Megcsóváltam a fejem, de az apró, halvány mosoly nem tudott lefagyni az arcomról. Képtelen voltam haragudni rá. Akkor legalábbis, amikor velem szemben ült… ilyenkor sokkal könnyebb volt megérteni, elfogadni, hogy különböző prioritások vannak az életében és én néha a második helyre csúszok a munkája, vagyis inkább önmagam által keresett elfoglaltsága mellett. Fontos volt neki ez a város és durcázhattam volna jobban, nem mentem volna semmire. Nem is voltam az a fajta nő, aki nagy balhét csap, ha valami nem tetszik neki, megvoltak a sajátos módszereim a dolgok jobbá tételére, bár jelen pillanatban a vak is láthatta volna rajtam, hogy a tűréshatárom végéhez közeledtem. Igényeltem volna a férjem társaságát, elvégre azért mentem hozzá, mert szerettem volna vele némi időt eltölteni. Persze, számoltam azzal, hogy Fabien milyen… igazából meg sem lepődtem, hogy voltak ilyesfajta hullámvölgyeink. Ha már azért nem tudtunk veszekedni, mert valamelyikünk kikacsintgatott a házasságból, legalább ennyi parázs legyen a frigyünkben. Bár arra inkább nem is gondoltam, hogy néhanapján felébredt benne a zöld szemű szörny, mivel Cora Taylor túlságosa is szemrevaló és megnyerő nő volt. - Az neked csak jó, ha nem olyan, mint az apja. Az öreg eléggé… érdekes figurának tűnt. – Megértettem volna, ha az emberek megelégelték volna a vámpírok pusztítását és úgy döntöttek volna, hogy minden vérszívónak vesznie kell. De a többieknek? A farkasoknak nem volt szokásuk a járókelőket marcangolni, a boszorkányok nem köröztek seprűkkel a halandók felett csak azért, hogy az erejüket fitogtassák. Felettébb drasztikus lépés volt tőlük arra vállalkozni, hogy márpedig minden fajt kiirtanak a városból. – Úgysem fog sikerülni, amit elterveztek. – Jelentettem ki és nem csupán azért, mert bíztam benne, hogy Fabien-nek kutya baja lesz, hanem mert ennek a csapat embernek teljesen irreális követelései voltak. – Mikor tervezed felfedni az álcádat? Eléggé arcon csapná Cora-t, ha beigazolódna, hogy a sejtése igaz. – Tisztában voltam a kettejük kapcsolatával, de nem akartam többet tudni a kelleténél. Próbáltam nem riválisként tekinteni a nőre, ám eléggé nehéz dolgom volt. Fabien több időt töltött vele, mint velem, ezen a tényen az sem változtat, hogy a férjem a megbuktatásán dolgozott, nem a talpát nyalta. - Azzal ugye tisztában vagy, hogy történjék bármi, én nem megyek innen sehova? – Szinte láttam magam előtt a gondolatait, úgyhogy jobbnak láttam csírájában elfojtani a rossz vég bekövetkezése esetén rám irányuló terveit. – Kivéve holnap. Meg kell néznem egy árukészletet egy új helyen, mielőtt megrendelném a boltba. Aztán már semmi értelme nem lenne hazajönni, egyből megyek anyámékhoz. – Bekaptam egy sültkrumplit, fejben már a Fabient kimentő szöveget fogalmaztam. Nem lesz könnyű dolgom. Arról nem is beszélve, hogy hiába a szép szavak nehezteltem a férjemre, főleg, mert az ebédidő is rövidebb lett a kelleténél. Fabien-t ismét elszólította a munkája és attól függetlenül, hogy az én telefonom is megcsörrent rögtön azután, hogy elbúcsúztunk, nem jó szájízzel indultam neki a délutánnak.
- Inkább unatkozz nélkülem, mint velem - reagáltam a szavaira könnyedén, letéve a villát, amit az előbb a kezembe vettem, csak hogy ne üres kézzel tétlenkedjek az asztalnál. Ő csak hátradőlt, elmosolyodott, de a szavait nem hagyhattam csak úgy reakció nélkül. Amikor meggondolatlanul válogatom meg a szavaimat, előfordulhat, hogy túl nyersre sikerül a mondanivalóm. Sőt, Amita tudott volna erről mesélni, de inkább nem kértem rá. Semmi szükségem arra, hogy szembesítsenek pár olyan tényezővel, amivel én magam is tisztában vagyok. Nem mellesleg azt még jobban elviselem, ha unatkozik, miközben nem vagyok mellette. Azt már nehezebben tenném, ha úgy sakkozna unalmában, hogy ott ülök mellette. Valószínűleg ezzel minden házaspár így van. Nem akarják megunni egymást... hát, én lényegében gondoskodom arról, hogy ne tudjunk ráunni egymásra. De ő ezt nyilván más eszközökkel igyekezné elérni, és nem azzal, amivel én. Ki tudja, meddig fogja eltűrni ezt az életmódot... hisz hűséget fogadott, nem pedig közömbösséget a világ felé. Ő bármikor találna olyat, aki a tenyerén hordozná. Úgy, mint én. Csak többet lenne mellette. Az pedig már felérne egy főnyereménnyel számára. - Eddig kudarcot vallott minden törekvése, hogy kitiltson bennünket, természetfelettieket a városból. Az ő keze gyengébben fogja a szálakat, mint a felmenőié... - köszörültem meg a torkom, miközben lehalkítottam magam, és még közelebb hajoltam, hogy mindent jól érthessen. - Hiába a fenyegetőzés, hogy ha elkapnak valami mágikus lényt, rögtön megölik... mi erősebbek vagyunk az embereknél. Az elmúlt négy hónapban fél tucat természetfeletti lénnyel tudtak végezni az emberei. A mi populációnk ennél egy kicsit magasabb a városban, még ezek ellenére is - dőltem aztán hátra, miközben nagyot sóhajtottam. - Azt hiszem, sejti, hogy én sem halandó vagyok, és már nélkülem folynak a társaság megbeszélései. - Igen, inkább ez okozott fejtörést. Évekig sikerült elhitnem az apjával, majd vele, hogy egyszerű gazdag ember vagyok, aki támogatja a társaságukat. Hol pénzzel, hol erővel, mindig tudtam hozzátenni valamit. Mindezt azért, mert így mindenről tudtam, amit fontosnak tartottam. Egy ideig az abroszt bámultam, majd ismét felnéztem rá. - Ha belekeveredsz, az miattam lesz. Éppen ezért... - Elharaptam a mondatot. Nem akartam már most egyértelművé tenni, hogy ha törik, ha szakad, de ha engem lebuktatnak, az első gondolatom az lesz, hogy bármi áron, de Amita-t innét elküldjem. A beszéd helyett inkább elvigyorodtam. - Ezek után már inkább hősnek érzem magam, aki képes megmaradni egy házisárkány mellett - mondtam szemtelenül. Talán tényleg megvoltak a sajátos jellemvonásai, de azért nem mondanám, hogy lehetetlen mellette megmaradni. Én éppen azért szerettem belé, mert nem olyan, mint a többi. - Esküszöm! Az a három nap csak a tiéd. Utána pedig minél előbb próbálok tisztázni mindent a városban, hogy több időm legyen kettőnkre. De mást nem tudok megígérni... - tettem hozzá. Nem akartam hazudni. Nem is érdemelte meg. Tudnia kellett a veszélyekről, de azokba már rögtön az elején beavattam. Na tessék, ki beszél itt unalomról?
