- A nevem tükrözi a személyiségemet. A szüleim jól választottak évekkel ezelőtt. - mosolyodtam el ismét. Kezdtem feloldódni. S reméltem, hogy érti, mire is utalok. Hiszen a nevem harmóniát, összhangot jelent. Azt, melyet én is próbálok képviselni. De nehéz harmonikusnak lenni, mikor éppen meg akarnak enni, vagy éppen mikor egy idegen férfi megnézi az autódat, és kijavítja az apró hibát. Nos igen. Ebben a helyzetben a legjobb szó az, hogy teljességgel zavarba hozott. Tetszett az, amit mondott. Bár nyilvánvaló volt, hogy nem akar belebonyolódni komolyabb filozófiai kérdésekbe, de szépen felvázolta, hogy mit gondol egyes dolgokról... például a múltkor... a jelenről. Amiben élünk. És ez az, amit én soha nem tudtam megérteni, vagy inkább... megélni. Mindig a múltban éltem, a fájdalomban, melyet az a férfi okozott nekem. S nem tudom, hogy képes lennék-e valaha ilyen filozófiát követni. Talán soha. - Köszönöm, hogy ezt megosztotta velem. - mosolyodtam el aztán egy kissé lágyabban, majd megfogtam a kocsim kulcsait. - Akkor kövessen. - küldtem felé még egy apró mosolyt, aztán egy kacsintást is megengedtem magamnak. Bepattantam a volán mögé, elfordítottam a kulcsot a zárban, majd gázt adtam. Talán két percbe tellett az egész, hogy a kis bisztrónál lyukadjunk ki, ahol eddig azt hiszem, egyszer jártam. - Remélem, hogy... neked is tetszeni fog ez a hely. - fordultam Damien felé, mikor ő maga is csatlakozott hozzám, és kiszállt a saját kocsijából. - Ez a hely olyan... harmonikus. - tettem hozzá kuncogva, hiszen elég nagy szóviccnek hatott, legalábbis az én szemszögemből.
Kacsintására csak egy bátorító mosolyt ejtettem meg. Minden nőnek megvan a maga sajátos szép része: a vidám nevetés, huncut pillantás, vágyakozó szem, lehajtott fej, kíváncsi értelem, csendes melankólia, mély sejtés, figyelmeztető búskomorság, égi honvágy, meg nem gyónt indulatok, kérlelő ajkak, titkokat rejtő homlok, csábító fürtök, álcázó szempillák, földi büszkeség, szűzi szemérmesség, angyali tisztaság, lebegő szárnyalás, vágyakozó álmok, titokzatos sóhajok, karcsú termet, szelíd járás, dús kebel, ringó csípő, apró láb, selymes érintésű kéz... És valahogy Harmony nekem ezeket a gondolatokat juttatta eszembe. Megérkeztünk. Kíváncsian vártam a hatást, amely nem maradt el. Kellemes hangulatú kis bár volt, ami még előző lakhelyemre emlékeztetett. Még az illat is egészen hasonló volt. Enyhén izzadtság, és kávészag terjengett a levegőben, némi kis csokis sütivel vegyülve, ami a kedvencem. Mélyet szippantottam a levegőbe, és elégedetten sóhajtottam. - Milyen...hangulatos. - Léptem mellé, majd megfogtam derekát, és biztatón bevezettem magam előtt, majd ahogyan beértünk elengedtem egy mosoly kíséretében. - Jó az illatod. - mosolyogtam továbbra is, és bár hathatott kicsit gyerekesnek a dicséret, de ami jó az jó, el kell ismerni. Szoktam bókolni. Egy bók olyan, mint egy csók fátyolon keresztül, és én szeretek csókolni, határ nélkül. Vannak közöttünk olyan emberek, akiknek inkább csak teher az élet. Egy fekete fátyol választja el őket a világtól. Határtalanul magányosak. Olyanok, mint az éjszaka kísértetei, akiknek nem jut az örömből, a szerelemből és semmiféle kellemes emberi érzésből, és még egymást sem tudják vigasztalni. Sötét napjaik üresen, szánalmasan, egyedüllétben telnek. Na, én ennek a tökéletes ellentéte vagyok. Ezer meg ezer kapcsolatom van és lesz is, közvetlen vagyok, és semmi jónak az elrontója. - Mit innál? - néztem szemeibe, majd a pulthoz sétáltam, rendeltem egy kis sült krumplit, meg egy nagy erős fekete kávét.
- Annyira reméltem, hogy így lesz! - bukott ki belőlem hirtelen lelkesen, mikor hangulatosnak nevezte a helyet. Úgy tűnik, ezt a gyerekes viselkedést nem tudom kinőni, pedig jobb lenne, ha egy olyan férfi mellett, mint ő... megpróbálnám nem teljesen lejáratni magam. Az oka egyszerű... lehet, hogy van humora, és tud komolytalan lenni, de... ki tudja, talán taszítják azok a lányok, akik ennyire szabadszelleműek, ha feloldódnak. Hiszen láthatta nem is egyszer, hogy másodpercek alatt zavarba tudok jönni, és nem bontakozom ki könnyen, de ő mégis sikeresen feloldott most ezalól. Csak lenne így továbbra is. - Öhm... köszönöm. - suttogtam, és tekintetem valami különös csillogással telt meg. Testem valami furcsa áram alá került, mikor derekamnál fogva vont be a kis bisztróba, de próbáltam az arcomron nem mutatni, hogy ezzel mély benyomást tett rám. Csak az kellene, hogy lássa... - Csak egy... kávét szeretnék kérni. - köszörültem meg aztán a torkomat, miközben helyet foglaltunk, és miután elmondtam a kívánságomat, mint valami jólnevelt kislány, és ezek után ő is a felszolgáló felé fordulva elmondta, mit kíván, kényelmesen elhelyezkedtem. - Mit keresel itt amúgy? Úgy értem, hogy... miért pont Mystic Falls? Vannak ennél szebb helyek is. - vontam egyet a vállamon. Főleg a mifajtánkbélieknek... bár ezt csak magamban tettem hozzá. - Bizonyára te is tisztában vagy a többi... szóval nem hétköznapi lénnyel. - vált csendesebbé a hangom, hiszen nem kellene a természetfelettit világgá ordítani.
A múlt számomra sosem feledhető. Jó pár évszázadig volt lehetőségem egy koporsóban feküdni, ahová egy olyan nő juttatott, akiben bíztam. Pontosabban, ő rám küldött egy nőt, egy boszorkányt, aki iránt az első pillanattól kezdve valami vonzódást éreztem, de végül ő fektetett koporsóba. Az ok oly egyszerű volt. Felbérelték. Mai szavakkal ezt így mondanánk. És ki volt? Kate. A vámpírrá válása után nem nézte jó szemmel, hogy nem tudom őt elviselni úgy, mint korábban. Szerelmi légyottjaink megszakadtak, és a képbe került a boszorkány... Serah... megbíztam benne. De ő adta a kegyelemdöfést a történet legvégén. Legalábbis akkor azt hittem, hogy életem utolsó képkockái hozzá fűznek majd. Megérdemeltem-e? A férfiak mióta csak élnek, újabb kalandokat keresnek. Én pedig kalandvágyó vagyok, szeretem az élet adta lehetőségeket kihasználni. Várható volt, hogy vérfarkas mivoltom miatt nem fogom tudni elviselni Kate-et a vámpírrá válása után, és újabb kalandra fogok éhezni. De Serah hiába volt vonzalmam fő tárgya, előbb juttatott abba a koporsóba, mintsem hogy megkapjam őt. Be kellett érnem azzal az emberlánnyal, aki Kate haragját kivívta, hiszen ő nem szereti, ha a játékszerét más is használja.. mi történt volna, ha a boszorkánnyal olyan viszonyt kezdek, amely nem "illendő"? Talán ő lett volna a következő annak az átkozott vámpírnak a listáján. De már nem szerettem őt. Mást szerettem... még ha magamnak sem vallottam be. A kis bisztróba belépve rögtön a pult mellett kerestem egy helyet. Szoknom kellett a környezetet, hiszen itt még sosem jártam. NEm is nagyon volt időm arra, hogy mindent megismerjek itt. De a helyet alaposan befoglalták az asztaloknál, így oda nem is tudtam volna leülni. Apró sóhaj, majd italrendelés. Mindegy, hogy mi, csak erős legyen. De az illat, mely megérintette orromat, mikor az ajtó ismét kinyílt... talán hallucinálok. Igen. Egészen biztos. - Talán nem kellene innom. - suttogtam, de hátra sem pillantottam. Az illat már ötszáz éve nem került ilyen közel hozzám, eddig is csak a memóriám őrizte. Nem lennék meglepve, ha már becsavarodtam volna, és amiatt képzelném ide Serah illatát.
