Fogalmam nincs miként hog véget érni eme este és milyen helyen fog rám találni a az első napsugár, ami holnap megjelenik az égen, de nem is érdekel. Talán pontosan azért teszek mindent, mert a saját törvényeim szerint akarok érni vagy esetleg, mert kihívást látok benne. Nem olyan átlagos és nem is unalmas. Sőt, pont ellenkezőleg. Fura, hogy egy vámpír képes volt ezt elérni nálam, hogy úgymond kihívjam őt és olyan dologra invitáljam, amire még a barátaimat se szoktam. Azt is mondhatnám, hogy magányos farkas vagyok, de nem bánom. Legalább senki se mondja meg, hogy miként éljek. Csendesen állok ott, a bejárat előtt és érzem a szellő gyengéd simogatását, miközben az éppen lebukó nap utolsó napsugarai még rávetődnek az arcomra és a hajamra. Mosolyogva élvezem a gyenge melegséget, amik eme sugarakból áradnak, majd már éppen megszólalnék, amikor sikeresen az ő nyelve hamarabb pörög és ajkai hamarabb nyílnak szét. Lassan fordulok meg és mosolyogva pillantok rá. Látom a gyermeki bolondozás még mindig magában rejlik, mert ha megtámadni szeretett volna, akkor hibázott. Azt is mondhatnám, hogy nem is kicsit, hiszen elfeledkezett a szél járásáról. - mondom neki higgadtan és egy apró mosollyal az arcomon. A szaglásommal nincs baj és bárhonnét megismerném az illatát vagy szagát. Mindegy minek nevezzük. Természetesen az is tény volt, hogy nem valami jól éreztem most az illatát, de ezt neki nem kell sejtenie. Nem akarom, hogy túlzottan elbízza magát. Nem én kértem ezt az áldást, hanem ilyennek születtem, majd pedig kényszerrel rávettek arra, hogy ilyen szörnyeteggé váljak. Ritkán szoktam megmutatni fehér fogaimat, de akkor jobb, ha mindenki menekül, mert egy igazi bestia szabadul el olyankor, akinek senki és semmi se szabhat gátat. Szerintem itt az ideje, hogy induljunk. - mondom neki komolyan és úgy mint, aki azt fürkészi, hogy vajon tényleg jönni fog-e vagy nem. Lassú léptekkel indulok el a város határában, egy-két gödröd kikerülve, ami a járdát tarkítja, majd befordulok az egyik kis szűk utcában elindulva mélyen az erdő felé. Na, jó talán annyira még sincs túlzottan az erdőben ez a bár, de a célnak pontosan megfelel. Soha senki se hinné, hogy egy ilyen lány képes ilyen helyre betenni a lábát, így még apám vérebei se keresnének itt, ha hirtelen rájöttek, hogy már réges-régen eme városnak az utcáit koptatom. Belököm a fa ajtót és egy mosollyal az arcomon lépek be. Gyorsan körbepillantok és az első szabad asztal felé indulok. Nos, remélem megfelel Önnek ez a hely. - mondom neki barátságosan. Magam sem értem, hogy miért vagyok vele barátságos. Talán egyszerűen ilyen vagyok mindenkivel, csak nem engedek senkit se közel. Miért jött el? Miért pont velem, hiszen nem olyannak tűnik, aki túl sok farkas társaságát szokta élvezni. - kérdezem tőle kíváncsian miközben a pincérre várunk, hogy végre rendelhessünk. Lassan kibújok a kabátomból, ami székemre hullik és a szőke fürtjeim mögül, amik ennek köszönhetően az arcomba hullottak figyelem őt és türelmesen várok. Nem várok csodára, hogy egyből elmondja, de egy próbát megér.
Minden szempár mögött egy ismeretlen emberi múlt rejtőzik.
Egy vámpír olyasmire számítana, ami néptelen, eldugott hely. Egy sötét sikátor...egy régen nem használt csatorna. Ahol ember idegen, de szörnyeteg szerethető vendég egy helyen. Ahol az alkalom ad a gyilkolásra, szertelen vérengzésre és ölésre. Ehelyett azonban, azzal szembesülhettem mi becsléseim szöges ellentét képviselték. Fényes közhely, tele emberrel és alkohollal. Ha megjegyezhetem, ezt volt az a tippem amit a legkevesebb mértékben hittem teljesülni. Most mégis, a háború szót giccsesen átformálva egy asztalhoz vezényel. Minden úgy tűnt mintha nem az ellenszenvet hanem a békítő szellemet hirdetné. Az ital maga is egy nyugalmi forrás, ám, be kell hogy valljam, még mindig nem értem ezt a furcsa helyszín választást. Elveszve gondolataimban társulok hozzá, hiszen miért is tagadnám hogy nem egy bár vagyok? Szemeimet szúrósan felvetem rá, hallva a faggató monológját. Beszél, minek beszél? És miért nem hagyja abba? De legfőképp miért von kérdőre? Hogy miért ő? Csak számomra szűnt meg az értelem ebben a percben? - Hogyan....tessék? Lányom, nem tudom miért kérdel ilyeneket, egy ilyen alkalmatlanabbnál alkalmatlanabb helyen... Azt hittem világosan fejeztük ki egymást! - forgatom meg zavartam a fejemet, figyelve a beérkező, gondterhelt embereket, kik egy lelki fröccsben vigasztalták egymást. - Azt hittem valódi párbajra hív...nem egy őszinteséggel járó ivó játékra! - felelem gyatra modoromban. Dühít, hogy ilyen értelmetlen társra akadtam. Úgy véltem remek partnerre találtam egy gyors harcban. Kissé elhamarkodott ítélet született, úgy érzem.
music: here - note: - elnézést a késéséért made by
Nem tudom, hogy mit várt, hogy milyen helyre fogom vinni, de azért abban biztos lehetett, hogy nem fogok neki kedvezni. Nem akarom azt, hogy túl jól érezze magát, vagy úgy érezze, hogy fölényben van. Egy számunkra semleges hely tökéletesnek tűnt, illetve még túl se volt zsúfolva. Sok szabad hely volt és a zene se volt idegesítő. Nem igazán ismeretem ezt a helyet, de elnézve őt már biztos voltam abban, hogy sikerült mind a kettőnket meglepnem. Talán már egy kisebb része a célomnak sikerült is. Vajon miként is viselkedik egy hozzá hasonló vámpír egy számár nem túl kedvező helyzetben. Hallgattam a szavait, de egy kisebb szemforgatás társult minden egyes szavához. Jó modor? Nem fogom tettetni azt, hogy félek tőle, ha nem teszem. Nem fogok előtte térden állva könyörögni a válaszokért, mert ha ezt hiszi, akkor nagyon félre ismert. Türelmesen megvártam, amíg befejezni, majd lassan megszólaltam. Befejezte a kiakadást vagy még folytatni szeretné? - kérdeztem tőle egy kisebb gúnyos mosoly kíséretében és közben rendeltem két italt. Nem akartam megbántani, de hirtelen nem tudtam mit kezdeni eme kifakadással. Vagy legalábbis nekem annak tűnt. Azt hittem kemény fából faragták magát. Olyannak tűnt, aki kész várni arra, hogy becserkéssze a prédáját és a végén megkapja azt, amit akart. De lehet tévedtem.- mondtam neki egy kisebb gondolkodás közben, majd folytattam tovább.- Igazi párbajt szeretne? Szeretné azt, ha a fogaimmal megmutatnám azt, hogy mi az igazi kín? Milyen az, amikor esetleg gyötrő fájdalmat érez? - kérdeztem tőle rezzenéstelen arccal és úgy, mintha csak az időjárásról beszélgetnék. Lassan közelebb hajoltam hozzá, majd egy apró mosoly jelent meg az arcomon.- Nem tudhatja, hogy az este mit fog még hozni, hiszen még fiatal az idő és ostobaság lenne temetni a dolgokat ennyire korán. Főleg, hogy egy nő a társasága, aki ráadásul farkas, de lehet inkább azt kellene mondanom, hogy szeszélyes, mint az időjárás. - mondtam neki őszintén, majd megrántottam a vállaimat és újra hátradőltem a székembe.- Tudja merre van a kijárat, ha menni szeretne, de ha van Önben elég férfiasság, akkor maradjon és próbálja meg élvezni az estét! - mondtam neki teljes mértékben komolyan, majd az első pohár rövidet gyorsan le is húztam. Közben végig őt figyeltem és kíváncsi voltam, hogy vajon most milyen gondolatok jelennek meg a fejében. Talán megbántottam, de soha nem az a személy voltam, aki befogja a száját és nem mondja ki a dolgokat, amit gondol. Nem akartam amúgy se sokáig eme bárban elidőzni, mert kíváncsi lettem volna, hogy ő mit akar vagy esetleg milyen helyre vinne el. De talán soha nem fogom megtudni azt, hogy mit is szeretne igazán, de ha valamit akar, akkor tegyen érte. Ő a férfi. Mutassa meg, hogy képes irányítani, esetlegesen uralkodni mások felett.
Minden szempár mögött egy ismeretlen emberi múlt rejtőzik.
