A szüleim iránti tiszteletből nem dacoltam velük, mikor feltettek arra a nyamvadt repülőgépre. Ja meg persze azért, mert nem tudtam "menekülni". Nem tudom, miért erőltetik ránk ezt az egészet. Már évekkel ezelőtt kiderült, hogy nem vagyunk jó testvérek. Már ha egyáltalán nevezhetem magunkat annak. Ugyanazon szülőktől származunk, ugyanaz a vér csörgedezik az ereinkben, mégis, ő számomra teljesen idegen. Most meg ide kellett utaznom, mert őfelségének szüksége volt rám. Hát köszönöm szépen. Mivel a legtöbb szék foglalt volt, vagy éppen érdekes alakok ültek rajta, nekem pedig semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy valaki ismételten a nyakamra másszon, inkább a saját bőröndömre ültem és vártam. A telefonom lemerült, odakint szakad az eső, ami ha jól tudom annyira nem jellemző New Orleans-ra. Most viszont még az időjárás is kitol velem. Pedig legalább ha ismerném a helyet, akkor elhúzhatnék innen, egyetlen egy szó nélkül. Dühösen puffogok, és csapkolódom, és naiv hülye módjára továbbra is azt várom, hogy az évek óta nem látott bátyám feltűnjön a semmiből. Komolyan, mikor váltam ennyire szánalmassá? Ha Londonban lennék, már leittam volna magam a sárga földig. Elbambulva nézem az üvegen keresztül azt a valóságos árvízáradatot, ami az ereszből tör utat magának és beborítja a járdát. Aztán feltűnik egy ismerős arc. Azt hiszem, Lucas az. Már maga a gondolat is felmérgesít, mert mégis milyen dolog az, hogy nem ismerem meg a saját bátyámat? Ez is azt bizonyítja, mennyire nem kellene itt lennem és mennyire nem kellett volna anyáéknak erőltetniük ezt az egész testvér-dolgot. Eddig is jól megvoltunk egymás nélkül, valahogyan ezután is meg lettünk volna. Az alak egyre közeledik, de én még a legkisebb jelét sem mutatom felé, ami arra engedne következtetni, hogy örülök, amiért itt és vele lehetek. Hisz ha megtenném, hazudnék, mert el sem tudom mondani, mennyire nem örülök annak, hogy itt kell lennem. Már most számolom a napokat, mikor végre elhúzhatok innen és újra búcsút mondhatok a testvéremnek. Pont úgy, ahogy ő tette jó pár évvel ezelőtt...
↠ megjegyzés: szia bátyus ^.^ remélem elviseled a béna és rövid kezdőmet (:
Vérfarkas
Keresem :
my faith ❞
Tartózkodási hely :
actually, new orleans ❞
Hobbi & foglalkozás :
reading legends ❞
A poszt írója ♛Lucas E. Osborne
Elküldésének ideje ♛Kedd Jan. 28, 2014 9:14 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Savannah & Lucas
► TO MY LITTLE SISTER
Van valami, amire senki nem tud felkészülni. Van egy pillanat, mikor úgy érzed, hogy szétszakít a világ, és szíved szerint inkább lennél egy tömegverekedés kellős közepén, mintsem a saját testvéred elé menj a repülőtérre. Mert nekem momentán jobb dolgom is lett volna, mint a húgomat pátyolgatni, aki mellesleg ki nem állhat, és talán a kutyáját - már ha van neki - nagyobb becsben tartja, és nagyobb emberszámba veszi, mint engem. Meg is tudnám érteni. Hosszú évek alatt alig tartottuk a kapcsolatot, én nem írtam neki, Ő sem írt nekem. Születésnapján, és karácsonykor kapott egy-egy üdvözlőlapot, de mindig is úgy éreztem, hogy a testvéri szeretet ezen fajtáját ennyivel ki is fejeztem. Sosem akartam, hogy túlzottan szeressen, és talán túl jó munkát végeztem. Ami talán most nem biztos, hogy túl kifizetődő lesz, hiszen szükségem lesz rá. Az én vérem folyik az ereiben, minek kapcsán a legfontosabb kellék lehet a kezeim között abban, amit tenni készülök. És ha ő itt van, nagyon nagyot veszíteni már úgysem fogok. Nemde? Megköszörültem a torkomat, ahogyan a terminál felé tartottam a szakadó esőben. A zsebemben lenémítottan pihent a telefonom, nem is voltam kíváncsi arra, hogy kések-e vagy sem. Rendben, lehetnék én a pontos, ha már a drágaságot iderángattam Angliából, de legalább van egy kis ideje ismerkedni a város ezen szép részével. Ahogyan őt ismerem, három hét, és ismét itt fogunk kikötni, csak akkor a kislány elhagyni készül majd a várost, nem pedig másért. De három hét nem elég... tudom, és érzem, hogy ennél nagyobb a feladat, ami ránk vár, és.. félek tőle. De tudom, hogy volt már nehezebb ügyem is, mint egy boszorkányt és pár vérfarkast összeszedni. - Szóval itt vagy... - sóhajtottam fel zsebrevágott kézzel, ahogy megpillantottam a barna hajtömeget, és a barna színű íriszt a tekintetében. Mintha csak anyánkat láttam volna, az ő tekintete volt mindig ilyen beszédes. Ő momentán azt mondta, hogy akkor is utállak, ha szőnyegként omlasz a lábaim elé. Mindegy, túlélem. Eddig is túléltem. - Talán jobb, ha rendesen szemügyre veszed a terminált. Remélhetőleg egy pár hónap, és ismét összecuccolhatsz, és mehetsz vissza oda, ahol anyádék elkényeztetnek. - jegyeztem meg, megállva mellette. Szerintem egy és ugyanazon vér folyik az ereinkben, így nagy eséllyel a temperamentumunk is egyforma. Ami arra enged következtetni, hogy jóformán egyikünket sem érdekel, mi van a másikkal. Őt ideküldték, mert hát a jóságos anyuka nem akar csalódást okozni annak, akinek már egyszer az idegeire ment. - Ez minden? - kérdeztem felvont szemöldökkel, ránézve a bőröndökre.
