Nem tudtam már magammal mit kezdeni. Ha így folytatom, tuti becsavarodok. Folyton a miérteken pörög az agyam. Miért kellett Jacknek meghalnia?? Miért volt értelmetlen a halála? Miért tévesztették össze velem és miért nem engem nyírtak ki? Miért akartak egyáltalán kinyírni??? A fejem felett lebegtek a kicseszett kérdőjelek meg a rahedli miértek és úgy éreztem, hogy lassan szétcseszik az agyam belülről. Anyám az unokatesóm, Quinn „gondjaira” bízott, aki úgy döntött, hogy ma beúszunk. Méghozzá az alkoholba. Nem kellett kétszer mondania, bár volt bennem valamiféle lelkiismeretfurdalás, hogy míg én egy bárban iszom el az agyam, addig a legjobb haverom egy kriptában rohad. Mikor rátaláltam a holttestére, vagyis ami maradt a testéből, valamiféle sokkot kaptam, nem bírtam emberi alakban maradni. Két napig csak sólyom alakban keringtem London felett, mígnem eszembe nem jutott, hogy anyám valószínűleg már idegrohamot kapott. Éreztem a zsigereimben a varázslatát, amivel minden áron meg akart találni. Így mocskosan és büdösen hazaestem egy reggel. Nem kérdezett semmit, csak magához ölelt, majd reggelit készített míg én zuhanyoztam. A reggeli kávémba bámulva viszont csak a vért láttam, Jack vérét. A tányéromon gőzölgő bacon, bab és paradicsom együttese ismét eszembe juttatta, mi maradt belőle...egy vörös, bűzös, nyálkás húskupac. Így múlik el egy élet. Annyira könnyű semmivé lenni. Ha nem rókáztam volna már ki magam két nappal azelőtt és tudtam volna enni, tuti megint szembeköszönt volna a kisvuk a tányéromon. Ott haverkodott volna a babbal meg a tojással. De nem bírtam se enni, se inni. Bár most asszem bepótoltam az ivászatot, Jack helyett is, a tiszteletére, az emlékére ittam. A helynek, ahová Quinn cipelt, tiszta Penge feelingje volt. A negyedik pint sör után már az sem érdekelt, kik vettek minket körül. Közben beszállingóztak Quinn haverjai is és megpróbáltak beérni minket ivászatilag. Sorban rendeltük a tequilát meg a jäger bombot. Aztán billiárdozni mentünk, de addigra már nem is kettőt, négyet láttam a billiárdgolyókból. Nem is játszottunk sokat, főleg miután pár csaj is csatlakozott hozzánk. Rajtam kívül midenki ismert mindenkit, de őszintén? Hálás voltam, hogy itt senki sem tudta, kiféle, miféle vagyok és nem tekintettek rám sajnálattal. Ez kellett nekem. Semmi sajnálat, szánalom, aggodalom, feldobott az este, beúsztam rendesen. Azt hiszem, egy csajjal szemeztem, de visszagondolva nem vagyok már benne biztos, hogy a szemébe vagy a melleibe bámultam e bele. A levegő fülledt volt, még emberi alakomban is tökéletesen éreztem a különböző pacsulikkal leplezett tömény izzadtságszagot, a tesztoszteron és ösztrogén csak úgy kavargott a levegőben. Quinn már valami csaj szájából lógott ki, velem meg 360 fokos fordultot vett a világ. Levegőre volt szükségem. A táncoló tömegen keresztül kiverekedtem magam az udvarra, majd a falnak döntöttem a hátamat és mélyet szívtam a hűvös levegőből. Rágyújtottam egy cigire. Quinn egyik haverja, Eric kijött utánam, hogy ő is rágyújtson. - Haver, a brit akcentusod nagyon menő a csajoknál, már Jess és Amy is érdeklődött felőled. Mondd, hogy csinálod ezt? - veregette meg a hátamat. Most erre mit mondjak? Otthon ez nem számít különlegességnek. Mikor Londonba költöztünk, akkor meg állítólag nagyon walesi akcentusom volt még. - Erre születni kell haver. - vigyorodtam el, majd ismét beleszívtam a cigimbe. Jó érzés volt semleges, idióta, semmitmondó témákról dumálni egy emberrel, aki mit sem tud a természetfeletti szarságokról, a körülötte leselkedő sötétségről, arról, hogy a felszín alatt mi folyik, csak éli a hétköznapi, normális életét, mint minden ember, akit nem szippantott be a sötétség. - Bocs Reed, brunyálnom kell. - szólt, miután elnyomta a csikket. - Ha hív a természet, menni kell. Én még elszívok egyet. - válaszoltam és már gyújtottam is rá a következő cigimre. Eric egyedül hagyott a gondolataimmal. Körülnéztem az udvaron, aztán hirtelen megéreztem. Úgy megcsapta az érzékeim a természetfeletti energia, hogy még a hátamon is felállt a szőr. Na, gondolhattam volna, hogy nem én és Quinn leszünk az egyetlen másvilágiak ebben a krimóban.
