gabriella & ignotus

i need members of my family

Hét évtized. Egy gödörben. Lenn, a tó fenekén. Víz a tüdőben. Fulladás. Újra és újra. Nincs béke, nincs halál, örök kárhozat. Semmi esély, semmi mágia. Hol van Isten? Hol van Ő, aki egykoron felemelt, esélyt adott a kezembe, hogy Isten legyek a magam birodalmában, s ezt a birodalmat kiterjesszem? Hol volt Isten, mikor a boszorkányok elátoztak bennünket, s örök időkig arra ítéltek, hogy éljünk erőtlenül, büntetve, bezárva? Hol van az én Istenem?!

Ez egy teljesen új világ. Mikor kiszabadultam, csupán három fiatal lány vett körül. Boszorkányok voltak mind, akik olvastak a legendánkról. S tudták, hol van a szent nyughelyem. Lenn, a nagy tó mélyén... nehezemre esett elolvasni a feliratokat. Mikor azt kérdeztem, hol vagyok, rémülten csak annyit feleltek, hogy Amerikában. Mystic Fallsban. Iden szavak. Mi ez a komédia? Mik ezek a moden ruhadarabok? Engem csupán pár majd' ezer éves gönc fedett el. Harag gyúlt bennem, mikor megpillantottam őket. Megijedtek tőlem. De nem volt sok idejük megélni a pillanatot; az első adandó alkalommal vetettem véget életüknek. Boszorkányok. Azon boszorkányok leszármazottai, kik elbántak velünk. Én most velük fogok elbánni a gyermekeimmel. Velük. Mindenkivel. A feladatuk behódolni. Előttünk. A boszorkák azt hitték, megakadályozhatnak. De csak késleltethették a megállíthatatlant.
Jó ideje ott ültem annál az asztalnál a nyugodt kis helyiségben. Nem vártam senkit, nem bámult senki, habár talán nem lepődtem volna meg rajta. Már pár napja életben voltam, de még mindig úgy éreztem, nem találtam meg a tökéletes szerelést magamnak. Nehezemre esett berendezkedni, felöltözni ebbe a modern korba. És ezalatt a pár nap alatt már azt is tudtam, hogy akinek kell, már tudja, hogy életben vagyok. Nem felejtettek még el teljesen azok a boszorkányok, és ha ők már nem is, de utódaik életben vannak. Én pedig örömmel fogom őket kizsigerelni egyenként, fellógatva őket azokra a magas, világító oszlopokra, ha már a modern kor magával hozta azokat is.
Belekortyoltam a gőzölgő koffeinbe, majd miután letettem a csészét keltette fel érdeklődésemet egy lány, aki éppen csak belépett az ajtón.