Halkan, röviden felnevettem, hogy kifejezésre juttassam a véleményemet az ő álláspontjáról. Nem azért bukott ki belőlem ez a reakció, mert nem értettem vele egyet, hanem mert ha úgy döntöttem volna, hogy én sem titkolózom tovább, akkor olyan dolgok hagyták volna el a számat, amelyek megalkothatnák a házasságunk első igazi, nagy fordulópontját. Én sem szerettem az unatkozást és nem azért tartottam magamban, hogy az egyszerű, hétköznapi, feleségekhez tökéletesen illő életem mellett van egy „mellékállásom”, mert egyszer majd, ha nagyon lapos lesz a hangulat, akkor bedobom a témát, hanem azért, mert ismertem Fabien-t és el tudtam képzelni, hogyan reagálna. Nem tetszene neki a dolog, viszont nekem szükségem volt a férjemre és mivel a dolgaim még nem voltak elég érettek ahhoz, hogy elé tárjam őket, nem kockáztathattam meg egy nagyobb törés a kapcsolatunkban. Nem érte volna meg. - Az unalmat és az izgalmat is eléggé nehéz úgy kivitelezni, ha egyedül vagyok. – Szúrtam még oda biztos, ami biztos és ha nem fosztott volna meg a szívószálamtól, akkor azzal kezdtem volna el babrálni, de így annyi maradt, hogy hátradőljek a széken és magamra varázsoljam azt a mosolyomat, ami ellenállhatatlanná tett és ami az ő szívét is meglágyította. Elvégre valahogy csak elértem, hogy annak idején belém szeressen. Most még annak is örültem, hogy a munkájáról beszél. Ez is több volt, mint a semmi, bár ismét láttam megmutatkozni rajta a paranoiai apró jeleit: ahogyan a szeme állt, miközben finom fejmozgás kíséretében végignézett az éttermen, nem sok jót jelentett. Kezdett nagyon elegem lenni Cora-ból, pedig még nem is találkoztam vele. Nagy szerencséje vagy éppen az enyém, ahogy nézzük: ha egy rosszabb pillanatomban kapott volna el, nem álltam volna jót magamért. Temperamentumos személyiség voltam és ez szépen meg tudott mutatkozni, főleg akkor, hogyha valaki azzal a férfival packázott és próbált keresztbe tenni neki, akivel összekötöttem az életemet. - És legalább lehet tudni, ha csak nagy vonalakban is, hogy most mire készül? – Ismét feldobhattam volna az ötletet, hogy pakoljunk össze és költözzünk el az ország kismillió városa közül egy másikba, de letettem erről. Majd később, nem akartam megfosztani Fabien-t az őt energizáló tényezőktől. – Nem hiszem, hogy bárki az én nyakamra pályázna. Eléggé jelentéktelen vagyok ebben az ügyben ahhoz, hogy féltenem kelljen magam. – Maximum akkor kellene a hátam mögé néznem, ha valami nagyon kifacsart terv részeként valaki úgy döntene, engem vesz célba, mert fontos vagyok Fabien-nek, viszont erre a lépésre még nem szánták el magukat a nagyokosok. - Hogy miért? – Kérdeztem vissza felvont szemöldökkel. – Talán mert egyetlen normális férfi sem lenne képes elviselni. – Végülis volt igazságalapja a kijelentésemnek, de a teljes képhez az is hozzátartozott, hogy én sem éreztem volna jól magam egy konszolidált, túlzottan átlagos férfi mellett. Arról nem is beszélve, hogy szerencsére ezen már nem kellett gondolkoznom, megtaláltam a páromat, aki hozzám hasonlóan kissé defektes volt. - Jól van, akkor nélküled megyek. De nehogy azt hidd, hogy ezzel minden el van intézve. Már nem elég a sármos mosoly ahhoz, hogy megúszd a dolgokat. – Megforgattam a szemeimet, de a szavait hallva muszáj volt halványan elmosolyodnom. – Esküdj meg az életedre, hogy az a három nap csak az enyém lesz. És arra is, hogy a démonjaiddal való leszámolás közben nem csinálsz semmi olyan butaságot, ami… végleges lenne. – Fogalmam sem volt, mit kezdenék magammal, ha neki baja esne, komolyabban megégetné magát a Cora-val való viszálykodás során.
