Éppen az italomat ízlelgettem, mikor váratlanul egy kar érintette meg a kezemet. Döbbenten fordultam az irányába, majd húzódtam hátrafelé, eltávolítva a karomat kezének érintésétől. Boszorkány féle.. Tekintetemet akaratlanul is végigjárattam az arcán, tüzetesen megfigyelve a vonásait, amiből csak úgy csöpögött az arrogancia. Hirtelenjében nem tudtam, mit is mondhatnék a szavaira. Az érintése olyan furcsán hatott rám, mintha elszívott volna valamit.. az erőmet, vagy hasonló. Rengeteg fajról olvastam, hallottam és mesélt a nővérem még gyerekkoromban titokban. Ő is egyike lehet azoknak. Hogy is hívták azokat, akik el tudják szívni mások erejét? Van egyáltalán külön megnevezésük? - Én torzszülött? Inkább téged neveznélek annak - vágtam vissza pimaszul a megjegyzésére. Engem senki sem hívhat így, azt nem tolerálom! - Mit képzelsz magadról, hogy csak úgy engedély nélkül elszívod az erőmet? - Emelem meg szépen ívelt szemöldökeimet megbánás nélkül az orra alá dörgölve a tettét. - Egy kérdés is megtette volna, ha már annyira égsz a vágytól, hogy megtudd, melyik fajt képviselem! A dühöm pillanatokon belül el is párolgott, amikor meghallottam, amit kiejtett a száján. Szabadnak lenni.. Mégis hol volt, valami börtönben? Természetfeletti börtönben, maximum, vagy legalábbis olyan helyen, ahol nem voltak boszik a közelben. Egy átlagos börtönben nem hiszem, hogy bent tudták volna tartani. Vagy.. lehet, hogy másként értette az újra szabad vagyokat, mondjuk nehezen nézném ki belőle, hogy most vált volna el.. - Érdekes. - Mondom inkább magamnak, mint neki, közben továbbra is az előbbi szavain töprengek. - Kai.. - Emésztgetem a nevét, miközben azon morfondírozok, hogy miből is származhat. - Én Belle vagyok.
Jóízűen felnevetek a felháborodásán, közben hátra dőlök a helyemen, ezzel kicsit eltávolodva tőle, megadva neki a hőn áhított személyes szférát. Amit akartam, már egyébként is megtettem. A reakciója azonban nagyon szórakoztató, a szemeim ravasz csillogása is arról árulkodik, hogy maximálisan élvezem a helyzetet. - Annak nevezel, aminek csak szeretnél, aranyom - jelentem ki egy határozott bólintással. Engem ugyan nem sért meg vele, ha torzszülöttnek szólít. Ezek a dolgok nemes egyszerűséggel leperegnek rólam. Nevezzen szörnyetegnek, pszichopatának, vagy bármi másnak, én legalább tisztában vagyok vele, hogy mi vagyok, és el is fogadom ezt. Egyébként is ki mondta, hogy őrültnek lenni rossz dolog? Nem szenvedek elmebajban, minden percét élvezem. - Szíves elnézésedet kérem. Mint mondtam, egy kicsit elszoktam a társasági élettől - emelem mindkét karomat védekezőn a magasba, a gesztusaim azt sugallják, hogy a szavaim őszinték, a szemeimben azonban egy cseppnyi megbánás sincs, ugyanolyan ravaszul csillognak, ajkaimon félig gúnyos, félig játékos mosoly. - Belle... - ismétlem utána a nevét, és közben végigmérem őt. - Illik hozzád - jegyzem meg egy félmosollyal a szó olasz értelmére utalva. Elismerem, bókolás terén is berozsdásodtam egy kicsit. Na nem mintha annyira erőlködnék. - És mondd csak, Belle, mi a történeted? Hogy lehetsz te vámpír és boszorkány is egyszerre? - dőlök egy kicsit előrébb, ismét súrolva azt a bizonyos privát szférát, és anélkül, hogy egy árnyalatnyit is elhúzódnék, a számba dobok egy újabb darab mogyorót, és jóízűen elropogtatom.
Szavaim leperegtek róla, sőt mi több, rendesen kinevetett engem. Az a.. nem, nem szabad ingerültté válnom, hiszen pontosan az a célja. Nem adhatom meg neki, azt az örömöt. Bocsánatkérése újfent meglepett engem. Így ahelyett, hogy ismét leordítanám a fejét felháborodásomban, inkább vettem egy mély lélegzetet és a kíváncsiságomnak adtam hangot. - Igen, azt már említetted. Puszta kíváncsiságból.. nézd el a természetemnek, de tudnom kell.. mit is értettél pontosan az előbb a kiszabadulásod alatt? - Valószínüleg nem fog rá egykönnyen válaszolni, de akkor is meg kellett kérdeznem. - Oh, te tudsz olaszul? - Formálok nagy O betűt az ajkaimmal tettetett meglepődéssel. - Ez furcsa. Pedig olyannak néztelek, aki csak a saját anyanyelvén képes megértetni magát, de még azon a nyelven sem rendesen. - Folytatom egy csípős megjegyzéssel, majd akaratlanul is megjelenik egy gúnyos mosoly az arcomon. Ezek után a történetemről érdeklődött.. hm, van egy ötletem. Talán beválhat. - Egyszerűen - foglalom össze röviden és tömören a lényeget. - Ha tudni szeretnéd a bővitett verziót, neked is meg kell osztanod velem a tiédet! - kötöm az ebet a karóhoz, jelképesen. - Van egy olyan érzésem, hogy nem szívesen beszélnél róla akárkinek. Na, mit szólsz? Nem tudom, meddig voltál elzárva, de az ilyesmit manapság alkunak szokták nevezni. Valamit valamiért. Szerintem így fair. - Nézek rá ártatlanul mosolyogva. Ha öntelt lennék, biztos lennék benne, hogy sikerem lesz, mondván, hogy a mosolyomnak nem lehet ellenállni.. de nem vagyok az.
