Régről maradt “rossz” szokásom, hogy szeretek néha utánanézni, melyik régi ismerőst merre eszi éppen a fene, pláne ha az illető olyan valaki, akivel akár egy kicsit is törődtem. Persze a hozzáállásomat ismerve ezt sem vittem soha túlzásba, ha már akad egy befektetésem - legyen az pénz, idő, energia, netán mindegyik - arról szeretem tudni, megérte-e. Meg persze amúgyis jóleső elüldögélni egy kellemes téli délutánon egy kiadós kávé mellett, és közben hódolni a művészeteknek. A végén még egészen belejövök ebbe a nagy műkedvelő-dologba, bár tény, sosem vetettem meg, hogy szép dolgok vegyenek körbe, legyen szó bútorról, festményekről vagy nőkről. Belépve a kávézó ajtaján lustán körbepillantok, majd az egyik fogashoz lépve leveszem a kabátomat, majd magabiztos mosollyal lépek a pulthoz. Bizony ismerős a csinos pofi és a pimaszul csillogó szempár, ami felpillant rám. Pontosan őt kerestem. - Sanne… micsoda kellemes meglepetés ismerősökkel találkozni errefelé. Valószínűleg rajtam kívül senki nem szólítja így a lányt, de én továbbra sem vagyok hajlandó lemondani erről a “kiváltságról”. Sanne-nel nem játszom az udvarias sznobot, mint Alienával. Egyszerűen azért, mert ez a nő már egy fokkal jobban ismer, és nincsenek vele olyan céljaim sem, amibe belerondíthatna, ha netán elküldene a fenébe. No nem mintha ez nem történt volna meg már párszor, de egyszerűen felüdít a pimaszsága, és jólesnek a kellemes szócsaták és szivatások is kettőnk között. Már akkor sem tisztelt túlságosan, mikor a szárnyaim alatt sajátította el az önmegtartóztatást. - Egy ír kávét kérnék. Szerencsére nincsenek sokan a kávézóban ilyenkor, de az ezután következőket csak halkan teszem hozzá, jellegzetes félmosollyal az arcomon, mégis tudom, hogy Sanne hallja. - Ha lehet, vasfű nélkül. Az mindig hazavágja a diétámat. Igen, megesett már, hogy oda nem illő dolgokat találtam a kávémban, mikor egy ideig egy fedél alatt laktunk, és valamin éppen megsértődött. Sosem értettem a nőket, de talán jobb is. Szörnyű lenne elveszni a gondolataik között. Az a sok hülyeség, amin olykor agyalni képesek… - Úgy látom, sikerült egyenesbe hozni az életed, mióta utoljára láttalak. Bármilyen arrogáns seggfej vagyok is általában, azért odafigyelek azokra, akikre úgy érzem, kell. Anno egy kisebb összeget utaltam Sanne számlájára, hiába bizonygatta, hogy mostmár tökéletesen boldogul egyedül is, és nincs szüksége a segítségemre. Erős nő, erősebb, mint azt régen gondolta volna magáról, de azt hiszem, már ő is tisztában van ezzel. Talán épp ezért van, hogy egy leheletnyit tisztelem. Persze ezt soha nem vallanám be neki. - Ha nincs túl sok munkád, esetleg csatlakozhatnál hozzám. Hogy ez kérés vagy inkább kijelentés volt… rábízom, hogy értelmezi. Pusztán a régi szép időkre alapozva hagyom meg neki ezt a választási lehetőséget.
A kávézó egészen jól fut, pedig csak alig néhány napja nyitottam meg, élvezem nagyon a dolgot, már jó ideje vágytam egy ilyen helyre, ahol nem csak a kedvenc feketéd ihatod meg, e kortárs művészek alkotásait is megcsodálhatod, az én néhány rajzom is kikerült a falakra. Azok is eladóak, tehát bárki megveheti a kiállított képeket, természetesen a művészek is megkapják a maguk részét belőle, én olyan 15% veszek le róla csak. Azért cserébe, hogy itt megcsodálhatóak. A hajam egy laza magas lófarokba kötöttem össze, és egy fekete egybe ruhát viselek, idebent kellemes meleg van így a ruhám ujjatlan, és csak combközépig ér, ehhez ugyaneddig a vonalig érő csizmát húztam, aminek vagy tíz centis tűsarka van. Szeretem az ilyen lábbeliket, nagyon is, és így kényelmesen elérek legalább mindent, 175 centis vagyok az ekkora sarkak nélkül, de így is vannak olyan polcok, amik kifognak rajtam. Összekészítek egy kávét, amit a kiadópultra rakok fel, ekkor hallok meg egy ismerős orgánumot, amit már hosszú ideje nem hallottam, felpillantok, és Marcus áll velem szemben. Ezt a nevet hosszú ideje senki sem mondta nekem, bár nehéz is lett volna, mikor is csak ő használta. Végig mérem, és lassan elmosolyodom, végül széles vigyor terül el a képemen, azért örülök, hogy látom őt. - Miben fogadunk, hogy nem véletlenül vagy itt, és nem is csak a kávé csalt be? – Emelem meg felé a szemöldökeimet, de még mindig vigyorgok, mint valami hülye liba. Jó látni a régi ismerősöket, és ami azt illeti, ma még senkin sem köszörültem a nyelvemet. Nem vallanám be neki, de valahol hiányoznak a vele töltött idők, a szócsaták, a szivatások. - Egy perc és a vendégem vagy rá! – Közben neki kezdek a rendelésének, pörgősen összeállítom a kért kávét, és megáll a kezem egy kis dobozka felett. Majd a vállam felett hátrapillantok és gonosz fény csillan a szemeimben. - Nem is tudom… megéri nekem, hogy nem kapsz bele, és lemaradok egy látványos jelenetről? – Kérdezek vissza, de kihagyom az említett alkotóelemet, és csak a kávét kapja meg tisztán. Ó, igen, hányszor is tettem már ezt meg vele? Nem tudtam, leszerelni, ő nyert meg egy vitát kettőnk között, hát nem maradt más lehetősége csak ez, hogy az utolsó szó még is csak az enyém legyen. Így visszagondolva, alkalmanként elég ostobán viselkedtem, de jó móka volt látni, ahogy kiakad tőle. - Zötyög ahogyan kell, még annak ellenére is, hogy valaki megtoldotta a számlámat… - Ahhoz a pénzhez nem nyúltam, amit ő küldött nekem, le van kötve és kamatozik szépen egy bankszámlán. A kávézót önerőből akartam beindítani, és nem segítséggel, teljesen a magaménak akarom, és ha más pénze is benne lenne, akkor nem így éreznék. Az a pénz meg jól van ott ahol, sosem tudhatom, mit hoz a jövő. - Clara, vedd át légy szíves. – Szólok az egyik alkalmazottamnak, és Marcus kávéjával együtt kilépek a pult mögül, egy hátsó asztalhoz vezetem, ahol kényelmesen le tudunk ülni, most nem sokan vannak idebent. - Tehát, mi szél hozott ide, és pont hozzám? – Aztán gondolok egyet és még is csak megölelem, és nyomok egy puszit is az arcára. – Pót papa…- cukkolom meg ezzel egy kicsit, majd vissza huppanok a székemre, és keresztbe rakom a lábaimat.
