Valahogy próbáltam egyensúlyt teremteni a gondolataim, a jelenem, a tegnap estém és a történtek között. Világossá vált, hogy valami nincs rendben köztünk ismét, és az okokat, mivel nem is keretük még, még nehezebben kezeltem az ilyen helyzeteket. A pláne, hogy éreztem a testvérem szagát is rajta. Úgy éreztem, hogy két szék közé estem, teljesen mindegy, hogy kinek a pártját fogom, valakit így is, úgy is "cserben hagyok".
-Nem ezt mondtam, de igen, ahogy ismerlek, igen.-meggondolatlanul hagyják el a szavak szám, s mivel ő sem volt éppen jó hangulatában, nem hiszem, hogy azt gondolná, ezt nem szándékosan vágtam a fejéhez és végképp nem gondoltam komolyan. Mégis nehezemre esett volna gondolkodni, s a kimondott szavak belőle is könnyedén jutnak el dühöngő elmémig.
Ajkam összeszorítva parancsolok megálljt az előtörni készülő szavaknak, és inkább csendben szorítom ökölbe a kezem, mikor kikapja belőle a csirkét, minthogy meggondolatlanul megint engedjek mindannak a szóáradatnak, ami a helyzeten csak ronthat.
Percek telnek, ahogy beszél, hallgatom a történetet, miközben a konyhapultnak támaszkodom. Figyelem, ahogy feláll, ahogy próbálkozik, mire mellé lépek, és átölelem úgy, hogy meg tudjon bennem támaszkodni.
-Hagyjuk. Tegyünk rendbe, ma nem megyek be dolgozni. Pihenned kell.-hangomban megbújik az aggódás, de valami fura, abszurd elegyet alkot azzal a sejtelmes semlegességgel, ami rám a legkevésbé sem volt jellemző.-Majd megbeszéljük a történteket, ha jobban vagy.-remélem így is lesz, mert túl sok kérdés forog most a fejemben, amivel nem tudok és nem is akarok foglalkozni, mégsem hagynak nyugalmat elmémnek. Az viszont biztos jele volt ennek, hogy tereltem és inkább elhessegettem a problémát, mintsem azonnal meg akarjam oldani.-Össze tudlak foltozni, semmi perc alatt, de ahhoz kellene ez meg az.-vizsgálom meg közelebbről is a sérüléseket.

Na tessék. Ennyit az elképzelt apokalipszisről, ami ténylegesen ki is tört. Valahogy előre tudtam, hogy ez lesz, mert ismerem már Les ezen oldalát. Nem csoda, hogy kiakadt, bár ha jobban megnézzük, nekem is bőven van rá okom.
Ilyen dühösnek viszont még tényleg csak nagyon ritkán láttam. Úgy sziszeg, mint egy köpködő kobra, és olyan elánnal indul meg felém, mintha minimum el akarna taposni. Meghökkenten hátrálni kezdek előre - a székkel egyetemben - amíg el nem érek a falig, de még szinte lélegzetvételnyi időt sem hagy nekem, máris úgy soroz meg szavaival, mintha balegyeneseket öklözne belém. Ettől viszont átkattan bennem az a bizonyos kapcsoló, és az eddig érzett bűntudat és lelkifurdalás valami teljesen másba fordul át.
- Örülök, hogy hazajöhettem az én kedves, szerető, gyengéd feleségemhez. Egyébként itthon van? - kérdezem meglehetősen epésen. Jellemző, hogy meg sem kérdezi, mi történt. Ahogy megérzi rajtam a testvére szagát, azonnal én vagyok felelősként elkönyvelve természetesen. Még úgy is, hogy annak a Hayleynek vagy kinek haja szála sem görbült, én meg úgy jöttem haza, mint egy sebesült partizán.
- Hát persze, csak nekem mehetett el az eszem, mi? - dühöngök, kb már olyan hangnemben és hangerőséggel, ahogy ő is. Szívesen felpattannék a székről, de gyanítom, eltartana egy ideig, inkább az ülve zsémbelést választom program gyanánt.
- Nyilvánvalóan nem igazán érdekel az én verzióm, de ettől függetlenül úgy hiszem, elmondomom. Képzeld, tényleg a parkban voltam, a saját külön bejáratú bokrom alatt, és sima lett volna az éjszaka, ha nem éppen előttem baktat el az a nyúl - fújok nagyot. Emlékemben még él a bamba ábrázatú tapsi meglepett ábrázata, amikor egy jól megtermett farkassal találta magát szemben. - Egy bizonyos fokig képes vagyok az öntudatom megőrzésére átváltozva is, de farkas voltam, ráadásul éhes. Vess rám keresztet érte - morgom, aztán visszaveszem a húst Les kezéből, és egy mordulással újfent az arcomra csapom. - A lényeg, hogy üldözni kezdtem azt a dögöt, egészen az erdőig. Úgy belefeledkeztem a vadászatba, hogy mire észbe kaptam, már egy másik falka területén jártam. Azonnal sarkon is akartam fordulni, mert nem kerestem a bajt, de addigra már a nyakamon is volt a kedves testvéred. Szintén négy lábon - mesélem a történteket, meglehetősen zabosan. - Úgy esett nekem, mint egy őrült. Gyanítom csak azért nem harapta át a nyakamat, mert eljött a hajnal, és elkezdődött a visszaváltozás. Legalábbis nálam. Ahogy észrevettem, ő... - rázom meg a fejem, elnapolva a problémát, hogy a jelek szerint őt nem nagyon érintette a holdfázis, akkor és úgy vedlett vissza emberré, ahogy akart. - A lényeg, hogy amikor közölte a nevét, már tudtam, ki az, még akkor is, ha nem láttam előtte. Nem mondom, hogy szívbeli barátok lettünk, de azért nem is nyírtuk ki egymást - nézek Les-re durcásan. - Szóval bárhogy is gondolod, nem én kezdtem a balhét. De nem muszáj persze hinned nekem, ahogy értem aggódnod sem. Ha gondolod, nyugodtan menj, nézd meg, ő jól érzi-e magát. Én addig megnyalogatom a sebeimet, aztán bedőlök az ágyba. Remélem arra ébredek, hogy egy rémálom volt az egész - motyogom még az orrom alatt tényleg megbántódva, majd igyekszem feltápászkodni a szék ölelő karjaiból - kb olyan lendülettel és intenzitással, mint az öregek otthonának valamelyik lakója.

