Telnek a percek, s bár nem szólal meg, mintha ugyan azokat a gondolatokat rágná át ő is magában, amiket én. Valóban sietnünk kell? Ha az egyik felünk tenne is egy lépést előre és engednénk a vágyainknak, a másik felünk nem bánná? Látom, hogy szeme kezemre siklik, de nem mozdulok. Figyelem és azon gondolkodom, miért is akarnék sietni. A testem talán készen áll, és bár tudom, vigyázna rám, a bennem rejlő szorongás nem fog elmúlni úgy se, de talán még pár nap és enyhülni fog. Emlékeztem az orvos szavaira, hogy a benne akadt mondat hová vezethető vissza. Mikor utoljára vele voltam, még abban a reményben aludtam el karjaiban, hogy az alig öklöm méretű valami, ami növekszik bennem, a fia lesz, olyan csillogó és kíváncsi szemekkel, mint az övé. De annak több, mint egy hónapja. Nem akartam magam siettetni és bár harcoltam, senkivel sem léptem át a nélküle töltött idő alatt azt a határt.
Végül én töröm meg a csendet, magamra vállalva ezzel a pillanat megtörését. A csendes pillanatét, ami mindennek ellenére is nyugodt volt és kellemes. Még a zavarodottságunk sem tudott rajta rontani. Mert már így is nagy utat tettünk meg pár nap alatt.
-Feküdj le, elpakolok és én is megyek.-simítok végig arcán, aztán elengedve a borogatóból kezdem eltörölni az edényeket, de nem vagyok csalódott, inkább mintha furcsa módon megkönnyebbültem volna. Mintha még pár napig a tükörképem győzködni, hogy nincs semmi baj és menni fog ez, olyan könnyű lenne.

|| Háló és fürdő

Les első mondatát hallva akaratlanul is megvillannak a szemeim: még mindig nem tudom magam túltenni azon a vágyon, hogy kikaparjam a mostohaapját a föld alól, és darabokra tépjem azért, amit tett vele. Remélem a pokol legmélyebb és legforróbb üstjében fortyog jelenleg is - az a legkevesebb azért, amit művelt. A soron következő szavakra viszont csak némán forgatom ujjaim közt a villámat. Azt hiszem, még egyikünk sem fogalmazta meg ennyire pontosan és tökéletesen azt, hogy mi az, ami visszatart bennünket az utolsó lépéstől, amivel visszanyerhetjük magunkat, na meg persze egymást is. Igen, félünk. Mindketten félünk, magunktól, meg a másikunktól is. Ez nem afféle félelem, amit teszem azt, egyetlen elintéssel el lehet intézni. Ez a félelem túl valós, túl intenzív, és túl sokat lehet veszteni vele, ha valami balul sülne el.
Ahogy Les elveszi előlem az immár üres tányért, majd elém lépve felhúz a székből, szinte öntudatlanul is engedelmeskedem az akaratának. Szavai halkan csendülnek, de mégis erő feszül bennük, aztán csak állunk egymáshoz tapasztott homlokkal. Ő már elmondta, hogy mit érez, és nyilvánvalóvá tette, hogy mit akar. Az én válaszomra vár, én meg csak álldogálok bambán, egy helyben, mint egy idióta, és nem igazán tudom, hogy fogalmazzam meg, amit érzek.
Hogy én akarom-e? Igen, énem egyik fele igen. Nagyon, mindennél jobban. Énem másik fele viszont legszívesebben sarkon fordulna, és sikítozva menekülne, mint egy kislány. Nem érzem magam késznek erre az utolsó lépésre - most még nem. Nekem még talán szükségem van néhány napra, amíg teljesen tisztába jövök magammal. Önkéntelenül is ujjára siklik a tekintetem, amiről hiányzik a gyűrű. Meg akarom vele értetni, hogy aznap, amikor képes leszek vele az utolsó lépés megtételére, a gyűrűt is vissza akarom majd húzni az ujjára. Nemes egyszerűséggel azt szeretném, hogy akkor majd minden hibátlan, és tökéletes legyen. Most nem tudom, az lenne-e. Ez a másik, az eddiginél is nagyobb félelmem. Hogy mi van, ha még túl korán van ehhez? Mi van, ha nemes egyszerűséggel kudarcot mondok a döntő pillanatban? Számomra ciki lenne, neki pedig azt hiszem, mélyen bántó. Szóval nem, még nem akarom megtenni azt a dolgot, ami még most elhamarkodottnak tűnhet. És nem azért, mert nem vágyom rá: épp ellenkezőleg. Azért akarok várni, mert vigyázok rá, és tiszteletben tartom - őt is, és saját magamat is. Csak épp arról nincs fogalmam, hogyan hozzam ezt a tudtára anélkül, hogy vérig sérteném.

-Hátén se sűrűn beszéltem azzal ilyenekről, aki végül...-mormogom, de nem fejezem be a mondatot, mert hirtelen elkezdem érezni, ahogy az emlék végigkúszik gerincemen és felfordul a gyomrom, ahogy annak a férfinak a kezét magamon érzem.-Nem érdekes, hagyjuk inkább.-nem ellene szól, inkább magam ellen, mielőtt újra hagynám, hogy jégfal emelkedjen fel bennem és még több gátlást pakoljon rám, mint amennyi most is van rajtam.
-Vicces, hogy te attól félsz, nekem nem lesz jó én meg attól, hogy neked nem leszek elég.-lépek elé, kihúzva magam és elveszem tőle a tányérokat, gyorsan elmosom őket, hagyva magunknak pár percet, aztán megtörlöm kezem és a pultnak támaszkodva mosolyogva nézek rá.-Hogyan tovább?Házasok vagyunk, legalábbis elvileg. Túl sok mindenen vagyunk túl, hogy ettől féljünk, nem igaz?-könnyen próbálok határozott lenni és olyan, aki tudja mit csinál, de sötétben tapogatózok, így mikor visszalépek elé és feltessékelem a székről, gyengéden végigsimítok karján, majd tarkóján. A mozdulataim bizonytalanok és felfedezők egyszerre.-Szerintem leginkább egyféleképpen deríthetjük ki merre van az előre...-nem engedem, hogy ne nézzen rám, tekintetét fogva tartom.-Ha meg se próbáljuk kideríteni, napokig játszhatjuk ezt. Valamikor át kell lépnünk egy határt, ha tényleg magunk mögött akarjuk tudni ezeket a kínos pillanatokat, amik bevallom, valahol roppant izgalmasak, de tekintve, hogy férj és feleség vagyunk, elég hülye helyzeteket teremtünk vele.-mondom ki, amit ő nem akart vagy nem mert, ahogy én sem. Aztán egészen közel húzom magamhoz.-Szeretlek, és ezen nem hagyom, hogy pár hülye pillanat változtasson.  Tiéd vagyok és remélem te is így érzel. -homlokom övének támasztom, lábujjhegyre állva ehhez a művelethez, és várom, mit reagál. A közelsége már így is forróvá változtatja bőröm és a szívem újra hevesen kezd verni, de nem érdekel, nem akarom elrejteni ezeket az apró jeleket. Már csak azért sem, mert rajtam kevésbé látszik, hogy mennyi hiányzik érintése és közelsége.