♪ Love runs out ♪ Nem mondhatom, hogy az utóbbi napok túlságosan jól alakultak, sőt... ez még azt hiszem nagyon finom kifejezés. Egyszerűen kész káosz uralkodik körülöttem. Oliver... hát ő már csak Oliver marad és fogalmam sincs, hogy mit kezdjek vele. Aztán persze itt van ez a kis bibi azzal, hogy magamra haragítottam egy nem épp fiatal vámpírboszorkányt, bár ez izgat a legkevésbé. Épp az lenne a cél, hogy felhergeljem eléggé, hogy kíváncsi legyen rám, sőt lehetőség szerint megpróbáljon eltenni láb alól, mert végtére is ez lenne a fő cél. Nem ment eddig túl jól a dolog, de úgy érzem azért mégis csak haladok. Valahogy el fogom érni, hogy vagy megszüntesse a rajtam lévő varázst, vagy... végezzen velem, végül is a kettő szinte egy az egyben ugyanaz, vagy legalábbis a végeredmény bizonyos szempontból egyezik. De most kell egy ital, hogy kicsit sikerüljön gondolkodnom, lenyugodnom és társai... tudjátok. Csak egy kicsit néha el kell lazulni, hogy úgy érezd magad, mint egy átlagosszerű ember, még ha igazán átlagos soha az életben nem voltam és nem is leszek. Boszorkánynak születtem, és több mint hétszáz éve rontom a levegőt a földön, ez kicsit sem nevezhető sajnos átlagosnak, pedig néha mit nem adnék érte? Irány hát a bistrot célzom meg. Jó tudom, nem tipikusan az az ivós hely, de ha most ez van a legközelebb, akkor ez van, majd megoldom okosan. Belépve nem is nagyon nézek körül, így nem esélyes, hogy kiszúrom az ismerős arcot, egyébként is... nagyon rég volt már. Az én életvitelemmel ötszáz év rengetegnek számít, túl sok minden van így is, amire csak halványan emlékszem, vagy még halványan is alig. Persze sok mindent nem felejtek el, azt sem, amikor egy vámpír képes átverni, mert persze ez esetben is kiderült idővel, hogy az Kate... nagyon nem azt mondta, amit kellett volna. De jóval később, amikor már egyszerűen nem számított annyira, amikor volt elég bajom, hogy ne akarjak változtatni, vagy javítani ezen a hibán. Nem teszek semmit ok nélkül és nem büntetek pusztán... féltékenységből. Csak akkor, ha okom és indokom van rá, ha az, aki a cél tényleg egy aljas alak, aki megérdemli azt, amit kap. Alec nem teljesen sorolható ide azt hiszem, de nem néztem a dolgok mélyre, mert nincs rá mindig időm és Kate elég hitelesen adta elő az érveit. Nem számít, túl rég volt és most egész más dolgok bizergálják a gondolataimat. Így hát belépek a bisztróba, és körbe se nagyon nézve ülök le egy félreeső asztalhoz. Talán egy fél pillanatra találkozik is a tekintetem Alec-kel, de túlságosan színtelen a pillantásom ahhoz, hogy ne csak egyszerűen tovább suhanjak, mintha mi sem történt volna. Rendelek egy szimpla kávét, aztán egyszerűen csak alig láthatóan mártom bele az ujjamat, hogy az íz változzon. Tömény... whiskey teszem azt, csak utána kortyolok bele. Istenesen mar, nem is vagyok a híve az ilyesminek, de néha... kell.
A személyisége most valamiben más volt. Keményebb volt, határozottabb, mint ahogy valaha is láthattam eddig. Tényleg képes valaki ennyire megváltozni? Bár ideje volt rá, ez az egy kétségtelen. Azt viszont nem tudom, hogy hogyan lehet még életben. Boszorkány, de azok nem halhatatlanok. Ahogy mi vérfarkasok sem vagyunk azok, de.. érthetetlen. Ezen jelenleg nem akarok gondolkodni. Egyelőre.. Már nem is tudom, egyáltalán van-e értelme ezen tűnődni. A múlt csak egy fogalom, melyet nem tehetünk mássá, és mi több, nem tehetünk meg nem történtté. Nekem pedig ugyanúgy tovább kell lépnem, mint neki. Márpedig... azt hittem eddig, hogy ez sikerült. És láss "csodát", mégsem így van! A fene ezekbe a sorsszerű találkozásokba, mindig égnek áll tőlük a hajam... Ééééés... a temperamentuma nem változott. Legalábbis a pillantásából, melyet felém intézett, erről árulkodott. Mintha nem is tudná, hogy itt vagyok, pedig felismert... de bonyolult ez az egész! Viszont azt el kell ismernem, hogy anno talán ezt szerettem meg benne. Ez a vérhőmérséklet... istenem, valami hihetetlenül ritka. De talán köze van ahhoz, hogy boszorkány. És momentán sejtésem sincs, hogy mi kering a fejében. De hát... most mit ártottam én neki? Csak szerettem... pontosabban, ha lett volna időm, akkor szerettem volna, azt pedig nagyon. És így képes végetérni egy szép, lángoló - bár egyoldalú - kapcsolat. már talán ő is látott engem. Nem tudtam levakarni az arcomról egy mosolyt. - Serah. - léptem oda elé egy apró nyelést követően, de már az is haladás volt, hogy erre vetemedtem. - Hát... itt találkozunk... ? - kérdeztem végigmérve őt. - Még mindig olyan gyönyörű vagy, mint voltál - súgtam neki, és felemeltem a kezemet, hogy megérintsem, de végül nem lett a mozdulatból semmi. Nem akartam egy nagy pofon kis gazdája lenni, így hát jobb, ha visszafogom magamat. Azért biztosan, mert ő sosem tudta, annak idején milyen érzések támadtak fel bennem iránta. Ma mindennek csak árnyékát érzem. De a meglepetés varázsa még nem engedte, hogy kitekerjem a nyakát. Ez már nem vonzalom... ez már mássá alakult... de az nem baj, ha nem sejt semmit, már ezért megéri rokonszenvesnek tűnni.
♪ A higher place ♪ Az élet változtat az emberen, az évek vagy megkeményítenek, vagy szimplán csak kivégzik a lelked, sok más opció nincs. Engem megkeményítettek, túl sok mindent éltem át, túl sok minden szaladt el a fejem felett és túl sok mindent veszítettem. Máshogy ezt nem lehet bírni, arról már nem is beszélve, hogy ha túl sokáig élsz, akkor a gondolkodásod is változik, akaratlanul is komolyodsz, akaratlanul is máshogyan nézel másokra, azokra, akik csak úgy vannak, akik képesek még rácsodálkozni arra, hogy felkel a nap. A nap... minden áldott nap ugyanúgy felkel, nincs ebben semmi csoda, minden nap le is nyugszik, csak az én napom nem képes erre, pedig mennyire vágyom rá elmondani is nehéz! Az élet pedig minden nap tartogat még újabb nehézségeket, mintha csak már igazán nagy gyakorlata lenne benne, hogyan is kell időnként eléd görgetni egy-egy újabba akadályt. Olyan valakit látok meg belépve, akit nem igazán akarok felismerni. Nem kéne itt lennie, azt hiszem már élnie sem kellene. Nem akartam túl hosszú időre bezárni, egyszerűen csak nem volt más választásom és talán nem úgy sült el minden, ahogy akartam, röpke kétszáz éves szinte még kezdő boszorkány voltam ahhoz képes, aki most vagyok. Igazság szerint el se nagyon hiszem, hogy tényleg ő az, lehet egy leszármazottja, aki rendkívül hasonlít, aki épp ezért fel sem ismerne. De úgy fest, hogy nem így van, mert hozzám lép, a nevemet is tudja, majd le is ül. Azt hiszem bármennyire is nem akarom, de kiül az arcomra az értetlenkedés. - Alec? - bizonytalan kérdés, mert tényleg nem kellene itt lennie, nagyon nem, neki aztán főleg nem. Meg volt a jó okom arra, hogy elzárjam, hogy mire magához tér én már ne legyek ennek a földnek a színén élő formában. Persze miért is történnének úgy a dolgok, ahogy akarod valamikor is Ha úgy történnének az egész életem máshogy alakult volna. Baromira nem érdekli a sorsot, hogy én mit szeretnék, az a nagy helyzet. - Komolyan te vagy az? Mit... mit keresel itt? - a bókra képtelen vagyok reagálni. Nem voltam hülye anno képes voltam leszűrni azt, ami benne... azt hiszem alakult. Nem azért küldött a drága jó exe, hogy barátkozzam vele, de attól még megkedveltem és nem azt a sorsot szántam neki, hogy végezzek vele én, vagy bárki, csak mert van egy nő, aki nem viseli el, hogy mással van, de egyszerűen mást nem tehettem.