***
szószám: 520 zene: The Good Life megjegyzés: lesz jobb is, köszönöm
Bár Sanne talán soha nem fordult felém teljes bizalommal, és nem is akartam tőle ilyesmit, mégis… összekötött minket valamennyire az az idő, amit mellettem töltött, amíg megtanult uralkodni az ösztönein, amíg megtanítottam azokra a dolgokra, amikre vámpírként szüksége lehet. Mégis voltak dolgok, amiket elmondott nekem, amiket tudtam róla, ilyen volt a kávézó ötlete is, pont ezért utaltam neki azt a pénzt. Nem volt eget verő összeg, de kezdőtőkének tökéletes lett volna. Bár tudhattam vona, hogy hozzá sem fog nyúlni. Büszkébb és makacsabb nő annál. Elegáns mozdulattal igazítok a kék zakó gallérján, miközben megszólítom. - Ez a folytonos gyanúsítgatás… hát már ahhoz is ünnepnapnak kell lennie, hogy meglátogassak valakit? Vonom fel a szemöldököm flegmán, de hagyom, hogy megránduljon a szám széle. Kevesen vannak a világon, akik ennyire örülnek, ha meglátnak. - Kösz! Biccentek felé a meghívásra, és figyelem a gyakorlott mozdulatokat, ahogy nekiáll a kávénak, de nem tudom megjegyzés nélkül hagyni az esetleges plusz összetevőket. Most tényleg nincs kedvem órákig fetrengeni a vasfűtől, még ha csak képletesen is. Addig sosem süllyedtem, hogy bármikor is nyilvánosan engedjek a fájdalmamnak. Legalábbis amíg képes voltam megtartani egy falatnyi eszméletemet. - Nem értem, milyen jelenetről beszélsz… Fújom unottan, azt a tipikus arisztokrata fejet vágva a szavak mellé, amit folyton kinevetett, mondván hogy vagy szálljak vissza az időgépbe, vagy hagyjam abba, mert meghal a röhögéstől. Az akcentusomat is mindig kiparodizálta, ha valami nem tetszett neki, vagy éppen megint nekem volt igazam. Idegesítő egy fruska, mégsem akarom kihagyni a lehetőséget, ha eltölthetek vele néhány órát. Valóban üdítő a pofátlansága. - Annak ellenére? Így próbáljon jófej lenni az ember… Morgom az orrom alatt az utolsó szavakat, majd mikor megkapom a kávét, azért előtte megszaglászom a biztonság kedvéért, de még ez is olyan elegáns mozdulat, mintha csak arról akarnék megbizonyosodni, hogy megfelelő-e a pörkölése, majd ismét a lányra nézek. - Örülök, hogy nem valami zsúfolt esti órában jöttem, és így tudsz szakítani rám egy kis időt. Elveszem a pultról a csészét, és követem Sannet a hátsó asztalhoz. Először a kávé kerül az asztalra, aztán egy pillanatra elgondolkodom, hogy kihúzzam-e neki a széket, de már le is támad az ölelésével, meg a puszijával. Álundorgó fintort vágok, ahogy megdörzsölöm a puszi helyét. - Kevésbé nyálasan nem tudsz lesmárolni? Minél több időt töltök nélküled, annál inkább elgondolkodom egy kutyán… csak a nosztalgia kedvéért. Megint nem bírom ki, hogy a végén el ne mosolyodjak. A fene tudja, mennyire veszi komolyan a dolgokat, nem tudom, mennyire emlékszik még a stílusomra, és hogy nem mindig kell komolyan venni. Persze akár tehetnék is rá magasról, hogy mit gondol, de azon kevesek közé tartozik, akiket nem akarok vérig sérteni. Mikor végre mindketten helyet foglalunk - a nyilvános puszilgatás miatt úgy döntöttem, nem húzom ki neki a széket… max alóla -, magam elé veszem a kávét, és belekortyolok mielőtt válaszolnék neki. - Tudod utállak… muszáj folyton emlékeztetned a koromra? Pedig állítólag jól tartom magam… Direkt kihúzom magam, úriasan dőlve a szék támlájának, onnan fut végig tekintetem a keresztbe tett lábakon. Férfiből vagyok én is, vonzzák a pillantásomat, de sosem álltunk úgy egymáshoz, mint férfi a nőhöz… persze ez nem rajtam múlott, de elfogadtam a döntését már a legelején, és nem is próbálkoztam nála. - De azért ahogy látom, te sem panaszkodhatsz. Lecserélted a ránctalanító krémedet? Pimasz mosolyt villantok Sanne felé, mielőtt újabbat kortyolnék a kávéból. - Egészen finom. Tehetséged van hozzá, azt hiszem. Egy elejtett dicséret lenne? Igen, olyasmi, de csak félvállról, ahogy szinte minden hasonló dolog tőlem. - Ami az ittlétemet illeti… úgy döntöttem, hogy ideje nyugdíjaznom magam, és jól jött egy kis levegőváltozás, hogy távol lehessek a tanácsokért házaló kollégáktól. Néhány éve már itt élek a városban, és gondoltam kipróbálom az új kávézót. Na jó, tudtam, hogy a tied, és rég láttalak, gondoltam csak nem küldesz el a fenébe, ha meglátsz. Vonom meg a vállam könnyedén. - És te? Mikor érkeztél a városba? Még mindig egyedül vadászol? Nem szokásom hangosan beszélni, de az utolsó mondatnál így is leheletnyit visszafogom a hangomat, az arcomra pedig engedem kiülni a rosszallással vegyes aggodalmat. Nem mintha számítana, hiszen lényeges dolgokban sosem hallgatott a józan észre. Vagy csak arra a fajtára nem, amit én képviseltem, a fene tudja.
Boszorkánynak születtem, sosem voltam vizalommal a vámpírok irányába. Emma is mindig óvatosságra intett velük kapcsolatosan, noha elmondta vannak jó és rossz vámpírok is, de alapvetően mindegyik egy kegyetlen ragadozó, és mindenki, aki nem az ő fajtájuk, az csak áldozat. Táplálék nekik. Ezt megtanultam, és az, amit velem és a nénémmel tettek csak megerősített abban, hogy mindegyikük, csak egy kegyetlen ragadozó, és nehezen fogadtam el, hogy nem mind romlott és gonosz a velejéig. Többek között emiatt sem tudtam soha sem teljesen megbízni Marcusban. Egyszerűen nem ment, mindig ott maradt bennem a vele szemben való tartózkodás, nem mondom, hogy nem jóképű fickó, mert az, igazán gusztusos a szemnek is, de sosem mozgatott meg olyan téren, hogy bemásztam volna az ágyába. Állandóan dacoltam vele és szurkálódtam, nem szerettem ha a hátam mögött van, és mivel épp így haltam meg, azt hiszem ez nem róható fel a számlámra. Viszont abban is igaza volt, amikor összetalálkoztunk, hogy tanítania kell engem, hiszen ha nem akkor ölni fogok, pont azt teszem, amitől annyira rettegek, és milyen igaza volt, az a fiú is majdnem meghalt a kezeim között, akiből akkor ettem. Undorodtam magamtól és gyűlöltem még akkoriban a létemet, szóval, sokat köszönhetek ennek a férfinek itt velem szemben. Kedvelem őt! - Marcus, rólad beszélünk, te nem szoktál csak úgy ok nélkül megjelenni valahol. Ha te felbukkansz, annak alapos oka van és nem csak a puszta véletlen. – Nem olyannak ismertem meg, aki csak úgy lógna a levegőben és sodródna az árral. De azért örülök, hogy meglátogatott, jól esik látni, de ezt sosem vallanám be neki. Így is egy hibbant libának tartanak sokan, nem kell, hogy még szentimentálisnak is tituláljanak. Elkészítem neki a kávét és nem sajnálom belőle a hozzávalókat, úgy, mint a jófajta whiskyt. Leheletnyivel többet is kap bele, mintha csak egy embernek készíteném el. Elvégre Marcus barát és nem ellenség, tanítóm, mesterem és részben egy kicsit olyan mintha az apám lett volna. Csak egy pimasz mosolyt mellékelek neki, amikor azt mondja, hogy nem érti, milyen jelenetre is gondolok. Aztán kicsit meg is csóválom a fejemet és mellé vigyorgok, mint a repedt tök. Aztán belenézek a szemeibe, és ott van az arcomon, hogy tudom, hogy csípi a kis pofátlanságomat, amit vele szemben megengedek magamnak, de azt is megtanultam mellette, hogy nagy közönség előtt, ezzel óvatosan kellene bánni. - Becs szó, nincs benne semmi plusz adalék, amire allergiás lennél! – Esküre emelem a kezemet és mellé előveszem a legédesebb, legkislányosabb mosolyomat is. Megtörlöm a kezemet és lesimítom a ruhám, mielőtt kilépek a pult mögül, majd már mellette sétáltam válaszolok. - Igazság szerint, akkor is szakítottam volna rád időt. Érdekel, hogy mi szél hozott ide hozzám. – Az asztalnál azért csak nem bírok magammal és pörkén megölelem, és egy puszit is mellékelek, tudom, hogy utálja, és akkor már miért is ne tehetném meg? - Egy eb sosem pótolhat, nem lenne olyan szórakoztató mint én, és nem lenne annyi benne, hogy egy kis pluszt csempésszen az italodba… - Leteszem magam a székre, önérzetes nő vagyok, és nem szeretem ha az asztalnál szerencsétlenkedünk, sosem volt ezzel szerencsém, ha valaki alám tette a széket, akkor vagy a vádlim trafálta el közben vagy, olyan messze hagyott az asztaltól, hogy egyedül kellett odarollereznem magamat. Így inkább jobb szeretem, ha magamnak intézhetem el ezt a dolgot. - Egy kis ráncfelvarrás, vagy némi mozgás csodákra képes. – Szúrom oda neki, pofátlanul, és közben az asztalra könyökölök, majd az ujjaim összekulcsolom, és azon nyugtatom az államat, innen figyelem őt, miközben a lábaim keresztbe tettem egymáson. - Le én, csak elég volt csomagolnom, és magára hagynom egy idegesítő agyarast, azóta kisimultak a ráncaim. – Vágok vissza mosolyogva, és közben őt figyelem, várom, hogy megkóstolja a kávét amibe tényleg nem tettem semmi pluszt, azért nem szeretném ha a kávézómban lenne rosszul az rossz fényt vetne a helyre. - Ezt, dicséretnek veszem tőled. – Kicsit megdöntöm a fejemet oldalra és így figyelem, amit mesél nekem. - Értem, szóval akkor nyaralsz egy kicsit. Azért nem úgy hangzott mintha nyikorognál, hogy nyugdíjazásról beszélj nekem. – Megemelem egy pillanatra a szemöldökeimet, utána hátradőlök a székemben én is, és az ablak felé pillantok, a járkáló embereket elnézve. - Már semmi nem kötött a nagy almához, néhány sikerült elkapnom, és úgy hallottam ketten itt vannak, akiknek még van egy benyújtandó számlám. – Azt hiszem ezzel megválaszoltam neki azt a kérdését is, hogy még mindig egyedül vadászom, minden értelemben.