Látom rajta, hogy kezdi elveszíteni a fonalat velem kapcsolatban. Helyes, nagyon helyes. Mindig szórakoztató azt figyelni, ahogy összezavarom az embereket, és a gondolataik szinte kivetülnek az arcukra. Mit miért teszek vagy mondok, mit várhatnak tőlem? Vajon miért vagyok bunkó, aztán kérek elnézést, s közben maradok továbbra is fölényes? Pedig a válasz annyira egyszerű. Talán maga is rájön majd... - Nincs semmi baj a kíváncsisággal - vonom meg a vállamat. - És neked legalább amiatt sem kell aggódnod, hogy hamar megöregszel, nem igaz? - nevetek fel röviden. Hát igen, a vámpírságnak is megvannak az előnyei. Bár a ravaszabb boszorkányok is el tudnak érni hasonló hatást magukon. És vannak egyéb megoldások is arra, hogy valaki negyven éves korára úgy nézzen ki, mint én. A kérdését pedig szándékosan megkerültem. Nem arról van szó, hogy titkolózni akarnék. Igazából szomorú, hogy még nem jött rá, mennyire nem érdekel mások véleménye. Azt azonban nagyon is érdekes figyelni, hogy mennyire kíváncsivá teszem, és hogy meddig menne el, hogy néhány választ kicsikarjon tőlem. - Bizony, ismerek néhány nyelvet. Volt időm nyelveket tanulni, az elmúlt években - bólogatok két újabb mogyorószem között szórakozottan. Ki nem találná, mi mindent meg nem tanulhat az ember, ha két évtizedre bezárják egy párhuzamos univerzumba egyedül. A gyenge próbálkozását azonban, mellyel valószínűleg megsérteni próbált, ismét könnyedén lerázom magamról. Ismerek néhány módszert, hogy megértessem magam, ha azt akarom. - Húsz év. Annyit töltöttem a pokolban - adok választ végül a kérdéseire, megkönyörülve rajta. - Egy személyesen az én számomra készített másvilágban. És mielőtt faggatni kezdenél, hogy hogyan kerültem oda... - közelebb hajolok, mintha a titkot szeretném megosztani vele. - Rajtad a sor - suttogom. - Mesélj szépen nekem valamit - noszogatom már hangosabban, majd teljesen felé pördülök a székemen, és a pultra könyökölök.
Ah, annyira utálom a hozzá hasonló pöffeszkedő alakokat, akik azt hiszik magukról, hogy belőlük áll az egész világ. Legszívesebben a nyaki ütőerére vetném magam és addig szívnám azt az ínycsiklandóan finom, meleg vérét, amíg ez az idegesítő szomjúság el nem múlik a torkomban. Megérdemelné, hogy azt tegyem vele! Ki tudja, lehet, hogy a világnak is szívességet tennék azza, ha szárazra szívnám a testét. Mély levegő és folytsd el a szomjadat! Bíztattam magamat, még mielőtt válaszoltam volna a szavaira. - Nem, valóban nem kell aggódnom az öregedés miatt! - Mosolyodom rá minden megerőltetés nélkül, pimaszul. - Mondd, kinéznéd belőlem, hogy valójában 73 éves vagyok? - Teszem fel a nagy kérdést, egy kacsintás kíséretében. Akármennyire is utálom a vámpírlétet, ez az egy az előnyömre válik. Akár tetszik akár nem, 1956 óta 16 éves vagyok és míg a világ az is maradok. Azt, hogy mennyi ideje volt nyelveket tanulni, mindössze két szóval nyugtáztam. - Yo también! Me encanta este idioma! - Beszélek a tőlem telhető legkomolyabban, de egy idő után akaratlanul is elmosolyodom. Aztán végre eljött az a pillanat is, mikor megosztja velem azt a nagy titkát. Vagyis.. az elejét, mint kiderült. Személyes pokol.. 20 évig.. mi a fenét követhetett el, amiért oda száműzték? Akarom én azt egyáltalán tudni? Látva, ahogy felém fordul és arra vár, hogy az információért cserébe én is megosszak vele egyet s mást, hirtelen felnevettem. - És ha az engem nem érdekel, hogyan kerültél oda? - Emelem meg szépen ívelt szemöldökeimet ravaszul. - Ki tudja, mit követtél el.. hány embert öltél meg vagy csak tervezted őket megölni. Vámpírlét ide vagy oda, a gyomrom sosem bírta a véres részleteket - természetesen, hazudtam, de ezt ő nem kell tudja. - Mi az, nem erre a válaszra számítottál? - Kérdezem, megjátszott aggodalommal.
Ó istenem! Ez az állandó kis flegmaság a beszédjében annyira szórakoztató. És vicces, határozottan vicces, hogy azt hiszi, ez bármilyen hatással lesz rám. Pedig már észrevette volna, mennyire hidegen hagy bármiféle ellenségesnek szánt megnyilvánulás másoktól, viszont ami ezeket a rosszalló reakciókat illeti, egyszerűen le vagyok nyűgözve. Hát nem izgalmas, hogy negyed órás beszélgetés során már sikerült magamra haragítanom? Az emberek olyan kicsinyesek tudnak lenni. - Hetvenhárom? - hajolok kicsit közelebb, és megvizsgálom az arcát. - A szemeid alapján legalább kétszer ennyinek tippeltelek volna - ugratom, csak mert képtelen vagyok szó nélkül hagyni a dolgot. Ha már lúd, legyen kövér. Lássuk, mennyi idő kell, hogy úgy igazán magamra haragítsam. - Persze, a spanyol érdekes nyelv, de a latin sokkal jobb - vigyorodom el, majd hirtelen megfogom a kezét. - Phasmatos Tribum, Exum Sue, Redem Su Pas Quo - suttogom el a szavakat, melynek hatására az erőnk rövid időre összekapcsolódik, és megérezhetem a hatalma mértékét, ahogy ő is az enyémet. Kíváncsi voltam, mire képes, mi ad számára ennyi magabiztosságot. Végül elnevetem magam, és elengedem. Bennem mostanra száz utazó ereje egyesül, miután a varázslatukat, melyek egy egész várost beborítottak, begyűjtöttem. Az a sok erő pedig most szinte zubog bennem arra várva, hogy végre használjam. Ennek a kis hölgynek esélye sem lenne ellenem, de igazából nem akarok ártani neki. Ha látványos károkat okoznék minden felé, amerre járok, oda lenne a meglepetés, amivel Jo számára készülök. - Talán jobb is, hogy nem akarod tudni. Igazad van, nem mindenki gyomra bírja a véres dolgokat - biggyesztem le az alsó ajkam, mintha tényleg sajnálkoznék, de igazából teljesen hidegen hagy, hogy érdekli-e a történetem, vagy sem. Engem ő már nem érdekel. Kidobok a pultra némi pénzt az elfogyasztott italért, majd lecsusszanok a bárszékről. - Nem az a fontos, hogy mire számítottam. Inkább az, hogy én mire készülök. Tudod... a hozzám hasonló pszichopaták kiszámíthatatlanok - kacsintok rá, majd kisétálok az épületből, magam mögött hagyva a lányt. Ahh, úgy csinálnék valami izgalmasat már végre! Remélem, ez a modern világ tartogat számomra ennél érdekesebb meglepetéseket is...
