett elszenvedni a farkasoknak az álmúlt évtizedekben, nehéz elhinnem, hogy itt valaha is béke lesz.
- Mm-hmm... - bólintok, és lenézek a pocakomra, melyen ott pihen most is az egyik tenyerem. Mosolyt csal arcomra az érzés. - Ha szeretnéd... - elveszem a kezemet, hogy teret hagyjak neki. Ha akarja, maga is megérezheti, hogy milyen.

Klaus tekintetéből ítélve azt hiszem, nem veszi jó néven a kétkedésemet, de talán nem érti, hogy ez nem ellene szól. Nem ő az, akiben nem bízom, tudom, hogy betartja a szavát, és hiszem, hogy ő is akarja ezt a békét. Csak abban nem merek reménykedni, hogy valóban eljön majd az idő, amikor - parancsok ide vagy oda - a vámpírok valóban képesek lesznek megtűrni bennünket. Ha viszont ehhez előbb erőszakot kell alkalmazni, hát... félő, hogy addig a falkám tovább negyedelődik. De inkább nem megyek bele ebbe a vitába, nem ezért van itt, és az idő amúgy is szorít.
- Ha bármiben szükséged van a segítségünkre, a falka nem fog habozni, hogy melléd álljon a többiek ellen - biztosítom őt inkább erről. Lehet, hogy a farkasok nem nagy rajongói az ősieknek, de ez lenne a legjobb esélyünk arra, hogy szembe szálljunk a boszorkányok és vámpírok összesített erejével, akik a legutóbb sem igazán vonakodhattak attól, hogy összefogjanak és kiátkozzanak a városból.
Figyelem az arcát a közeledése közben, majd amikor megérint, muszáj halkan felnevetnem, leginkább jókedvemben, annyira megindító, zavart, de örömteli a tekintete. Ki gondolta volna még pár hónapja, hogy látni fogom így, őszinte, boldog érzésekkel viseltetve a lányunk iránt.
- Érezted, ugye? - mosolygok rá, és megérintem a kezét a hasamon. - Egyre többet mozgolódik, azt hiszem, kezd szűk lenni neki odabent. Nem sokára megindul kifelé... - teszem hozzá kissé izgatottan.

- Nem tudom, hogy felismer-e. Talán érzi... - vonogatom a vállamat, aztán eszembe jut, mi történt korábban. - Nem kizárt. Az ő figyelmeztetésére pillantottam fel, és láttalak meg az előbb. Lehet, hogy ez nem véletlen - mosolygok. De a téma ismét a levegőben lógó háború köré terelődik.
- A saját vérfarkasaidat? Hát nem tudsz róla...? - kérdezem kissé csodálkozva, hisz Klaus mindig mindenről első kézből szokott tudomást szerezni. - Sok más falka gyűlt ide a környékre az utóbbi időben, mind a csodababánkra kíváncsiak, ő vonzotta őket ide. Van egy nagyobb falka, akik között az a mese járja, hogy ezer évvel ezelőtt a vezetőjük fia halhatatlanná változott. Egy hibriddé. - Mesélem el neki, amiket hallottam. Nem mondom ki nyíltan, hogy elég valószínűleg az ő családjáról, azoknak leszármazottairól van szó. Ennek szerintem ő kell, hogy utánajárjon.
- Visszamenni? - lepődök meg. - Ezt komolyan mondod? A múltkori nem túl szép elválásunk után nem számítottam rá, hogy ilyen kéréssel állsz majd legközelebb elém - mondom halkan. Persze megértem, hogy aggódik értünk. A lányáért főképp. De itt is biztonságban vagyunk. - Klaus, nekem most a falkám mellett a helyem - folytatom kicsit magabiztosabban. - Ha tényleg szeretnéd, találkozhatunk többet, de most nem akarom itt hagyni őket. Nem tehetem - tárom szét a karomat. Most én vagyok a vezetőjük. Én és Jackson. Alig, hogy visszatértek az emberi élethez. Mit tenne az velük, ha a vezetőjük lelépne? Ők a családom, akiket olyan sokáig kerestem. Egyszerűen nem mehetek most el.

Érdeklődve figyelem mindazt az érzelmi reakciót, amit a lehetséges családjának említése vált ki Klausból. Még alig tud róluk valamit, mégis látszólag azonnal megmozgatna minden követ, hogy közelebb kerüljön hozzájuk. Halványan megmosolyogtat, mert most teljesen magamra emlékeztet. Én is ilyen voltam évekig, amíg a sajátjaimat kerestem. Úgy néz ki, még egy közös van bennünk.
- Elég sokan gyűltek ide mostanában, nem könnyű megkeresni egyetlen csoportot, de azt megjegyeztem, hogy az alfájuk nyakában egy régi, fekete köves gyűrű lóg egy láncon. Azt mondták, ez a falka öröksége, mindig a vezetőjük örökli - emlékezek vissza. Ez lehet egy nyom, hogy megtaláljuk őket. És nincsenek messze, a fák között táboroznak mind.
- Jól van - adom meg magam végül egy kis töprengés után. - Ha közeledik a szülés, visszamegyek, ha ez megnyugtat - teszem hozzá. Azt hiszem, megvan a jogom eldönteni, hol és hogyan szeretném a világra hozni a lányunkat, de őszintén szólva én sem hiszem, hogy jó ötlet arra az idő itt maradni, és Klausnak is joga van ott lenni, ha szeretne.