- Ha elvész az izgalom, valami meghal - válaszoltam könnyedén, bár ez inkább rám volt jellemző. Utáltam a monoton dolgokat. Az évek során volt időm hozzászokni ahhoz, hogy a nők mást részesítenek előnyben, mint mi férfiak. Valójában túl sok év adatott meg ahhoz, hogy szemügyre vegyem ezt a méteres szakadékot a két nem között, és bármennyire is próbáltam, nem tudtam csak úgy lemondani pár jellegzetes tulajdonságomról, csak mert... ő máshogy látta jónak. Imádtam a misztikumokat, én magam is egy ilyen lényként éltem a mindennapjaimat,de közben azért hálát adtam az égnek, hogy Amita még mindig nem keveredett bele ilyesmibe. Éli a hétköznapi emberek életét. Bár azt is tudtam, hogy mi zavarja a legjobban... engem pedig az riasztott vissza, hogy ha nem teszek valamit az ügy érdekében, előbb veszítem el, mint szeretném. Leéltem több évtizedet egyedül - nő nélkül. Mióta ismerem, tudom, hogy egyetlen napot sem akarok többé nélküle. A tudat nélkül, hogy létezik, levegő jut a tüdejébe... nem hagyhatom csak úgy, szó és tettek nélkül, hogy egyszer elveszítsem. Túl fontos ahhoz. Nélküle talán már nekem sem kellene az örök életem. Felsóhajtottam, és hátradőltem. Közben szétnéztem a helyiségben, hogy lássam, akad-e olyan, akit ismerek - nem túl jó értelemben. Cora még nem sejtette, hogy árulóként vettem részt a gyűlésein, hisz sokat kapott tőlem. Túl sokat. Eléggé komolyan vettem a munkámat, mielőtt megismertem volna Amita-t, és nem avattam be abba, hogy mi is volt pontosan köztem és Cora között, amíg el nem jött az a bizonyos pillanat... Cora nem a hatalmam miatt utált engem, vagy azért, ami voltam, sokkal inkább azért, mert átgázoltam a szívén, kihasználtam, csak hogy információkat kapjak rajta keresztül az akkor még apja által vezetett tanácsról. Mi történne még, ha rájönne, hogy mindvégig egy vérfarkas karjaiban élvezte az életet... arról nem is beszélve, hogy mit hoznék a nyakamra, ha egyszer Amita tudtára jutna ez a történet. Nem mintha szégyellnem kellene a múltamat, de mégsem tűnik jó pontnak bevallani, hogy csak azért voltam Cora szeretője, hogy mindent megtudjak a természetfeletti harcaikról. - Addig tudom értékelni, amíg a városi szemetelés vagy a rossz közbiztonság miatt aggódik. Amint átlép egy határt, ami végett veszélyben érzem azt, ami az enyém... nem értékelem többé - köszörültem meg aztán a torkomat, amint kiléptem a gondolataimból, majd újabb sóhajt hallattam. - De remélem, nem kívánsz a nyomdokaiba lépni. A te nyakad túl szép ahhoz, hogy olyan sorsra jusson, mint amilyenre az övé fog - mondtam, de fenyegetés nélkül, hisz ismertem az érzéseit Cora iránt - még ha azokat csak miattam is érezte a polgármesterünk iránt. Amita is ambíziózus volt, de volt ennek egy egészséges mértéke, és ő ezen belül mozgolódott. Kiegyenesedtem, látszólag megkomolyodott az arcom. - Tényleg, miért nem egy normális férfihoz mentél hozzá? - kérdeztem komoly hangon, de ismert annyira, hogy tudja, csak jól játszom ezt a szerepet, és nem gondolom komolyan a kérdésemet. Na jó, foglalkozni foglalkoztatott, de ő így döntött, semmi okom nem volt megkérdőjelezni a választását. Főleg hogy ez a választás jobb híján én voltam. - Volt bármi okod arra valaha is, hogy kételkedj a kreativitásomban, ha háláról van szó? - hajoltam aztán közelebb hozzá az asztal fölött, és elmosolyodtam. - Látogasd meg a családod, és ha hazatérsz, három napig se munka, se Cora, se... semmi más, csak mi ketten - suttogtam elég könnyedén, annak ellenére, hogy nem voltam híve a nyílt érzelmeknek, annak főleg nem, hogy a fél város előtt tegyek felhívást keringőre, még ha a feleségemről is van szó. - Szükségem is lesz egy kis kikapcsolódásra, mert utána... tényleg le kell számolnom a démonjaimmal. - És ezalatt egyértelműen Cora-t értettem.
A hozzászólást Fabien Atesh Dragomir összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Dec. 30, 2016 8:53 am-kor.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Vas. Aug. 21, 2016 9:53 am
Ugrás egy másik oldalra ♛
Fabien && Amita
How are you, my dear?
Hozzászoktam már ahhoz, hogy Fabien-ből harapófogóval kell kihúzni azokat a dolgokat, amikről tudni szerettem volna. Eleinte kissé nehezemre esett a finom érdeklődés, mindenről azonnal tudni akartam, de mára már hozzácsiszolódtam és felvettem azt a ritmust, ami szükséges volt ahhoz, hogy minél több információ üsse a markomat. Persze nekem az önön érdekeimen kívül nem volt semmi, ami miatt annyira képben szerettem volna lenni: egyszerűen szerettem tudni, hogy merre jár és mit csinál az a férfi, akivel összekötöttem az életemet és mire számíthattam tőle legyen szó arra, hogy hazaér vacsorára vagy arról, hogy egy komolyabb vitája miatt költözni kényszerülünk. Bár Fabien-t ismerve semmiért nem hagyta volna itt a városát. Ellentétben velem, én nem ragaszkodtam Seattle-hez, de ha neki az volt a lételeme, hogy az itt dúló harcokban a háttérből munkálkodjon, akkor egészségére. Miközben féltettem, csinálhattam a saját dolgaimat. - Talán nem lenne ilyen izgalmas nem, de egy kicsivel kiszámíthatóbb lenne az életünk. Néha az sem rossz. – Én sem szerettem az unalmat, ám hogy minden úgy érkezzen a mindennapjainkba, mint derült égből villámcsapás, az egy idő után felettébb idegesítő volt. Ezért próbáltam a színfalak mögött én is összeállítani magunknak egy B-tervet: hogyha minden kötél szakad, akkor legyen hová menni, legyen mit csinálni és ne csak a meteor által ütött hatalmas lyukat vizslassuk. - Cora… - Motyogtam magam elé. Ha nem lettem volna tisztában azzal hogy a férjem mindennél és mindenkinél jobban utálja azt a nőt, akkor féltékeny is lehettem volna rá, annyiszor felmerült már a neve a beszélgetéseinkben. Mondhatni, ő volt a férjem fő bajainak a forrása, úgyhogy nekem sem volt szimpatikus, pedig eddig találkozni sem találkoztam vele. – Akárhogy is, az a nő túlságosan is eltökéltnek tűnik. Talán értékelned kellene, hogy ennyire kiáll az elvei és az érdekei mellett. – Hangom szarkazmussal telt meg. Ha a nő úgy dönt, hogy nekivág a nagy kalandnak, akkor ebben a városban kő kövön nem marad. Hogyan rángathatnám ki magunkat ebből az egészből? Szép utópia lett volna, ha Fabien hallgat rám és abba a kisvárosba költöztünk volna, ahol az én ügyeim alapjai nyugodtak. De akár fél lábon is ugrálhattam volna évtizedeken keresztül, akkor sem tudtam volna elrángatni innen… főleg, ha rájött volna, hogy a boszorkányok is jócskán benne vannak az ügyleteimben. – És akkor te mit akarsz csinálni? Biztosan van már egy jól átgondolt terved vagy tévedek? – Érdeklődtem. A nyakamat tettem volna rá, hogy Fabien-nek több verzió is volt a fejében a jelenlegi helyzetről és az esetleges végkimenetelekről, csak azt szerette mindig lepasszolni, ha az anyámról volt szó. - Persze, hogy aztán ismét meghallgathassam, hogy miért nem egy normális férfihoz mentem feleségül, aki foglalkozik velem és el tud szakadni a munkájától, mert én vagyok neki a legfontosabb. – Az anyám szavai voltak, nem az enyémek. Hiába magyaráztam neki, hogy Fabien számára nagy valószínűséggel én voltam a legfontosabb, mindig azzal jött, hogy ne mentegessem, nem érdemli meg. – Ha kimentelek, akkor valami nagyon jó kiengesztelést kell kitalálnod. Ha megteszem, ez még csak feltételezés.