Az éjszaka túl lassan telik, s csontjaim fájnak, de ellenállok. Kitartóan, miután elmosogatok és elpakolok, na meg kitakarítok ott, "ahol a papok táncolnak", lefürdök és lefekszem. Aludni ilyenkor nem sokat tudok, a gondolataim viszont mintha önálló életet élnének, s hiába próbálok megálljt parancsolni magamnak, nem tudok. Nem jön álom a szememre, ellenben rossz érzés kerülget, és még rosszabb ébreszt reggel. Fogalmam sincs, mikor és hogyan alszom el, reggel mégsem érzem magam fáradtnak. Korán ébredek, mint mindig, és hogy a reggelit megelőzzem, a tegnap félbehagyott mosást is befejezve, kiteregetek, majd felöltözöm.
Hallom, hogy csukódik az ajtó, mire nagy elánnal indulok a konyha felé, arcomon mosollyal, még annak ellenére is, hogy nem éppen a legszebb módon váltunk el tegnap este.
Amikor viszont odaérek a konyhába, nem épp az a látvány fogad, mint amit elképzeltem. Szeme alatt egy csirkecombbal ücsörög, és érzem a vér szagát, ahogy hirtelen, szinte azonnal megérzek még egy ismerős szagot.
-Mi a francot csináltál? Nem arról volt szó, hogy lefekszel egy bokor alá és...-lépek elé, de olyan sebességgel, mintha én magam is vámpír lennék. -Ne....-sziszegem, ahogy szinte biztosra veszem a szag forrását.-Elment az eszed? Mi a francot kerestél a Hayley területén?
És mi a francot képzeltél?-szegezem neki a kérdést, elkapva kezét a szeme elől, nem túl kedvesen, hogy az alatta lévő dagadt, véraláfutásos szemet is megvizslathassam. Tele van kék-zöld foltokkal, karcolásokkal, ami farkas alakjának hála már gyógyult valamicskét. Jelenleg mégis dühös vagyok és nehezen, szaggatva veszem a levegőt ennek hála.-Hozok kötszert, bár először le kellene fürödnöd, mielőtt nagyobb bajok lennének.-próbálom visszafogni magam, ám soha nem látott erő jár át, s a kezemben lévő fagyos húsban lévő csont recsegni kezd a szorításomnak hála. Mi a francot képzelt? És mit keresett a testvérem falkájának területén?

(erdő)

Ez az éjszaka nem éppen úgy sikerült, ahogy azt előre terveztem. Jelenleg úgy festek, mint egy nem túl dicsőséges csata utolsó túlélője, és tudom, hogy ezért is meg lesz mosva a fejem jó alaposan. Az meg, hogy a park helyett az erdőbe mentem, ráadásul tetézve mindannak tudatával, hogy mi történt - nos, csodálkozom, ha Les nemes egyszerűséggel nem fog a küszöbre rakni - még akkor is, ha nem teljes mértékben engem terhel a felelősség a zűrös éjszakáért.
Ahogy benyitok a házba, a hálószoba környékről hallom Leslie motoszkálását, és bízom benne, hogy lesz néhány másodpercem, hogy kissé összeszedjem magam, még mielőtt szembekerülök vele, ámbár ez egyenlő lenne egy kisebb csodával. A ruháim koszosak, itt-ott el is szakadtak, a két kezem tele karmolásokkal, mintha egy rózsabokorban hemperegtem volna az éjjel, a szemem alatt pedig - érzem ahogy megtapogatom, hogy már most feldagadt - alighanem olyan monokli virít, mintha három sminkes dolgozott volna rajtam egészen hajnalig.
Elkecmergek a hűtőig, a fagyasztóból kiveszek egy jókora darab jeges húst, majd felhajtok egy jó nagy pohár vizet. Aztán levágom magam a konyhaasztal mellé egy fáradt-kínlódó nyögéssel, és a sertéscomb egy jókora cuppanással landol a szememen. Most, ebben az állapotomban - plusz ezzel a "szemkötővel" minimum olyan lehetek, mintha egy kalóz érkezett volna a házba, hogy áldozatot raboljon a váltságdíj érdekében.
Aztán meghallom Les lépteit a konyha felé közeledni, és igazából nem tudom eldönteni, miért is fohászkodjak inkább: hogy legyen megértő és ne szedje le a fejem, vagy ha már meg akar ölni, akkor lehetőleg gyorsan és fájdalommentesen tegye.