- Nem én sütöttem meg, hanem az árus a vásárban. Na jó, haza én hoztam - vigyorgom el magam. - Tálalni te tálaltad, szóval akkor maradjunk annyiban, hogy fifty-fifty - válaszolom Les-nek, és mindketten úgy kezdjük tömni magunkat, mint akik egy hete láttak ételt utoljára. Tökéletes módja a zavar levezetésének, vagy épp leplezésének. A kérdésem viszont láthatóan kizökkenti Les-t, mert még jobban elpirul, aztán nyöszörögve keresgélni kezdi a szavakat, miközben néz mindenfelé, csak rám nem - alighanem könnyebb így neki. Ami azt illeti, nekem is.
- Nem tudom, milyen a szüleimmel erről, meg ilyenekről beszélni - mondom végül nyíltan és kereken, de hát ismeri a történetemet. - A nagybátyámmal sem sűrűn cseréltem eszmét az efféle dolgokról - vonok vállat. Na igen. Én úgy tanultam meg a nagy egyszeregyet, hogy egy nálam idősebb vámpírnő kezei közé kerültem, aki a gerincvelőt is lecsapolta néha belőlem. Mindenesetre élőben és elsőkézből tapasztalni a dolgokat jobb volt, mint a hülye könyvek - legalábbis addig, amíg nagybátyám alaposan el nem porolt egy ekkora nyilvánvaló hülyeség miatt.
- Nézd, én nem tudom, hogyan tovább. Már idejét sem tudom, hogy utoljára mikor... - harapom el a szót, bár ebből nyilván megtudja - ha eddig nem lett volna nyilvánvaló - hogy senkivel nem feküdtem össze az elmúlt egy hónapban. - De nem tudom, eléggé készen állok-e erre - nyelek egyet, aztán zavartan felnevetek. - A francba is, úgy viselkedem, mintha én lennék a nő, és most készülnék elveszteni a szüzességemet - mormogom félhangosan. Valójában az ok eléggé triviális: félek. Félek attól, hogy noha most érezhetően, és láthatóan helyre állt köztünk valami, amit elveszettnek hittünk, mi van akkor, ha a lelkem mélyén még mindig ott van az apró seb, és csődöt mondok az utolsó pillanatban? Elmondhatatlan ciki és szégyen lenne. Plusz Les meg lenne róla győződve, hogy nem kívánom. Pedig ez nem így van, csak valahogy felkészületlennek érzem magam ilyen téren. És ha ez még nem lenne elég, egy másfajta félelem is dolgozik bennem: mi történik, ha újból teherbe ejtem? Ez a lehetőség, sőt, a puszta gondolata is számomra most felér egy horrorral - nem kell cizellálnom az okokat.

-Te választottad, és sütötted meg, én csak tálaltam.-mosolyodom el, de az apró pír még mindig arcomon táncol az előbbi perceknek hála. Az éhség vagy a zavar az oka, nem tudom, de csendesen és szinte habzsolva kezdünk enni, mintha ezzel elkerülhetnénk az elkerülhetetlent. Az elmúlt percnek hála, valamiért úgy éreztem, nincs okunk tovább várni. De egy hang az ellenkezőjét suttogta fülembe, hisz lehet, hogy ez volt a következő lépés, de készen álltunk erre mindketten? Sosem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz lesz a nyilvánvaló vágyaim úgy leplezni, hogy ha nem úgy alakul az este, ahogy szeretném, se érezzem, épp pofára estem. Nélküle se éreztem magam jól, de vele... egyre azon jár az agyam, hogy mi van akkor, ha tényleg kevés leszek neki? Ha nem találja meg azt az odaadó nőt, akit elvett?
-Én...-hadakozok a mosolyom és a pirulás két jól látható jelével, ami furcsa grimaszt okoz arcomra, és végül kis híján azt az esetet valósítom meg, amit említett. Tenyerem az arcom elé emelem és szemeim megdörzsölve rázom meg fejem.-Szerintem nem az elmúlt tíz perc a kérdés, inkább az, hogy tovább akarjuk-e fűzni azt a tíz percet.-vonok állat, bár ez inkább csak egy apró, alig látható mozdulat.-Ha nem ma, akkor máskor lépjük meg. De ehhez ketten kellünk, legalábbis jó lenne...-akaratlan elnevetem magam a lányos zavarban, ami rám tör.-Azt hinnéd, hogy a szüleiddel beszélni erről cikibb, mint a férjeddel. Jelenleg nem vagyok ebben egészen biztos.-kényszer-cselekedetek hadát követem el, megtörlöm a szám, belekortyolok a kitöltött borba, aztán felállok és a piszkos edényekkel a mosogatóhoz sétálok.-A francba is, szeretnék veled lenni. De ha neked ehhez több idő kell, azt is megérteném.-arról nem ejtek szót, hogy mennyire szorongok, de magától is rá fog jönni. Egyre attól tartok, a testem hogy fog reagálni, bár minden porcikám szomjazza érintését, furcsa kettősséggel ácsorgok a pultnak támaszkodva, tekintetem hirtelen elkapva róla, a földre és a fugára összpontosítva várok. Ha valaha, valaki azt mondja, hogy ilyen mocskosul nehéz lesz ez az egész, előbb gondolkodom. Most, mintha egymás csapdájában lennénk és félnénk előrébb lépni, de a jelen helyzetben maradni ugyan úgy ódzkodunk. Elfordulok tőle, és megnyitom a csapot, hogy egy korty vízzel enyhítsem kiszáradt torkom fájdalmasan kaparó érzetét, és fogalmam sincs felé akarok-e fordulni. Kinek kellene lépni ebben a helyzetben? Az, hogy én szétestem, teljesen nyilvánvaló, míg az előbbi helyzetből én húztam ki mindkettőnk, addig a jelen cikis pillanatába is nekem sikerült belelöknöm magunk. Az egész helyzet egyszerűen nevetséges. És tudom, hogy ezzel az érzéssel nem vagyok egyedül.