Még mindig az érzelmek viharának kellős közepén éreztem magam. Olyan ez, mint mikor egy kisgyermek elveszít egy játékot, majd évekkel később ismét megtalálja, de már csak az újdonság ismételt varázsa miatt dobog tőle úgy a szíve és vált ki belőle olyan jóízű kacajokat, de már tudja, hogy ezen régen túlnőtt, és kinőtt belőle... de tényleg ezt érzem? Már magam sem tudom. Férfi vagyok, tudható hogy nem vagyok - sokakhoz hasonlóan - érzelmi központú, és nehéz erről bneszélnem. Sosem tettem. Volt kinek? A szüleim idő előtt haltak meg, a nővérem régen nem él már szintúgy... nekem csak azok maradtak, akikkel a rövid életem során találkoztam, de valószínűleg ők sem mászkálnak már úgy a világban, mint eddig. De Serah igen... és egyszerűen hihetetlen, hogy itt van. Vagy az hihetetlen ,hogy én itt vagyok? - Én... nem is tudom. Visszajöttem, mert... - köszörültem meg a torkom, de nem jöttek a gondolatok. Nem voltam képes józan gondolatokat szavakba önteni, hiszen nekem is annyi kérdésem lett volna... úgy tolongtak fejemben, mint legyek a finom gyümölcs felett, és.. ez nem tett túl előnyössé. A makogás egy férfinak sem áll jól a tizedik osztály után, már amennyit én az utóbbi időben eltöltöttem a helyi középiskolában, mint egy "barát". - Még mindig nem hiszem el, hogy téged látlak... már nem tudom, hogy hány éve. - suttogtam. De, pontosan tudtam. Ami azt illeti, még a napokat is számoltam. Viszont ez egy amolyan udvarias formula, vagy sok esetben szemrehányás. Jelen helyzetben azt hiszem, teljesen mindegy. - Csak néhány hónapja vagyok itt. Öhm.. egy boszorkány megtörte az... - akadt bennem a gondolat. Annak mondom, aki koporsóba zárt.. ez vicces egy történet.
♪ Right here waiting ♪ Nem túl gyakran fordul elő az, hogy egy esemény megingat, hogy nem tudom kezelni az adott helyzetet, de most pontosan erről van szó. Meglep az, hogy itt van, főleg úgy, hogy én tudom az okokat, hogy miért zártam be. Tehettem volna mást is, a drága jó szerelme... az a nő mást akart, kínzóbbat, de nem voltam rá képes, mert Alec nem rossz ember, legalábbis nem abban az értelemben. Persze nem tökéletes, senki sem az, de akiket igazán megbüntetek azok gyilkosok, azok olyan tetteket vittek véghez, amiket a legtöbben nem is bírnának végighallgatni a nélkül, hogy felfordulna a gyomruk. Az amit ő tett csak... szimpla férfiúi hozzáállás. Kedvelte a nőket és ezt egy ex nem viselte el éppenséggel a legjobban, de azt hittem a varázslat már rég eloszlott és leélte az életét normális mederben, de fogalmam sincs, hogy miért van itt, hogyan történhetett ez meg. Félresikerült valami? Nem voltam még akkor annyira gyakorlott, mint most... talán lehetséges? - Sok Alec, túl sok. Nem kéne... nem kéne itt lenned. Én azt hittem, hogy hamarabb... - összeszorítom a szemem. Össze kell szednem magam, ez nem én vagyok, már nem. Magabiztosság és határozottság, nem inoghatok meg egyetlen hiba miatt, egyszerűen nem lehet, nem szabad. Valami rosszul sült el, ez van, tovább kell lépni, talán leginkább mielőbb távoznom kéne. Meg van a saját bajom, a saját dolgom és ebbe most nem fér bele még egy probléma, bár valahogy nehezen tudom elképzelni, hogy ő csak úgy tovább tudna lépni a történteken, mintha mi se történt volna. Csak csendben hallgatom a szavait, kénytelen vagyok újra kortyolni az italomból, egyszerűen kell, muszáj, pótcselekvésnek, nyugtatónak, akárminek, csak ne folyton zavaros gondolatok tolakodjanak a fejembe. - Szóval megtörte... - ismétlem el a szavait, mintha ennek lenne bármi értelme is. Nincs, hát persze, hogy nincs, de nem tudom máshogy kezelni a dolgot, egyáltalán nem megy, pedig muszáj lenne visszatalálnom önmagamhoz. - Remek, hát akkor... élheted tovább az életed, vagy... kezdheted újra. - nyelek egyet, alig láthatóan, ahogy igyekszem... minden erőmmel azon vagyok, hogy megkeményítsem a hangom, hogy az érezze nem érdekel az egész, sem ami történt vele, sem amit veszített, sem amit elvettem tőle. Semmi az ég világon ebből az egészből, hidegen hagy. Egyébként is ő legalább megteheti, ő legalább megpróbálhat normális életet kezdeni nem? Neki meg van az, ami nekem soha nem lesz meg, megpróbálhat tovább lépni, alkalmazkodni az új világhoz, amibe hirtelen csöppent, kapcsolatokat kialakítani, akár még átlagos, vagy ahhoz közeli életet is élni. Nem kell, hogy sajnáljam, még így is sokkal jobb neki, mint nekem valaha is lehet. - És akkor most berendezed az új életedet? - szenvtelen hangon szólalok meg immár. Percek kellettek és még mélyen most is ott kavarog bennem a zavar, a kérdések, a kusza érzések, de sokat gyakoroltam már, hogyan kell elfojtani, elnyomni őket, eltemetni a felszín alá, ahonnan csak igen nehezen tudnak előtörni.
Meg kellett köszörülnöm a torkomat. Eleinte azért, mert nem tudtam még, hogy mit mondjak. Hogyan hozzak össze egy épkézláb mondatot, mikor legszívesebben eltűntem volna innen. NEm tudom, mi váltotta ki belőlem ezt a menekülési ingert, talán a jelenléte. Pedig nem féltem tőle, soha nem ez volt a probléma. És ahogy láttam, ezzel pontosan így van ő is. Ahogy suttogja a szavaakt az elején, majd beleiszik a pohárba... nem hiszem, hogy erre bármelyikünk is számított. - Túl kicsi a világ... hogy mindketten erre a helyre jöttünk. Nem? - tettem fel spontán egy kérdést, miközben megköszörültem a torkomat újonnan, és az imént megkapott poharam felé fordulva ittam egy kortyot a kissé csípős nedűből. Talán lehetne találni jobb reggelit is, de most erre szükségem van. Serah talán pontosan tudja, hogy mi mindent éreztem iránta annak idején... talán? Biztosan tudja! Naív férfi voltam, még akkoris, ha vámpírok ismeretségében álltam, és könnyen adtam a világ tudatára, hogy mely nő az, aki teljesen elcsavarta a fejem. - Igen. Bár fogalmam sincs, hogyan volt képes rá. Azt hittem, hogy... egy bűbájt csak az képes megtörni, aki megkötötte azt.. de tévedtem. Ezek szerint legalábbis. - kezdtem el beszélni, és egyre inkább felélénkült a szókincsem, ami elég nagy előrehaladás, meg kell hogy mondjam. Talán tényleg képes leszek elbeszélgetni vele, és talán nem fojtom meg az italában, bár az önkontroll amire szert tettem, túl erős hozzá. Eleve érzelmek viaskodtak bennem... még mindig olyan gyönyörű... de mégis a düh ott él bennem, amiért azt tette velem, amit tett. - Öhm.. már pár hónapja kiszabadultam. Azóta amit tudtam, megtettem. Rendezkedem, de még nem tudom, hogy hol és... hogyan kellene megtennem. - bólintottam. - De te mit keresel pont itt? Ebben a kisvárosban, ahol... a szlogen szerint a madár se jár? - kérdeztem kíváncsian, egy halvány mosolyt villantva felé. Ha ő még él... és itt van... az bizonyára nem lehet egy sima véletlen.