Valószínűleg én is úgy gondolkodom, ahogy Sanne gondolja rólam. Kevesen vannak, akiket egyáltalán emberszámba veszek, nem hogy többe. Őszintén szólva ez a kényelmesebb, hiszen felesleges olyanokkal foglalkoznom, akik semmit nem jelentenek számomra. Felesleges nyűg és időpocsékolás. Mindig arra fordítok időt és energiát, amire úgy gondolom, megéri. Sanne ritka kivétel ez alól. Most is csak azért látogattam meg, mert régen láttam, és tudni akartam, hogy megy a sora, nem volt vele semmi hátsó szándékom. Nem úgy, mint Aliena esetében. Nem mintha szégyellném, hogy kihasználok másokat. Már fel sem tűnik. Olyan természetes, mint vért inni ahhoz, hogy életben maradjak. - Az akkor volt, amikor minden percem több tucat dollárt ért. Mostmár… elértéktelenedtem. Elhúzom a számat, mintha komolyan gondolnám, amit mondtam, és talán valóban így van, csak… nem veszem ennyire a szívemre. - Jólesik szabadabbnak lenni. Nem is emlékeztem már rá, milyen érzés. Pillantok rá hosszan, majd vissza a kávémra. Értékelem, hogy nem viszi túlzásba a pimaszkodást, még akkor is, ha nem sok közönségünk van most. Szeretem a szokásokat, amik megragadnak, amik évek után is visszaköszönhetnek egy-egy ismerős mozzanatban. Pontosan olyanokban, mint ez a mostani beszélgetés is. - Nem is gondoltam volna, hogy bárkit érdekel, mit miért teszek. Sok mindenki életére voltam már befolyással az évek alatt, de csupán töredékük tudott erről. Nem mintha szándékomban állt volna fitogtatni a hatalmamat. Nem, azt csupán az ágyban szoktam. Általában a háttérből szeretem intézni a dolgokat. A nyilvánosság… túl feltűnő, és éppen ezért nehézkessé teszi az életben maradást, még egy olyan vén csontnak is, mint én. - És nem járna ennyit a szája. Meghalnék az unalomtól. Vágok vissza a kutyás dologra pofátlan közönnyel, és egy leereszkedő intést is mellékelek a szavaimhoz. Szeretek játszadozni. - Ráncfelvarrás? Senkiben nem bízom annyira, hogy átszabja az arcomat, ebben biztos lehetsz. Őszintén annyira sem bízom másokban, hogy egy italt töltsenek nekem, de ezt Sanne is tudja. Elnézem a mozdulatait, ahogy az ujjaira támasztja az állát… elbűvölő, mint mindig. És ezzel tökéletesen tisztában van. - Még a végén elhiszem, hogy ilyen nehezedre esett együtt lakni velem… Vonom feljebb a szemöldökömet, majd újabbat kortyolok a kávéból. Tényleg finom lett. Biccentek felé a dicséret dolgára. Veheti is annak. - Nyaralok… Elmosolyodom. Szórakoztat ez a megfogalmazás. - …valami olyasmi. Hidd el, párszáz év múlva már te is unalmasnak fogsz találni sok mindent, amit most még élvezel. Fájó, de talán a társaságomat is. Álszenvedő arcot vágok az utolsó szavaknál, majd a csésze pereme mögé rejtem a mosolyomat. Mire ismét felpillantok rá, már komolyak a vonásaim. Annyira, amennyire a következő téma. - Ketten… Ismétlem halkan, meglötyögtetve a kávét a csészében. Talán felajánlanám neki a segítségemet, de soha nem kért belőle. Túlságosan makacs hozzá. - És mit fogsz csinálni utána? Pillantok rá hátamat a szék támlájának vetve. - Bár ahogy ismerlek, biztosan találsz majd valamit, amivel betöltheted a bosszú hiányát. Annyian vannak, akik olyan sokáig élnek valaminek, hogy amikor az elveszik, céltalannak tűnik minden, legyen az akármi. - Mondd csak… lenne kedved elkísérni a Whitmore partijára? Ha már odatolom a képem, ne egyedül menjek. Nem mintha félnék, hogy fél percnél tovább maradok magányos, csak mégis… jobban néz ki, ha egy ilyen csinos nő van az oldalamon. Persze rég kinőttem már az iskolapadból, de a vállalatom minden évben támogatja a főiskolát, és egy diák ösztöndíját is állja. Emiatt is kellett visszatérnem pár napja New Yorkba. Látszólag közömbösen kortyolok a kávémba, miközben a válaszát várom, de azért érdekel, hogy van-e kedve velem tartani.
Marcus örök rejtély marad a számomra, ebben szinte teljesen biztosa vagyok. Mikor mesterem volt és tanított, akkor se sokat áruét el magáról, és ami nem tartozott rám, azt még véletlenül sem kötötte rá az orromra. Még akkor sem amikor majd megevett a fene a kíváncsiság miatt és az egész házat elkezdte, körbejárni, hátha ráakadok valamire, ami segít megfejteni a titkait. Természetesen semmire sem akadtam rá, ami segítene, vagy csak olyanra, amit ő tett elém szándékosan, így egy idő után feladtam a dolgot és elfogadtam, hogy tanítóm titokzatos, és nem mondd el nekem olyanokat, amik nem tartoznak rám, de azt hiszem ezt a bizalmatlanságom számlájára rá lehetett írni, hiszen korábban vámpírok végeztek velem és a nénémmel is. - Te, mint elértéktelenedett? Ez most valami rosszul sikerült vicc? – Kissé félredöntöm a fejemet, így nézek rá, miközben felvonom a jobb szemöldökömet. Aztán csak megcsóválom a kobakomat és legyintek egyet, nem hiszek neki, nem az a típus, ha valaki megél a jég hátán is, az ő. - Ebben egyetértek veled, jó szabadnak lenni, arra járni amerre csak tetszik, és nem hallgatni a dorgálást, hogy nem egyedül, már megint merre jártál?! – Nézek rá, és vágok egy kicsi grimaszt, ami hamarosan széles vigyorrá változik. Most azt, hiszem valamennyivel több pimaszságot engedtem meg magamnak vele szemben, mint kellene, hiszen közönség előtt azért nem olyan erősen szokásom, de a francba is, túl régen nem láttam már. A vigyorgás után a pult felé fordulok és ránézek az alkalmazottaim egyikére, majd oda intem egyiküket, hogy hozzanak nekem is egy ír kávét, sok-sok habbal. Amint a lány elment, visszafordulok Marcus irányába. - Akkor elfelejtettél velem kapcsolatban pár dolgot, mert az én oldalam egy ideig nagyon is fúrta, hogy mit és miért teszel. – Felvonom mind a két szemöldököm, majd leengedem és újra elölről, közben mosolygok. – De sosem avattál be a komolyabb dolgokba… - Sóhajtok fel és úgy teszek, mintha ez valami hatalmas érvágás lett volna, de nem sokáig játszom ezt, inkább visszakönyöklök az asztalra és úgy beszélgetek vele tovább. - Látod-látod, sokkal jobb vagyok, mint egy kutya, merőben édesebb, cukibb, és elbűvölőbb is! A kávét, pedig már nem is emlegetem. Szóval, valld csak be, unalmas volt nélkülem az életed, és muszáj volt felkutatnod, hogy egy kis élet is kerüljön a savanyú hétköznapjaidba! – Mindezt hadarva darálom le neki, némi gesztikulálással is, kicsit egoistán hangzott ez, de azt hiszem, megengedhetem most magamnak, hogy ilyen legyek. - Olyan régen nem láttalak, hogy ne lehetek abban biztos, nem változtattál-e pár szokásodon, tudod, a kor, az idő és a többi…- Tudom, hogy nem az a típus, aki bárkiben megbízik meg. Ezt tudom róla, tapasztaltam én is a közelében. Néhány helyre magával vitt, hogy élesben is taníthasson, volt alkalmam megfigyelni milyen tömegben, közönség előtt, üzlettársakkal, és vadidegenekkel egyaránt. Annyi mindent tanított nekem az alatta z idő alatt, amit vele töltöttem, hogy egy kezemen nem tudom