Az autó szerencséjére jó állapotnak örvend, egy-két csavar meghúzása ugyan segít a dolgokon. Átnézek minden vezetéket, csövet, felfüggesztést, keréknyomást, de még azt is, hogy a biztonsági öveke azon a két ülésen működnek-e. Nem akarok a véletlenekre bízni semmit.
Mikor alig egy óra csendes matatása után megszólal mögöttem, már fülig olajos vagyok, hála a kocsi alatt töltött pár percnek. Az emelőre nézek, majd megtörölve kezem ajkamba harapva végigmérem.
-Szerencséd, hogy csupa mocsok vagyok. Meg, hogy nem egy roncsot hagytál magadra sózni.-kapom el inkább tekintetem és lecsapom a motorházat.-Kevés benne a hűtővíz és az olajszint sem a legjobb, de ezen kívül olyan, mintha most gurult volna ide a gyártósorról.-mondom ki az ítéletet, megpaskolva immár tiszta kézzel a motorház tetejét.-Egészséges a kicsike, elél egy ideig.-mosolygok elégedetten, ahogy arcáról végre eltűnik az az aggodalmas, kíváncsi grimasz.-A munka rám eső része ész, a többi rád vár.-nyomom kezébe a rongyot, és gyors csókot nyomok arcára.-Két óra és kész az ebéd. Ha szeretnél kukta lenni, kivételesen megengedem, hogy átvedd a szerepem, ha már te is átadtad a tied.-dobom le az előszobában a kék anorákot és tűnök el a fürdőben egy gyors mosakodásra, hogy aztán tisztán vessem bele magam a konyhában az ebéd elkészítésébe.

Csak nevetek jókedvűen, ahogy Les csúnyán néz a piszkálódásomra. Imádom húzni az agyát, ahogy ő is az enyémet, és lám, végre legalább helyreállt ténylegesen az a régi hangulat köztünk, ami nem csak megnyugvást hoz, de immár tökéletesen jelzi, hogy tényleg végleges a béke.
Ahogy megemlítem Les-nek, hogy nézze át a kocsit, úgy csillan fel a szeme, mint a bikának a vörös posztó láttán, vagy mint egy ínyenc, ha rálel kedvenc éttermére. Még szinte le sem nyelte a kifli utolsó morzsáit, máris talpra ugrik, és öltözik - felspannolja a lehetőség. Fejem csóválgatva követem - most komolyan, képes volt felajánlani, hogy keres egy másik munkát? Belehalna lelkileg, ha nem szagolhatna benzint, vagy nem szerszámokat szorongatna az olajfoltokkal pettyezett keze.
Kiérvén én csak ledobom magamról a felsőt, és egy szál atlétában - na meg persze egy nadrágban - várom az ítéletet. Noha én is átnéztem az autót, mert a nagybátyám megtanított egyre-másra, jobb ezt mégis szakemberre hagyni - még akkor is, ha fura a helyzet, mert ez a szakember jelenleg a feleségem.
- Nos? - érdeklődöm aztán kíváncsian toporogva Les háta mögött. Olyan aggodalmasan figyelem ahogy az alvázon babrál, mintha a lakókocsi terhes lenne, és nemsokára kis lakókocsikat potyogtatna a világra.

A boszi erő néha jól jön. Bár a vásárlás során nem használtam, megfordult a fejemben, hogy a pénztáros munkájára rásegítsek kicsit. Ellenben a cipelés megkönnyítésén már kevésbé gondolkodtam.
-Ne menj messzire!-szisszenek fel az odaszúró megjegyzésén és inkább beleharapok az egyik kifliben, mielőtt az egyik szatyorból pár alma felé repülhetne.
Felnézek a kakaóból és összevont szemöldökkel bólintok, s csak akkor szólalok meg, mikor a falatot lenyomtam a torkomon.
-Akkor reggeli... pontosabban ebéd után átnézem, aztán nekiállok főzni.-pontosítok a terveken.-Első ránézésre nem láttam rajta semmit. Igaz, a karosszéria még nem jelent semmit. Majd, ha beindítod.-megyek a részletek felé, majd legyintve falatozom tovább, bár tudom, hogy a kihívás felspannolt és csillognak a szemeim, hogy átnézhetem az autóját.
-De előre szólok, hogy az utolsó csavart is meg fogom nézni.-figyelmeztetem a reggeli-ebéd végeztével, mellé lépve, kócos haját még kócosabbá varázsolva. Felkapom a táskám és az előszobában magamra rángatom a kék anorákot, ami jócskán visel már pár olajfoltot és az ajtón szinte azonnal kilépve, a bejárat előtt parkoló autó felé indulok. Minek húzni az időt?

- Emlékeztetlek rá, hogy mivel a feleségem vagy, ezért a fele jár neked is mindenből - reagálok rá szemtelenül, ahogy Les a szatyrokkal beoldalazik a bejárati ajtón. Egész pontosan, Les előre sétál, a szatyrok meg lebegnek előtte - ennél morbidabb csak akkor lenne a látvány, ha a szütyők a két sarkukon billegnének a nyomában, mint valami szürreális nászmenet. - Szóval néha igazán eljárhatsz bevásárolni is. Nekem se a kedvencem. Utálom a bunkó embereket, pedig óhatatlan, hogy ilyen helyeken ne fussak össze olyannal, akibe legszívesebben belemélyeszteném a fogaimat - teszem hozzá, aztán amíg Les leül az asztalhoz, és tömni kezdi magát, én megállok a konyhapult előtt, karba font kezekkel.
- Látod, ebben különbözik egy férfi a nőtől. Nekünk van logikánk - vigyorgok, aztán előre tartom mindkét kezem védekezés gyanánt, mert nagyjából sejtem, hogy ezért valami repülni fog felém - akármi. - Azért nem kezdtem eddig hozzá, mert gondoltam, megvárlak téged. Noha átnéztem a kocsit a kereskedőnél, ha esetleg találnál valami hibát, akkor nyilván vissza kell vinnem. Addig minek essek neki a takarításnak, amíg nem vagyok benne biztos, hogy nem hiába? Nem fizeti ki senki majd a feleslegesen elvégzett munkámat - dörgölöm meg az államat, aztán leülök én is, és kisgyerek módjára beletunkolom a friss kiflit a kakaóba.