Hamarabb emeltem fel a fejem a nő csuklójából, mint a szőke lány. Pár pillanat erejéig nézhettem, figyelhettem őt, ahogy a maga móhóságával, türelmetlenségével és tüzességével addig nyüstöli a táncost, míg az le nem hunyta a szemeit a vérveszteségtől. A vámpírban nincs meg az önkontroll szándéka sem, szemmel láthatóan élvezi azt, hogy egy teljesen másik létet kezdhet el élni. Az emberi mindennapok szánalmasak, mondjon akárki akármit. Én is voltam ember egy rövid ideig, ám gyűlöltem. A vámpírrá válásban teljesedtem ki igazán. - Nem éri meg több időt és energiát fecsérelni a disznókra, kedvesem. – Finoman a szája széléhez nyúltam, hüvelykujjammal letöröltem az ott ólálkodó vért. Ugyan a gyönyörű arcot csak még szebbé varázsolták a vöröslő cseppek, mégis, számomra szinte magától értetődő volt a mozdulatom. – Még élvezte is volna a műsort, hát ilyen kegyekben részesítenél egy hozzá hasonlóan szánalmas csúszómászót? – Kérdeztem költőien, halvány mosolyra húzva az ajkaimat. Láttam a pillantását, felismertem benne azt a tekintetet, amellyel oly’ sokan szoktak illetni. Nem illetődtem meg, mint ahogy azt sokan tették volna, sőt, csak biztosított abban, hogy a varázsom nem kopott az idő folyamán. Pedig már régen vadásztam új, édes szárnysegédre, tanítványra, nevezzük bárhogy. - Karina. – Nyújtottam felé a kezem. Gyönyörű név, hangzatos, lágy, ám erőteljes, élettel teli. Tökéletesen illett a viselőjéhez, aki egy mohó kismacskának mutatkozott. Szerettem a hozzá hasonló személyiséggel, stílussal rendelkezőket. Nem meghunyászkodóak, de van bennük annyi, hogy hallgassanak az okosabb és szép szóra a saját érdekükben. – Mabel Chevalier. Örülök a találkozásnak, még ha éppen az én páholyomban találtam rád, akkor is. – Hangomban szavaim jelentésével ellentétben nem volt rosszallás, de így válaszolhattam arra a kérdésére is, miszerint sokszor járok-e ide. Nem bántam, hogy betolakodóra bukkantam, sőt, örültem neki. Társaságban mindig jobb az étellel játszadozni és az idő is jobban repül. Hát még ha ennyire érdekes a másik. - Mikor változtál át? – Finoman, tartással dőltem hátra a bársonyos kanapén, testemmel felé fordultam. Az ájul lány kezdett ébredezni, ha rajtam múlott, akkor kapott egy kis időt a magához téréshez, viszont a másik visszaért és mellém ült. Elvettem tőle a kést, megvágtam a csuklóját és a kristálypoharakba csepegett vért átnyújtottam Karina-nak, míg a másik pohár az én kezeim között pihent, míg a lányt utasítottam, hogy ismételten kezdjen bele a táncba. – Nem régen lehetett. Pár napja talán. Szinte még érezni az illatodon az emberi mivoltodat.
Habzsolom az életet. Technikailag a nő életét de a lényeg ugyan az, nem? Én kiélvezem ami vagyok, ő pedig kiélvezheti, hogy még nem öltem le. Szerintem teljesen korrekt. Mások nem mondhatják magukat ilyen rohadt szerencsésnek. Mások testét felzabálták a farkasok… vagy a patkányok. Le se szarom. A lényeg, hogy ennek a fekete hajú kiscsajnak, most minimum rohadt mákosnak kellene éreznie magát, amiért egyszerre két vámpírt is kielégíthet. Az ismeretlen nő nem olyan mohó és nem olyan heves mint én. Sokkal kimértebb, nyugodtabb. Nem sürgeti semmi. Nem veszi át felette az irányítást az éhség. Én gyeplőt adok annak a kezébe, hagyom, had sodorjon magával a lendület és csak akkor eresztem el méltatlankodva a nő csuklóját, amikor az elájul. Nem bajlódok azzal, hogy letöröljem a szám széléről a vért. A nő elküldi azt az undorító, dagadt seggfejet és én elvigyorodva csóválom meg a fejemet. - Nem ússza meg túl könnyen, különben? - kérdem oldalra biccentett fejjel és szemrebbenés nélkül futtatom végig tekintetem a nőn. Látszik, hogy nem egy ma született bárány, sőt. Egy bárány bújva bőrt medve, legalább. Aki pont úgy hangzik, mint Darius. Ajándékot kaptam és ezt alá írtam. Köszönöm, tökéletesen elégedett voltam ezzel az ajándékkal. Választhattam. Dariust ismerve már az is egy ajándék volt. A választás lehetősége, én pedig a legjobb úton indultam el. Erősebb voltam, gyorsabb, okosabb, ravaszabb. Elvettem amit magaménak akartam és nem kellett tartanom senkitől. Na jó. Az olyanoktól mint a férfi vagy mint a velem szemben ülő nő, okosabb volt tartani vagy legalábbis odafigyelni arra amit mondanak. - Karina Daalman. - nyújtom a nőnek a kezemet – S kit tisztelhetek a remek tanácsadóban? - mosolyodom