It's not about you or me, it's about us

artemisia & hannah

A béke kezdett valami megfoghatatlan, láthatatlan dologgá válni. Az örökös csatározás, az éledező indulatok farkasok és vámpírok között egyre inkább hűtötte a levegőt. A boszorkányok is érezték. Mindenki érezhette, aki csak egy kicsit is, de tudta, mi zajlik körülötte. Megannyiszor bántam már meg, hogy elindultam haza... hogy visszatértem a szülővárosomba. Nem akartam olyan Charpentier testvér lenni, aki nem áll ki a nővére mellett. Arra ott voltak a szüleink, akik szinte rögtön kihátráltak a történetből, amint látták azokat a bizonyos viharfelhőket. Gyávák voltak. És valahol mélyen tudtam, és örülnöm kellett annak, hogy a gyávaság nem örökletes. Faye minden egyes alkalommal rácáfolt arra, hogy attól a két embertől származik. Nyomát sem láttam nála félelemnek, gyávaságnak... talán félt. Úgy, ahogyan én. De éve óta tudta, hogy vezetőként el kell engednie ezeket az érzéseket. Nem adhatta jelét. Én pedig próbáltam róla példát venni, holott minden sejtem harcolt az ellen, hogy ebben részt kelljen vennem. Utáltam a felesleges vérontást, a kioltott életet, csak mert néhány makacs öszvér nem képes megegyezni egymással. És hallottam történeteket városokról, ahol minden működik... megférnek egymás mellett vámpírok és farkasok. Miért kell az itteni vámpíroknak elnyomnia azt, ami a természetből való? A farkasok és boszorkányok már akkor itt éltek, mikor vámpírokat még csak hírből sem ismert a történelem.
Lehúztam egy pohár italt, majd körülnéztem. Lucast tegnap este már elintéztem, habár nem sikerült rávennem arra, hogy vallja be legalább nekem azt, hogy mi a francot akar csinálni. Mert ha a döntő pillanatban Marcel oldalán fog állni... az élete veszélyben lesz. Magára vállalta a falkája vezetését, így ő lesz elsősorban célkeresztben, ha az árulók vérét akarják majd. Én pedig tudtam, hogy ez csak egy előadás. Sosem mondta ki, de... tudtam, egyszerűen éreztem, hogy amit csinál, az nem valóság, csak egy jól megrendezett színház.
Hallottam egy boszorkányról, aki szintúgy örömét lelte volna abban, ha a vámpírok eltűnnek a városból. Intézkednem kellett arórl, hogy ne alakuljon ki egy újabb leszakadó ág. Elég véres lesz maga a farkasok és vámpírok küzdelme, nem még ha a boszorkányok is saját tábort toboroznak, és beszállnak... még ha tudtam is, hogy haragjuk nagyjából mindkét faj ellen jogos. De nem mi nyomjuk el őket.
Utánajártam, hogy szokott megfordulni az a nő. Azon kívül, hogy olyan helyeken, ahol a vámpírok még nem korlátozták a boszorkányok és farkasok mászkálását. Ez a bisztró kívül esett a városon, a mocsárhoz közelebb volt, mint a francia negyedhez. Én pedig... csak bíztam benne, hogy itt lesz ma este is.

It's not about you or me, it's about us

artemisia & hannah

Sose rajongtam más fajokért, mindig is úgy gondoltam, hogy a boszorkányok a legősibb, legeredetibb faj. Én se voltam annyira vénséges, de attól még nem rajongtam csak úgy másokért. A vérszívókat meg még inkább nem szerettem. Kissé talán különc is voltam, olyan, akinek nincs minden rendben az elméjében, nevezzük amolyan tudathasadásnak, vagy minek. Nem szoktam túlzottan magammal beszélgetni, vagy legalábbis nem olyan értelemben, de azért nem kell félteni ilyen téren se, ahogyan az se meglepő, hogy képes vagyok teljesen másképpen reagálni dolgokra egyik pillanatról a másikra, mintha nem is ugyanaz az ember lennék. Ezek nem olyan hangulatingadozásos dolgok, ez másabb volt, de azért azt se állítanám, hogy több én volt belőlem. Inkább csak változatos voltam. Láttam olyan dolgokat, amiket esetleg mások nem vesznek észre.
Könnyedén hagytam el a várost, hogy kissé csendesebb helyen töltsem el megint az időmet, hiszen régebben is volt közöm a hasonló kocsmákhoz, igaz, akkoriban még nem voltak ennyire puccosak, mint most. Az alkohol meg csodákra képes, hiszen még a meglévő határainkat is képes elmosni és olyanra rávenni, amit amúgy ne tennénk meg. Untam már ezt a vámpír mizériát, ami a városban ment, de egyedül nem fogok hadviselést folytatni, az annyira nem egy őrült elmére vallott volna. Jó, igaz, attól függ, hogy milyen értelemben beszélünk őrültről, de mindegy is ez most. Én szerettem irányítani az embereket, bogarat ültetni a fülükbe, ahogyan egy remek sakkozó irányítja a bábuit, én úgy irányítottam azokat, akiket akartam.
Az ajtó könnyedén nyílik ki, sietve lépek be, mire több szempár is rám szegődik, de ez sose zavart. Elmosolyodtam és úgy tettem, ahogyan egy átlagos italra vágyó nő. Természetesen volt már itt őrületes dolgokban részem. Lassan pillantottam oldalra, ahol egy barna hajú lányon állapodott meg a pillantásom, majd végül a megszokott helyemre tévedtem és hamarosan az ital is landolt előttem, hiszen már tudták mit akarok. Sietve firkantottam egy üzenetet az egyik szalvétára, majd meghagytam idővel, hogy adják oda a lánynak, hiszen biztos voltam abban, hogy okkal van itt és nem véletlenül bámul néha. Az üzenet egyszerű volt, mondhatni felhívó keringőre, hogy végre ide is jön és elmondja mit szeretne, vagy inkább még tovább játsszuk ezt az egészet. Legalábbis a lényege ez volt, kicsit másképpen fogalmazva, vagyis tálalva.

