Mennyi idő telt el, mióta úgy istenigazából összevesztünk? Kb egy hónap... talán kicsivel több. Hát tessék, eddig tartott. Mit is vártam volna, hogy mindig minden olyan békés lesz köztünk, mint az elmúlt hetekben? Cöh... az nem is a mi életünk lenne.
Igyekszem visszafogni magamban a dühöt, vajmi kevés sikerrel. Szinte érzem, hogy úgy uralkodik el rajtam a düh, mintha forró vízbe mártottak volna. Alighanem a fejem is belevörösödött, bár fene tudja, itt nincs tükör, hogy lássam magam. Bár talán jobb is. Les arckifejezéséből kiindulva nem igazán nézhetek ki ilyenkor olyan aranyosan, és imádnivalóan, mint egyébként.
- Én nem kezdek semmit! - tiltakozom, de ezt meghazudtoló hangerővel. - Csak megfojtom azt a dögöt! - hisztizek, bár igazán nem tudom, mit is művelhetnék. Ha helybéli lenne, akkor a farkasszaglás kisegítene még ember formájában is, hogy megtaláljam, és megdorgáljam - lehetőleg úgy, hogy kórházban kössön ki. Így viszont minimum annyit kívánhatok, hogy forduljon fel a legelső kanyarban. Méghozzá mindenféle értelemben.
- Bah, hát én viszont kiszúrhatom a szemét! - tolom ki a széket magam alól, és úgy kezdek járkálni, mintha feltett szándékom lenne, hogy az eljövendő tíz percben árkot véssek a konyha padlójába. - És nem, tényleg nem kezdem, sőt, még folytatni sem akarom, de én megmondtam, hogy ez lesz! - torpanok aztán meg, és Les arcára bökök ujjammal. - Azt mondtad, te zártál. Ergo, full egyedül voltál. És ha nem tudod megvédeni magad? Ha mittuomén, leüt hátulról, és míg ájult vagy, addig ő... addig téged... - hörgöm már meglehetősen értelmetlenül, a puszta feltételezésre is. - Nem akarom, hogy visszamenj oda! - jelentem ki végül kőkeményen. - Holnap te már nem dolgozol. Legalábbis ott nem, az fix! Nem foglak kitenni... ilyesminek. Semmi ilyennek! Sem nyúlkálásnak, sem annak, hogy lebámulják rólad a ruhát, vagy hasonlónak!

- Hidd el, jobb ezt azért tisztázni - bólogatok Les szavaira. Nem tételezem fel, hogy az első munkanapján kikezdenének vele a kollégái, de tényleg jobb ha tudják, hogy az én feleségem mindenki számára tiltott terület.
- Öh... köszi - vigyorgok aztán Les-re, mikor gratulál. - Azt hiszem, elmondhatjuk mindketten, hogy büszkék vagyunk magunkra, meg egymásra is. Nézd csak meg, hová jutottunk el ketten - húzom ki magam. Nincs könnyű életünk, az tény, ugyanakkor harcolunk vállt-vállnak vetve az előrejutásért, és egymásért. Nem mindig idilli, de hát az élet nem is hollywoodi film.
Nekifogunk a vacsorának. Ilyet még sosem készítettem, de ízlik, és a jelek szerint Leslie-nek is. Legalábbis ahogy tömi magát, nem azt mutatja, hogy nem jönne be nála a főztöm.
- Azért csak jelzem, hogy a főzés itthon még mindig a nő dolga - szurkálódom egy keveset, aztán hallgatom a beszámolóját az első napjáról. Láthatóan elégedett magával, a munkájával, a környezettel, és ha ő az, akkor én is az vagyok. Látni akarom, hogy nem csak mellettem boldog, hanem akkor is, ha megtalálta a célját az életében a munka terén is.
Egészen addig derűs vagyok, míg meg nem hallom az utolsó mondatait. Akkor ledermedve leteszem a kezemből a kaja maradékát, és úgy meredek Les-re, mintha most látnám őt először.
- Micsoda? - ismétlem utána még higgadtan, de a hangomban már ott hörög a távoli mennydörgés. - Ez neked semmi extra? - csikorgom, és érzem, hogyan önti el a fejem a düh. - Ki volt az a patkány? Mit művelt? - villámlik a szemem, és nem is tudom, utoljára mikor voltam ennyire dühös.

