Felelősnek érzem magam azért, hogy Caroline ott tart ahol.. tudtam hogy az anyja halála milyen hatással lesz rá, s hogy ezt egyedül nem tudja majd feldolgozni, én pedig ezek ellenére sem álltam kellőképpen mellé. Pedig egy igaz barát ezt tenné.. és lám, meg lett az eredménye. Kikapcsolta az érzéseit, és tulajdonképpen mindent maga mögött hagyva lelépett a városból. Amint ezt megtudtam, szinte gondolkodás nélkül követtem Őt, mentem utána, s közben csak hívtam és hívtam, de egyszer nem vette fel a telefont, amiért nem is hibáztatom. Lenne egypár megbeszélni valónk, amit nem most akartam a nyakába zúdítani, hisz elég lenne ezt az egy dolgot is feldolgoznia.. de így esélyem sincs, hogy csak a saját kis feje után megy, bár látszólag még így is ügyel arra, hogy eltüntesse a nyomait, ezzel megnehezítve a dolgomat. De New Orleans nem az a hely ahol csak úgy eltűnhet egy elég feltűnő külsővel megáldott vámpír, szóval az utam egyenesen egy elég sok emberrel teli szórakozóhelyre vezet. Sóhajtok egyet, és a táncparkett közepére sétálok, ahol Carolinet vélem felfedezni aki éppen két férfi között vonaglik. A nő nem igazán vesz észre, látszólag igen csak a zenének éli magát, s ezért mindenféle erőfeszítés nélkül sétálok melléjük észrevétlenül, és az egyik férfi helyére helyezem magam. – Caroline.. – Szólalok fel végül, hogy észbe kapjon, és ahogy végig nézek rajta kicsit fájdalommal teli arcot vágok. Bár, a helyes szó rá talán inkább a bűntudat lenne, hibásnak érzem magam, mintha én tettem volna ezt vele. – Aggódom érted.. nem igazán lehet elérni mostanában. – Célzok itt a legalább 50 nem fogadott hívására tőlem, s kezemmel megérintem vállát. Közben a másik itt maradt férfire pillantok hisz zavar a hozzávaló közelsége.. nem igaz, hogy nem veszi észre magát.
Talán egy kicsit túlságosan is jól érzem magam a bőrömben. Meg kell mondanom, hogy nem gondoltam, hogy egyedül Stefan fog keresni a történtek után. A telefonomat az első három hívása után eldobtam valahol. Végül is ő is pontosan ezt tette velem, úgyhogy mégis mit is vár pontosan most tőlem? Hogy lelkes kislány módjára felvegyem neki a telefont. Mégis miért érdekelne engem az, hogy ő el akar engem érni? Magasról teszek arra, hogy ő mit akar. Vagy, hogy bárki mit akar. Senkinek nincsen beleszólása az életembe. Az egyetlen személy, aki tehet bármit is az én vagyok és ezen nem tervezek változtatni. Nem és kész. Mégis miért engedném, hogy bárki befolyással lehessen az életemre? Az elmúlt napokban, amióta kikapcsoltam az érzéseimet elmondhatom, hogy a legjobb napjaimat élem. Még Hayden sem érdekel. Egyszerűen a szenvedése meg a bizonytalansága, már a könyökömön jön ki. Ha szeret, akkor szeressen ne pedig úgy viselkedjen, mintha ez valami halálos betegség lenne. De szerintem ezen én már nem tudok változtatni, de jelen pillanatban nem is akarok. Tökéletesen jól érzem magam a két férfi társaságában, akiknek a vére felváltva tölti fel a testemet energiával. Azt hiszem a szőke az, akinek jobb az íze. De nem vagyok benne biztos. Talán újra meg kellene kóstolnom. Ekkor pedig meghallom a nevemet, ami a lehető legunalmasabb tónusban csendül fel a fülemben. Nem hiszem el, hogy pont ő akarja elrontani a jó kedvem. – Stefan. – Mondom unottan és egy kicsit közelebb húzódom a szőke sráchoz. – Örülök, hogy tudjuk egymást nevét.– Mondom egy kicsit megvetően, majd oda hajolok a srác nyakához és az a bizonyos aggódom érted szövegtől feláll a hátamon a szőr. – Aggódsz? Hát ez remek. A te bajod. De itt vagyok, úgyhogy mondd mit akarsz. – Elengedem a srácot, majd inkább felé fordulok és a szemeibe nézek, ahol annyi érzelem kavarodását vélem felfedezni, hogy csodálkozom még nem robbant fel szerencsétlen. – El kellene engedned magad.
a hozzászólás stefannak készült, nem tudom mennyi szót tartalmaz, és írás közben a friction című számot hallgattam. imádlak
Nem kicsi a baj, ha Caroline képes ilyen helyre betenni a lábát, és látszólag még jól is érezni magát.. Ez a dobhártya szaggató semmittelen zene, s bárhova nézek csak lecsúszott embereket vélek felfedezni, igazából üres, alkoholtól ázott tekintettel.. a hányinger kerülget mindenkitől, de mindezt Miatta képes vagyok elnyomni magamban, és félrelökni.. hatalmas áldozat, Stefan! Ez még mindig semmi az Ő fájdalmához képest, és bár elkéstem vele, de itt vagyok hogy túlsegítsem ezen az egész elcseszett helyzeten. Bár talán nem én vagyok az első számú a szívesen látott személyek listáján, elhatároztam magam, és addig tapadok rá kullancsként míg sikerrel nem járok. Lehet, hogy most ezt látja jónak, és sok rosszat is tettem vele, de őt ismerve.. megfogja köszönni. Mikor végre méltóztatik hozzám szólni, talán egy nagyon halványan, akaratlanul is mosolyra húzódik szám, ami szinte azonnal le is fagy látva, hogy inkább áldozatával foglalkozik. Zavar.. és nem azért mert nem rám figyel, vagyis, de.. Pontosan nem tudom megmagyarázni mit is érzek, de az irányából felém.. határozottan egy kisebb ellenszenvet észlelek. – Jó érzés látni hogy többre tartod nálam. – Egyszerűen csak kitör belőlem, s mutatok az áldozatára. És nem a figyelemfelkeltő viselkedése miatt szóltam el magam.. Nyilván nem fogom egyszerre letámadni azzal, hogy visszaakarom hozni, amit nagy eséllyel már ő is levágott és valószínűleg minden erejével ez ellen fog tenni, de így vagy úgy elfogom érni. Mikor végre belátja hogy jobb rám figyelni és felém fordul, csak vállat rántok válaszul, és közelebb sétálok hozzá azzal az ürüggyel, hogy nincs kedvem kiabálni. Mélyen a szemébe nézve próbálom keresni benne a régi Carolinet, mert tudom, hiszem hogy még ott van.. – Liz most biztos büszke rád.. – Közlöm vele a lehető legnagyobb iróniával, s ez mellé egy rezzenéstelen arc párosul. Elég undorító ezzel jönni, tisztában vagyok vele.. de ha bármiféle érzelmet ki tudok váltani belőle már jó úton haladok és megmondtam, így vagy úgy de visszahozom. Liznek is megígértem hogy vigyázok rá, de , nem csak ez miatt vagyok itt. Hanem miatta.. Aztán vállalom, lehetek én a rossz mert ilyeneket vágok a fejéhez.. csak az számít, hogy visszakapjam a régi önmagát.
Nem gondoltam volna, hogy Stefan lesz az első, aki a hősvonatra felszáll és megpróbál megmenteni. Tudom, hogy ez a célja. Mégis mi másért jönne ide? Nem hiszem azért, hogy megveregesse a vállamat, hogy ügyesen kikapcsoltad az érzelmeidet Caroline. Egyetlen egy évet akarok így leélni. Utána már könnyebb lesz szembenézni a fájdalommal. Plusz azt sem szabad elfelejteni, hogy senkit nem öltem még meg. Legalábbis egyelőre. De, ha úgy alakul a helyzet nem fogok habozni, hogy megtegyem úgymond a bizonyos következő lépcsőfokot. Ne akarja tönkretenni a jókedvem, mert akkor én fogom tönkretenni az életét. Elena biztosan gyászolhatott volna a maga módján, hiszen egyikünknek sem lett volna mersze szembeszállni velem, de ha én eldöntök valamit, hacsak egy kicsit is önző akarok lenni és a saját érzéseimet helyezem előtérbe, akkor már rögtön hozzák a mentőövet, hogy úgy terelgessenek, ahogyan nekik éppen tetszik. Az egész helyzet nevetséges. – Drágám, nehogy féltékeny legyél. Semmi értelme. Az érzések közül talán ez a legbugyutább. – Féltékenység, avagy a zöld szemű szörnyeteg. Semmire nem jó. Ezt én már megtanultam, hiszen túlságosan sokszor ücsörgött a vállamon és suttogott a fülembe dolgokat. Na, jó nem kell őrültnek nézni nem hallottam ténylegesen hangokat egyszerűen csak ez az érzés képes volt megőrjíteni, ahogyan sokan másokat is. – Mit számít már? Hiszen meghalt. – Megrántom a vállamat, mert tényleg egyáltalán nem érdekel, hogy mi lenne a véleménye egy halottnak rólam. Nem hagyom, hogy bárki befolyásolja az életemet. – Tudom, hogy mire megy ki a játék és most fejezd be, hacsak nem akarsz egy kisebb halálhullám szemtanúja lenni itt és most. – Nem félek kitörni minden egyes jelenlévő ember nyakát, vagy éppenséggel kitépni a szívüket a helyéről. Még azelőtt meghalna az összes, hogy észrevehetnék mi is történik. – Szóval, hogy döntesz? Továbbra is ilyen keserű pofát vágsz és próbálsz meggyőzni arról, hogy mennyire helytelen döntést hoztam, aminek következményei lesznek, vagy te magad is elengeded végre? – Kezeim a vállára simulnak. Ha valaki képes visszatéríteni önmagamhoz, akkor ő igen. De, ha ő maga is kikapcsol esze ágában nem lesz visszatéríteni engem egy olyan útra, amiről még hallani sem akarok legalább egy hosszú évig.