Kötelesség. Egy olyan szó, amelyet eddig még nemigen használtam. Talán azért, mert előző életem során annyira nem érdekelt senki, hogy kötelességnek érezzek egy-két dolgot megtenni, véghez vinni. Vagy törődni valakivel. Az érzések mások. Az megint egy teljesen sajátos megközelítés, hogy.. a szerelem nem egyenlő kötelességekkel. Legalábbis ha valaki jól akarja csinálni. - Nincsenek kötelességeid engem illetően. - jegyeztem meg miközben ismét szemügyre vettem szinte világító szemeit. A szem a lélek tükre, de ő valamiért egyáltalán nem bizonyította ezt a mondást. Semmit nem tudtam megállapítani. Csupán amennyit tudtam róla. - Semmit nem kell kötelességből tenned értem. Csak azt, amit... önszántadból teszel. Nem akarok alamizsnát. - nyeltem határozottan, majd egy bizakodó mosolyt villantottam. Az, hogy eddig tudtam, nincs könnyedség az életében, talán segített, hogy ne lepődjek meg annyira azok után, amit hallottam. Boszorkányok...bonyolultak. Eléggé azok, s ezt nem tudták kinőni az elmúlt évszázadok alatt sem ezek szerint. Nem lehet rajtuk könnyedén kiigazodni, mindig tele vannak titkokkal... de úgy éreztem, hogy ha Serah elmondja nekem ezeket a dolgokat, akkor kettőnk között némiképpen van egy kicsi bizalmi viszony.. azt hiszem legalábbis. Szeretném, ha így lenne.. de ki tudja, hogy mi válik trükké, és mi a teljes igazság. - Az a feladatod, hogy... elpusztítsd azt a vámpírt? - kérdeztem aztán. Nem is tudom, hogy miféle magyarázatra számította. Nyilvánvalóan ez az egyetlen épkézláb gondolat. Azt hiszem legalábbis. Túl modern ez a mai kor ahhoz, hogy mindenen ki tudjak igazodni.
Büszke, mint olyan sokan. Én nem is tudom néha úgy érzem, hogy valahol... vagy inkább valamikor régen már elhagytam a büszkeségemet és nem is biztos, hogy valaha megtalálom még, vagy hogy meg akarom-e egyáltalán. A büszkeség az embereknek csak egy hibája, hiába hiszik, hogy előny. Sok mindent nem teszünk meg miatta, vagy nem engedünk. Büszke voltam egyszer régen, amikor csak úgy hagytam, hogy Oliver elmenjen. Büszke voltam és nem akartam kimutatni a fájdalmat, amit ezzel okozott, inkább úgy tettem, mintha egyáltalán nem érdekelne, és így sokkal nehezebb volt, pedig... utána mehettem volna. Kiélhettem volna rajta a haragomat, vagy szimplán kérdőre vonhattam volna, akkor talán a nagymamám sem követi el ezt az égbekiáltó hibát, de... én is valaha büszke voltam, ami majd idővel talán Alec is rájön, hogy hatalmas hiba. - Akkor rosszul fogalmaztam, szeretnék segíteni neked, önszántadból, mert egyedül nehezebben boldogulnál. - javítom ki magam, ha neki így jobb. Valahol tényleg úgy érzem, hogy meg kell ezt tennem, hogy ennyivel igenis tartozom neki, de ha számára gondot jelent az, hogy ezt nyíltan kimondom, akkor egyszerűen csak nem teszem és kész, ez sem olyan nehéz, tudok én mást mondani, mint amit gondolok, ez már jó ideje nem esik nehezemre, és most még jó ügyet is szolgálok vele. Azzal talán magamat is meglepem, hogy ilyen nyíltan elmondom neki azt, hogy mit is a gondom, vagyis... nem is biztos, hogy ezt gondként kell említeni. Inkább csak, hogy mi is az, amit tennem kell, vagy mi is az, ami a feladatom? Ahogy ő fogalmaz... feladat, de nem tudom, hogy ez jó szó-e jelen esetben. Inkább mondanám életcélnak, és még akkor sem helyes, hiszen pont az a legnagyobb gondom, hogy nem tudok végezni vele, nem tudom megölni, pedig talán ez lenne a megoldás, mert annyi biztos, hogy én már nem akarom ezt, nem akarok a végtelenségig élni és szenvedni. Békét akarok, nyugodt életet... öregkort... ez olyan nagy kérés lenne? - Talán, de én magam sem tudom. Nem tudom, hogy mi a kiskapu és főként... nem tudom, hogy képes vagyok-e rá. Te meg tudnál ölni valakit, akit... valaha régen szerettél, csak mert úgy hiszed megérdemli? - és ő talán érezhet így velem kapcsolatban is, hiszen gyűlölhetne mégis itt beszélget velem és nem tudja, hogy igenis tettem már rossz dolgokat is életem során. Hosszú idő alatt nagyon is volt rá példa, hogy hibáztam... nagyokat, kisebbeket, de hibáztam, bár Oliver más. Ő szándékosan teszi ezeket, szimplán rosszindulatból, gonoszságból, szórakozásból, egyik se jobb a másiknál. - De ez végképp nem a te gondod Alec, így is épp elég bajod van, fel kell építened az életedet egy új világban. - nem velem kellene foglalkoznia, hiszen a saját sorsomért én vagyok a felelős és én tehetek róla, hogy ez jutott nekem. Naiv voltam és hittem valamiben, amiben nem kellett volna, ez ennyire egyszerű, csak a megoldás az, ami sokkal bonyolultabb.