It's not about you or me, it's about us

artemisia & hannah

Megpillantottam őt. Ahogy az ajtó kinyílt, szinte biztossá vált, hogy ő az, akit keresek. Megérzés csupán, de még sosem tévedtem ilyesmiben. Megtanultam a leckét az élettől. Soha ne bízzunk a szép szavakban. Megittam a levét annak, ami az átváltozásom körül történt, azóta pedig mindenemet kihegyeztem. Vettem a jeleket, és ugyan az egész lényem egy szelíd köntösbe bújtatott, naívnak tűnő kislány volt, tudtam, mit csinálok. Ha nem így lett volna, nem engedtem volna Lucast olyan közel magamhoz. Nem vertem volna át a nővéremet ilyen alattomos módon... szüksége van rám. És éppen ezért vagyok itt. Közben próbáltam vigyázni magamra, hisz tudtam, Faye magára venné, ha valami történne velem, miközben segíteni próbálok. A családunkból már csak mi maradtunk egymásnak. Megérdemelte, hogy végre megkapja a jussát azért, amiért küzdött. Le kellett győznie Marcelt. Véget kell vetni a vámpír uralmának. Még akkor is, ha annak a ficsúrnak jelenleg talán több védelmi bástyája is lett. A Mikaelson testvérek erősek, dominánsak. De nem legyőzhetetlenek. Elűzhetőek. Csak... a gyenge pontjukat kell megtalálni, még akkor is, ha emiatt tiltott utakon kell járnom Faye tudta nélkül.
A nő nagyjából úgy nézett ki, ahogyan elképzeltem. Boszorkány volt, ez sütött róla. Dominanciája szinte rögvest átitatta a levegőt. Az ereje hatása alá kerültem, mintha az oxigénnel magamba szippanthattam volna. Olyan volt, amilyen én soha nem leszek. Tekintélyt parancsoló.
Egy ideig kortyolgattam az italt. Néha felé néztem, megbizonyosodtam arról, hogy még mindig itt van, de valamiért az előre eltervezett menetrendemben nem szerepelt az, hogy mégis hogyan kellene kezdeményeznem. Addig jutottam, hogy megtalálom őt.
Ezt a dilemmát végül ő oldotta meg azzal, hogy egy papírfecnin üzent. Kíváncsian, ennek ellenére lassan hajtottam szét a lapot, nem mintha bármi rejtélyt takarhatott volna. Nyilván rájött, hogy nem véletlenül tértem be ide. A helyet elég egyértelműen a boszorkányok uralták, farkasok nem gyakran térhettek be. Nem játszottam az idővel. Abból mostanság kevés volt.
Hát felálltam, nem törődtem az italommal, és átsétáltam, hogy hamarosan már vele szemben üljek. - Ön az, ugye? Miss de Dreux-Subois? - kérdeztem eléggé halkan, nem mintha bármitől tartottam volna, inkább hozzászoktam, hogy én vagyok a csendestárs. Mindig halkan beszéltem. Bár lehet, hogy házas. Akkor a Miss megszólítás nem volt túl helyénvaló.