a hozzászólás stefannak készült, nem tudom mennyi szót tartalmaz, és írás közben a friction című számot hallgattam. imádlak
Már annak nyugtató hatással kellene lennie rám, hogy látom még így is észnél van, hogy nem halmozza maga után a hullákat.. mint ahogy az rám vallana.. de egyszerűen nem tudom addig magára hagyni, míg nem kapom vissza a régi Carolinet! Nem tudom már azt sem ölbe tett kézzel nézni, hogy egymás után enyeleg a férfi nemű egyedekkel.. és tudom, hogy ellenkező esetben ő is harcolna értem. Már csak ha azt is nézzük mikor egyszerűen csak magam mögött akartam hagyni a múltat.. ő sem hagyott békén, folyamatosan keresett, bármit megtett volna értem. Szóval jöttem leróni az adósságomat, akár tetszik neki, akár nem. Bár, inkább az utóbbi érvényesül rá szemmel láthatólag. – Féltékeny? – Játékosan felhúzom a szemöldökömet, és végre valami pozitívabb féle érzéseket is kipréselek magamból. – Lehet hogy arra játszol, de arra még gyúrnod kell, Caroline. – Ahogy közlöm irányában álláspontomat közben tekintetem egy előttem lévő nőre siklik, aki nagyon rázza magát nekem, de olyan annyira, hogy bele is feledkezek hátsófelébe. Egészen szemre való látvány. – Én ezt inkább tiszteletlenségnek hívnám. – Legalábbis, hogyha hozzám beszél, de mással foglalkozik. Bár pofátlanul én is eljátszom vele ugyanezt, és nem véletlenül.. talán kicsit gyerekes tett, de ez vagyok én. Ahogy azt ő mondta, a féltékenység a legbugyutább ÉRZÉS. De, érzés.. amit Liz említésével nem tudtam belőle kihozni, és őszintén egy pillanatra meg is lep, hogy ennyire félvállról veszi mikor a halála miatt alakult ki ez az egész elcseszett helyzet. A fenyegetése viszont valahogy annyira nem érint meg.. talán én sem veszem komolyan őt kellőképpen, vagy csak ennyire nem akarom elhinni hogy ilyenekkel dobálózik, a harmadik lehetőség, hogy túl bízok magamban. – Ha ezt folytatod magamhoz láncollak.. – Suttogom irányában, halálosan komolyan gondolva a dolgot. Nem bocsájtanám meg, de elsősorban magamnak nem, ha bárkit is megölne jelenlétemben. Tehát minden érv csak az ötletem mellett szól. – És hosszasan... közelebbről..nézheted ahogy keserű arcot vágok. – Folyamatosan közelebb hajolok hozzá mondandóm közben, majd végül kezemmel lassan, gyengéden érintem arcát. Na igen, akár engedhettem volna a kis csábításának és elengedem magam de ezzel csak ő nyert volna.. – Szóval kérlek.. gyere vissza – A tekintetem kissé vágyakozón ajkaira vándorol, de csak egy pillanat erejéig. Nem tudom mikor kezdtem ilyen égető szenvedéllyel vágyakozni iránta, vagy csak egész eddig nem akartam bevallani magamnak sem.. de most sem ezért vagyok itt.
Őszintén nem értem, hogy miért kell követni engem, mint valami kiskutya. Mert, hogy Stefan most pont ezt csinálta abban annyira biztos vagyok, ahogyan most itt vagyok egy klub kellős közepén, ahol próbálom jól érezni magam, de sajnálatos módon a folyamatos hangulatromboló valahogy nem akar távozni a közelemből pedig, mit meg nem adnék azért, hogy egy kis levegőhöz jussak tőle. Komolyan mondom már az idegeimre megy pedig alig pár perce van itt. Igazán jó pasi, de még jobb lenne, ha partner lenne a mókában és nem pedig ezer meg ezer okokat hozna fel arra, hogy miért nem kellene ezt meg azt csinálnunk. – Miért is akarnálak féltékennyé tenni? Magasról teszek arra, hogy mit csinálsz. De, ha már vagy olyan aranyos, hogy tönkreteszed az estémet a legkevesebb, hogy befogod és foglalkozol mással, ha annyira nem zavar kivel vagyok. – Egy újabb srácot húzok magamhoz nem is törődve Stefan-nal és az éppen rá tapadó piócával. Mondhatni a feneke akkora, hogy azt lehet rázni. A szemfogaim a táncpartnerem nyakába mélyednek és lassan kortyolni kezdem a vérét ügyelve arra, hogy egyetlen egy csepp vér se vesszen kárba, majd mikor elhajolok tőle lenyalom a számról az apró vércseppeket. – Hívd, aminek akarod. Nem változtat a tényen, hogy nem érdekel. Mellesleg kérsz? – Odalököm hozzá a srácot. – Nem olyan jó, de volt szerencsém már rosszabbhoz is. – Az előző szőkeség sajnálom, hogy eltűnt. Az ő vére valahogy sokkal finomabb volt ennél. Nekem pedig arra van szükségem, hogy a lehető legjobban elégítsem ki az őrült igényeimet. Bár számomra egyáltalán nem őrült. Csak mások számára. Az pedig egyáltalán nem érdekel. Pont ezért jó ez az egész. – Tedd azt. Akkor te leszel az első, akit megölök. Ne hidd azt, hogy nem teszem meg csak mert úgymond a barátom vagy. De ha tényleg az lennél most nem állnál az utamban. Nem akarnád megváltoztatni a döntésem, amivel egyre inkább rossz irányba tartasz.. – Nem tetszik, hogy pontosan arra az útra tévedünk, ahol felmegy bennem a pumpa és azt mondom, hogy elég volt. A keze az arcomra siklik és egy pillanatra még úgy is gondolom, hogy ez jó.. Valamilyen módon jó. De a szavaival mindent tönkretesz. – Ezt nem kellett volna. - A mellettünk seggét riszáló kislánynak a nyaka máris roppan és holtan esik össze a táncparkett közepén. – Ez a te lelkeden szárad. A többi is. Merthogy egyesével meg fogok ölni itt mindenkit. Persze nem vagyok teljesen kegyetlen. Adok egy lehetőséget neked arra, hogy megállíts. Kapcsold ki az érzéseidet. Nos, mi legyen? – Odalépek a következő áldozatomhoz, akiből nem is olyan régen még táplálkoztam és a karom szorosan a nyaka köré fonom, hogy csak egy apró rántás kelljen ahhoz, hogy kitörjem a nyakát.