Bosszankodhattam volna, és ennek hajlandó lettem volna hangot is adni, de végül nem tettem. Valahol meg kellett értenem, hogy nem azért vettem el, amit éppen most csináltam. Nem azért, hogy szökőévente egyszer hazaérjek éjfél előtt. Ő mást akart, más igényei voltak, és hiába hittem azt pár hónappal ezelőtt, hogy a kis boltja majd eltereli a figyelmét. Nem, nem tereli el. Annyi ideig nem tudja lefoglalni a gondolatait, hogy elfelejtsen foglalkozni velem. Amint belép a közös otthonunkba, rögtön észbekaphat, hogy valami hiányzik. Az pedig általában én vagyok, tekintve, hogy ha valamire szükség volt a lakásban, akkor azt ő gond nélkül beszerezte. Legalább ezzel nem volt problémánk. Soha nem veszekedtünk pénz miatt, hisz volt nekünk elég belőle. Én is abból tudtam megvenni pár ember hallgatását, akik előszeretettel fecsegték volna el a városvezetőségnek, hogy egy vérfarkas lépett a város határain belülre. De régóta éltem már itt, és nem most fog elűzni innen egy szajha, aki azt hiszi, hogy a családneve elég mások megfélemlítéséhez. Engem nem olyan fából faragtak. - A titkok hozzátartoznak az életünkhöz. Ne mondd, hogy izgalmasabb lenne, ha mindenről tudnál. Így legalább van egy kis... rejtély - mondtam, egy pillanat erejéig pedig felvillant az arcomon egy szemtelen, pimasz vigyor. Meglepődtem volna, ha azt mondja, hogy neki nincsenek titkai előttem. Már csak azért is, mert az utóbbi hetekben alkalma se lett volna mindenről beszámolni. Tehát... igaz, azt el kellett ismernem, hogy az én titkaim némileg más jellegűek. Sok ember életével játszottam, köztük a sajátommal is, de Amita-t éppen ezzel próbáltam kihagyni. Ha nem tud róla, nem keveredhet bele. És számomra nincs fontosabb. Tűnhettem sokszor rideg, tárgyilagos férfinak, de soha nem cáfoltam rá arra, hogy ő az első. Még nekem is, akinél nagyobb, önző férget még nem hordott hátán ez a város. - Csak a szokásos. Az a ringyó... - forgattam meg a szemeimet. Most tényleg kellene az a szál cigaretta. De megembereltem magam. - Cora. Úgy vélem, hamarosan komolyabb eszközökhöz nyúl, csak hogy érvényesítse az akaratát. De érthetően nem hallgatnak rá a társaság tagjai. Az apja alig halt meg, ráadásul egy nő kerül a helyére... - sóhajtottam fel. Na igen, a szexizmus még most is fénykorát élte. Legalábbis nálam. A feleségemről tudtam, hogy képes elvinni egy üzletet, amíg a saját határain belül marad. De Cora feszegette azt. Én pedig szívesen segítem a bukásához. - Van egy rendkívül okos ötletem. Te menj. És ments ki engem azzal, hogy üzleti útra mentem - vontam egyet a vállamon alig láthatóan. Igaz, így ugrott az ötlet, hogy együtt töltsünk egy kis időt, de az, hogy ismét annak a vinnyogó szipirtyónak a károgását hallgassam, hát ahhoz aztán nem volt hangulatom. - Na mit szólsz? Vagy... mondd neki, hogy megöltek a hulligánok. Mire hazaérsz, feltámadok, és probléma megoldva.
Az volt a mi legnagyobb bajunk, hogy nem voltunk átlagos házaspár, bár jobban belegondolva lehet főbelőttem volna magam, ha a hétköznapi, hagyományos problémákkal kellett volna küzdenünk, mint hogy mi legyen a vacsora, hová menjünk nyaralni, ki fizesse be a számlákat. Ehelyett az én agyamat ha Fabien-re gondoltam az terítette be, hogy hiába a szabadság, a házasságnak az a formája, amelyben elvileg nem őrítjük meg egymást, mégis túlságosan zavart, hogy nem töltöttünk elég időt együtt. Szerettem a férjem, az ég lássa lelkem, hogy így volt, ezért is aggódtam kettőnkért. Már csak az volt a kérdés, mikor idegesítem fel Fabien-t azzal, hogy az időbeosztása miatt méltatlankodom. - Pár napot talán még kibírok. De ne várd meg a jövő hetet, ha akkor is fel kell hoznom a témát. – Jelentettem ki ellentmondást nem tűrően. Nem voltam ostoba, pontosan tudtam, hogy Fabien szeretett irányítani és azt hinni, hogy ő viseli a nadrágot a házasságunkban: nem vettem el tőle ezt az elképzelést, még akkor sem, ha én is tisztában voltam azzal, hogy mit miért csináltam és azzal hogyan befolyásolhattam a férjemet. Ám adódtak alkalmak, amikor kissé erélyesebben nyilvánultam meg és hiába éreztem azt néha, hogy Fabien legszívesebben csak legyintett volna egyet, mertem remélni, hogy még hatással voltam rá. - Titkokból állsz ki, de úgy teszek egy pillanatra, mintha ez nem így lenne. – Ittam egy kortyot az innivalómból. Azt hittem, hogy tovább fogja fűzni a történetet, ehelyett egyetlen mondatban összefoglalta, hogy mi nyomja a lelkét. Mi mást vártam? Nem szószátyár típus, sőt, néha már idegesítően csendes és három harapófogó sem lett volna elég ahhoz, hogy normális válaszokat húzzak ki belőle. Csakhogy ez a mondat most tökéletesen elég volt ahhoz, hogy lefesse a helyzetet. A városban háború készülődött, puskaporos hordó volt minden egyes utcasarok és voltak, akik arra vártak, hogy a másik rosszul lépjen és egy csettintéssel elindíthassa a harcokat. – Most pontosan ki tett és mit? Túlzottan nagy itt az ellenségeskedés ahhoz, hogy tudjam, kiről van szó. Sajnos nem igazán vagyok képben azzal, hogy jelenleg kivel üzletelsz. – Én sem avattam be néhány kis titkomba, nem volt tőlem szép, hogy nehezményeztem az általa rám átokként szórt tudatlanságot. Ha tudná, hogy mostanában boszorkányokkal üzletelek és druidákat kutatok, kő kövön nem maradna, olyan veszekedést még nem látott a világ. A mi házasságunkban biztosan nem. Ugyanakkor elmosolyodtam a reakcióján. Anyám az őrületbe tudta kergetni őt, néha engem is, de nekem már volt időm hozzászokni a stílusához. Hiába voltak rosszabb időszakaink, ha olyanja volt, akkor nagyon tudott hozzám ragaszkodni és ahhoz is, hogy képben legyen az életemmel. És mivel Fabien az életem szerves része volt… - Milyen gyorsan találtál nekem időt a naptáradban. Sajnos fogalmam sincs, hogyan húzhatnám ki magunkat alóla, úgyis addig fog a nyakamra járni, míg bele nem egyezek. Talán neked is jót tenne egy kis elszakadás ettől a várostól. – Dobtam fel az ötletet, ami biztos, hogy nem fog tetszeni neki.