It's not about you or me, it's about us

maybelle & hannah

Sokak vélhetően úgy gondolják, hogy magamnak való vagyok, vagy talán azt, hogy jobb messzire elkerülni engem. Nos, talán mind a kettő, de legfőképpen vélhetően az utolsó igaz rám. Régóta éltem már ahhoz, hogy egész jól birtokoljam már azt az erőt, amivel a természet megáldott és sose voltam rest másokat a máglyára küldeni magam helyett, amikor abban a korban éltünk. Élveztem az életet, de ha megéreztem azt, hogy valaki ártani akar nekem, akkor a rémálmait csalogattam elő legtöbb esetben és addig szórakoztam az elméjükkel, amíg bele nem rokkantak véglegesen. Talán emiatt is hallottam azokat a bizonyos hangokat a fejemben néha, mert talán én is velük együtt őrültem meg bizonyos szintig, de legtöbb esetben egész jól uraltam az elmém józanságát, ha pedig nem így volt, akkor pedig jelét nem adtam annak, hogy valójában kissé agyilag hasat személy lennék. Megtanultam már lavírozni, az emberek pedig inkább hangulat ingadozásnak gondolták az ilyen hirtelen való változásaimat, s ennyi idősen tovább nem is akartak kutatni, ez volt vélhetően az ő szerencséjük.
Nem értettem, hogy mit akarhat tőlem ez a kisfarkas, de sose voltam olyan, aki ne hallgatna meg mindenkit, legfeljebb, ha az időmet rabolja, vagy éppen életemre akar törni, akkor megkeserüli azt, de ő eléggé ártatlannak tűnt. Így kíváncsian vártam arra, hogy mikor is ajándékoz meg a jelenlétével, s mivel nem szokásom órákig várni, így egy idő után én üzentem, miközben a poharam tartalmát szép lassan elfogyasztottam. Amikor helyet foglal csak úgy magától, akkor kicsit feljebb szalad a szemöldököm, hiszen bármennyire is sietünk, vagy éppen meghívást kapunk, attól még illik megkérdezni, hogy helyet foglalhatunk-e.  Lehet, hogy kissé régimódi voltam, de attól még ezt az alapvető illemet illene ismerni is.
- Attól függ, hogy kikérdezi. – billentettem oldalra a fejemet, majd egy kusza tincset tekertem szórakozottan az ujjaim köré. – Ha ennyire otthonosan érzed magad, akkor vélhetően az italodat is hozhattad volna magaddal. – majd a következő pillanatban már egy pincér tette le a lány elé az italt, miközben burkoltan céloztam az illemre is. Ha megtudtam a nevét, akkor úgy szólítottam meg, ha nem, akkor csak könnyedén szólaltam meg. – Miben segíthetek, vélhetően nem felszedni akarsz, hanem másról lenne szó. – a legtöbb arcrezdülést vagy pillantást már ismertem, hiszen ennyi év alatt azért hozzá lehet szokni az emberek reakcióihoz, hogy mi miről árulkodik. Másrészt meg kíváncsi voltam, hogy mi szél fújta őt ebbe a bárba, hozzám…


Akkor a megbeszéltek alapján érkeznék.

It's not about you or me, it's about us

maybelle & hannah

- Ó, igen - bámultam az italom felé. Erről tényleg megfeledkeztem, de volt rá okom. Nem is sejthettem előre, hogy milyen fogadtatásban lesz részem. Féltem attól, hogy esetleg elutasítja majd ezt a kis beszélgetést, hisz minden joga meglett volna hozzá. Nem foghattam csak magamat, hogy beszélgessek vele, mert én... úgy éreztem, hogy szükségem van rá. Nekünk kellett egy boszorkány segítsége, és talán nem így kellett volna viszonyulnom az egészhez, de a felfokozott helyzetben meg kellett találni a legjobbakat. És úgy tűnt, hogy a híre már megelőzte. Erős volt, méghozzá boszorkányként. Nekem pedig... meg kellett volna beszélnem Faye-jel. Nem jöhettem volna ide szó nélkül. De már Lucas kapcsán is tilosban jártam. Féltem, rettegtem attól, hogy valamelyikük kiszagolja majd a hűtlenségem jellegzetes illatát. Faye túlzottan is ismert. A boszorkányok pedig tele voltak meglepetősekkel. De... nem is volt ez teljes hűtlenség. Csak bízom valakiben, aki azt ígérte, hogy nem fog nekünk ártani, és hogy oka van Marcel oldalán állni. Nekem bíznom kell benne. Hinnem abban, hogy... tényleg igazat mondott, és nemcsak kihasznált minden létező formában. Nem vallana rá. De annyira azért nem is ismertem. Ki tudja, mi mindenre képes, csak azért, hogy valaki elaltassa az ellenségei bizalmatlanságát.
Végül csak a fenekemre kerültem, arcomra a zavar jelei ültek ki, majd egy hajtincset rögtön a fülem mögé söpörtem. - A nevem Hannah. Hannah Charpentier. Talán... hallott már a nővéremről, Faye-ről - köszörültem meg a torkomat. Róla nehéz lenne nem tudomást venni, évek óta a farkasfalkájának kiemelkedő vezetője, és azt hiszem, ha rajta múlott volna, már régóta más időket élnénk... de akadályozó tényezők mindig voltak és mindig is lesznek.
Megráztam a fejem. Ez ösztönös mozdulat volt. Vicces gondolat, hogy felszedni jöttem ide, és ha normál körülmények között találkozunk, talán még nevettem is volna, de ez az egész... szóval ennek most másról kell szólnia. - Maga félig boszorkány. És biztosan ismeri a városban élő farkasok helyzetét. A boszorkányok hasonló elnyomás alatt élnek. A vámpírok... túl sok hatalmat követeltek maguknak - bukott ki belőlem az őszinte gondolatmenet. Minek köntörfalaztam volna? Az elején leszűrte volna, hogy nem arról beszélek, amiről kellene. - Vannak olyanok, akik változtatni akarnak. Ehhez pedig... minden szövetséges jól jön.