a hozzászólás stefannak készült, nem tudom mennyi szót tartalmaz, és írás közben a friction című számot hallgattam. imádlak
Fájnak a szavai.. amit mondjuk még csak meg sem próbálok elrejteni. Csalódott vagyok, és erről a tekintetem is árulkodik. Érzem hogy ennek az estének nem lesz jó vége, és előre láthatólag semmi sem fog a terv szerint alakulni. Csak csendben hallgatom a lányt, és figyelek rá.. csak őt, és senki mást, ezúttal. Mikor megint egy srácot rángat magához és belemélyeszti fogait egyáltalán nem zavartatva magát.. kicsit úgy érzem, mintha valójában engem kóstolgatna.. az én tűrőképességemet. Egyszerűen nem tudom elfogadni ezt a Carolinet, kezd túlzásokba esni. – Azt hittem már meg sem kérdezed. – Úgy csinálok mintha belemennék a játékába, mint aki tűkön ülve várja hogy táplálkozhasson a srácból, pedig nem..megragadom a vállánál, és mélyen a szemébe nézek, hogy megigézzem a rémült fiatalt. – Nagyon berúgtál, ezért onnantól hogy betetted ide a lábad az estédet homály fedi. Nem fogsz emlékezni az itt történtekre.. most pedig, menj haza. – A pupillám tágul , s összehúzódik. Amint befejezem az igézést ,s elengedem a srácot már indul is haza fele. Bár tudom hogy ezzel nem oldottam meg semmit, mert hogy mindenkit biztonságba tudhassak vagy Carolinet kellene bezárnom valahova, és úgy visszahozni, ami nem lenne rossz döntés.. vagy, az egész szórakozóhelyet bezárni. – Az ideiglenes döntésed amivel semmit nem oldasz meg. Nézd. Ha visszajössz, minden tettedre emlékezni fogsz, amit nagy eséllyel nem fogsz tudni feldolgozni.. de még nem késő. Én itt vagyok hogy átsegítselek rajta. Csak fogadd el a segítségem. – Amikor arcát érintettem a tekintetében láttam némi kis reményt hogy visszahozhassam. Ott volt a régi Caroline, éreztem. És ezért is folytattam, erőltettem továbbra is rá az akaratomat.. ami... látszólag nem volt a életem legjobb döntése,hiszen már egy pillanat alatt, gondolkodás nélkül vett el egy ember életét. És mindez, megint az én hibám.. – Caroline.. sajnálom. Nem kellett volna erőltetnem.– Látva hogy kész újra ölni kitárt karokkal felemelem kezeimet, és lassan közelíteni kezdek felé. Azt hisze, ,kezdek örülni hogy ezt a helyszínt választotta szórakozásul, hiszen nem igazán akarják felfogni az emberek, hogy itt most mi is történik. – Elmegyek. Elmegyek olyan messzire amennyire csak tudok, csak fejezd be, kérlek!– Aggódó tekintettel bámulok rá. Nem akarom hogy miattam folytassa az öldöklést, így hát..
Komolyan nem gondoltam volna, hogy pont Stefan fog ilyen mélyre süllyedni. Egyenesen elrontani a szórakozásomat! Na, de kérem szépen. Mégis mi a francot képzel? Ő valami megmentő? Vagy esetleg az őrangyalom akar lenni a jelenlegi sötét korszakomban? Ez nevetséges. Még ő maga sem gondolhatja komolyan, hogy egyik pillanatról a másikra csak úgy meggondolom magam, mert ő kérte. Meg kell mondanom, hogy hatással van rám, de ez még nem azt jelenti, hogy meg fogom tenni. Nem. Inkább kiszűröm a lehetséges opciókat arra, hogy visszatérhessek. Nem fogom elkövetni még egyszer ugyanazt a hibát, hogy hagyom magam visszarángatni a békés nemtörődömségből. – Most komolyan, ha ennyire el akarod rontani az estémet vághatnál egyszerűen fapofát az egészhez és, akkor mind a ketten túl lennék rajta. Anélkül, hogy meg kellene szólalnod, de veszélyesen kezdesz közeledni egy határ felé, amit senkinek nem engedek átlépni. Nem akarsz keresztbe tenni nekem ennél jobban Stefan. Fogadd el, hogy ez a helyzet vagy most azonnal tűnj el. Ne feledd, hogy tudom hova kell rúgni, hogy igazán fájjon és most nem fizikai fájdalomról beszélek. – Nagyon is jól tudom, hogy kin keresztül kellene neki ártanom. Sarah? Azt hiszem így hívják az utolsó kis Salvatore ivadékot, akit annyira védelmez. Nincs is olyan messze, akár én magam tehetnék arról, hogy ne legyen még csak lehetősége sem annak, hogy a Salvatore vérvonalat valaki is tovább viszi. – Ó, szóval most már nem erőltetted. Milyen kedves tőled Stefan. De nem mész el innen. Ha elmész. Megölöm őket. Ha még egy szót szólsz arról, hogy miért kellene visszakapcsolnom az érzéseimet.. Megölöm őket. Egyetlen egy lehetőséged van. Csatlakoz hozzám. – Alattomos vigyor ül ki az arcomra. Nem fogom őt elengedni, amíg meg nem teszi. Ha pedig most elmegy azt hiszem elég sok szórakozóhelyen lesz egyfajta gázrobbanás. Akkor már nem igazán lehet megállapítani, hogy egy csepp vér sem maradt az áldozatokban. Bár annyira nem vagyok éhes, hogy több száz embert elfogyasszak. Azonban ez még nem akadályoz meg abban, hogy megöljem őket, ha úgy alakul.
a hozzászólás stefannak készült, nem tudom mennyi szót tartalmaz, és írás közben a friction című számot hallgattam. imádlak
Annyira erősen próbáltam ráerőltetni ezt az egészet hogy visszahozzam, hogy igazából nem láttam tisztán.. annak ellenére sem, hogy számtalanszor kijelentette ha bármit is teszek azt megfogom bánni. De láttam a reményét egy pillanatig, hogy jó úton haladok a cél felé.. s ennek a reménye elvakított. Én nem ezt Caroline-t kedveltem meg.. igen. Nem tudom ez mikor lett több mint barátság, de most nem is ez a lényeg.. fogalmam sincs mire célozhat ezzel a kijelentésével.. gyenge pont? Sarah! – Mégis mire készülsz, Caroline? – Finoman érdeklődök terveiről, jobb elővigyázatosnak lenni főleg, míg egyáltalán nem vagyok biztos terveit illetően, s gondolván hátha tévedek.. nem fogok neki ötleteket adni. Látva hogy mikre képes.. egyszerűen, nem hagyhatom hogy miattam több embert öljön.. túl sok szárad már a lelkemen, ahogy az Övén is. Az lenne a legjobb ha betudnám zárni, ahol senkinek nem árthat, s kényszeríthetem a visszahozásra. Csak némán figyelek rá, majd egy nagyot nyelek a feltételeit hallván. Hát persze! Tudhattam volna hogy erre megy ki a játék.. ha sikerülne maga mellé állítania, azzal biztosítaná az egyetlen lehetőségét az érzelmei visszanyerésére. Viszont a város biztonságát nézve is bőven elég egy érzelemmentes vámpír, nekem pedig eszem ágában sincs eldobni ezeket. – Az nem fog megtörténni. – Hosszas gondolkodás után végül határozottan jelen ki álláspontomat. Tisztában vagyok vele hogy ripperként megállíthatatlan párost alkothatnánk, de azt is megmerném kockáztatni, hogy képes lennék bántani Őt is.
Kezd elegem lenni abból, hogy mennyire erőlteti ezt az egészet, hogy visszatérjek az érzelmeimhez. Mégis mi jó származna abból? Még jobban magamba roskadnék, mint akkor én pedig nem akarok. Meghoztam egy döntést és persze Elena minden egyes saját döntését törvényként tisztelik, de ha én hozok meg egy olyan döntés, ami számomra könnyebbé teszi az életet, akkor már mindenki az elsősorban jelentkezik tiltakozni. Nem fogok megváltozni, mert ez vagyok én annak, aki nem tetszik, vagy keresztbe akar tenni nekem.. Nagyon szívesen teszek keresztbe én magam. - Szerintem mind a ketten tudjuk Stefan, hogy mégis kiről beszélek. Talán nem kellett volna beavatnod engem ebbe az egészbe és, akkor nem kellene aggódnod, hogy az utolsó Salvatore, aki tovább viheti a vérvonalatokat meghal. Méghozzá fájdalmak közepette. - Ha ez szükséges ahhoz, hogy észrevegye mennyire komolyan gondolom ezt az egészet és, hogy nem fogok meghátrálni, hát akkor meg is fogom tenni. Azonban most már nem csak azt akarom elérni, hogy ne akarjon engem visszatéríteni a szerinte helyes útra, hanem azt akarom, hogy velem tartson. Kötetlenül és ne úgy, hogy megsirat minden egyes holtestet. - Rendben. - Mondom egyszerűen, majd a kezeimben tartott ember nyaka könnyű egyszerűséggel roppan egyet és a földre huppan, akár egy krumplival teli zsák és végül egy újabbat rántok a karjaim közé, hogy készen állhassak kitörni neki is a nyakát. - Van kedved számolni velem? Kíváncsi vagyok, hogy mennyi után vagy hajlandó beadni a derekad. - Nem várok megerősítésére. Egyszerűen kitöröm a nyakát még mielőtt bármit is válaszolhatna. - Én ezt egész nap csinálhatom.