megszámolni, de nagyon sok hasznos dolog volt benne, az üzletvetetési tanácsait kifejezetten szívesen használom. Csak egy mosoly a válaszom arra, hogy nehezemre esett volna vele lakni, nem ez nem így volt, visszagondolva, igen csak szórakoztató volt, még akkor is, ha nem egyszer bosszankodtam miatta, mert az orromra koppintott. De ettől függetlenül nem volt rossz, lehetett volna rosszabb is, sokkal, és maradhattam volna egyedül is a tragédiám után. - Ebben nem vagyok olyan biztos, valakivel ellentétben én sosem fogok besavanyodni, és unottá válni, előbb húzom le magam a wc-n, minthogy ezt megtegyem! – Jelentem ki önérzetesen. – Tudod, nem hiszem, ki máson köszörülhetném olyan jól a nyelvemet, ha nem rajtad? – Addig vigyorgok rá, még fel nem hozza a következő témát, ekkor a mosolyom elhal, mintha valaki letörölte volna onnan. - Nem tudom, élem az életemet, itt a kávézó, szeretném kiélvezni, hogy mindez itt van nekem, és azt is, hogy újra egy nagyon kedves barátom van a közelemben, összebútoroztunk, hiányzott már. De ennél konkrétabban, tényleg nem tudom, azt hiszem, egy ideig sodródom még az árral, és ha ráunok az itt létre tovább állok… - Biccentek egyet és az idő közben megérkező kávémra pillantok, majd az üvegre fonom mind a két kezem ujjait és melengetem azokat egy kicsit, még a fahéjszórást figyelem a tejszínhab tetején. - Na, mi történt, kihalóban a női nem? – pillantok fel, és pórbálom összeszedni a pimasz humoromat is, az előző téma miatt, utána a kanalam veszem az ujjaim közé, és leemelek egy kis habot a kávé tetejéről, nagyon szeretem a fahéjszórást rajta. Így húzom egy kicsit az időt, de végül válaszolok. - Az igazság az, hogy ott leszek, de már elígérkeztem, ideje megtáncoltatnom Ali-t, ki tudja mikor bulizott már egy jót, és ha én nem vagyok ott az a buli nem fenomenális és nem is eksztatikus. – Vigyorodom el szélesen. Csak fő az egoizmus, ugyebár?! - De ettől még, remélem, elhozod a vén csontjaidat, és megmutatod nekem, hogy tudsz is táncolni. – Szúrom még neki, oda nagyon pimasz képpel, hogy utána jóízűen kortyolhassak bele a finom kávéba, ami majd felmelegít, hiszen olyan hidegnek kezdem érezni már a kezeimet.
Elégedetten léptem be a helyiségbe. New Orleans mindig is az én terepem volt. Itt a vámpírok szabadon járkálhatnak, nem kell ostoba boszorkányokkal és otromba vérfarkasokkal egy levegőt szívni. Ennél tökéletesebb hely nem hiányzik az életembe, nem? Kaptam egy fülest. Méghozzá az én drága Heatheremmel kapcsolatban. Egy srác... aki ugyan fiatalnak néz ki, mégsem az. Egy idős vámpír. Ahogyan én is. De ő még nálam is idősebb... oké, talán túl sokra tartom magam a cirka száz évemmel. Viszont az egészséges magabiztosság nem fog megártani senkinek. Így tökéletes az életünk. Az én életem. Az emberi élet után főleg. Peternek hívják... és egészen idáig követtem őt. Tudom, hogy nem ismer. Gondolom Heather nem tart rólam fényképalbumot az ágya alatt. Tökéletes! A bosszúhoz legalábbis... vagy nem is bosszú? Nem, inkább szórakozás. - Szabad ez a hely? - kérdeztem a szőkésbarna hajú sráctól. Te jó ég, ez a fiú még nálam is fiatalabbnak néz ki! Arcom azonban panaszos gondolataimról nem árulkodott. Csupán elmosolyodtam. Eszem ágában sem volt felfedni magam. Előtte szórakozni fogok. Hiszen megesküdtem arra, hogy ott teszem tönkre Heather életét, ahol csak tudom.
New Orleans.. hogy mit keresek még mindig itt? És miért pont egy kávézó? Keresem a helyemet.. nincs hová mennem többé, s az egyetlen ember aki számít az itt van. Fogságban, tulajdonképpen. Miért is mennék el? Miért hagynám magára? Nem vagyok olyan barát aki össze ígér fűt - fát, majd pedig lelép be sem tartva azokat. Nem.. tartom a szavam. De nem csak ezért vagyok itt. Meg kell találnom a módját hogy a bennem lévő gonoszt, a rosszat az egyetlent ami Heather számára fenyegetésként érhet kiűzzem magamból. Nem számít hogyan, nem számít mit kell tennem és kivel megteszem. Lehet hogy ezzel nem vagyok jobb nála, de az én fejemben semmi pénzért nem fordulna meg olyan, hogy veszélyeztessem a lány életét, akit szeretek. Bármennyire is szenvedjek. Eleget éltem, eleget tanultam a hibáimból, elég leckét kaptam már. Ideje hogy kifizetődjenek szenvedéseim. Kell az egyedüllét, a magány hogy átgondoljak mindent nyugodtan. Nem vágyom egyszerűen társaságra.. ezért is jöttem ide, egy kávézó.. általában csendes hely, bár nem egy vámpír füleinek. De igyekszem elnyomni a zajokat. A kávémat iszogatom, mikor betalál egy számomra teljesen ismeretlen szőkeség. Végig mérem őt lassan de semmi ismerőset nem bírok rajta felfedezni. Megannyi hely van még itt.. miért pont most? És miért pont ide? - Van egy olyan érzésem bármit mondok, úgyis leülsz.- Nem erőltetek magamra mosolyt, tulajdonképpen viselkedésem tükrözi pillanatnyi hangulatomat. Igyekszem elüldözni őt, nem cseverészni jöttem ide, s ismerkedni. A mellettem lévő szabad székre mutatva ültetem le a lányt. - A kávémat esetleg ne osszam meg veled? - Nem fordulok felé, szemem sarkából figyelem őt s bár nem értem miért én kezdeményezek, miért kérdezek tőle bármit is, még ha kissé szarkasztikusan is teszem azt már szinte nyújtom felé a kávémat.
- Ha már így mondod... - ültem le aztán magamtól, és nem érdekelt a szarkazmus, melyet hangjában érzékeltem. Az tény, hogy nem szoktam meg, de ettől eltekintve nem adom meg neki azt az örömet, hogy csupán ennyivel kihozzon a sodromból. Tudtam a feladatomat. Ez a srác Heather-rel cimborál. És mit teszünk mi Heather-rel? Ja, igen... tönkretesszük az életét! Én legalábbis erre törekszem. Másokat csak használok ugyanerre a célra. De hát... ha megtérül... nekem a szenvedése éppen elég kártérítés... akár elveszett emberi életek is csupán emiatt válhatnak értékessé. - Hm, köszönöm, de nem szeretem a kávét - kacsintottam rá, majd keresztbe tettem a lábaimat, és intettem egy italért. - Kérek egy koktélt. Mindegy, hogy mit. Csak legyen benne alkohol. Jó sok... alkohol - mosolyogtam bájosan, majd visszafordítottam a tekintetem Peter felé. El kell hitetnem vele, hogy... nem vagyok ártalmas. Vagy Heather beszélt rólam neki? Esetleg tudja, hogy ki vagyok? Mert akkor ez az ügy el van veszve. - Gondolom, ne is próbáljak társalogni veled - sóhajtottam fel bánatosan, majd amint megkaptam az italomat, a szívószállal elkezdtem körözni benne. - Itt vagyunk ebben a hatalmas helyiségben majdnem csak ketten... - húztam tovább az agyát. Nem kellett lényegesről beszélnem, a lényeg, hogy beszéltem. Ezzel akarva, vagy akaratlanul, de rám kell figyelnie... ha tetszik, ha nem. Nem érdekelt, hogy mit akar. A legkevésbé sem. - Nem láttalak még New Orleansban. Nemrég érkeztél? - pislogtam továbbra is ártalmatlanul. Ha betelik a pohár, úgyis ki fogja bökni, hogy tud-e rólam. Ebben pedig specialista vagyok.
