Sokáig vártam olyas valami érzésre, amit most megkaphattam. Meglehet, hogy a személy, akitől megkaphattam megváltozott, és nem is volt olyan magával ragadóan szoros, mint amit egykor érezhettem, de éreztem, és ez elég volt. Az viszont, hogy felbukkant, olyasmit kérve, amire képtelen lennék, valamit megváltoztatott. Arra vágytam, hogy még egyszer karjaimban tarthassam, hogy érinthessem bőrét, és ez ellenkezett mindazzal, amit elhatároztam, hogy továbblépek. Ez viszont nem ilyen egyszerű. Két külön dolog volt az akarat, és az, amire valóban vágyhatott az ember, s ennek tökéletes példázataként most még inkább felerősödött minden. Hallottam heves szívverését, erősebben dübörgött fülemben, mint régen, mikor egyformák voltunk, de most is egyformák lehettünk. Vámpír és boszorkány egy személyben, és bár soha nem lettem volna képes megölni, bármennyire könyörgött, be kellett látnom, hogy a vámpír lét maga alá fogja gyűrni. Hisz benne is volt a sötétségből, de nem olyan mértékben, amivel valóban ártani akarhatna másoknak. Ez amolyan kényszeres cselekvésben nyilvánult meg irányából, az éhségnek köszönhetően.
-Uralkodnod kell, soha nem fáradhatsz el. Ebben nem...-könnyű azt mondani, hogy harcoljon az emberségéért, de nehezebb így is cselekedni, mikor a vér szaga tüdődbe szökik, és felébreszti benned a vágyat, hogy megkaphasd. Ezt az érzést ismertem, mint minden vámpír, ahogy most már ő is ismeri.
Odaadom neki a tasakot, szavaim viszont olyannyira árulkodnak arról, hogy mit is akarok, hogy magam is meglepem a kijelentésemtől. De egy részem makacsul akarta, hogy tudja, nem csak ő az, aki nem tud felejteni. Elsétáltam, igen. Az érzést viszont nem lehet elűzni ilyen egyszerűen, ha mélyen érzed, s még ha el is tudod zárni a világ elől, mindig emlékeztetni fog valami, hogy meglapult benned, még mindig él, és arra vár, hogy előbukkanhasson újra.
Homlokom homlokához nyomom, ahogy édes csókjának nyoma még mindig égeti a szám. Át kell gondolnom, hogy mibe kezdek bele, de nem kérdés, hogy segíteni akarok neki. Az ár viszont aggasztó... Félre kell tennem mindent, amit egyszer elhatároztam, hogy többé nem kerülök a közelébe, hogy Nyx minden bizonnyal kideríti mi folyik a háta mögött, és ezzel őt is elveszíthetem. Ahogy talán el is fogom. Keze szívemre siklik, és szavai velőmig hatolnak. Azt hiszi, hogy a megbocsájtás a bajom? Nem vagyok rá igazán dühös, mint inkább magamra. Amiért gyengén és egyszerűen továbblépek a határaimon, amiket egyszer már felállítottam.
Felállok, és a konyhába sietek, hátha gondolataim közül ki tudom zárni az emlékeket, az előbbi csók emlékével együtt. Hallom, ahogy maga elé motyogja a szavakat. De még ez is kevés ahhoz, hogy valóban képes legyek túllépni mindenen. Egy dolog kell, ami emlékeztet arra, hogyan tudtam olyan könnyen, mégis nehezen továbblépni annyi évszázada. Csak egy dolog... Visszasietek a szobába, mit sem törődve a következményekkel, vagy azzal, hogy talán ez életem legmeggondolatlanabb lépése. A kezemben lévő vértasak az asztalon landol, én pedig könnyed mozdulattal húzom fel magamhoz a lányt, ahogy régen is. Ajkait mohó, vad csókkal sújtom, a kezéből kicsúszik a vértasak, tartalma pedig a földre szivárog, szaga, mely megcsapja orrom, most mégis hidegen hagy. Nem úgy, mint ujjainak érintése, ahogy ingem gombjait kezdi nyúzni, hogy megszabadítson a ruhadarabtól. Kezem derekára siklik, felkapom egy könnyed mozdulattal, az ágyhoz suhanok vele, és óvatosan lefektetve rá, ajkaitól elszakadva csókolom végig nyakát, majd kulcscsontját, és gondolataim szinte kiürülve csak egy dologra fókuszálnak: újra megkaphatom őt. Kezem derekáról a véres ruha alá siklik, és csókolom végig forró bőrét, ami kiszabadul az átázott ruhadarab alól. A vér szaga orromba szökik újra, s szinte bőrén érzem zamatát is, de nem törődök vele. Kezem a pólót egyre feljebb húzva siklik a selyem alá rejtett domborulataira, és szívverésének gyors tempóját megérezve keresem tekintetét, elszakadva bőrétől. A vágyam egyre érezhetőbbé válik felé, de megtorpanok, várok. Érzem, tudom, hogy egy dologra vágyunk, mégis jól esik egy pillanatra elmerülni szeme világában. Lehúzom róla a felsőt, miközben magamról is a földre dobom az inget, és újra ajkait kezdem csókolni.
Magamnak is hazudhatnék azzal, hogy azt mondom, nem akarom ezt, hogy csak egy pillanatnyi tiszta gondolat kellene ahhoz, hogy megálljak, de nem akarok. Még egyszer meg akarom őt kapni, hogy lezárhassam magamban azt a valamit, ami arra ösztökél, hogy magamhoz öleljem, mikor a közelemben van. Kezem végigsiklik oldalán, és kezdem el kigombolni a nadrágját, miközben még mindig ajkainak zamatát ízlelem.

maisie & adam

I missed you, your touch, your voice and your lips so much...