a hozzászólás stefannak készült, nem tudom mennyi szót tartalmaz, és írás közben a friction című számot hallgattam. imádlak
A nap már régen lement, mikor úgy döntöttem, hogy ezt az estét nem a felszín fölött töltöm, hanem... inkább besétálok az aluljáróba, és leülök valami padra, hátha akad ott valami, amit szimplán meg tudok csodálni. A hajamba túrva lépkedtem New Orleans macskakövein. Ott lenn mindig is várt egy kis képzőművészet. Jó, néhány graffiti az egész, amolyan mai divat az egész, nem az a művészet, amelyet én képviselek, de azt hiszem, hogy ez most éppen semmit nem számít. Erre vágytam jelenleg. Művészetre. De múzeumba meg be nem tolom a képemet! Amúgy is... kellene egy friss kávé. Méghozzá jó forrón. Mindjárt lefagy a kezem, és úgy általánosságban az egész testem. Az utóbbi időben mintha kissé több emberiesség szorult volna belém. Talán mióta az alkohol nem ejt foglyul minden este. Itt pedig könnyű kávét szerezni valahol, valami nonstop üzletben. De... előbb a kávé, aztán a gondolkodás. Talán ebben az állapotban nekem nem is áll jól ez a fajta tevékenység. Körülnéztem a jelenleg kissé kihalt terepen, és végigmértem a lehetséges kávézó helyeket. Nem mintha annyira ne találnék helyet, ha akarnék. Bár ebben a városban már semmi sem biztos. Remélem, nem futok bele semmi kötözködő huligánba. Olyanba, amilyen én vagyok. Az utóbbi szokásaim szerint az, aki beszól, vagy éppen modortalan irányomba, az körülbelül egy óra múlva felismerhetetlen képpel fekszik egy kórházi kórteremben. Velem nem érdemes szórakozni, kár, hogy ezt nem látják rajtam nagyon sokan. De hát... a hibáiból tanul az ember. De amint egy magas, karcsú alak megjelent a közelemben, a pohár, amelyre sikerült szert tennem abban a kis arki üzletben, majdnem kiesett. Eszembe jutott Julio. Ahogyan ez a férfi a karjában tartja, de.. oda kellett volna lépnem, megakadályoznom azt, amit tett. Táplálkozott belőle. Akkor, az a cselekedet döbbentett rá arra, hogy milyen világban is élünk, és elhatároztam, hogy ha addig is élek míg megtalálom, de jön még az én utcámba. És így is történt. Ha velem tett volna hasonlót, nem érdekelt volna. De az a cimborám volt. - Hé. Emlékszel még rám? - kérdeztem, szándékosan koccanva neki a vállának.
Hüvelyujjammal letörölök egy kósza vércseppet, mely akaratosan megkapaszkodott alsó ajkaim barázdáinak egyikében. Egy pillanatra magam elé emelem, lassan beissza magát bőröm keskeny, köröket leíró vájataiba karmazsin gyönyörűségével, miközben a Hold reszkető-ezüstös fénye hullámokban fut keresztül rajta. Ilyeneket mégsem fest meg senki, ilyenekről mégsem ír senki, erről az apró, szinte jelentéktelennek tetsző pillanatról, ahogyan a vér utat tör magának a megadó bőr felületén. Nem értem, pedig ebben a világban és abban is, amelyből jövök, mértéktelenségben számolnak mindent. Egy kis fájdalom kevés, elviselhetetlenül sok kell; néhány pénzérme nem elég, elkölthetetlenül sokra vágynak. Az ember ösztönei átrendeződtek. És nemcsak az embereké. Hullákkal bélelt városokon keresztül menekültem, holott néhány öblös korty elég lenne, hogy egy hozzám hasonló szörnyeteg csillapítsa éhségét. Az erősebb testfelépítésű férfi aléltan fekszik előttem, arcát az esti szellő lengedeztette fűszálak simogatják, orránál megtörik minden rá eső fény, arcának másik felét sötétségbe burkolja saját árnyéka. Kísérteties így. Mintha félig élne, félig pedig már halott lenne, de tudom, talán egy órán belül magához tér, addig is a közelben fogok őrködni, nehogy kizsebeljék. Humánus szörnyeteg vagyok. Vagy csak magamat akarom megnyugtatni, mielőtt beleőrülnék abba, hogy az elkerekedő tekintet és fájdalommal telített nyögések állandó kísérői minden egyes vacsorának. Lehajolok hozzá, végigtapogatom bal karjának elernyedt izmait, majd válla alatt amennyire csak tudom, körbekulcsolom ujjaimmal, és néhány méterrel arrébb vonszolom. Könnyedén, mintha egy selyemsálat húznék végig a földön. Mutatóujjammal gyakorlottan letörlöm a harapás két miniatűr kráterének felszínén összegyűlt vércseppet, nehogy különösebb nyoma maradjon. Ha észre is veszi, őrültnek fogja hinni magát, ha pedig pár napig olyan kábé lesz, mint amilyenre szívtam, mire tüzetesebben megnézné magát a tükörben, nyoma sem lesz aprócska kalandunknak. Éli tovább az életét. Attól tartok, ez is olyan hazugság, amivel előszeretettel áltatom magam. Futólag körbepillantok, valahol a távolban, talán húsz-harminc méterre kettősünktől egy ember szívverésére leszek figyelmes – érzékeim pillanatok alatt finommechanikai módosulásokon esnek át -, lépteinek nesze halkan kúszik felénk. Lassan felemelkedem, pillantásommal a hangok tulajdonosát keresem – kávé illata lengi körbe, nekem pedig a harctéri zaccos maradék jut eszembe róla -, majd ösztönösen megindulok felé. Talán látványom eltereli figyelmét, útvonalat változtat. Hasznos, ha a vámpír albínó emberhez hasonlít, ráadásul a kihalt utcákon egymagában csatangol. Mégis közeledik, miközben én is megindulok felé, egy útszéli kukába véres zsebkendőt dobok, és egy üres cigarettásdobozt. Ha nem állna meg, esetleg utána léphetnék, hogy kérjek egy szál cigarettát, hátha ráhozom a frászt. Mielőtt azonban hozzám érne – a pohár is megremeg, rezzenéstelen arcom ellenére belül megkönnyebbülés árad szét -, válla az enyémnek ütközik. Haragja spórák ezreit szórja a levegőbe. Fojtogató. - Tessék? – Elmém egyik rejtett zugában arcának vonásai kirajzolódnak, de nagyon haloványan, zavarosan. – Ismerlek valahonnan?
Hát újra itt vagyok... a kezdet kezdetén, ahonnan minden elindult. Egy bár, ahol számolatlanul folyik a sör, a tömény, ahol lányok kelletik magukat egy ingyen ital, akár egy adag drog, vagy épp egy mámoros éjszaka reményében. Ahol zsebesek, bűnözők tanyáznak, ahol fiatalok élvezik az élet szabadabbik részét. Van aki bújkálni jön ide, van aki a zenét élvezni, van, aki korlátok és kontroll nélkül tombolni, és van, aki felejteni... úgy, ahogyan én is. Ennyi volt. Ennyi volt a szerelem, a szenvedély, a boldogság. Feladtam magamat, mindenemet azért a nőért, akit az életemnél is jobban szerettem. Odadobtam volna neki bármit, akár saját magamat is, mégsem voltam jó. Pedig igyekeztem... isten lássa a lelkem, hogy úgy igyekeztem, ahogy még soha. De talán - a jelek szerint - nekem nem jár a boldogság. Mintha a vérfarkas átok nemcsak a teliholdas éjszakákra, hanem egész életem folyamára ráütötte volna bélyegét. Persze igen, tudom, a boldogság ezúttal nem csak kettőnkön múlt. Hanem legfőképpen azon a névtelen, arctalan árnyon, aki azon a bizonyos éjjelen az életünkbe lépett, és bemocskolt Gwent az érintésével, mindennel, amit művelt vele. Inkább bele sem gondolok a részletekbe, mert tudom, hogy abban a pillanatban törni és zúzni kezdenék. Tökéletesen megértem, min megy át Gwen, de nem értem a döntését. Engem soha, egy percig nem érdekelt, ami történt vele. Szeretem őt, ugyanúgy, mint ez előtt szerettem. Ostoba hiúsággal úgy hittem, hogy az iránta való érzelmeim elegek lesznek ahhoz, hogy átsegítsem őt ezen a helyzeten. Nos, a jelek szerint ő viszont nem így gondolta ezt. És fájt a tudat, hogy egymaga akar szembenézni a rémálmai szörnyeivel, nélkülem. Jobban fájt ez még a ténynél is, hogy úgy eldobott, ahogy egy megunt játékot szokás. Szívem szerint most visszarohantam volna hozzá, a küszöbére térdelve ha kell, könyörögve a megbocsátásért, akár csak egyetlen óráért, amit eltölthetek vele. De nem, nem teszem. Egyrészt, mert tudom, még messzebb lökném magamtól, mint amilyen távolságban most van. És azért is, mert bennem is van akarat, és büszkeség. Még akkor is, ha úgy érzem, jelenleg a mellkasom közepén nincs semmi, csak egy sötét, ásító fekete űr, mert a szívemet ott hagytam nála, valahol abban a lakosztályban. Most egy dolgot tehetek. Iszom, amíg el nem borít a részegség jótékony homálya, amíg el nem vesztem az eszméletemet. Akkor talán legalább egy kis időre csillapodik bennem az emésztő fájdalom.