Csak jót röhögök, mikor Les kissé durcásan pillant rám a megjegyzésem után, de persze kb ő is annyira veszi komolyan a sértődését, mint én. Mindenesetre hamar átlát a szitán, hogy hiába cukkolom a nő külsejének leírásával, egy sejtemet se mozgatta meg bennem az a magakelletés. Lehet, hogy régimódi fazon vagyok, de még mindig úgy tartom, a férfi hódítson, és szemelje ki a nőt, ne pedig fordítva. Olyankor mindig úgy érzem magam, mintha egy tank rohanna le.
A dicséretem hatására ő is úgyanúgy húzza ki magát, ahogy én is tettem néhány perccel ezelőtt, és - csak hogy visszavágjon - a saját külsejét kezdi tömjénezni. Nem mintha nagy szüksége lenne rá...
- Khm, khm... - köszörülgetem a torkomat, mikor a méreteire tereli a szót, és nem tudom megállni, a szemem úgy tapad oda, mintha soha többé nem akarnám levenni a két kerek domborulatról. - Igen, ez tagadhatatlan - fixírozom még mindig a mellei vonalát, és nagyon nyelek közben. Azt nem lehet tagadni, hogy tényleg tökéletesek voltak. Más számára talán nem... ízlés dolga. De az én számomra gyönyörűek voltak, és igazából azt hiszem, mások is osztották volna a véleményemet, bár rohadtul nem örültem volna, ha mások legeltetik a szemüket azon, ami az enyém. Vagyis, a tulajdonosuk az enyém.
A kérdésemet viszont válasz nélkül hagyja, és mosogatni kezd. Nem sértődöm meg, és nem is nógatom a válaszért, tudom, hogy úgyis meg fogom kapni, ha türelmesen várok. És lám, nem csalódom: mire a tányérom kiürül, megáll mögöttem, és testem minden idegszálán végigfut az a csodálatos, borzongató érzés, amit a puszta érintésével képes kiváltani belőlem.
- Ezek szerint el tudod nézni a férjednek, ha néha egy bunkó alak, mert akkor is szereted, ha épp a puszta pillantásoddal megölnéd? - kérdezem évődve, majd felkelek, és magamhoz húzom Les-t. - A mai naptól a sablonos szövegek lesznek a kedvenceim - mormolom lágyan, aztán hunyorogva nézek Les szemébe.
- Nincs kedved átmenni a hálóba? Nem, nem azért... - teszem hozzá gyorsan. - De ott is van valami, amit szeretném, ha látnál - hallgatok aztán el. Remélem, a szétszórt virágszirmok visszafogott romantikája is hatással lesz rá.

Les dicsérő jelzője hallatán kissé elpirulok, ezúttal viszont a tökéletes büszkeségtől. Rám aztán senki nem mondhatja, hogy anyatejjel szívtam volna magamba a romantikát, szóval egy-egy ilyen alkalom, mikor megmutatkozik, hogy annyira mégsem vagyok ezen a téren reménytelen, valahogy köbcentiket emel az önbizalmamon, meg centiket a testmagasságomon, ahogy kihúzom magam. Kinek ne esne jól azt hallani, hogy sikerült élete szerelmét levennie a lábáról?
Aztán miközben a pezsgőt öntöm, és Les tesz egy megjegyzést a túl rövid pórázra, képtelen vagyok heccelődés nélkül hagyni a monológját. Felveszem a mártírarcot, amivel tudom, hogy minimum egy szemforgatásig vagyok képes juttatni vele.
- Nem, szívem, te olyan nő sohasem leszel - nyomom meg erőteljesen az utolsó szót, jelezvén, hogy értse: már most olyan. Aztán az előbbi mellkasfeszítéssel ellentétben most kissé összehúzom magam, mert nem szeretném, ha a kezemből kireppenő pezsgősüveg, vagy egyéb berendezési illetve használati tárgyak csúf, kék-zöld nyomokat hagynának rajtam. Szerencsére a bosszú ezen vállfaja nem érkezik meg, csak némi megvető fújást kapok rá, mintha egy bosszús macska reakcióját látnám, és magamban jót mulatva foglalok helyet a másik székben, szemben Les-el. A jelek szerint a már megszokott légkör visszatért: amikor is élvezettel szívjuk a másikunk vérét.
Abban pedig biztos voltam, hogy az éppcsak elejtett megjegyzésemet nem fogja kommentár nélkül hagyni. Naná, hogy máris érdeklődik a kávézóban történt "afféromat" illetően.
- Hogy nézett ki az illető? - könyökölök az asztalra, és elgondolkodva nézek bele a virágok vörös színébe. - Hát, először is, hosszú, vörös hajzuhatag. Selymes, lágy fényű... ekkora mellek - mutatom két kézzel, jó húsz centire a mellkasomtól. - Csábos mosoly, tökéletes alak... és mindezt összevetve, nemes egyszerűséggel egy jókora r*banc volt - vonok aztán vállat vigyorogva. - Ugyan édesem, az ilyenekből pont tizenkettő egy tucat. Ha független lennék is maximum egy órára tarthatna számot az érdeklődésemre. Szerinted kockáztatnám a házasságunkat, meg téged, egy ilyen nőért? - kérdezem. - Mellesleg, hamar leleplezte a jellemét. Amikor meglátta a jeggyűrűmet, amit elég hangsúlyosan mutogattam, olyan arcot vágott hirtelen, mintha citromos sz*rt szopogatna. És legszívesebben ledöfött volna a pillantásával - vágom fel a húsomat. - Les, téged szeretlek. Ha maga Athéné, a szerelem istennője kelletné is magát előttem, őt is elküldeném rövid úton a fenébe. Apropó, ha már a kalandoknál tartunk: remélem közölted a saját delikvenseddel, hogy a férjed nem csak mázlista, de istentelenül jóképű, okos, ellenállhatatlan, és a világ legrugalmasabb idegrendszerével rendelkezik melletted - vigyorgok szélesen.