Biztos voltam abban, hogy elég sok fajta érzést váltottam ki belőle pusztán a jelenlétemmel is. De még talán a gyűlölet is jobb, mintha semmilyen hatással sem lettem volna rá, hiszen van egy közös múltunk, ami elől egyikünk se futhat el. Akkoriban teljesen másabb volt az élet, de ennek ellenére is nagyon hiányzott az az idő. Nem tudnám megmondani, hogy pusztán az akkori kor hiányzott vagy egyszerűen az hiányzott, hogy akkor Adam mellettem volt. Nem bújhattam éjszakánként senkihez se, vagy ha mégis megtettem, akkor már az nem ugyanolyan volt. Mintha valami hiányzott volna az életemből, vagy talán sokkal inkább valaki. Mindig is hiányzott Adam és néha a távolból figyeltem őt, ha pedig veszély leselkedett rá, akkor megvédtem azt a csinos popot. Szerettem őt egykoron és talán még mindig pontosan úgyannyira szeretem őt, de lehet, hogy azért érzek még mindig ennyire erős érzelmet iránta, mert túl sokáig fojtottam el az érzéseimet, illetve soha nem tudtam úgy igazán elfogadni azt, ahogyan búcsút vettünk egymástól akkoriban. Most pedig, hogy vámpír lettem minden eltitkolt érzés felszínre került, kerül szép lassan.
Sejtettem, hogy nem fogja annyiban hagyni a dolgot, de nem is kérhettem tőle azt, hogy felejtse el azt, amit mondtam. Talán egy bűbájjal képes lennék rá, de nem akarom. Úgy érzem, hogy már így is hibáztam azzal, hogy ennyi ideig titkoltam előle, de akkor így láttam helyesnek és talán újra így tennék, hogy meg tudjam őt védeni az apjától, az ördög egyik fiától. Egy kisebb sóhaj hagyja el az ajkaimat, de nem szólalok meg. A fejemet újra a falnak támasztom és egy pillanatra lehunyom a szemeimet, miközben egy pillanatra a múlt emlékei jelennek meg a lelki szemeim előtt. Látom a mosolyát, az ahogyan hív és a karjaiba zár, illetve azt is látom magam előtt, ahogyan soha nem akart magamra hagyni, elengedni a karjai közül. Egy aprócska könnycsepp gördül végig az arcomon és most hálás vagyok azért, hogy félhomályban vagyunk és ebből semmit se láthat.
Csendesen hallgatom a szavait és lassan megrázom a fejemet. Csöndesen próbálom elfogadni azt, amit mond, de nehéz, mert per pillanat úgy érzem magamat, mint aki nem akarja uralni az érzéseit. Milliónyi darabra akarok hullani minden fajtaképpen: a fájdalomtól, Adam érintéseitől és még a kétségbeeséstől is. Túl sok fajta érzelem tombol bennem, mind a múltamnak köszönhetően és mind a jelenemnek köszönhetően, de most nem egymás ellen küzdenek, hanem ugyanazért. Ki akarnak végre törni és élvezni az uralmat, azt hogy végre hosszú idő után elengedném a gyeplőt és szabadon futkoshatnának, tombolhatnának. Egyszerűen úgy érzem, hogy többé már nem vagyok képes uralkodni az érzéseim fölött, mert így is túl sokáig ettem.
És ha nem akarok uralkodni fölöttük, ha belefáradtam abba, hogy kordába tartsam őket? - kérdeztem talán kissé elhaló hangon, mint akiből éppen most szál ki az élet. Túl sok ez egyszerre. A szívem egyszerre akarna kiugrani a helyéről és milliónyi darabra törni, megsemmisülni, a kezem egyszerre akarna a hajába túrni és lekeverni neki egyet, amiért a múltban csak olyan könnyedén tovább sétált, ajkammal és minden egyes porcikámmal egyszerre akarom őt érezni, de ugyanakkor távol is akarom magamtól tartani. Egy kisebb csata zajlik bennem, de ez már nem az ép érvek és az érzelmek csatája, ez annál már sokkal több. Ez már régebb óta többről szól. Elnyomásról, elfojtatásról, lángolásról, vágyakról és talán egy kisebb fajta sérelmekről van itt szó. Ez az érzelmek csatája volt, nem pedig az ész és a szív csatája... És a következő dolgok pedig ennek a csatának a következményei.
Kissé meglepődve nézek rá, az érintésének köszönhetően még egy-két pillanatra pulzusom is kihagy. Figyelem őt, de egyetlen hang se tud kijönni a torkomon, mintha minden levegő kifogyott volna a tüdőmből, mintha a szám kiszáradt volna egy hosszú sivatagi séta után. Egyszerűn nem tudok beszélni. Érzem a testének a közelségét, a szívének a ritmusát és hamarosan a homlokunk is egymáshoz ér. Hallom amit mond, de egy kisebb idő is kell ahhoz, hogy felfogjam azt. Egyszerre érzem azt, hogy tőrt döf a szívembe és egyszerre érzek valami fura bizsergető, kellemes érzést.
Talán akkor titkolóztam, de soha nem hazudtam neked Adam, ahogyan most se teszem. Téged óvtalak, de nem kérhetlek arra, hogy higgy nekem, mert hibáztam, de reménykedem abban, hogy egyszer talán megérted azt, hogy mit miért tettem akkoriban. - közben a kezem a szívére siklik és egy pillanatra még levegőt is elfelejtek venni. - Itt legbelül egyszer talán mindenre rájössz és megbocsájtasz nekem. - mondom egyre halkabban, majd amikor hirtelen elszakad tőlem, akkor úgy érzem, hogy semmi más nem maradt ott csak egy tátongó üresség, mintha még a levegőt is kiszívták volna a helységből.
Igen, azt hiszem igazad van.. - motyogom eme pár szót, de sokkal inkább magamnak mondtam, mint neki. Hallom ahogyan a hűtőhöz megy, ahogyan a konyhabútor bánja az erejét. Lassan tépem fel a tasakot, de mire ajkaimhoz emelném már ott áll előttem és sietve emel fel a földről, de mire észbe kaphatnék a hátam már az ajtónak simul és ajkai az ajkaimra tapadnak.
Kisebb habozás után az ujjaimmal a hajába túrok, végig simítok a nyaka vonalán, de közben ajkaimmal nem eresztem el őt. Sőt, kezemmel egyre közelebb húzom magamhoz. Tudom, hogy nem kellene ezt tennem, de muszáj még egyszer utoljára éreznem őt ahhoz, hogy el tudjam engedni. Szükségem van rá. A kezem lassan a mellkasára vándorol és ujjaim mesteri ügyességgel gombolják ki ingének a gombjait, miközben a csókom szenvedéllyel fűszerezve egyre inkább hevesebb lesz.

Kevés dolog volt, amitől tartottam, de valamiért Aise felbukkanása az volt. Hogy miért? Vegyük sorba. A jelek szerint vámpírrá változtatta valaki, de elsősorban attól tartottam, hogy olyasmikre emlékeztet, amiket manapság már más iránt érzek. Az emlékek sebe begyógyult az idők múltával, de a heg most mintha újra végigszakadt volna. Nem mondom, hogy ellenemre volt a találkozás, inkább kihívást nyújtott, hogy a magamban fellobbanó kétségek és érzelmek legyűrhetőek e vagy sem. Arra igyekeztem összpontosítani, hogy legyűrhetők. Valamit vele lezártam, és ez így volt rendjén. Megóvtam magamtól, de az, ami kiderült, nem kis önzéssel állítható, de egészen igazként, hogy megérte volna jó pár dologra a kockázatot. Lehet, hogy az apám haragja üldözött volna, és a testvéreim ölebként loholtak volna utánunk, mint a harag bal és jobb keze, de nem érdekelt volna. Olyasmit adhatott volna nekem, amit más még nem tudott, és nem is fog tudni megadni soha. Ez pedig sérelemként ért, bármennyire próbáltam megérteni, hogy mit miért csinált.
-Egy próbát megért volna....-csillan meg szememben a pillanatnyi remény, hogy történhetett volna minden máshogy, hangom mégis olyan hideg, mint egy jégcsap. Eszembe sincs ezen lovagolni napokig, de órákig még biztos, hogy ez fog az agyamban zakatolni. És ha így lesz, s közben Nyx is betoppan, azt hiszem magamnak okozom a világháborút, magam ellen és visszafordíthatatlan lavinát indítok el.
Elmosolyodom a reakcióján, függetlenül, hogy nem vicces, számomra viszont ironikus. Tudtam, hogy mire gondol, nap, mint nap átéltem már ezt a kísértést a kórházban, vagy amikor átváltoztattak. Ahogy mindenki, akár önszántából, akár nem abból változtatták át.
-4E]Ez a maga nemében normális reakció.[/i]-hangom enyhülni látszik, és valamiféle fanyar búbánat féle érződik rajta. Nem szánalom, de nem tagadom, az is van bennem bőven. Ahogy most körülbelül minden fellelhető érzelem, amit az emberiség fogalomként ismer a földön. -Az érzések viszont nem szűnnek meg, hanem felerősödnek, ha elfelejted uralni őket.-mondom szinte suttogva, inkább megjegyzésként magamnak, és emlékeztetőül, mint puszta tényként neki, ezzel is segítve megérteni neki, hogy mibe csöppent.
A vértasakot felé tartom, s ahogy elveszi, bólintok, és tekintetem elkalandozik azután, amit mondok. Lehet, hogy nem a legjobb ötlet a világon ezzel kezdeni bemutatni, hogy mivé változott, mit ihat és mit nem, ugyanakkor minden eshetőségre fel akartam készíteni, ha a tasakos vér esetleg a természete ellenében harcolna, és nem szolgálná az éhség csillapításának célját.
Tekintetem hiába arcát pásztázza, a félhomály ellenére sem tudom megállni, hogy tekintetem ne kalandozzon el ajkaira. Az emlék, hogy egyszer birtokolhattam, és csókolhattam valamit elindít bennem, és nagyot nyelek, hátha az segít. Viszont hallom szívének heves ritmusát, kérdését, mely közben szavai elakadnak, s tekintete rám vándorol. Zavartan pislogok, összevonva szemöldököm, már-már megfontolom, hogy átülök a kanapéra, de ujjai arcomra siklanak, és minden gondolatom szertefoszlik.
Ajkai egybeforranak enyémmel, de kezeim nem emelem fel, nem simítom végig arcát, ahogy rég tettem, mert úgy érzem, mintha mázsás súlyok lennének rajta.
-Ne tedd...-kapom el kezét, mellyel hajába simít, és másik kezemmel a válla elé omló tincset, válla mögé simítom vissza. A hajszál, lágy érintéssel siklik át ujjaim között. Elmosolyodva hajolok hozzá közelebb, homlokom homlokának támasztva. A kísértés, hogy ajkaira lecsapjak, szinte maga alá temet, de elszakadok tőle, és csak mélyen szemébe nézek. -Szeretném... Hülyeség, újra akarom, hogy az enyém légy, de közben valljuk be, eltelt jó néhány évszázad. És bármennyire nehéz ez után a találkozás után továbblépnünk, meg kell tennünk. Ahogy egyszer megtettem már, mikor nem tudtam a teljes igazságot, s most is kételkedem benne, hogy mindent elmondtál e, nem sürgetlek. Itt leszek, bármire van szükséged, segíteni fogok. De csak, mint barát. Bármennyire szeretlek és szerettelek régen is.-veszem fel a földről a tasakot, és kezei közé fonom. -Próbáld meg. A vércsere sokkal erősebb kötődést eredményezhet, mint amivel nyilvánvaló szembe kell néznünk, és valljuk be, le kell győznünk egy részét.-avatom be végül, felállva mellőle, a hűtőhöz sétálok, és magamnak is előveszek egy tasakkal. Fejem mégis a hideg hűtőajtónak préselődik, koppanva, öklöm pedig a pulton nyugszik, de szinte lilulni kezd, ahogy összeszorítom ujjaim. Legbelül tudom, hogy ez volt a helyes, most mégis dühös vagyok magamra. Furcsa ellentét ez így. Végül mégis megfordulok, visszasietek a szobába, az asztalra dobva a vértasakot, könnyed mozdulattal felkapva a lányt, és az ajtónak préselve hevesen megcsókolom. Ez kell, hogy lezárjak.