És a pillanat, amikor megint egyedül vagyok, mint a kisujjam. A telefonom nézegetem, a kijelzőn jól látható helyen villog a felirat, miszerint van egy üzenetem. Megnyitom, és láss csodát, a drága mostohaanyám újabb beszámolóját látom kép formájában, miszerint messze északon a hideg ellenére is remek idő van. A nyakig beöltöztetett ember mellett ő már szinte nevetségesen fest, mert a hideg számára épp olyan volt, mint számomra. Mi hozzászoktunk, hogy ne érezzük a velőnkig hatoló hideget, vagyis ne olyan mélységekig, hogy meg akarjunk fagyni. A testvéreim, már ha valóban többen voltak, valahol a világban élhették boldogan életüket, míg én ennek a felettébb különös városnak az utcáit járom. A motorom leparkoltam rég, ücsörgök még egy sort rajta valami bár előtt, amíg a kellemes emlékeken merengek a fotó láttán. A szívem viszont összeszorul, ha csak arra gondolok, hogy ezt magam mögött hagytam. Mielőtt a legfurcsább, leglegyengítőbb érzés végigfuthatna rajtam felpattanok a motorról, a kulcsot mélyen a zsebembe csúsztatom, s kicipzározva a bőrdzsekim, kényelmes, mégis határozott lépésekkel lépek be a klubba, ahonnan a hangos röhögésen túl a kevésbé kellemes szagok is jól érződve szállnak ki. Fintor helyett mosoly szökik arcomra, mert sok kellemes emléket rejtettek az ilyen helyek, még ha nem is konkrétan ez. A pulthoz sétálok, és intek a pincérnek, hogy hozzon egy italt. Nem tudom, hogy rólam sütött-e le, hogy mit akarok, vagy ennyire jól ismeri az embereket már első látásra, de egy rövid landol előttem, s az üveget a pohár mellett hagyja. Na ne már, hogy a mosolyom ennyit segít, és tényleg süt rólam, hogy egy világfájdalmat nyomok el magamban. Nevetséges. -Hát kösz.-biccentek a pultos felé, aki mosolyogva fordul el, és folytatja a munkáját. -Igyunk arra, hogy éltünk már meg jobb napokat is.-emelem meg a poharam, szinte magamnak mondva a rövid tósztot, majd a poharat kiürítve leülök a bárszékre, és töltök még egy kört. -Azt hiszem, te is láttál már jobb napokat.-nézek a mellettem lévő, cseppet sem virágos hangulatban úszó fazonra, és a testemen végigszaladó érzéstől megcsillan a szememben a farkas énem. Én nem tartok mástól, ha más se tőlem -s nem hiszem, hogy errefelé szokás lenne egy falka nélkülit, hogy így mondjam a degenerációm, miszerint boszorka is vagyok-, egyszerűen próbálom a jelen helyzetből kihozni a legjobbat. És az nem feltétlenül az lenne, hogy egyedül iszogassak, így társaságot kell keresnem. A helységben pedig több a magát kérető és piáért áruba bocsájtó lány, a túl részeg fickók gyűrűjében, mint az, aki még annyira nem részeg, és egyedül iszogat. Pont arra van szükségem, hogy ne kérdezgessenek, noha korom meghazudtoló mosolyom sokszor volt hátrány, mintsem előny.
Egyik whiskyt nyomom le a másik után. Szinte szünet nélkül kérem az újabb és újabb köröket, csak a sokadik után tartok némi megállót. Hagyom, hogy a jótékony zsibbadás lassan elborítsa az agyamat, lassan már gondolkodni is alig bírom. Valamiben viszont tévedtem. A mellkasomban lévő fájdalom nem lett kisebb, sőt. Mintha csak az erős ital égetné, erősebbé válik. Most először kívánom, hogy megszabaduljak fajtám jellegeitől, és vámpírrá váljak. Akkor ki tudnám kapcsolni az érzéseimet. Minden sokkal, de sokkal könnyebb lenne. De talán még az én sebeimre is van gyógyír. Ha kell, verekszem, szétütöm az egész bárt, hogy levezessem valahol a bennem dúló feszültséget. Néha már meg-meglódul előttem a bárpult körvonala, amikor egy hang ránt ki a mélázásból. Oldalra kapom a tekintetem, és egy fiatal lányt látok. Hosszú haj, szép arc, merész és bátor tekintet. És botor is, ha ebben az állapotban hozzám szól, plusz úgy, mintha ismerősök lennénk. - Ja. Voltak jobb napjaim - morgom oda morcosan. - De nem vagyunk haverok, szóval ha kérhetem, ne foglalkozz velem - intek egy újabb ital után. Más körülmények között nyilván kedvesebb lennék, de most nem megy. Még akkor sem, ha megérzem benne a fajtámbelit. Ugyanakkor felcsillan bennem a remény, hogy talán némi társaság mégis elvonná a gondolataimat Gwenről. - Meghívhatlak? Addig mondd, míg eszemnél vagyok - fordulok aztán félig felé a székben. Most nyilván azt hiszi, teljesen őrült vagyok, amiért ilyen hirtelen meggondoltam magam.
Lehet, hogy nem ez volt a megfelelő hely vagy a legjobb alkalom arra, hogy kiutat keressek az elmémben lejátszódó szappanoperából, de elegem volt mindenből jelen pillanatban. Főleg abból, hogy sajnálkozó pillantásokat lássak, hogy olyanról elmélkedjek naphosszat, amit nem is biztos, hogy megfogok valaha kapni. Ez a hely, valamiféle megnyugvást adott, és bár félhettem volna a piás pasitól, meg a rámenős pultosoktól, nem tartottam egyiktől sem. Megvolt a magam ereje, hogy használjam, még akkor is, ha igazán nem gyakorolgattam mostanában. Vagyis azon túl, hogy megbűvöltem pár zárat egy motelben, hogy megszállhassak éjszakára. A pulthoz sétálok egyenest, gondolkodás nélkül kérek italt, és bár eszem ágában sem volt már az elején más bajszát húzogatni, egy meglehetősen harapós kedvű farkasba botlottam. Nem túl nőiesen mordulok fel, és tekintetem sugall némi lenézést és dühöt irányába. -Nem érdekel a bajod, megnyugodhatsz. Teszek rá magasról haver...-megszokhattam volna a bunkóskodó magányos farkasokat, de még most is ki-ki tudja húzni nálam egy-egy alak a gyufát. Igaz, hasonló környezetben nőttem fel, de ott az ilyen megszólalásokat némi kedveskedés váltotta fel, mondjuk meghívás a következő körre. Jelenleg ebben nem reménykedem annyira. A pohárért nyúlok, mely kiürülve csillogott a lámpák fényétől, és elfintorodom, aztán felvont szemöldökkel nézek az imént még nagyban ellenségeskedő pasira. Ha valamit, hát ezt nem értettem most. A fejemet akarja venni, csupán azért, mert jóhiszeműen elejtek egy mondatot, ami mellékesen igaz is, mert nem nézett ki úgy, mint aki szórakozni jött, inkább úgy, mint akit karóba húztak. Pont ettől lett némiképp érdekes ez a helyzet. -Most komolyan?-ajkaimon megbújik a csodálkozás mosolya, mely érzés szememből süt, csupán keveredik ott némi arrogáns eleggyel.-Emlékeim szerint nem vagyunk haverok.-mérem végig jól láthatóan, és székemen én is úgy helyezkedem, hogy felé fordulhassak kényelmesen.-Jobb társaság híján mégis megfelelek?-szegezem neki a kérdést, de poharamra biccentek, hogy a lehetőséggel élek, és kibújok a dzsekimből, amit magam mögé teszek, és keresztbe fonom lábaim. Szemem továbbra is sejtelmesen csillogva méregeti, és némi gyermeki kíváncsiság motoszkál agyamban, mely ki akarja deríteni, hogy a nagy bánata oka mégis micsoda. A legkisebb jelét sem mutatom annak, hogy zavarban lennék vagy megrémisztene, sőt, olyan nyugalmat és magabiztosságot sugárzok magamból, ami már-már idegesítő lehet egy két embernek, aki nem bírja az ilyen társaságot. Nem voltam már kislány, függetlenül minden külső adottságomtól. És utáltam, ha semmibe vesznek, lenézőek velem. Ezt a hibát pedig ő már elkövette, a kiengesztelésért pedig meg kell győznie először, hogy érdemes e rá. Az ösvényt már megtalálta, a folytatás csak rajta áll.