Nem kell sokat várakoznom, hogy az ajtó kinyíljon, és Les lépjen be rajta. Megtesz néhány métert, mire eljut a tudatáig, hogy mit lát. Felméri pillantásával az asztal terítékét, kínálatát, a konyha rendjét, majd felteszi azt a kérdést, amit tudtam, hogy el fog hangzani. Aztán mire kimondja az utolsó szót, meg is válaszolja magának a miértet, mire megrázom a fejem, és felkelek, hogy elé álljak.
- Egyrészt igen, ezért. Vedd egy bocsánatkérésnek. Nem a féltékenység miatt, hanem azokért a dolgokért, amit mondtam neked. Másrészt meg, a feleségem vagy, és szeretlek. Ez azt jelenti, hogy nem kell különösebb indok ahhoz, hogy ezt kimutassam, és egy kicsit elkényeztesselek. És ahogy emlékszem, virágot is már ezer éve kaptál tőlem - próbálok homlokráncolva visszaemlékezni. - Szóval, ne kérdezd, miért, csak élvezd. És igen, a vacsora nem az én művem, mert arra már nem volt időm. De gondoltam, azért majd ez is megfelel - fordítom a tekintetem az asztal felé. - Gyere - mosolygom el aztán magam, és kézen fogva Les-t, az asztalhoz vezetem, és úgy igazítom alá a széket, ahogy a las vegasi pincér tette velünk az étteremben.
- És hogy lásd, mennyire komolyan veszem azt, hogy alkoholtilalom lépett érvénybe a házban... - hagyom a mondatot befejezetlenül, viszont Les felé fordítom a behűtött pezsgő címkéjét, amin jól láthatóan ott virít a gyerekpezsgő felirat, és önkéntelenül is felnevetek azon az arcon, amit erre kapok.
- Szóval, ma dolgoztam, megleptelek, és lepöcköltem egy roppant nyomulós nőt a plázában - ülök le Les-el szemben. - Eseménydús nap volt. Remélem, a ma este már a nyugalom jegyében fog telni - öntöm ki a gyöngyöző italt a poharába.

(hálószoba)

Miután Les elriszálja lehengerlően ingerlő domborulatait munkába, rám szakad a csend - amíg ismét be nem kapcsolom a rádiót. A számítógép halkan csipogni kezd, és megjelenik mailben a mai lista. Elégedetten böngészem, egyrészt mert a tegnapinál sem ró rám több munkát, másrészt mert a tegnapi állapotomhoz képest kimondottan egyben, és rendben vagyok. Talán a farkasgének okozzák - a gyors gyógyulás képessége - hogy nem igazán gyötör a másnaposság.
Olyannyira belemerülök a főzésbe, hogy a végén azon kapom magam, hogy hangosan kornyikálok a rádióból zenével szinkronban. Alig hallom meg a csengetést, amivel a futár jelzi az érkezését.
Segítek a süteményeket bedobozolni, majd kihordani, és miután a furgon elhajt, rendet teszek a konyhába, de csakugyan igazi, csillogó, amolyan KÖJÁL-rendet. A mai esti programot erőteljesen rontaná néhány mosatlan tányér, vagy rendetlenség a konyhapulton.
Miután elkészültem, nem tart sokáig, csupán néhány percig, hogy magamra kapkodjam a dzsekimet és bakancsomat, majd felragadjam a motor slusszkulcsát. Van még időm az óra szerint, de jobb ha sietek, nehogy Les idő előtt érjen haza.