Képes lettem volna könyörögni azért, hogy ne mondjon nekem ellent, hogy.. tényleg, csupán ennyi álljon a háttérben, émi jóindulat, amelyet nem tud legyőzni irányomban. Nem akarok semmi mást, csak egy egyszerű kis segítséget, de azt nem, hogy ő tartozásnak érezze mindezt. Ne gázoljon belém ennyire.. a férfiak amúgy is nehezebben dolgozzák fel, ha női segítségre szorulnak, s én úgy érzem, hogy velem pontosan ez a helyzet. Isten mentsen ettől a lehetőségtől. - Köszönöm! - bukott ki belőlem halkan, mikor másképpen fogalmazott. Annak ellenére, hogy nagyjából tudtam; csak a fogalmazás változott, mindennemű más gondolat maradt. De nekem könnyebb így, hogy nem hallom a tartozás szót a mondatban. Jön nekem eggyel, vagy nem... kinek jelent ez már valamit az utóbbi időben? Végigsétáltam az új korszakban. Mindenhol kapzsi, mocsok emberek. A pénzéheség csupán jobban kiteljesedett, egyáltalán nem látok változást. Ez pedig ijesztő, igen! Azt mondják, valamit az idő old meg. Hát, ezt az sem. Mindig a pénz lesz a fontos, legyen szó bármiről. De ebbe nem tudok csak úgy beletörődni. Én saját magamnak másfajta célokat fogok megteremteni, addig éljek is! Elgondolkodtam szavain. Azok után természetesen, hogy felfogtam, képes lesz engem bevatatni, legalábbis egyelőre úgy tűnik, hogy nyiutott az egészre. Csak remélem, hogy így lesz. Nem azért, mert tudom, esetleg később felhasználhatom ellene. Nem, most nincs bennem hátsó szándék. Ez egészen másfajta érzelem, nincs benne önzés, s mi több, nincs benne bosszúvágy. - Szeretted? - kérdeztem halkan. Hát, ezt sem könnyebb hallani, főleg hogy.. nekem is megvoltak a magam érzelmei eziránt a nő iránt. Meredek a dolog, de nem bántam meg egy másodpercet sem. Egészen a legvégső pillanatban. Most már tudom, hol a helyem. - A természet mindig ad kiskapukat, vagy tévedek? - vontam fel kérdőn a pillantásomat, mintha erre ő tudná a legjobban a választ. Nagyot sóhajtottam. Bezárult. - Szóval... akkor azt mondod, jobb, ha most megyek, és törődöm a saját dolgával? - kérdeztem, de közben előhúztam egy kis cetlit, hogy felvéssem rá a mobilszámom. Modern technka. Nem három hónap alatt ér a levél a tenger túloldalára. Tényleg nagy haladás.
Néha sokkal nehezebb megtenni azt, amit tudod, hogy meg kéne, és teljesen logikusnak és evisendnek tűnik, de közben mégis tisztában vagy vele, hogy hiba, hogy talán rossz lépés lenne. Megölni valakit, akit valaha szerettél, mert tudod, hogy csak átvert, mert tudod, hogy rengeteg embernek ártott és fog is még ártani és még csak abban sem vagy biztos, hogy egyáltalán lehetséges-e. Mi van akkor, ha a nagyanyám mágiája ezt is megakadályozná? Mi van, akkor ha amíg én élek, addig ő is, és más a mód, hogy mindketten eltűnjünk erről a világról és... képes vagyok őt egyáltalán magammal rántani? Akarom... kellene, de attól még nem tudom, hogy menne-e. Most pedig, hogy itt van Alec, csak még inkább látom, hogy nem szabad maradnom. Segíteni fogok neki, de nem szabad újra érezni valamit irántam, mert az csak veszélyt jelenthet rá. Nem fogom újra bezárni, inkább elindítom az úton, hogy aztán normális életet élhessen úgy, ahogyan nem árt neki senki, ahogy tényleg békés lehet. Meg akarom adni neki azt, amit egyszer már elvettem tőle, mert joga van a rendes élethez, a családhoz, a boldogsághoz. Én ezeket már elfogadtam, hogy sosem kapom meg... de... megpróbálhatom megadni másnak. -Szerettem, egyszer régen és ez életem legnagyobb hibája volt, ne kövess el te is ilyen hibát Alec. Ne szeress olyat, akit nem érdemes. - elmosolyodom, de mégis csak érezni lehet, hogy ez most egyáltalán nem egy őszinte mosoly, hogy mögötte rossz érzések vannak és komolyan is mondom. Nem éri meg olyat szeretni, aki az érzéseidet nem viszonozza, csak azért tesz úgy mintha, mert érdekében áll. A világ kegyetlen hely és minél előbb elfogadott ezt, annál előbb leszel képes védekezni ellene. - Kiskapu még lehet is, csak egyáltalán nem könnyű megtalálni. Én... igyekszem, de... nem tudom. - őszintén szólva abban sem vagyok biztos, hogy ha meg tudnám oldani ezt az egészet, akkor lenne értelme tovább kínlódni, tovább élni, mert már így is túlságosan sok idő van a hátam mögött. A kérdésére csak sóhajtok egyet. Már az is nagy dolog részemről, hogy elmondtam neki ezt az egészet... ennél többet nem hiszem, hogy tehetnék. - Nem akarlak ebbe belekeverni, ennyi az egész. A saját életedet kell rendbe tenned, ami nem egyszerű, de segítek benne. Oliver viszont veszélyes... nem szabad a közelébe kerülnöd általam. - azt nem engedem, hiszen tőle már így is sokat vettek el, és most itt az esélye, hogy éljen, rendes életet, nem akarom, hogy baja essen miattam. Oliver nem teketóriázik, ha valaki gondot okoz neki, gond nélkül... eltünteti az útból. Átveszem tőle a cetlit, amikor felém tolja azt és elsüllyesztem a zsebemben. Modern technika, igen, határozottan hasznos dolog. - Felhívlak, amint tudok valamit, egy címet, bármit, ahová elmehetsz rendben? - ezt kötelességem megtenni érte és meg is akarom. Nehéz lehet egy számára új és ismeretlen világban boldogulni, ismeretség nélkül, ezzel én is tisztában vagyok és persze ő is. Csak aztán iszom ki a maradékot is a poharamból és tolom el magam az asztaltól. - Örülök, hogy találkoztunk Alec és hogy jól vagy. - a körülményekhez képest persze. Vetek még rá egy mosolyt, de csak ennyi, minden más azt hiszem túlzás lenne, csak aztán indulok el kifelé. Teszek rossz dolgokat, néha nincs más választás, de talán egy-egy jó tettel javíthatok a rátámon... talán.