el érdeklődve miközben a két testvér abbahagyja a táncot. Felpillantok. - Hozzatok poharakat. S egy kést is. - utasítom őket majd ismét a nőnek szentelem figyelmemet. - Ha jól gondolom, ne ma jár erre először… - oldalra biccentem fejemet. Ez a nő kurva gyönyörű. Magaménak akarom. Éhesen nézek végig rajta. Csak épp azt nem tudom, miféle éhség ez. Lágyan megpofozgatom a nőt aki elájult. - Menj szedd rendbe magad aztán gyere vissza. - bólint és eltűnik, egy időben azzal, hogy az ikrek visszatérnek. Felemelkedek. Rájuk pillantok. Elhajítom a poharakat. Más ötletem van. Az egyikünket leültetem közénk. A másiknak parancsba adom, hogy táncoljon. Ameddig bírja, addig életben marad a testvére. A Mabel melletti nő elé lépek. Letépem maradék kis ruháját és megharapom. Az éhség irányít, az a ludas. Nincs visszaút. Mohó vagyok és akaratos.
Az éjszaka megannyi kincset tartogatott, sokkal jobb, élvezetesebb volt ilyenkor kitenni a lábamat a lakásomból, mint a verőfényes napsütésben. Nem voltam éppen nyíló virág, akinek feltétlenül szüksége volt a D-vitaminra, nem szomjaztam a napfényt és a nappal aktív élőlények társaságát. Éjszaka minden másabb volt: titokzatosabb, veszélyesebb, korlátlanabb. Élhetőbb, számomra mindenféleképpen. Évszázadok óta rontottam a levegőt ezen a bolygón és még mindig nem voltam arra képes, hogy tökéletes kiismerjem az éjjel rejtelmeit, egyáltalán beteljek velük. Hová máshoz tartozhattam volna, mint a sötétben lélegző, élni tudó egyénekhez? Akármikor, akárhová mentem társaságom is akadt bőven, ám most egyedül vágtam neki az újabb kis kalandomnak remélve, hogy útközben csatlakozik hozzám valaki, aki az enyémhez hasonló értékrenddel rendelkezik. Nem támasztottam nagy elvárásokat: az illető érdekes legyen, osztozzon a vér iránti szeretetemben és ne ijedjen meg a saját árnyékától. A többi pedig majd kialakul. A klubban már úgy ismertek, mintha csak szomszédok lennénk, ha Seattle-ben jártam, mindig betértem ide. Éhes voltam, vacsoraidő volt, a vendégek és a lányok némi rábeszélés után általában készségesek voltak és felajánlották, hogy segítenek csillapítani a szomjamat. Először a pult felé vettem az irányt, hogy rendeljek magamnak némi finom, kesernyés, ugyanakkor felettébb finom alkoholt és a lépéseim megtétele során ki is pécéztem magamnak a mai játékpartneremet, ám az árnyékok furcsa táncot lejtettek a vip részleg felől. Nem sokan szoktak ott tartózkodni, ahol én is, a kíváncsiságom rögtön győzedelmeskedett a megkívánt falattal vívott, röpke másodpercekig tartó csatájában. Szinte tömegrendezvény alakult ki az elhúzott függöny mögött, diszkréten, tiszteletben tartva a másik szórakozását láttam, merre tart a parti: egy nő középen, körülötte a táncos lányok és egy halálra rémült, végítéletre váró férfi, akinek egyszerre csorgott a nyála és vert a szíve a félelemtől olyan hevesen, hogy szinte láttam szétrobbanni az éltető szervét alkotó izmokat. Szánalmas, tohonya, ocsmány féreg, akinek még a pillantása is magában hordozta a fertőzés lehetőségét. A főkolompos megszólalt, magához hívott, nem voltam rest, elfogadtam annak a lánynak a csuklóját, akiből ő is falatozott. A szőke annyira mohón, gyorsan evett, lehunyt szemeimet egy pillanatra kinyitottam és az arcán azt láttam, amit már nagyon régen: az újdonsült vámpírok élvezetének nem titkolható arckifejezése. Rengeteg pénzt feltettem volna arra, hogy csupán napok óta erősítette a halhatatlanok táborát. Megmosolyogtatott a gondolat. - Tűnj innen. – Felemeltem a fejem a lány csuklójából, végignyaltam véres ajkaimon és a tőlünk nem messze ülő férfira néztem. Elkaptam a tekintetét. – Beülsz a kocsidba és nekihajtasz az első fának vagy beugrasz a folyóba, nem érdekel. Tűnj el a föld színéről. – Gyűlöltem a hozzá hasonló szerencsétlen balfékeket, legszívesebben az összest kiirtottam volna, megkönnyebbültem, hogy egy sikeresen végezni fog magával. A világ ismét készült jobb hellyé változni. - Nem szabad a mocskot, a pórnépet a közeledbe engedni. – A szőke felé fordultam, mielőtt megszólalhatott volna. Aranyszínű tincseinek végét vörösre fogta a vér, a füle mögé tűrtem a selymes zuhatagot. – Az igénytelen szórakozást ezentúl hagyd másra. Ajándékot kaptál, nem cirkuszi mutatványos lettél. – Hangom halkan, kedvesen, ám határozottan csengett. Imádtam a friss húst.