Hazaérkezvén már messziről látom, hogy a ház még sötét, és ettől megnyugszom. A jelek szerint nem késtem el semmivel. Ahogy a konyhába lépek, gyorsan le is teszem a szinte mázsás csomagokat a konyapultra, mielőtt összeszakadnék alattuk. Azt hiszem kimondhatom, hogy finoman szólva is kifosztottam a pláza élelmiszerrészlegét. Sütéshez szükséges alapanyagok, meg persze kajaféle alkotják a szatyrok tartalmának 90 százalékát, mert hát enni is kell, nem élhetünk a puszta szerelemből...
Elpakolgatok a szekrényekbe, és a hűtőbe, majd teszek egy újabb fordulót a motortól a házig, és a második körre hozom be mindazt, amiket a ma este kellékeinek szántam. Közben még mindig jókat vigyorgok magamban a plázában történtek miatt.... Miután szinte kiürítettem a tárcámat a boltban, úgy döntöttem, hogy szükségem van egy adag koffein-löketre, így hát beültem a legközelebbi kávézó egyik asztalához, valahol fenn a pláza emeletén. Igazán szét nem nézek addig, míg a szemem sarkából meglátok egy igencsak sűrűn ide-oda lebbenő hajzuhatagot. Mikor aztán szemügyre veszem a láthatóan magakellető hölgyikét - méghozzá igencsak szemrevaló nőt - elmosolygom magam. Ő nyilván biztatásnak veszi a gesztust részemről, pedig csak azon mulatok magamban, hogy vajon milyen arcot vágna Les, ha szemtanúja lenne ennek. Mindenesetre nem nagyon fordítok figyelmet a lányra, pedig ő aztán mindent megtesz ennek megváltoztatása érdekében, még arra is képes, hogy szinte az asztalra hajolva kirakja a melleit. Ez azért - férfi legyen a talpán, akit hidegen hagyna ilyesmi - meglehetősen odavonzza a tekintetem. A nő már azt hiszi, nyert ügye van, csábosan mosolyog, egészen addig, míg fel nem emelem a kezem, és meg nem billentem ujjamon a gyűrűt, jelezve, hogy ne is próbálkozzon, mert egyrészt foglalt vagyok, és hülye lennék megcsalni a feleségemet, másrészt nem élné túl a mai éjszakát, szóval az ő, saját érdekében is jobb ha olyat keres, aki hajlandó besétálni a hálójába. Erre aztán olyan csalódott képet kapok reakcióként, hogy még most, a ház konyhájában állva is halkan nevetgélek magamban rajta.
Noha megígértem Lesnek, hogy vacsorával várom, jobbnak láttam - és időszűkében kénytelen is vagyok - egy étterem kínálatára hagyatkozni. Megvettem hát a krémlevest, a húsokat és salátát, már nincs szükség másra, csak a tálalásra. A kiegészítőket is elrakosgatom: a mécseseket meggyújtom, illatuk hamar belengi a lakást, és a rózsák - egy tucatnyi hatalmas fejű, gyönyörű, vérvörös rózsa - az asztal közepére kerül. Már csak egy gyors forduló a szobában - ahol virágszirmokat szórok szét az ágyon - és halk zene hiányzik... és mikor - kissé kimelegedve ugyan a kapkodástól - de végre mindennel kész vagyok, leülök az asztal mellé. Már nincs más dolgom, csak hazavárni Les-t.

Úgy hadarok el mindent, az összes bennem élő érzelmet, mint mikor megrántják a vécé papír végét, és letekeredik az egész guriga. Egyszerűen képtelen voltam magamban tartani a szavakat, mert akartam, hogy érezze, hogy értse, mi és miért is mozgat engem... mert ha nem, akkor ez a mai este lesz az első szög a házasságunk koporsójába.
Nem tudom, sikerrel járok-e, mert leengedek a mondandóm végeztével, mint egy lyukas lufi, plusz erőteljes harcot vívok a kifelé kívánkozó alkohollal. Ez némileg leköti a figyelmemet, olyannyira, hogy csak az jut el ismét némileg gőzös agyamig, mikor Les szusszan egy nagyot, aztán talpra áll az előttem való guggolásból. Azt viszont tagadni sem tudnám, hogy mennyire megkönnyebbülök, mikor már jóval szelídebben és kedvesebben szól hozzám, mint az elmúlt csaknem 24 órában tette.
Úgy bólogatok, mint egy engedelmes, megszeppent kisfiú, mikor felveti az ötletet, hogy eltámogat az ágyig, feltéve, ha nem neki kell testem egész súlyát magával húznia, ami eleve hamvába holt ötlet lenne. Noha a farkaserő nem kicsi, de mégis férfi vagyok, és úgy esne össze a súlyom alatt, mint egy zsák.
- Oké - nyögöm ki végül, és igyekszem talpra állni, anélkül, hogy egymásba akadnának a lábaim. - Nem akarok többet inni. Sem most, sem máskor... csak ne adj okot a szomorúságra. Mert ha szomorú vagyok, akkor iszom - motyogom, többé-kevésbé értelmesen. - És ha iszom, beteg vagyok - teszem hozzá, mert a gyomrom eléggé tiltakozik a bevitt alkoholmennyiség ellen. - Le akarok feküdni - jelentem ki végül, és átfogom karjaimmal Les derekát. - Szeretsz? - kérdezem, félelemmel pislogva rá, mert jelenleg némileg tartok a választól. - Akkor is, ha bunkó és tapló vagyok?