A napokban különösen nehéz otthon lennem. Arturo vesébe látó pillantásokkal méreget, és szinte le sem veszi rólam a szemét, ha egy szobában vagyunk. Kellemetlen, egyben miért is tagadnám, csábító. Úgy tud rám nézni, ahogy senki, azonban nem engedhetem meg magamnak, hogy elgyengüljek. Egyik nap összefutottam egy régi ismerőssel. Dehogy ismerős, sokkal inkább barát. Most úgy érzem, végre megint tudok őszintén mosolyogni. Ugyanis jó pár éve Lexi volt az, aki szinte terapeutaként segített nekem, és mikor vele megbeszéltem a problémáimat, és természetesen ő is ecsetelte a vele történt eseményeket, sokkal jobban voltam lelkileg. Aztán Damon megölte. Fejben már elterveztem, hogy megszegem a "nyugodt, békés" életre hivatott elveimet, és szépen módszeresen nyírom ki, de végül több dolog is meggátolt ebben. Egyrészt Stefant kedvelem, és nem hiszem, hogy a testvére megölésével jót teszek neki, másrészt pedig...mit értem volna el vele? Ha megpróbálok végezni Damonnel, és - feltehetőleg - sikerrel járok, azzal Lexit még nem hozom vissza az élők sorába. Szerencsére azonban a sors kegyes volt, és visszaadta nekünk az egyik legkedvesebb vámpírt, akit ismerek. Szóval nem is vacilláltam sokat, mikor azon töprengtem, kit kéne felhívnom, ezzel együtt pedig kimozdulni a házból, hogy ne legyek a férjem közelében. Lexi szerencsére ráért, így örömmel vetettem fel a külvárosi bisztró ötletét. Mivel imádok vezetni, nem volt kérdés, hogy kocsiba pattanok és úgy teszem meg az egyébként nem hosszú utat. Mikor odaértem, Lexi még nem érkezett meg, így addig is gyomrom könyörgő korgásának eleget téve az ínycsiklandozó falatok közül válogattam, melyek a pult mögött sorakoztak. Emellett málnalevet rendeltem, már csak a színe miatt is. Utoljára négy napja fogyasztottam vért, de szerencsére a koromból kifolyólag is sokáig bírom vér nélkül. Nem mondom, hogy nem vágyom csak egy cseppre jelenleg, de úgy döntöttem, a hét végéig még kihúzom. Nem szeretek túl sok vért fogyasztani, olyankor nem mindig vagyok beszámítható. És már a munkámból kifolyólag sem engedhetem meg magamnak, hogy elszálljak. A gyerekek nem egy bekattant bébiszittert érdemelnek, aki másra sem tud figyelni, csak a pulzusukra és az ereikben bugyogó vér csábító ízére. Na nem, ebbe belegondolni is szörnyű. Közben látom, hogy Lexi belép az ajtón, széles mosollyal intek neki. Öleléssel fogadom, közben a halvány mosoly már ott bujkál a szám szegletében. Ritkán jelenik csak meg, de hála az égnek még kiváltható belőlem az öröm apró kis szikrája. - Azt hittem, már el sem jössz. Én az elmúlt 20 percben kb. felfaltam a fél konyhát. Eltévedtél? - Most már akarva-akaratlanul is, de elvigyorodom.
Annyi ideig voltam a túlvilágon, hogy furcsa megint az élők között lenni, igazán élni. Érezni másokat, ők is látnak engem és hallanak is. Viszonylag mozgalmas életem volt, hiszen ezt leszámítva vissza tértem már párszor a halálból. Igaz, hogy csak egy kis időre, amíg próbáltam segíteni Elenának abban, hogy Stefan vissza kapcsolja az érzéseit. Igaz szerelem volt az övék, és habár Elena külsőleg egy és ugyan az, mint Katherine, belsőleg viszont teljesen az ellentéte. Elenába rengeteg segítőkészség, bátorság és jóság szorult, nem is csoda, hogy Stefan ennyire szerelmes lett belé. Meg kell mondanom őszintén, kedvelem a kiscsajt. Habár nem voltam velük, hiszen a drágalátos Damon megölt engem csak azért, hogy fedezze saját magát, attól még ugyan úgy figyeltem őket, részese voltam az életüknek, csak ők erről nem tudtak. Nagyon hiányoztak nekem, de ha már itt tartunk akkor nem szeretnék megfeledkezni egy olyan személyről akit talán bátran mondhatok a legjobb barátnőmnek. Sierrát még egész régen ismertem meg, én voltam neki az a személy aki bármikor meghallgatta, sosem ítélkeztem felette, mindig mellette álltam és ezért is fájt annyira az elvesztése, hiszen láttam, hogy milyen élete van, hogy szüksége lenne egy olyan személyre aki meghallgatja őt, aki mindig ott van mellette. Én viszont már nem voltam... De ez már szerencsére a múlt. Most éppen találkozóm van vele ahonnan sikeresen elkéstem, pedig ez nem szokásom, csak muszáj volt egy kis kitérőt tennem még a bisztró előtt, de amint végeztem hamar oda értem. - Szia. - ölelem meg mosolyogva amikor oda sétálok hozzá. Elmondani nem lehet milyen jó érzés, hogy végre megölelhetem a legjobb barátnőmet. - Ne haragudj, hogy késtem, csak be kellett ugranom a kórházba. Tudod...vértasak. - mondom a mondatom végét egy fokkal halkabban, hogy csak ő halhassa. - Olyan jó újra látni téged. - mondom neki mosolyogva.
Amikor kimondja a "vértasak" szót, nagyot nyelek. Tényleg nehéz visszafogni magam, ilyenkor meg pláne, de tudom, hogy elég erős vagyok. Az elmúlt évszázadok is engem igazolnak ebben. - Viccelsz? Dehogy haragszom. Már annak örülök, hogy egyáltalán ideértél. - Mosolyogva oldalba bököm. Komolyan, mintha Lexi visszatértével az életbe, egyúttal az én életembe máris egy kicsit boldogabb lennék. Mégiscsak az egyik legfantasztikusabb személy, akit ismerek, akire tudom, bármikor számíthatok. És ez fordítva is igaz. Jó, nem voltam ott, mikor Damon ledöfte, de ez többé nem fordulhat elő. Bármikor szüksége lesz rám, tudja, hogy ott leszek neki. - Téged is. És ugye tudod, hogy engem bármikor felhívhatsz? - Igen, mindenképp tudatni akartam vele, ha esetleg nem lenne tisztában azzal, hogy számíthat rám. Mondanám azt is, hogy akár be is ugorhat hozzánk, de félek, nem tetszene az otthoni légkör drága barátnőm pozitív lelkének. És ez tök érthető. Senki nem bírná Arturo és mellettem öt percnél tovább. Szerintem még én is alig bírom. Előre látom, hogy a házba való meghívás kétféleképpen végződne. Az egyik, hogy némán ücsörgünk és mindenki bámul mindenkire, a kínos csendet senki nem meri vagy nem tudja mivel megtörni, a másik opció pedig, hogy Lexi orra előtt kezdünk el Arturóval veszekedni. Persze, meg popcornt is viszek Lexinek, és előtte szólok neki, hogy helyezze magát kényelembe. Ugyan már. Nem véletlenül nem hívok át senkit. Gondolataimból visszarángatom magam, aztán picit a számat oldalra húzva jegyzem meg. - Na jó, én már nem tudok undorodva nézni a kajákra. Rendelj valamit, ha szeretnél, én addig leülök egy asztalhoz. Minden isteni volt, köszönöm. - Teszem hozzá gyorsan az engem enyhén szúrósan bámuló pincérnek, nehogy félreértsen. Így is, míg Lexire vártam és ettem, nem tudtam nem észrevenni, hogy a "mégis hogy képes ez a kis nő ilyen iszonyúan sokat enni?" nézéssel méreget. Hát...próbálna meg ő vérdiétán lenni. Lefogadom, ő is éhesebb lenne a megszokottnál.