maisie & adam

I need your help

Szerettem volna a múlt hibáit helyre hozni. Talán emiatt is kerültem annyi éven át, mert úgy éreztem, hogy csak szomorúságot, keserűséget tudnék csempészni az életében. Többé már nem lehetek az angyala vagy az a személy, aki a kínkeserves időkben vigaszt nyújt, vagy esetleg a sötétségben a fény és a remény se lehetek többé. Ezek a gondolatok mindennél jobban fájtak. Túlzottan is hiányzott az az idő, amikor a sok gond ellenére ott volt a boldogság és a szerelem lángja a szemeinkben. Talán számomra tényleg őt rendelte a sors és azért nem találtam soha senki mellet se azt a fajta boldogságot, amit mellette éreztem. A szavai olyanok voltak, mintha az a fájdalom íjveszője eltalálta volt az a pici kis fekete pontot a táblán. Azt, amit oly nehéz eltalálni, de ha valaki eltalálja, akkor a fájdalom szinte egész lényedet átjárja és semmi mást nem érzel, csak a pokol tűzét, amint szép lassan megperzsel téged, ahogyan a tűz megperzseli a papírt.
Az ördög elől nem lehetett volna elmenekülni...- mondtam szinte suttogva, hiszen a korábbi dologra nem akartam az orra alá dörgölni, hogy lehet gyenge voltam és még az erőmet se igazán tudtam használni, de mégis él. Még mindig él és esélye van arra, hogy újra boldog legyen. Talán nem kellett volna ide se jönnöm, mert úgy néz ki, hogy az új életemmel, az új énemmel semmi mást nem tudok adni az embereknek csakis fájdalmat és keserűséget. Nem tudom, hogy mit fognak mondani a hullákról, amiket magam mögött hagytam, de ha csak rájuk gondoltam, akkor úgy éreztem, hogy hamarosan hányni fogok, mert minden egyes porcikám remegni kezdett az undortól és a vérük mámorító ízétől. Egyszerre gyűlöltem magamat és egyszerre vágytam többre is.
Igyekszem nem elfelejteni, hogy ki voltam egykor és kivé lettem az évszázadok alatt, de olyan mintha elég lenne egyetlen egy csábító vérnek az illata és teljesen megváltoznék. - mondom egyre halkabban és közben a szemközti falat figyelem a félhomályban. Próbálok koncentrálni bármi másra, mint arra, hogy itt van a közelemben. Elég lenne csak kinyújtanom a karomat és megérinthetném őt, mint régen. Lecsukom a szemeimet és egy kisebb sóhaj után folytatom. - Mintha akkor minden megváltozna és nem maradna semmi más, mint a ragadozó énem. Mintha minden észérv és érzés megszűnne létezni. - mondom neki szinte lemondóan, mert lehet sok mindent túl élte és mindig sikerült valami tervvel előállnom, ha slamasztikába kerültem, de most egyszerűen nem megy. Nem tudok abban hinni, hogy ez változni fog és újra olyan leszek, mint régen.
Lassan elveszem tőle a tasakos vért, és az ölembe rakom és figyelek arra amit mond. Egy apró mosoly jelenik meg az arcomon, mert tisztán emlékszem arra, hogy régen is mindig szeretett másokon segíteni és örülök annak, hogy ez mostanra se változott. Biztos vagyok abban, hogy remek orvos lett belőle és a betegei igazán oda lehetnek érte.
Miért ne lenne jó ötl...? - kezdek bele a kérdésbe, de közben megéreztem, hogy engem figyel. Lassan felnézek rá és olyat látok a tekintetében, amire a szívem egy darabja szinte örült táncra kélne, ha nem tudnám uralni az érzéseimet. De végül veszítek és a múlt emlékei teljesen a hatalmukba kerítenek. Az ujjaim közül a vértasak kicsússzan, hamarosan az arcára tévednek és gyengéden simítok végig az arcán és a következő pillanatban pedig ajkaim az övéhez érnek és gyengéden csókolom meg őt. Úgy, mintha soha se váltunk volna el egymástól. Nem tudom mennyi ideig ízlelhettem ajkait, de úgy érzem túl kevés ideig, de mégis elkapom a fejemet és zavartan túrok a hajamba. - Sajnálom.. - mondom neki sietve újra ezt a szót, de valójában egyáltalán nem sajnáltam... hiányzott és úgy éreztem, hogy lényem egy része legalább egy pillanatra igazán boldog volt újra.

Tőlem nem éppen megszokott megnyilvánulásom nyilván megijesztette, erre gondolni mégsem tudtam. Agyamba befészkelte valami, a gondolat, hogy ha egy percre nem azzal foglalkoztam volna, hogy éljem túl az apám, most családom lehetne, Raven viszont minden bizonnyal így kerülne még nagyobb veszélybe, amiben addig is élt, míg apám élt. A sok mi lett volna ha gondolat maga alá temetett és elfeledtette velem, hogy ki is vagyok valójában.
Nem tetszett, hogy védeni akart, hisz tudtam, hogy esélye annyi volt apám ellen, mint egy úttesten áthaladó hangyának egy futóverseny közepén. Enyhén szóval abszurd elképzelés volt, hogy egyáltalán megvédett e, hisz a saját jövőmtől is megóvott, ami valahol legbelül egy késszúrás volt számomra.
-Felfogod, hogy kitől és mitől akartál megóvni? Az apámtól? Te... Kérlek, ne röhögtess...-nevetek fel keserűen, magam elé bámulva, már-már üveges tekintettel. A gondolat mégis ott ült benne annyira, ha rám pillantana érzékelhetné, hogy kicsit több ellenérzés van bennem, mint mutatom, és nem csak az apám iránt, de valamiért iránta is. Hiába, a jövőm felett döntött, és ezt egyenlőre nem fogadta be a gyomrom. Pedig próbálkoztam erősen, hogy ne így legyen. -Inkább menekültem volna egy emberöltőt melletted, mint...-nyelek nagyot, elharapva a mondat végét, és inkább nem folytatva azt, amit meggondolatlanság lenne kimondani. De valóban az lett volna, ha a mögöttes tartalma igaz?
Szavaimra nem kapok reakciót, ránk telepszik a csönd, de nem bánom. A gondolataim így is hangosan zakatolnak fejemben, majd szétrobbantva azt. Vállamra hajtja fejét, mire állkapcsom megfeszül, és gerincemen jóleső érzés fut végig. A gondolatok között ekkor felötlik egy: ha újra az enyém lehetne, akkor élnék a lehetőséggel? Mérlegelnék, hogy két nő közé esve melyiket választaná. Egyikőjük sérülne, és sérülni is fog. Valamibe kapaszkodhatok olyan makacsul, hiába múlt el annyi évszázad? A gondolatok közül mégis az ő szava rángat ki, és elmosolyodom szavain. Édes gondolatok keserű megvalósítása...
-De bíznod kell magadba. Muszáj, ha nem hiszel abban, aki vagy, bárki mondhat neked bármit, csak üres gondolatok lesznek, amibe kapaszkodni próbálsz majd.-ha csak egy kis remény is ég benne, meg kell találnia és lángra kell lobbantania, hogy egész testét átjárja. Olyasmibe csöppent, amibe nem akart, de nem ő az egyetlen, aki hasonló helyzetbe kerül ebben a világban. S ahogy régen is, most is veszély leselkedik mindenkire, legyen az ember, vámpír, boszorkány, mágus vagy vérfarkas...
A vértasak nem messze tőlünk lapul, a sötétben megbújva, de tekintetem így is megbabonázza.
-Kórházban dolgozok, mint orvos. A vérbank ad bizonyos opciókat, még ha nem is legálisan. Ha viszont képtelen befogadni a szervezeted, az állat vért, akkor ez az egy, ami kevésbé élszörnyésztő.-nyúlok könnyedén a tasakért, mely mostanra szobahőmérsékletre melegedett. Felé nyújtom, biccentve egy aprót fejemmel, hogy vegye el. -A vérem segítene, de azt kicsit bonyolultabb elmagyarázni, hogy miért nem jó ötlet.-hozakodok elő a következő ötlettel, ami abba a kategóriába sorolt, ami úgy van felcímkézve "nem igen kellene alkalmazni lehetőség". Arcát fürkészve nézek rá, keresem tekintetét, de szemem óhatatlan ajkaira siklik. Az emlék pedig újabb késszúrást okoz bennem...