Megbillent körülöttem a világ, és egy pillanatig biztosra veszem, hogy le fogok esni a székből, így hát - igyekezvén menteni a menthetőt - belekapaszkodom az asztal szélébe. A következő pillanatban rájövök, hogy nem fenyeget a dicstelen elterülés veszélye, csak Les guggol előttem, és emeli meg fejem két kezével, majd belenéz a szemeimbe. Az agyam tompa ugyan a bevitt alkoholmennyiségtől, a szavai mégis olyan tisztán jutnak el a tudatomig, mintha gyémánthegyű fúróval ütnének lyukat az alkohol mámorába.
- Tudom - suttogom alig hallhatóan. - Tudom, hogy nem te vagy ő. Felfogtam. De az a borzalom, aminek részese volt, az én részemmé is vált. Soha, soha az életben nem bocsátanám meg magamnak, ha... - hallgatok el, és szaggatottan kapkodom a levegőt, ha lelki szemeim előtt megjelenik a kép, hogy Les-t éppen bántja valaki. - Tudom, hogy milyen vagyok. Bunkó, bárdolatlan, tapló idióta. Nem kell mondanod, hogy nem, mert tudom, hogy ez vagyok. De ezzel egyetemben is el kell fogadnod, hogy azért teszek mindent, mert iszonyúan féltelek. Még akkor is ez az igazság, ha a magam nem normális módján igyekszem tenni ellene. Ma este olyan sokáig voltál, hogy attól féltem, hogy... hogy ma este is egyedül vagy. És elképzeltem, mi történik, ha a tegnapi alak visszamegy... de már nem egyedül - hajtom le a fejem szégyenkezve. - Tudom, hogy szükséged van arra, amit én nem adhatok meg. Ahogy engem, téged is más tesz boldoggá - célzok a meglehetősen eltérő munkánkra. - De mondd, te mit éreznél fordított helyzetben? Ha neked kéne itthon ülnöd azzal a tudattal, hogy mi van, ha én lennék lehetésges bajban? - teszem aztán fel a költői kérdést. - Engedlek élni. Ígérem. De engedd meg nekem cserébe, hogy ne kelljen rettegnem érted. A biztonságodért - telik meg a hangom könyörgéssel. - Te vagy az életemben az egyetlen jó dolog, ami valaha történt velem. Nem akarlak elveszíteni, ennyi az egész.

Nagyon úgy fest, hogy nem csak az én hangulatom volt borongós egész álló nap. Legalábbis Les kb ugyanazt a morcosságot mutatja - fáradtsággal vegyesen - mint amit én is. A különbség mindössze annyi, hogy ő nem ivott annyit, hogy jó néhány dimenzióban lásson engem.
Csak pislogok rá, mint egy bűnös kiskutya, mikor kikapja a kezemből az immár üres üveget, és úgy vágja a kukába, hogy meg vagyok győződve róla, hogy ez az üveg csak a föld túlsó felén fog megállni, mondjuk úgy Kína tájékán. Kissé a nyakam közé is húzom a fejem, mert tudom, hogy ha Les dühös, akkor az ereje könnyebben elszabadul, mint ahogy azt sejtenénk, és nagyon sokszor erről nem is tehet. A boszorkányerő van, amikor kontrollálhatatlan. Saját bőrömön kellett már keserűen megtapasztalnom, ugyanúgy, ahogy a jó oldalát is.
Próbálom fókuszba hozni a pillantásomat, míg végül nagy nehezen megállapodik Les arcán. Látom, hogy kb fél napra való monológot nyel le, hogy a jelen állapotomban ne vágjon a fejemhez olyat, amit később ő maga is megbánna. Helyette nagy sóhajjal a hónom alá nyúl, és megpróbál a szoba felé rángatni. Meglehetősen sikertelen eredménnyel... Igyekszem én a magam módján vele tartani, de a haladási stílusomat jelenleg egy kígyó is megirigyelné, és feladom a meddő próbálkozást, akárcsak Les. Elenged, nem épp kíméletesen, így a tomporom sajdul egyet, ahogy újra a székkel találkozik, aztán azzal a lendülettel az asztalra ejtem két öklömet, és mindezt megtetézem a fejemmel.
- Te ezt nem érted... - nyögöm ebből a pozícióból, így a hangom elég tompán érkezik el Les-hez. Felemelem a fejem, bármennyire is nehéz, és igyekszem megtartani magam ebben a pozícióban, legalább addig, míg kiadom, ami a lelkemben dúl.
- Én láttam... vagyis nem láttam, de ott voltam... nem úgy, de láttam... - hadarom össze-vissza, de ahogy látom, ez nem viszi közelebb Lest ahhoz, hogy megértse a szavaimat. - Láttam, mit tettek Gwennel! - kiáltok fel aztán, és ismét feltápászkodom, szerencsére az asztalnak támaszkodva ez némileg könnyebben megy. - Láttam, mivé vált, hogy mit váltott ki belőle az, amit... vele tettek - csuklok egy szaftosat, majd kezem fejével remegve megtörlöm a számat. - Nem volt olyan már, mint előtte! Tönkretették, összetörték őt... és nem akarom, hogy veled is megtörténjen ez! Belehalnék, ha téged bántanának, ha... ha valaki kihasználná a gyengeségedet, hogy hozzád érnének! És megőrülök, és elpusztít a tehetetlenség, hogy semmit nem tehetek ellene! - omlok aztán vissza a székre, mint egy kártyavár, és szapora nyelésekkel igyekszem visszafogni, hogy egy elkeseredett ordítás törjön ki belőlem, amivel alighanem a totális szívbajt hoznám Les-re.