Az eső általában meg szokott nyugtatni, bár ezt nem is csodálom. Odahaza, Angliában alig telik el olyan nap, hogy ne esne az eső. De sajnálatos módon, most csak egyre inkább felidegesített. Talán a találkozó miatt, talán azért, mert egy számomra teljesen idegen helyen voltam, nem tudom. De régen éreztem magam ennyire kedvtelenül, ezzel a gondolatmenetemmel pedig csak még inkább vágtam magam alatt a fát. Hazudnék, ha azt mondanám, nem bánt, amiért ilyen viszony alakult ki kettőnk között. Mert igen is rettentő rosszul esik, hogy az egyetlen testvéremmel, akivel lehettünk volna cinkostársak, legjobb barátok és még sorolhatnám, ennyire távol álljunk egymástól. Ugyan sohasem mutattam, de mindig is féltékeny voltam azokra a barátaimra, akik örültek annak, hogyha egy kis időt tölthettek el a testvéreikkel. Elmentek moziba, lerészegedtek együtt, szövetséget alkottak, ha ezt kívánta meg a szülők viselkedése. Nekem ebben sohasem volt részem. És azt hiszem, ezért haragudtam annyira Lucasra. A megérzésem nem csalt azzal a magas, hosszú hajú, borostás arcú fickóval kapcsolatban. Ő volt az. Ha végignézek rajta, újra tudatosul bennem, hogy kinézetre talán semmi hasonlóság nincs kettőnkben. De talán ez így van jól. Talán ha jobban hasonlítanánk, jobban fájna az is, hogy ekkora szakadék tátong közöttünk. - Hát, úgy tűnik. - Felelem hűvösen, miközben végignézek rajta. Kétség kívül apára hasonlít, csak éppen fiatalabb kiadásban. Felállok a bőröndömről, hisz az etikett így kívánja. - Olyan sok? Én pár hétben reménykedtem. - Komolyan nem gondoltam, hogy maximum egy hónapnál többet töltenék el itt és reménykedtem abban, hogy valóban nem lesz erre szükség. Nem ez a pár, közösen eltöltött óra fogja megváltoztatni a kapcsolatunkat, az egyszer biztos. - Amúgy már nem anyáékkal lakom. Tudok gondoskodni magamról, ne aggódj. - Vágom vissza. Még hogy elkényeztetnek! Semmit nem tud rólam, mégis ítélkezik! Szemeimet megforgatom, összehúzom a bőrkabátom cipzárját, vászon bőröndömet a vállamra dobom, másik kis táskámat pedig a kezembe fogom. - Igen. Miért kellett volna több cuccot hoznom erre a pár hétre? - Nem gondolhatta, hogy átköltöztetem magam ide, csak mert életében egyszer úgy döntött szüksége van rám. Engem Londonhoz köt az életem és alig várom, hogy újra visszatérhessek oda. - Egyébként miért van olyan nagy szükséged rám ilyen hirtelen? - Ez a kérdés már azóta kikívánkozott belőlem, hogy először felvettem a telefont neki. Miért pont most? Miért pont itt? Nem értettem semmit és megfelelő magyarázatra vártam, az igazságra.