maisie & adam

I need your help

Mindenki hibázik, de a hibánkból tanulunk, vagyis azt hiszem. Egy pillanatra az is megfordult a fejemben, hogy nem e követtem el akkor hibát, amikor elengedtem, amikor hagytam neki, hogy kisétáljon az életemből, de azt hiszem nem. Bármennyire is fájt akkor és bármennyire is hiányzik, tudom, hogy ezt kellett tennem akkor. Esélyt kellett arra adnom, hogy újra boldog legyen és a saját életét elkezdje. Sejtettem, hogy nem fogok könnyen belemenni abba, hogy esetleg ő öljen meg, de ha egyszer tényleg arra kerülne sor, akkor lehet már nem fog vitába szállni velem erről. Nem nagyon akartam már erre mit mondani, mert ismertem már annyira, hogy tudjam milyen makacs tud lenni. Meg szemmel láthatóan ő se akarta folytatni a dolgot, így inkább egy bizonyos ideig a könnyeimtől és a sírásomtól eltekintve csöndben maradtam.
Aztán pedig az események igen felgyorsultak. Én elszóltam magamat, Adam pedig hamarosan elvesztette az önkontrollt. Nem hibáztattam érte, de az biztos érezhette, hogy egy pillanatra a frászt hozta rám. Nem gyakran láttam ilyennek, vagyis miattam soha nem viselkedett így. Az apja tudta mindig ezt az énjét a felszínre hozni. Tudom, hogy hibáztam, de mi értelme lett volna elmondani neki, ha meg se történhetett ez a csoda, hogy a karjainkban tartsuk a gyermekünket? Nem akartam még jobban az apja ellen fordítani, mert féltem attól, hogy esetleg az az elmebeteg ember képes lenne még a saját fiát is megölni. Inkább éltem egyedül a fájdalmammal és próbáltam Adam-nak mindent megadni ahhoz, hogy boldog legyen.
De igen megvédhettelek, hiszen még mindig élsz. Lehet már semmi se olyan, mint régen volt, de ha legalább azt tudom, hogy van olyan nő az életedben, aki képes boldoggá tenni, akkor már megérte, akkoriban elfojtanom azt a fájdalmat, amit éreztem apád tette után. - mondom neki őszintén, de nem nézek rá. Nem megy. Egyszerűen félek attól, amit látnék a tekintetében. Érzem, amint a kezemet a kezei fogja és hirtelen az egész olyan, mint régen. Mintha semmi se változott volna meg, pedig teljesen megváltozott minden. Semmi se olyan már, mint régen volt és ez bármennyire is fáj, így van helyén. Így kellett lennie. Egyedül az számít, hogy ő megtalálta újra a boldogságot.
Szavai egyszerre esnek jól és egyszerre járja át a lényemet a fájdalom. Érzem, amint egy újabb könnycsepp végig folyik az orcámon, majd egy pillanatra a kezünkre siklik a tekintetem. Szerettem volna neki mindent megadni, amire vágyott, de egy dologra nem voltam képes, mert hagytam, hogy apja csak úgy elvegye tőlünk. Szinte még gyerek voltam, az erőmet se tudtam használni, de ha újra látnám azt a férfit, aki ezt tette velünk, akkor megtapasztalná azt, hogy milyen egy dühős, női boszorkány. Lassan a fejemet Adam vállának hajtottam, de egy darabig nem szólaltam meg. Csak ültem ott és próbáltam feldolgozni azt, amit hallottam.
Bármelyik nő szerencsés lesz, ha egyszer elnyeri a szívedet. Tudom, hogy milyen érzés az, amikor valakit szeretsz és törődsz valakivel, így pontosan tudom, hogy mennyire szerencsés lesz. - mondom neki alig hallhatóan, mert ha nem is mutatom ki, akkor is fájni fog mindig az, hogy már nem az enyém, hanem valaki másé, mert egy darabja a szívemnek mindig is az övé lesz. - Elhiszem és sajnálom, de talán akkor most minden sokkal másabb lenne. Lehet, ha megtudod, akkor elszöktünk volna. Messzire és az apád haragja ártatlanokra sújtott volna le. Minden okkal történik és én hálás leszek mindig is azért, hogy akkoriban magaménak tudhattalak, mert nálad jobb személyt soha nem ismertem. - mondom neki egy kisebb mosoly kíséretében, hiszen egy pillanatra a múlt boldog emlékei megjelennek előttem. Nem mozdulok, ott maradok a közelében, mert szükségem van. Elvesztem, mint Alice Csodaországban, de nekem most csak egy ember tud segíteni, aki nem más mint Adam.
Mindig bíztam benned és ez mostanra se változott meg. Egyszerűen csak magamban nem tudok bízni és nem tudom, hogy képes leszek e tetteimmel együtt éli, örökké.. - mondom szinte alig hallhatóan, majd elfordítom a fejemet és kinézek az ablakon. Figyelem a város fényeit, a holdat és a csillagokat. Minden annyira békésnek tűnik, s talán az is és csak a lelkemben tombol vihar.
Más módja? - nézek kíváncsian Adam-re és közben a tekintetét próbálom megfejteni. Bármire képes lennék azért, hogy ne bántsak több ártatlan embert. Nem akarok olyan szörnyeteggé vállni, mint amilyen Adam apja volt. Soha nem lennék képes úgy élni, de félek, hogy képes lennék olyan dolgokat tenni, mint amiket ő tett és ez rémiszt meg a legjobban.

Olyasmit kért tőlem, amit még a saját életem kockáztatásával sem tettem volna meg, inkább a sajátoménak vetek véget. Nem akartam, hogy szenvedjen, de a jelek szerint úgy elmerült az érzelmek tengerébe, amit vámpír énje hozott a felszínre, hogy nem igen tudtam neki olyat mondani, amivel gondolatait sikerrel elterelhettem volna.
Megrázom a fejem, a makacsságán az idő sem fakított, ahogy az én önfejűségemen sem, és nem most terveztem elkezdeni, hogy mások szavait megfontoljam e vagy sem.
-Rossz embertől kérsz olyasmit, amit már elhatározott, hogy nem tesz meg semmi esetre sem.-közlöm vele, jelezve ezzel is, hogy vitának itt helye nincs. És ha lenne sem tágítanék a saját szemléletmódom mellől. Mindenki túlteszi magát az ilyesmin, így vagy úgy, s ő egy erős nő volt ahhoz, hogy ne így tegyen, ne álljon talpra mindenféle próbálkozás nélkül.
Amit mond, azzal viszont úgy kifordít az eddigi nyugalmas tehetetlenségből, mintha végig ez lett volna a célja, bár utóbbi kizártnak tekinthető. Azzal pedig, hogy ilyen egyszerűen elszólta magát, mondhatni felébresztette az eddig békésen szunnyadó oroszlánt. Nem rá voltam mérges, de miatta lettem ideges. Az apám ebben is szerepet játszott, ahogy az életem megkeserítésében jellemzően mindenben. Éreztem, amit érezni akartam, vagy aminek hatása alá kerülve egyszerűen lesújtottam rá. Kezét szorosan fogom, a falnak préselem, de egy könnycsepp, minek létezéséről azt hittem, hogy soha nem kapok tanúbizonyságot, egyszerűen kicsordult, és a szőnyegen landolva megszűnt létezni újra. Elengedem kezét, majd öklöm a falnak csapódva nyugszik meg, de testem remegése nem szűnik meg, még csak rosszabb lesz. A csontjaim a másodperc törtrésze alatt forrnak össze kezemben, érintésétől pedig szívverésem tempója gyorsul fel.
Látom arcát, hallom heves szívverését, de nehezen fogom fel azt, amit mond. Aztán a földre húz, maga mellé, és ölelő karjai körém fonódnak. Hajamba túrok, és magam elé bámulok. A sokkos vámpír mintapéldánya lettem rövidke idő alatt.
Mikor pár másodpercre elhalkul szava, kezét lehámozom vállamról, ölembe ejtem, és enyém közé fogom. Tekintetét keresem, de enyémből süt az értetlenség és valamiféle csalódottság. Volt valami, amiről soha nem tudott, vagy ha tudta is, én egyszer sem említettem neki. Az életemet jelentette, a családomat, a békességet, és meg akartam volna tartani, s ha imént elhangzott szavainak valóságában nem kételkedem, akkor talán most nem itt ülnénk, nem így, ahogy most.
-Nem lep meg...-suttogom, apámra téve megjegyzést, és biztosra veszem, ahol most van, ott még mindig kínozzák a lelkét, a tettei miatt. Ha hiszünk persze a teóriákban, hogy a gonosz a pokolra jut. Én pedig ebben most sokszorosan reménykedtem, még ha én is oda voltam hívatott kerülni.
-Nem védhetsz meg olyasmitől és olyasvalakitől, aki sokkal erősebb, mint a te akaratod.-tekintek ki az előttem lévő ablakon a csillagos égre, és arcomra bánatos mosoly szökik.-A tetteid pont nem arról beszélnek, hogy önző vagy. Csak tudod, mindig volt valami, ami hiányzott az életemből, valaki, és még ha hasonlót is találok valakiben, amit benned megtaláltam, akkor sem hiszem, hogy ennyi idő elteltével tovább tudnék ilyen egyszerűen lépni. A családot egykor te jelentetted, és a szívem egy része örökké a tiéd marad. És a gondolat, hogy a gyermekem növekedett a szíved alatt...-mosolyodom el, kissé megrázva fejem, kezét továbbra sem engedve. Lehunyom szemem, veszek egy mély levegőt, és fejem a falnak döntve tekintetem a magasba emelem.
-Nem vagy szörnyeteg, és túl fogod ezt is élni. Ahogy már oly sok mindent, de most nem leszel egyedül. Csak hagyd, hogy segítsek. Kérlek bízz bennem, még egyszer. Nem veszíthetlek el, mikor most kaptalak vissza.-nézek rá, s bár szívem már más nőt szeret, mint barátra szükségem van rá. Túl sokat jelent nekem ahhoz, hogy megint elfelejtsem. A félhomályban vörösre festett ruhájára téved tekintetem, s a földön heverő zacskóra nézek.-Van más mód is, egyszerűbb, mint hinnéd.-lehet, hogy a zacskós vér zamata más volt, és nem csillapította olyannyira a vér iránti sóvárgást, mint az, ami az erekből közvetlen érkezett, de kezdetnek megteszi, hogy uralni tudja.