Nem kérdezősködött, és a társasága is egész jó volt. Ez a kettő pedig kifejezetten tetszett, bár akárhányszor jöttem ide, annyiszor gondolták rólam, hogy táncolni akarok, vagy eltévedtem. Pedig a kirívó öltözködés és viselkedés egész jól beleillett a képbe szerintem. Fizettem, mint mindig, készpénz, borítékban vagy anélkül, nem számított. Némi jatt pedig csak neki jött jól, na nem, mintha rászorult volna, de az örökségem akkora volt, hogy a tipikus újgazdagok szórják a pénz sémában táncoltam mindig, és élveztem. legalábbis elhittem, hogy élvezem az életem, és az volt a lényeg, hogy más is ezt lássa. Mielőtt elfelejthetné, hogy nem vagyok éjszakai pillangó a réten, akiket ő gyűjt be hálóval, emlékeztetem, és a nevemre kifejezetten háklisan reagálok. Nem akartam, az a drágája sem más lenni. Ez üzlet volt, ami mindkettőnknek jól jött. Neki a pénz miatt, nekem szórakozásból. Mivel fő célom a betépés volt, és a szórakozás, nem a meghalás, így figyeltem a mértékekre, és könnyebb volt élvezni azokat az éjszakákat, amiket nem élveztem volna másokkal, ha tiszta vagyok. Felejteni akartam az élet minden részén. -Kösz, az efféle szükségletekre mindig akad megfelelő vevőm, nélküled is. A részesedésben pedig nem kell osztoznom, ahogy a vérbajjal se.-fintorodom el a hangokat hallva, és inkább elterelem a gondolataim a szuper érzékeny hallás hátulütőiről és a zacskóra nézek.-Nem szorulok a pénzre sem. Fizetek mindig, még többet is, mint amennyit kérsz. Az, hogy az honnan jön, nem a te dolgod, ahogy az enyém se, hogy kinek adsz még belőle. A lényeg, hogy jól járunk mind a ketten. Az üzlet ennyi, soha nem lesz több.-az ilyen kijelentésekkel óvatosabban kellene bánnom, mert kalandvágyó énem máris úgy gondolja, hogy szívesen kipróbálnám mit tud nyújtani az a színpad, amit más nem. Meglepetten szökik fel szemöldököm a homlokom közepére attól, amit mond, és szemrebbenés nélkül mérem végig. Végül is, az alakja megvolt hozzá, tehetség pedig kétlem, hogy ne lenne ilyen elbűvölő, vörös tincsek mögött. -Látom, veled óvatosan kell bánni.-elismerő mosollyal nyugtázom szavait, és harapok ajkamba, és letettem elé a pénzt, amiért cserébe megkaptam a kis zacskót, amit tenyeremben megszorítottam, és csak ezután tettem egy könnyed mozdulattal a melltartómba. Nem tehetek róla, hogy az ilyen ruháknak nincsenek titkos zsebei, ő pedig hasonlót biztos, hogy már látott, plusz neki is van hová dugdosni a pénzt, ahhoz sem fér kétség.-Majd ha szükségem van pénzre, vagy annyira szétcsapom magam, hogy kipróbáljam az ilyesmit, keresni foglak. Addig is vigyázz magadra, aranyom.-hangsúlyozom ki a jelzőt, mellyel illetett, megnyalom alsó ajkam, és kinyitva az ajtót, válaszára sem várva, távozok, végigsétálva a rudak mellett, ki az utcára, majd új vacsi után kutatva, akivel esetleg szórakozhatok egy éjszakányit.