A reggel gyorsan telik, mire kikászálódunk az ágyból, már tíz óra is elmúlt. Felöltözöm és gyors léptekkel indulok a motorom felé, hogy a vásárlás részt is letudjam. Chriest tudta, hogy mennyire utálok vásárolni, de a gyorsabb haladás érdekében jobbnak láttam, ha kivételesen letudom én a dolgot. Igyekszem mindent egy helyen megvenni, majd a jó pár szatyrot logisztikailag  telepakolni és elhelyezni a motorom minden oldalán. Kipirulva és kifáradva lépek be az ajtón, nyomomban a csomagokkal, amiket nem titok, némi boszi erőt bevetve mozgatok.
-Emlékeztess rá, hogy a vásárlás réd kell hagynom.-türelmetlen típus voltam, ami ilyenkor még jobban kijött rajtam. A konyhába pakolok, de a kakaó illatát megérezve megkordul a gyomrom.-Nem mondtad, hogy az ebédet te állod, nekem csak a vacsora van.-nézek rá mosolyogva, s elé lépve amolyan hálám jeléül csókot nyomok szájára.
-Együnk, hogy aztán nekiláthass az autód bütykölésének én meg a vacsorának.-tanácsolom és leülök vele szemben, a kakaóba kortyolva, aminek ízétől felcsillan szemem, s török egy falatot a frissen vásárolt kifliből, amit egy tányérra halmoztam az asztal közepén.

(hálószoba)

Be kell hogy lássam, Les-nek - nem mindig, de azért elég sokszor - most is igaza van. Én simán képes lettem volna elheverészni még néhány órát, de a munka nem végezte volna el magát. Pedig nekem valahogy jobban tetszett volna az időtöltésnek az a verziója, amit én már lejátszottam képzeletben, és amit láthatóan Les is kívánt - volna.
Ahogy kimászik az ágyból, és öltözni kezd, úgy nézek rá, mint a kutya a padlásra akasztott abált szalonnára, de csakhamar el is rejti csábító idomait a ruha alá, majd egy búcsúcsókot követően távozik, én pedig hallgatva a józan értelem szavára, csatlakozom hozzá, és botladozva kikecmergek magam is a takaró alól.

Gyors fürdés után végre kiérek a konyhapultig, és akkora adag kávét öntök ki magamnak, hogy a fél várost fel lehetne ébreszteni vele. Aztán kikészítem a tányérokat, evőeszközöket, szalvétát, majd kakaót főzök - amilyet csak én tudok - és várom, hogy Les hazaérjen a bevásárlásból. Nem mondtam ugyan ki, de jelenleg hálás voltam, hogy bevállalta ezt a feladatot, még akkor is, ha általában nem nagyon rajongott érte. Közben óhatatlanul is felmérem a szekrény készletét, és agyamban összeáll a terv: ha készen vagyok a lakókocsi kitakarításával, készítek egy tortát... egy amolyan békülős-ünneplős-tortát.

Nem ismertem a testvérét, de amit már a legelején tisztáztunk, most is tartottam. Nem érdekeltek a pénze, a csillogó luxus, amiben élt, s az elmúlt napokból kiindulva épp annak örülhettem, hogy ő még itt van, hogy Mi itt vagyunk.
-Bent is fura volt egyedül. Nem magányos, annál rosszabb.-feleslegesen tagadtam volna, hisz az én szemeim épp úgy karikásak voltak a tegnapi alvás előtt, mint neki is. És az álom nem, hogy nem jött, inkább zavaros gondolatok támolyogtak ide-oda a fejemben és kisebb szívrohamot kapva ébredtem végül.
Felállok és a mosogatóhoz lépek, kezemben tányérjainkkal, s ő mögém lépve magához ölel. Felsóhajtok, és lehunyt szemmel billentem oldalra fejem, mikor forró csókja bőröm érinti.
-Én is, mielőtt ettünk volna, de...-vonok vállat, és a kis elejtett mondat hallatán elnevetem magam, elmosom kezemről a habot és felé fordulok úgy, hogy öleléséből ne szakadhassak ki.
-Nem, de szeretném még ezt hallani sokszor.-fűzöm ujjaim össze tarkóján.-Ha nem mondtam volna mostanság... én is szeretlek.-biztosítom, és magamhoz húzom egy csókra. A pillanat hosszú másodpernek tűnik és olyan melegség jár át, hogy hirtelen szédülni kezdek, s ha nem ölelne, valószínűleg már a földön feküdnék ájultan.-Mielőtt megromlik a vacsora maradéka...-húzódom el tőle nehezen és az asztal felé biccentek.-Szeretném, ha elraknád, a hűtő a te felségterületed.-szökkenek ki öleléséből és ezzel a lendülettel el is tűnök a háló ajtaja mögött.

//háló

- Enyhén nézne félcédulásnak mindenki, ha öltönyben meg nyakkendőben sütögetnék egy lakókocsiban, nem? - kérdezem, vigyorogva a meglehetősen képtelen ötleten. - Mellesleg, én sosem leszek olyan, mint a bátyám. Ha lehetőségem lenne rá, sem lennék - rázom a fejem aztán határozottan. Azt hiszem bele is bolondulnék egy olyan rideg, és kimért életbe, amit az ikertestvérem él. És amúgy is, azt hiszem, nem csak nekem nem tetszene, ha olyanná válnék - Les sem repesne a boldogságtól.
Ahogy átnyúlok az asztalon, és megfogom Les kezét, ő is összefűzi ujjait az enyémekkel - ekkor nyugszom meg végérvényesen. Ez a mozdulat jelképezi nekem a napnál is világosabban, hogy ha csak valami orbitális hülyeséget nem csinál valamelyikünk, immár vége a veszekedésnek.
- Hát persze, hogy visszaköltözöm a hálóba. A nappali kanapéja azért nem olyan kényelmes, és amúgy is... magányos volt ott eddig nélküled - teszem hozzá, aztán nézem, ahogy Les felkel, és mosogatni kezd.
- Azelőtt fürödtem, mielőtt jöttél, szóval tiszta vagyok - lépek mögé, aztán két karommal átfogom hátulról a derekát, és magamhoz ölelem. - Szóval tényleg nem vár ránk már más, csak a pihenés. Tudod... - nyomok egy csókot a nyakára. - Megőrültem volna nélküled. Nagyon szeretlek, ha ezt mostanában nem nagyon mondtam volna.