Egy poshadó, fájdalmas arcokat festő közegben vagyok, egy nővel ki személyét az időjáráshoz hasonlítja. Akárcsak a temetőben, itt is hiszékeny fenyegetésével ütköztet, mintha a párbaj egysíkúan eldőlt volna mellette. Téved...továbbra is téved. Mindazonáltal, mellette becsülöm, ezt a naiva hozzáállását. Félelmet ugyan nem kelthet bennem. Elhallgattam a kigördülő válaszokat, s egy bizonyos szócskába rögvest belekapaszkodtam. - Férfias? - végre ráleltem egy helytálló ütőkártyára beszédében, amit kisájítva úgy kicsavartam az oldalamat szolgálva ahogy azt akartam. - Ez a szó nálunk két teljesen más jelentés kap. - előre dőlve szugeráltam, ahogy a vérmes hiúságból lassan meglepődés lesz. Hasamba beállt az asztal széle, s a leány arca már csak pár milliméterre. - Ön azt vallja férfiasnak, ha az erősebbik fél kontrolálja a másikat. Uralom alá hajtva azt. - helyeselő gesztusban emelem meg a kezemet az arcához, de még habozok a közvetlen érintkezéstől. - Én azonban... - mikor a fegyverszünet egy reménybe kapaszodva látszott, akkor ragadtam meg karcsú nyakát morzsoló szorításomban. - ...magamat mindig is férfiasnak vallottam! És ne merjen ilyet kérni tőlem mert annak csakugyan ez lenne a vége!! - vérszomjas keresztűzbe vontam a tekintetét, miközben a szorításom egy csepp mértéket nem enyhítettem. Ha valóban férfiasnak akar látni, itt helyben elroppantom a torkát. De ha ez másként van...inkább engedem, hogy újból hozzám szólhasson. Végül, nagy hezitálások áran, leemelem a kezem, s büszkén vetem hátamat a szék támlájának. Csak remélni tudom, hogy elég érhetően fejeztem ki magamat előtte. Idő közben még az ital is megérkezett. Hát üsse kő, felhúzok egyet belőle, ilyen diadalmas győzelem mellett.
Egy pillanatra meglepődök, amikor egyetlen egy szóba belekapaszkodik és már tartok attól, hogy egy újabb apámmal hasonló férfival akadtam össze. Vagy velem van a baj vagy pedig az összes férfi szinte fajtól eltekintve ugyanolyannak képzeli magát. Nem mozdulok meg egyszerűen csak ülök ott, mint aki semmit se ért, pedig nagyon is értem, de sokkal inkább az érdekel, hogy mennyire messzire képes elmenni úgy, hogy látják őt és talán még egy-két vadász is meghúzza magát egy-egy sarokban. Megszólalhatnék, de egy pillanatra olyan, mintha a torkom kiszáradna és minden hangomat elveszíteném. Egyszerűen csak figyelem azt a furcsa dolgot a szemében, majd hamarosan megérzem a kezének a szorítását a nyakam körül. Megpróbálhatnám lefejteni magamról, kérhetnék segítséget másoktól is, de nem fogom neki megadni azt az örömet, hogy úgy lásson, mintha egy partra vetett hal lennék. Tegyek meg, ha ezt akarja. - mondom neki alig hallhatóan, de minden erőmet összeszedve még folytatom miközben a keze a nyakamon van és azt öleli át úgy, mintha csak valami ceruzát tartana a kezében, de eme íróeszközt már biztosan megadva volna magát ennek a szorításnak.- Annyi lehetősége lett volna már megtenni és ha csakugyan ezt szeretné, akkor már rég megtette volna. - mondom neki utolsó leheletemmel, majd hamarosan szerencsére szabadulok a fogságából és pár pillanat erejéig próbálom megtölteni levegővel a majdnem üres tüdőmet. Felemelem a fejemet és a hajamat kiszedem az arcomból. Újra csak üres szavak és találgatások, de nem bizonyít semmit se. - mondom neki rezzenéstelen arccal, de még mielőtt bármit mondhatna folytatom. - Talán félnem kellene magától, amit lehet részben meg is teszek, de uralkodni, esetleg irányítani valakit nem egyelő azzal, ha rettegésben tart egy nőt. Mai szóval azt hiszem valami olyasmit szoktak mondani az ilyen férfiakra, hogy gyáva féreg, mert nála gyengébbeket bántja. - mondom neki komoly és közben még kicsit közelebb is hajoltam hozzá. Tudnom, hogy lakatott kellene tennem a számra, de már nem megy. Elegem van és egyszerre gyűlölöm ezt a férfit, aki velem szemben ül, mert részben az apámra emlékeztet, de ugyanakkor még mindig van valami fura dolog, ami miatt úgy érzem, hogy megéri a tűzzel játszanom. Még akkor is, ha esetleg megégetném magamat.
Minden szempár mögött egy ismeretlen emberi múlt rejtőzik.
Önfejűsége az emberi társadalom etikettjét sújtja porba. Elképesztő...mily bátorság lakozik benne. Hmm...ki hinné, pont egy vérfarkasban? Egyszerre vegyül bennem a fenyegető megdorgálás és csodálatom kimutatása a bátorsága iránt. Tátott szájjal állok egy ilyen kivétel előtt, a sok gyáva, nem törődöm fehér nép között. - Kellemes... - kezdem megformálni a szavakat fejemben, mikor elsőre megszólalok a feszültté perzselt helyzetben. - ...csalódásom vagy te, gyermekem. - mosolyodok el a jelenlétében, tudva, hogy a szituáció oldását ezzel még nem vittem véghez teljes-mértékben. Bármilyen észveszejtő is, maga a tudat, hogy rokonszenvet találtam riválisomban, attól sem veszi el a kedvemet, hogy rákérdezzek a titok nyitjára. - Mond, kié a kiérdemelt példakép szerep? Talán erős markú apádé? - faggatom, mialatt megnyílt gesztusban rákönyökölök az asztalra. A jelzőt, "erős markú"-ként nem spontán használtam. Jól tudtam, egy ilyen törékeny jellemet csak egy erős jellem demoralizálhatja. Talán a lelki felkészítés otrombább, és rosszindulatúbb mint azt hiszem. Az apja iránti utálata ennyi félelmet nem ismerő képességet szülne? Magam is apa volnék, elméletben, de ha ezt a taktikát tartottam volna...saját gyermekem végezne most velem. A fröccsömet egy pillanatra még élvezem, majd váratlan, megkivánt illemben a pincér felé intek. - A meséd érdekében, ezt a kört én fizetem. - ismét pajzán vigyor teng végig a számon, elnézve a lány minden hasznos momentumát, megrezdülését, lélegzetvételét. S nem utolsó sorban önmagát őrlő gondolatait, hogy válasszal illesse mérhetetlen kíváncsiságomat.
Biztos vagyok abban, hogy egyik emberi teremtmény se viselkedne így, mintha belőlem kiölték volna a félelmet, Pedig ez egyáltalán nem így van. Egyszerűen csak másképpen élem meg talán ezeket a dolgokat. Nem vagyok egy azok a farkasok közül, akik a fülüket, farkukat behúzva menekülnének el egy ilyen "csatában". Nem tudtam, hogy mi fog történni, de hirtelen még az a tudat se tudott túlzottan megijeszteni, hogy esetleg a szavaimmal a halálos ítéletemet írtam alá. Egyszerűen valami legbelül túlzottan a hatalmába kerített és mintha a velem szemben ülő vámpír által keltett félelmemet szép lassan eltüntetné, elpárologtatná a szervezetemből. Kíváncsian vontam fel a szemöldökömet, amikor a betűket elkezdte megformálni ajkaival, amik végül szavakká álltak össze. Vártam, hogy miként fogja befejezni, de egy aprócska mosoly jelent csak meg az arcomon. Úgy éreztem, hogy erre fölösleges lenne reagálnom. Talán az apámé, de az is lehet, hogy csak egy kósza szellő tett ennyire erőssé. - mondom neki még mindig mosolyogva és kicsit hátrébb dőlök. Figyelem őt kíváncsi lennék arra, hogy esetleg benne is valami emléket felidézett e ez a gondolat, mint bennem. Magam előtt láttam újra és újra azt, ahogyan rászednek arra, hogy megöljek valakit és farkassá váljak. Az átváltozásom eleinte fájdalmas volt, de nem is az fájd igazán, hanem sokkal inkább az, hogy ezt tette velem az a személy, aki mindennél fontosabb volt számomra és felnéztem rá. Mintha azon az estén hirtelen elvágtak volna egy kötelet, ami összekötötte őt és engem. Minden megváltozott, de legfőképpen én. Inkább legyen kettő kör. - mondtam neki barátságosan, mert ha a mesémet akarja hallani, akkor jobb lesz egyből inkább kettővel kezdeni és nem egyel. Nem vagyok nagy piás, de most úgy éreztem, hogy szükségem lesz rá. De mielőtt elmerülnék az én történetemben szeretném tudni a nevét. - mondtam neki őszintén, mert azt hiszem itt az ideje annak legalább, hogy a velem szemben ülő titokzatos férfi elárulja a nevét.