Nagyon örülök annak, hogy találkozok Sierrával, már csak azért is, mert tényleg elég régen láttuk egymást. Amikor Mystic Fallsba jöttem 1 napra, akkor azt csak Stefannal akartam tölteni ami sikerült is, aztán jött a drágalátos testvére aki csak azért ölt meg, hogy a saját bőrét mentse. Aztán amikor párszor vissza tértem a halálból akkor minő meglepetés, Stefannal foglalkoztam, mert mindig volt valami. Egyszer az, hogy az érzései ki voltak kapcsolva és próbáltam segíteni Elenának, aztán másodjára mikor vissza tértem ismét az élők közé akkor megint Stefannal voltam elfoglalva, csak vele akartam tölteni az időmet, hiszen senki sem tudta, hogy Bonnie meddig hagyja nyitva azt a bizonyos kaput, amin a holtak áttudtak kelni. Lehet engem rossz barátnak nevezni, hogy az állítólagos legjobb barátnőmre ilyen esetekben nem tudtam időt szakítani, de én nem tartom magamat rossz barátnak. Ezek előtt az esetek előtt, mielőtt Damon megölt volna, mindig ott voltam neki, bármikor számíthatott rám, szóval igen, szerintem igen is jó barát vagyok. Mindig figyelembe vettem azt, hogy neki mi a jó, amikor csak tudtam, segítettem neki. Halvány mosoly jelenik meg az arcomon amikor mondja, hogy bármikor számíthatok rá, bármikor hívhatom őt, ha szükségem van rá. Mondania sem kellett volna, én pontosan jól tudom, hogy számíthatok rá. Egy eléggé szoros kötelék alakult ki közöttünk amit nem lehet csak úgy egyszerűen megszüntetni, ezt mind ketten tudjuk, és ez (is) tartotta bennem a lelket a túlvilágon, hogy van miért vissza jönnöm ide, az élők közé. - Igen tudom, és ez fordítva is igaz. - mondom neki barátságosan, halványan mosolyogva, majd követem őt az egyik asztalhoz ahol vele szemben ülök le. A vérrel jól laktam szóval most nem nagyon akarok enni semmit. - Mesélj, miújság van veled?
Bevallom, most örültem volna, ha rendel valamit, mert legalább addig is összeszedhettem volna elég energiát ahhoz, hogy elkezdjek magamról beszélni. Ugyanis jól ismerem ahhoz, hogy tudjam, mire lecsücsül az asztalunkhoz, azonnal rákérdez, mi van velem. Nem is tévedtem. De mégis mit mondhatnék? Mármint nem akarom a nyakába zúdítani a problémáimat, holott tudom, szívesen meghallgat. Lehet, itt inkább arról van szó, mennyire nem merek vagy nem tudom, hogyan beszélhetnék Arturo-ról. Néhány mély levegővétel és pár másodpercnyi csend után magam elé meredve kezdek el beszélni. Talán így egyszerűbb szavakba önteni mindent? Lehet. - Őszintén szólva kb. ugyanott tart az életem, mint pár éve, mikor utoljára beszéltünk. Próbálom ellökni magamtól a férjemet, aki hajthatatlan. Hogy lehet ennyire makacs? Meg kéne értenie, hogy csak azt akarom, hogy boldog legyen, ne pedig egy ilyen megkeseredett nővel maradjon. Lassan 700 éve a férjem, ez idő alatt több évszázadon át kitartott, míg én szenvedtem az Ötök átka miatt, még a...a gyermekünket is megöltem. Hogy lehet valaki ennyire jó, mint ő? Mit tehetnék, hogy végre elhagyjon? - Szinte csak magamnak teszem fel a kérdést. Érzem, hogy erre nem is lehet normális választ adni. Egyszerűbb lenne figyelmen kívül hagyni Arturót, ha nem szeretném ennyire. Mármint, ha közömbös lenne mondjuk, egyáltalán nem érdekelne, szenved-e mellettem. Így viszont semmi mást nem akarok, mint valamivel eltaszítani magamtól, hogy aztán legalább ő boldog legyen. Elég, ha én együtt élek a tudattal, miket követtem el a múltban. Olyan jó, hogy Lexi itt van. Valahogy jobb a közérzetem. De nem szeretném folyton ugyanazokkal a problémákkal terhelni őt. - Na jó, de inkább mesélj te. Attól én is jobban lennék. Legalább hallhatom, mi van veled. Milyen volt...öhm...odaát? - Kíváncsi tekintettel fürkészem barátnőm arcát, és egy picit tényleg jobb, hogy nem gondolok arra, ami összezúzza a szívem apró kis darabokra.