Abban hamar megegyeztünk, hogy ez így nem normális állapot és sehová sem vezet, ha attól tartunk, mit mondunk vagy teszünk. Ellenben elég röhejes volt, hogy próbáltuk ezt leplezni, majd úgy döntöttünk, még sem tesszük. Emlékeztettem magam, hogy a férjem és nem egy első randin ülök vele. Bár tény, hogy a főztje még mindig túl meggyőző volt.
-Nem nagyon, bár elég viccesek lehetünk külső szemmel.-mosolyodom el, és ahogy visszakérdezek arra, hogy milyen volt a napja, valami olyasmit látok megcsillanni a szemében, amit rég láttam. Valami büszkeséget és izgalmat, ugyanakkor, ahogy megköszörüli a torkát, látom, hogy mennyire nehezen tudja ő is elönteni mit is lehet mondani a másiknak, s mit nem kellene.
-Ez aranyos. Üzletember. Bár jobb lenne, ha a csupasz képet és az öltönyt mellőznéd. Félre ne értsd, mindkettő jól áll, de az nem te vagy.-fintorodom el, remélve, hogy nem veszi sértésnek szavaim. Eddig nem zavarta, hogy nem kell mellettem zakóba csomagolva létezni, remélem ezután sem lesz máshogy.
Kezei közé veszi egyik kezem, mire szinte automatikusan reagálok és másik kezem is övével összefűzve tartom az asztal közepén.
-Szóval ma már számíthatok arra, hogy mellém bújsz az ágyban és nem a kanapét szeretgeted?-érdeklődöm fejem kicsit oldalra billentve.-Persze, megértem, ha nem akarsz ennyire sietni, de én örülnék neki. Mert hiányoztál már. Csak ez... fura volt most.-értem a konyhai jelenetre, amikor szívem szerint előre léptem volna és élveztem volna körém fonódó karjait, mégis az asztal felé léptem.-Viszont mielőtt alvásra gondolnánk...-húzom ki kezeim kezei közül, és felkapom üres tányérom, majd pördülve egyet, övét is a mosogatóhoz viszem.

Alighanem nem csak aludni nem tudtunk az elmúlt pár napban, a veszekedés meg a bizonytalanság kihatott az étvágyunkra is. Legalábbis most, ahogy leülünk, szinte fájdalmasan csavar az éhség egyet a gyomromon, és úgy kezdünk neki mindketten a csirkének, hogy félni kezdek, egy szárnyas talán nem is lesz jelenleg nekünk elég. Ha így lesz is, örülök neki, mert valahol azt jelenti, hogy már nyugodtabbak vagyunk, és ha lassan, óvatosan is, de elkezdjük visszaépíteni a balhé előtti állapotot - legalábbis dolgozunk ezen.
Felnézek az éppen marcangolt csirkecombról, ahogy Les száján kiszalad egy rövid kis mondat, és látom, hogy megijed - nyilván nem bántásnak szánta, abszolút nem is veszem annak. Látom a zavarát, és kb ilyen az enyém is - pirulunk és szerencsétlenkedünk, mint a szüzek a nászéjszakán.
- Hát, ha vigasztal, én is ritka bénának érzem most magam, bármit is mondjak, vagy tegyek - dünnyögöm, zavaromban az asztalterítőt piszkálva, csaknem lyukat vakarok bele, aztán csak egy bólintással nyugtázom, miszerint Les-nek jó napja volt.
- Én is... szóval, elvoltam ma. Kihasználom a hetet a pihenésre, mert hétfőtől már üzletember vagyok - köszörülöm meg a torkomat, aztán összeszedem minden bátorságomat, átnyúlok az asztalon, és mancsomba fogom Les kezét.
- Tudod, csak azt akartam mondani, hogy én is sajnálom... az egészet, ami történt. Mindketten teljesen egyformán voltunk hülyék. Szóval... nem akarok újra veszekedni. Hiányoztál nekem. Hiányzott, ami köztünk volt azelőtt. Gyűlölöm a cirkuszt, meg amikor olyan a levegő a házban, mint a Titanic jéghegyének. Azt szeretném, ami eddig volt. Veled, melletted - szorongatom az ujjait izzadó kézzel.

Fogalmam sincs, hogy félek vagy inkább örülök, hogy mindkettő egyszerre, s ha így is van, az ilyen hatást képes kihozni belőlem. Mint aki sokkot kap, vagy egy folyton repedő üveglapon sétálnék. Nincs biztos lépésem.
-Nem fogja, nem olyan típus.-biztosítom elmosolyodva, de látom rajta, hogy a távolságtartásom nem alaptalan, és ő sem igazán tudja mi a biztonságos lépés előre. Kihátrálok a bizonytalanból és teszek egy lépést hátra, majd leülök az asztalhoz. Tudtam, hogy lerí rólam, hogy vívódok, hogy egyszerre akarnám érezni ölelő karjait és csókjait, de ugyanakkor attól is tartottam, hogy mi van, ha ő nem így gondolja. Hogy bár azt mondtuk minden rendben, érezzük mindketten, hogy teljesen azért még semmi sincs rendben.
Elmosolyodom, mikor szed magának egy nagy adagot, majd hasonlóan teszek én is, és lassan falatozni kezdek. Az elmúlt napokban nem ettem sokat, és most mintha ismét emlékeztetne ez a helyzet arra, amilyen régen volt, ami a normális viszony volt kettőnk között.
-Jobb, mint az elmúlt három.-nem nézek rá, de ahogy elhagyja a mondat a szám, felemelem fejem, óvatosan rá emelve tekintetem, hogy ezt most jó vagy rossz néven veszi, hangomban ugyanis van némi gúny, de az is inkább valamiféle szomorúságnak tűnik.-Mármint... Jézusom, ez borzalmas.-nevetem végül el magam, mintha bolond lennék.-Komolyan, utoljára tini koromban éreztem így magam. Ne mond, hogy te nem.-napok óta nem nevettem egy jót, de a vaknak is feltűnne, hogy úgy ülünk egymással szemben, mint két tini az első csókjuk előtt.-Jó napom volt. Gyorsan végeztem. Pár régi tragacs, és a férjem főztje fogadott. Ennél jobban nem nagyon kívánhatnék mára.-harapok alsó ajkamba, mosolyogva, és remélem kicsit rá is ragad a hirtelen jövő jókedvemből és nem tőr ki köztünk újabb háború.