❝ Egy ellenség számára értékesebb a könny, mint a vér. ❞
Egy apró füllentés nem elégséges, hogy felháborgatott kíváncsiságomat nyugosztalja. A kiáltott kép keret takarásában mit sekélyesen felállított magának, ott voltak a régmúltjának sötét darabjai, amit még nem készült felfedni. Csak egy érdemtelen tipp volt pusztán az apjára fogni a történteket. De becslésnek elég jól megsaccoltam a helyzetet. Kérésének, egyrészt magamnak is eleget téve hívattam a pincért, aki hűen kirajzolódott a türelmetlenség amiért folytonosan újabb italokért küldtük. Mi más a dolga, ha nem ez? Mivel vámpír énemnek nem árt károsan az alkohol, most a komolyabb hangvételű téma kedvéért, valami erősebbet rendeltem. Csakhamar azonban, mikor leadtam a rendelést, a lány faggatva érdeklődött utánam, ki tudja miért. Úgy véltem egyirányú beszélgetésünk nem tör majd át olyan barátias eszmecserében melyben mindkét fél elmondja világ gondját. Egy név mit változtatna a helyzetálláson? Ugyan nagyon keveset, hogy nem mondjam el. - Tadero Conte. De a beszélgetésünk alatt hívj Aronak! - mutatkozom be, kérést is benyújtva felé. Most ténylegesen barátiasnak tűnik a szituáció, de hamár elkezdte én miért legyek bunkón önmegtartóztató vele? Az ő névtelensége azonban nem prügy, hogy kölcsönösen rákérdezzek. Nem pusztán azért mert nem érdekel. Többek között azért is, mert már fojtogatóan kellemesnek érzem ezt a beszélgetést, noha találkozásunk pillanatában véres párbajról született döntés. Az italok megérkezésével egy időben, dőltem előre mellkasomat az asztalszélébe ékelve. Vártam azt hihető regét hallani ajkaiból, ami vélhetőleg feldobja majd pillanatnyi közkedvemet iránta.
Nem gondoltam azt, hogy egyből eleget fog tenni a kérésemnek. Talán tényleg érdekli őt a történetem. Az, hogy minek köszönhetően lettem erős, de részben magam sem tudom. Lehet másra kellene fognom, de nem teszem. El is bukhattam volna. Ott maradhattam volna a földön és teljesen ellentétem is lehetnék, de még se tettem. Talpra álltam és talán egyik legerősebb tagja lettem a falkának, még nő létemre is aminek persze nem sokan örülnek.De engem nem nagyon szokott érdekelni mások véleménye. Türelmesen vártam az italunk és amikor egy kicsit erősebb italt rendelt, akkor egy apró mosoly jelent meg az arcomon. Eleve jól viselem az alkoholt, de még ehhez kicsit a farkas énem is hozzá járul, így nem lesz könnyű dolga abban, ha esetleg le akarna itatni. Persze valószínűleg annyira jól nem bírom, mint ő. Ő mégis csak vámpír. Csendesen vártam a válaszát arra, amikor megkérdeztem a nevét és közben végig a tekintetét fürkésztem. Hazudhatott volna, de nem tette és ez tetszett, hogy újra őszinte volt. Rendben van, Aro-nak fogom hívni.- mondtam neki barátságosan, majd amikor megérkezett az italunk, akkor körülbelül a felét el is tüntettem és addig meg se szólaltam. Vártam, s közben még mindig őt néztem és minden egyes mozdulatát. Még mindig nem jöttem rá ara, hogy mit keresek pontosan itt és miért mentem ebbe az egészbe bele. Végül hátra dőltem a székemen és egy apró kósza tincset kiszedtem az arcomból. - Kezdhetném úgy, hogy egyszer volt, hol nem volt.... De maga nem olyannak tűnik, aki szereti a meséket, én pedig nem olyan vagyok, aki minden egyes részletet csak úgy megoszt másokkal. Az információ túl nagy hatalom lehet és nem szívesen adnám rossz kezekbe a múltam darabkáit. - mondtam neki őszintén és könnyedén. Nem érdekelt az se, ha esetleg ezzel megbántom őt, de ez volt az igazság. Eddig is rájöhetett már arra, hogy nem játszom meg magam. Minden egyes pillanatban a találkozásunkban önmagamat adtam, amit eddig egészen jól elviselt. - A lényeg az, hogy mondhatnám, hogy apám miatt lettem ilyen erős és talán amiatt, hogy egy falkányi férfi között nőttem fel, de nem fogom. Nem tagadom, hiszen biztosan sokban hozzá járultak a dologhoz.. - kezdtem bele és egy pillanatra még el is gondolkoztam. Eszem ágában se volt azt is elmesélni, hogy apám miatt lettem farkas, illetve azt se, hogy miként és miket kellett utána túl élnem. Nem ez volt a lényeg, hanem az, hogy nem törtem meg, hanem erős maradtam. Sőt minden egyes pillanattal erősebb és erősebb lettem. Az hiszem csakis ez számít. - De szerintem csakis az számít, hogy ki miként él meg egy-egy nehezebb pillanatot. Én nem megtörtem, hanem erősebb lettem és talán kicsit vakmerőbb is, mint kellene. - mondtam neki egy kisebb vállrándítás közepette, majd egy ártatlan mosolyt villantottam rá. Biztos voltam abban, hogy nem ennyire lecsonkított történetet akart hallani, de ahhoz azért több kell, hogy beszélni kezdjek.
❝ Egy ellenség számára értékesebb a könny, mint a vér. ❞
Ennél irányzottabb, odaadóbb figyelemmel még sosem követtem emberi történetet. Valahogy hitetlenül hangzott, ez a habitus, mi javarészt a férfiakra volt igaz. Megerősödött, ily virtusban, hogy mitsemgondolva szembeszállt volna egy vérszomjas vámpírral? Nos akkor le a kalappal! Én pedig, rosszul ítélkezve az önfejűségére fogtam. Úgy látom még sem olyan butácska az esze-járása. Főleg ha ilyen bátran hirdet párbajt. - Akkor ezesetben csodállak téged...és a környezetedet is, ami ilyen bátor irányban demoralizált. - jelképesen teszek úgy, mintha egy cilindert emeltem volna meg a fejemen, miután beleiszok az italomban, az utolsó maradéktól megszabadulva. - Látom a férfiak közelsége rád jó benyomást gyakorol. Nőknél erre igen kevés a példa. - fűzzöm hozzá szándékos kétértelműséggel, mire ismét a pincér felé intek egy újabb adag italt kierőszakolva belőle. Elkönyvelhetném mostanra, élvezet-teljesebb téma fordult a beszéd-témába, de mégmindig nem olyan könnyed mit akármelyik pajtárssal. A párbajra való felhívás emlékezetemben nem törlődött, sőt egyre inkább előtérbe kerül. Ez a közös ivászat, hogy úgy mondjam, szerintem valamilyen felvezető. S amilyen hamar jött, lehet, olyan hamar is szakad. S akkor talán, több élvezet teljesebb pillanat hull majd a karjaimba.
Magamon éreztem a tekintetét, ami talán egy-két pillanat erejéig zavart, de hamar megszoktam, hiszen az emberek általában megnéznek maguknak. Természetesen mindenki más miatt, de egyáltalán nem érdekelt, ahogyan az se, hogy mit gondolnak legtöbben rólam, hiszen szerettem meglepetést okozni, illetve talán kicsit játszadozni is szerettem, hogy minél több információt megszerezzek. Igen, azt hiszem néha igazán ördögi nőszemély tudtam lenni, de a világ nem fekete fehér, ahogyan az emberek se azok. Egy dolgot már nagyon jól tudtam, hogy soha nem szabad csak a látszatnak hinni, mert ha az ember csak annak hinne, akkor könnyen csapdába eshet vagy esetleg pofára. Szavai hallatára egy kisebb mosoly jelent meg az arcomon. Köszönöm, ez azt hiszem megtiszteltetés tőled. – mondom neki komolyan, majd egy kicsit mosolyogva meg rázom a fejemet, amikor úgy tesz, mintha megemelné a cilinderét előttem. Fura egy személy, ez tény, ahogyan az is, hogy mulattat kicsit. Azt hiszem az is meglepő, hogy egy nő ilyen hatással van egy férfira. – mondom neki lazán és kicsit burkoltan arra célozva, amit nem régen tett, de közben végig őt nézem. Sejtem, hogy legfőképpen a fajomnál tovább nem lát. Ami részben jó és részben nem. Csendesen várom az újabb italt, de közben őt figyelem úgy, mint aki éppen a gondolataiban próbálna olvasni. Amikor megérkezik az ital, akkor elveszem az enyémet és köszönetképpen kicsit biccentek, majd hamarosan le is húzom az ital tartalmát. Most magán a sor Aro, meséljen magáról. Mitől olyan, amilyen? - kérdezetem tőle kíváncsian, majd kicsit közelebb hajolok, hogy ne jusson illetéktelenek fülébe az, amit éppen mondani készülök. – Vagy esetleg túlzottan lefoglalják olyan gondolatok, hogy miként is vájja a fogait ebbe a selymes és puha bőrbe? – kérdezem tőle kissé kihívóan, majd hirtelen hátra dőltem a székemben és végig húztam újra a poharam szélén az ujjamat miközben végig őt tartottam fogva a tekintetemmel.