♪ Sorry seems to be the hardest word ♪ Nem, erre tényleg nem számítottam. Így is van épp elég zűr az életemben, de még ez is... azt hiszem sok így hirtelen, nem csoda, hogy nem viselem túl jól a helyzetet. Nem kellene itt lennie, nem kellett volna ilyen sokáig bezárva lennie, már rég le kellett volna élnie normálisan az életét. Na igen... nekem is, de úgy fest, hogy a sors valahogy szívesen szórakozik azzal, hogy kiszúrjon azokkal, akik próbálnak normális életet élni. Ő is igyekezett, én is szerettem volna, de neki talán még van rá lehetősége. Én már nem akarok semmi mást csak, hogy vége legyen. Nem lesz már soha az életben normális és nyugodt életem, ez sajnos nem kérdés, nem is reménykedem már benne. - Úgy tűnik, hogy a vak szerencse... vagy a szerencsétlenség mindig tudja, hol és hogyan kell lecsapni. - képtelen vagyok mosolyt társítani a szavaimhoz, ezért is beszélek annyira komolyan, ahogy. Inkább iszom, kellenek azok a kortyok újra és újra, hogy ne száradjon ki végleg a torkom, hogy képes legyek valahogy kezelni ezt az abszurd helyzetet. Le kéne lépnem, el kéne mennem, de mégis valami visszatart. A kérdés, hogy mi történt vele? Minden bizonnyal... nem a bűntudat, annak semmi értelme nem lenne, nem érzek ilyesmit... nem szokásom. - Ha már elég gyenge volt az a varázslat... vagy talán egy rokonomé van szó. - mondhatnám, hogy leszármazottam, de ez olyan kellemetlenül hangzik. Néhány generáció erejéig még követtem a családom vonalát, egy ideig aktívan, aztán már csak háttérből figyelve, de persze idővel felhagytam a dolgokkal. Igaz, hogy a teljes boldogság soha sem adatott meg senkinek az enyémek közül, de legalább akadt, aki a közelébe kerülhetett, és bármennyire is rossz kimondani, de kár lett volna irigy módon figyelni azt, hogy másnak jó, hogy másnak nem tették tönkre az életét. Néha tényleg felmerül bennem, hogy a nagyi igazából valami miatt tette ezt... büntetésként? Mi van, ha büntetés volt? Ha egyszerűen csak rájött, hogy hiba volt megmenteni Olivert és tudta, hogy én erősködtem, és úgy gondolta, ha már meg tettük, akkor szenvedjem el én is a rossz sorsát, mert majd úgyis az lesz. Vajon megtette volna velem, vagy ezt már csak az évszázadok keserűsége mondatja? - Hogy én? Csupán... erre vetett a rossz sors, van egy... elintézetlen ügyem. - mondhatjuk így is. Elintézetlen ügy, ami igazából én magam vagyok, hiszen az a cél, hogy nekem legyen végem végre... valahogy. - De te... miért...? Nem vagy dühös? - bukik ki belőlem végül a kérdés, mert igazán nem értem. Úgy beszélget vele, mintha csak egy rég nem látott barát lennék, és ez... akkor is furcsa. Végül mégis megrázom a fejem, mintha csak ezzel akarnám szemmissé tenni ezt a méltán feleslegesnek gondolt kérdést és egy húzásra leöntöm a maradék italomat. - Építsd fel az életed Alec... csak kerüld el a kellemetlen alakokat, legalább próbáld meg. - az első talán halvány mosoly, talán őszinte is, miközben a pincérnek intek, hogy fizetnék. Maradnék, valami belül talán maradni késztet, de mi értelme lenne? Az életem már csak abból áll, hogy azért küzdök, hogy vége legyen, neki pedig most kezdődik újra.
Nem állt módomban megkérdőjelezni azt, amit a szerencséről mondott. A lehető legváratlanabb pillanatban képes becsapódni valami, egyszerűen előjönni valahonnan, minden előrejelzés nélkül. Ez az élet, vagy ilyen az élet. De Serah jelenlétét nem tudom, mennyire lehet szerencsének nevezni. Talán képes lenne ismét koporsóba fektetni engem.. vagy nem? Eléggé zaklatottnak tűnik, bár régen sem volt a nagy-nagy nyugalom példaképe. De most főleg nem az. Ha más nem is, a tekintete mindenről árulkodik. - Eléggé erős varázslat volt ahhoz, hogy évszázadokig egy helyben maradjak miatta. - sóhajtottam fel, majd beletúrtam a hajamba, és kérdőn pislogtam rá. - Vagy nem így gondolod? - kérdeztem. - Ne becsüld alá a varázserőd. Azt hiszem, mindezt véghezvinni jóval nehezebb volt, mint öhm.. utána megtörni. Nem vagyok ezekben a boszorkány dolgokban. - köszörültem meg a torkomat, majd legyintettem. Nem akarok a halálomról beszélni. Vagy mondjuk inkább úgy, hogy az "elaltatásomról?" Nem vagyok én Csipkerózsika. - Rossz sors. Hm. - billent oldalra a fejem. - Azt hiszem, te még mindig ugyanolyan realista vagy, mint egykoron. Vagy ez már túlhág annak a határán és egyenesen pesszmistává lettél? - vigyorodtam el, annak ellenére hogy ez egyáltalán nem vicces. - Nem tudom, hogy szerencsés lennék-e, ha ismét beleütném az orrom egy boszorkány dolgaiba.Lehet, legközelebb már nem ébrednék fel. - sóhajtottam fel, majd kérdésére nyeltem egyet. - A harag egy eléggé összetett dolog... és érzelem. Akárcsak a düh. Egyelőre még ki kell csomóznom a rengeteg érzést, ami az emberek kapcsán bennem van. - ismertem be őszintén. - Téged régen kedveltelek, majd mikor magamhoz tértem néhány hónapja... ha tudtam volna, hogy életben vagy, bizonyára az lett volna az első dolgom, hogy megöllek. - vontam egyet a vállamon. - Ne értsd félre. Hirtelen felindulás volt. - tettem aztán hozzá, majd a tanácsát egy kedves, de halvány mosollyal fogadtam. - Ezt úgy mondod, mintha te.. belekeveredtél volna valamibe.