Épp a vacsora utolsó simításait végzem, és két tányérral egyensúlyozok az asztal felé, mikor beállít Les - igaza volt, tényleg időben ért haza. És ténylegesen jobb hangulatban, mint ahogy tegnap este.
- Szia - próbálkozom meg egy aprócska mosollyal, de nem kell hozzá sok ész, hogy rájöjjek, én magam is olyan furán viselkedem, ahogy ő. Kibékültünk ugyan, de nem tudom, ez mennyire hivatalos, így hát nem mer közeledni felém - ezt ezúttal bánom.
Gyorsan eltűnik a fürdőben, majd előkerül, immár tisztán és illatosan, és a jelek szerint igencsak éhesen.
- Mi? - bambulok egy sort, aztán rájövök, miről is beszél. - Ja igen, persze. Ha kirakod az ajtóra ezt a plakátot, meg a betérőknek odaadsz egy-egy szórólapot, már sokat segítesz nekem. Remélem a főnököd nem lesz háklis, és nem tépi lesz a jövőmet - nézek a papírokra, majd egy ideig, néhány másodpercig téblábolunk egymás körül ide-oda. Olyanok vagyunk most, mint a tinédzserek az első csók előtt: szeretnék is, de nem merik. Mire meg elhatároznám magam, hogy nemes egyszerűséggel magamhoz húzom, és megcsókolom, ő már dönt, és leül az asztalhoz, miközben szemmel láthatóan ugyanolyan zavarban van, mint én.
- Igen, persze... együnk - egyezek aztán bele, majd követem példáját, és leülök vele szemben. Én sem ettem sokat egész nap, így korog a gyomrom, hát jó alapos adagot pakolok a tányéromra.
- Milyen volt a napod? - érdeklődöm aztán. Ha azt mondja, jobb, mint tegnap - már csak a hangulata miatt is - akkor azt hiszem, tényleg túl vagyunk a nehezén. Legalábbis bennem már nyoma sincs a harag apró szikrájának sem.

- Ne részletezzük - húzom félre a számat, ahogy szóba kerül, a férfiak mit csinálhatnak a poszterek láttán. - Bár a bögyös nők sokat nyomnának a latban nálam is. És inkább a poszterek láttán jöjjenek lázba, mint tőled - dünnyögöm aztán félhangosan a végére, aztán látványosan kerülöm Les tekintetét, legalább addig, míg uralni tudom kissé a gondolataimat, meg az arcvonásaimat is. Bár ahogy látom hogyan pillant rám, lehet hogy nem voltam teljesen sikeres. Mindenesetre szó nélkül hagyja, hogy általában nyitott könyv vagyok a számára, hála az égnek.
- Akkor azt mondom, másszunk vissza a hálószobába, vagy akár a nappaliba. Ma nincs kedvem semmihez, max némi tévénézéshez. Szóval, ott hozzám bújhatsz - mosolygok, megfogva Les kezét, és átvonulok vele a nappaliba, a jókora tévé elé. Épp itt lesz az ideje némi lazításnak, még legalább a mai napot használjuk ki erre.

(nappali)

-Máshoz is értenék, de nem, engem mindig is az olajos kezek, a szagok éltettek. Én ott nőttem fel. Egy koszos műhelyben, és tetszik vagy sem, ahogy most, úgy akkor is bögyös csajok poszterei voltak az öltözőkben, fürdőkben és isten tudja, hogy mit csinált a képek láttán.-ha tudta volna, hogy a mostani helyem mekkora Kánaán a régiekhez képest, meglepődött volna. Értettem, legalábbis próbáltam őt megérteni, de elég nehezemre esett elrugaszkodni annyira a földtől, mint neki. Szemeiben látom, hogy elkalandozik, de hamar, mintha ezt ő is észrevenné, ismét rám néz. Úgy teszek, mintha semmit sem láttam volna, ugyanakkor elkap a rossz érzés, így próbálom azt magamban is igen mélyre temetni és semmisnek tekinteni.
-Fogalmam sincs, nincsenek terveim.-ismerem el hangosan is, miközben egyre azon gondolkodom, hogy hogyan tovább.-Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ilyenre terveztem a reggelt... jobban örültem volna annak, ha hozzád bújhatok mondjuk...-mosolyodom el kicsit bánatosan, nagyot sóhajtva és abbahagyom tarkójának masszírozását, szemébe nézek, mintha abból akarnám kiolvasni gondolatait, amire persze képtelen vagyok. De azt ő láthatja rajtam, hogy valóban fogalmam sincs, merre van az előre, mégis próbálnék a megcsömörlött reggelünkből tenni egy lépést előre, valamiféle célt találva a mai napnak.-Felőlem egész nap lógathatjuk a lábunkat, holnaptól úgy is visszaáll minden a régibe. Legalábbis, majdnem a régibe.-tekintek legalább annyira ki, hogy pontosabban lássuk mi az, ami biztos. Még...