maisie & adam

I need your help

Nem gondoltam volna azt, hogy ilyen állapotban fogom őt felkeresni. Szerettem volna beszélni vele már korábban, hiszen ezért is volt már régebb óta a címe, de soha se volt bátorságom felkeresni. Féltem attól, hogy esetleg el fog küldeni vagy esetleg már nem is emlékszik rám. Rég volt az, amikor utoljára láttuk egymást és hiába közösen döntöttünk úgy, hogy az útjaink elválnak egymástól mégis fájt az, amikor történt. Szerettem őt, tiszta szívemből, de mindig próbáltam úgy gondolni a dolgokra, hogy hálás lehetek azért, hogy egyáltalán megismertem őt és annyi ideig együtt lehettünk az apja akaratának ellenére is. Tudtam, hogy igazán szeret, mert különben nem szállt volna szembe ilyen téren az apjával, de most mégis minden annyira más volt. Ismerős idegen volt számomra, mert kicsit talán úgy éreztem, hogy sokat változott - természetesen előnyére - az elmúlt évszázadok alatt.
De, csakis tőled kérhetem. - mondtam neki komolyan két sírás roham között. Senki mást nem tudtam volna megkérni arra, hogy tegye meg és azt hiszem szívesebben haltam volna meg az a férfi karjai között, akit egykor annyira szerettem és még mindig kicsit talán szeretem, de már minden sokkal másabb. - Lehet igazad van, lehet úgy lesz, ahogyan mondod, de tudnom kell, ha esetleg még sincsen más kiút, akkor teljesíteni fogod ezt a kívánságomat. Kérlek... - néztem rá szinte a könyörögve és próbáltam minden erőmet összeszedni ahhoz, hogy legalább ezt a néhány szót el tudjam mondani neki úgy, hogy ne csukoljon el a hangom.
Nem tudok mit mondani arra, amit mond. Nem értem, hogy miért gondolja azt, hogy erős vagyok és képes leszek ezzel is megbirkózni. Lehet, hogy korábban se volt könnyű életünk, de akkor ott voltunk egymásnak. Ott voltunk, hogy segítsünk és támaszt nyújtsunk a másik félnek, de most úgy vagyok itt, mint egy múltbéli személy.
Majd mielőtt elmehetnék hirtelen elkap és hamarosan hangos csattanással a hátam a falnak csapódik. A szorítása erős és látom a tekintetében a düht és a haragot, amiért nem hibáztatom őt. Próbálom kicsit megmozdítani a csuklómat, de nem bírom. Egyszerűen fáj az amit csinál. Figyelem őt és próbálom a könnyeimet visszafojtani. Nem akarok a szemébe nézni nem megy. A szavai és a kérdése csak úgy visszhangzik a fejemben, de röpke pillanatig nem nagyon tudok mit mondani. Figyelem a könnycseppet, ami megjelenik a szemének a sarkában, majd lassan elhúzom a kezemet, de nem mozdulok meg. Ha akarnék akkor se tudnék, hiszen közé és a fal közé szorultam be, de amikor hirtelen a falba csap, akkor ijedtem ugrom össze és érzem, amint a szívem újra milliónyi darabra hull. Próbálom félre tenni azt, amit érzek és minden gondolatot elüldözni, ami a következő tetteim ellen hadakoznak. Kezem lassan az arcára siklik, gyengéden simítok végig az arcán, majd mélyen a szemébe nézek.
Szeretlek Adam, soha nem lettem volna képes megcsalni téged és igen, a te gyermekedet vártam. - mondom neki egyre halkabban, hiszen az emlék annyira fájó, hogy egy pillanatra úgy érzem magamat, mint akivel éppen most történnek meg a dolgok. Másik kezemmel lassan megfogom a kezét, amivel a falba csapott, majd amikor látom, hogy alig áll a lábán, akkor a földre leülök vele együtt, majd magamhoz ölelem, mint egykoron tettem. - Tudom, hogy hibáztam, de amikor neked akartam elmondani, akkor nem találtalak otthon, mert valahova az apád elküldött, de ő megérezte azt, hogy miért kerestelek. - röpke pillanatra még a hangom is elcsuklik, de erőt veszek magamon és folytatom. - Majd pár nappal később, miután újra visszatértél el akartam mondani, de csapdába csalt és elvette tőlünk a gyermekünket és még az arca se rándult meg közben. - majd a hátamat a falnak támasztom, a kezeim általi ölelés lazul és a szememet becsukom, mire újabb könnycseppek gördülnek végig az arcomon. - Miért nem mondtam el soha se? Mert tudtam jól, ha abban az időben az apád még téged is képes lett volna megölni és én viszont nem lettem volna képes elveszíteni téged. Nem bírtam volna elviselni még egy szerettem elvesztését. Hibáztathatsz, ha szeretnél. Nevezhetsz önzőnek, de csak téged akartalak megvédeni... - mondom neki még mindig csukott szemmel és tehetetlenül ülök ott. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire bonyolult lesz az életem. A fejemet a falnak döntöm, majd kis idő után kinyitom a szemeimet és úgy figyelem őt.

A nyakamba zuhanó súly a személyében nyilvánult meg. Tiszta gondolatokkal és érzelmek nélkül lehet, hogy könnyebben kezelném az ilyen helyzeteket, de most olybá tűnt, esélyem sincs ilyesmire. Nem hagyhattam, hogy szenvedjen, mert ezt nyilvánvaló éreztem rajta, de amit kért, arra nem volt mentség. Olyasmit várt el, amit soha nem tennék meg, nem vele. Más eset, ha az ellenségemről van szó és megint más, ha olyan valakiről, aki többet jelentett nekem eddigi életem alatt mindenkinél.
Egy kis időbe telik, hogy ne tegyek olyasmit, amit megtettem volna régen, hogy magamhoz szorítsam, bőrének illatát magamba szívjam, és elfeledkezzem róla, hogy ő már nem az enyém. Még ha egykor az ios volt, nekem Nyx-re kell gondolnom, másra nem, hisz őt szeretem. Őt is, de ezen most felesleges lenne mit tagadni. De a két dolog már más. Nem tudhatom, hogy Maisie z elmúlt években min mehetett keresztül, utoljára megmondani sem tudom idejét, hogy mikor láttam.
-Ezt nem kérheted tőlem, hallod? Meg tudott állítani, és én is meg foglak, ha olyasmire készülsz, amire nem kellene még gondolnod sem. Nem fog felemészteni ez a sok minden, ami hirtelen történt vele.-tisztázom, hangom ellentmondás nem tűrő, mégis gyengéd. Nem értem, vagyis tökéletesen megértem, hogy mit érez, amikor ugyan ezt érezhettem, az pedig jó pár évszázada volt, el is felejtettem tán. Lehet, hogy nem vagyok az a típus, aki könnyen küzd meg az elé gördülő akadályokkal, de kétlem, hogy ez az akadály nekem lenne leküzdhetetlen, mint inkább neki.
-Erős vagy, erősebb, mint hiszed. Csupán nem találod magad az új helyzetben. De ilyen előfordul.-ezzel magamat akarom nyugtatni vagy esetleg őt is? Mert jelen pillanatban nem hiszem, hogy én a helyzet magaslatán állnék, és irányítani tudnám azt, ami körülöttem zajlik. Valami párhuzamos idősíkba esek a múltam és a jelenem között, s meg kellene találnom azt a valamit, ami arra ösztökél, hogy ne tegyek olyasmit, amit a jelenben már nem lenne helyes, a múltamban mégis megtennék gondolkodás nélkül.
Hallom amit mond, de ahogy kimondja, úgy törik meg bennem valami. Magam elé bámulok... A gyerekem? Az apám megölte a gyerekem? Mégis rá lettem mérges, másra már nem is lehetettem, hisz aki ezt tette, a jelek szerint már a kezem által elnyerte a büntetését. Szinte ledermedve bámulok magam elé, és egészen addig még levegőt sem veszek, míg fel nem áll, és újra meg nem szólal. Addigra viszont agyam elhomályosítja a düh és a hazugságról való lepel lerántásával fogalma sincs, hogy mit indított el.
-Sajnálod?-hangom érzelemtől mentes, már-már kegyetlen, és mit sem várok arra, hogy ez tetteimben is megnyilvánuljon. Gyors mozdulattal termek előtte, a falnak taszítva, csuklóját két oldalán a falhoz szorítva. -A gyerekem? Mikor jön el az a pillanat, hogy minden titkod megtudom, amit előlem is rejtegettél?-szakadnak fel a múl sérelmei, visszavonhatatlanul, és a rajtam eluralkodó vámpír felett semmi nem lehet csitító hatással.-Te az én gyerekemmel voltál várandó?-hangom szinte suttogó, szorításom enyhül, tekintetemben pedig megcsillan valami, talán könnycsepp volna, mely a felismeréstől akar kibukni belőlem? Olyasmit adhatott volna, amire vágytam régen, amikor még ember voltam mellette képzeltem el a hátralévő időm, bár a véremnek és az erőmnek köszönhetően hosszabb időre is tervezhettem. És most kiderül, hogy meg is kaphattam volna. Elengedem, lábaim szinte felmondják a szolgálatot, és ha egy vámpír képes sokkot kapni, akkor most pontosan abba az állapotba kerülök én is. A könnycsepp magányosan hullik alá, öklöm pedig a feje mellett néhány centiméterrel a falba csapódik, a vakolatot megbontva, ami darabokban esik a lábam mellé.