A torkomon akad a sokadik pohár whisky hirtelenjében. Először azt hiszem azért, mert telítődtem, aztán rájövök, hogy egyszerűen a pimaszságától. Általában - tapasztalat - ha nem túl kedvesen szólok egy lányhoz egy bárban, egy ajakbiggyesztés, meg lesújtó tekintet a válasz. Na meg persze a felhúzott orr, és erőteljesen éreztetik velem utána, hogy arra sem vagyok méltó, hogy egyáltalán rám nézzenek. Most is ilyesmire számítottam, de ez a lány két mondattal úgy ledorongolt, ahogy azt még talán senkinek nem sikerült. Tessék, ezt megkaptam. Úgy tűnik, nemcsak csinos a kicsike, de helyén van a szíve is. Az első fél perc alapján - hogy rezzenéstelen arccal bejön egy nem éppen bizalomkeltő bárba - plusz hogy képes visszavágni nekem, két lehetséges verziót állítok fel. Vagy ő maga is olyan keményen harcolt egész életében, hogy Xenává változott, vagy épp ellenkezőleg. Talán ő is valamiféle uralkodói klán sarja, aki megszokta, hogy mindenki sunnyog előtte egy erélyesebb szó hallatén. Látom, ahogy kényelmesen elhelyezkedik, némileg felém fordulva, bár ami engem illet, már kissé nehezen tudok fókuszálni rá. Aztán a következő szavaira a megadás pózában emelem fel a kezem. - Oké, nem vagyunk haverok, felfogtam. Azért ne tépd le a fejem - dünnyögöm, és kezembe fogom az újabb pohár italt, ami előttünk landol. - Nem szoktam bunkó lenni, főleg nem a fajtámbeliekkel, de mint helyesen megállapítottad, nem vagyok a helyzet magaslatán - pislogok, aztán száz dollárt rántok elő a zsebemből. Momentán ez minden pénzem, és ha elpiálom, mehetek újra kukákban turkálni valami maradék kaja után, de jelenleg nem érdekel ez az egész. - Remélem szomjas vagy, mert addig akarok ma inni, amíg ez a szép összeg itt el nem fogy - bökök a pénzre, aztán kíváncsian végigmérem a lányt. Nemcsak pimasz, és bátor, hanem szép is. Ahogy a lábait egymásra rakja, van esélyem végigmérni ezeket az idomokat is. Nos, egy szóval kifejezve azt mondanám: dögös. De még mennyire!
Az elmúlt pár év... na jó, ez így nem fedné a valóságot. Az elmúlt huszonnégy évem java részét -ez már közelíti-, azzal töltöttem, hogy túléltem. Először is, egy pár olyan örökbefogadó szülőt, akiktől a hajam kihullott, és akik tőlem a hajukat tépték. Az érzékletes különbség, hogy idegesítő személyiség lehettem, pedig csak azt adtam vissza, amit kaptam. Semmit. Majd elmúltam tizennyolc, és az utcán rá kellett jönnöm, hogy senkim nincs. Szerencsére vannak még olyanok, akiket nem érdekel, hogy a szüleim óvatlanságából egy korcs született. Legalábbis a farkasok és a boszorkányok többsége így látja, mert egyik sem vagyok igazán. Én viszont nem éreztem magam félembernek, sőt. Örültem, hogy az vagyok, ami, mert több lehetőségem volt, mint bármelyiknek, aki csak egy fajba tartozott. A motorosklub, amibe betértem, új otthont adott, farkasok közössége volt, akik befogadtak, melléjük csapódott boszorkányok segítségével pedig az erőm épp annyira ki tudott teljesedni, mint az átkom. Most pedig ismét egy bárban ücsörgök, a különbség csak az, hogy az itt jelenlévők többsége már vagy alkohol mámorban úszik, vagy egyáltalán nem az én társaságomra vágyik. A harmadik eset gondolom csak ezután jöhet, amikor a kettő egyszerre érvényesül. De valahogy sosem zavart, mert az esetek többségében én voltam az, aki mást hazacipelt, tanultam egy s mást arról, hogy hogy ne üssem ki magam a lehető leghamarabb és élvezhessem a felszabadító érzést, ami testemen eluralkodik. Hányszor kerültem bajba a nagy szám miatt? Megszámolni sem tudom, de nem vagyok szívbajos típus, eddig mindig kimásztam valahogy a slamasztikából, amibe magamat kevertem. -Nem azzal kezdenék.-jegyzem meg, ajkaimra sejtelmes mosolyt varázsolva, szemem csillog, mint a Hold fénye a víztükrön, zavarosan, mégis megmagyarázhatatlanul babonázóan. Egyszerre vagyok kíváncsi, min bukott ki, hogy itt van, és egyszerre érzem magam nyeregben, mert a bunkó stílusból visszavett, ezt pedig értékelni kell. -Jó szimatod van, a jelek szerint nekem is.-emelem fel a poharat, biccentek felé, majd húzóra tüntetem el a tartalmát, és lábaim keresztbe fonva, kényelmes helyzetbe próbálom magam eltenni. Mikor sikerül, végigmérem, és mikor a tekintete rám siklik, egy pillanatra megemelkedik a bal szemöldököm, s próbálom arcáról leolvasni a választ, megfelelek e az ízlésének, vagy sem. Bár részegen kétlem, hogy lenne ízlése. -Tisztázzunk valamit. Annyi pénz nem innék el, inkább megbecsülnék a helyedben. Viszont így kénytelen vagyok valamit mégis tisztázni. Hazacipellek, ha kell, de a fejedet nem fogom reggel tartani, ha a farkasodnak nem tetszik a bevitt alkohol mennyisége.-amit mondok, azt komolyan is gondolom, bár némiképp elhamarkodott a kijelentés, miszerint reggelről beszélek. Az se biztos, hogy itt maradok, bár kezd ígéretesnek tűnni a helyzet, kíváncsiságom pedig könnyű szerrel emelkedik felül rajtam. -És taxira is kellene félretenned, mert mögém nem ülsz fel így, az is tuti.-szememben nem a lenézés csillan meg, ahogy hangomból sem ezt lehet kivenni, inkább csak egy megállapítást teszek arra, hogy attól, mert fajtabeli vagyok, nem vagyok a dadusa, és eszem ágában sincs az anyáskodás az eljövendő időben. Egy üveg landol előttem, amiért a pincérre mosolygok, bájosan, mint egy ártatlan bárányka, majd a poharak fölé emelem az üveget, és újabb kört töltök ki. -Leslie vagyok, te pedig...-vonom fel a szemöldököm, foglyul ejtve a poharat, egy kis játékot űzve vele, névért piát kap. Aztán ki tudja még mi lesz a folytatás.
Elkövetek egy hatalmas hibát: belenézek a szemeibe, és onnantól alig vagyok képes levenni róla a tekintetem. Ha vámpír lenne, most a nyakamat tenném rá, hogy éppen megigéz, így viszont nem értem a dolgot. A szemei rejtélyesen csillognak, mint a telihold fénye az erdő tisztásának taván, a mosolya mögött is van valami amit titkot sejtet. Különös ez a lány... és érdekes. Nem is kicsit! - Nem érdekel a pénz - vonok vállat. - Nem azért, mert van, hanem pont azért, mert nincs. Megszoktam, hogy megéljek a semmiből is - fogom be aztán a szám. Nem kötöm a csinos kis orrára, hogy ahogy én élek - eltekintve attól, hogy van hol álomra hajtani a fejemet - csaknem a hajléktalanok életmódjával ér fel. Csak addig volt jobb, míg Gwennel voltam. Ő képes volt belőlem kihozni a jobbik énemet. Most, hogy ő már nincs, mi a fenének erőlködjem? Talán eddig sem kellett volna. Úgy kellett volna élnem, ahogy 28 évemen át mindig is. A koszban, meg a mocsárban. Ahogyan, és ahová születtem. A totális nincstelenségben. A következő szavaira önkéntelenül is elnevetem magam. Idegenül cseng a hang a torkomból, mert az elmúlt időszak történéseit figyelembe véve, már szinte el is felejtettem, milyen a jókedv és a vidámság. - Nos tisztázzuk, nincs olyan hely, amit otthonnak hívhatok. Egész pontosan nincs házam, lakásom, lakosztályom a hotelban, és semmi ilyesmi. Egy lakókocsim van a mocsárban, ez mindenem. Meg persze egy bébim kinn a kocsma előtt - bökök ujjammal a vállamon át hátrafelé a bejárat irányába. - Szóval ne sértegess azzal, hogy taxit ajánlgatsz nekem - húzom le az italomat, aztán leesik, mit mondott, és felé kapom a fejem. - Nocsak - dünnyögöm. - Csak nem azt akarod mondani, hogy neked is van valami pofás kis vasjárgányod? - érdeklődöm, aztán kissé összeszedem magam, és öntök mindkettőnknek. Több-kevesebb nehézséggel ugyan, de nem árasztom el whiskyvel annyira a bárpultot, mint számítottam. Közben elkönyvelem, hogy hihetetlen véletlenséggel hozza a sors elém az embereket. Fajtámbeli, ráadásul motoros, mint én. Percről percre jobban érdekel ez a lány. Persze, azok után, hogy rájött, egy nincstelen csóró vagyok, akinek épp csak a nadrágjából nem lóg ki a feneke, azon sem lepődnék meg, ha a következő percben szó nélkül lelépne, alkalmasabb partnert keresni magának. - Mellesleg, a nevem Chriest - közlöm aztán, mint valami jelentéktelen tényt. Remélem megelégszik ennyivel, mert foglyul ejtette a piát, és úgy tűnik, ez volt az ára annak, hogy visszaadja.