♪ She's all I ever had ♪ Tényleg nem értem őt, dühösnek kellene lennie rám, az lenne a reális, e helyett pedig nyugodtnak tűnik, vagy csak tűnik? Mintha bármit tehetne ellenem... senki sem tehet. Bárcsak így lenne! Bárcsak akár ő, akár bárki más képes lenne véget vetni ennek. Nem tudom, hogy valaha eljön-e az ideje, de már nem viselem sokáig. Napról-napra érzem, mintha... mintha én magam csökkennék, vesznék el egyszerűen. Ez az egészben a legrosszabb, mintha csak darabokra kezdenék hullani, és elveszítem azt, aki voltam. Már ő sem ismert olyannak, amilyen a régi jellemem volt még valaha, hiszen már akkor is eltelt majd kétszáz év, most viszont néha már én sem tudom, hogy ki is vagyok, vagy kinek is kéne lennem. Nem tudom, hogy a vámpírok hogy vállalhatják ezt önként, hiszen minden évtizeddel újabb és újabb apró részek vesznek el belőled és még csak észre sem veszed. - Talán. Én magam sem értem, hogyan történt. Nem így akartam Alec, csak... - megrázom végül a fejem. Minek magyarázkodok, van egyáltalán értelme? Nem hiszem, az nem változtat semmin. Inkább csak időt akartam nyerni neki, hogy aztán majd felkeljen, tovább lépjen, addig az a perszóna is talán elfelejti és tovább lép, csak az idő végül túlságosan hosszúra nyúlt és ezzel egyáltalán nem számoltam. - Hát akkor ne üsd bele az orrod más dolgaiba, csak kezdj el valami normális életet. - a kérdésre nem is válaszolok, költőinek értelmezem, vagy talán veheti a hallgatást beleegyezésnek. Nem mondanám magam pesszimistának, keserű realizmus az enyém. Nem gondolom, hogy az életem valaha is pozitív irányt vehet. Egy lehetőség van, hogy megszűnjön, mást nem látok, azt sem hiszem, hogy mindezek után képes lennék csak úgy normálisan élni, még ha el is kezdődne a rendes élet, ha öregednék, mint ahogy kellett volna már több, mint hétszáz évvel ezelőtt. Nem hiszem, hogy együtt tudnék élni a múltammal és egyébként is mi értelme lenne egyedül végigélnem az életem? Családom már nincs, más pedig nem is járhat nekem, nem is érdemelném meg ezek után. - Ne aggódj megértem, a helyedben én is így éreztem volna, de... úgy se lett volna esélyed. - finoman megvonom a vállam. Érezni lehet a hangomból, hogy ez nem valamiféle felvágós, fellengző duma, ez tény, vagy ha valami csoda folytán mégis képes lenne rá, akkor csak hálás lennék neki, nem pedig dühös, hogy elvette az életem. - Nem Alec, ezt úgy mondom, hogy ne keveredj össze veszélyes vámpírokkal, mert annak mindig rossz vége lesz. Az én dolgaim... mindig zűrösek. - halványan elmosolyodom. Ez már csak ilyen. Nem is fog soha rendeződni az életem. Semmi esély sincs rá, csak akkor ha bevégzem, de ehhez az kellene, hogy ő megtegye... hogy ő megpróbáljon végezni velem, de nem tudom, hogyan vehetném rá. - És most mit szeretnél? Keresel munkát, rendes életet? Segítsek valamiben? - nem sokban, de talán ennyit tehetek érte, ha már miattam keveredett ebbe az egészbe, ha miattam aludt át évszázadokat. Nekem már úgyis mindegy, ennyi igazán belefér az egyébként is rettenetes napjaimba.
A gondok és emlékek nem halnak meg csak úgy. Sokan jönnek ezzel az "Az idő orvosság mindenre"-maszlaggal, de még nem jöttem rá, hogy ez vajon tényleg igaz-e, vagy azért van ilyen nagy kultusza a témának, mert más magyarázat nincs a szívfájdalmak és egyéb fájdalmak kiheverésére. Valószínűleg nézőpont kérdése. - Az akaratunk nem mindig egyezik a valósággal. Ezt... már megtanultam. - bólintottam. Többet már nem is akartam szót ejteni arról, hogy mi történt a múltban. Tegyük fel, tovább emlgetjük a múltat, és a végén tényleg olyan érzelmek jönnek elő bennem, amelyeknek nem leszek képes megálljt parancsolni. És igen, nem lesznek túl pozitív tettek, ami az eredményt illeti. Nem vagyok kibékülve a helyzettel. Két furcsa érzés dacol bennem, de mégis tudom, hogy jobb, ha most nem azzal kezdem, hogy a szemébe mondom, hogy mennyire de mennyire nem érzem fairnak, ami annak idején történt. Főleg azok után, hogy ha jól sejtem, nagyjából tisztában volt az érzéseimmel iránta. Halványan elmosolyodtam szavaira. A leckét egy életen át tanuljuk, de akadnak kisebb házi feladatok, ilyen például az, hogy tényleg nem kell beleütni a dolgunkat más orrába. Talán én is jóval kevesebb dologban lettem volna benne, ha ezt korábban megtanulom. Főleg boszorkány témákat illetően... egyszerűen túl bonyolult... és túl könnyű beszélni róla, miközben megtenni kellett volna, s nem beszélni ezekről. - A boszorkányok ellen? Vagy ellened? Vagy egy sima, tanuló boszorkány ellen? Azt kell hogy mondjam, legyen bármilyen boszorkány, nem lett volna esélyem egyik ellen sem. - csóváltam meg a fejem, aztán tovább folytattam. - A múltban voltak ködös ügyeim.. ahogy mindenkinek. És nyilván neked is. Ahogy vannak most is. - néztem rá sejtelmesen. A titkok csúnya dolgok, de mégis néha egy egész barátságot, kapcsolatot mentenek meg. Bár kétlem, hogy nekünk bármelyik lenne.. inkább csak volt.. egy kezdő szintű barátságunk.. még jó régen. - A tapasztalat szokott így beszélni. - tettem azért még hozzá, mikor vámpírokról tett megjegyzést. - Már megtanultam az efféle leckét, hiszen egy vámpírnak köszönhettem, hogy oda kerültem, ahová. És ha jól sejtem, neked is van egy-két képlékeny üzleted eggyel-kettővel. - néztem rá sejtelmesen, de nem mondtm ki nyíltan, hogy teljesen biztos vagyok ebben a véleményben. - Egyelőre még azon gondolkodom, hogy hol kellene kezdenem építkezni... úgy értem, az életemet felépíteni. Annak idején nem dolgoztam, de.. itt az ideje elkezdeni. Az már egy teljesen más dolog, hogy nem értek semmihez. - fintorodtam el kissé tréfásan, majd belekortyoltam az imént kapott italomba. - De nyilván van előnye annak, ha évszázadokig folyamatosan élsz, és nincs kiesésed. - futtattam végig pillantásomat az arcán, mintegy megjegyezve, hogy érdekelne, ő vajon hová jutott abban a pár évszázadban, amíg én aludtam.
♪ Guilty ♪ Jó eséllyel az is számít, hogy azt az időt az ember megéli-e egyáltalán, hiszen mint ő, aki eddig aludt nem igazán tud az idővel úgy számolni, mint mások. Számára majd csak az ébren töltött évek azok, amik jelentenek is valamit, akkor majd lesz esélye rá, hogy az idő begyógyítsa azokat a bizonyos sebeket, és majd idővel tényleg tovább tudjon lépni és kialakítani valamiféle normális életet. Nekem pont azért nincs erre lehetőségem, mert számomra az idő nem számít igazán fogalomnak, csak úgy elszáll felettem, de közben nem változik az életemben semmi. Abban talán igaza van, hogy nem érdemes túl hosszan boncolgatni a múltat, amúgy is elmúlt, csak tényleg meglepő, hogy mindezek után nem az volt az első reakciója, hogy le akarja szedni a fejem. Na nem mintha tudná, de attól még a késztetés meglehetne, akkor is, ha tisztában vagyok vele, hogy mit érzett, vagy inkább talán hogy milyen érzések kezdtek kialakulni benne. Nem akartam, hogy tényleg kivirágozzon benne bármi is, mert annak csak rossz vége lett volna, még ha neki erről fogalma sincs, de nem is kell tudnia. - A meglepetés sokat segít, de ellenem... még az sem. - vonom meg a vállam. Nem vagyok én nagyképű, ez szimpla tény. Nála erősebbek is próbáltam már megölni, amit főleg én provokáltam ki, és még egyiküknek sem sikerült sosem, nem ő lenne az, akinek sikerülne áthágni egy bűbájt. - Akadnak, de ebben a világban csak annak nincsenek ködös ügyei, aki normális. - arra nekem meg nincs semmi lehetőségem, hogy valaha normális életem legyen, vagy akár csak olyan, ami ezt megközelíti, de talán már nem is akarom, talán már tényleg az lenne a legjobb, ha egyáltalán... nem is lenne semmilyen életem. - Akad, bár nem mondanám képlékeny ügynek, de ezzel aztán végképp ne foglalkozz. - halvány mosollyal nyúlok a poharam után, hogy újabbat kortyoljak. Eleget kapott már a sorstól... tőlem, nincs többre szükség. Éljen csak végre rendes, normális életet, ehhez viszont az kell, hogy az én ügyeimbe ne folyjon bele, hiszen azokat még nekem is elég nehézkes lerendezni. - És mi az, ami érdekelne? Még nincs késő tanulni. - nem azt mondom, hogy üljön be az iskolapadba, mint egy tini, de végül is igazán megteheti, hogy megpróbál rájönni, hogy mi érdekelné. Valami biztos volt régen is, ami lefoglalt és most is megtalálhatja, sőt manapság a lehetőségek is viszonylag tágak. - Van, mondhatjuk, de... az én életem nem mondható átlagosnak, azt nem érdemes alapnak venned. - nem dolgozom úgy igazán, pénzt szerezni máshogy is lehet. Az én életem máshogy zajlik, és mivel főként arról szól, hogy érjen véget... nem igazán van értelme dolgoznom, vagy valami átlagosat kialakítanom.