Nem kicsit vagyok pipa rá... már megint. Igazából képtelen volt bármi értelmeset kinyögni, képtelen volt normálisan elmondani, hogy... most akkor jelentettem-e neki valamit, vagy sem, vagy most jelentek-e. Simán lelépett, simán ott hagyott, miután megkapta, amit akart. Annyi volt csak a különbség, hogy ezúttal nem ölt meg... csak mondjuk egyszer törte ki a nyakamat, mondhatni ez egészen jó arány, de attól még ugyanúgy baromi mérges vagyok rá. Nem értem, hogy miért nem képes belegondolni abba, hogy talán vannak olyanok is, akiknek vannak érzéseik, pl. nekem. Neki nincs oké, de... nem igen, és komolyan nem gondolt bele, hogy ezzel a húzással mégis mennyire bántott meg? Mert hát nem kicsit... és ezek után persze, hogy finoman szólva is valami olyat akarok csinálni, ami nagyon-nagyon kellemetlen lesz neki. A legutóbbi nem ért sokat és persze végül csak le tudott venni a lábamról, de most nem fogom hagyni! Az a helyzet, hogy ha valakiben eleget csalódsz akkor egy idő után már egyre nehezebb lesz újra meg újra átvernie, én is így vagyok ezzel, nem fogja elérni megint ugyanazt, mert ellen fogok állin neki. Igazából még csak nem is kell találkoznunk, csak hagyok neki egy kis... apró ajándékot. Nem volt olyan nehéz utána járni, hogy merre jár a városban és az sem, hogy kövessem addig, amíg le nem parkol, és be nem megy... gondolom megint szórakozni. Természetesen fel sem merült benne, hogy elkérje a címemet, vagy a számomat, vagy bármit. Komolyan képes volt csak úgy lelépni és kész, én pedig szívem szerint az ő nyakát törném el, de amíg nincs meg az erőm, addig ez nem biztos, hogy menne. Na majd, ha meglesz... na majd akkor meglátja, hogy nem szórakozhat velem csak úgy, hogy... igenis kellemetlenül fogja érinteni majd, ha tényleg felfogja mennyire is vagyok mérges rá. Egyelőre viszont csak a motorja van itt, amin le tudom vezetni a feszültséget és talán az is elég lesz, szerintem úgyis sejteni fogja, hogy én voltam az, aki nem bírtam ki, hogy ne... emlékeztessem rá, hogy már megint iszonyatosan bunkó volt. Nem sokára tehát elérve a célt és felismerve a motort állok meg szépen mellette. Először csak finoman végighúzom az ülésen az ujjamat, az ajkaim kellemes mosolyra húzódnak. - Mennyire szedjelek szét? - suttogom halkan magam elé. Nagyon, ez már biztos igazából, de érdemes úgy, hogy ne legyek túlságosan hangos, vagy most ez se számít annyira? Elsőként simán csak a kormányt hajlítom le, aztán félkézzel gond nélkül töröm le szépen a két visszapillantó tükröt, végül az egészet egy határozott mozdulattal felborítom kirúgva a támasztó pöcköt. Aztán veszek egy nagy lendületet, hogy nekifutásból egy jó magasra ugrással kapjam telibe a járgányt egyszer... kétszer... igen, határozottan jól tud esni a dolog.
Hogy sajnálom-e a dolgot? Mégis mit kéne sajnáljak? Megtörtént, aminek megkellett történnie, ha ennyire nehezére esik ezt elfogadnia, hát így járt, én nem fogok megváltozni egyik napról a másikra, nem igazán tudom, hogy mire számított mikor azt mondta, hogy menjek el. Amúgy is, én csak szót fogadtam neki, semmi kedvem nem volt ott maradni és a lélek nagy dolgairól beszélgetni, meg a szerelem felemésztő tüzéről… ugyan már , létezik olyan valaki a világon, aki ezt a baromságot képes benyelni? Szerelem… komolyan, hányingerem van tőle, legszívesebben az összes szerelmes bolond vérét megcsapolnám és még halálukban is megölném őket, mert megérdemelnék, ennyire hülye nem lehet valaki. Éppen ezért nem igazán hatott ki az eddigi életemre az, hogy találkoztam vele. Majd megtalál, ha megakar, én megkaptam, amire vágytam, miért keresném fel őt? Miért érdekelne a száma, vagy a címe? Megtalálnám, ha annyira nagyon akarnám, de az a kegyetlen igazság, hogy nem kerestem őt, mert nem volt rá okom, miért tettem volna? Amúgy is van egy olyan érzésem, hogy ő lesz az, aki felfog engem keresni,mert eddig is ő keresett és nem én őt. Oda van értem, mégis hogy tudna szó nélkül elmenni a múltkoriak után? Végre megtalált és akármennyire is a gondolat ellen van, de nem akar engem újra elveszteni. Aranyos, de… értelmetlen. Az a baj ezekben a bárokban, hogy beleun az ember. Mindegyik ugyanolyan mindenhol ugyanaz történik. Iszol, aztán felviszel magaddal egy-két lányt, inkább kettőt, aztán újra lejössz, összebunyózol valami barommal, aki beléd köt, és mivel a bárban nem intézheted el, kiküldenek az utcára és ott vered laposra. Ez történik most is, de nem sietem el a dolgot, hagyom, hogy egy kicsit beleélhesse magát a győzelem gondolatába. Engedek neki egy két ütést, aztán mikor látom a maga biztos mosolyt az arcán, egyből be is keményítek, egy rúgás, egy törött láb, két mozdulat és máris van két törött keze. A kis nézősereg persze azonnal vissza is megy mulatozni, ott hagyva a fickót a földön, aki sír a fájdalomtól. És mit tesz ilyenkor egy tisztes állampolgár? Megszabadítja a férfit a szenvedéseitől. Talán egy seggfej, de a vére pont olyan, mint mindenki másé. Így megyek vissza a motorom felé, a fickó vérét törölve le a számról mikor megpillantom az alakot a motoromnál. Egy pillanat alatt termek mellette és a dühtől eltorzult arccal lököm odébb. – Mit csinálsz te hülye liba? – förmedek rá, ahogy vetek egy gyors pillantást a motorom felé. Már régóta megvan, legalább negyven éve. – Ezt nem kellett volna. – csóválom meg a fejemet dühösen, és a mellettem lévő útjelzőt azonnal egy rántással ki is tépem a földből. Talán nem fából van, de… rohadtul fog fájni neki. - Egy jó okot mondj, hogy ne tűzzem rá erre a fejedet! – mosolyogva mondom ezt neki, de ez nem az a kedves mosoly, sokkal inkább a… ragadózó mosolya. – Tik-tak, tik-tak, siess, mert lejár az időd… - döntöm oldalra a fejemet, ahogy megállok vele szemben, kezemben az útjelzővel, amit közben kettétörtem, hogy két oldalról tudjam a szívébe döfni. Mondtam már, hogy nem gondolkodok tisztán, ha ideges vagyok, igaz?
Mérges vagyok rá, nagyon és ha már neki nem tudok úgy ártani, ahogy akarok, akkor... legalább más valamién éljem ki a rosszkedvemet nem? Ehhez igenis vagy jogom és talán észre sem fogja venni, hogy én voltam, talán meg sem tudja majd... vagy talán akarom hogy tudja, hogy már megint képes volt ennyire megbántani? Bele sem gondol, fogalma sincs róla! Azt mondta... szeretett, de én ezt képtelen vagyok elhinni, mindenki ezt mondja. Az apám is szeretett és mégis... semmi jót nem tett velem és Curtis... hát róla ne is beszéljünk. Akárki volt eddig az életemben, csak üres szavakkal dobálózott, de nem bizonyították, hogy tényleg úgy éreznek, ahogyan mondják, úgyhogy ne várja el tőlem, hogy elhiggyem neki, hogy valaha szeretett, ha képes ezek után így viselkedni velem. Lehet, hogy szimplán csak hiszti ez, vagy erőteljes megbántottság, de mivel vámpír vagyok sokszorosan érzem ezt, mint bárki más, szóval... igenis muszáj valahogy levezetnem az idegességemet, amit miatta érzek és ehhez most ezt a motor van kéznél. Nem nézek fel, amikor meghallom a közeledő lépteket, sőt még akkor sem, amikor először megszólal. Még csak meg sem ijedek, lazán félredobom a kezemben maradt visszapillantót. Na igen, ezt már nem esélyes, hogy igazán ki lehet még valamikor is javítani. Elég szépen sikerült darabokra szednem, de egy cseppnyi bűntudatom sincs e miatt, gondolom ezzel azért tisztában van. A szavaira csak a dacos pillantásomat kapja. Nem úgy tűnik, mintha olyan nagyon meg lennék ijedve. Bántani akar? Bántott már épp eleget, nem teljesen mindegy, hogy ezt épp milyen módon teszi? Fizikailag, valami oszloppal, vagy lelkileg mint eddig is tette? Igazából... teljesen lényegtelen, egyik sem esik nehezére, akkor meg minek kezdjek el ijedezni miatta? - Jó okom volt rá, te is tudod! - rántom meg a vállamat. Ez csak egy motor és hogy neki fontos volt? Na pont ezért volt okom rá, hogy jól tönkre vágjam az egészet, mert neki fontos volt. Nekem is sok minden volt fontos és ez érdekelte őt? Nem, akkor meg ne papoljon nekem itt mindenféle hülyeségről, mert nem vagyok rá kíváncsi. Nem moccanok, akkor sem, amikor az a ragadozó mosoly előkerül. - Teljesen mindegy hogy, hogyan ártasz nekem... már mondtam neked, úgy sem érdekel, hogy fájdalmat okozol, hát akkor csináld! Akkor is az lesz a célom, hogy megkeserítsem az életedet. - nem riaszt el. Tőlem aztán megpróbálhat ártani nekem, ahogyan már megtette párszor, nem fogok megijedni tőle, akkor sem, ha a szívembe karót akar állítani. Talán... még jó is lenne, talán akkor kevésbé fájna minden, vége lenne ennek az egész szarságnak, ami nekem jutott élet címén. A gyerekkoromon kívül nem volt benne semmi jó... akkor meg nem teljesen mindegy, hogy mi lesz? - Azt hiszed, hogy félek a haláltól... vagy a fájdalomtól? Volt már részem mindkettőben neked köszönhetően. - megölt és már épp elégszer okozott fájdalmat is, úgyhogy cseppet sem félek attól, hogy mit tehet velem. A motor már úgy sem áll ettől össze és nekem igenis jól esett tönkre tenni.