- Pedig boszorkány vagy. Fejleszthetnéd ezt a képességedet is - dünnyögöm kissé mogorván. Persze, nem rá haragszom, hanem inkább magamra, meg erre az egész hülye helyzetre. Itt lenne a lehetőség belevágni valamibe, a kimenetel viszont kétesélyes. Vagy jól járunk, vagy nem én csak én zuhanok a mélybe, hanem magammal rántom őt is.
Engedem, hogy letúrja könyökömet az asztalról, és az ölembe fészkelje magát. Igyekszik kissé pozitív lenni, és lelket önteni belém. Ez alighanem működne is, ha nem látnék a tekintetében merőben mást: ennek a totális ellenkezőjét.
- Nem az egész világ fájdalmát viselem. A sajátom épp elég nekem - morgom kissé megsértve. Nem akarok én mártírkodni, csak simán elkeseredtem, és ennyi.
- Nézd, te a saját munkádat végzed. Azt, amit szeretsz, és gyanítom ha összekötöznélek se tudnálak elrángatni abból a műhelyből. Olyan nagy baj az, ha én is olyat akarok csinálni, amiben kedvem telik? Felajánlottam, hogy dolgozzunk közösen, elutasítottad. Megértettem, mert tudom, hogy téged mi éltet. Az én éltető gondolatom viszont az a rögeszme, ami gyökeret vert a fejemben - sóhajtok, de hagyom, hagy turkálja a hajamat, ez általában elég jól beválik feszültséglevezetés címszóval. Közben már azon jár az agyam, hogy holnap Les dolgozni megy, és amint kiteszi a lábát a házból, én is azt fogom tenni. Csak épp nem munka után megyek majd, mint ő hiszi... hanem el, a város széli használtautó-piacra a lakóautóval. Jó állapotú, ha van némi szerencsém, néhány óra alatt túladok rajta. Mire Les hazajön, kész tények elé fogom állítani. Biztos, hogy lesz belőle némi hiszti, megkockáztatom, hogy némi kanapén alvás is, de előbb-utóbb úgyis meg fogja érteni, hogy ezt kettőnkért teszem. Vagyis, egész pontosan, a későbbi hármunkért.
- Na jó, mik a tervek mára? - váltok témát, még mielőtt belelátna a fejembe. Itt, ülő helyemben kitekerné érte a nyakamat.

Próbáltam pozitív lenni, háttérbe szorítani a kontra érveket és inkább a mellette lévőket figyelembe venni, de egyszerűen nem ment. Ennek jó sok és jó nyomós okai voltak. Féltem, hogy mindent elvesztünk, ami eddig a mienk volt, és rettegtem tőle, hogy olyasmi történik, ami ellen semmit sem tudunk tenni, csak elúszunk a nyugalmas beletörődésbe.
-Bárcsak a jövőbe látnék, de nem tudok.-suttogom neki háttal, inkább magamnak kívánva ezt, hogy azt mondhassam neki, igen, ez egy jó ötlet, egy jövedelmező üzlettel, de nem mertem volna ezt így kijelenteni, akárhogy is próbáltam volna.
Próbál ő lenni a pozitív felem, és próbálom a lelkesedését átérezni legalább annyira, hogy szembe merjek vele fordulni, de nem merek. Rettegek tőle, hogy ha meglátja tekintetemben a félelmet, hogy mennyire képtelen vagyok ebben most mellette állni... nem akartam vele vitatkozni. Veszek egy mély levegőt, nyelek egy nagyot, s mégis elé fordulok végül.
-Talán igazad lehet.-próbálok mosolyt erőltetni arcomra, majd elindulok felé, hátrébb tessékelve őt könyökéről és féloldalasan ölébe ülök.
-Ne merészelj nekem itt önsajnálatba meg önmarcangolásba kezdeni, hallod! Nem egy ilyen alakhoz mentem feleségül.-fogom közre határozottan arcát és elérem, hogy szemembe nézzen.-Nekem elég van, tökéletes, és legkevésbé sem érdekel, hogy a világon más mit gondol rólad. De kezdhetnél olyan földi dolgokkal is, mint a legtöbb ember. Tudod, felcsapni az újságot, a laptop tetejét és álláshirdetéseket nézegetni. Nem fog semmi az öledbe pottyanni. Ahogy a jó ötlet is csak egy jó ötlet, amíg nem jársz utána, hogy milyen vonzata van. Mik a szabályok és a többi.-tanácsolom, ajkamon óvatos mosollyal, amiről nem tudom, hogy félelmet tükröz-e, amiért kicsit azt érzem, hogy ellene beszéltem, vagy csak a bizonytalanságomról ad tanúbizonyságot, amit nyilvánvalóan eddig is éreztem.-Szeretlek, csak jobban szeretlek akkor, mikor nem vágsz ilyen reményvesztett arcot és nem teszel úgy, mintha a világ összes fájdalma a tied lenne. Itt vagyok és nem megyek sehová, szóval jó lenne, ha összeszednéd magad és a sarkadra állnál. Már csak a leendő gyereked kedvéért is. Nem azt akarom neki mesélni, hogy az apja fülét farkát behúzva elkönyvelte magát évekkel ezelőtt egy haszontalan alaknak.-kérem, mert őszintén kétségbe ejt, hogy ennyire letört, mint a bili füle. Nem akartam mást, csak egy kis csillogást látni a hirtelen fakóvá vált tekintetbe, így magamhoz húzom, csókot nyomok homlokára, és magamhoz ölelem, ujjaimmal hajába túrva. Tudom, hogy látja arcom rezdülését, hogy vívódok, a józan és a szeretetemnek hála keltett gondolatok között, amik próbálják a racionalista gondolatokat elengedni és kicsit szállni hagyni az optimista kilátásokat...

Körülbelül erre számítottam Les-től, és a legrosszabb, hogy részben igaza van. De csak részben. Igen, kockáztatnék... de ahogy mondani szokták, kockázat nélkül nincs siker.
- Igen, hát ez az - dünnyögöm csüggedten, és az asztalra könyökölök. - Ezért tépelődöm már napok óta magamban. Tudod... - nézek fel aztán az omlettből szerelmemre - te olyan munkát végzel, amit szeretsz. Én is ilyet szeretnék. Ahol magam ura vagyok, ahol kiélhetem azt az érzést, amit te a motorok mellett. De az tagadhatatlan tény, hogy noha jogom van normális munkához, ahhoz nincs, hogy kockára tegyem a megélhetésünket - támasztom az arcomat a tenyerembe elkeseredve. - Bárcsak tudnám, mi az ördögöt tegyek! - teszem aztán hozzá. - Hacsak... nem, közbe ne szólj! Hacsak el nem adom a lakóautót. Figyelj, ez már szóba került egyszer-kétszer, de mindeddig lebeszéltél róla. Viszont abból a pénzből elindíthatnám a saját vállalkozásomat. Ha belebukom, hát... nem azt a pénzt veszítem el, ami a kettőnk közös jövőjét, vagyis hármunkét hivatott megalapozni. Ha viszont a megérzéseim nem csalnak, és beindul az üzlet, akkor már te sem sajnálnád a lakóautót. Talán vehetünk helyette majd másikat. Jobbat, szebbet is - magyarázkodom, aztán keserveset sóhajtok, az orrom meg már csaknem az omlettbe lóg a kesergéstől.
- Néha úgy érzem, hogy egyszerűen nem vagyok én jó a világon semmire - mondom ki azt az érzést, ami azóta rágja a lelkemet, hogy rövid úton lapátra tettek.