Szokatlanul nyűgös voltam. Tulajdonképpen, minden amit tettem, ahogy viselkedek a lánnyal túl szokatlan. Eddig sem adtam könnyen a bizalmamat, főleg nem jött - ment embereknek, de a szavakban melyek elhagyták számat most, egy cseppnyi kedvesség sem volt. Viselkedésemmel talán csak elakartam riasztani, nem akartam a közelemben tudni de látszólag az ellenkezőjét értem el. Csak igazam lett, s letette formás kis fenekét a székre. Elutasítását kávémra egy vállrántással válaszoltam s iszogattam tovább a maradék kávémat. Igyekeztem nem mutatni érdeklődést felé, még csak rá sem nézni.. de csak - csak rápillantottam szemem sarkából. Valami megmagyarázhatatlanul rosszat érzek felőle. - Mit akarsz tőlem? - Csaptam végül le kávés csészémet a pultra, aminek tartalma aztán szép lassan kezdett végig folyni a pulton egyenesen lány irányában. A széken irányában fordulva döntöttem oldalra fejemet s vettem fel vele a szemkontaktust kissé idegesen. - Mint láthatod.. nem vagyok ismerkedős kedvemben. Szóval ha csak ez a célod.. - Pillanatnyi kedvemet arckifejezésem is minden szempontból tükrözte. Nem gondoltam volna hogy hiányozhat ennyire valaki.. de nem is azért jöttem ide hogy ezt levezessem valakin, esetleg elsírjam az adott problémáimat. Bár az előbbi meglehetősen kezd igaz lenni hogy őszinte legyek. - jobb lesz mindkettőnknek ha mást boldogítasz. - A nem régiben kidöntött kávéra helyezem tekintetem hirtelen, majd megragadva a lány székét közelebb rántom magamhoz gondolván, miattam ne legyen már kávés a ruhája. Az csak még több felesleges problémát jelentene számomra, ki tudja hogy reagálná le..
Magam sem tudom, hogy miért tetszett annyira ez a passzív viselkedés. Talán mindig is az ilyeneket vonzottam, bár ebben az esetben én határoztam úgy, hogy nem adom meg magam, s mindaddig nem lépek le innen, míg szóba nem elegyedik velem. A kihívás élteti az embert, a vámpírt pedig főleg. Mikor emberként éltem, mocsok és sár vett körül, piszkos drogokkal együtt. Csoda, hogy túléltem azt a pár kamasz évet, hiszen akkor még nem volt szokás tisztítani a heroint, sokan haltak meg. Csak akkor még nem érdekeltek senkit a drogosok. Elásták őket valahol, hagyták őket megrohadni a szemétben. - Ezt úgy kérdezed, mintha valami féltékeny exbarátnő lennék - ejtettem ki a szavakat jól artikuláltan, mikor megkérdezte, hogy mit akarok tőle. Nem mondhattam neki, hogy csak játszani szeretnék, aranyom... hiszen akkor elveszíteném azt, ami eddig annyira érdekelt: ez a hozzáférhetetlenség. Vagy még inkább felerősödne? Ami bizonyos, hogy túl sok köze van Heatherhez, és nem engedhetem, hogy kiszabadítsa őt az elmegyógyintézetből. Ha ehhez keményen kell játszanom, hát legyen. - Bár beszélhetünk róla, az "ex"-dolgot pedig kihagyhatjuk - kacsintottam rá szemtelenül, majd az ujjaim közé fogtam a kiérkező italomat, és rögtön bele is kortyoltam, majd végighúztam nyelvemet alsó ajkamon, hogy minden cseppet eltüntessek. - Nos, igazából... elárulhatok némi információt, hogy miért pont téged pécéztelek ki. Ha jól tudom, van közöd egy bizonyos Heather Frost-hoz - billent oldalra a fejem, de még mindig úgy pislogtam, mint aki nem lenne képes kitépni a nyelvét. Bár vámpírok vagyunk, s nem szoktam vámpírokat szekálni... túl gyakran.
Nem tudom hova tenni ezt a lányt, a viselkedéséről nem is beszélve. Mintha valami isten lenne, bár őszintén szólva fogalmam sincs honnan veszi ezt a tömérdek önbizalmat, ezt a bátorságot. Soha nem becsülök le senkit, ez esetben őt sem. Valami oka csak van rá, hogy ilyen.. kezelhetetlen, ráadásul nagyon unszimpatikus. Soha nem szerettem az ilyen nőket, mint amilyen ő is. Lassan már nem is értem hogy miért vagyok még mindig itt, a társaságában. - Most viccelsz ugye? - A válaszai alapján nagyon is hülyére vesz, én pedig nem fogok belemenni a gyerekes játékaiba. A kisugárzása kissé fenyegetően érint. Itt vagyok ennyi idős, de mégis.. nem akarok a közelében lenni. Az eddigiek alapján ő abból a fajtából tartozik, aki bármire képes céljai eléréséért. Heather.. a név hallatán kissé megrezzenek, de annyira mégsem lep meg. Szinte biztos voltam benne hogy nem csak bájcsevegni szeretne velem, de el kell hogy ismerjem, hamar megtalált. A nagy felhajtás ellenére, nem igazán ment híre a kiszabadításnak. Gondolom az intézet elsimított minden ügyet. - Heather.. Heather... - Teszek úgy mint aki gondolkozik, erősen töri a fejét. Fogalmam sincs mennyire jó ötlet leállni vele, Heather egy szót sem említett erről a lányról.. nem szeretem a titkokat. - Mit akarsz tőle? - Teszem fel kérdésem az eddigieknél még ridegebben, szinte az arcába mászva. Tartom a szemkontaktust a lánnyal.. nem akarok előre ítélkezni, de Heatherért.. bármit megteszek.
A reakcióit igencsak érdekesnek találtam, de nem tudom, valójában hová is tegyem őket. Volt tapasztalatom... ó, de még mennyi! Viszont ő egy eléggé idős vámpír. Nálam is idősebb. Ha úgy adódik, akár kitörheti a nyakam is, ami valljuk be, számomra nem egy békés opció. De már emberként megtanultam, hogy élni kell a lehetőségekkel. És ha valaki, hát án nem vagyok olyan, hogy kihagyok egy ilyen lehetőséget, főleg ha tudom, hogy körülbelül ő az egyetlen, aki igazán közel áll Heatherhez. Igaz, az igézés lehetősége ki van zárva, de megoldjuk másképpen. Halkan felnevettem, de hang aligha jött ki ajkaim közül, csak vizslattam őt, miközben arca rezdüléseit figyeltem. Ha próbálta is elrejteni mindezt, nem hiszem hogy túlontúl sikerült neki. Na de térjünk rá arra, amiért valójában itt vagyok. Nem akarom elcsábítani a fejét. Annál jobb dolgom is lenne. De minden fontos információt tudnom kell. Nem véletlenül vagyok informátor. S nem véletlenül vagyok én a világ egyik legidősebb vámpírjának az informátora. Remekül tudok tájékozódni. - Nevetnem kell tőled, mondtam egy szóval is, hogy akarok tőle valamit? - vontam fel a szemöldököm szemtelenül. - Csupán érdeklődnék, hogy egy... ilyen jóvágású srác, aki szemmel láthatóan még normális is... szóval mit keres egy bolonddal? - kérdeztem ártatlanul. Tudtam én, hogy Heather nem őrült. De ő nem tudta, hogy ismerem. Még milyen jól ismerem! Már ha... Heather nem beszélt neki rólam. Akkor vége a mesedélutánnak.