Soha nem fogom megérteni a nőket. Mégis mi baja van ennek a némbernek? Előbb-utóbb mindenki meghal, én gyorsan végeztem vele, és még nekem köszönhetően életben is maradt! Talán nem úgy, ahogy tervezte, de szerintem nagyon is élvezi, hogy így járt. Örök élet, nagyobb erő, gyorsasság… ugyan már, mint egy modern szuperhős. Minden kamasz arról álmodik, hogy egy nap majd ilyen lesz. Nem tudják ugyan, mivel jár, de… igazából nem kell túl sok mindent feláldozni. Csak az unalmas életedet, és bele kell törődni abba az egyszerű ténybe, hogy embereket fogsz ölni. Persze, életben is hagyhatod őket, de abban mégis mi a móka? - Az a motor … sokba fog neked fájni, szívem! – oh, nagyon is sokba, mert kurvaélet, hogy megfogja valahogy javítatni. Normál esetben én magam tenném, de… most pont arra nincs időm, hogy még ezzel is heteket tököljek. Nem mintha olyan sok dolgom lenne, élek egyik napról a másikra, de ebbe most nem igazán terveztem bele azt, hogy egy őrült vámpír a múltamból majd szétszedi a motoromat. Ennél még az is jobb lett volna, ha a házam gyújtja fel, na de a motor… az egy kincs, legalábbis az én számomra. Fura, de az a motor az én útitársam, évtizedek óta velem van. - Jó okod? Na ne röhögtess! Meddig tart eljutnia a tudatodig annak, hogy én megöltelek, nem pedig szétszedtem a motorodat! – ha akarnék se tudnék nem kiabálni. Ezzel most nagyon kihúzta a gyufát. Ez egy teljesen felesleges és nagyon buta lépés volt a részéről. Ott voltam, megvolt az esélye, erre… - Pedig azt hittem, hogy már újra jóban vagyunk. – ingatom meg a fejemet dühösen. Persze, csak viccelek, pontosan tudom, hogy ami a múltkor történt az… nevezzük tisztelgésnek a múltunk előtt. – Szóval megakarod keseríteni az életemet? Ez aztán kedves. – húzom gúnyos mosolyra a számat őt figyelve. Most pillanatnyi dühömben talán képes lennék megölni őt. – Tudod mit? Kapd el! – dobom oda hozzá a fémcsövet, míg a másikat nemes egyszerűséggel csak félre dobom. – Okozz fájdalmat akkor! – lépek hozzá közelebb és még a karomat is széttárom. Hát csinálja csak ,ha ennyire erre vágyik! Ne mondja nekem senki sem, hogy nem törődök a kicsi kis lelkével. – A halálból ízelítőt sem kaptál aranyom. A fájdalomból talán, de nem te vagy az egyetlen ezen a bolygón, akit igazságtalan sérelmek értek. – nem kell ez a folytonos szöveg. Megöltem, na és? Sok embert öltem már meg, és ha néhányuk vámpír lett, akkor nem jöttek vissza, hogy bosszút álljanak. Még az a vérfarkas gyerek sem jött vissza, pedig ő biztosan zabos rám. – Mi lesz? Hirtelen nem akarod megkeseríteni az életemet? Ott a karó a kezedbe, és itt a szívem… - bökök az ujjammal a mellkasomra. – Mire vársz? – döntöm oldalra a fejemet, de nem mosolygok. Nem, csak kémlelem az arcát és… várom a váratlant.
Egy apró utalás. Egy elsietett édesgető szófoszlány. Rezzenéstelen arccal ülöm végig, ahogy a makrancos hölgyből kívánkozó primadonnába vált. Sejtelmesen tárja föl előttem ifjú, hamvas bőrét, mintha csak felhatalmazás adott volna arra, hogy vérét könnyedén a torkomba folyassam. Ám a hívogató cselekvésnek van egy szépség hibája. Nem vágyom megízlelni elsőként egy vérfarkas vérét. - Bármilyen meghökkentő számomra is, de nem sóvárgok vér után. Főleg nem egy ilyen kivételesen bátor vérfarkas lányáéra. - húzom fel a szemöldökömet cinikus vállrántásom mellett, miután lassan, de óvatos gondolatokkal kezdtem megfogalmazni a betekintő mesémet. Személyiségem alapjáraton ismeretlen jellemként ismeretes. Kiismerni talán egy örökkévalóság sem elégséges. - Az én történetem túlságosan visszataszító, és az ön idilli, nyiladozó virágzásnak indult világát megrontaná. - felelem a felületes sármos mosolyt most valódi mosolyra cserélve. Kíváncsisága éppoly lankadatlan, mint a benne türemkedő bátorsága. Nyilvánvaló érdeklődéssel fordul egy ellentétes fajtársa felé. Engem is ugyanolyan hipnotikus figyelembe tart az ő kiváltságos, eddig ismeretlen faji hovatartozása. Szám közül akaratlanul is kibukik a nyelvem. Személetesen húzom végig keresztül ajkaimon, ahogy fantáziában megelevenedik tragikus halála. Persze, nem féltétlenül akarom halálsorba küldeni. Ahhoz túlságosan is érdekes helyet foglal el a szememben, hogy azonnal megszabaduljak tőle. Kitudja meddig húzódik ez a barátságosnak tűnő eszmebárbaj. - Inkább emeljük új téma közé, az ön vérfarkassá válását...és cserébe én is megosztom minként váltam vámpírrá. - ajánlom fel ezt az ártalmatlannak tűnő alkut. Az érdeklődését ha tudom, lelankasztom olyan beszéd tárggyal ami kellően kielégíti őt. Kedvezek neki...egy darabig.
• note: megbocsáthatatlan a késesem! • music • XXX
Tudom, hogy sosem fogja ezt felfogni. Már talán nem is az a baj, hogy megölt, talán nem csak az, talán el tudtam volna fogadni, ha képes lett volna egy kicsit értelmesen viselkedni legutóbb, ha nem csak elveszi azt, ami akar, aztán tovább áll, és közben nem volt képe egy értelmes szót kinyögni, nem volt képes egy kicsit sem figyelmes, vagy megértő lenni, egyszerűen csak... bunkó módon lelépett és kész, mint egy átlag pasi igaz? Csak épp ő ezt mindezek után tette meg, hogy éppenséggel nem volt szép és mesébe illő a találkozásunk és komolyan azt hitte, hogy ennyi lesz, hogy simán tovább állok, vagy majd pár hét múlva felkeresem egy újabb menetre, amíg ő éli szépen az életét, mindenféle nőket szed fel és... Nem, ez nem így működik, nem fogom csak úgy annyiban hagyni a dolgot, igenis megérdemli azt, hogy teljesen szétzúzzam azt a motort, nagyon is megérdemli! - Halálos hidegen hagy a rohadt motorod! - nem, most az egyszer kibírom és nem kiabálok, legalábbis még, bár azért nagyon is tapintható a feszültség bennem, köztünk, mindegy, hogyan fogalmazok. Fogja csak fel, hogy baromira durván kiborított és hogy én ezt tuti, hogy nem hagyom csak úgy annyiban, de úgy se fogja megérteni, mert nem akarja, mert szerinte ez a hozzáállás normális és akkor el kéne hinnem azt, amit mondott? El kéne hinnem, hogy valamikor régen szeretett engem? Röhej! Nevetséges! Soha nem szeretett, nem is képes efféle érzelemre, akkor sem és most sem és azt is nehéz elhinnem, hogy ez egyáltalán valaha az életben ment neki. - Oh bocsánat, szóval az én bűnöm durvább igaz? Végül is én csak az életemet áldoztam fel érted, aztán el is vetted. - rántom meg a vállamat. Próbálok én nyugodt maradni, de a tovább szavai nagyon nehezen engedik ezt. Kifejezetten kiborítóan tud viselkedni és akkor még finoman fogalmaztam. - Jóban... persze. Jól érezted magad és ennyi, aztán leléptél egy rohadt szó nélkül. Szóval persze... baromi jóban vagyunk. - komolyan képtelen felfogni bármit is igaz? Mintha... nem is tudom, értelmi problémái lennének, vagy nem tudom, hogyan kéne ezt megfogalmaznom, de valami nagyon nem klappol nála, hogy azt hitte innentől minden rendben. Lehet, hogy az lett volna, ha legalább egy kicsit megpróbál normálisabban viselkedni. Csak... egy ici-picit, de nem, ő lelépett és kész, mintha mi sem történt volna és azt hitte, hogy én ezt majd lazán eltűröm? Komolyan? Azért az talán valahol meglep, hogy mindezek után egyszerűen csak ide dobja nekem az egyik fémcsövet. Igen, talán egy pillanatra nem is tudom, hogy mit tegyek, de a megjegyzései azért hamar észhez térítenek. - Rohadtul nem érdekelnek mások sérelmei! - nem lesz nekem attól jobb, hogy másnak is rossz, az élet nem így működik és soha nem is fog így működni. Attól még nekem ugyanolyan rossz, de ettől sem lesz igazából jobb, sőt talán soha semmitől, ezért nem moccanok meg, amikor ő közelebb lép. - Semmit nem érek azzal, ha fájdalmat okozok neked, attól... nem lesz semmi sem jobb. - dobom el végül a fémrudat. Ő akart megölni nem? Én nem fogom megadni neki azt, amire vágyik és ő mondta igaz? Úgy sem tudnám megölni, talán tényleg nem is akarom. - Az életedet nem ezzel fogom megkeseríteni. - nem, nem így megy ez, majd én leszek az, aki keresztbe tesz neki, amikor jól érezné magát, vagy aki összetöri a motort,amit szeret, majd... meglátja, hogy mivel tudom megkeseríteni az életét. És ezért van, hogy most szimplán csak hátat fordítok neki, és elindulok... mert nem adom meg neki azt az örömet, hogy megint lásson kiborulni és hogy nekimenjek.