-Elég lazán veszed, de ha ez megnyugtat, én is.-hány munkahelyem volt az elmúlt évben? Voltam felszolgáló, pénztáros, takarító, de a legjobban azt szerettem, amikor egy autószerelő műhelyben bütykölhettem motorokat. Legalábbis legálisan semmi munkám nem volt ott sem, gyakorlatban viszont segítségre szorultak, és azokon az estéken a szórakozásom és a kényelmes ágyam egyaránt megvolt. Távol álljon tőlem, hogy meghazudtoljam magam, így nem is teszem. Úgy nézek rá, mint egy egy kíváncsi kislány, de kéken izzó tekintetemből egészen mást sugallok felé, kisgyermeknek jelét sem látni. És ahogy szemembe néz, fogva tartom a tekintetét, hogy megpróbáljak benne is olvasni. Kideríteni, hogy a felszínen ennyire rideg vagy lakozik még benne élet is, amit nevetése alátámaszt, hogy nem veszett el minden remény. Nem volt fétisem másokat megváltoztatni, befolyásolni, de szerettem kíváncsiskodni, ami talán a részben kimaradt gyerekkorom maradandó gyümölcse volt. -Éjszaka lesz hol aludnod, van egy ingyen szállásom, a padló nem is kényelmes, de egy kanapé akad.-kopogtatom meg fejem, célozva, hogy ügyes kislány révén nem okozott problémát egy éjszakára biztos szállást találnom, és nem különösebben zavar, hogy ő sem az a folyton egy helyen lakó típus.-Láttam már rosszabbat is egy lakókocsinál.-vonok vállat egyszerűen, hisz ha esik, az legalább nem ázik be. Utáltam az esőt, természetemnél foga képtelen voltam elviselni. -Hát te aztán tudod, hogy hogy utasítsd vissza az önzetlen felajánlásokat.[/]-hangom közömbössé változik, bár tetszik az ötlet, hogy van egy közös pont, amire később célzást is teszek. A meglepettségétől széles mosoly szalad ajkaimra, és ajkaimba harapva bólintok kérdésére. -Az élet nem tündérmese, hogy a szőke hercegre meg a fehér lóra várjak, viszont legalább van, aki nem hagyott még cserben soha.-beszélek a motoromról úgy, mintha élő dolog lenne, igencsak háklis voltam rá, hát nem is csoda, hogy így teszek. Az lenne a szép, ha nem így lenne.-Hat éve az enyém, motorosok között nőttem fel, látom megleptelek. Erre inni kell.-emelem meg a poharat, amibe időközben italt töltött, majd lehúzom, és egy percre grimaszt vágok, ahogy a pia torkom karcolva gyomromba siklik. Arcomon továbbra is sejtelmes mosoly ül, és ha már én bemutatkoztam, gondoltam, ő is megteheti ugyan ezt. De mivel jóval oldottam voltam már, mint kellett volna, egy kicsinyes játék árán bírtam rá arra, hogy elárulja a saját nevét is. -És egy farkas. Annyira nem is rossz a helyzet, mint elsőre gondoltam.-adom vissza neki az üveget, és elveszek a pulton lévő sós mogyoróból egy adagot, amit számba szórok, egy-két darabot a pultra ejtve.
Néhány pillanatig hezitálok, hogy elfogadjam-e a meghívását, vagy épp ellenkezőleg, én ajánljam fel a lakókocsimat éjjeli menedékhely gyanánt az ő számára is, aztán döntök. Talán nem a legjobb ötlet most a mocsárba mennem. Igaz, hogy ismerem, mint a tenyeremet, de jelenlegi állapotomban egy öt centis pocsolyába is képes lennék belefulladni, és noha egy órával ezelőtt még tervbe vettem az esetleges halálomat is, most valahogy sikerül már nem gondolnom erre az opcióra. - Rendben, elfogadom - biccentek végül a felajánlott kanapéra, aztán kissé félredöntöm a fejem. - Állítólag jó hálótárs vagyok. Tisztességtudó, és nem horkolok - teszem hozzá, aztán beletúrok a hajamba, és megvakargatom a borostámat. Rám férne egy borotválkozás, de azonnal le is szavazom magamban a dolgot. Valószínűleg azonnal úgy festenék, mint a selyembőrű testvérem, ez pedig nem nagyon lenne ínyemre. Egyébként is, ez a hobo külső a védjegyem. Nem mondok le róla senki kedvéért. - Mellesleg sokszor fordul elő, hogy idegen pasikat cipelsz fel magadhoz? - kérdezem egy kaján kis mosollyal. Nem mintha közöm lenne hozzá, még akkor sem, ha minden órában mással osztaná meg az ágyát. De ha van motoros családja, gyanítom eléggé védik. Ismerem a fajtámat, mi már csak ilyenek vagyunk. - Valamiféle Murphy törvénye lehet, hogy itt New Orleansban az elmúlt hónapokban klasszisokkal több farkassal akadtam össze, mint az egész Államokat átutazva 28 év alatt - tűnődöm aztán hangosan. - Persze, a veled való találkozást azt hiszem, nem bánom - nézek bele újra a szemeibe, és szinte megbabonáz a kékségük. Mintha a lelkem legmélyét pásztázná, és különös, de nekem nincs ellenemre. Tiltakozás helyett tehát kinyújtom a karomat, és újra öntök mindkettőnk poharába. - Nem tudom a whiskynek köszönhetem-e, vagy talán a kellemes társaságnak, de mintha kissé jobban érezném magam mint másfél órával ezelőtt, mikor ledobtam magam erre a székre - emelem felé a poharam, és megvárom, hogy ő is így tegyen. - A farkasokra, a sorsra, a motorokra meg a füstös lebujokra - mondom el a pohárköszöntőt, és lenyelem a whiskyt.
Nem sűrűn hívok át idegeneket, de ez egy hotel volt, a szobát pedig nem úgy vettem ki, hogy bármi lényege legyen, ki is vagyok. A szavai viszont megmosolyogtatnak, és elégedetten biccentek is. -Tisztességtudó, mi? -szalad szemöldököm a homlokom közepére, kicsit előrebillentem a fejem, és fürkészve nézek rá.-Ha mégis horkolsz, kiteszlek az ajtó elé.-úgy suttogom a szavakat, mintha titkot árulnék el, ennek egyik oka az is lehet, hogy kezdem magam túl jól érezni, és nem foglalkozom vele sokat, hogy mi és hogy hangzik, ha kimondom. Elnevetem magam, mert ezt a kérdést még ilyen formában nem merte szinte senki föltenni. Nem is volt, aki feltegye, mert vagy kikosaraztam őket, vagy feladták, és idegesítőnek tituláltak, pusztán azért, mert nem adtam be olyan könnyen a derekam. Ez van. Nem vagyok senki lotyója és nem is leszek. Néha viszont kell a szórakozás, még ha mostanában meg is fordul a fejemben, hogy többről is lehetne már szó az életemben. -Most épp nincs kuncsaftom, gondoltam benézek, és elütöm az időt a következő menet előtt.-kacsintok rá, majd mosolyogva rázom meg fejem.-Nem sokszor, de ha már ilyen jókat gondolsz rólam, azt is mondhatnám, hogy nem eleget viszek haza. Egyébként meg, amióta nincsenek pesztráim, még kevesebbet. Miért, mit hittél, hogy az volt az eltökélt célom ma, hogy valakit az ágyamba csalogassak? Azért ahhoz kicsit több kel, mint némi ingyen pia.-egy frappáns pofára ejtés volt, bár távolról sem végső elutasítás, inkább felhívás a keringőre. Nem hazudtolom meg magam, kíváncsi vagyok, hogy józanon is ez lenne az a kérdés, amit mindenképpen fel akar majd tenni, vagy egyáltalán emlékezni fog e a nevemre. Nem venném nagyon a szívemre, ha nem tenné, de azért a csalódottságom kimutatnám. Figyelem mozdulatait, és megállapítom, hogy még az alkohol mámorától matt tekintete is egészen megfog. -Mertél volna mást mondani.-hallgatom végig, amit mond, és reagálok először, majd elgondolkodva nézek körbe.-Ez az első napom ebben a városban. Gondoltam pihenőnek megteszi. De egyenlőre vámpírral épp úgy találkoztam, mint farkasokkal. Csak a különbség közted és köztük, az ingyen pia, meg a megnyerő külső.-hintek el egy bókot kaján mosollyal arcomon, amit az italnak köszönhetek leginkább, mégis őszintén kifejezi a véleményem. Mert valóban nem volt egy utolsó darab, de gondolom ezzel tisztában volt ő is. Ha nem, hát istenem. Az élő példa lenne, hogy nem mindenki született földöntúli egóval. -Inkább a kellemes társaságnak köszönd, mielőtt itt hagyna, amiért megsérted a törékeny kicsi szívét.-mosolygok, és emelem meg én is a poharat, övéhez koccintva, s mikor elmondja a tósztot, legurítom az italt. -A motorokra, a társaságra.-mondom végül én is, mikor képes vagyok megszólalni a torkom maró folyadék elpárolgását követően. -Minek köszönhető a nagy másfél óráig tartó bánat?-érdeklődöm, lehet, hogy a hangulatomon és a hangulaton javított a pia, de a kérdés, ami megfogant fejemben túl könnyen szalad ki számon, és feltartom a mutató ujjam, szájához emelve, mielőtt bármit mondhatna.-Inkább ne rontsd el az estét. Vedd úgy, hogy nem kérdeztem semmit.-tekintetem mindennek ellenére bocsánatkérőre vált, bevallom kicsit érzéketlenül tettem fel a kérdést és tudtam, semmi közöm a bajához. Ujjaim elveszem ajkairól és a pultra teszem másik kezem mellé, odébb pöckölve az imént kezemből kiesett mogyoródarabokat.