maisie & adam

I need your help

Igazán nem panaszkodhatok arra, hogy unalmas életem lett volna. Sokkal inkább olyan volt, mint ahogyan a víz utat tör magának. Szabálytalan és sok és sok érdekes dolog tarkította az életemet. Voltam rabló, igazság szolgáltató vagy éppen gazdag, szegény nő, de még hercegnő is voltam, de talán a legizgalmasabb szaka az volt az életemnek, amikor Adam is benne volt. Nem sok idő adatott nekünk meg, de soha nem fogom azt a pillanatot elfelejteni, amikor 16 éves fejjel megláttam őt s már akkor tudtam azt, hogy a szívem övé. Nem igazán ismertem, csak néha láttam őt korábban, de abban a pillanatban valami megváltozott. Eléggé sok minden tarkította a múltunkat, s emiatt úgy éreztem, hogy van valamiféle kapocs közöttünk, amit nem lehet elszakítani. Azt tudom, hogy a múlt hibáit nem lehet helyre hozni, de talán még számára is jelentek valamit és nem csak a múltjának egyik szereplője vagyok. Tudom, hogy furán hangzik, de már azzal is beérném, ha barátok lehetnénk, mert tudom, hogy rá mindig számíthatok ezért vagyok itt.
Érzem a közelségét és mindennél jobban vágynék arra, amit egykoron tett. Amikor képes volt egyetlen egy érintésével megnyugtatni,de ránézni se merek. Félek attól, hogy megvetés ott ülne a szemeiben. Igaza is lenne, mert semmivel se vagyok jobb, mint az apja volt. Egyszerű gyilkos lett belőlem.
Haa... - kezdek bele szipogva és óvatosan rápillantok. - elbuksz és nem lehet engem kezelni, irányítani, akkor kérlek tedd meg. Nem akarok szörnyetegként élni. Ha Naevia akkor nem állít meg, akkor már most se lennék itt. - mondom egyre halkabban és egy aprót még az ajakamba is harapok. Tisztán emlékszem arra, amit ott a konyhában tettem azzal az ártatlan kisfiúval. Azt is tudom, hogy Adam ismeri Naevia-t, hiszen gyerekoromtól kezdve ő volt a barátnőm. Neki meséltem még Adam-ről is. Próbálom elfojtani a könnyeket, de minél inkább küzdök, annál inkább kezdenek megjelenni és folynak végig az arcomon, mintha hirtelen egy patak kelt volna ott életre. Lassan bólintok arra, amikor azt mondja, hogy bíznom kell bennem. Érzem gyengéd érintését, illetve azt, ahogyan a könnyeimet letörli, de hamarosan újabb könnycseppek gördülnek végig az arcomon.- Félek Adam. Félek attól, hogy ez nem fog menni. Nem vagyok erős és a tetteim... - csuklik el újra a hangom, majd hamarosan újra az ölemben pihenő kezemet figyelem miközben érzem, ahogyan a kezemre potyognak az arcomról a könnycseppek. Nem nézek sehova se, csak hallgatom a lépteit, de meg se mozdulok. Az egész olyan, mintha szoborrá változtam volna. Egyszerűen nem érzek semmit se, csak a fájdalmat, a megvetést és az undort saját magamtól. Ha képes leszek megtanulni kezelni a dolgokat, akkor is miként fogok azzal a tudattal élni, hogy mit tettem? Kiket bántottam azért, hogy oltsam a szomjamat. Csendesen hallgatom a szavait, de nem igazán tudnak megnyugtatni. Legszívesebben törnék és zúznék, vagy saját magam tépném ki a szívemet. Nem tudom másnak látni magamat, mint egy szörnyetegnek.
Adam, ez nem igaz! Semmivel se vagyok különb az apádnál, hiszen én is pontosan egy gyereket öltem meg, amikor átváltoztam, mert belebotlottam. Elvettem valakinek a fiát, ahogyan egykoron ő tette a gyermekeddel! - mondom neki kissé zaklatottan és miután csak kicsúszott a számon, akkor jöttem rá, hogy mit tettem. A múlt sötét foltjait felfedtem előtte. Azt amiről mindig is hallgattam, hogy a gyermekét hordtam és az apja egy egyszerű bűbájjal és minden érzelem nélkül elvette a fiától azt, hogy megtudja milyen lehet apának lenni. Még szörnyűbb ember vagyok, mint gondoltam, hogy még ezt se tudtam magamban tartani, de alig, hogy elhagyták eme szavak ajkaimat még nagyobb zokogásban törtem ki. A kezem az arcomra siklott és úgy dőltem előre. Nem bírtam tovább, egyszerűen úgy éreztem, hogy minden porcikám fáj és szép lassan mindent elveszítek abból, amilyen valójában vagyok. Majd mintha hirtelen valami történne bennem felpattanok és zavarodottan fordulok körbe.
Nem kellett volna idejönnöm. Ez nem a te problémád, hiszen meg van a saját életed is. Én.... sajnálom.. - mondom neki sietve, mert egyszerre vágyom arra, hogy a közelében legyek és egyszerre legyek távol tőle. Félek attól, hogy a zaklatott állapotban esetleg az összes titkot felfedném előtte, amitől őt akkoriban csak megkímélni akartam. De alig teszek pár lépést újra a földre rogyok, mintha az erőm elhagyott volna és most teljes mértékben átadom magamat a fájdalomnak és a sírásnak.