- Ti nők, meg a szeszélyeitek… komolyan, áruld el nekem, hogy nem akart még senki sem megölni előttem téged? – ő nem kiabál, én viszont igen, rohadtul mérges vagyok most, és ilyenkor senki ne várja tőlem azt, hogy visszafogom magamat. Nem, én nem olyan vagyok, ráadásul Rosette most nagyon is tett azért, hogy kiabáljak vele. Én nem akartam megölni, eleinte nem, felhasználtam, hogy kijussak, de a megölése nem volt tervben, azt hittem van annyi erőm, hogy csak úgy lelépjek, de nem volt, és nekem kellett, ő pedig ott volt, én meg… vámpír vagyok. Kellett a vér, sok vér, ő pedig ezt megadta nekem. - Ne legyél már gyerekes! Miért kell folyton-folyvást ezt felhoznod? Azt akarod, hogy megköszönjem, hogy megölhettelek? – pillantok rá kérdőn. Mert ha csak erről van szó, akkor megköszönöm neki, az még belefér, na de hogy bocsánatot is kérjek…az nagyon nem az én terepem, én nem kértem bocsánatot már nagyon régóta, és nem is tervezem elkezdeni. – Amúgy meg itt vagy, nem? Inkább örülj ennek! – és hagyja abba azt, hogy engem cseszeget folyton, mert már nagyon kezd ebből elegem lenni. Komolyan, mégis mi hagyott benne ekkora nyomott? Tudja, hogy milyen vagyok, nem? Azt mondta lépjek le, én eleget tettem neki, kezdeményeztem a beszélgetést, ő lezárta, ennyi. – Na, ne mondd, hogy te nem érezted jól magad. – pillantok rá mosolyogva. Ne hazudjon, éreztem, láttam rajta, hogy milyen jól is érzi magát, akarta ő ezt már nagyon, és mi tagadás, én is, de végül is ha kicsit jobban belegondolna, akkor rájönne arra, hogy az ő hibája az én távozásom. – Amúgy meg emlékeim szerint én megkérdeztem, hogy mit akarsz, igaz? – ő nem mondott semmit, sőt, ő küldött el, hát mit tehettem volna? Eddig az volt a baja, hogy nem foglalkoztam az érzéseivel, hát most tessék, megtettem azt, amire kért, és neki még ez sem jó? Mit kell tenni, hogy jó legyen neki? - És még én vagyok az önző…. – csóválom meg a fejemet. Komolyan, engem neveznek önzőnek? Jó, nem mintha olyan nagyon érdekelnének mások érzései és sérelmei, de azért én ezt nem mondanám ki, vagy talán egy fokkal finomabban fogalmaznék, hogy ne tűnjek szívtelennek. – Akkor mégis mi a fenét akarsz? – komolyan, esküszöm, hogy nem ölöm meg azt, aki képes nekem megmondani, hogy ez a nő mégis mit gondol. Nem lesz jobb, ha fájdalmat okoz? Akkor mégis miért jött ide és szedte szét a motoromat? Komolyan, kezdek már arra a következtetésre jutni, hogy a női lélek nem bonyolult, egyszerűen csak értelmetlen. – Akkor mégis mivel, drágám? – mondom neki, vagyis inkább a hátának. Nekem ő csak ne fordítson hátat, mégis mi a fenét hisz, hogy ki ő? – Szóval nem érsz el azzal semmit, ha fájdalmat okozol nekem? – kérdezek újra, de most felkapom a földről a fémcsövet és egy pillanat alatt előtte is termek. – Na és… ha én okozok magamnak fájdalmat? Az neked is fájni fog, igaz? – nézek fel rá, ahogy a cső végét a mellkasomhoz érintem. Vagyok olyan ideges és meggondolatlan, hogy magamba is vágjam ezt, megölni nem fog, de… fájdalmat okozni igen.
Hallgatom a szavait és kissé nehezen tudom elhinni, hogy tényleg így gondolja. Sokszor mond az emberek szája mást, mint amit gondolnak. Főleg, egy idős és erős vámpírnál nem lehet tudni azt, hogy mit gondol és ezért nem árt óvatosnak lenni. Vele pedig úgy érzem, hogy mindenképpen jó ha résen leszek, mert ő még a legtöbb vámpíron és lényen is túl tesz. Titokzatos és van benne valami fura, ami egyszerre riasztja el az embert és egyszerre ösztönzi arra, hogy tovább maradjon és élvezze a társaságát. Miből gondolja, hogy maga képes lenne megrontani, ha maga az ördög se volt képes rá? - kérdezem tőle kíváncsian és kissé kihívóan. Nagyon is érdekel a története és nem fogok megfutamodni, mert pontosan tudom, hogy egyik ember és lény élete se fenékig tejfel. Egyszerűen egy közös van bennünk, mind a ketten öltünk. Ezt a dolgot nem is mondtuk ki eddig, de ez szerintem nyilvánvaló. Minden lény tudja, hogy miként lehet farkas és miként lehet valakiből vámpír. Sokkal inkább itt az a kérdés, hogy ki miért öl először és ki mennyiszer teszi még meg utána. Van esély nem teljesen elsüllyedni a mocsokban, de tudom, hogy milyen nehéz, hiszen már én magam is kóstoltam a sötétség csábító ízeit. Egy darabig még őt figyelem, illetve azt amit a nyelvével tesz, végül a poharamra terelődik a tekintetem. Lassan végig húzom a pohár szélén az ujjaimat, majd végül elfogyasztom az újabb adagot, de alig, hogy az asztalra leteszem a poharat nevetve dőlök hátra a szavai hallatán. Ő se gondolhatja komolyan, hogy befogom avatni, főleg úgy nem, hogy ő még szinte semmit se mesélt magáról. Kíváncsian figyelem őt egy darabig, majd végül megszólalok. Előbb maga jön, hiszen a korábbi kérdésem elől is kitért. Ha mesél én is mesélek, de ha nem, akkor nem fogja megtudni a sötét kis titkomat. - mondom neki komolyan és egy kicsit közelebb is hajolok hozzá miközben folyamatosan a szemeit figyelem.