- Ó, hát igen. Azt hiszem, azt az esetet a szakácskönyvvel egy ideig nem felejtem el - dőltem hátra, miközben felsóhajtottam. Kezdett bosszantani, hogy nem tudtam rágyújtani egy cigarettára, de tiszteletben tartottam, hogy ő nem szereti. Nyilván ezért kért minden alkalommal nem dohányzó asztalt. Sok másban általában az én szavam dönt, és én vagyok az, aki árnyékként funkcionál a saját házasságában, hát... ennyit hadd kapjon meg ő is. De nem tudtam, mit akar tőlem... amikor összeházasodtunk, előre tudta, hogy milyen életet élek. Hogy... az időm véges, miközben végtelen. Élhetek akár örökké is, de van, amiről sosem mondanék le. És ez az, ami miatt nap mint nap elkések. Talán rossz életcélokat választottam, mert nem éppen családbarát politikát folytattam, de... szerencsére úgy tűnt, csak tényleg ketten vagyunk, eléggé meredek lett volna bővebb családot tervezni a jelenlegi körülmények között. - Emiatt ne légy feszült. Mondtam. Még pár nap - ismételtem meg magam még egyszer. Kétlem, hogy hinne nekem. Dehogy fog hinni. Ismer már, mint a rossz pénzt. Én nem könnyen változom, és mikor egy ügylet végetér, jön is a következő. Nem tudom, vége lesz-e valaha ennek az örökös körforgásnak, de én ezt igényeltem. Szerettem, ha zajlik körülöttem az élet. Persze zajlott volna Amita mellett is, de sosem volt elég az, ami éppen van. Megvontam a vállam. - Üzleti titoktartás... mikor voltak előtted titkaim? - kérdeztem, habár erre elég egyértelműen rávághatta volna, hogy mindig is voltak. Nem tudta, milyen szálak kötnek Cora-hoz. Hogy milyen elszabadult indulatokat szítottam a városi tanácsban némi... átverés miatt. De amíg Amita nem volt veszélyben ezek miatt, hát nem túlzottan hatott meg, Cora mivel próbált fenyegetni. - Ez a város egyre kevésbé tűri meg az olyanokat, mint én - tettem hozzá. Ezzel persze nem az üzleti életemre céloztam, hanem a farkas mivoltomra. Hiába voltam hasznos tagja a társadalomnak abból a szempontból, hogy mintapolgári életet éltem - némi extrával, mert hát senki nem tudja, milyen ügyleteket bonyolítok le nap mint nap -, ez mit sem jelentett, ha közben farkas voltam. A tekintetem aztán hirtelen a plafon felé fordult. - Van még valami jóhíred mára? Anyádon kívül - tettem hozzá. Hát, mikor ilyesmiről diskuráltunk, semmi kétség nem fért hozzá, hogy normális házasoknak tűntünk. Amúgy nem voltunk azok. Az anyjával is csak annyi bajom volt, hogy méltatlannak talált arra, hogy én legyek a lánya férje. - Ha ez valami új zsarolási mód... egy egész hetet töltök otthon veled, de... - Isten mentsen az anyádtól, tettem hozzá fejben.
Próbáltam levetkőzni a sértődött hároméves kislány szerepét, isten lássa lelkem, tényleg próbáltam. Nem illett az imidzsembe a keresztbe font kar és a felhúzott orr: Fabien azt szerette bennem, hogy érett, komoly nő voltam, aki ugyan hajlamos volt megrepeszteni a páncélját, de eredendően sokkal inkább volt a hozzá illő üzletasszony, mint túlságosan hebrencs szomszédlány. Kiskorom óta abban a szellemben nevelkedtem, hogy tartsam magam, oldjam meg a problémáimat, ne szoruljak mentőöv segítségére és érjem el, amit akarok. Megküzdöttem mindenért, amim van és mindig többet vagy éppen csak mást akartam. De szerettem volna, ha egyvalami állandó az életemben: a férjem, a vele való kapcsolatom, a házasságunk. Fabien fontos volt számomra. Szerettem őt. A kezdeti szenvedélyes érzés nem múlt el, csupán csatlakozott hozzá az intimitás és az elköteleződés, ami sokkal inkább megalapozta bennem a vágyat, hogy ragaszkodjak hozzá és szorongjak annak az esetleges lehetőségétől, hogy egyszer felbomlik a közös életünk. Elképzelésem sem volt, miért kételkedtem magamban... és benne. Egyszerűen néha elkapott az érzés, miszerint minden mulandó. - Csupán annyi a bajom, hogy mostanság még annyit sem látlak, mint eddig. Néha igényelném a férjem társaságát. - Néztem rá ugyanolyan komoly tekintettel, mint eddig. Kegyes félhazugság volt. Mégis hogyan és egyáltalán miért adnám elő a pótolhatóságommal kapcsolatos aggályaimat? - Jó lenne, ha egyszer melletted ébredhetnék vagy együtt vacsoráznánk. Nagyon jól tudod, hogy csakis azért vettem meg azt a szakácskönyvet a múltkor, mert szerettelek volna meglepni valamivel, de természetesen akkor is elkéstél. - Ebben a pillanatban húzódtak apró mosolyra az ajkaim. Nem voltam házi- és konyhatündér, mégis, mivel szerettem új dolgokban kipróbálni magam, nem voltam rest felvenni ezt a szerepet. Kis időre persze, mivel nem nagy lehetőségem volt kibontakozni, ám legalább finomat főztem. Viszonylag. - Nem mintha te nyugodtnak tűnnél. Köt az üzleti titoktartás vagy kibeszélnéd magadból, hogy az üzleted nyomaszt ennyire vagy valami más is? - Összevontam a szemöldökeimet és megköszöntem a pincérnek, amikor elém rakta a rendelt ebédemet. - Hogy biztos jó kedved legyen elmondom, hogy az anyám szeretné, ha a hosszú hétvégét náluk töltenénk. - Az anyámnak érdekes stílusa volt, amit néha még én sem tudtam elviselni, külön szórakozás volt figyelni Fabien reakcióit, amikor összekerült a szüleimmel.