Mire felöltözöm, és beérek a konyhába, addigra Les megterít, és meghitt gyertyafény világítja be az asztalt. Nem tudom, ennek köszönhető-e, vagy épp az éhségnek, de szaporán korog a gyomrom, mire beérek. Szerintem minimum három New Orleans-i éttermet tudnék most kienni a készletéből, mindenféle megerőltetés nélkül.
- Jól néz ki - villantok fel egy rövid mosolyt Les-re, aztán helyet foglalok a széken, bár a jégpályás incidens puszta emlékére is sajogni kezd a hátsó felem. Néma csendben kezdünk el enni, és kimondatlanul is látom az arcán, hogy némileg zavarban van, ahogy én is. Ennek ellenére nem hozza szóba a fürdőben történteket, ezért magamban nagyon hálás vagyok. Valójában nem tudom, miért viselkedünk hülyén: én a férje vagyok, ő a feleségem. Én férfi vagyok, aki vágyik a másikra, és ennek - akarata ellenére ugyan - de szemmel látható jelét adta. Most meg úgy viselkedünk, mint két kamasz: egy, aki nem tud mit kezdeni a testi reakciójával, meg egy másik, aki még életében sem látott ehhez hasonlót.
- Akarod megbeszélni, vagy sem? - kérdezem aztán két falat között, enyhén mosolyogva. - Vagy csináljunk úgy, mint a gyerekek, akik az ujjuk között kukucskálnak, ha a tévében cikis jelenet megy? - fűzöm a szót tovább. - Azt mondtuk, lassanként lépünk majd egyre és egyre tovább. Hát, ez is egy ilyen lépcsőfok volt - dünnyögöm. Visszainvitáltam a hálószobába, és az elmúlt tíz percben begerjedtem rá. Ettől függetlenül nem vagyok benne biztos, hogy ha rám mászna, nem mondanék-e csődöt. Ez a ma este másik nagy kérdése: ő vajon elvárja-e, hogy szexxel pecsételjük meg a békekötést, és hogy én akarom-e ezt egyáltalán?

|| Hálószoba és fürdő

A jó illatokat gyomrom egy hangos morgással díjazza, így gyors és lendületes mozdulatokkal pakolok mindent az asztalra és szedek mindkettőnknek. Töltök a borból és meggyújtom az asztalon lévő gyertyákat.
A konyhapultnak támaszkodva nézek a háló felé, elgondolkodva, és mosolyogva nézek aztán végig a lakáson. Ez hiányzott. A testem átjáró kellemes meleg, az illatok, ami az otthont jelentik. A férfi, akit szeretek, és aki viszont szeret. Mindig is erre vágytam és az elmúlt órák biztossá tették, nem akarok mást vagy többet ennél. Az elejétől kezdve erre volt szükségem és az ereimben cikázó bizsergés csak még inkább emlékeztet arra az érzésre, amit először éreztem, mikor együtt töltöttük az első karácsonyunk. Aztán a másodikat, ahogy kijelentette, el akar venni. Akkor még nem voltam benne biztos, hogy képes leszek változni, mégis... a rengeteg hullámvölgy ellenére is, ami jött majd ment, sosem éreztem még ennyire azt, hogy ragaszkodni akarok valakihez. Sosem hittem el ennyire, hogy képes vagyok változni, hogy képes leszek újra a szívemre hallgatni. És mikor beléptem több, mint egy hete újra azon az ajtón, azt sem hittem, hogy képes lesz a férfi, akit elhagytam, újra úgy rám nézni, mint ahogy az imént tette.
Mikor csatlakozik, elmosolyodva ülök le a székre.
-Jó étvágyat! Megérdemled, a jégpályás incidens után.-kezdek el falatozni, tekintetem hol rá, hol a tányéromra emelve. Az előbbi zavar még mindig arcomon ücsörgött és tudtam, most úgy olvassa minden mozdulatom, ahogy soha. Mert azt akartam, hogy minden perc őszinte legyen.

folyt. Nappali

Annak örülök, hogy nem ellenkezik, ugyanis ahogy felhívom figyelmét a szagok kérdésére, mintha még erősebben kezdeném azt érezni orromban. Elmosolyodom, amikor tudomásul veszi a kérést és nem ellenkezik, mégis megtorpan, mikor én az üres tányérommal felállnék és a mosogatóba pakolnám azt az övével egyetemben.
A szavaira viszont olyan döbbenet, meglepettség ül ki arcomra, amivel nem tudok mit kezdeni, s szinte érzem, hogy leesik az állam. Sűrűn pislogok párat, megköszörülve torkom, mintha ezzel zavarodottságom tudnám leplezni valahogy...
-Öhm...-hebegem, végül csak ellépek a mosogatóig és lerakom a tányérjaim. Félek? Hogyne... Bár az előbb nem ártottam neki, ki tudja tudtomon kívül milyen erők lapulnak még bennem, amiket bizonyos esetekben nem fogok tudni egyáltalán kezelni. Mondjuk ha alszom... bár az is meglepne, ha erre a pihenésformára képes lennék pár óránál tovább, eddig ugyanis a pár óra alvás rutinos alkalmazójává váltam, és a fáradtságot csak is akkor éreztem, mikor fejem újra a párnához ért.-Menj, fürödj le. Addig ezeket elmosogatom és hozok egy tiszta takarót, meg párnát.-a nagytakarításnak hála, amit pár óra alatt lezavartam hála, látható jele volt. Szinte minden a fürdőszobában és a szárítókon kötött ki, de a finom illatoktól máris otthonosabbnak éreztem az egész lakást. Nem mondom ki, úgy is tudom, hogy látja rajtam a félelem jelét, ahogy szememben felcsillan, de valószínű azt is, hogy próbálok ellene küzdeni.-Kérlek, Chriest. Komolyan borzalmas szagod van.-nem terelek, komolyan gondolom, bár ez annak is köszönhető, hogy mostanság a kelleténél több időt töltöttem négy lábon és még kicsit erős bennem a farkasok kiváló szaglása.
Ha a fürdőszoba felé veszi az irányt, elmosogatok, aztán átsétálva a nappaliba leterítek az ágyra egy frissen mosott plédet és egy párnát, majd megállva a kanapé felett veszek pár mély levegőt. Ha az első éjszaka kibírtam, hogy ne ugorjak a nyakába azonnal, most is képes vagyok visszafogni magam, az erőm ételében legalábbis remélem.