Melegem van. Határozottan melegem van, erre ébredek fel, mintha szaunában ülnék. Ahogy kábán felemelem a fejem, rájövök, hogy a reggeli napfény egyenesen a fejemre tűz, és a konyhaablak üvegén megsokszorozódva betakarja az asztalnál üldögélő önmagamat. Mert a második, amit észreveszek és tudatosul bennem, hogy hol is töltöttem az éjszakát. Ettől pedig visszatérnek a tegnap esti, nem túlzottan vidám emlékeim is.
Hatalmasat nyögve feltápászkodom, és lépek egyet, amitől egy darabig csak jajongásra vagyok képes, mert úgy elgémberedtem, mintha minden tagom egyszerre élne külön életet, és egyidejűleg teljesen elhalt volna. Beletelik pár percbe, mire beindul a vérkeringésem, ahogy a zsibbadás is jelzi, mintha hangyák futkosnának végig testem minden sejtjén.
Hallgatózom, de néma csend ölel körül. A jelek szerint Les már lelépett, csak egy koszos kávéscsészét hagyott ma után. Meg persze a tegnap esti keserű és rossz légkört. Nagy sóhajjal turkálom a hajam, mert úgy érzem, mintha egy kőszikla nyomná a mellkasomat. Bárhogy is, nem érek rá sem sápítozni, sem ostorozni önmagamat, mert vár a munka.
Meg is kapom a mailt annak rendje módja szerint, és a rádió ordítóan hangos zenéje mellett fogok bele a sütésbe. Muszáj, hogy valami elterelje a gondolataimat. Ellenkező esetben lehet, hogy a legnehezebb lábassal vagy serpenyővel csapkodnám magam fejbe.

A mai munka nem tart addig, mint az előző napi. Nyilván a tegnapi rendelés még nem fogyott el teljesen, a rendelt sütemények listája most némileg rövidebb. Hamarabb is végzek hát a munkával, és a furgon is gyorsan elszállítja a már készen lévő árut.
Miután a szállító elmegy, ismét csend borul rám. Már rendet raktam, elpakoltam. Egész nap egy falatot sem ettem, de nem is kívánom az ételt. Ennél fogva nem csinálok vacsorát - Les is tud enni amit akar. Nem vagyok a kiszolgáló személyzete senkinek mellesleg...
A tegnap este, és ma reggel érzett dühöm némileg visszatér. Lassan az estébe hajlunk, és Les még sehol. Lehet, hogy még dolgozik, az is lehet persze, hogy már valahol iszogat az újdonsült kollégáival, vagy esetleg egy betévedővel, akinek épp az én feleségemet támadt kedve gusztálni. De az sincs kizárva, hogy a tegnap esti pasas már a haverjaival tért vissza, és éppen.... de nem, erre egyszerűen nem is akarok gondolni!
Kinyitom a konyhaszekrényt, és találok egy üveg rumot, amit a süteményekbe használok. Lerogyok az asztal mellé, és ahogy telik az idő, egyre sűrűbben húzom meg az üveget, míg úgy nem érzem, hogy minden erő kiszáll belőlem, és összemosódik az egész világ. Legalábbis mikor nyílik az ajtó, és belép rajta Les - akiből momentán hármat látok - igencsak ingatag már a padló alattam.
- Nocsak... - motyogom rumgőzösen, és talpra állok, amiből egy erőteljes szekrénynek tántorodás következik - máris itthon van az én szerető, kedves feleségem - teszem hozzá, és képtelen vagyok visszafogni a keserű felhangot a szavaimban. - Látom, sokáig tartott, míg kiszabadultál a munkából... vagy a csodálóid gyűrűjéből - roskadok vissza a székre, mert a jelek szerint így biztonságosabb.