Klaus arcára kiül valamiféle felismerés, de ezúttal nem fordítok neki túl nagy jelentőséget, nem kérdezek rá.
- Eddig sem voltam az ellen, hogy találkozzunk. Csak nem voltam benne biztos, hogy te akarod-e... De ő a te lányod is, és soha nem tiltanám el tőled, vagy akadályoznám meg, hogy részese legyél az életének. - Én anélkül nőttem fel, hogy megismerhettem volna az igazi szüleimet, nem tenném ezt a saját gyermekemmel. Klaus olyan, amilyen, de ő az apja, és ezen nem változtathatnak a nézeteltéréseink sem. Csak az elválásunk és az utolsó napjaink együtt eléggé félresikerültek, és nem voltam benne biztos egyáltalán már, hogy Klaus vajon mit szeretne.
- Rendben. Beszélni fogok velük - írérem meg egy kisebb biccentéssel. Elnézek a tábor felé ismét, innen messzebbről, mélyen a fák közül csak a tűz táncát láthatom.
- Van bár bármit terved, elképzelésed, hogyan akarod uralmad alá hajtani a várost? - érdeklődök végül újra rá pillantba, majd leülök egy fatörzsre.

Tűnődve nézek rá pár pillanatig, a szavakat keresve, azon gondolkodva, mit válaszoljak, de hamar rájövök, hogy nem szeretném tovább feszegetni az elválásunk témáját. Mi értelme lenne? Egy mókuskerék, ha visszatérünk ugyanazokhoz a vitákhoz, ezt egyikünk sem akarhatja. A kislányunk úton van, hamarosan érkezik, rá kell fókuszálnunk.
- Megvan itt minden, ami fontos - nyugtatom meg, de jól esnek szavai, és ezt nem is akarom leplezni. - Köszönöm - mondom elmosolyodva. Igazából jó érzés tudni, hogy visszavár, hogy nála otthonra találhatok bármikor. Nem hittem, hogy valaha ilyen meghitten tudunk még beszélgetni, de örülök, hogy így van. - Őszintén, én sem hiszem, hogy okos dolog lenne itt, a mocsárban felnevelni a lányunkat - ismerem el. - Egyelőre itt van rám szükség, de vissza fogunk menni, ígérem - érintem meg a kezét, miután leült mellém. Szándékosan használtam többesszámot. Már nem csak a saját nevemben kell beszélnem. A babával együtt már ketten vagyunk, és amit magammal teszek, azt teszem vele is, ezért tudom, hogy most jól kell bánnom magammal.
- Igazán? Miről szeretnél még beszélni? - pillantok rá újjáéledő kíváncsisággal.

Egyet kell értenem vele. Mindketten tudjuk, milyen rossz környezetben felnőni, milyen az, ha lemondanak rólunk a szüleink. És örülök, hogy egyetértünk abban is, hogy ettől megkíméljük a saját lányunkat. Úgyhogy végül bólintok a szavaira. A következő vallomása azonban egészen váratlanul ér.
- Elena Gilbert? - kérdezem elkerekedett szemekkel. Nem értem, miért éppen ő. Persze az ötletet díjazom, hogy gondoskodjunk a baba sorsáról, legyünk előrelátóak, és találjunk ki valamit arra az esetre is, ha balul sülnek el számunkra dolgok. De Elena? Még mindig hadilábon állok magammal, ha ő kerül szóba. Nem a szívem csücske az a nő, és ezzel nem azt mondom, hogy utálnám csak... Nem bízom benne annyira, mint Klaus. Tudnék helyette nem egy embert mondani, akik ugyanúgy felnevelhetnék, vigyázhatnák a lányunkat. Ott vannak Klaus testvérei, szintén ősi vámpírok nagy erővel, nekik meglehetne a hatalmuk ahhoz, hogy meg tudják védeni. De a falkám összetartó közösségében és biztonságában is nyugodtabb szívvel hagynám. - Hogy jutott éppen ő eszedbe? - kérdezem, és igyekszem minden ellenkezést kitörölni a hangomból, csupán érdeklődőnek hangzani.