Éhség. Ez a szó jellemzi leginkább ezt a helyet. Vágy arra, hogy megtöltsék üres porhüvelyüket, arra, hogy kielégítsék szomjukat. Egyesek csak a szexig jutnak… jobban mondva egy szaros öl táncig ami nem tart ki tíz percig és amiért kemény pénzekkel fizetnek. Mármint ők és nekem. A vip teremben ülök, keresztbe tett lábakkal figyelem a táncost előttem aki éppen arra készül, hogy pózba vágja magát nekem a rúdon majd leereszkedjen és az ölembe üljön. Tekintetét az enyémbe fúrja és megcsókol. Elvigyorodva ragadom meg arcát és kényszerítem ki barna íriszeit. – Kussolsz. Egy szót sem szólsz még én azt nem mondom. – elismétli amit mondok. Helyes. – Kimész és behozod azt amelyiktől a legjobban undorodsz. Sőt. Hozz magaddal még két lányt is. Ha kell, beszélhetsz is. – percek kérdése az egész. Két szőkét hoz magával, ráadásul ikreket és ő is szöszi addig, amíg mellette nem termek, hogy leszedjem a parókát. – Mi a picsa? – horkan fel a kövér disznó, akit én sem találok valami gusztusosnak. Hozzá lépek. – Lefogadom, hogy egy kibaszott kamion sofőr vagy. Úgy bűzlesz. – vigyorodok el és már látom is, ahogy elvörösödik arca a dühtől és már emeli a kezét. Áh, ezért hozta be nekem őt a nő. – A-a. – megáll a mozdulat közepén. – Ülj le a dagadt seggedre és tömd bele a sapkádat abba az undorító pofádba. – Megteszi. A két szőke, akik nincsenek megigézve rám néznek. – Hányszor emelt kezet rátok itt bent? – intek a fejemmel a kövér disznó felé. Nem felelnek csak összenézek. – Hahó, kurvára kérdeztem valamit. – Végül az egyikük csak megszül egy választ. Sokszor. Remek, ezzel aztán lehet mit kezdeni. Megforgatom a tekintetem és tűsarkúmmal a férfi farkára lépek mire visítani kezd. – Gyertek ide. – nem mernek ellenkezni. Amint mellém érnek rájuk nézek. - Ha jól viselkedtek, egyikőtök sem hal meg. Ha valaki sikít vagy elrontja a szórakozásomat, megölöm az egyikőtök. – bólintanak én pedig ismét helyet foglalok és magamhoz intem a lányt, az elsőt aki mellém ül. Elkérem a csuklóját és beleharapok. – Hmm. – nyögök fel, ahogy megízlelem a vérét. Kicsit sok benne nekem a pia de így sem szar. – Táncoljatok nekem. – utasítom a másik kettőt de rájuk sem pillantok. Ó, nem. Én a kövér faszt figyelem és várom, hogy felálljon a farka, hogy aztán levágassam azt a mellettem ülő jó kislánnyal akinek épp a csuklójába vagyok mélyedve. Ekkor látom meg az ajtó résén át rám pillantó szempárt és a megvillanó mosolyt. Ah. Gondolom fajtám béli. Megemelkedem és az ajtó előtt termek. - Vétek lenne kihagyni. - intek fejemmel a műsor felé, ajkamról pedig egy csepp vér a földre csöppen, mikor beeresztem a nőt és ismét helyet foglalok. Rámordulok a feketére. – A másik csuklód. – utasítom mire Mabel felé nyújtja még szabad karját én pedig újra belemélyedek a mámorító vérbe.
Sose érdekelt az, hogy ki mi miatt nyúlt a droghoz. Valaki csak szórakozni akart, valaki még túl naiv volt, vagy csak egyszerűen be akart vágódni a haveroknál, vagy csak kalandvágyó volt, míg más a fájdalom ellen menekült a szerek hatása alá. Nekem nem ez számított, mert nem voltam én doki, hogy bárkinek az elméjét vagy a lelkét meg akarjam gyógyítani. Nálam csak egy dolog számított, még pedig az, hogy tudjon fizetni és ne akarjon átvágni. A zsarukat elvből utáltam, de mondjuk ahhoz azért elég tökösnek kellene lennie, hogy le akarjon valaki csukni, hiszen sok piszkos zsaru van, akik szeretnek idejárni és nem csak a lányok miatt, vagy a plusz szolgáltatások miatt, hanem a fehérpor miatt is. Az életet örökké az ördög körbe fogja ölelni, még a legangyalibb teremtéseket is képes megkísérteni. Egész jó az öregfiú. - Ahogy akarod. – nekem aztán oly mindegy. Amúgy se hiszem, hogy bármilyen barátság vagy akármi szövődne közöttünk, így nem is kell neki név. Lesz ő Sy és kész. Nem vagyok amúgy se olyan kedvemben, hogy becézgetni akarjak bárkit is. Fogalmam se volt arról, hogy ő mi hozta a fehérpor közelébe, de ha tippelnem kellene, akkor inkább fájdalom, mintsem öröm vagy szórakozás. Bár sokan megpróbálják leplezni a dolgokat, de nem túlzottan sikerül nekik. Az ember egész jól megtanul olvasni az emberekben ilyen helyen, de tök simán tévedhetek én is, így nem is agyalok tovább ezen, mert felesleges lenne. - Ohh, szóval a színfalak mögötti dolgokra gondolsz. – nevetem el magamat, majd felállok. – Nos, meg se fordult a fejemben, hogy odavaló lennél. Ahhoz még nem vagy eléggé romlott személyiség, de