↠ megjegyzés: bocsánat, hogy ennyit kellett várnod. : $
Vérfarkas
Keresem :
my faith ❞
Tartózkodási hely :
actually, new orleans ❞
Hobbi & foglalkozás :
reading legends ❞
A poszt írója ♛Lucas E. Osborne
Elküldésének ideje ♛Hétf. Feb. 17, 2014 7:22 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Savannah & Lucas
► TO MY LITTLE SISTER
Miért tudtam ennyire, hogy ez nem lesz könnyű menet?! Az isten szerelmére, hiszen a húgom... és az én vérem is folyik az ereiben, úgyhogy tudhattam volna, hogy milyen temperamentuma van.. még ha jó ideje nem is találkoztam vele. - Elszomorítalak... egy jó pár hetet biztosan itt maradsz velem - grimaszoltam felé, majd egy halk sóhajtás kíséretében kezdtem el felkarolni a holmijait. Hiszen ismerem a nők tűrőképességét, nem hiányzik még nekem az is, hogy elkezdjen itt visítani, amiért egy táskánál többet meg kell fognia. Sajnos volt már benne részem, igaz, nem Savannah esetében. De.. mindegy, megint máshová kanyarodtam. - Hogy miket meg nem tud az ember... - sóhajtottam fel, mikor közölte, hogy már nem él anyáékkal. Nagyon helyes. Talán így észhez tér kicsit, és az utálatos stílusát elfelejti. Bár talán ezt én váltom ki belőle, nem tudom. Nem is szeretném tudni, mert túl sok lenne most az én idegeimnek a sok tervszövögetés után. - Jobban jársz nélkülük. Csak több leszel azzal, hogy nem szólhatnak bele az életedbe. - tettem még hozzá, majd megálltam, és hirtelen visszafordultam felé. - Mondták már neked, hogy aki kíváncsi, hamar megöregszik? Ne aggódj, nemsokára mindent megtudsz. De a téma nem egy terminál kellős közelébe való. Egyébként amit tudni kell róla, hogy talán a dolog kissé... megerősíti kettőnk testvéri kapcsolatát - jegyeztem meg. Talán kinevet. De bennem mélyen ott volt a szándék, hogy jó testvérek lehessünk.
Pár hét. Elkeseredtem eme két szó hallatán, de végül is, azaz reménykedem abban, hogy gyorsan eltelik az a néhány hét, amiről beszél nekem a bátyám. - Ez... ez csodálatos pár hét lesz - visszagrimaszoltam neki, mert nem tudtam mit mondani rá, csak ezt. Segített a bőröndökkel is, mert biztosan azt hiszi, lecsaptam volna egy hisztit itt, mert csak én cipekedem. - Ebben, igazad van. Jobb nélkülük - nem túl kedvesen szóltam vissza. Meglepődött azon, hogy már külön élek a szüleinktől. Ideje volt már, tényleg. Be kell látnom, hogy jobb nélkülük. Kissé megváltoztam, mióta egyedül lakom. Másképp gondolkodom, meg minden. - Nem fogok én megöregedni attól, hogy érdekel valami - vontam vállat unottan. - Gondoltam, hogy nem épp egy több száz fős nézőközönségnek való téma - néztem rá a bátyámra, és egy halovány mosolyt csalt az arcomra az utolsó mondatrésszel. - Valóban? - kérdeztem vissza nem megszokott módon, kissé visszafogottan. Egyre jobban érdekel ez a dolog, amiről beszélni fog nekem.
Nos, most sikerült ledöbbennem. Szavai alapján ugyanis kristálytisztán érezhető volt, hogy már nem az a hülye tinédzser, aki volt. Már nem hisztizik minden apróságon, és valószínűleg benőtt a feje lánya. Legalábbis remélem, hogy így van, mert ha levág itt nekem valami gyerekes hisztit, itthagyom, vagy mi több, felrakom a repülőgépre, és inkább egy harmadunokatestvéremet kérem meg, hogy... szövetkezzen velem. Ez lenne a legjobb megoldás, ha Odette mint lehetőség, felsül. Ebbe azonban még nem akarok gondolkodni, inkább térjünk át a lényegre. - Jól van, jól van. - legyintettem. - Felfogtam. Felnőtt nő vagy, tudatos nő vagy, és a többi. - forgattam meg a szemeimet, miközben a bőröndjeit cipeltem, és egy halk sóhajjal néztem a terminálban lévő órára. Telik az idő, ha az ember ilyen jól mulat. - Hová akarsz menni? Hotel, vagy jó lesz nálam is?
Nem fogok hisztizni, nem vagyok olyan. És ezt meg is mutatom a drága bátyámnak, hogy igen is, felnőtt és érett nő vagyok már, nem pedig egy hisztis, mindenért nyafogó cicuska. Nem okozok csalódást neki. - Meglátod majd, hogy tényleg megváltoztam - jelentettem ki magabiztosan, mert ez csak az igazság. Aztán jött egy kérdés tőle, hová szeretnék menni jelenleg. Egy hotelbe vagy pedig hozzá. Kicsit elgondolkodtam ezen, de csak kis idő után feleltem a feltett kérdésre. - Hozzád- mosolyodtam el. Nos, nem tudom, meddig fog elviselni engem, de próbálkozom rendes lenni, néha azért kicsit az idegeire fogok menni, mert én ilyen vagyok. A makacsságomról pedig szó se essék most. - Ideje lenne, hogy testvérek legyünk - ezzel a mondattal lehetséges, hogy meglepetést okozok számára, de teljesen őszinte voltam. - Akkor indulunk? - kérdeztem rá kedvesen, és a szemébe néztem.
Kezdőlap
| szószám: passz | 
| szószám: passz | 