Ahhoz képest, hogy idáig az életem a medrében folyt, akár egy normál vízállással bíró folyó, most rövid időn belül annyi változás és váratlan helyzet állt elő, amivel kezdenem kellett valamit, hogy szinte megfeledkeztem magammal is foglalkozni. Mondjuk  sosem voltam önző, magamnak való voltam, a szó szoros értelmében. Azzal, hogy Nyx megjelent a kórházban, most pedig a volt jegyesem állt velem szemben, a szívem olyan részei is megmutatták, hogy léteznek, amiről jómagam már azt hittem, rég elhaltak. Utóbbi személy pedig tagadhatatlan mély nyomot hagyott bennem, és nem jelenthettem ki, hogy amit egykor éreztem, egyszerűen elfelejtettem. Még most is éreztem, hiába nem láttam arcát, emlékeztem a csillogó, kalandvágyó szempárra, arra a menedékre, amit egykor nekem nyújtott apám fékevesztett akaratával szemben. Valami mégis megváltozott köztünk, elhagytam, igyekeztem elfelejteni, megóvni a családomtól, de ő volt az, aki most felbukkant az ajtóm előtt, s a családomtól aligha tarthattam már.
A vérszag, mely körüllengi a legrosszabbat engedi feltételezni, és hiába szisszen fel, ahogy elé lépek, és elhúzom kezét a ruháról, hogy ezzel felfedjem a vérszag forrását, nem gondolkodom többet. Magamhoz vonom, a saját magamban dúló érzelmi hullám enyhítésére és az ő nyugtatására, de úgy szakad ki ölelésemből, mintha valaha ártottam volna neki. Részben így volt, de ez más lapra tartozott...
Figyelem mozdulatait, és hallom, amit mond, de csupán töredékeket motyog mondatokból, amik fontosak lehetnének teljes egészükben.
Lassan, óvatosan lépek hozzá közelebb és guggolok le mellé, s már épp megérinteném vállát, de ekkor emlékeztetem magam, hogy ez nem feltétlen lenne a legjobb ötlet ebben a helyzetben. Egy valami szöget üt a fejemben, és be kell ismernem, kissé ki is ábrándít. Újra gyerekeket ölt? Mit jelentsen ez?
-Gyilkos vagy vagy sem, nem kérheted tőlem, hogy öljelek meg.-szólalok meg rekedtes hangon, de érezni rajta, hogy nem csak a kéréstől ért meglepettség, hanem egy adag érzelem is vegyül hangomban. Ez pedig nem helyes, ha a tartalma sokkal több, mint holmi baráti megjegyzés. -Először meg kell nyugodnod. Bíznod kell bennem, hallod?-emelem meg újra fejét, halovány mosolyt ültetve arcomra, és letörlöm az arcán legördülő könnycseppet. -Meg tudod tanulni, hogy hogyan urald azt, amivé lettél. Segítek neked, és nem hagyom, hogy felemésszen az, amit most érzel vagy gondolsz.-állok fel végül a konyhába sétálva, s kinyitom a hűtőt, de jó pár másodperc kell, mire felfogom, hogy mibe kezdek, hol és kivel. Hajamba túrok, és az arcomba csapódó hideg levegőből lélegezve kiürítem a gondolataim, és csak a fontosakat igyekszem megtartani magamban. Kezembe veszek egy tasakot, s lassan sétálok mellé vissza. De talán nem ez az első és legmegfelelőbb lépés.
Leülök mellé a földre, de előtte vállára terítem a kanapéra fektetett lepedőt, mintha ezzel is menedéket tudnék neki adni saját maga és a démonjai ellen.
-Nem kell undorodnod magadtól, nem te vagy az egyetlen, aki akaratán kívül változik át, Maisie. Te állsz a legtávolabb azoktól, akiket szörnyeknek kell nevezni...-suttogom, magam mellé rakva a tasakot, és közben tekintetét keresem. El tudom képzelni, hogy mit érez, de ellenérzések nem tagadom, temérdek mennyiségben csaponganak bennem a segítségnyújtásra ösztökélő gondolatok mellett, magammal is harcolnom kell hát. Mellettem nem volt ott senki, hogy átsegítsen ezen, de ennek nem kell így történnie vele is. Azt viszont, amit mondott ki kell zárnom ahhoz, hogy valóban a segítségére tudjak lenni.
-Elmúlni az éhség sose fog, és vámpírként mindent erősebben érzel, de mind a kettőt meg lehet tanulni uralni. Nem könnyű, de nem is lehetetlen.-okulok a saját példámból, ki kórházban dolgozik, igaz bő négyszáz éve erősíti a vámpírok csoportját is. Ez viszont nem akadály, csupán egy nehezen legyűrhető nehézség, amit az élet a nyakamba sózott.

maisie & adam

I need your help

Hirtelen nem tudnám megmondani azt, hogy a meglepettsége miatt nem tud megszólalni vagy egyszerűen már egyáltalán nem tud nekem örülni. Emlékszem, hogy régen amikor meglátott, akkor miként mosolyogtak a szemei, mondhatni ragyogtak, ahogyan még a nap is megcsillant benne, de minden megváltozott és nekem nem erre kellene gondolnom. Annak az időnek vége, amikor mi együtt voltunk, amikor én voltam az a személy, aki vigaszt tudott neki hozni azokban az időkben, amikor minden kilátástalan volt és én voltam az a személy, aki képes volt boldogságot csempészni az életébe. Rég volt, nagyon is régen, talán igaz se volt...
Egy pillanatra még össze is rezzenek a szavainak köszönhetően. Talán tényleg jobb lett volna nem ide jönnön. Nem köt össze minket semmi se. Talán egykoron jegyesek voltunk, a gyermekét hordtam a szívem alatt, amiről ő maga se tudott, de így volt jó, hiszen az apja még azt se engedte meg, hogy az az aprócska gyermek meglássa a napvilágot. Próbálom összeszedni magamat, majd lassan és szinte alig hallhatóan szólalok meg. - El is mehetek, ha szeretnéd vagy ki is dobhatsz. - de közben nem fordulok meg. Még mindig háttal állok neki, mintha félnék attól, ha megpillantom őt, akkor minden gát felmondja a szolgálatot és minden vár fölöslegessé válik, amit magamban felépítettem ennyi év alatt. Ennek köszönhető volt már az a pár könnycsepp is, ami végig gördült az arcomon. Engedem neki, hogy a fejemet felemelje és állom a tekintetét, de olyan vagyok, mint egy szobor. Hamarosan megérzem erős szorítását, mire kicsit felszisszenek és hamarosan láthatja azt, amint a ruhám  vérbe úszik. Ez nem kicsit volt vére, hanem szinte már a vér adta a színét a ruhának. Nem egy ember vére díszítette, hanem sok fiatalé. Eme gondolatnak köszönhetően a gyomrom újra görcsbe rándul és újabb könnycseppek jelentek meg a szemem sarkában. Hallom a szavait, de nem tudok válaszolni rá. Egyszerűen nem, mert még magam sem tudom rá pontosan a választ.
Érzem az ölelését és tudom mit szeretne elérni vele. Azt szeretné, ha sikerülne megnyugtatnia, de újra régi emlékek rohamoznak meg. Emlékszem, amikor gyengéden húzta végig az ujjait a gerincem vonalán, amikor mosolyogva ölelt magához, kedves szavakat mormolva és érezhettem gyengéd csókjait. Hirtelen megrázom a fejemet és kitépem a karjai közül magamat, mert tudom, hogy ez nem helyes.
Én...- kezdek bele, majd egy pillanatra még a szemeimet is lehunyom, mintha így akarnék erőt meríteni. - vámpír lettem. Átváltoztatott... - mondom ki alig hallhatóan. Nem hiszem, hogy túlzottan fogja érteni, hogy kire gondolok. A tekintetem a ruhámra siklik és zokogásban török ki. - Megöltem őket... elvettem az életüket úgy, mintha soha nem is számítottak volna. Gyilkos lettem, Adam... újra gyerekeket öltem.. - mondtam ki kétségbe esetten, majd a földre roskadtam és a kezembe temettem az arcomat. - Kérlek ölj meg.. Én nem akarok vámpír lenni, soha nem is akartam.. Nem tudom uralni ezt a szörnyet, amivé változtam. - mondom neki zokogva, de még mindig nem bírok ránézni. A ruhám szétterül a földön, ahogyan ott ülök sírva. Soha nem voltam gyenge, előtte soha nem. De most már nem bírtam tovább. Lehet csak körülbelül egy hete lettem vámpír, de már most nem bírom. Nem akarok még több életet kioltani...