a színpad és a rúd mellett egészen jól mutatnál. De ha nem, akkor nem. Pedig akár pár este alatt megkereshetnéd ennek az árát. – legyintem meg előtte a kistasakot, amiben az van, amiért jött. Mondhatni én vagyok a cukros néni, csak nem éppen olyan cukrot árulok, mint amire sokan számítanának. Kell a mellékes, s amúgy is eléggé óvatos vagyok. - Tudod, én se vagyok olyan értelemben. Régebben is szerettem táncolni, s remek álca. Sokan még a dolgozok közül se tudják, hogy a főnökük vagyok és érdekes dolgokat meghallok így. – mosolyodom el ártatlanul. Lehet valaki félelmetes és erőszakos is, de egyik se voltam, legfeljebb néha. De sokkal inkább az ármányt szerettem és a hasonló dolgokat. - Nem, annak még nem nézlek. – s a pénzre siklott a tekintetem, majd újra rá és őt fürkésztem. – Hmm, nem szeretnél jobban keresni? – s közben elvettem a pénzt, s odaadtam a port. Nem néztem zsarunak és ez volt a szerencséje, mert tuti nem jutott volna el idáig. Igyekszem óvatos lenni, de néha még a ló is megbotlik. – Szóval érdekelne esetleg egy üzlet? – vontam fel a szemöldökömet, miközben megszámoltam a lóvét, majd a hátsózsebembe csúsztattam.
Bűnbarlang. Vagyis valami ilyesminek nevezik az ilyen helyeket. Furcsa mód nem érdekelnek a sztereotípiák. Már mondjuk úgy elég régóta. A miértekbe és a pontos dátum keresésébe inkább ne menjünk bele. Mivel nem voltam sem egy nyári harmat típusú valaki, sem angyal, így meg aztán pláne nem értettem, hogy mi okom lenne egy jó, -nevezzük- üzletet kihagyni. A kezdeti nehézségen igen könnyen túllendültem. Tudtam, hogy kit keresek pontosan, a kidobókat meg tudtam volna igézni, bár így is úgy legeltették a szemüket rajtam, mintha legalább egy lennék azok közül, akinek az alsójába pénzt lehet dugni, cserébe pedig egy rúdon kezd el pörögni. Fura, ahogy beléptem és megcsapott a szag, egyszerre annyi dolog jutott eszembe, hogy az egyik kósza gondolat maga volt az hogy milyen lenne itt dolgozni. A családom, már akik megmaradtak, biztos nagyon örültek volna nekem megint. Végül is, eddig sem cövekeltem le a férfitársaság mellett, ez annál miben lenne rosszabb? -Akár. Bárminek, csak aranyomnak ne.-kérem, mielőtt más ehhez hasonló becenevek megfordulnának fejében, de mosolyából ítélve pontosan az süt le, hogy tudja mire gondolhatok. Nem tudtam, hogy hogy került be ide, s nem is érdekelt, nem ítélkeztem. Egyszerűen csak nem volt kedvem az aranyoskája lenni. Túl nagyot haraptam ahhoz. hogy aranyos legyek, s minden téren túl mohó is. És pont ezért akart beszervezni, viszont a sikertelensége jelenleg még élt. Aztán ki tudja, hogy hogyan alakul ez az este... -Vámpír is vagyok...ha akarom, ha nem, hallom azt a bizonyos másik fajta löketet. De az biztos, hogy egy-két lány nem lenne jó színésznőnek sem. Persze nem nekik kell élvezni, a pénz pedig sok szabályt felülír.-nem sértésnek szántam, gondoltam, hogy ő nem teszi szét minden jöttment alaknak a lábát, viszont nem tagadhatja, a lányok egy része nem épp olyan hangot adott ki... mint, nos, aki élvezi azt amit vele tesznek. Kérdésére egyszerűen vállat vonok, és a vállfára lógatott fehérneműkön végighúzva ujjam, s a vele szemben lévő pultnak dőlök, amin sminkcuccok hada található. -Nem lennék én jó éjszakai pillangónak. Ilyen értelemben biztos nem.-túrok hosszú hajamba, és veszek ujjaim közé egy tincset, melyet aztán csavargatni kezdek, hisz kérdésére és mosolyára, ahogy méreget, megannyi válaszom lenne. De visszafogom magam, és egy gyors fintor kíséretében -mely annyiból áll, hogy megmozgatom az orrom, mint egy nyúl- nyúlok a bőrkabát zsebébe. -Először is.-tolom felé mutatóujjammal a pulton elcsúsztatva a pénzköteget.-Van ott még, ahonnan ez jött. Plusz, miért ne adnád oda? Beépített zsarunak nézel vagy mi? Ne légy nevetséges. Csak kell és kész. És mind a ketten tudjuk, hogy ahonnan szerzel te, úgy tudok szerezni én is máshonnan, de ez egy egyszerűbb mód. Nekem nem kell keresned, neked pedig lesz némi plusz bevételed. Vagy talán olyan jól keresel itt, hogy más óhajod is lenne a pénzen kívül?-szalad fel szemöldököm homlokom közepére, igencsak sokatmondóan, már-már nevetségesen kétértelműen célozgatok, mégsem érdekel. Előtte is éppen annyira játszom meg magam, mint mindenki más előtt, aki elhiszi, hogy ez vagyok én. Az álcám tökélyre fejlesztett és eszem ágában sincs levetkőzni belőle. Legalábbis azt hiszem... De mint már mondtam, hosszú még az este.