Végighallgatom Klaust, igyekszik észérvekkel alátámasztani a döntését, és megértem a nézőpontját, de azért tudnék pár indokot találni így is, miért nem a Salvatore páros a megfelelő erre az esetre. Például ha Mikael miatt aggódunk, szerintem Rebekah vagy Elijah lenne az, aki meg tudná védeni a gyereket, nem pedig Elena. Hisz ők vajon mit tehetnének Mikael ellen? Reménytelen. Bár ha már Mikaelről van szó, ő legutóbb még segíteni akart nekünk, és megvédeni a lányunkat. Persze ebben a családban sosem lehet tudni, mind elég szeszélyesek. Nem akarok erről a témáról vitatkozni Klausszal. Látszik, hogy már megingathatatlanul eldöntötte, hogy mi legyen, felkérte Elenáékat. Mégis mi értelme tovább variálni ezt? Inkább megpróbálok életben maradni, magam felnevelni a kislányunkat, és akkor nem kell foglalkoznunk az alternatívákkal.
- Arról sikerült valamit megtudnod közben, hogy ki az a boszorkány, aki összekötötte magát velem? - kérdezem végül terelve a témát valami olyanra, ami még mindig aktuális és kényes kérdés.

Átbeszéljük? Nem tudok nem elcsodálkozni ezen a tőle annyira szokatlan engedményen. Eddig általában veszekednem kellett vele mindenért, ha nem értettem egyet, és még akkor sem biztos, hogy hajlandó volt változtatni a véleményén. Kissé tágra nyílt szemekkel bár, de bólintok, és végül el is mosolyodom.
Aztán elgondolkodva nézek magam elé. Davina. Már hallottam róla. Bár még nem találkoztam vele személyesen, de tudom kiről van szó. Erős boszorkánynak mondják. Sok apróságot sikerült kinyomoznom és megtudnom, amíg azon fáradoztam, hogy megtörjük a farkasok átkát.
Végül ismét sikerül meglepnie. Ahogy az arcomhoz ér, egy pillanatra le is hunyom a szemem. Nem tudom, nem értem, mi változott meg benne időközben. Persze tudom, hogy tud kedves is lenni, de olyankor gyakran van valami hátsó szándéka is. Most egyáltalán nem erről van szó. Látom a szemeiben az őszinteséget, minden komolyan gondol. Felemelem a kezét, és megérintem az övét az arcomon. Egy kis ideig tűnődve fürkészem a tekintetét, aztán elmosolyodok.
- Én is sajnálom... A dolgok nagyon megváltoztak, de... nyilván így kellett lennie - enyhén megvonom a vállam. Ahogy itt ülünk, ilyen meghitten és békésen, kicsit elhalványulnak az emlékeim arról, hogy miért is váltunk szét egyáltalán. De aztán eszembe jut... emlékszem, milyen mélyen belopta magát a szívembe, miközben ő egyértelműen közölte, hogy nem tudna úgy szeretni. Elhalványul a mosolyom, de már nem érzek olyan keserűséget ezzel kapcsolatban, mint egy hónapja. Ettől függetlenül örülni fogok, hogy ha tudunk együtt, békésen gyereket nevelni.

Figyelem, ahogy elhúzódik. A szavai is épp azt tükrözi, amit a mozdulatai. Kicsit úgy érzem, hogy éppen ott tartunk ismét, mint az elválásunk éjszakáján. Halvány, szomorkás mosoly jelenik meg az arcomon, de érdekes módon ez az egész nem érint már meg annyira. Tényleg komolyan kezdem úgy érezni, hogy ennek így kellett történnie. És itt a helyem, a falkám mellette.
- Hívni foglak - biztosítom egy határozott bólintással megnyugtatásképpen, és a mosolyom határozottabbá válik. Aztán követem a pillantását, igyekszem kitalálni, hogy kiről vagy miről beszél.
- Jackson? Nincs vele semmi baj. Jackson rendes srác és jó alfa - figyelem én is a sziluetteket a fák közül. - Hmm... - egy pillanatig tűnődöm, hogy elmondjam-e Klausnak az igazságot vele kapcsolatban. Nem biztos, hogy okos dolog lenne, tekintve, hogy alapból nem szimpatizál vele. Más felől viszont nem tudom, miért is kellene ezt eltitkolnom. - Ő a... jegyesem - bököm ki végül, és újra Klaus pillantását keresem. - Mármint nem mi jegyeztük el egymást, hanem a szüleink, amikor még kicsit voltunk. Ez ilyen falka dolog. Még nekem is nagyon új - ismerem be, és újra előre nézek. Kedvelem Jacksont, az egyik legjobb ember, akivel valaha találkoztam, de alig ismerem, és annyi biztos, hogy nem szeretnék sem most, sem a közeljövőben férjhez menni. Mondjuk nevetségesen is néznék ki menyasszonyi ruhában, ekkora hassal. Magamban mosolygok ezen a szerencsétlen tréfán.