|| nappali

Egy aprócska pillanat, egy szempillantás, egy érintés, és máris úgy érzem, hogy megváltozik körülöttünk még a levegő összetétele is. Frissebb, tisztább, könnyebben lélegezhető. Eltűnt valami - még ha nem is a teljes súly, ami a lelkemet nyomja, de egy része már legalábbis. Lehet, hogy csak egy-két deka az egész, de akkor is érzékelhető a különbség. Nem csak a belsőmben, hanem Les pillantásában és arcán is. Most mintha ismét közel állnánk egymáshoz, és nem csak fizikailag. Valahogy inkább úgy, mint néhány órával ezelőtt, ott az erdőben.
- Oh... - reagálom le ennyivel - kissé meglepve - ahogy Les tesz egy célzást a szagomra. Hát, lássuk be, hogy teljesen igaza van. Izzadt vagyok, sáros, és olyan illatfelhőt húzok magammal, ami erőteljesen hasonlít az ázott kutya szőrére.
- Jól van, legyen. Fürdöm - bólintok. Ezen aztán tényleg nem veszünk össze - pláne azért, mert én magam is kezdek lassan rosszul lenni ettől a bűztől. - De ami az alvást illeti... - hezitálok keveset, még mielőtt kibökném a dolgot - mi lenne, ha te is aludnál? Úgy értem, velem. Mondjuk, itt - mutatok ki a kanapé irányába. Tisztában vagyok vele, hogy most alighanem bolondnak néz, mert tegnap még szinte el sem tudtam viselni az érintését, de egyszerűen csak egy próbát akarok tenni. Ha el tudom viselni a közelségét alvás közben is, akkor talán léphetünk egy újabb szintre az építkezés terén - akkor talán visszaköltözhet a hálószobába. Feltéve persze, ha ezt ő is szeretné.

Olyan volt, mint egy buborék. Egy buborék, ami hirtelen és könnyedén ölelt körbe és zárt el tőle. De most, mintha elkezdte volna egy tű piszkálni, aminek hála kipukkanni látszott. Nem húzódik el tőlem, mikor mellkasára csúsztatom kezem. Szemébe nézve ha csak picit is, de elönt valamiféle melegség. Az a kellemes, reményhez hasonló érzés, ami mindig hozzá kötött. mit akkor, az első este is éreztem. Hazaértem mellette. ÉS bár tudtam, hogy ez az út hosszú lesz és cseppet sem egyszerű, nem érdekelt, mellette és vele akartam lenni. Ezt tudtam és rettentő hálás vagyok azért is, hogy megérti, amit kérek és nem ellenkezik, hogy az egy tárgy. Nekem sokkal több volt. ÉS újra azt akartam, hogy az a tárgy legyen, amire ha ránézek, nem rossz emlékek jutnak eszembe és nem csak egy dolog lesz, ami jelképesen hozzá köt. Annak a dolognak kellett lennie, ami megmutatta, szeret és az övé vagyok.
-Akkor nem rontunk ajtóstól a gyenge alapokon álló házba.-egyezek bele, és mosolyát látva én is elmosolyodom. Aztán mintha eddig nem is éreztem volna igazán, most megcsap a szag, ami körüllengi.-Nem akarlak elkeseríteni, de rettentő büdös vagy.-lépek egy lépést hátra, de már szendviccsel a kezemben, amiből jó ízűt harapok.-Fürödj le, aztán feküdj le, aludj egyet.-harapok ismét a szendvicsből és lehuppanok a székre, bár közelsége még mindig frusztrál kicsit, de már jóval könnyebben viselem azt, mint tíz perce. És merem azt hinni, hogy ez jó. Nem is beszélve arról, hogy hamarosan itt a Karácsony... de talán jobb ezzel nem most előhozakodni. Mégis jó lett volna, ha olyan békésen telik, mint az eddig elmúlt másik kettő telt.

Azt hiszem, ez kellett. Akkor is, ha ő volt a hibás, és ő sebzett meg engem, mégis nekem kellett kimondani, hogy nincs még veszve minden. Reményt kellett adnom neki, hogy semmi nem hiábavaló. Biztos, hogy ez az egész nem fog könnyen menni - sok vita lesz még, veszekedés, könny, és harag. De van miért. Van ok, és bízom benne, hogy lesz majd eredmény is. Úgy érzem, mintha az elmúlt éjszaka, és az én nemrég kimondott szavaim némileg közelebb húznának bennünket egymáshoz. Látom Les szemében felcsillanni azt a bizonyos fényt: a reményt. A hitet, hogy ha el is veszítettünk egy gyereket, egymást talán még megtaláljuk ebben a zűrzavarban. Ezért nem is mozdulok, meg sem rezzenek, egyetlen elutasító mozdulatot sem teszek, mikor szívemre csúsztatja a tenyerét, és én magam is érzem a meleg kéz alatt a tompa, feszes, ritmikus dobbanásokat.
- Próbálkozni kell - mondom komolyan, és őszintén. Ha most azt mondanám, hogy ugyan már, holnapra megoldódik minden, hazudnék, mint a vízfolyás. Nem fogom ezt megtenni se vele, se magammal. Minek nézzem mindkettőnket hülyének? Semmi értelme nem lenne. - Ha erősen akarjuk, akkor van esély, hogy sikerülni fog. És rendben. Megígérem, hogy teljesítem, amit kértél. Cserébe te is ígérj meg nekem valamit. Ha úgy érzed, hogy valami oknál fogva megint messzebbre sodródnánk egymástól, mint ahogy kellene szólj, és húzz vissza. Én is megteszem ezt veled. Lassan fogunk haladni, lépésről lépésre, nem sietünk el semmit. Ha házat építünk, először a falaknak kell stabilan állnia, hogy elbírják a tetőt. Ha nem így teszünk, összedől az egész. Ilyen hibát ne kövessünk el, soha többé. Szóval, áll az alku? - nyújtom aztán felé a kezem, de ekkor már egy épphogy csak látható, halvány, de mégis csak mosoly látszik a képemen.