Nem túl feltűnően, de rajta tartottam a szemem. Szerettem benne gyönyörködni, habár nem a szépsége volt az elsődleges oka annak, hogy beleszerettem. Bár felesleges lett volna letagadni, hogy azért akadt meg rajta a szemem, mert egy szirén babonázó szépségével rendelkezett. A többi csak ezután következett, hiszen holmi szépséggel nem tudott volna megvenni magának. Az kevés lett volna ehhez a tíz évhez. Egyetlen percét sem bántam meg, még akkor sem, mikor magából kikelve veszekedett velem, mert nem tartottam magam egy időponthoz. Csalódást okoztam neki, méghozzá az már a sokadik alkalom volt. Akkor ígértem meg neki, hogy ha máskor nem is, erre az egy ebédre mindig pontosan fogok ideérni. Úgy tűnik, ez a rendszer is csak pár hétig tudott rendesen működni. Idővel minden megkopik. De őt nem akartam az elveszített dolgok közé sorolni. Soha nem egy tárgy volt az otthonomban, amelyre szeretettel, birtoklási vággyal néztem, mikor hazaértem. Ő ennél jóvalta több volt. Melegséget vitt az amúgy rideg otthonba. Az otthonba, amelyet nélküle nem hívnék otthonnak. - Minden követ megmozgatok - mondtam aztán, pislogás nélkül fürkészve elégedetlen arcát. Valóban voltak erőfeszítéseim, de tudta ő nagyon jól, hogy mi az én igazi szenvedélyem. A munka, amelybe belevetettem magam. Amivel bármikor tudtam foglalkozni, és talán már régen felemésztett, de ezt szerettem. Azt, ha zajlott az élet. Az üzleteimben én voltam az ember. A láng, a parázs... minden, amely életet lehelt valamibe, még ha néha fenyegetéssel is tudtam csak elérni. Nem féltem illegális eszközökhöz nyúlni, hiszen a munkám nagy része sem éppen a legális kereteken belül mozgott. De Amita-val szemben nem voltam különb, mint egy férfi, aki térdre esne a bocsánatáért. Valódi tűz lakozott benne. Ő maga volt a tűz. Akárcsak én. Együtt még erősebb lángon tudtunk égni, de míg bennem az a bizonyos láng néha elfáradt... ő égett helyettem is. Ezért volt jó társam, ezért ragaszkodtam hozzá. Én magam is rendeltem, majd az ujjaimat a poharam köré fontam, és belekortyoltam az italba. - Fel sem tűnt, hogy már elmúlt éjfél - gondoltam vissza. Nem gyakorta néztem az órát, éppen ezért kerültem annyiszor bajba a feleségem előtt. Ezen a szokáson változtatnom kellett volna. - Örülök, hogy lefoglalod magad - tettem aztán hozzá, habár tudtam, hogy őt ez kicsit sem vigasztalja. Rajtam lesz a sor, hogy... valahogy jóvá tegyem ezt a késést - még pár apróság mellett, hiszen ígéretet is szegtem vele. De nem voltam jó az efféle ötletekben. - És bánt valami azon kívül, hogy elkéstem? Mert most felettébb... nyugtalannak tűnsz - olvastam le az arcáról pár aprócska jelet. Ezt már korábban is felfedeztem, de mindig volt okom elhessegetni, mondván, hogy rám haragszik.
Nem kellett több harminc másodpercnél, hogy ismételten előbújjon belőle az irányító. Ugyan finom csókot lehet az arcomra és a mozgása hiába volt kimért, úrias, külső szemlélőként nem az lett volna az első gondolatom, hogy egy kemény üzletember ült le velem szembe. Fabien a megtévesztés mestere volt, éppen annyira tudott kedves és nyájas lenni velem, mint amilyen mesterien ördögi az üzletfeleivel. Szerettem tudni, hogy mit csinál. Jobban mondva szerettem volna. Az egyik részem elvolt a tudattal, hogy dolgozik és a személyét nem a legalitás lengi át, ám élt bennem a kíváncsi feleség is, akinek nem számított, hogy fogalma sincs, miről van pontosan szó, jólesett volna neki, ha tudja a részleteket. Végül is... házasok voltunk, együtt éltünk és szerettem a férjemet. Bár a nyakamat tettem volna rá, hogy ő sincs tisztában az én másodállásommal és a beszerzési körútként leírt, többnapos kiruccanásaimmal abba a bizonyos virginiai kisvárosba. Én vaknak tettettem magam egy részről, elvártam, hogy ő is így tegyen. De nem is kellett neki, hiszen bízott bennem. - Akkor csak a szokásos. - Láthatta a tekintetemen, hogy kezd elegem lenni az "elszaladt az idő" kifogásából. Bíztam benne, hogy igaz és tényleg csak ennyi állt a dolog hátterében, de valamilyen okból kifolyólag eddig még nem értem el, hogy az ideje az én malmomra hajtsa a vizet. És még a szívószálamat is kikapta a kezemből, elmúlt perceim szórakozásának legjobb forrását. - Pár nap múlva is pontosan ugyanaz lesz a helyzet, mint eddig és ezt te is nagyon jól tudod. - Egy pillanatra elkaptam a szemeit, majd halkan sóhajtottam egyet. Nem volt kedvem veszekedni, viszont visszafogni magam nálam nem volt opció. Soha nem rejtettem el a véleményemet, akkor sem, ha éreztem, hogy nem fog neki tetszeni, amit mondok. Nem voltunk egymás bólogatós kutyái, ha más nem, legalább a házasságunk dinamikájának megvolt az alapja. - Tegnap éjszaka vártam rád, de éjfél után elnyomott az álom. - Mondtam, miután leadtam a pincérnek a rendelésemet. Volt már rá alkalom, hogy ébren tudtam maradni, míg nem nyílott a bejárati ajtó, de mostanában egyre ritkábban. Az ingázás engem is megviselt és igazából rájöttem, hogy semmi értelme a virrasztásnak. - És hajnalban már el is mentél, ugye? Én csak kilencre mentem be az üzletbe. Új árut hoztak, a raktárban töltöttem a délelőttöt és ott leszek délután is. - A ruhaüzletem szerencsére virágzott és én is beletemetkezhettem a munkába, ha nagyon egyedül éreztem magam.