It's not about you or me, it's about us

maybelle & hannah

Nem lettem Teréz anya az elmúlt évek alatt se, ahogyan a kedvességet legtöbb esetben mindig lepleztem. Az alvilágban nincs olyan, hogy kedvesség vagy szeretet, ott inkább ármány, halál, cselszövés és a hasonló többi dolog létezik csak. Olyan dolgok, amiket a filmek nézői vagy éppen a dohos könyvek kedvelői jól ismerhetnek. Nem értette, hogy mit akarhat ez a farkas tőlem, de egy üzletre sose mondtam volna nemet. Még akkor is, ha nem sok időm volt arra, hogy visszatérjek a földi pokolba, a sötétségbe, ahova néha talán még a nap is félve kúszik be. Nem az zavart legfőképpen, hogy a testem nagyobbik részét ősi jelek, írások borították, hiszen mindegyiknek volt valami jelentése, mindegyiket ősi tekercsekben meglelhető volt. Na jó, nem mindegyik, de sok érdekes varázslatra bukkantam általa, de a kín, amit el kellett viselnem… Nem éppen volt leányálom. Hiába élek ennyi ideje, hiába vagyok vámpír is, egyszerűen volt olyan, amikor még én is elveszítettem az eszméletemet a fájdalomnak köszönhetően, amikor a bőrömbe égette a sors eme jegyeket. Minél több keletkezett, annál inkább fájt. Az első még csak csípet, a legutóbbi meg olyan volt, mintha valami fura kínzókamrába keveredtem volna, de ezt a titkot sose állt szándékomban megosztani senkivel se, hiszen ha legközelebb is összeesek, akkor védtelen leszek és az senki számára nem lenne jó.
Kíváncsian fürkésztem őt, majd amikor bemutatkozott, akkor csak először bólintottam és vártam a folytatást. – Igen, hallottam már róla. Bizonyos farkasok vezetője. – szólaltam meg alig hallhatóan, talán kicsit kimértem, de nem állt szándékomban elárulni azt, hogy valójában szinte mindent tudok. Akik az árnyak világában élnek, azok sok mindent hallanak és látnak, még ha nem is a saját szemük által. Az ujjaimat összefontam magam előtt, miután a tincset elengedtem és úgy vártam a folytatást. Vajon tudja, hogy ki ül vele szemben, vagy csak hallott valamit és emiatt keresett meg? Hmm, ki tudja. Tetszett a lány bátorsága, ahogyan az is, hogy nem köntörfalazik, viszont kicsit talán óvatlannak is gondoltam emiatt. – Pontosan tudom, hogy mi zajlik a felszínen, de miért jössz pont egy olyanhoz, aki inkább az árnyak világában él, vagy nem tudod, hogy ki vagyok pontosan? – kérdeztem meg kíváncsian, majd kortyoltam egyet az italomból. – Másrészt nem félsz, hogy olyan hallja meg, akinek nem kellene? – nem volt kötözködés a hangomban, inkább csak kíváncsiság. – Ha jól értem háborúra készültök és szeretnéd, ha segítenék, vagy tévednék? S mi lesz akkor, ha esetleg elbuktok? Akkor mi lesz a sok ártatlannal, akkor milyen lesz a sorsuk? – pillantottam rá kérdőn, hiszen ha buknak, akkor még jobban szorulhat a húrok.