Megrázom a fejem, a tányérra meredek, nem nézek a szemébe. Kezeim továbbra is görcsösen marokba szorítom, de végül felemelem fejem és szemébe nézek. Érzem az ereimben cikázó, bizonytalan, de létező erőm. Mégis... mikor megint és elrántanám a kezem, furcsa melegség jár át.
-Chriest kérlek...-suttogom, de ennél többre nem vagyok képes. Ahogy egymás után hadarja a szavakat, úgy érzem, összeszorul a mellkasom és bár kitartok amellett, hogy nem ejtek több könnycseppet, egy pillanatra, egy rövid, szinte másodpercnek tűnő pillanatra felcsillannak szemeim. Érzem, hogy az ereim maró energia gyengülő hatású lesz. A csodálkozás tudom, hogy kiül arcomra. Szavaira képtelen vagyok szavakkal reagálni, felnézek rá, csak bámulok abba a végtelenül áttetsző, de hirtelen bizakodónak tűnő borostyán színűnek tűnő, mégis kékes szempárba és azon kapom magam, hogy egyszerűen elengedem magam. Fogalmam sincs, hogy a gondolataim között végigszaladó gondolatokat látja-e vagy csak előttem jelennek meg azok a képek. Az első vele töltött, felejthetetlen nap, amikor először látott farkasnak, majd szépen sorjában a közös emlékek. A tavalyi karácsony, amikor megkérte a kezem, amikor azt mondta szeret. Az esküvőnk, ahogy akkor éreztem magam mellette. A pillanat, amikor kiléptem az ajtón... majd a másik, mikor beléptem rajta újra. Elrántanám a kezem ismét, e helyett szabad kezem mellkasára, szívére csúszik. A gyűrűk nélkül egész fura ez az apró mozdulat, de nem bánom.
-Szeretnék olyan lenni, olyan nő akarok lenni, mint akit elvettél. De nem...-rázom meg fejem, nagy levegőt véve.-Kérek valamit és kérlek, ígérd meg, hogy így teszel. Addig nem húzod vissza az ujjamra azt a gyűrűt, míg újra úgy nem érzed, az a nő vagyok. Kérlek, csak ígérd meg. Akár visszaköltözök a szobába, akár sem. Bár jelenleg jól esne egy alvás, de ahhoz még idő kell, nem igaz?-kérem, és el is bizonytalanodom ebben a kérésben. Nem akartam úgy viselni azt a gyűrűt, hogy nem érdemeltem ki. Mégis, ahogy ezt kimondom, úgy érzem ismét perzselni kezd a vérem és talán nem leszek képes visszafogni magam. De ha mégis... minden közelében töltött perc megéri a kockázatot, és ettől a gondolattól eddig fakó kék, félelemtől ködös szemem mintha kitisztulna kissé.

- Egy szendvicset nem nagy nehézség összerakni - rázom a fejem halvány mosollyal. - Egyébként is, a hozzávalókat te szedted össze. Én csak felhasználtam - vonok vállat, és nézem ahogy Les egy lépést közeledik, majd úgy torpan meg, mintha falba ütközne. Keze ökölbe szorul, és nagyot nyel, mire összevont szemöldökkel, értetlenül nézek rá.
- Ezt értsem úgy, hogy veszélyben kellene éreznem magam? - kapisgálom aztán a lényeget, majd odaállok Les elé. - Gyerünk. Ami ki akar törni, az előbb-utóbb ki is fog. Nem félek tőled. De az erődtől sem. Kaptam már belőle bemutatót, túléltem. Inkább rajtam próbáld ki, mint máson, aki majd a szemed elé kerül. Mondjuk a kollégáidon, vagy épp a főnöködön - mondom határozottan, és végtelenül higgadtan, aztán olyan dologra vetemedem, amit még fél órával, de akár öt perccel ezelőtt sem tartottam volna lehetségesnek: megfogom a kezét.
- Nézd - szedem össze a gondolataimat. - Ez így nem mehet tovább. Egyszerűen sem kedvem, sem energiám ahhoz, hogy keringjünk egymás körül, mint az ellenségek. Meg kellene próbálnunk úgy csinálni, mintha még mindig farkasbőrben lennénk, amikor minden sokkal könnyebb és egyszerűbb. Segíts nekem ebben. Segítsünk egymásnak, egész pontosan. Ott az erdőben az a Les voltál néhány pillanatra, akit megismertem, és akit szerettem. Az a Les, aki a feleségem, és nem az, aki hátat fordított nekem. Látni akarom újra ezt az énedet. Nem azt mondom, hogy költözz vissza a hálóba, csak azt, hogy próbáljunk kulturált emberekként viselkedni. Olyan emberekként, akiknek van közük egymáshoz. Olyan emberekként, akiket nem csak egy tragédia, és annak árnyéka köt egymáshoz. Mit mondasz? Szerinted fog sikerülni?

-Finomnak néz ki. Mint mindig.-próbálok mosolyogni, de az invitálás hallatán és láttán elbizonytalanodva döntöm oldalra fejem. Szeretnék csatlakozni hozzá, és megmagyarázni az előbbit, de talán nem ez a jó alakalom és talán jobb is, ha nem magyarázkodom. Maradni akarok, a közelében lenni, de távol is tőle. A furcsa kettősség túl könnyen ragad el és ez kiül arcomra is. Szinte döntésképtelen leszek előtte... ez pedig elkezd voltaképp idegesíteni is. A meleg fürdő kérdéstelen, hogy jót tett-e.
-Nem félek tőled. Sosem féltem.-mondom nyugodt hangon, és teszek felé egy lépést. Az ereimben érzem, hogy megmozdul az erőm és megremegnek ujjaim, amiket aztán ökölbe szorítok és lassan leülök.-Magamtól félek. Talán jobb lenne, ha elmennél fürdeni, aztán aludni, biztos fáradt vagy.-emelem fel kezem, hogy az egyik szendvicset megfogva beleharaphassak a friss kenyérbe, de tekintetem mindvégig őt pásztázza. Tudta minek hatására öltem. Hogy mit tett a nevelőapám, és azt is, hogy ennek hála öltem először. De most, ahogy előtte ülök, kicsit fáj beismernem, hogy az érzés, ami átjár, ugyan az. Nem a düh, nem a harag, hisz igazán egyiket sem érzem. A félelem, a jövőtől való félelem és a bizonytalanság, a testem ért fájdalmak pedig hirtelen felülemelkednek ismét rajtam. Ez egyike volt azon indokoknak, ami az elmúlt pár hétben távol tartott tőle. Szinte ódzkodom a közelségétől, mert mi van, ha egy óvatlan érintésem az ő életébe kerül? Ugyanakkor jó itt vele és tudom, hogy ez arcomra is kiül. A kellemes béke érzése... túl régen ültem vele szemben így, hogy ilyen könnyen feladjam most. Az ismét más kérdés, hogy az átváltozásokat követően az alvás nem erősségem mostanság. Vagy úgy egyáltalán. Bár a szemeim nem karikásak, lassan hozzászoktam, hogy éjszakákat töltök ébren, a plafont bámulva, gondolkodva a jelenen, a múlton és a jövőn. Meddig lehet ezt még így csinálni, mint ahogy most csináljuk?