- Előtted senki sem, olyan nehéz ezt elhinni igaz? - nem érdekel, hogy kiabál, én nem teszem akkor sem, főleg mert... úgy érzem, hogy most én vagyok lépéselőnyben. Most ő az, aki ideges, most ő az, aki nem bírja cérnával, akit sikerült kiborítanom és én maradhatok szépen nyugodt, ennyi és ez határozottan jól is esik. Legalább már elértem valamit azzal, hogy kikészítettem azt a nyüves motort. Mérges... a harag is valamiféle érzelem és eddig ilyesmit nem nagyon mutatott ki, csak a hülye cinikuskodás, meg az önelégült mosoly és arra már nagyon nem vagyok kíváncsi. - Nem... persze, hálás vagyok neked, amiért megtetted, így legalább most itt lehetek, hogy keresztbe tegyek neked. - vágok vissza azonnal. Nem fog bocsánatot kérni úgy sem, ahogyan mondta igaz? Akkor nem kell nekem e miatt idegeskednem már tovább. Legalább tényleg itt lehetek, hogy keresztbe tegyek neki és igen ezt határozottan élvezem is. Jobban érzem magam, levezethetem szépen én is a dühömet. Nekem is lehet nem? Ő folyton megtehet mindent, akkor... én is azt teszem, amitől jobb nekem, ahogy ő is azért ölt meg, saját maga miatt. - Mert úgyis képtelen lettél volna rendes választ adni! Ne mondd nekem, hogy nem így van. - nem maradt volna ott megbeszélni velem ezt az egészet. Neki így volt jó, hogy elküldtem és kapott is az alkalmon, hogy leléphessen. Igen... nekem is jó volt, de ennyi, attól még nem fogom jobban érezni magamat úgy összességében, mert szokás szerint csak azzal foglalkozott, hogy neki mi a jó és nem azzal, hogy nekem mitől lesz jó, pedig... az én életem is számít, az én életem is fontos, de.. neki soha sem volt az. Ezek alapján ne várja már tőlem, hogy valaha is elhiszem azt, hogy fontos voltam neki, hogy... szeretett, kb. kizárt. Nem válaszolok már neki, egyszerűen csak elindulok és lépésről lépésre távolodom tőle. Nem csak ő teheti meg azt, hogy faképnél hagy, ne hogy azt képzelje! Én is megtehetem, én is ugyanazt csinálhatom vele, mint amit ő tett velem, itt hagyhatom. Ezt kéne tennem, lezárni magamban... túllépni ezen az egészen és örökre elfelejteni, valahogy. Mégis meglep, amikor hirtelen előttem terem. Szóval ennyire felhúztam a motor miatt? Szinte számítok rá, hogy fájni fog, de még sem érzek végül semmit, ő a saját mellkasának érinti azt a rohadt rudat, én pedig először csak döbbenten pislogok rá párat. Képtelen vagyok felfogni, hogy mégis mi a fenét gondol, vagy... mit akar... nem megy. - Ne... ezt ne csináld. Nem... érted igaz? Soha az életben nem fogod felfogni és ezért nincs is értelme beszélni róla! - ha kell akkor én ragadom meg azt a csövet, hogy elhúzzam tőle, hogy ne okozzon fájdalmat magának vele. Tudom, hogy ő az erősebb, de... én se vagyok annyira gyenge már, és valahogy megakadályozom, hogy ezt csinálja. De miért nem képes felfogni? Miért nem tudja legalább megpróbálni átérezni a helyzetemet, belegondolni abba, hogy én mit élek át, hogy... az én életem milyen, hogy mit érezhetek? Ő... tényleg képtelen érezni bármit is?
- Sok idegesítő nővel találkoztam már életem során, de te szívem…te túlteszel mindegyiken! – még egyik sem mert hozzáérni a motoromhoz, vagy ha mégis, akkor megöltem egyből. A motor szent, ennek a mocinak eszmei értéke volt, és most egy ilyen mű alkotást tett tönkre Rosette…megőrült? Olyan ez mintha pirosra festeném az istenverte piramisokat. Sőt, annál is rosszabb! – El sem hiszed, hogy milyen szívesen tekerném ki a nyakadat… - már csak belegondolni is borzasztó jó érzés…bosszút állni a motoromért… de nem, nem ölöm meg, nem támadok, de azt hiszem nem sok kell, hogy ez megtörténjen. Mégis mit vétettem, amivel ezt érdemeltem? Ennyire utálnának odafent? - Komolyan ezt tűzted ki életcélul? Hogy keresztbe tegyél nekem? Tudod… ez roppant hízelgően hatna, ha éppen nem a motorom hulláját látnám, ha elfordítom a fejemet. – még ilyet, ezzel valahol kimondva végül is én vagyok az, aki a létének valami értelmet adok, nem igaz? Dehogynem, maximum csak nem akarja ezt bevallani. – Ritkán bánom meg, hogy valakit megölök… de te nagyon elakarod érni ezt, ugye? – nem fogja, én nem bánok meg semmit, és nem kérek bocsánatot soha sem. Mondhatni ez az én mottóm. Élj szabadon, tégy, amit akarsz. Nincsen olyan, amit ne tehetnék meg, vagy ha mégis, már csak azért is megteszem, hogy bizonyítsam: nincsen előttem akadály. - Sajnos már soha nem tudjuk meg, hogy mi lett volna. De ha van ötleted, akkor hallgatlak, a motorom is egyben lenne. – az időben nem tud visszamenni, és nem is baj, de akárhogy is, nem tudom, hogy mi lett volna, ha ott maradok. Nem az erősségem a lelkizés, ezt ő is tudja. – De attól még nincs így. Tudod te löktél el magadtól és mégis engem hibáztatsz? Nem érted úgy, hogy… rossz embert néztél ki bűnösnek? – elég lenne a tükörbe néznie, mert ő volt az aki elküldött én csak…teljesítettem a kívánságát, nevetséges, hogy nem lehet semmivel sem a kedvére tenni. – Ne? Ugyan miért, ne? Nem egy örökkévalóságig tartó keserves életet ígértél nekem? Most elkezdhetnéd…elkezdhetném helyetted. – nem erre vágyik,nem ezt akarta olyan nagyon? Fájdalmat okozni? Hát tessék, itt vagyok, állok elébe, okozzon fájdalmat nekem, ha ennyire akar, de ne várja tőlem, hogy könyörögjek bármiért is. – Tudod, az a mi nagy szerencsénk, hogy az élet számunkra úgy körülbelül…örökké tart, úgyhogy talán, ha elmondanád, lenne elég időm megérteni is! – a mellkasomtól elvettem már a fémcsövet, de továbbra is ott van a kezemben, nem dobtam el. Nők…miért nem jó nekik semmi sem? Mintha direkt engem akarna idegesíteni. – Na, mesélj, mi nyomasztja a szívedet? – mi vitte rá arra, hogy idejöjjön és tönkretegye még a motoromat is. Igen, ez egy örök tüske fog maradni bennem, jobban fáj, mint egy rohadt karó a szívembe… miért pont a motort? Miért nem ölt meg pár hülye kis gyereket, vagy a kutyájukat?
- Biztosan egyikükben sem volt annyi mersz, hogy tényleg keresztbe is tegyenek neked. - rántom meg a vállamat. Nem veszem én ezt már azért annyira a szívemre. Utáljon csak, végülis eddig sem vettem komolyan azt, hogy annyira nagyon oda lenne értem, hiszen eddig még nem sok jelét mutatta és a szavainak már nem igazán tudok hinni. Nem bizonyította, hogy szeretne. Akit szeretsz nem ölöd meg, akkor sem, ha nincs más választásod, vagy minimum pocsékul érzed magad miatta, ha még is megtetted, miközben nem akartad. Én nem fogom rosszul érezni magam, mert tönkre vágtam ezt a nyomorult motort, mert baromira megérdemelte azért, amit régen tett és azért, ahogy most lezárta a dolgokat, miközben... én azt hiszem igenis esélyt adtam neki arra, hogy megpróbáljon normálisan viselkedni, de neki esze ágában sem volt. - Tudod... kissé kiábrándító, hogy a motorod elvesztése jobban kiborít, mint... az én elvesztésem teszem azt. - na igen erről beszélek... képtelen arra, hogy értelmesen álljon hozzám. Képes egy motor miatt rosszul érezni magát, képes egy motor miatt kiborulni, de hogy velem mi van az nem érdekelte sosem. Ez... ez pont arra ad okot, hogy keresztbe tegyek neki, ahol csak tudok. - Igen, lehet, hogy mindkettőnknek is sokkal jobb lett volna, ha nem ölsz meg, vagy... még jobb, ha tényleg megölsz. - elég pocsék életem volt előtte is és ő már csak hab volt a tortán, vagyis hát az, amit tett. Ezek után igen bánom, hogy itt vagyok, mert... miről szól az életem? Semmiről. Csak kínlódom, csak tengődöm és kész, és meg kéne hálálnom neki, hogy élek? Fenét! - Képtelen vagy a dolgok mögé látni igaz? Bántottál... megbántottál, és kihasználtad azt, hogy tudod, hogy nem tudnálak bántani, hogy... mit érzek és... ezek után újra csak bántó voltál és észre sem veszed! - igen, én küldtem el, de jó okom volt rá. Nem akartam vele beszélni, mert képtelen megérteni azt, hogy nem így kéne ennek működnie. Én se tudom talán, hogy mit várok, nem voltam még sokat normális kapcsolatban, normális életben igazából. Az is egy beteg dolog volt, ami régen volt köztünk, de... újra ugyanezt nem tudom eljátszani. - A fizikai fájdalomtól nem lesz keserves, azt... úgyis elviseled nem? - nem hatna neki semmit sem, nem is lenne e miatt értelme, de amúgy sem akarnám végignézni azt, hogy árt magának. Ez az egészben a legrosszabb, hogy képtelen vagyok annyira gyűlölni, ahogy kéne, és képtelen vagy eltávolodni a közeléből, főleg a múltkori után és hogy mi nyomja a szívemet... úgysem fogja megérteni, úgy sem képes rá. - Hogy mi nyomja a szívemet? Az... hogy neked nincs! Nem gondolsz bele semmibe, hogy mennyire bántó, hogy... ennyire hidegen hagy, hogy mi van velem, hogy... csak kihasználtál régen és legutóbb is. Ez... fogalmad sincs, hogy mennyire bántottál meg régen és most is! - és nem csak arról van szó, hogy megölt, hanem arról is, hogy elhagyott ezzel együtt, hogy ígért nekem valamit, de nem tartotta be, hogy csak szórakozott velem akkor és később is és ez... ezt ő valahogy nem tudja felfogni.