- Igenis tisztességtudó - válaszolom. - Nem élek vissza a helyzettel, ha egy idegen nővel tartózkodom egy szobában. Egészen addig, míg nem várják el tőlem, hogy visszaéljek a helyzettel - teszem hozzá egy hamiskás mosoly kíséretében, ami kiszélesedik, mikor tesz egy pozitív megjegyzést a külsőmre. Nos, tisztában vagyok vele, hogy általában bejövök a nőknek, ennek ellenére a hiúságomat legyezgeti a bókja. És ad egy jókora adag önbizalmat, ami jelen helyzetemben talán rám is fér. - Ami azt illeti, ha már a megnyerő külsőről esik szó, te bízvást nagyobb eséllyel pályázhatsz erre a címre, mint magam - fordulok felé immár teljes testemmel, és amit nemrég csak a szemem sarkából, futólag tettem meg, most teljesen nyíltan is megismétlem. Végighordozom tekintetem az alakján, az arcán, a selymes haján, az igéző tekintetű szemein, aztán lejjebb engedem csúszni a pillantásomat az alakjára, és csak egy elismerő szemöldökvonással fejezem ki a véleményemet. Tévedtem, mikor dögösnek tituláltam. Azt hiszem, az extra dögös jobban fedi a valóságot. Megrezzenek, mikor ujjával az ajkamhoz ér, és nagyot nyelek. Az érintése - bár igyekszem tagadni - szinte végigperzsel, és megborzongat. Jó értelemben természetesen. Csak akkor komorulok el kissé, mikor rákérdez a bánatom okára. Nem szándékozom megosztani egy másfél órája ismert illetővel a lelki nyavalyáimat, de a szavak mégis úgy szakadnak ki belőlem, mint az áradat. - Az én bánatom a szerelem - dünnyögöm. - Meg egy nő. Mint valami szar hollywoodi filmben - teszem aztán hozzá keserűen. - A tipikus gazdag lány-csóró srác sztori. A fiú nem tud adni mást, csak önmagát, meg a szívét, de a jelek szerint a lánynak ez nem elég, és kidobja a fiút. Elég ennyi a forgatókönyvből? - érdeklődöm, majd egy kézmozdulattal jelzem, hogy lezártnak tekintem a témát. Nem akarom, hogy valami nyüszítő kölyöknek nézzen, aki a saját fájdalmán sem képes uralkodni. Felveszem a mogyoródarabokat, amik az előbb kihullottak a markából, és alig látható mosollyal a szám sarkában az ajkai felé közelítek vele. - Megnyugtat a tudat, hogy nincsenek melletted testőrök, akik közölnék velem, ha túl messzire mennék nálad - mormolom lágyan, aztán belenézek a kobaltkék szempárba. - Ha valakit az ágyadba akarsz csalogatni, mit vársz az ingyen pián kívül? - teszem fel aztán a kérdést merészen, és várom a reakcióját, bármi legyen is az. Vagy a válasz, vagy egy irtóztató pofon.
Meglehetősen őszinte véleményt mond ismét, de ez tetszik. Legalább nem adja a szépet és közben a csillagokat is lehazudhatja az égről. Ez egy pozitívum, így kiérdemel egy kis ego tréningre küldő kijelentést tőlem, ami a megjelenését firtatja. A csupasz képű pasi ideál a magazinokból talán benne is megvolt, de ahogy láttam, ő nem hallgatott olyasmire, mint amit ezek a szennylapok szajkóznak arról, mi kell a nőknek. -Helyes válasz.-mosolygok, mert mert volna mást mondani, lehet fel is képeltem volna gondolkodás nélkül. Ez pedig azért is jó, mert még egy piris pontot kap a táblázatban, amit a fejemben elkezdtem kialakítani róla. Már, ha ez lehetséges, ha az isten tudja hányadik italt húzom le. -Természetemből fakadóan, egyszerűen így születtem.-rebegtetem meg szempilláim, negédes mosollyal arcomon, de tekintetemből és hangomból sem az ego látszik, hanem valamiféle köszönet, amiért ezt mondta. Bár kétlem, hogy a homályosodó kék íriszemből még ki tudja olvasni, mit akarok, mert bőven nem kell már győzködni, hogy kimutassam, amit valóban ki akarok. Bár eddig sem zavart túlzottan, ha más a véleményem nem fogadta szívesen, akkor is a képébe vágtam, ha tetszik, ha nem. Ezt is az anyatermészet csapta hozzá a modoromhoz. Látom, ahogy végigmér, de nem kezdek el izegni-mozogni, dobálni a hajam, és a többi ilyen klisé, amit ilyenkor a többség tenne. Csak kényelmesen ücsörgök, ajkaimon mosoly, de szándékosan úgy teszek, mintha meg se láttam volna, mit csinál. Szívbajos sem vagyok, és nem néz ki baltás gyilkosnak, mellesleg meg farkas. Az ösztönök nem engednék, hogy csak úgy egyszerűen megöljön indok nélkül. Látom rajta, hogy megdöbben, szinte visszafolytja a lélegzetét és mintha kisfiús zavarában köpni nyelni nem tudna, úgy néz rám. Ettől mosolyom még szélesebb lesz, és szívem szerint hajába túrva közölném, hogy nyugodjon meg, nem harapok én. Vagyis nem akkorát. A kérdés meggondolatlansága nem kérdés, és bár próbálom elterelni a szót arról, amit agyam gondolatot formálva szavakban kimondatott a számmal, de a válaszától szinte félrenyelem a mogyorót, amiből ismét lenyeltem párat. -Ne vedd a szívedre, de az a lány hülye volt, ha egy ilyen lehetőséget elszalasztott és megérdemli, hogy a pénzes ficsúrok közül kelljen választania.-reagálok automatikusan, ki se gondolva, hogy ez így hogy hangzik, vagy ezt akarja e hallani, az őszinte véleményem megakadályozhatatlanul előtör belőlem, s vissza már nem igen tudom vonni.-És ez pont azt mutatja, hogy a csóró srácnak mekkora a szíve.-mosolyodom el, a történet ismerős lehetne, de nem az. Mégsem mutatom felé sajnálatom, és eszem ágában sincs babusgatni, előbb utóbb ő is belátja majd, hogy nem ő vesztett azzal, hogy magát adta, hanem az, aki erre nem volt képes, és a vagyon meg a jó élet többet ért neki, mint az igazi boldogság. Elfogadom a lepotyogó mogyoródarabokat, forró ujjai ajkam érintik, és szemem úgy csillan fel ismét, mint egy hullócsillag az égen. Tüzesen, hiába az alkohol, a kábulatnak vagy fakóságnak jele nem igen látszik. Ajkaimba harapok a kérdés hallatán, és egyszerűen vállat vonok. -Azt, hogy meggyőzzön, nem egy utolsó tahó, aki reggelre elfelejti a nevem és köszönés nélkül, lapos kúszásban távozik. Gyávaság nem szembe nézni a tetteinkkel. Bár azt is várhatom, hogy ne éljen vissza a helyzetével, miszerint nincsenek mellettem testőrök.-válaszolok végül kérdésére, és újabb kört töltök ki. A mosolyom továbbra is ajkaimon csücsül, és tekintetemmel fogva tartom övét.-Sajnálom, ha csalódást okoztam, és pár pia nem elég ahhoz, hogy megszerezd, amit máskor könnyen megkaphatsz. Én nem az a lány vagyok, nem olyan vagyok, mint a többi.-rándul meg bal szemöldököm, nyomatékosítva szavaim, mely mindenféle mimikám ellenére komolyan cseng, de érezteti, már rég nem érdekel, hogy hány piára hív még meg. Őt már most nem gondolom egy tahónak.
Kezdőlap