Hallgatom, de olyan áhítattal és döbbenettel, hogy még szemeim is elkerekednek az ötlet kibontakozása hallatán. Az omlettben turkálva nem tudom melyik részt mondjam ki először, így inkább a narancslevembe iszok és próbálok ezzel is némi időt adni magamnak. Őt viszont a csendességem tudom, hogy elkezdi kizsigerelni, ezt a részt ár ismerem.
-Hűű, mármint hűű...-nyelek nagyot, némi omlettet hagyva a tányéromon.-Ez egy jó gondolat, de a szépséghibát, ahogy te hívtad, jól kiemelted. Az egy elég nagy szépséghiba.-hívom rá fel figyelmem, és nem tudom, hogy ezzel végleg elkeserítem-e vagy inkább felhúzom az örök optimizmusommal.-Néhány ezer dollárt? Ugye most hallottad magad?-nézek rá ismét elkerekedő szemekkel, de ez már nem a csodálkozásom jele, inkább a meglepettségem és a hüledezésemé.-Ha elbukunk annyit... Jelenleg, ne vedd magadra, de attól a néhány ezer dollártól érezhetjük úgy, hogy nem vagyunk a totál csőd szélén.-hívom rá fel figyelmem, talán kicsit hevesebben, mint szerettem volna. Nem mérges voltam, de furcsa érzés töltött el.-A rengeteg engedély, a rengeteg szabály, mire beindul, már, ha a turisták valóban vevők az ilyesmire... hisz a város hemzseg a kajáldáktól.-állok fel, mikor az utolsó falatot már nem vagyok képes lenyomni a torkomon. A mosogatóhoz sétálok és a narancslé helyére egy pohár vizet töltök.-Gondoljuk át,egy kicsit. Nem akarom ezt elveszteni. Sem a leendő gyerek...-nézek rá, mert tudom, hogy talán az aggódásom most kicsit messze ment, így szemembe némi félelem is szökik, amiért mindezt ilyen hévvel adom neki elő.

- Ezt akár már holnap is elintézhetjük a hivatalban, ha addig meg nem gondolod magam szerény nevemet illetően - válaszolom, aztán kérdésére turkálni kezdek egy zöldborsót az omlettben.
- Nem, nem akarom átalakítani a lakókocsit. Inkább vennék egy másikat - bököm ki aztán, majd mikor Les vet rám egy meghökkent tekintetet úgy döntök, hogy bővebben is elmagyarázom a dolgot. - Emlékszel, mikor először azt mondtam, hogy lehetnék a magam ura is? Bárhogy is rágom meg a dolgot, újra és újra ide lyukadok ki. Ha vennék egy lestrapált lakókocsit, és átalakítanám, lehetne egy saját büfém. Árulhatnék igazi streetfood kajákat... hamburgert, hot dogot, gumbót, po-boy szendvicset, gyrost és ilyesmit. A városban, bármerre is jártam, nem nagyon láttam hasonlót, csak olyan éttermeket, ahová beülnek a népek. Itt rengeteg turista mozog, biztos vagyok benne, hogy szívesen vennék, ha a nézelődésre való idejük egy részét nem kéne egy kajáldában üldögélésre fordítaniuk. Ahogy láttam, eddig bejött neked a főztöm, remélem ez nem csupán elfogultság. Szóval, belevághatnék... - vonogatom a vállamat. - Én lennék magam főnöke, és senki nem rúghatna ki. A dolog szépséghibája most már csak egy valami. Szükségem lenne a pénzre, a nyeremény maradékára. És ezért hezitálok még a dolgon. Mert ha a dolog bejön, ezt a pénzt bőven megsokszorozhatom. Ha nem... akkor viszont elbuktam néhány ezer dollárt - sóhajtok végül fel. A felelőtlen költekezéstől és felelőtlen gondolkodástól most már visszatart a tény, hogy nem csak saját magamért vagyok felelős.

Elmosolyodva figyelem, ahogy méreget, hogy emlékezteti magát és engem is, hogy a nevem kapcsán nem szálltam vitába, megértette az én nézőpontom is.
-Hát, ehhez már csak egy papír kell és végleg az enyém lesz. És szeretném, ha az lenne.-mosolygok határozottan, valószínűleg ezzel épp annyira meglepve őt, mint saját magam is.
De aztán kiadom az utasítást és hagyom, hogy ő az omlettel foglalkozzon, míg én megterítek, s helyet foglalok. Az újságot gondosan félre teszem és terveim szerint kivágom később a cikket, s ha nem is keretbe, de szeretném eltenni. Soha, senki nem tett értem ilyesmit, ez viszont olyasmi volt, amire mindig is emlékezni akartam.
Mikor végre elkészül a reggeli és leül velem szembe, kérdésére hunyorogva döntöm oldalra fejem.
-Mik a terveid?-szegezem neki a kérdést kíváncsian, míg egy falatot a villámra véve úgy csinálok, mintha próbálnák a gondolataiban olvasni.-A lakókocsi marad, nem alakítjuk át. De bármi másban támogatlak. Amíg nem idegeneknek kell ücsörögnie a teraszunkon és nem én leszek a felszolgáló. A forró nacit azt hiszem megtartom a te örömödre.-mosolyodom el alsó ajkamba harapva, majd várom, hogy mivel hozakodik elő.