Egy ideig az asztal mögött ültem. A kezemben egy cigaretta hamvadozott, annyira beletemetkeztem egy dokumentum olvasásába, hogy még a füstölgő darabról is megfeledkeztem az ujjaim között. Észre sem vettem az idő sebes múlását, azt, hogy a csütörtök déli időpont már-már kőbe vésett szabály, szent és sérthetetlen. Nem szerettem, ha Amita felhúzta az orrát, vagy neheztelt rám. Egyetlen dolgot tartottam szentnek az életemben, és az a gyönyörű feleségem volt. Nekem adta mindenét, ahogyan én is vele osztoztam mindenen. Felesleges lett volna tagadni a felé fűződő érzéseimet, habár nem egyszer gondoltam azt, hogy nem fogja sokáig bírni mellettem. Nem voltam romantikus alkat, tőlem ritkán számíthatott meglepetés-vacsorákra vagy kirándulásokra, hisz mindig itt kellett lennem a munkám miatt. És nem engedhettem, hogy egy hosszabb távollét alatt esetleg Fabiana vagy valaki a csapatából megfúrja a terveimet ezzel a várossal kapcsolatban. Persze az évfordulókat, születésnapokat, ünnepeket nem hagytam ki, habár soha nem volt korán vége a napnak, legyen bármilyen nap. Éppen ezért hittem azt, hogy egy idő múlva kiábrándul abból a fogságból, amelyet én házasság címszavával ráerőltettem. Egy-egy drága ékszer, egy csokor vörös rózsa soha nem lehetett elég egy nőnek, nekik több kellett. Több annál, mint ami én voltam, és amit nyújtani tudtam. Valamit látnia kellett bennem, hogy még ennyi idő elteltével is mellettem élte az életét. Még ha az utóbbi időben bántotta is valami. Valami, amit nem osztott meg velem, de annyiban biztos voltam, hogy nem a késői hazatéréseim szolgáltak okként, tekintve, hogy ez nem újkeletű szokásom. - Elfelejteni? Hová gondolsz? - léptem az asztal mellé egy elbűvölő, ám sietős mosoly kíséretében. Soha nem voltam zilált, nem rohantam sehová, egyszerűen sétáltam, még ha tudtam is, hogy ezzel felbosszantom. Nem szerette, ha kések. De az életemben egyetlen személlyel kapcsolatban engedhettem meg, hogy öt perccel később toppanjank be, és az ő volt. Mellé sétáltam, lehajolva egy csókot leheltem az arcára, majd a mellette betolt székre huppantam, és kigomboltam a zakóm két gombját. - Nem vettem észre, hogy már ennyire eltelt az idő - mondtam meg teljes őszinteséggel, miközben a pincér megállt mellettünk, és elém is letette az étlapot. Nyeltem egyet, a legjobb borból kértem egy pohárral, majd intettem, hogy egyelőre még elmehet. Nem úgy tűnt, hogy Amita már eldöntötte volna, hogy mit egyen, inkább azon gondolkodott, milyen fegyvert utánozva szeretne ledöfni a szemeivel. Mikor ismét megkerestem a tekintetét, a szívószál kezdett zavarni. Hát előrehajoltam, és kivettem az italából, majd visszadőlve a saját tányérom mellé dobtam. Ismerte a szokásaimat, azt, hogy egyik pillanatban még türelmes tudok lenni, aztán rá három másodpercre felrobbanok a zavaró tényezőktől. A szívószála pont ilyen volt. - Még pár nap. És a tiéd vagyok - tettem aztán hozzá. Tudta viszont ő is és én is, hogy ez sem tart sokáig. A lezárult üzleteket újabb követi, majd így megy ez tovább is. - Mit csináltál ma, kedvesem? Tegnap, mikor hazaértem, már lefeküdtél. És reggel sem voltál még ébren - billent oldalra a fejem. Furcsa érzés volt, nem tudtam, merre jár és kivel mit csinál. De a hűségében sosem kételkedtem.
Ragaszkodtam ahhoz, hogy egy héten legalább egyszer együtt ebédeljek a férjemmel. Nem érdekelt, hogy éppen milyen üzletben vesz rész, tárgyalása lenne vagy összeszakad az ég, ha nem utazik el egy másik városba, a csütörtöki ebéd számomra szent és sérthetetlen volt. Lehet, hogy makacsnak, sőt, hisztisnek tűntem emiatt a szemében, de mostanában egyébként sem voltam abban formámban, amikor eltűrtem, hogy hanyagoljanak, figyelmen kívül hagyjanak: Fabien olyan lelkesedéssel és erővel csinálta a munkáját, mint akkor, mikor megismerkedtünk, pedig annak már 10 éve volt. Eleinte azt hittem, hogy a mi házasságunk is olyan lesz, mint egy normális páré, ám a megérzésem életemben először csalóka volt. Bevallom, akkoriban engem is rázott a hideg a nyugalomtól, a megállapodástól, hiszen fiatal voltam, az életem szinte akkor kezdődött, ám egy évtized alatt alakultam annyit, hogy más dolgok legyenek fontosabbak. Mostanában viszont egyre inkább azon voltam, hogy ismét felvegyem a kesztyűt, tegyem a saját dolgomat és ne érezzem magam, hasztalannak, öregedőnek... elvégre attól függetlenül, hogy megjelentek az első ráncok a szemeim körül, minimum negyven év állt még előttem. - Már azt hittem, elfelejtettél. - Felpillantottam az étlapról, ahogy Fabien megjelent és a tekintetemen láthatta, hogy nem voltam feltétlenül boldog. Késett. Máshol ezt soha nem játssza el, de engem manapság egyre többször tisztel meg az udvariatlan gesztussal... mert ugye én majd elnézem neki. - Kemény nap vagy forgalmi dugó? - Kérdeztem rá a poharam szívószálával szórakozva, vártam, hogy helyet foglaljon velem szemben. Érdekeltek az ügyei és reméltem, hogy legalább az alapokba beavat, hiszem az elmúlt napokban láttam rajta, hogy valami igazán nagy kaliberű tevékenység köti le az agyát. Akkor szokott így viselkedni, ha komoly üzletet tervez kötni vagy valakinek túl szeretne járni az eszén.
I know what you want and I can give itt o you… if you can give me something in return.