Lehet, hogy rosszul álltam a dolgokhoz, vagy ennyire rossz tanár lennék? Ahogy az az ige nekem csapódott, mintha kiütött volna, és való igaz, ki is ütött. De ami ennél inkább meglepett, hogy ekkora hatást fejtett ki rajtam. Pedig normál esetben, ha az ember számít rá, pláne, ha a túlkoros kategóriába tartozik, nem jobban árt neki egy nagyobb áramütés szerű dolognál. Ez mégis más volt, s kábán ébredezve a kora esti órában, még egy meglepetés ért. Az ajtót kinyitva kellemes, de egyszerre kellemetlen ismerős arc tárult elém, és magam sem tudtam, hogy hogyan kellene reagálnom. Úgy látszik az életem olyan szakaszába értem, ahol a vén fejemre csupa meglepetés esik és semmi sem mehet egyszerűen.
Egykor a jegyesem volt, s a napot nehezen feledem, mikor elszakadtunk egymástól, az okát pedig máig kerestem, persze sejtésem nem egy volt. Azt mégsem várhattam el magamtól, hogy teljesen kitöröljem az emlékeim közül, nem véletlen a meglepettségem, de nem gondoltam volna, hogy újra fogom látni. Azt pedig még kevésbé gondoltam volna, hogy így lesokkol a látványa.
Megrázom a fejem, majd bólintok, de szemöldököm összevonva engedem be, vagyis inkább óvom meg a folyosón elhaladó idős nő fürkésző pillantásától. Valami megváltozott rajta. Ahogy elhalad mellettem érzem, hogy nem olyan, mint rég. Egészen más. Hallom, ahogy szíve ver, de a ritmus még a gyorsasága ellenére is másfajta. Nem olyan tisztán kivehető, inkább rideg.
A vér illata mégsem szűnt meg, és hiába kerestem, a forrását nem láttam. Az ajtót becsuktam hát, és a lány felé fordultam, de háta nem túl sokat mondott abból, hogy mit is érez vagy gondol. Így nem erősködöm, hátam az ajtónak vetem, és nem mozdulok, míg meg nem szólal újra.
-Ha szükséged van rám, megtaláltál, de ebben az esetben teljesen mindegy, hogy megzavartál e vagy sem.-hangom kedvességet mellőző, amivel magam is meglepem, végül ráeszmélek, hogy mit is mondtam, s ellökve magam az ajtótól, közelebb sétálok felé. A kabátját úgy szorongatja, mintha az megóvná akármitől, s mikor elé állok, óvatosan álla alá nyúlok, hogy gyengéden felemeljem fejét, és szemébe nézhessek. A vér szaga mégsem múlik, s mielőtt kérdeznék vagy bármit mondanék, a szeméből kicsorduló könnycseppekkel sem törődve, megragadom csuklóját, és nem hagyom, hogy tovább markolássza a kabátját. Ezzel viszont olyasmi tárul szemem elé, ami még a megjelenésénél is jobban meglep. Ruhája vértől áztatott, s nagyot kell nyelnem, amiért éhségem jele fájó ínyemben már most megjelenik. Ő képtelen volna bárkinek is ártani, hacsak...
-Nem lehet igaz.-rakom össze a képet az úján csillogó gyűrű láttán pedig ez könnyen megy.-Mibe keveredtél, te lány?-vonom magamhoz, de erőt kell vennem magamon, hogy a gondolatot előzzem a fejemből: ezt nem azért tettem, mert még valahol legbelül szeretem, hanem azért, mert meg kell nyugtatnom.

maisie & adam

I need your help

Nem akartam senkit se bántani, de mégis megtettem. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz vámpírként élni, de lehet csak velem volt a baj, mert soha nem engedtem korábban azt, hogy a múlt sebei a felszínre kerüljenek. Sok titkot őriztem annak érdekében, hogy másokat meg tudjak óvni a fájdalomtól. Úgy éreztem, hogy képes leszek rá, mert erős vagyok és mert szeretem őket. De talán túl vak voltam, vagy esetleg túl nagy terhet cipeltem akkoriban, aminek most a jelenben lett meg a következménye. Viszont ezen fölösleges is gondolkozni, mert minél tovább próbálom megfejteni azt, hogy mi miért történik, annál inkább kezdtem úgy érezni, hogy a bosszú és a fájdalom szép lassan fertőzésként lepi el a lényemet és talán hamarosan nem lesz kiút belőle.
Nem akarom a múltat bolygatni, de csakis egy személyben bízhatok meg. Egy személy az, akire az életemet is rábíznám ennyi idő után, vagyis kettő személyre, de abból az egyiket már bántottam. Nem értettem, hogy Naevia miért nem ölt meg akkor és miért csak ellökött magától, de annak örültem, hogy nem próbált meg maradásra bírni. Talán ezt a fránya gyűrűt se kellett volna nekem odaadni, mert így még nappal sincsenek biztonságban az emberek. Egy darabig sikerült elterelnem a gondolataimat az emberek véréről, de amint egy kicsit elhagyatottabb területen akadtam össze velük.. nos, azt már nem úszták meg, egy kis fiút leszámítva. Őt nem bírtam bántani, mintha valamit láttam volna a szemében, de a többiek mind meghaltak. Így már tényleg nem volt más választásom, mint felkeresni a múltam egyik "szereplőjét", azt a személyt, aki egy szinte egy pillantással képes volt akkoriban elcsavarni a fejemet.
Egy darabig csak figyeltem az ajtót, majd lassan kopogtatni kezdtem rajta, utána pedig türelmesen vártam. Egy pillanatra még az is megfordult a fejemben, hogy inkább haza megyek vagy olyan helyre, ahol Naevia  se találna rám és ott kiontom az életemet. Milyen szörnyeteg képes megtámadni a gyerekkori legjobb barátnőjét? Nos, azt hiszem én... csakis én... Már éppen mire leléptem volna, pont kinyílt az ajtó és megpillantottam őt. Egy pillanatra még a szavak is a torkomon akadtak és nem tudtam mit mondani, hiszen annyi ideje nem láttam már őt. Óvatosan újra szemügyre vettem őt és egy kisebb mosoly jelent meg az arcomon még ebben az abszurd helyzetben is, mert jó érzés volt újra látni őt.
Igen, én vagyok az Adam. - mondtam neki barátságosan, majd még jobban magam köré fontam a kabátomat, amikor egy öreg néni haladt el a folyóson. - Bemehetek esetleg? - kérdeztem tőle kedvesen, majd miután arrébb lépett elsétáltam mellette és körbe pillantottam a szobában.
Sajnálom, hogy így rád törtem, de .... - kezdtem bele, majd éreztem, amint egy-két könnycsepp végig gördült az arcomon. Próbáltam visszatartani őket, de már nem ment. Úgy éreztem, hogy gyenge és tehetetlen vagyok. - szükségem van rád. - vallottam be neki őszintén egy sóhaj kíséretében, alig hallhatóan, de a kabát még mindig elfedte a véres ruhámat. Hiányzott mindig is, de a mi múltunk már lezárult, azt talán már soha se lehet feléleszteni és amúgy is éreztem egy lánynak az illatát és mintha valakire számított volna. Az biztos, hogy nem engem várt. Talán ő megtalálta a boldogságot valakinek az oldalán. - Remélem nem zavartalak meg semmiben. - mondtam neki sietve, hiszen mondhatni tényleg csak úgy rátörtem.

Hallom a hangját, ismerem ezt a mondatot, de mire észbe kaphatnék, és tehetnék ellene, hogy ne hasson, de torkomban szorító érzés érzek, ami fejembe siklik pár másodperccel később, és testem erőtlenül a földre zuhan. Még mondani próbálok valamit, de hang már nem jön ki a számon, az utolsó kép, amit látok, az Nyx aggódó arca, de fekete semmi szippant magába, és megfeledkezem magamról...
Kipattan szemem, de ahogy megemelem a fejem, nagyot reccsen a nyakam. Felnyögök, és visszadőlök a földre. Bármi is történt, nem most volt, mert a helység már sötétbe burkolózott. Tehát beesteledett. Lassan újra megpróbálom magam ülő helyzetbe tornázni, el is jutok idáig, de hátam a kanapénak vetem, mert korántsem vagyok még elememben és igazán élőhalottnak nevezhető állapotban. A földre meredek, magam elé, mereven, és gondolataim között matatok. Az elmúlt órák sötétek, viszont az utolsó kép megmaradt.
-Meg kell keresnem...-suttogom magam elé, felismerve a helyzetet, de miután felállok, jobbnak látom egy zacskó vérrel kezdeni a kutatást. Ahogy a hűtőhöz lépek, kopogást hallok az ajtón, de úgy hasít fejembe, mintha egy tőrt húztak volna végig hátamon. Feltépem fogammal a zacskót, és csendesen meghúzódom a sötétben, lassan nyelem a kortyokat, mégis mohón.
Az ajtó túl feléről viszont hallom a szuszogást, vagyis inkább a levegő kapkodását, mintha csak az illető maratont futott volna. Az üres tasakot a kukába dobom, felkapcsolom a villanyt, és megszólalok.
-Egy perc.-nézek végig magamon, s a lakáson, de vérnek sehol semmi nyoma, ami jó jel. Lassan sétálok az ajtóhoz, a vérnek gyors hatását kiélvezve, már kevésbé kábán, de az engem ért találat, ami egy ige formájában sújtott le, még engem is hirtelen ért.
Az ajtó elé lépek, veszek egy mély levegőt, és lenyomom a kilincset, emlékeztetve előtte magam, hogy emberként viselkedjek és próbáljam egy percre félretenni a gondolataim, amik most fejfájdító zakatolásba kezdtek. Ahogy azonban az ajtó kinyílik, jómagam pedig hanyag mozdulattal támaszkodom meg az ajtófélfán, kis híján előre bukok a meglepettségtől, ami arcomra még így is kiül. Ami pedig még inkább "dob" a hangulatomon, az a vérszag, ami körüllengi az ismerős arcot, kinek puszta létezéséről is megfeledkeztem, szándékosan, de nem fájdalommentesen.
-Te nem...-hebegek-habogok lányos zavaromban, végül mégis kibukik belőlem a kétkedésem kifejező kérdés...-Maisie?-szinte suttogom a nevet, s a lány arcára pillantva valami megmozdul a szívemben, ahogy akkor, mikor először megláttam...