Nos, a soron következő a kérdésem lett volna, miszerint hogy telt az új helyen az első napja, de a jelek szerint vagy a fejembe lát, vagy a képem tükrözött elmondhatatlan kíváncsiságot, nincs időm érdeklődni, anélkül is válaszol, amin elvigyorgom magam.
- Helyes - nyugtázom aztán bólintással a beszámolóját. - Remélem azért az apatigrisekkel közölted, hogy férjes asszony vagy, és nem kell ketrecharcra indulnom, hogy megneveljem őket - fogom át Les derekát. - Te is hiányoztál nekem. Túl csendes volt a ház nélküled - teszem hozzá, aztán lerakom a vállamról a konyharuhát, mikor enged magának egy pohár vizet.
- Nos, ha eddig nem bíztál a képességeimben, akkor remélem, most átmentem a vizsgafeladaton. Nem gyújtogattam, és ahogy láttam, a futár elégedett volt azzal, amit látott. Megkaptam a szerződést is - lobogtatom meg a papírt Les előtt. - Egyelőre próbaidőn vagyok, és itthon dolgozom. Ha minden oké lesz, és minőségi munkát végzek, plusz nem találnak mérget vagy vírust egy kajában sem, egy vendéget sem teszek el láb alól, később bevisznek a cukrászda konyhájára. Ennyi. Ja, és hetente fizetnek - teszem hozzá, aztán előszedem a palacsintára hasonlító tésztát, megtöltöm a fűszeres hússal és zöldségekkel, majd feltekerem, és máris kész a vacsora.
- Voilá - mondom, aztán terítek. - Remélem éhes vagy. A mai vacsora mondjuk úgy, a távol-kelet jegyében - teszek le elé két jókora tekercset. - Na és mesélj. Mit szereltél ma? Lehet, hogy te dolgoztál ilyen helyen, de én nem, nem tudom, hogy megy ez - ülök le, zajosan húzva magam alá a széket. Tényleg kíváncsi vagyok, mi mindenhez lehet hozzáférni egy műhelyben, és arra is, első napján mennyire bíztak benne, mihez engedték oda.

Ahogy Les kimászik az ágyból, az én szememből is gyorsan kimegy az álom. Noha az én ébresztőm későbbre van állítva, már nem tudok visszaaludni... ma már én is dolgozom, bár kényelmesebben, mint Les, nekem ugyanis a lábam se kell kitennem itthonról. Viszont mielőtt hozzákezdek a feladataimhoz, nem árt felmérni a konyhát, és a készletét, hogy lehetőleg ne akkor kapkodjak majd fejetlenül fűhöz-fához.
Kikecmergek hát, és nagyokat ásítozva talpalok ki idáig, és először is kiutalok magamnak egy jókora adag kávét. Enélkül teljes mértékben életképtelen vagyok ugyanis...
Szerencsére a telefonom csörgése is hozzásegít a totális ébredéshez. A cukrászdából jön a hívás, miszerint készen állok-e a munkára, továbbá mailben átküldik a listát, amit ma délután a futárnak át kell adnom - elkészült sütemények formájában természetesen.
Miután mindent sikerül fixálni, munkához is látok. Bekapcsolom a zenét, épp csak olyan hangerőn, hogy ne vonja el a figyelmemet, és elmosolygom magam, mikor rájövök, hogy élvezem a munkát, méghozzá ezt a munkát. Les-nek igaza van. Mindenkinek van tehetsége valamihez. A jelek szerint nekem tényleg a konyhai sütés-főzéshez. Abban reménykedem, neki legalább ugyanolyan jól telik a munkaidő, mint nekem, és legalább annyi örömet lel a bütykölésben, mint én az egyre növekvő sütemények halmában.

Szinte észre sem veszem, hogyan csúszunk át a délelőttből a délutánba. Még ebédelni sem állok meg - egyrészt nem nagyon van rá időm, ha tényleg végezni akarok, másrészt kóstolgatás közben épp eléggé eltelek az édes krémekkel. Amúgy is, jobb, és meghittebb lesz Les-el együtt vacsorázni, munka után, mint... nos, mint ahogy a normális családok, és emberek.
Épp végzek a csomagolással, meg a mosogatással, mikor a futár beállít. Segítek kihordani a dobozokat, majd nekifogok valami vacsorafélét összeütni, mikor meghallom a ház elé beforduló motor hangját, nyilván Les-el a nyeregben.
- Tökéletes időzítés, szívem - kiáltok egyet, mikor nyílik a bejárati ajtó, és noha háttal vagyok, az illat már messziről elárulja, hogy nem tévedtem a betérő személyét illetően. Farkas vagyok, és ezer közül is felismerném Les illatát. Leteszem a kezemben szorongatott villát, aztán vállamra csapom a konyharuhát, mint a filmeken, és kíváncsian fordulok meg, mert látni akarom az arcán, vajon hogy telt az első napja a munkában.