Kíváncsian várom, hogy mikor fog megérkezni, hiszen sokan nem is tudják azt, hogy ez az én klubbon. Remekül felépítettem ezt a birodalmat, az álcámat. Sokan csak azt hiszik, hogy egy egyszerű táncos vagyok és semmi több, nekem pedig ez tökéletesen megfelel, amíg csak egy ártatlan vörös hajú lánynak gondolnak, aki néha démoni tud lenni. Esetleg a vágyálmaikat elevenítem meg, de nem túlzottan érdekel az se, hogy időközben férjhez mentem. Egyszerű baleset volt és semmi több. Könnyedén sétáltam ki, mintha nem jelentene semmit se, pedig talán kicsit szerettem azt a férfit, de gyáva módon hátat fordítottam az egésznek. A válással csak a gond van, meg amúgy se tudja senki azt, hogy feleség lennék. Így mindegy is, hogy mi történt jó pár várossal odébb. Hallom a kidobó fiúk szavait, ahogyan a lányét is. Nem mozdulok meg, csak ajkaim mosolyra húzódnak. Lássuk csak, hogy mennyire belevaló a lány, mennyi idejébe telik átvergődnie magát a fiúkon, vagy mivel tudja őket leszerelni, hiszen nem szóltam nekik arról, hogy egy „kislány” fog ideérkezni. Szeretem próba elé állítani az embereket, hogy lássam a kitartásukat, azt, hogy mennyire vág az eszük. S ez alól még ő se volt kivétel. - Mit szeretnél, mit mondjak? Ördögfióka? – mosolyodom el, miközben jól végig mérem és egy perc kételyem se támad afelől, hogy remekül mutatna valamelyik rúd mellett. Nem is értem, hogy miért nem megy bele. Ő is jól járna, hiszen jól keresne, illetve más is örömét lelné abban, ahogyan nézheti őt. Ha már annyira szeret bulizni, akkor akár még pénzt is kereshetne vele, de ha nem, hát nem. Akkor talán még se annyira ördögi, mint amilyennek tűnik. - Ohhh, milyen ravasz. Szóval a bulihoz már löket kell? Esetleg más fajta löket nem érdekel? – mosolyodom el ravaszul és a kintről behallatszódó zajokra utalok. A férfi közönség már rég tombol mások műsorára, s persze sokan nem tudják, hogy egyes ajtók mögött nem kijárat lappang, hanem sokkal inkább az ördög barlangjai vannak jelen, ahol a férfiak búja vágyaikat élhetik ki az arra szolgáló nők társaságában. Modernkor Madame jelen van, de még se tudja senki, hogy kiirányítja eme kocerált. Túl jó vagyok, meg szerény is. – Igen, tudnék szólni az érdekedben a főnöknél. Miért nem akarod, hogy megtegyem? – kérdezem tőle kíváncsian, hiszen érdekel, hogy mi tartja őt vissza. – S mit kapok cserébe, ha kapsz szert? – egy ravasz mosoly, miközben az ujjaim vöröslő loknijaiban tűnnek el. De közben egy pillanatra se veszem le a lányról a pillantásomat. Most övé a figyelmem, mintha csak azt akarnám neki sugallni, hogy gyerünk, nyűgözz le kicsi eltévedt lányka…
Lehet, hogy négyen voltunk testvérek, de én voltam a legrosszabb. Semmi jó elrontója nem voltam, az életem pedig úgy éltem, mintha semmi sem számítana. Napról napra. Semmi rosszat nem láttam abban, hogy meglátogassam a lányt, aki fű alatt, és áron alul adott volna nekem némi kedvfokozót. Valamelyik buliban ismertem meg, alighanem akkor csak a pia miatt táncolt, nem azért, hogy pénzt keressen vele. Mikor az ajtóhoz érek, két kidobó áll elém, mire kissé oldalra billentem fejem. -Komolyan? Személyit is adjak? Kérdezzétek meg az egyik kis táncosotokat, hogy ismer-e. Vagy van jobb ötletem. A főnökötöket. Hisz ki tudja, lehet, hogy be akarok én is szállni.