Figyelmesen hallgatom végig legjobb barátnőmet, akinek nincs könnyű élete, én pedig hacsak egy rövidebb ideig is, de nem tudtam mellette lenni, hogy segítsek neki. Amikor sírt, nem tudtam ott lenni mellette és megvigasztalni, amikor szomorkodott nem tudtam átölelni, amikor nevetett nem tudtam együtt nevetni vele. Nem voltam részese az életének, mert Damon megölt azért, hogy a saját bőrét mentse, képes volt megölni az öccse legjobb barátját, ráadásul a szeme láttára. Éreztem, hogy Stefan és Elena ott voltak a fal szélénél és onnan nézték végig, ahogy Damon a szívembe szúrja a karót. Haragudhatnék Stefanra amiért nem jött oda és nem mentett meg, de nem haragszom, nem tehette meg, ezt ő is nagyon jól tudta. Tekintetemben észrevehető, hogy látszik, mennyire sajnálom őt. Nem lehet könnyű így élni, én eltudom hinni, eltudom képzelni, hogy milyen rossz lehet, de legalább most már van valaki akivel megtudja beszélni a bajait, bármiről is legyen szó. Legalábbis remélem most már nem lesz olyan, hogy meghalok, mert nem igazán szeretném itt hagyni azokat az embereket akik fontosak számomra, főleg, hogy nem hiszem, hogy most már bármilyen módon is vissza lehetne térni, hiszen a túlvilág az már... Nem létezik, igen, mondhatjuk így is. Aki meghal az nem tudom hova kerül, de az biztos, hogy az élők közé már nem tud vissza jönni. - Szerintem ne akard ennyire eltaszítani magadtól, szeret téged, te pedig igen is megérdemled a szeretetét. Lehet, hogy tettél rossz dolgot, de ez az igaz szerelem, hogy ezek után is szeret téged. - mondom egy bátorító mosoly keretében, majd elgondolkodok kicsit. Oh, a szerelem... Mennyire szerettem szerelmes lenni... Amíg a szerelmemet meg nem ölték, de ez egy másik történet, ez most nem tartozik ide. Halványan elmosolyodok kérdésén. - Igazából hasonló volt a túlvilág, mintha itt lennél, csak ott teljesen egyedül voltam. Talán ez volt a legrosszabb, a magány. - az utolsó pár szót egy kicsit halkabban mondom, mivel tényleg elég rossz volt elviselni azt, hogy senki sincs velem, aki számítana.
A szavai tőrdöfésként hatolnak a szívembe, mégis megmelengetik azt. Csak Lexi képes erre. Tipikusan a "fáj az igazság, de azért jó érzés" elv ütközik ki, bármikor is beszélgetünk. Nem tudok nem elmosolyodni vigasztaló, egyben pofán csapó szavain. Igaz szerelem. Igen, érzem a zsigereimben, hogy Arturo mellett megtapasztalhattam az elmúlt évszázadok során, milyen is kitartani egymás mellett jóban-rosszban. Pontosabban ő az, aki bármire képes lenne miattam, ezt pedig számtalanszor bizonyította, kezdve azzal, hogy nem gyűlöl azért, amit a gyermekünkkel tettem egy nem tiszta pillanatomban. A fenébe is, most nem akarok sírni, mégis a kibuggyanó könnycseppet hagyom végigfolyni az arcomon, és csak utána törlöm le. Mintha valami tisztítókúra lenne a lelkemnek az, hogy végigcsorog a bőrömön. De nem, egyszerűen nem gyengülhetek el. Tudom, hogy Lexi előtt sírhatok, de azért nem épp ez a megfelelő hely egy kiadós lelki terápiához könnyáradattal tarkítva. Plusz már csak azért is tartanom kell magam, mert ha elkezdem, félek, nem tudom abbahagyni, otthon pedig még véletlenül sem akarom, hogy Arturo gyengének lásson, mert amilyen édes, elkezdene vigasztalni, én meg menthetetlenül zuhannék a karjaiba. Aztán lőttek a "tervemnek", miszerint elűzöm őt, hogy valaki mással legyen boldog. Én már úgysem leszek a régi mosolygós, gondtalan Sierra. Azok az idők elmúltak, mikor megöltem azt a vadászt, és jöttek a hallucinációk meg a fiunk halála. Megöltem. Ezt sosem bocsátom meg magamnak, ahogy az öröm szikráját is ki kell űznöm a fejemből, mert nem érdemlem meg. Nem érdemlem meg Arturót. Inkább nem is reagálok Lexi szavaira, épp a sírás elkerülése végett. Mindössze egy halvány mosolyt erőltetek magamra, aztán figyelmesen hallgatom, ahogy a másik oldalon töltött idejéről mesél. Nem sokat mond, de szinte fizikailag érzem, milyen nehéz volt neki, a megpróbáltatás a lelkébe égett, ez tökéletesen érződik szegénykém hangján. Az asztalon átnyúlva fogom meg a kezét, és rámosolygok. - Most már szerencsére újra köztünk vagy, és nehogy azt hidd egy percig is, hogy hagyom, hogy ismét eltűnj. Szükségem van a legjobb barátnőmre Lex, szóval tessék szépen jól az eszedbe vésni. Nem vagy egyedül, soha többé nem is leszel! - Nem viccelek. Egy ideje nem bántottam már senkit maradandó károkat okozva, vagy teszem azt végérvényesen a túlvilágra küldve, azonban bárki bántani meri Lexit, annak velem kell számolnia. Olyan, mintha a testvérem lenne. Lényegében jelenleg az egyedüli, akiben megbízom és akinek hála kevésbé érzem üresnek a lelkem.
Nem szokásom felejteni, a mai napig is a lelki szemeim előtt van minden rossz és jó dolog is ami az életemben történt. Amikor megölték azt a férfit akit a legjobban szerettem, a szerelmemet, akkor amikor Damon leszúrt egy karóval a Seriff szeme láttára, csak és kizárólag azért, hogy a saját bőrét mentse... De élénken él még bennem az is, amikor Stefan mellett voltam, mikor Elena mondhatni szerelmet vallott Damonnek, akkor még ott volt a ballagásuk napja is, amikor minden halott vissza jött a túlvilágról, köztük én is. Szép és rossz emlékek követik egymást, de így vissza gondolva nem bánok semmit, nem haragszom senkire. Az én történetem így volt megírva, hogy ezeknek kell velem megtörténnie, most viszont itt az ideje annak, hogy a saját kezembe vegyem az irányítást és úgy formáljam a saját életemet, ahogyan nekem tetszik, ahogyan én akarom. Stefan ha jól tudom most kikapcsolt érzésekkel él, mindenféleképpen tervezem azt, hogy majd megkeresem és beszélek vele. Sosem sült ki belőle jó, ha ő kikapcsolt. Az okát nem tudom, hogy miért folyamodott ilyen dologhoz, hiszen viszonylag eléggé jól elviselte már azt, hogy Elena a testvérével van, akkor vajon mi történhetett amíg én nem voltam itt? Sok minden, az egyszer biztos, most viszont nem akarok mással, csak is a legjobb barátnőmmel foglalkozni. Látszik rajta, hogy teljesen meg van gyötörve, saját magát hibáztatja, pedig nem kéne, nem szabadna. Mindenki követ el olyan dolgokat, amiket a későbbi idők folyamán alaposan megbán, ez ellen nem tudunk mit tenni, csak megtanulunk együtt élni vele. Emiatt nem lökheti el magától azt a férfit, aki tiszta szívéből szereti, még ezek után is. Halvány mosoly terül szét az arcomon, és enyhén megszorítom a kezét. Olyan régen éreztem már ezt, régen éreztették velem azt, hogy szeretnek, hogy számítok valakinek, hogy fontos vagyok valaki számára. A szívemet megdobogtatja a tudat, hogy van olyan ember, akinek fontos vagyok és akinek hiányoztam. - Iszonyatosan hiányoztál, ugye tudod? - ha nem lennék idős vámpír és nem éltem volna meg sok fájdalmat, akkor a hangom tuti megbicsaklott volna a sok érzelemtől, amit jelen pillanatban érzek.