- Inkább idejük meg lehetőségük nem volt rá… - mondom neki mosolyogva. Megöltem őket, mert miért is ne? Mégis miért tennék kivételt ember és ember között? Még akkor is ha nőről van szó. Ugyan már, a nők sokkal finomabbak,legalábbis a számomra, és a finom falatokat senki nem veti meg, igazam van? Öltem én már férfit, nőt, öreget, gyereket… és mindegyik jó volt, egyik után sem éreztem úgy magam, mint valami bűnös lelkű vámpír, és nem éreztem kötelességemnek azt sem, hogy elmenjek egy flancos kis templomba és ott meggyónjam a több száz éves bűneimet. Ha lenne isten, akkor én ténylegesen halott lennék. - Az a motor vagy negyven éve meg van. Mi meddig is voltunk együtt? – már ha együtt voltunk,mert én nem nagyon nevezném annak a kettőnk kapcsolatát. Sok minden volt, de semmi képen sem voltunk úgy együtt, ahogy ő gondol a dologra. Lehettünk volna együtt, de én megöltem, ezt aláírom. – Francokat, nem akarsz te meghalni! Senki nem akar meghalni. Amúgy meg én azt hittem tényleg megöltelek, szóval a te hibád, hogy most is élsz, miért ittál a véremből, ha nem azért, hogy örökké együtt legyünk? – na miért? Szerintem ezért, és akármit mond, nem fogja tudni megváltoztatni a véleményemet. Túlságosan is… átlátok azon, amit mutat nekem. - Bocsáss meg nekem, hogy nem a herceg vagyok fehér lovon! Mégis mit hittél, mi lesz? Hogy majd együtt lelkizünk? Hogy kisírjuk a bánatunkat a másik vállán? Ne legyél naiv Rosette, pontosan tudod, hogy soha nem voltam ilyen. – én nem így mutatom ki az érzelmeimet, én nem szeretem a lelkizést, a nyálas szerelmi vallomásokat… komolyan, hányingerem van tőlük. Nem azt mondom, hogy ne szerethetnénk a másikat, mert elvégre én is szerettem őt, de ez a túlzott romantika, a nyálas giccs, amivel agyon fűszerezték ezt az egészet… ez már nevetségesen sok és undorító. Manapság bele lehet halni a szerelembe ténylegesen. - Egyszer már sikerült elviselnem. De próbára tehetsz újra, ha annyira szenvedni akarsz engem látni. – a szenvedésnek ezer és ezer féle módja van, a testet megtörni egy dolog, na de a lelket… az más, az sokkal fájóbb, sokkal kegyetlenebb, csak elfelejti azt az egyetlen dolgot az én kis drágám, hogy… rossz emberrel szórakozik. Mert nem érdekel, hogy mennyire nincs senkije, azt a keveset, ami megmaradt neki, azt is elveszem tőle, ha velem packázik. Ha kell saját magamat is… de ezt most nem akarom, és remélhetőleg ő is végre belátja, hogy a legutolsó dolog, amit látni akar, az az, hogy én szenvedek. – Már megbocsáss, de szerintem múltkor te használtál ki engem. – jegyzem meg csak úgy mellékesen. Ő hajtott el enge, nemde? – Ha hidegen hagyna, hogy mi van veled, nem gondolod, hogy most a fejed ezen a csövön lógna? – emelem meg a kezemben fogott fémcsövet. Miért kell mindent ennyire végletekig hatóan feldolgoznia? Miért kell a két véglet közt mozognia egyfolytában? – Tudod… felmerül a kérdés, hogy mégis mi az, amit látsz bennem, amiért minden gonosz és önző tettemet képes vagy megbocsátani? – mert ha ennyire gonosz vagyok, akkor miért nem akar szenvedni látni, miért nem élt a felkínált lehetőséggel mikor egy karót szúrhatott volna belém?
- Vagy csak túlságosan gyengék voltak, az is egy opció nem? - mit tudom én, hogy milyen nőkkel kezdett, de biztosan nem olyanokkal, mint én, mert én nagyon is egyedinek érzem magam. Elég sok minden roppantott már meg ahhoz, hogy kevés ember legyen, aki akár egy kicsit is hasonlítana rám, de... nem is érdekel, hogy kikkel volt együtt. Nem fogok én vetélytársként tekinteni senkire sem, mert amúgy se kéne hogy érdekeljen az, hogy kikkel töltötte az idejét, vagy egyáltalán mit csinált az elmúlt évszázadokkal. Őt se érdekelné fordítva igaz? - Ez a szánalmas... fontosabb neked egy rohadt motor! - most először emelem meg kicsit a hangomat, de hát eddig ment, eddig tudtam megállni, hogy ne akadjak ki jobban. Amit levág itt nekem... komolyan kiborító, és ha még nem törtem volna ripityára azt a motort, akkor most csak még inkább ezt tenném, mert megérdemli. Nehogy már egy rohadt géphez hasonlítson, nehogy már azzal jöjjön nekem, hogy az annyival többet ér. - Az csak... a pillanat hevében volt, de mégis honnan tudhattam volna, hogy megölsz? - ő sem gondolhatja komolyan. Nem azért csináltam, mert örökké együtt akartam lenni vele. Vagyis... akkor így gondoltam persze, amikor arról volt szó, hogy együtt szökünk meg, de aztán ő szépen lelépett és engem ott hagyott kivégezve, ezek után még azt várja, hogy felmerüljön bennem az örökké gondolata? - Persze... nem vagy romantikus és még csak érzéseid sincsenek, ha vannak se beszélsz róluk, hurrá! - igen persze, hogy egy nagy adag gúny vegyül a szavaimba. Nem kellett volna ide jönnöm, vagy tönkre vágni a motort és lelépni, de ő még azt sem hagyja, hogy eltűnjek. Gyűlölnöm kéne a hozzáállása miatt. Lelkizés... és ha én igenis arra vágyom, hogy egyszer az életben valaki őszintén érdeklődjön irántam? Az apámnak csak arra kellettem, hogy az anyámat pótoljam, Curtisnek... csak afféle segédnek, Dariusnak a meneküléshez, soha életemben nem voltam fontos senkinek sem, mind eldobtak gond nélkül és most... azt várja tőlem, hogy ezúttal se akarjam, hogy legalább pár őszinte szava legyen? Bízzam rá magam csak... úgy? - Semmi értelme nem lenne, hogy kínozzalak, te is pontosan tudod! - és ezért nem is fogom megtenni, mert minek? Az csak fájdalom, de attól még nem lesz az, amit én akarok, attól még... ugyanúgy képtelen lesz érzelmeket kimutatni, nekem pedig erre lenne szükségem, és ő úgyis képtelen rá. Csoda, hogy nem hiszem el, hogy valaha is szeretett. - Én... használtalak... ki? - értetlenül meredek rá, nem is értem, hogy mondhat ilyet. Ő állt tovább csak úgy és azóta fel sem merült, hogy keressen. Én használtam ki őt? Na persze! Csak mert elküldtem jogosan? Arra várva, hogy talán egyszer képes lesz rá, hogy mást helyezzen maga elé. Azt akartam, hogy önként akarjon maradni, de... nem akart, ennyi. - Más az, hogy hidegen hagy és megint más az, hogy megölsz. - rázom meg a fejemet újra. Ő igenis nem érdekli, hogy nekem mi fáj, hogy engem mivel bánt meg, ő csak éli a saját kis életét és minden más érdektelen számára, de én nem ilyen vagyok, én sosem voltam ennyire érzéketlen. A dühöm és a tombolásom is pont az évszázadok miatt volt meg az elmúlt években. - Bárcsak tudnám! - határozottan csúnyán nézek rá. Nem akarom, hogy mást lásson, nem akarom, hogy azt lássa, hogy érdekel. Legutóbb le kellett volna állítanom, de ismerem annyira, hogy nem tette volna meg, akkor erővel veszi el, amit akar és csak újra bizonyította volna vele, hogy mennyire nem vagyok neki fontos. Én ezt... ezt nem bírom, nem akarom! - Nem vagy képes érezni, ezért észre sem veszed, ha ártasz. - pillantok még rá, majd újra a motorra siklik a tekintetem. - Majd valahogy helyrehozatom, nem kínozlak... csinálj, amit akarsz! - majd megoldom, vannak ismerőseim és kész, azt tesz, amit akar, nem kell azt tennie, amire én vágyom, hiszen sosem tette igaz? Sosem számítottam neki annyira, amennyire ő nekem, ez itt a lényeg. Ezért fordítok neki újfent hátat, másodszor már csak nem jön utánam... úgyse lenne képes bizonyítani vele, hogy egy kicsit is fontos voltam neki valaha is.
Kezdőlap
१ 484 szó १ Zene
Ƹ̵̡ 
Ƹ̵̡ 