Kissé csalódottan nézem, ahogy Les megszabadul a ragtapasztól. Igazán kár, aranyosak voltak együtt, szerelmem és Mickey egér párosa. Aztán ebből a csalódottságból kiragad a reggeli újság érkezése, és míg Les átfutja a sorokat, én lefoglalom magam az omlett hozzávalóinak elkészítésével. Csak akkor áll meg kezem a sajtreszelő felett, mikor Les felkel az asztaltól. Nem szól egy szót sem, csak néz rám, de ez a tekintet többet mond annál, mintha monológot tartana. Minden érzelme ott tükröződik a pillantásában, és megnyugszom ezt látva. Főképp akkor, amikor felágaskodik, és megcsókol, lassan, lágyan, érzékien, aztán a meghatottság a visszájára fordul: a szavak, amiket mond, csaknem könnyet csalnak a szemembe. Mit számítanak a veszekedéseink, az apró viták és néha a nézeteltérések? Tudjuk, mit jelentünk a másiknak, és ezekért a pillanatokért érdemes túljutni mindenen, de mindenen. Ezek a pillanatok a közös életünk értelmei.
- Örülök, hogy tetszik így a neved - mondom aztán kedvesen, és átölelem Les derekát. - Amikor felvetettem, hogy a nevemet felvehetnéd, láttam, hogy nem nagyon vagy elragadtatva az ötlettől. Nyilván fontos neked a saját neved, és ezt megértem. Gondoltam, talán így nem lesz ellene kifogásod. A saját neved, mégis benne van, hogy hozzám tartozol - simítok végig Les arcán, aztán tréfásan szalutálok, ahogy kifordul a karjaim közül, kiadja a reggeli iránti igényét, és szorgoskodni kezd körülöttem.
- Igenis, asszonyom! - állok vigyázzba egy pillanatba, aztán gyorsan összedobom az omlettet. Beborítom a tojásokat a serpenyőbe, megszórom bőven zöldborsóval, a tetejére szórom a sajtot, aztán mikor emelkedni kezd megfordítom. Még néhány perc, aztán lekapcsolom a tűzhelyet, és máris ínycsiklandozó illatok szállnak a konyhában.
Becsületesen fele-fele alapon kiosztom az ételt, aztán leülök az asztalhoz, és nekiesek a kajának, mint aki ki tudja mikor evett utoljára.
- Mondd... - nézek fel aztán az omlettről Les-re. - Szerinted a város népe mit szólna a konyhaművészetemhez? - kockáztatok meg egy látszólag apró és lényegtelen kis kérdést, amivel talán felvezethetem az ötletemet - kérdés, mit szól majd hozzá szerelmem.

A reggeli gyors ébredés szó szerint fejbe vág, és szédületesen hat rám. Ölbe kapva visz el a konyháig, én fintorogva fogom fejem, és mikor a ragtapaszt a homlokomra nyomja, elfintorodom.
-Életed értelme boszorkány. Ezt ne felejtsd el. De az omlett jól hangzik.-mondom morcosan, majd kedvesen mosolyogva, letépve a ragtapaszt és helyre igazítom a felhasadt bőrt és visszaszorítom a pukli növekedését, ami emlékeztetne a ma reggelre.
Figyelem, ahogy pördül, fordul, elém tolva a kávém, aminek láttán felcsillannak szemeim, és egy mosollyal díjazva kortyolok bele a habba. Ő közben a hűtőben turkál, majd sebesen megfordulva az ajtóhoz lép és behozza az újságokat. Fogalmam sincs mitől lett ennyi energiája, de kezdem irigyelni.
-Hmm, lássuk.-fogom kezembe az újságot, amit készségesen kinyitott az adott oldalon, és olvasni kezdek, figyelmesen és minden szót elraktározva agyamban. Érzem, ahogy elönt a melegség, hogy tarkómtól végigsiklik gerincemen egy kellemes bizsergés, hogy alsó ajkamba harapva próbálok összeszoruló torkomnak ellen állni, s a lágy mosolyom mellé nem engedem, hogy csillogó szememből egy sós könnycsepp is alább guruljon.
A nevem, Leslie Elisabeth Shay-Wolfswood és a férjed szó láttán egyszerre pirulok el, szorul össze még jobban gyomrom és a pillangók úgy kezdenek bennem röpködni, hogy szinte beleszédülök. Nem nézek rá, mégis érzem fürkésző tekintetér, ahogy reakciómra vár, viszont én talán aljasan, de kitartóan bámulom az újságot, kicsit élvezve a helyzetem, ízlelgetve a szavakat, hagyom magam, hogy a pillanat úgy járjon át, mintha az életem is ettől függne.
Felállok, lassan, kimérten, tekintetem övébe fúrom, de még mindig nem mondok semmit. Szavak nélkül is beszélek, és tudom, hogy érti minden mozdulatom. Lábujjhegyre állva, lassan csókolom meg, de még mindig élvezkedve az idegen, mégis lehengerlő érzelmekben.
-Neked adom a testem, hogy ketten eggyé váljunk. Neked adom a lelkem, az idők végezetéig.-suttogom homlokom övének nyomva.-Bár kicsit hosszú, de tetszik. Leslie Elisabeth Shay-Wolfswood...-ízlelgetem mosolyogva. Tudta, hogy saját nevemtől sosem válnék meg. Ez az egy emlékeztetett arra, hogy volt családom valamikor. Hogy volt egy anyám, aki rég meghalt. De így lehettem az, aki voltam és vetítette elém a jövőm.-Na csináld azt az omlettet, mielőtt felfallak reggelire.-tolom el magamtól, sugárzó mosollyal lépek mellé, hogy elkezdjem megteríteni az asztalt, elővéve a tányérokat és a narancsléhez a poharakat.

(nappali)

Óvatosan leteszem Les-t a konyhaszékre, az asztal mellé, aztán amíg sziszegve tapogatja a homlokát, lefőzöm a kávét, felturbózom az övét egy nagy adag tejszínhabbal, még fahéjat is szórok a tetejére, és elé teszem.
- Nagyon fáj? - mosolygok, lehajolva szemügyre véve a fejét, aztán kihúzom az egyik fiókot, és egy rajzfilmfigurás ragtapaszt nyomok óvatosan a már szemmel látható kis puklira. Távolabbról vigyorogva szemlélem a művemet, majd kinyitom a hűtő ajtaját.
- Mit szól az én életem értelme egy napindító omletthez? - érdeklődöm. - Mondjuk, narancslével - teszem hozzá, de még mielőtt Les válaszolhatna, valami hallhatóan csattan a bejárati ajtón, mire elengedem a hűtő ajtaját, és egy rikkanással kiporzok a konyhából. Egy perc múlva vissza is térek, a városi napilapot lóbálva a kezemben.
- Hm... elvileg itt a hirdetésem - vonogatom a szemöldökömet. -Tessék, élvezd végleg ki a győzelmedet - nevetek aztán jókedvűen, és Les elé tolom az újságot, majd amíg ő olvas, addig ténylegesen hozzákezdek az omlett gyártásához. Fél szemmel közben persze azért odapislogok rá, hogy lássam, milyen reakciót váltanak ki belőle a szavaim, amiket tegnap nem láthatott.
A hirdetést ugyanis ezzel a szöveggel adtam fel:

"Emlékszem, karácsony közeledett... Az első igazi ünnep az életemben. Ünneplőbe öltözött utcákkal, szépen díszített fával, sok-sok finomsággal, talán szeretettel, békességgel, töltődéssel. És ajándékokkal. Sok-sok ajándékkal... de nekem csak egy kell. Egy ajándék. Az igazi. Aki nem ünneptől függ, nem karácsonytól, húsvéttól, születésnaptól. Mert amikor megkapom, az a nap karácsony, húsvét, születésnap. Ünnep. A legcsodásabb ünnep. Az Ajándéktól. Az Igazitól. Tőled. Lehet sok "nagy Ő", de mindenkinek csak egy olyan adatik, aki kiforgatja minden sarkából az életét - és nekem az Te vagy. Az én csodálatos, gyönyörű feleségem, Leslie Elisabeth Shay-Wolfswood. Te vagy a mindenem, és veled akarom leélni az egész életet. Azt mondják, jöjjön bár jó, bár rossz... de ha te mellettem vagy, tudom, hogy semmi rossz nem jöhet. El nem mondható, mennyire szeretlek.

Férjed, Chriest Wolfswood"

Látom, ahogy lerakja az újságot, én pedig némileg félve pislogok rá: kissé aggódva várom, hogyan reagál a névhez, hogy a sajátomat is hozzá csatoltam az övéhez.

Próbáltam nem foglalkozni a ténnyel, hogy ha az ő pártját fogom, nem fogom megérteni Hays oldalát, fordítva viszont épp ellene lépek egyet. Láttam a sebeket, orromban keveredett két ismerős szag, a vér és a testvérem szaga. Nem tudtam, mennyire hibáztassam vagy mennyire ne. Nem tudtam, hogy ne mondjam ki azt, amit ki akarok, vagy inkább egyenesen, gondolkodás nélkül cselekedjek. Legszívesebben rávilágítottam volna, hogy ez a város nem olyan, mint a többi, nem rohangálhat ide-oda, és nem várhatja, hogy egy alfa jól fogadjon egy idegen másikat, még akkor se, ha az jelen esetben a tulajdon testvérének a férje. Én sem rohangáltam volna csak úgy az ő területükön.
-És ha baj lesz? Min fog változtatni? Bár nem vagy a halálodon, jól sem vagy.-makacskodom, igaz abban is reménykedem, hogy idővel meg tudjuk beszélni a történteket, normális, kulturált ember módjára.
-Azt még meglátjuk. Nem tépem le a fejed, de...-harapom el mondandóm, és inkább megrázom fejem és nem fejezem be a mondatot, ellenben a gyógyulására koncentrálom a beszélgetést.
Feláll és a szoba felé kezdem irányítani, mire már egészen más hangnemben szólunk a másikhoz. Bár a szag, amit áraszt magából cseppet sincs ínyemre.
-Fürödj meg, különben elájulok a szagodtól. De már az is nagy segítség lenne, ha beleülnél egy kád vízbe, közbe helyrehoználak. De rettentően idegesít Hayley szaga.Mert csak emlékeztet rá, hogy milyen helyzetbe hoztál.-épp csak kezem nem kapom a szám elé, de végre kinyögöm azt, ami böki a csőröm, és tudom, hogy ez arcomra is kiül semmi perc alatt.-Kérlek, csak ne nehezítsd meg.-kérem, mielőtt ellenkezhetne, és próbálom hangom kedvesebbé varázsolni, ám arcomon minden izom megfeszül, és szememben csillogó aggodalmam eltörpül emellett.

|| Háló

Csak egy mérges-megbántott pillantással tudatom, hogy a szavai igenis rosszul esnek. Oké, hibás vagyok, az tény, mert nem figyeltem, elragadott a vadászat heve, és az ösztön. De az isten szerelmére, miért kell azonnal dúvad módjára rárontani arra, aki egészen véletlen másik falka területére téved? Nem jelöltem körbe a területet, magaménak követelve, és nem kerestem a bajt direkte. Hayley Marshall megvárhatta volna a napkeltét, és kulturált emberek módjára megbeszélhettük volna a dolgot, mit keresek ott, és ki is vagyok. Akkor nem lenne Les olyan helyzetben, hogy nem tudja, kit szúrjon le, és kit sajnáljon, plusz én sem úgy festenék, mintha darálóban vagy mozsárban töltöttem volna az éjszakámat.
Végighallgatja a történetemet, és látom, hogy szaporán nyeldekel, alighanem azért, hogy magába fojtsa a véleményét. Helyette odalép, és felsegít a székből, én pedig kénytelen vagyok elfogadni a támogatását, mert magamtól elég nehezen megy a mozgás. A farkaslét gyorsan gyógyítja a sebeket, de ezeket egy másik vérfarkas okozta, szóval mégsem megy a dolog annyira könnyen, mint máskor.
- Nem lesz gond abból, ha ma nem mész be? - kérdezem. - Csak mert nem szeretném, ha utána azért is én lennék bűnösnek kikiáltva - teszem hozzá. Már így is úgy érzem magam, mint az elítélt a nyaktiló felé közelítve, mert tisztában vagyok vele, hogy a "később megbeszéljük" dolog sem lesz egy fákylásmenet, vagy egy jutalom.
- A tegyük rendben dolgot úgy érted, hogy nem, nem fogsz megölni, mert szeretsz, vagy úgy, hogy megvárod amíg újra ép és egészséges leszek, és akkor téped majd le a fejem? - próbálkozom meg egy halvány mosollyal, hátha feloldom kissé a nem épp rózsaszín légkört, aztán megállok, ahogy Les szemügyre veszi számos sérülésemet.
- Bármi is kell, nem számít. Örülnék, ha kissé összefoltoznál. A te erőddel egy perc, és vége, anélkül meg egész nap nyögdécselhetnék. Ugye segítesz? - vetem be a jól bevált boci tekintetet, amitől a kőszikla is meglágyulna.