Hallom, hogy Les hebeg valamit, de nem igazán értem, hová akar kilyukadni. Sokáig nem is ad esélyt, hogy ezen gondolkozzam, mert sarkon fordul, és inkább elmenekül, mint elsétál a fürdőig. Hallom, ahogy becsukódik mögötte az ajtó, de még mindig egy helyben álldogálok, tanácstalanul vakargatva a fejemet, aztán leülök az asztalhoz, és szemügyre veszem a kínálatot. Felvágott, sajt, zöldségek, zsömle, vaj, tej. Nem kéretem magam, neki is állok az evésnek, bár közben folyamatosan jár az agyam. Remélem Les nem sértődött meg most a kelleténél jobban. Tényleg nem akarom bántani, próbálok előre nézni a jövőbe, de tény és való, hogy nem tudom egy vállvonogatással azt mondani, hogy felejtsük el a dolgokat úgy, mintha meg sem történtek volna. Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve gyártok néhány szendvicset Lesnek - ismerem már annyira, hogy tudjam, hogyan szereti, és még kávét is főzök. Hétvége van, bőven akad időnk a pihenésre. Hogy él-e vele, vagy sem, majd eldönti. Ami engem illet, én erőteljesen szeretnék aludni egyet.
Éppen eltolom a tányéromat magam elől, mikor Les megjelenik az ajtóban - frissen, tisztán, illatosan, és arcán egy kis kényszeredett mosollyal.
- Igen, ez most nagyon hiányzott - engedek meg egy halvány mosolyt magamnak én is. - Csináltam neked is pár szendvicset - intek az ő tányérja felé. Nem kell kimondanom, remélem ő is tudja, hogy ez valami finomítása annak, hogy visszautasítottam az együtt fürdést, meg együtt alvást vele. - Gyere, ülj le. Ne félj, nem harapok - rázom meg a fejem. Bármennyire is neheztelek még némileg rá, nem akarom, hogy folyton félelem legyen a tekintetében, ha rám néz, arra várva, hogy mikor robbanok, vagy mikor gázolok verbálisan a lelkébe.

-Nem...-pördülök meg, mikor azt mondja egyedül akar menni. Akaratlan a pultba kapaszkodom, mintha félnék.-Én... nekem.... nem...-rázom meg fejem ellenkezve, bár nem igazán hiszem, hogy erre a reakcióra számított. Szerettem volna a közelében lenni, de ahogy közelebb jött, elbizonytalanodva táncolok vissza és teszek egy lépést hátra. Ismertem ezt az érzést... túl jól ismertem ahhoz, hogy tudjam, ez nem jó jel egyikünkre nézve sem. Épült bennem egy gát, szép lassan, de újra körülvett. Ismerhette a történetet, emlékszem, hogy hogyan mondtam el neki. És ahogy erre gondolok, a kezem mellett lévő vizespohárban megmozdul a víz eddig tükörsima felülete, pedig hozzá sem érek.
-Mindent megtalálsz.-kerülöm ki végül a fürdőszobába menekülve olyan sebesen, ahogy csak tudok. Jó megoldás lenne ez, ha fél óra múlva nem kellene ismét előtte állnom. De kell, és szeretnék is. Nem akarok egyedül maradni, de ez sem lesz megoldás semmire, amit most csinálunk. Az első nap hasonló volt, mégis egészen más. Most jobban féltem minden mozdulatom következményétől.
A tükör elé lépek, a szennyes tartóba dobálom a ruháim, aztán a forróvíz alá állok és lemosom magamról az éjszaka sáros mocskát. Felfrissülve lépek ki a zuhany alól, de ahogy a kilincs felé nyúlok, elbizonytalanodom. Mint egy tini, zavarodottan végül, de sikerül kilépnem.
-Látom, jó lett.-erőltetek egy mosolyt arcomra, bár látszik rajtam, hogy nem tudom leplezni a zavartságom. Veszek egy mély levegőt. Felé fordulok és ránézek. Megszólalnék, de nem jön ki hang a torkomon. Hirtelen elveszettnek érzem magam, vívódok a bocsánatkérés és az egyszerű terelés lépései között... mintha bármelyiket is választanám, nem ugyan az lenne a vége. A reakcióm túl sok mindent megmagyarázott. Leginkább az a hév, ahogy elutasítottam a puszta közeledés lehetőségét is.

Az elmúlt napokban, mióta Les visszatért a házba, nem uralkodott köztünk ilyen béke. Jelenleg nem volt semmiféle hangos szóváltás, sőt még egy vádló pillantás sem. Kicsit úgy éreztem magam, mint amikor megismerkedtünk: tapogatóztunk óvatosan a másik irányába, készen arra, hogy ha kell, azonnal vissza is húzzuk a kezünket - jelképesen, meg szó szerinti értelmezésben egyaránt. Ez az éjszaka valamiféleképpen áldás volt, mert végre mindketten át tudtuk érezni a másik minden gyötrelmét. Ideje volt ennek. Hogy jelent-e majd valamiféle megoldást a problémánkra, arra majd a jövő adja meg a választ.
Ahogy belépünk a házba, legszívesebben azonnal a reggelire vetném magam, de belátom, hogy némileg sáros, és izzadt fizimiskámra tényleg ráfér egy alapos zuhanyzás, így hát ösztönösen fordulok a fürdőszoba irányába, aztán megtorpanok. Na most légy okos Chriest, és add Les tudtára amit akarsz, anélkül, hogy sértődés vagy duzzogás lenne a vége. Vagy esetleg egy újabb vita és veszekedés.
- Öhm... - kapirgálom zavartan a szőnyeget a lábujjaimmal. - Én azt hiszem, hogy... jobban szeretnék egyedül fürödni - nyögöm ki végül. Igen, azt mondtam, próbáljuk meg a dolgokat újra - de ez nem jelenti azt, hogy az asztalról le kell söpörni az eddig történteket. Az az apró tüske még mindig bennem van, és tényleg dolgozni kell azon, hogy ismét eljussunk arra a szintre, ahol a tragédia előtt tartottunk. Ebbe pedig a közös alvás, és közös fürdés is beletartozik. Momentán egyikre sem lennék képes. Még most, ebben a percben nem.
- Ha gondolod, nyugodtan menj te hamarabb - ajánlom fel. Ez nem puszta udvariasság, tényleg előre engedem, ha akarja. Egyrészt az fix, hogy én nem megyek majd be hozzá, másrészt amíg ő ázik, én nekiülök a reggelinek, mert esküszöm, már szinte szédelgek az éhségtől. Az elmúlt hetekben nem nagyon volt kedvem kiadós vacsorákat meg ebédeket csapni, épphogy annyi kaját vettem magamhoz, ami még az éhhalál innenső szélén tartott. Most viszont kezdem úgy érezni, hogy aszkétává fogok változni záros határidőn belül. Talán ez már a lelki gyógyulás első lépése lehet. Remélem.