-vonom meg kirívóan egyik szemöldököm, mire odébb állnak, utat engedve nekem, aki végigsétált a sor mellett és előbb jutott be, mint egy kiéhezett, pénzét szórni kívánó kanos pasi. Nevetségesen egyszerűen ment és ahogy elmosolyodom, muszáj ajkamba harapnom, hogy a felém irányuló szempárok azt hihessék, érdekelnek. Pedig nem így volt. Tettem rájuk magasból. Engem egy valami érdekelt ma este és az nem a pasik voltak. Vagyis még nem. Hátra sétálok az öltözők felé, megállás nincs, senki nem szegi utam. Magassarkúban és egy testhez simuló fekete miniruhában, valamint egy bőrdzsekiben olyan vagyok, mint bármelyik lány. A hosszú hajról nem is beszélve, amit minden második esetben érthetetlen módon parókának hisznek. A smink ma este egyszerű volt, a ruha beszélt helyette is. Benyitok a szobába, kopogás nélkül. Ha elfoglalt lenne se lepődnék meg, de láttam már ilyet mit kellene meglepődnöm? Meglepem, az üvegcse eltűnik kezében és rá mosolygok, mikor hozzám intézve pár szót, közelebb sétál. Fejem oldalra billentem, elnézek mellette, asztalon a szőke paróka. Egy a lányok tipikus viselete, hogy mássá válhassanak a színpadon, mint akik igazából. Jelen esetben nem nagyon érdekelt mi a különbség a kettő lét között. -aranyom? Jobbra nem futja?-szisszenek fel fintort vágva, majd végigmérem, s szemem még csak meg se rebben ez idő alatt. Megszokhatta már az ilyen pillantásokat, plusz engem jobban érdekel a ruhája, mint az, ami alatta van.-Nem, azt hiszem ezt kihagyom. Bár azt hiszem a megbotránkoztatás részét szeretném ma éjszaka élvezni. Csak kellene hozzá némi löket.-nem voltam mindig ilyen, sosem használtam szereket, nem folyamatosan, de a bulik kedvéért és azért, hogy ne gondolkodjak, bármit megtettem. bármit...hisz ezért vagyok itt is.-Gyanítom a te jóváhagyásoddal már előbb lennék, mint bárki más, igaz?-nézek körbe a szobába, ujjaim végighúzva az asztalon, amin a sminktermékek is sorakoznak. Az egész helység úszik a fényekben, és a beszűrődő zenétől fura, mégis kellemes érzésem támad.
Újabb nap a paradicsomban, vagy legalábbis sokan ezt mondanák. Én pedig egyszerűen nem törődöm már a furábbnál és kedvesebbnél kedvesebb kijelentésekkel, vagy szavakkal. Túl régóta táncolok már ebben a bárban és szerintem semmi rossz nincs ebben. Lehet, hogy olykor kevés ruha fedi el az idomaimat, de ennek ellenére még nem vagyok szajha, se könnyűvérű nő. Míg mások a discoban, vagy bárokban, esetleg otthon , netán a színpadon táncolnak addig én itt. Valamiből azért meg kell élni. Sokáig drogoztam is, mert eleinte nehéz volt elviselni ezt a környezetet, de az évek alatt megtanultam azt, hogy nem minden arany, ami fénylik. De idővel sikerült lejönnöm a szerről, viszont ennek ellenére képes vagyok néha elcsábulni. A cipőm sarka minden egyes léptemnél koppan, ahogyan a földhöz ér, a szőke paróka ott hever az asztalomon, hiszen ritka az, amikor mi, éjjeli pillangók megmutatjuk a valódi énünket. Egy aprócska dobozt halászok elő a táskámból. Egy kevéske drog, de most nem nekem lesz, hanem egy ismerősnek. Egyik buliban ismertük meg egymást hetekkel ezelőtt. Neki szer kell, én meg szereztem, cserébe pedig be kell térnie az ördög barlangjába, csak aztán nehogy itt ragadjon a kicsike, hiszen még annyira fiatal és ártatlan… Vagyis az utóbbi már annyira nem. Benne is fellelhető az, hogy az ördög gyermeke, csak még a jóság is túlzottan él benne, sajnos. Pedig szívesen megtanítanám, hogy mire lehetne képes eme színpadon. Az ajtó nyílik mire sietve rejtem a markomba a fiolát és kíváncsian pillantok körbe. Amikor pedig megpillantom, akkor ajkaim mosolyra húzódnak, lassan felkelek és odasétálok hozzá. - Hello aranyom, nem is gondoltam, hogy ennyire hamar érkezel. – mosolyodtam el, de sokkal inkább volt ördögi, mint barátságos ez a mosoly. - Még mindig nem gondoltad meg magad? Egy egész színpad lehetne a tiéd. – folytattam tovább minden habozás nélkül. Ohh, nem voltam én mindig ilyen. Voltam rendes és szerethető is, de végül eme klub magába szippantott és kicsit átformált, viszont ha kilépek innét, akkor képes vagyok újra normálisan viselkedni.
Kezdőlap