Próbálhatnék hozni egy olyan figurát, mely tréfásan fogja fel a történteket. Úgy, ahogyan sokak szerint kellene. Hiszen amíg távol voltam, akadt néhány bajtársam, és folyamatosan olyan tanácsokkal láttak el, hogy.. mi lenne, ha egyszerűen csak nem venném véresen komolyan azt, ami történik velem és egykoron történt? BÁr őszintén szólva, szerintem még így is lazábban veszem, mint ahogyan kellene. Tehát ne várja el tőlem senki, hogy ezt követően még viccesebbre vegyem a figurát. Talán majd egyszer. Ha nem lesz ilyen friss az élmény. - Elég ritka, ha valaki normális. - tettem hozzá még a gondolatmenetéhez. Próbáltam számtalan módon feldolgozni azt, ami történt. De a természetfeletti világban semmi nem olyan egyszerű. Mintha mindenki arra esküdött volna fel, hogy megnehezíti ezeket a folyamatokat. És talán erre tényleg mondhatni azt, hogy nem normális jelenség. Főleg ha egy saját fajtárs nehezíti az életed... úgy, ahogyan az életemben az jelenleg történik... erről azonban nem besuzélhetek Serah-nak. Nem sodrom veszélybe. Bár úgy veszem ki, hogy ő eddig is nagyon nagy veszélyben volt. - Szóval nem beszélsz róla. Oké. Megpróbálom ezt tiszteletben tartani. - biccentettem egyet. A tény, hogy eléggé lehangoltnak tűnik.. nem mintha régen kicsattant voln a jókedvtől, de mégis volt néha egy-egy mosoly az arcán, nem úgy mint most.. szóval ez az egész olyan furcsa. Az én életem is nehéz-. De egyszerűen nem tudok rájönni, hogy miért viselkedik így. És mi több, miért nem beszél róla, mikor tudja, hogy énbennem megbízhat. Vagy talán mégsem? Jelenleg nem tudom, hogy segítenék-e neki, ha úgy hozná az élet. Hiszen mégis neki köszönhetek egy elég hosszadalmas rabságot.. - Egyelőre még nem gondolkodom ilyesmin. Beérem a másodosztályú állásokkal is, hátha időközben rájövök, hjogy mi érdekel. Míg neked rendelkezésedre állt egy pár évtized, hogy haladj a korral, addig nekem... egy év alatt kellett megtanulnom, hogy nem a kovács mesterség a legmenőbb jelenleg, mint régen. - forgattam meg a szemem. Akkor tényleg nagyon menőnek számított, ha valaki verte a vasat. De ma már... - Miért nem beszélsz arról, ami nyomaszt téged? Régen volt benned valamennyi élet... de most olyan vagy, mint egy két lábon járkáló hulla. - suttogtam és nyeltem egyet. Nem bántásnak szántam, hallhatta a hangomban. Bár az is érdekes, hogy érdekel a hogyléte. Vagy csupán hasznot akarok húzni az ő bajából?
♪ Just give me a reason ♪ Normális... igazából fogalmam sincs, hogy milyen lehet, de az biztos, hogy rendkívül ritka és nem hiszem, hogy nekem valaha is esélyem lenne normális életre. Soha sem volt az és ennél már csak rosszabbra számítok bár már igazán nem tudom, hogy merre lehet még a lefelé, de nem hiszem, hogy egyszerűen csak vége szakadna az eddigi káosznak, sorscsapásoknak, vagy hová is kéne sorolnom az életem káoszait... kudarcát. Az én hibám, nem kellett volna naivnak lennem soha... tényleg soha! De voltam régen, kinőttem belőle, ezért nem is hiszek már abban, hogy bármi változhat. Én már csak egyet akarok, azt hogy végre vége legyen, azt hogy ne tartson tovább, és ahogy telik az idő egyre inkább úgy érzem, hogy ezért bármit képes lennék megtenni. Ki tudja, hogy mikor jutok el arra a szintre, amikor ez a bármi már... sokkal durvább lesz, mint amit valaha hittem magamról, hogy képes vagyok megtenni. De nem számít, ha elértem, amit akarok, onnantól már nem kell tükörbe néznem többet és nem kell megküzdenem a démonaimmal, akkor csak vége lesz és kész. - Nem is lenne értelme Alec, neked pedig épp elég gondod van már így is. - alkalmazkodni ehhez az újonnan megszerzett élethez, alkalmazkodni az új világhoz. Igazán nem az a dolga, hogy az én életemmel foglalkozzon, ez senkinek sem a dolga. Csak az enyém, hogy megoldjam végre, csak az én ügyem és persze Oliveré... akinek esze ágában sincs segíteni, de majd rákényszerül, mert nem fogom addig hagyni, hogy akár csak egy kicsit is levegőhöz jusson, amíg nem teszi meg. Azt hiszi, hogy mindig ő győz, de majd egyszer meglátja, hogy nem így van, egyszer az enyém lesz a siker és kész... nem is kell nekem több. - Majd rájössz, hogy mi érdekel, van időd, hogy alkalmazkodj. Nem annyira bonyolult a világ. Van aki segít neked ebben? - nem azt mondom, hogy akkor majd én leszek, mert nem hiszem, hogy olyan viszonyban vagyunk. Nem vagyunk barátok, én tettem tönkre az életét, miért is lennénk azok? De meg volt rá az okom, mert így nem esett baja, és most megint itt vagyok, pedig tudom, hogy fel kéne állnom és el kéne tűnnöm innen. Ki tudja, hogy nem alakulna-e ki benne újra valami, ha túl sok időt töltünk együtt? De talán most az egyszer nincs erőm azonnal elmenekülni, túl sokat voltam már így is egyedül, hiába tudom, hogy úgyis meg kell majd tennem, csak... csak egy picit maradok. - Miért érdekel? - pillantok rá kissé ráncolva a homlokomat. Nem kell tudnia, senkinek sem, az én dolgom, amúgy sem hiszem, hogy bárki is azt mondaná, hogy rendben ölesd csak meg magad. - Nem olyan vagyok, mint egy két lábon járó hulla... az akarok lenni, csak a két lábon járás nélkül. - bököm ki végül, csak az asztalt bámulva, leginkább a kávémat, az ujjaimat, ahogy közre fogják a csészét, de nem nézek fel. A hangon is csendes, megtört. Igaza van, nincs már bennem élet, nincs már semmi, ami ide kötne, jó régóta így van ez, ezért nem kellene már rég itt lennem.