|| NEW ORLEANS KÜLTERÜLET ERDŐ

Csendesen állok előtte, hallgatom, súlypontom egyre egyik, majd másik lábamra helyezve. Fogalmam sincs, mi mást mondhatnék még. Egyszerűen azt akartam, hogy minden úgy legyen, mint régen, még akkor is, ha ez nem ment egyik pillanatról, napról a másikra. Féltem, hogy mi lesz, ha nem sikerül, de ez nem tartott vissza semmitől. Előre akartam nézni, bár a tetteim következményét mindig is a hátamon kellett cipelnem. Megpróbáltam őt és az egész helyzetet a hátam mögött hagyni. Feleslegesen, hisz szerettem. Nem tudtam volna úgy tekinteni rá, mint egy idegenre, mégis sikerült úgy ellöknöm magamtól, mint olyasvalakit, akit nem is ismertem.
-Megértettem, hidd el. És tudom, hogy igazad van.-mondom szemébe nézve, de ahogy hazafelé invitál, mintha egy pillanatra átjárna a melegség. Haza? Képesek leszünk ezt túlélni valóban?
-Köszönöm.-simítok végig kézfején, ahogy rám teríti kabátját, és nem tudom megállni, de mélyen beszívom illatát. A kabátból áradó melegség hamar átjár, csontjaimban már kevésbé érzem a metsző hideg dermesztő hatását.

A házig békésen, csendben, a felkelő Nap fényét élvezve sétálunk. Fejem leszegve, a lábam alatt recsegő-ropogó ágakat és száraz leveleket fürkészem, ujjaimmal a kabátba marva, hogy azt magamon tudjam tartani.
-A kávét és a reggelit előre elkészítettem. Menj csak, fürödj le, majd utánad megyek én is.-töröm végül meg a csendet, mikor belépünk a házba és kabátját a fogasra akasztom, bakancsom lerúgva, a többi cipő mellé teszem.-Csak a koszos ruhát a szennyes tartóba dobd, ne a földre.-kérem, mivel a vásárlást követően kiadós takarításon esett túl a lakás, ami jó volt a gondolkodásra is... mindig ebbe temetkeztem, ha valami baj volt, és ezzel szerintem őt sem leptem már meg.

Mintha megjelenne előttem a kép, teli szájjal nevetek a nőies énjére tett megjegyzésén.
-Megnyugtatlak, nem vagy nő. Egyáltalán.-biztosítom, ha ezzel nem lenne tisztában ő maga is. Minden esetre vicces volt, de sosem gondoltam volna, hogy a női és férfi munkamegosztás meghatároz minket. Valaki szerethette a motorokat és viselhetett kinyúlt melegítőt, attól még nő volt, és nem férfi. Fordítva pedig szerethetett takarítani. Mégis ki dönteni el, hogy kinek mi áll jól?
-Nem vagyok ünneprontó. Éppenséggel most nem akartam ezt rád hagyni, de ha úgy látod jónak...-vonok vállat és felállva az edényem elviszem a mosogatóig, az övével együtt, engedek rájuk vizet, s összecsapott kezekkel fordulok felé ismét.
-Szerencsére hasonló terveink voltak. Részben.-mosolygok rá, megállva mellette, aztán felemelem az üveget és ártatlan szemekkel nézek le rá. De nem fejezem be a gondolatmenet kivesézését, inkább sarkon fordulok.-Intézem a vizet, a tied a maradék elpakolása. És a poharak.-azzal elindulok a fürdő felé és megengedve a forróvizet, bedugom a dugót, némi habfürdőt locsolva a kád aljába, ami hamar pamacsokká nő.

//fürdő és hálószoba

Les válasza hallatán először értetlenül meregetem a szemem - így, meg a tele pofazacskóimmal elég erőteljesen egy hibbant hörcsögre hasonlíthatok - aztán leesik a húszfilléres, amikor rájövök, hogy csak cukkolt egy keveset - már megint persze.
- Ravasz - csóválom a fejem vidáman, miután lenyelem a falatot. - Fura, hogy annak ellenére, hogy imádom a motorozást, én jobban kedvelem a konyhai munkát. Te jó ég, lehet hogy belülről nő vagyok? - teszem fel a morbid kérdést, de tudom, hogy ahogy én, hát Les sem gondolja nyilván komolyan. Férfiúi mivoltomról és az ilyen hozzáállásomról már lehettek tapasztalatai - jók és rosszak egyaránt.
- Ami engem illet, én is jól laktam - dőlök hátra elégedetten, aztán keserű ábrázattal megforgatom a szemeimet. - Ne légy már ilyen ünneprontó - dünnyögöm. - Miért kell azonnal mosogatni? Megvár reggelig. És alighanem akkor is majd rám vár - bökök a mellkasomra. Igaz, abszolút nem zavar a dolog - a konyhai munkát illetően én ezt sem utálom úgy, ahogy egyesek. - Én úgy gondoltam, hogy most engedünk egy kád jó forró vizet. Magunkkal visszük a bort - bólintok fejemmel az üvegre. - Lazítunk egy kicsit a vízben, úgy, ahogy régen tettük már, és úgy, ahogy pontosan ráfér mindkettőnkre. Aztán... - köszörülgetem a torkomat - hát... csinálhatunk bármit - kerülgetem a forró kását: nem mondom ki, hogy mit szeretnék - nyilván ő maga is rájött, de nem tudom, hogy olyan vita után, ami volt köztünk néhány napja, ő akarja-e egyáltalán.