Még belegondolni sem szeretnék, miket élhetett át a túlvilágon Lexi. Csak attól, hogy megpróbálok belehelyezkedni a szituációba, rossz értelemben vett borzongató érzés járja végig a testemet. Persze, én is éltem meg borzalmakat, az a pár évszázad nem volt épp gyalog-galopp, még mindig visszapörgetném az időt, ha tehetném, de mivel ez sajnos nem lehetséges, marad a kínzó fájdalom a mellkasomban. Ezzel kell együtt élnem. A tudattal, hogy én vettem el a gyermekem életét, és hogy a tökéletes férfi van mellettem, aki nem képes elhagyni, pedig megérdemelném. Nem is, sokkal inkább ő érdemelné meg, hogy egy olyan nőt találjon, aki nem megkeseredett és nem kell ekkora bűntudattal tengetnie a mindennapjait. Az életem maga a pokol. Persze, tehetnék ellene, de azt hiszem, mazochista vagyok. Érzem, mennyire megérdemelném a magányt, de Arturo ezt nem hagyja. És bizony, ahogy a velem szemben ülő barátnőmre nézek, pontosan tudom, hogy most már ő sem engedné, hogy begubózzak. Szavain elmosolyodom, majd pedig megszorítom a kezét, ezzel is jelezve, hogy ő is borzasztóan hiányzott. - Nem szeretném, ha úgy tűnne, erőltetem a dolgot, de tudnod kell, hogy ha beszélni akarsz arról, ami...ami odaát történt veled, én meghallgatlak. - Tudom, azt mondtam, nem gondolok bele a túlvilág témába, de azzal is tisztában vagyok, hogy milyen magunkban tartani hosszú időn át azt, ami már szinte belülről mar bennünket. Szóval jobb mindent kibeszélni annak, akiben bízol. Lexi társaságában Arturóról is sokkal egyszerűbben kezdtem el pár perce a monológomat, és érzem, hogy bár fáj a múltam, de Lexinek mindenről kitálalnék bármikor. Épp ezért kötöttem most is az orrára a nyilvánvalót. Én itt vagyok neki.
Szinte már el is felejtettem, hogy milyen szeretni és szeretve lenni. Milyen érzés az, amikor érzed, hogy fontos vagy neki, hogy számítasz neki. Nagyon fájt a szívem Sierráért (is) amikor a túlvilágon voltam és láttam, hogy mik történnek vele. Segíteni akartam neki, mellette lenni és átsegíteni a nehéz időszakokon. Éreztetni vele azt, hogy nem szabad magát hibáztatnia a gyermeke haláláért. Mindenkinek vannak olyan foltjai a múltjában amit szíve szerint kitörölne. Nos, az övé ez, ezzel együtt kell élni, de idővel jobb lesz illetve van mellette két olyan biztos pont az életében, akik mellette állnak és átsegítik ezen az egészen. Az pedig Arturo és én. Elmosolyodok amikor enyhén megszorítja a kezemet. Annyira jó érzés újra itt lenni, újra a legjobb barátnőm közelében lenni. Rengeteg dolgot kell bepótolnunk, de kezdésnek elegendő az is, hogy magam mellett tudhatom őt, hogy itt ül velem szemben, hogy foghatom a kezét, a szemeibe nézhetek, élvezhetem a társaságát. Habár másnak a beszélgetésünk eléggé lehangoló lenne, nekem viszont mégsem az, boldog vagyok és nem szomorú. Boldog vagyok, mert végre itt lehetek. - Igen, tudom és ezért nagyon hálás vagyok neked. Mindig is mellettem voltál és ezt sosem fogom tudni eléggé meghálálni. - mondom és arcomra egy őszinte boldog mosoly jelenik meg. A bőröm kisimult, a szememben végre nem látni gyötrelmet, látszik, hogy tényleg boldog vagyok.
Ha nekem ilyen nehéz még csak szóba hozni is a túlvilágot, ahol Lexi nem kis ideig tartózkodott, akkor vajon neki milyen lehet beszélni róla? Persze, itt mosolyog és próbálja leplezni, de ismerem annyira, hogy tudjam, nem egyszerű megbirkóznia ezzel az egésszel. Szerencsére most már tényleg itt vagyok neki, és ő is jól tudja, hogy számíthat rám. Hosszú életem során nagyon kevés személyt engedtem magamhoz közel, pláne az elmúlt pár évszázadban, mióta begubóztam. Lexi azonban valahogy áttört ezen a páncélon, amit magam köré emeltem, és ezért szerintem örökké hálás leszek neki. Egyedül ezerszer rosszabb volt a bűntudatommal együtt élni. Így, hogy mindenbe beavatom, teljes mértékig megbízom benne, sokkal könnyebb a lelkemnek is. És ez szerintem visszafelé is így működik. - Ezen nincs mit meghálálni, Lex. Ezért vannak a barátok. Bármi van, itt vagyok neked. - Tessék, már megint sírás közeli állapotba taszítottam magam. Folyton ezt csinálom. A mazochista énemmel jó ideje tisztában vagyok már, de azért nyilvános helyen le kéne állnom a könnyáradattal, mert egyre többen nézelődnek felénk, és már kezd kínos lenni a szituáció. - Esetleg nincs valaki, akit meg kéne leckéztetni vámpírosan, mert tudom is én, ártott neked, megbántott, ilyesmi? Rám férne egy kiadós ijesztgetés vagy igézés vagy bármi hasonló. Tudod, kiereszteni a gőzt. - Halkabbra veszem a hangerőt, és bár poénnak szánom a kérdést, nem tréfa, hogy benne lennék valamilyen hasonló akcióban. Lehet, jó hatással lenne a depresszív életstílusomra.
Kezdőlap
//