Nem olyan lánynak tűnik, mint aki napi szinten ezt a szólítsunk le idegeneket mert unatkozok játékot űzi mert túl egyedül érzi magát, ismerkedni akar, kapcsolatokat építeni. Nyilvánvaló hogy hozzám is valami indokkal jött, a kérdésem már csak annyi lenne, hogy mi is lehet ez. De ha csak így random rákérdezek kétlem hogy pont elmondaná. Szépen rá kellene vezetnem, de olyan szinten idegesít a rámenősége hogy nem tudok kedvesen hozzáállni. Lenéző, s a kisugárzása sem sugall semmi jót. A megérzéseimre pedig jó esetben hallgatok, s most ez is egy ilyen. Résen kell lennem közelébe, figyelni minden kis apró részletet. Nem mostanában csöppentem bele a való életbe, tudom milyenek tudnak lenni az emberek, jelen esetben a vámpírok. Nyomósabb ok, hogy egy vámpír mégis mit akarhat Heathertől. Honnan ismeri.. és a többi. Kétlem hogy világi barátnék lennének, mert a két személy ég és föld egymástól. - Hogy is mondtad.. mi a neved? - Egészen eddig nem igazán mutattam felé sok érdeklődést, mivel egyáltalán nem érdekelt a szövegelése amíg ki nem ejtette a száján azt a bizonyos nevet. Ha mondta, ha nem.. ideje megtudnom. - Ne merd bolondnak nevezni! - Felugrok a székről, s egyenesen a nő felsőjéhez nyúlva megszorítva magamhoz rántom. Nyilván nem a legjobb ötlet pont egy kávézóban ilyesfajta magatartást felmutatni, de egyáltalán nem érdekel a külvilág. A türelmem úgy látszik véges ha Heather-ről van szó, ami hatalmas hibát jelenthet több esetben is. Ennyi ideje élek, de úgy látszik nem tudom normálisan kezelni az ilyesfajta helyzeteket. - Fogalmam sincs honnan ez a tömérdek sok önbizalom, de ezen egy pillanat alatt változtathatunk. - Ha a szemeimmel ölni lehetne, a nő valószínűleg már nem élne. Szúrós tekintettel tartom a szemkontaktust vele, majd ellököm magamtól s egyenesen a pultnak esik. Nem szokásom a nők bántalmazása, de vannak helyzetek mikor megkívánja. Kezdem azt érezni ez is egy ilyen.. lesz?
- Talán mert még nem is mondtam - jegyeztem meg, mikor a nevem felől érdeklődött. Az azért nem teljesen igaz, hogy engem nem lehet felbosszantani, mert igenis lehetséges. Ő most éppen tökéletesen erre gyúrt, ha jól vettem ki. De egyelőre még mindig tudtam tartani magam, és nem szóltam el magam, ami máris egy rohadt jó pont. Vagy mi a szösz. A következő pillanatban azonban egyértelműen a tudomásomra hozta, hogy jóval mélyebb érzései vannak Heather irányába, mint azt én eddig gondoltam. Szóval ne nevezzem bolondnak... kérem szépen, minek nevezzem, ha egyszer az? Magéhoz rántott, miután felpattant a kényelmes kis székéről, és egyáltalán nem zavarta az a tény, hogy vannak még itt egy páran rajtunk kívül. Szívem szerint rögtön ütésre emeltem volna a kezem, de végül nem tettem, hagytam őt kibontakozni. Csak hogy fair play legyen. Bár nem tudom, talán nem a legjobb arra alapozni, hogy egy férfi nem bánt nőt, hiszen alapjában véve ez nem teljesen igaz. Régen sem volt az. Most meg főleg! - Te aztán tényleg belezúgtál, kicsi fiú - sóhajtottam fel, mielőtt elengedett volna, és ennek következtében a pulthoz csapódtam, de meg sem rezzentem, csupán egy apró nyögés hagyta el a számat, az is a döbbenet miatt. - Milyen kár, hogy soha a büd9s életében nem fogja elhagyni a gyogyóintézetet - hergeltem tovább összeszorított fogakkal. Igen, ez egy nagyon jó kis játék lehet még.
Kétség sem fér hozzá, Heather hatalmas gyenge pontom. Talán az egyetlen is, de ő pont tudja hogy mivel lehet kihozni a sodromból. Csak egy nyugodt kávézást szerettem volna, de nekem már ez sem adatik meg. - Hogy mondtad? - Kérdezek vissza kissé flegmán úgy mintha nem értettem volna mondandóját, a kezemet a fülemhez rakva. Szimplán csak azért ,mert nem ezt a választ vártam. Kicsit sem titkolja mennyire élvezi a bosszantásomat, én pedig még rá is rakok erre egy jó nagy lapáttal, mintsem tennék ellene. Talán az lenne a legjobb ha lelépnénk innen, hiszen nem kellene ennyi szemtanú előtt erősködnöm ráadásul egy lánnyal szemben. Akinek meglehetősen undorító egy személyisége van, szóval a szememben nem számít annak. - Lenne okod az irigységre.. hiába van bezárva, még így is számít valakinek. - Tudni akarom milyen kapcsolatban áll egymással ez a két lány, s hiába lenne könnyebb megkérdezni Heathert, ez a szőkeség pont kéznél van, és így élek is a lehetőséggel. Még ha hozzá hasonlóan undorító módszerekhez is kell folyamodnom. Én sem vagyok egy angyalka. Meglepett. Vártam volna egy kis viszonzást, vagy valami visszavágást, de helyette csak szavakkal dobálózik. Közelebb lépkedek hozzá magabiztosan és nyújtanám felé kezemet hogy segítsek neki, de meggondolom magam. - Nyilván. Soha. - Sejtelmesen, vigyorogva értek vele együtt. Nem fogom az orrára kötni hogy állítása szerint soha nem fogja elhagyni az intézetet, de azért én egyszer már kihoztam onnan.
- Hm... - kezdtem bele tanakodva. - Nos, ez felettébb érdekes. Leginkább azért, mert... mégis mit irigyelnék én rajta? Hogy napi öt bogyót nyomnak le a torkán? Ugyan, kérlek! Emberként drogoztam, vámpírként már aligha van szükségem efféle cuccokra, hogy jól érezzem magam - nevettem fel. - Hát még ha itt vagy te, akivel egy élmény beszélgetni - vágtam ártatlan arcot. Már rájöttem, hogy túl sok időt pazarolok arra, hogy kedves legyek másokkal. Hiszen volt egy ilyen időszakom úgy az ötvenes években... akkor viszont rájöttem, hogy aki kedves, az sebezhető... és az egyetlen ember, aki képes lenne kihozni belőlem a jót, messze van innen... - Tudod, a hozzád hasonló vámpírok miatt vagyok olyan jelenleg, amilyen. Ezért van ott Heather, ahol jelenleg van és már jó ideje. Előttem nincsenek titkaitok, túl jól végzem ahhoz a munkám, hogy ne tudjam, megtaláljátok a kiskapukat az intézetből. De egy valamit tudnod kell. Bárhová is mentek... bárhová is próbálod majd megszöktetni őt, nem fog eltelni egy nap az életetekben úgy, hogy ne kellene félnetek attól, hogy megtalállak titeket. Ahhoz számomra túl értékes annak a lánynak az élete - sziszegtem az utolsó szavakat a képébe. A bosszúm még aligha hágott a tetőfokára. - Hiszen ez a célod, nem? Megszöktetni őt - billent oldalra a fejem.
Lenéz. Egyértelműen magasabb rendűnek hiszi magát, s ezáltal alá is becsül, ami nekem egyértelműen csak kedvez. Jót mosolyogva fogadom a kis regényét, amivel pont rátapintott kérdésem lényegére. De nem baj. Legalább nem teszi az ártatlant, a valós énjét mutatja, és a nyelve is igencsak megeredt. - Miért? Mit hittél? - Viszonozom a lenéző tekintetét és visszakérdezek. Nem értem a lányt. Azt hitte lenyomunk egy bájcsevejt ezek után? - Hogy egy csettintésedre elárulok mindent egy magadfajtának? - Fogalmam sincs mik járhatnak a lány fejében de ezek után nem gondolok semmi sorsdöntőre. Hát, mondhatjuk hogy nálam is elindult egy folyamat..a lenézésében. De alá nem becsülöm, mindenki tartogathat ütőkártyákat. Ahogy én is. - Neked pedig hogy benn tartsd? - Kezdek kicsit izgatott lenni, de nem félelemből. Azt hiszem ezt hívják szórakozásnak.. rég nem éreztem ilyet, de tetszik. Közeledek ismét a lány felé, előtte egy lépéssel állok meg. Vállára helyezve kezemet a füléhez hajolok és suttogom szavaimat végig mosolyogva. - Akkor mostantól ellenségek vagyunk. Érdekes. - Egy baljós kacaj hagyja el számat, majd elhajolok tőle. Rendesen forr a vérem már csak a gondolattól is. Ez egyfajta versengés lesz közöttünk, kíváncsian várom ki kerekedik felül a másikon. Hogy ki nyer végül. - Csak tudod.. egyszerűen nem fér a fejembe miért akarod ennyire erőteljesen benn tartani.. talán tartasz tőle? - Ebben a pillanatban ugrik be Heather még úgy ahogy pihenő ereje.. szóval nem csodálkoznék. Meg aztán, egyszerűen érdekel hogy mi az alapja ennek az egésznek, egyszerűen ki kell derítenem.