Ahogy meglátom a felcsillanó szemeket, amiket rég láttam már, elfog a melegség. Mintha teljesen megnyugodnék, mintha az elmúlt pár nap csak rossz álom lenne, semmi több. A történtekre pedig mintha fátyol szállt volna.
-Vicces látvány lenne.-állapítom meg, s mikor beljebb jön velem, mikor a székre rogy, elé tolom a csirkét, hogy tudjon szedni. Leülök vele szemben, s figyelem, ahogy falni kezd, jót mosolyogva vonásainak változásán. Én finomabb módon állok neki, bár lelkesen és meglehetősen éhesen.
Elnevetem magam, ahogy pufók pofával, teli szájjal motyog és csak sejtem, hogy mit mond.
-Igen drágám, ahogy mondod. Nekem is ízlik.-teszek úgy, mintha nem is érteném, mit mondott, de hamar elnevetem magam ismét, és megadom neki a valódi választ.-Hát a motorolaj szagát jobban szeretem, mint az égett olajét.-vallom be őszintén.-Plusz a feleséged amúgy sem nagy szakács. Pár kaját tudok csak csinálni, amik életben tartottak, mikor egyedül voltam. Nem nagy dolog. Sütni például nem is szeretek. Igaz, ahhoz a részhez ott vagy te.-vonok vállat, és újabb csirkefalatot szúrok villámra, némi salátával karöltve. A nem létező barátokra hivatkozhattam volna. A régi életem, már ami volt belőle, szép lassan távol került tőlem. Nem ugyan az a lány voltam, próbáltam nem ugyan az lenni, nem úgy gondolkodni, nem úgy cselekedni, nem félni a jövőtől és kitartóan harcolni. Ahogy az utolsó falatokkal is.
-Hm, nem fér belém több.-törlöm meg szám, és belekortyolok a kitöltött borba. Az üveg még félig volt és azzal más terveim voltak, így mielőtt lecsaphatna rá, odébb tolom, magam felé húzva.-Tartsuk magunk a napirendi pontokhoz. Most a mosogatás jön.-mondom, bár felállni még képtelen lennék, így tányéromra teszem az evőeszközöket és várok egy keveset.

Igen, ez volt az, amit hallani akartam már az elején is. A támogatást, a feltétlen bizalmat Les szájából. Ahogy megdicsér, és látom tekintetén, hogy komolyan gondolja, nem csak azért mondja, hogy ápolgassa vele az érzékeny lelkemet, nagy levegőt veszek, és most esik le a legutolsó tüske is, ami még borította a szívemet. Mennyivel jobb hallani ezeket a szavakat, mint azt, hogy úgysem lesz jó semmire amit tervezek - még akkor is, ha ezeket nem mondta ki ténylegesen, de erőteljesen sugallta.
- Ami azt illeti, épp itt lesz az ideje a vacsorának. Büfém lesz, én meg itt halok mellette éhen - nevetek, aztán lezárom a spalettákat, és az egész lakókocsit is. Holnap vasárnap, hétfőn pedig indul az éles bevetés.
Követem Leslie-t a konyhába, és ahogy megcsapja az orromat a csirke illata, erőteljesen uralkodnom kell magamon, hogy ne essek neki a vacsorának kézzel, mint valami barlanglakó ősember.
- Isteni illatok - rogyok le az egyik székre, aztán akkora adagot szedek magamnak, mint egy zsákhordó, akik egész nap kőkemény fizikai munkát végzek. Az első kanál után pedig lehunyom a szemem, és elhaló hangon nyögök egyet - ízorgia omlik szét a számban.
- Ha valaha mégis úgy döntenél, hogy el akarod hagyni a műhelyt, ne gondolkodj sokáig, miféle munkát keress - dünnyögöm Les felé olyan teli pofazacskókkal, hogy csodálkoznék, ha tökéletesen értené a mondandómat.

Bevonulok főzni, és lassan el is készül az utoljára pár hónapja készített szaftos csirkém, pakolok az asztalra még egy adag friss salátát, egy üveg bort veszek elő a hűtőből és rakom az asztalra azt is, a teríték mellé. Épp a mosogatással végzek, mikor beszól az ablakon én pedig kíváncsian lépek mellé.
-Váó....-elismerően mérem végig a végeredményt, és mellé lépve átölelem derekát.-Nem véletlenül neked mondtam igent. Nagyon jól néz ki.-húzom magamhoz elismerően.-Büszke vagyok rád.-csókolom meg, aztán elengedve körbesétálok a kocsi körül, végighúzva ujjaim a frissen mázolt ajtón.-Azt hiszem, hogy megérdemelsz egy vacsorát. Mondjuk kezdésnek. Aztán egy üveg bort kibonthatnánk és...-vonok vállat-megnézhetnénk, működik-e a kád összes funkciója...-hallgatok el, mert mire ezt mondom, már ismét mellette állok.
Felnézek rá, pár másodpercig ugyan, de élvezem a kettőnk közé telepedő csöndet, ahogy az este közeledtét jelző napsugarak egyre alább buknak. Próbálok legalább egy okot találni rá, hogy miért voltam ez ellen, de már nem tudok. Egyszerűen csak örülök, hogy így alakul minden, s mintha az elmúlt pár nap csak a távoli múlt lenne.

Mikor Les végez, és néhány szóval megnyugtat, csak megfogatom a szemeimet.
- Mintha én nem értenék hozzá azért valamennyit - dünnyögöm, bölcsen leplezve, hogy jócskán megkönnyebbülök, mert tényleg csak futólag értek ám a dolgokhoz. Hiába, engem nem az ilyesmi érdekel... Les viszont úgy néz ki, mint aki nem a ház előtt, hanem egy olajfúrótoronyban dolgozik, aztán azon maszatosan elvonul - nemsokára csak a nyitott ablakon kiérzett készülő ebéd illata jelzi a munkálkodását. Ritkán szokott főzni - viszont jól. Olyannyira, hogy megkordul a gyomrom - bár ebben nyilván része van a meglehetős távolságban lévő reggelinek is.
Megragadom a takarítószereket, és nekiesek a kocsinak, kb olyan intenzitással, mintha ki akarnám radírozni a világból. Órákba telik, mire rendet rakok, és indulásra kész állapotba varázsolom a szerzeményemet, akkor viszont fáradtan, de roppant elégedetten csavarom ki a vizet az atlétámból.
- Azt hiszem, készen vagyok szívem - szólok be Les-nek a nyitott ablakon. - Kérlek, gyere ki megnézni - csalogatom, és mikor kilép az ajtó elé, büszkén mutatom meg a jövőnk zálogát.
- Na, mit szólsz hozzá? - kérdezem csillogó szemekkel. Fura, de nagyon jó érzés itt állni az álmom kapujában.