- Azt kell mondjam, hogy tévedsz. Lehetne érdekesebb is az életem. - sóhajtottam, bár ezt betudtam egyelőre annak, hogy az életből visszatérve még aligha volt időm megtalálni a valós helyemet. Olyan ez, mint egy költözés. Kell egy kis idő, mire megszokja az ember fia az új helyszínt.. csak az én új helyszínem ezúttal egy város. És nem egy koporsó. Talán még mindig van bennem egy kis neheztelés. Attól tartok, hgy előbb-utóbb ki fog bukni belőlem. De egyelőre még remekül tartóztatom magam, és mindazt, amely valójában nyomja a szívemet. Erről sokan példát vehetnének. Kicsit elgondolkodtam. - Nem, nem igazán. Most csakis magamra vagyok utalva.. - köszörültem meg a torkom, miközben az italomba bámultam. Most ez jobbnak tűnt, mint a szemébe nézni. A boszorkányok okosak. Én már csak tudom. Nem tudom, hogy fejlődött-e valamit az ő tudományuk az évsázadok alatt, de gondolom, hogy nyilván. Igaz, valószínűleg nem gondolatolvasók még mindig. - Ha jól sejtem, a te családod sincs már életben. Annak idején is... öhm... szóval sosem láttam egy családtagodat sem. - fejeztem be végül máshogy a mondatot. Nem akartam kimondani, hogy nyilván már akkor is egyedül volt, mint egy magányos kis farkas. Vicces. Én szó szerint az vagyok. De úgy tűnik, ez az életforma nemcsak nálunk, hanem boszorkányoknál is előfordulhat. Jó, azzal mondjuk vitatkozhatnánk, hogy a farkasok általában falkában élnek. - Sajnálom. Ezt nem kellett volna mondanom. - tettem aztán hozzá. Nincs annál rosszabb, mikor mások is észreveszik mennyire... szóval ilyen vagy. Én személy szerint utáltam. De ő talán más. Igen, ő.. mindig más volt. Már majdnem válaszoltam a kérdésére, mikor egy eléggé meglepő kijelentést tett. - Na, szóval.. - bambultam el egy pillanatra összeszűkült szemekkel. - Azt akarod mondani, hogy... a halálodat akarod? Vagy... nem hiszem, hogy értem. - ráztam meg a fejem bambán.
♪ My passion ♪ - Hát akkor majd lesz érdekesebb, ebben bízz. - tudok én pozitív is lenni, néha, mással, más sorsával kapcsolatban, csak a sajátommal nem megy. Arra képtelen vagyok. Tudom, hogy az enyém már alapból el van rontva, már soha se lesz jobb és nincs is értelme erre vágyni. Nekem csak az a fontos, hogy elérjem végre, hogy vége legyen, semmi más az ég világon, de attól még ha arról van szó, akkor neki segíthetek, hogy egyenesbe jöjjön, ha már én voltam az, aki tönkre tette az életét. Azért is részben, mert nem volt más választásom, de tudom, hogy ez még nem feltétlenül teszi indokolttá a tetteimet és főleg nem megbocsáthatóvá. Nem is értem, hogy képes ezt ilyen nyugodtan kezelni, mintha mi se történt volna. - Segíthetek. Nem tudom még, hogy pontosan hogyan és miben, de... segíthetek. Megtalálni az utad, ha már én voltam az, aki elvettem a kilátásaidat. - visszaadhatom őket. Egyelőre még nem tudom miként, de gondolom nem egyszerű most neki az élet. Kell hozzá pénz és perspektíva, és valami életcél. Egyedül ezeket nem könnyű meglelni, de majd valamilyen úton módon segítek neki benne. Legalább valami jót is teszek időnként, mert amúgy is szoktam, csak épp gyakran... rossz módszerekkel sajnos. - Ők már nagyon régen meghaltak. - túl régen. Nem emlékszem már rájuk, nem rémlik az arcuk, nem tudom felidézni a hangjukat. Nem maradt belőlük semmim. Régi megfoszlott képek, rajzok, amik még akadnak, de azok se az igaziak, és már túlságosan homályosak ahhoz, hogy... használhatóak legyenek. Talán nem is lenne értelme, a múltam már túlságosan messze van ahhoz, hogy foglalkozzam vele, vagy megpróbáljam felidézni. Amikor visszakérdez csak egy halvány mosollyal vonom meg a vállamat. - Már jó ideje. Túlságosan régóta élek már... elviselhetetlenül régen. - és mindezt egyedül. Az ember ezért hoz rossz döntéseket, az ember ezért nem bírja elviselni azt, ami történik, az ember egyszerűen... nem élhet túlságosan sokáig, mert egy idő után elveszíti önmagát. Nem akarom elérni azt a pontot, amikor végleg elveszítem azt, aki voltam. Így már sokszor érzem, hogy nyomokban is alig található meg bennem.
A tény, hogy évszázadokig rohadsz egy koporsóban, mint valami Hófehérke vagy Csipkerózsika vagy mi a fene.. elég nagy hatást tesz rád. Példaképpen azért, mert momentán minden olyan tehetséget, melyet egykoron birtokba vettem, már nem tudom hasznosítani. Ilyen például az, ahogyan az embereket régen tudtam hová tenni. De most... Serah olyan, mint egy rejtély. Na jó, azt sem tagadhatjuk le, hogy ő régen sem volt bőbeszédűbb, de mintha több öröme lett volna az életében, mint most.. én már megtapasztaltam, milyen pocsék elveszíteni az életünket, még ha nem is végérvényesen. S talán nem hazudok, ha azt mondanám, hogy nem ismételném meg még egyszer. Az élet ennél értékesebb.. még ha annak idején nem is becsültem kellőképpen. De valami szörnyűségesnek kell történnie ahhoz, hogy valaki el akarja dobni magától.. főleg egy olyan ember, pontzosabban boszorkány, aki már nem egy "mai csirke". - Talán.. azért hálás is lennék. - kezdtem el aztán zavartan fészkelődni a székemben. Nem tudom, ajánlott-e már nekem valaki ilyesmit. Azt sem sejtettem, hogy ő fog... hiszen nem tudom, milyen hatalmas boszorkánynak kell lenni ahhoz, hogy valamennyire segítsen nekem boldogulni az életben. Teljesen mindegy, hogy miként és hogyan... de jobb lenne végre tudni, hogy van-e egyáltalán lehetőségem boldogulni. Ahogy a környéken járkáltam, állást valami diploma nélkül csak a McDonald's-ban kapsz, vagymi a neve annak a helynek. Hát igen, eléggé furcsa ez az egész. Nem tudni semmiről, ami új és régen nem volt. A dipoloma amúgy is egy megszerezhetetlen valaminek tűnt annak idején. - Sajnálom. - tettem aztán hozzá. Bár ezzel nehezen érzek egyet, hiszen én előbb haltam meg minmt a szüleim. Volt időm megemészteni, hogy ha egyszer újra életre kelek, már nem lesz senkim. És nincs is bennem hiányérzet családot illetően. Igaz, mióta Serah-val beszélgetek, túl sok emlék jut eszembe a múltból... köztük az, hogy nem simán kedveltem őt.. annál sokakl többet tettem. De mégis miként lehet elfelejteni egy ahhoz hasonló érzelmet? Annak ellenére, hogy a fejem azt súgja, álljak rajta bosszút... - És.. öhm.. nem vagy képes saját magad végetvetni az életednek? Félre ne érts, nem tippeket adok, csak.. - pislogtam kissé bambán. - Vagy amíg.. nem tudom, a boszorkányok mindig olyan titokzatosak.. talán nem halhatsz meg addig, míg el nem végeztél egy rád bízodd feladatot? - kérdezősködtem. Csak ne essek túlzásokba. A fantáziám mindig is élénk volt.