Most, hogy ezen a kellemesen napsütéses, korai reggelen utat törnek maguknak a szavak, reakcióm még mindig nem éri el a végső megdöbbenés szintjét, pusztán azért, mert alig aludtam pár órát. Egy név és egy cím. Talán az utolsó esélyeim, hogy visszakapjam legdrágább kincsemet. Annyira sokat azért nem ittam tegnap, hogy ne emlékezzek a hazaérkezésére - kristálytisztán látom magam előtt az enyhén illuminált állapotú Billt a taxi hátsó ülésén, amint vigyorogva búcsút int nekem és akadozó nyelvvel nyögi be az új címet a sofőrnek. Én tiszta voltam? Egészen biztosan tiszta fejjel jöttem fel, még arra is ügyeltem, hogy ne keltsek fel senkit, amikor pedig alsóneműben, fejjel előre belezuhantam a párnámba, azon még bizonyítottan nem feküdt senki más. Bár nem ellenőriztem le kétszer és nem húztam ki a lefekvés előtti teendők listájáról, ez attól függetlenül hamisíthatatlan igazság. Akkor mégis hogy? Mikor, hol, merre, meddig, kivel? MIÉRT? A fürdőből kifelé szűrődő hangok egyértelműen jelzik, hogy valaki mellett ért a hajnal. Vontatottan egyenesedem fel és lépek a zuhanyzót rejtegető ajtó elé, hogy feltárjam azt. Finoman bekukkantok rajta és látom, hogy a szomszéd lány az. Kieresztem a gőzt és ellépve az ajtaja elől némán toporzékolok örömömben. Ő gyakran alszik nálam. Igaz, kis lakásom van és nem elég nagy két emberre, de az anyjával zűrös a kapcsolatuk így megengedtem, hogy beosonjon. Most sokkal fontosabb teendőim akadnak. Felöltözöm, belopakodom a fürdőző leány mellé, majd megmosakszom és útnak indulok. Café de I'Artise! A cím. Aubrey! A név. Az ajtófélfának támaszkodom és leplezetlenül bámulom a vendégeket és a felszolgálókat; tekintetem megakad egy nőn, aki igazán hasonlít a Bill által leírt hölgyre. Talpától egészen a feje búbjáig végig mérem. Most nem ugrálok pontról pontra, adatról adatra. Ebben a pillanatban enyém az egész világ minden ideje, és eszembe sem jut elkapkodni a dolgokat. A képességemről van szó. Fontos. Már egyébként is minden másra választ kaptam. A pulthoz lépdelek gépiesen, majd alkarjaimmal rátámaszkodva várom, hogy valaki elém lépjen és a nő után kérdezhessek.
Újabb dolgos hétköznap elé néztem, amit felkelve manapság egyre többször szidtam, aztán mindig rájöttem, hogyha más nem, akkor legalább az, hogy munkába jártam érezteti velem: van még bennem emberség és igenis képes vagyok normálisan élni. A hétköznapi élethez pedig hozzátartozott a koránkelés, a sietve bekapott reggeli és ha kávézót üzemeltetett az ember lánya, akkor ott volt még a papírok, számlák, rendelések intézése és az esetleges beugrás, mivel bármikor előfordulhatott, hogy az egyik alkalmazott beteget jelent. Aliena elfoglalt volt a festményeivel és a saját életével, hajlamos volt megfeledkezni arról, hogy ketten indítottuk az üzletet, de soha nem olvastam a fejére a mulasztásait, elvégre én voltam az, aki váratlanul hónapokra lelépett, mert szagot fogott, mint egy vadászkutya. És ennek mi lett az eredménye? Elértem, hogy Colin New Orleans-ba egye át a székhelyét és egyetlen perc nyugtom se legyen tőle. Minden reggel félve léptem át a kávézó küszöbét amiatt, mikor kapok szélütést, ha ismét felbukkan, ami bármelyik pillanatban megtörténhetett. Azt hittem az idők folyamán sikerült őt megismernem annyira, hogy kiszámíthassam a lépéseit, ennek ellenére csupa meglepetés volt és számos csavart tartogatott a tarsolyában. Eleve nem hittem volna, hogy képes lenne ő követni engem, kettőnk közül mindig én jártam a nyomában, hogy az orra alá dörgöljem a létezésemet, amikor pedig túltettem volna magam a történteken, ő volt az, aki fogócskát kezdett játszani. A legrosszabb ebben az volt, hogy örültem annak, hogy itt van… sajátos, háton hidegfutkosós módon ugyan, de jólesett, hogy elkezdte törni magát és fordult a kocka. Még ha legszívesebben néha képen törölném vagy fejen vágnám az egyik kávéscsészével. Nem sokkal nyitás után a hely felvette a szokásos hangulatát és miután minden elrendeztem, ami a mai reggelre maradt én is beálltam a pultba. Nem tehettem mást és nem is volt ellenemre néha tényleg a kávézóban dolgozni, jólesett a változás. A vendégek mosolyogtak, láttam az arcukon, hogy elégedettek voltak, jóízűen beszélgettek egymással vagy elmélyülten olvasgatták a napi újságot, nem volt semmi, amibe beleköthettem volna, mg a kávé illatától sem voltam rosszul, pedig hajlamos voltam telítődni azokkal a dolgokkal, amelyekkel régóta foglalkoztam. Ez a tevékenységi kör nem tartozott közéjük attól függetlenül, hogy nem hittem volna, egyszer itt fogok kikötni. Egy vörös hajú lány lépett a pulthoz, miután leraktam az egyik csésze kávét a rendelőjéhez, hozzá léptem. Szerencsére nem kellett kapkodnom, volt időm arra, hogy rámosolyogjak és ezután nyissam szólásra a számat. - Mivel szolgálhatok? – Kérdeztem kedvesen megfűszerezve az egyébként itt teljesen természetes érdeklődést.
Egy átok sok mindent elvehet tőled. Még gyilkolhat is. Elmarja a barátokat és nem rest elcsórni mellőled a szeretteidet is. A halál bőrébe bújva nem válogat. A sor folytatódik és mindig lesz valaki, akit elragad a feledés. Ezúttal úgy érzem, én vagyok soron. A képességem elvesztése, a vámpír oldalam felkelése beletaszít az őrületbe. Képtelenség lenne felkelnem a mocsaramból. A kitartásom ellustult és emiatt a szívem és az elmém is kimerülni látszik. Ketten mégsem helyettesíthetik őt egy életen át. Jól tudom, hogy a remény egy olyan barát, aki pengével a háta mögül képes beléd akkorát vésni, hogy a neved is elveszíted. Ez történt velem is. Évek óta küzdök és próbálkozom én tényleg, nem véletlenül vagyok olyan kába időnként, amilyen. Hegek borítanak helyenként, elég sok mindenkin kellett átgázolnom ahhoz, hogy oda jussak, ahova. Kell ennél több, hogy bizonyítsam az élni akarásomat? És még sem a vámpírságom ellen küzdök. Igen, a hogyan, de a miért... . A tovább lépni egy olyan elérhetetlen és zárt fogalom, amit még csak hírből sem ismerek. Nem akarok sebeket hagyni magam mögött, úgy, hogy ne gyógyíthassak embereket a vérem nélkül. Nem akarok többé a varázsigéim nélkül létezni. Elég volt az alkuvásokból. Eredményt akarok. Nem akarok ütni, ölni érte. Csendben akarom végezni a dolgot, békésen. És úgy vélem ez a lány, segíthet nekem. Őt nem fogom bántani, ha nemet mond elnyelem a fájdalmam és elvonul. Én nem hiszem, hogy léteznek csodatevők és bizonyos, hogy rájön ő is, hogy hasztalan velem foglalkoznia. Újra hallani a sújtó kegyetlen ítéletet. Megedződtem már. Rólam lepereg a rossz hír. Tudom, hogy mire készülhetek, nem várok bátorító szavakat. A szokásos sablonon túl egyébként sem merészkedik senki, miért lenne hát ő az, aki megment? Hold-sápadtan ücsörgök a pult peremén. Apró köröket rajzolva annak meztelen tetejére. Lógatom a lábam és hallgatom a benn tartózkodók folyamatos morajlását, a füleimnek hála és érzékeimnek, idő előtt megérzem, ahogy megközelít. A figyelmem ráösszpontosul és tartásommal felé fordulok. - Egy ige jól jönne. - a reakcióra várok, ám nem gúnyos a mosolyom, sokkal inkább szomorkás. Lemondtam róla, hogy erőszakkal szedjem ki a válaszokat. A nemet is elfogadom, ha úgy érzi nincs rá mód, egyenesen elfordulok és a lehető legtávolabb menekül a világból. Talán még kifutnom sikerülhet belőle.