Fogalmam sincs mire számított, de láthatólag elégedett a férfi, akinek minden mozdulatából süt a magabiztosság, a tudatosság, az erő. Épp ez kell nekem. Valaki aki tudja mit akar és hajlandó is tenni érte. Ha egyvalami akkor ez biztosan közös bennünk. No meg a hatalom iránti vágy is. Elégedetteden csettintek nyelvemmel. – Vadász, ahogy mondja. Remélem túl tudja tenni magát rajta. – kacsintok rá pimaszul. Tetszik a férfi. Markáns, határozott megjelenése és magabiztos szavai, azonnal felkeltik a vágyat bennem; elvégre is, egy bizonytalan és rettegő férfi aligha vonzana magához. Úgy tűnik tudja mit akar és az is hamar világossá válik számára, hogy nem egy egyszerű vadásszal van dolga. Elmosolyodom kérdésen és kissé előrébb hajolva köszörülöm meg a torkomat. – Egyrészt amit már elmondtam. Tudni akarom, hogy hol folynak össze a szálak. – nyúlok saját boromért és aprót kortyolva belőle dőlök vissza kényelmesen. – Másrészt pedig, mondjuk úgy, Mr. Dessauge, hogy nem minden vadász ért egyet a módszereimmel és még kevesebben gondolják úgy, hogy vadászhoz méltó, ha az ellenséggel bújik ágyba az ember lánya, még ha képletesen is. – újabb korty – Egy szövetség pedig, mondjuk úgy, hogy magával hozza azt az előnyt is, hogy képes legyek leverni a lehetséges lázadozásokat. – Kellenek a vérfarkasok. Kell az erejük. Nem érdekel, mit gondolnak a vadászok. Jól tudom, hogy ha rajtuk múlik, ez a város soha nem lesz még viszonylagos biztonságban sem. Ők egymás között paktálnak le, ők eladják magukat és a várost is. Én viszont inkább szövetségre lépek. Ha fenyegető erőként lépnék fel, soha nem érnék célt. Cserébe viszont nekem is szükségem van a támogatásra és az erőre. – Ez egy végtelenül egyszerű üzlet. A maga kezébe kerül a város irányítása, cserébe pedig katonákat toboroz nekem. Olyan vérfarkasokat akarok akik engedelmeskednek és nem félnek bemocskolni a kezüket. – Soha nem tartoztam azon emberek közé, akik féltek megkaparintani amire vágytak és ezen nem most kívánok változtatni.
Ujjaimmal kissé feszülten doboltam a tányérom mellett. Sosem hallottam még a nevet előtte. Jamie Hardy. Egy állítólag elbűvölően szép nőszemély, akiről nem tudok semmit, csupán annyit, amennyit az informátoraim képesek voltak róla összeszedni. Az már egészen más, hogy ő valószínűleg sokkal többet tud a titkaimról és rólam, mint én róla, hiszen ez a hivatása. Nagy eséllyel olyan információkat fog az orrom elé tárni, amire nem számítok... engem nehéz meglepni, de ez a nő akar valamit. S én rá fogok jönni arra, hogy mit. Úgy éljek. Már abban az esetben, ha önként és dalolva nem szándékozik engem beavatni a terveibe. Amikhez lehetséges, hogy én is kellek. Különben nem kerülne sor erre a kis éttermi találkozásra. Ha másra nem is, egy kellemes és költséges vacsora mindenképpen lezajlik. Ma úgy sincs hangualtom otthon étkezni. Ahogyan besétál a helyiségbe, már láttam rajta, hogy eléggé céltudatos is. Rögtön odasétált az asztalhoz, egy apró bocsánatkérést suttogott, amit én egy biccentéssel tudtam le. - Nos, Miss Hardy - sóhajtottam fel, miközben azt vártam, hogy helyet foglaljon. De ebben is meglepetésekkel szolgált; úgy viselkedett, mintha otthon is lenne máris. Rendkívüli látvány volt. Jól is esett, meg kell hagyni, hogy végre nem nekem kell mindent irányítani. Habár eléggé nagy domináns vagyok, ha az kell ahhoz, hogy elérjem, amit szeretnék. Ahogy belevágott mindennek a közepébe, halványan elmosolyodtam. Ezt már szeretem! Úgy fest, hogy emberemre találtam, habár jelenleg nehezemre esik eltalálni, hogy ő vajon mely faj képviselője. Hiszen ha ember, valószínűleg nem akarna nekem segédkezni. Vagy mégis? - Hm, szóval vadász. - jegyeztem meg végül, és egy furfangos kis vicsor szaladt végig arcomon. - Meglehetősen érdekfeszítő az ajánlata. Mindig is nyitott voltam azon gondolatokra, amelyeket nem egyedül kell megvalósítanom - fűztem még hozzá, majd a pincérre néztem, aki időközben odaérkezett hozzánk. - Nekem hozhatja ugyanazt, amit a hölgynek is -biccentettem, miután Jamie leadta a rendelését, és miután elvonult a fiatal férfi, belekortyoltam a vörös nedűbe, amely a tányérom mellett pihent. - És önnek... ezen felül mi előnye származik mindebből? credit by lena
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Vas. Nov. 30, 2014 3:42 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
to Andreas C. Dessauge
I know what you want and I can give itt o you… if you can give me something in return.
Kések. Persze, nem szándékosan és nem is kapkodom el a lépteim de attól még nem örülök neki. Sajnos a halálom a pontosság, Bran pedig még csak nem is segített azzal, hogy a falnak szorított és nem engedett időben elindulnom. Most viszont jobb ha elterelem a gondolataimat a fivéremről. Nem szabad senkinek sem tudnia ami kettőnk között folyik. Főleg a vérfarkasnak nem akivel ma találkám van. Mondjuk úgy, üzleti ügyek miatt. Belépek az étterem ajtaján és azonnal megpillantom. Persze, hogy nem késett. Miközben az asztalhoz sietek, intek a pincérnek. Kibújok a meleg szövetkabátból és helyet foglalok. – Bocsásson meg a késésért. – Nem magyarázkodok csupán elnézést kérek, ennyit megérdemel a férfi, többet nem. Megérkezik a pincér és kérek egy pohár vöröset. Üzleti ügy. Ez jár a fejemben. A rendőrségi akták miatt már előre tudom kivel van dolgok… jó-jó, bevallom nem túl legális akták és nem is a rendőrségé. Wargas azonban összegyűjtött a férfiről mindent amit tudni érdemes. S innen tudom, hogy a várost akarja. – Nem is szeretném kerülgetni a forró kását Mr. Dessauge. – húzom ki magamat – Maga a várost akarja. Én pedig szövetséget ajánlok ehhez. – beleiszom a vízbe mi hidegebb, mint ahogy én szeretem, főleg a kinti szelet tekintve de mégis lehúzom a pohár tartalmát. – Engedje meg, hogy felvázoljam az ajánlatt mögött lapuló szándékot. Nekem is jobb ha tudom hol futnak össze a szálak és magának is ha egy vadász áll a szövetségeseként. – megjön a felszolgáló, kitölti a bort én pedig megkóstolom és apró bólintással jelzem elismerésemet. – Felvehetem a rendelésüket? – kérdi én pedig ki sem nyitva az étlapot rendelek sült bárányt karfiül pürével majd aprót kortyolva a borba várom meg meg a férfi is leadja a rendelést.
Kezdőlap
|| 