Sikerül többé-kevésbé nyugton maradnom az asztal mellett,bár ez közel sem jelenti azt, hogy nyugodt vagyok. Sőt, szinte minden porcikám vibrál az idegességtől. A tény, amit elmesélt is felnyomja bennem a vérnyomást, az utána következő veszekedés - ami most meglehetősen durvább, mint eddig bármikor - végképp elveszi a talajt a lábam alól. Nem tudom, mennyi ideig kornyadozom az asztal mellett, de nem is tudnám megmondani. Nem látnám az órát, akkor sem, ha az orrom elé tennék, mert a felháborodás szinte fekete függönyt von a szemem elé.
Csak arra rezzenek fel a nem túl derűs merengésből, mikor Les - immár egy szál pizsamában - visszatér a konyhába, és megáll előttem. Ahogy felnézek, az arckifejezésének leírására kevés lenne egy normál emberi lény szókincse. Dac, harag, megbántottság, utálkozás, minden ott ül egyetlen pillantásában, minden apró szavában, vagy fintorában. Csodálkozom, hogy a boszorkányerejével nem lobbantja lángra alattam a széket.
Csak morranok egyet a vagdalkozására, kb úgy, mint egy igazán morcos farkas, de a dühöngésem átadja magát a hátrahőkölésnek, mikor finoman ugyan, de nem túl kellemes jövőt helyez kilátásba sem nekem, sem kettőnknek, amennyiben a továbbiakban is feszítem a húrt.
- Fogalmad sincs, mit érzek! - üvöltök utána, mikor a fenyegetőzés végeztével ugyanúgy elvonul, mint első alkalommal, csak a háló ismételt becsapódása tudatja, hogy a többi mondandómra alighanem a legkevésbé sem kíváncsi.
- P*csába! - füstölgök, és két kézzel túrok a hajamba, mintha ki akarnám tépni. Nem mondom, hogy valamilyen apró százalékban nincs igaza. Ilyen vagyok, tessék... egy tapló, bunkó, neveletlen és kulturálatlan alak. De ismerte is ezt az énemet, nem mondhatja, hogy zsákbamacskát vett velem... De a nagyobb százalékban viszont azt érzem, hogy az igazság az én oldalamon áll.
Odaengedtem egy olyan munkahelyre, ahol férfiak veszik körül. Nem mondom, hogy nem okozott bennem némi lelki vihart, amikor bejelentette először a szándékát, hol szeretne dolgozni, de lenyeltem a békát. Ezt viszont nem fogom, mert nem akarom. Épp elég volt végignéztem Gwen sorsának összeomlását azok után, hogy olyanra kényszerítették, amit nem akart. Egyszerűen nem kívánok újra ilyesmihez asszisztálni, ezt olyan nehéz megérteni? Már az első munkanapján érte Les-t némi atrocitás. Mi lesz a következő? Ennél talán durvább? Mi lesz, ha az a s*ggfej visszamegy, mert nem éri be a bámulással? Tegyem ki vállam vonogatva egy ilyen veszélynek, akit szeretek? Lehet, hogy úgy viselkedtem most, mint egy tahó, elmaradott barbár, de egyet senki nem vehet el tőlem: minden szavamat és tettemet egyedül az iránta való aggodalom vezérli.
A nagy kesergés közepette észre sem veszem, mikor borul rá a fejem a két kezemre. Itt, az asztal mellett ücsörögve nyom el az álomtalan, és nyugtalan álom.

- Jó, oké, nem állt a lábán - tárom szét a kezeimet de némi indulattal, mintha csak azt mondanám, hogy na, akkor most ez volt. - De lehetett volna másképpen is! - vágok vissza, mert lelki szemeim előtt megjelenik a kép, miszerint Les bajban... de nem, ezt inkább nem is akarom végiggondolni!
Ennek ellenére egy kis ideig reménykedem, hogy megússzuk egy kisebb szóváltással, de a jelek szerint a legutolsó mondataimnak köszönhetően robban a bomba, méghozzá atombomba, és letarolja a házat, velünk egyetemben, legalábbis képletesen. Láttam már Les-t dühösnek, iszonyú mérgesnek és megbántottnak is egy éves ismeretségünk folyamán, de ennyire indulatosnak még soha. Legalábbis nem emlékszem ilyenre. Önkéntelenül is hátrálok egy lépést, de nem azért, mert félnék tőle. Keze ökölbe szorul, és várom, hogy belevág a képembe. Azt viszont nem akarom, hogy ezen olyan mértékben veszítsem el a fejem, hogy azt se tudjam, mit teszek utána, így úgy ítélem meg, hogy jobb a kartávolság. Talán jobb is, hogy így döntöttem, mert úgy sziszeg rám, hogy félő, ha közelebb állnék, a dühkitörésétől leégne még a hajam is.
Mire megszólalhatnék, kiönti a vacsora maradékát, aztán néhány keresetlen szó kíséretében kivonul a konyhából.
- Valld be, élvezed, mi? - kiáltok még utána, öklendezve szinte a keserűségtől. - Tetszik, hogy bejössz másoknak, és lenézik rólad a ruhát is! - csapok rá az asztalra, aztán ahogy Les elvonul - és döngve bevágódik mögötte a háló ajtaja - tényleg elvesztem a fejem, és fogalmam sincs, mit is kezdhetnék. A fel-alá járkálást - rohangálást, egész pontosan szólva - egy percre sem hagyom abba, pedig külső személő számára valószínűleg egy bespeedezett őrültnek tűnhetek.
Hirtelen elhatározással felrántom a kabátomat, mert elhatározom, hogy ha ki kell mennem a térképről is megtalálom azt a barmot, aztán a következő pillanatban ledobom a kabátot, mert belátom, hogy ez felesleges, mégis, hol keressem? Ezt a műveletet eljátszom minimum háromszor, míg a végén levágom magam a konyhaasztal mellé, de úgy, hogy a szék tiltakozva megreccsen alattam. Tisztában vagyok vele, hogy Les most a fogát csikorgatva duzzog a szobában, de nincs az az isten, hogy én bemenjek hozzá, és bocsánatot kérjek.