Az ember azt hinné, hogy egy akkora városban, mint New Orleans lehetetlenség kialakítani egy helyet, amely családias hangulatot áraszt, ahol névről lehet ismerni a dolgozókat és még a vendégeket is. Szerencsére ebben a kávézóban ezzel nem volt probléma, voltak emberek, akik szinte akár már a családtagjaim is lehettek volna, annyit tudtam róluk, hiszen minden nap találkoztunk és ekkor meséltek nekem a kapcsolataikról, családjukról, munkahelyükről, barátaikról, szerelmükről, a dolgokról, amelyeket idegesítették őket, aztán általában egy mosollyal az arcukon távoztak. Ám voltak személyek, akiket először láttam és két opció lett lehetséges ez által: törzsvendégek lesznek vagy egyszerűen csak betértek egyszer, mert erre hozta őket az útjuk és soha többé nem látom viszont az arcukat. A vörös hajú lánnyal eddig én nem találkoztam, nem volt ismerős az arca és ha nekem nem volt ismerős, akkor biztosan nem láttam… az arcmemóriám különlegesen jó volt, legalább ezt a képességet nem vette el tőlem a fránya vámpírlét. Nem mintha a többit nem kaptam volna vissza idővel és egy kis szenvedéssel. A lány arca nem sejtetett sok jót. Meggyötört volt, olyan, mintha segítségért kiáltott volna, ezért nehezemre esett az ezer wattos mosolyt fenntartani a sajátomon. A kedvessége nem tűnt el, de szelídebbé vált, biztos voltam benne, hogy a tudatalatti működéseim belesegítették a sokszor gyakorolt szándékot is, miszerint tényleg segíteni szerettem volna attól függetlenül, hogy nem ismertem őt. Viszont meglepődtem a szavai hallva, a szemöldökeim a homlokom közepéig csúsztak és egy pillanatnyi szájeltátás után rendezve a vonásaimat próbáltam a saját eszembe juttatni egy normális kérdést, amivel válaszolhatnék a kijelentésére. - Ige? Pontosan mire gondolsz? - Kérdeztem végül. Az ige számomra félig boszorkányként sokkal többet jelentett, mint a legtöbb átlagos embernek. Aztán realizáltam magamban, hogy az előttem ácsorgó sem egyszerű halandó, a halhatatlansággal kapott felerősödött érzékeimnek köszönhetően a későbbiekben csupán el kellett helyeznem őt a nagy faji katalógusban, mígnem rájöttem, hogy egy hozzám hasonló sétált be a kávézóba és ejtette ki a száján az ige szót. Szóval akkor nem szimbolikus értelemben keres gyógyírt a panaszaira, ahogy az egy rosszul indult reggelen bárki mástól elvárható lett volna. - Van egy érzésem, miszerint nem véletlenül ide jöttél és vetted felém az irányt. - Kiöntöttem egy csésze kávét, a lány elé raktam és eztán néztem újra rá. Kíváncsi voltam, milyen meglepetéseket tartogat, ha ennyire bátor és közvetlen módot választott a megközelítésemre.
Az ösztön hajtott továbbra is, vagy az akarat - nem tudtam volna megmondani. Olyan sokszor elbuktam az utóbbi időben, olyan sok embernek teljesítettem az alku rám eső részét, hogy képes lettem volna most feladni. Ám egy jóakaróm még ennek a lánynak a nevét a kezembe csúsztatta, hogy ha másért nem is, legalább tanácsért forduljak őhozzá. És azt hiszem pontosan ez volt az, amit akartam. Hallani, hogy nem kell feladnom, hogy nincs lehetetlen. Többet nem is vártam. Lemondtam a képességemről. A sok pofon után, már csak térdepeltem a remény küszöbén. A félelem pillérei pedig ott sorakoztak a vállamon, hogy egymás után éltessenek újabb ragyogó erővel és lendülettel, míg végül az alku másik felét teljesítő teljesen köddé vált, elmenekült, vagy csak egyszerűen lemondott arról, hogy segítsen nekem. Nem mintha bármelyiknek olyan nagy dolgot jelentett volna, egyszerűen csak jobbnak látták, ha kihasználnak engem. Megtudom érteni. Elvégre én nem jelentettem semmit nekik. Szerencsére azonban vér miattuk nem tapad a kezemhez, így a lelkiismeretem tiszta maradt. A lány nem tűnt ellenségesnek, sőt, ami azt illeti igazán szimpatikusnak tűnt. Éppen ezért kellett ébren tartanom a józanságomat, hogy véletlenül se éljem bele magam egy esetleges kudarcba, ami majd őmiatta érhet, ha kiderül, hogy sem segíteni, sem tanácsot adni nem hajlandó. Azt hiszem, akkor elhagyom a várost. Vámpírként egyébként sincs maradásom, - nem mintha boszorkányként több lenne, de a képességem imádata tartott ebben a misztikus városban, így nem marad semmim. - Hogyan kaphatná vissza egy halhatatlan a korábbi erejét? - hogy pontosíthassak. Bocsánatkérő mosollyal révedek a pulton túli lányra. Ha tanácsot ad, én már azzal is megtelítődöm, de tudnom kell valakitől, aki őszinte tud velem lenni, hogy mi a helyzet, hogy van-e rá mód, hogy létezik e megoldás. Túl sokszor hittem már hazug szavaknak, ezúttal nem fogok. Látom arcán, hogy keresi a válaszokat, de én csak állva tekintetét továbbra is mosolyogva nézem őt. Minduntalan kihúzom magam a pultnál ülve, majd elképedve fogadom az elém tolt kávét és a szavait. - Valóban nem. Válaszokat keresek és úgy érzem, hogy te megadhatod őket nekem. Tévesen látom?- sóhajtok, ahogy ujjaim átölelik a csészét és pajkosan fel-alá mászkálnak rajta, miközben én még mindig a lányra révedek válaszokat várva.
Meglepődtem, az már biztos. Azért szerettem ezt a kávézót, mert emberi értéket adott az életemnek, úgy éreztem magam, mint egy halandó, akinek dolgoznia kell a létfenntartás miatt és a mindennapi munka, emberekkel való találkozás elfeledtette velem, mennyi mindenről maradtam le a vámpírrá válásom miatt. Gyerekekről, családról, iskolai ünnepségekről, öregedésről, sütisütésekről, az unokáim kacajáról, mindenről, amivel egy normális lény számol akkor, amikor bizonyos korba ér. Nekem ezek nem adattak meg, kezdtem beletörődni és kompenzációt találni, nem hittem, hogy egy átlagos reggelen éppen egy természetfeletti kérdéssel találom szembe magam. A lány úgy szegezte nekem érdeklődésének tárgykörét, mintha teljesen természetes beszélgetésbe illő lett volna, ám az én homlokomra felszaladtak a ráncok és ösztönösen körbenéztem, nem hallotta-e valaki a kávéscsészét markoló vöröske szavait. Szerencsére nem ült mellette senki és nem olyan hangerővel beszélt, mintha hangosbemondóba kiabált volna, ám azért egy pillanatra megállt bennem az ütő. - Tényleg kérdezhetsz bármit, de azért a hangerővel vigyázz. Ez egy kávézó, nem az elvontak klubja. - Leraktam a kávéfőző kiöntőjét és magam mellé húztam a pult mögött található széket. A legtöbb vendég a reggelijét fogyasztotta és az újságot olvasta, pár percig nem igényeltek figyelmet, foglalkozhattam a lánnyal. - Miért hozzám jöttél? Ismerjük egymást? - Kérdeztem rá. Elfelejtettem volna? Nem hiszem. Felettébb jó memóriával rendelkeztem, ahhoz, hogy a világ nagy részét átkutassam egy szemét fickó után kellett a jó emlékezőképesség, egy ilyen közvetlen és szókimondó lányra pedig ezer százalék, hogy emlékeztem volna. - Megadhatom neked ezeket a válaszokat, csak bocsáss meg, nem számítottam arra, hogy a kávé mellett ezekkel is szolgálnom kell majd. Nem éppen szokványos, amit kérsz tőlem. - Vallottam be. Miért lett volna értelme azt mondani, hogy fogalmam sincs, mit akar és nekem ne játssza a bolondot, ne zagyváljon halhatatlanról és korábbi erőről. Érezhette, hogy mi vagyok, ahogy én is éreztem rajta. - Neked van szükséged segítségre?
Kezdőlap