♪ If you could see me now ♪ Évekkel, vagy inkább évtizedekkel ezelőtt még reménykedtem azt hiszem, de ahogy a fejed felett sorra reppennek el az évek egy idő után már egyre bágyadtabban kapsz utánuk és végül feladod. Nem akarok én már megváltást, nem akarok én már szabadulni a bűneimtől, nem akarok már jobb, vagy rosszabb világot teremteni. Nem akarok semmit mást, csak... tovább lépni. Túl sok volt, túlságosan ennyi időt eltölteni élőként, amikor az egyetlen célod az, hogy végre ne ilyen legyél és lassan rájössz, hogy nincs esélyed. Oliver nem fog segíteni, én pedig képtelen lennék végezni vele, akkor hát mi lenne a kiút? Azt hiszem az elkeseredés az, ami végképp maga alá kezd temetni. Soha nem lehet normális életem, és ez ami most van... csak boldogtalanná tesz. Miért jó évszázadokat élni úgy, hogy nincs esélyed a boldogságra? - Segíthetek Alec, gyorsabban tanulni, vagy boldogulni ott, ahol nem figyelnek rád. Ennyit kötelességem tenni érted. - legalább valamennyit javítsak az életén , ha már én voltam az, aki tönkretettem. Nem volt sok választásom, tényleg nem, és ezzel még mindig jobban járt, mintha végleg kileheli a lelkét, mert az volt a másik opció. Így legalább életben van, van lehetősége újra kezdeni, még ha nehéz is, de itt vagyok és segíthetek neki... amíg itt vagyok. - Nincs mit, nem kell sajnálnod. Bőven elég rossz van a hátam mögött ahhoz, hogy akár azt is mondhatjuk megérdemeltem. - rántom meg a vállam egy fáradt félmosollyal. Hát igen, végül is nem vagyok jó ember. Voltam valaha, de sokat változtam. Az élet változtatott meg és nem hiszem, hogy ebből a mókuskerékből, amibe ragadtam van még bármiféle kiút. Nem tudom, hogy hogyan és mitől lehetne jobb, attól félek már, hogy semmitől sem. A halál sem jelent megváltást, csak befejezést, legalábbis remélem, hogy befejezést jelent majd, mert nem akarom tovább folytatni odaát. Csak el szeretnék múlni szépen és csendben. - Ez... bonyolult, nagyon bonyolult. - sóhajtok egyet. Elmondhatnám, nem sok mindenen változtatna. Nem tudja felhasználni ellenem és ha mégis, hát mit érne vele, vagy én mit? Édes mindegy. - Úgy tűnik, hogy évszázadokkal ezelőtt a nagymamám összekötötte az életemet valakivel... egy vámpírral történetesen, akit megmentettünk a haláltól és aki aztán elárulta a családunkat. És amíg ő él... úgy néz ki, hogy én is. - és képtelen vagyok megölni őt, vagy magamat, pedig próbáltam már. Olyan sok módot, mással is próbáltam már megoldatni ezt, de úgy se sikerült. Nem tudom, hogy van-e bármi megoldás egyáltalán Oliver halálán kívül.
El kell ismernem, történt néhány nagyon érdekes változás a 90-es évek óta. Persze sejtettem, hogy így lesz, de a valóság általában túlszárnyalja a képzeletet, és ez most sem volt másképpen. Itt van például az internet. Egyszerűen izgalmas, mennyi mindent meg lehet találni, bár bevallom, az első lépések nem mentek könnyen. Aztán itt vannak ezek a különféle készülékek, mint az okostelefonok. A világ nagyot fordult a csipogók óta. Kezembe veszem azt az izét, és néhány perc alatt lenyomozhatom, hogy napjainkban mivel töltik az idejüket a testvérkéim. Hogy kikkel lógnak, hol laknak, mit tanulnak. Ami még érdekesebb, hogy mind ott hagyták Portlandet - jó, ezen a részen nem vagyok meglepve, én sem maradtam volna ott, abban a lehangoló városban - és itt éldegélnek egymáshoz közel a Whitmore egyetem környékén. Megkönnyítik a dolgomat. Aztán a szálak minden irányból összefutnak ebben a Mystic Fallsnak nevezett kisvárosban is. Eldöntöttem, hogy mielőtt belefognék a vadászatba, megnézem magamnak ezt a helyet, mitől olyan nagy szám. Húsz év magányos semmittevés után most szeretném maximálisan kihasználni az időmet, minél többet látni, hallani, tapasztalni. A taxi a város szélén tesz le. Biztosan vinne tovább is, de nem tartok rá igényt. Inkább a két lábamon megyek tovább, hogy mindent alaposabban szemügyre vehessek. Először egy bisztró vetődik az utamba, és nem sajnálom rá az időt, hogy kicsit betérjek, körülnézzek, a pultnál ücsörögve egy erős fekete felett talán még láthatok vagy hallgatok is valamit, ami érdekelne...
Mystic Fallsban való tartózkodásom óta az életem pillanatokon belül megtelt izgalommal. Persze, előtte sem lehetett azért annyira unalmasnak nevezni a napjaimat.. Ez a város valamilyen szinten hasonlított New Orleans-hoz és ez alatt nem a méreteiket értem, hanem a természetfelettiek jelenlétét. Ha statisztikát vezetnének arról, hogy hány vámpír, vérfarkas, boszi s egyéb él ebben a csöppnyi városkában, a lakósság több mint felét biztos kitennék. Más szempontokban azonban nem lehetne összemérni NO-t MF-al. Erről jut eszembe, milyen régóta nem jártam otthon. Már ha az otthonomnak tekinthetem még azt a helyet. Biztosan teljesen átalakult az évek alatt. Miközben ilyen, s ehhez hasonló gondolatok keringtek a gondolataimban, a lábaim egy általam eddig még fel nem fedezett bisztró felé vezettek. Atmoszféra.. érdekes névválasztás, vajon honnan ered? A válaszra sem kellett sokáig várnom, amint átléptem az épület küszöbét rájöttem a titokra. Odabent valahogy "más" volt a légkör. A hangulat, az emberek vidámsága, jókedve.. átterjedt mindenkire, aki a helyiségben tartózkodott. Barátságos volt a légkör. Jobb ötlet híján, a bárpult fele indultam el, majd elérvén azt, lehuppantam egy székre. A pincér rám köszönt, mire én bájosan rámosolyogtam, majd kértem egy cappuccinót. A szívverésének ismerős hangjáról eszembe jutott, hogy milyen régen is ittam utoljára vénából.. Nem, nem szabad ilyenre gondolnom! Nem helyes. Hamarosan az italom is megérkezett, én meg belekortyoltam, remélvén, hogy a kesernyés kávé íze majd csillapítja a friss vér iránti szomjamat.
Hogy pontosan mire számítok, vagy mit keresek itt, még én sem tudom. Egyelőre csak sodródom az árral, hagyom, hogy megtörténjenek a dolgok, hisz az elmúlt húsz évben az ég világon semmi nem történt velem. Legalábbis semmi változatos, semmi olyan, amit nem én idéztem volna elő. A nyomorult napfogyatkozást leszámítva, amelyet fájdalmasan sokszor kellett végignéznem. Nem nagy itt sem a mozgolódás, csendes, meghitt környezet, akiknek ez jön be, biztos nagyon meg lehetnek elégedve ezzel a hellyel. Én viszont felkapom a fejemet, mikor nem sokkal utánam még valaki besétál, majd a közvetlen közelemben foglal helyet. Köztudott, hogy a boszorkányok képesek megérezni a vámpírokat, néha más fajokat is, érintés útján. Van akinek arra sincs szüksége. Nekem viszont, aki mások erejéből "táplálkozik", ebből a távolságból is kiválóan érezhető, hogy ez a lány valami. Leginkább boszinak mondanám, de ebben nem lennék száz százalékig biztos. Mivel kíváncsi vagyok, az okozott megdöbbenésekre és az illemre pedig nem sokat adok, egyszerűen kinyújtom a karomat, hogy megérintsem a karját. Csak egy pillanatig tart az egész, és közben elszívok annyi varázserőt, hogy egyértelműen azonosíthassam. - Vámpír és boszorkány egyben? Hát miféle torzszülött vagy te? - teszem fel a kérdést vigyorogva, amitől az kevésbé tűnik sértésnek, inkább mintha lenyűgözött volna. És részben így is van. Végül is nálam jobban ki értékelhetné a csodabogarakat? - Persze sejtettem, hogy az új világ, meg ez a város tartogat majd számomra néhány érdekességet, de nem gondoltam volna, hogy az első közvetlenül mellém ül le. Milyen izgalmas! Jó újra szabadnak lenni. - Kényelmesen, elégedetten teleszívom a tüdőmet levegővel, lehunyt szemmel, majd újra felnézek, egyenesen a lányra. - Milyen udvariatlan vagyok. Ne haragudj! Szociális értelemben kicsit berozsdásodtam. Kai vagyok. - Az utolsó mondatnál széles vigyor terül el az arcomon, majd magam elé húzom a pulton hagyott mogyorós tálat, belemarkolok, és a számba tömöm.
Kezdőlap
