-Ugyan már, nem akartál vámpír lenni. Boszorkánynak születtél, arról nem tehettél. De amivé váltál, arról én tehettem és te nem menekülhettél előle.-a nem titkolt önmarcangolásom elég magasra hágott és eszem ágában sem volt engedni a tényből, hagyni, hogy meggyőzzön, a családom tehet mindenről, nem én. De a családom sem választhattam, ellenben tehettem volna ellenük előbb is. Végül sikerrel jártam. De ezzel gyilkosa is lettem tulajdon apámnak. Anyám pedig, akár egy árny, mindig a nyomomban járt... emlékeztetett, de minek. Azzal is csak a bajt hozta Maisie-re.
Felötlik bennem egy ötlet újra és újra, ami talán menekvés is egyben a múlt és az árnyak elől, lehet gyávaság, de olyan életet akartam neki adni, amit megérdemelt, nem pedig olyat, amilyenből eddig kijutott neki. Emlékeket és élményeket, nem halottakat, borzalmat és gyilkolást. Tanítani akartam, hogy az ereje olyan lehessen, mint régen, de ahhoz előbb nekem kellett volna rendbe jönnöm. És én sosem akartam ezt. Se az erőm, se az életet, amit így kaptam. Egyszerű emberként minden könnyebb lett volna. Ebben hinni talán tényleg gyávaság volt és csupán ez lehetett hiú ábránd is, de ahogy minden az életben, a kockázat itt is benne volt a döntésben. Hát akkor miért ne hozzunk meg egy döntést?
-Ha te léped át előbb azt a határt...-kezdek bele, felemelve enyémbe fonódó ujjait-Követlek. Nem élem le az életem, nélküled nem. És nem keresek más mellett boldogságot, ezt ne is kérd. Ennyi idő után ne.-szavaim komolyak, tekintetemben az eltökéltség látszik. Nem hiszem, hogy elvesztését újra el tudtam volna fogadni, fel tudtam volna dolgozni. Ahhoz túl sok idő telt el már, amikor nem volt mellettem, hogy újra nélkülözzem.-De rendben, nem lépem át a határt.-válaszolok az eredeti kérésre és ezt is épp olyan komolyan gondolom, mint előbbi szavaim.
Talán valóban hiú ábránd volt, talán megvalósítható elképzelés, és bár anyagilag nem álltam soha rosszul, nem vágtam volna bele semmibe anélkül, hogy biztos nem vagyok a dolgomban. A biztos háttérre akartam támaszkodni, amit neki adhattam, nem egy kilátástalan jövőre, talánokkal. Abból akadt így is épp elég. Legalább az erős alapok legyenek meg, hogy a talaj ne csúszhasson ki a lábunk alól.
-Egyenlőre van egy munkám a városban. Kellene egy másik a másikban. Talán eltelik még egy kis idő. Nem szeretnék semmit a véletlenre bízni.-ha másban nem is, ebben egészen biztos voltam. Így a meghozott döntésemben is, aminek hála a sok ideje rejtegetett kis doboz is előkerül. Benne a gyűrűjével, amit már egyszer régen volt szerencsém ujjára húzni. A választ igazán meg sem várom. Mosolya és a hirtelen előtörő könnycseppek ismerősek, a gyűrűt ujjára húzom és hagyom, hogy könnyes szemmel, mosolyogva megcsókoljon. Szorosan tartom, ujjaim a vörös fürtökbe túrnak, elhúzódva tőle, homlokom övének támasztom.
-Tudod, nem voltam biztos ebben a válaszban.-vallom be őszintén, letörölve arcáról könnyeit, és remélem nem kell többé látnom azokat, függetlenül attól, szerelem vagy szomorúság vezérli.-Butaság, és nyilván kinevethetsz, de komolyan mondom. Nem csak a történtek miatt. De ha úgy vesszük, a szent egyház előtt sosem váltunk el. Csak az az egyház nem hisz az olyasmiben, mint a vámpírok, a boszorkányok, pláne nem azok egyvelege.-siklanak ujjaim végig derekán, s döntöm határozott mozdulattal az ágyra.-Mit szólnál hozzá, ha még maradnánk egy kicsit?-érdeklődésem válaszra sem vár. Egyszerű lépés ez tőlem, már nyakának finom vonalát csókolom, ujjaimmal testén végigsimítva. Túl szép volt ez a pillanat.

Maisie&& Adam

Aprót sóhajtottam és megráztam a fejemet. – Én is tudtam, hogy nem egyszerű a családod, hogy sose lesz egyszerű az, hogy a szerelmünk beteljesedhessen. De sose bántam meg, hogy vállaltam a kockázatot, hogy kitartottam melletted és most itt vagyunk. Szeretlek és ezen semmi se fog változtatni, inkább érjen ezer vihar melletted, mintsem egyedül kelljen bolyongani a világban és megtalálni azt a helyet, amit az otthonomnak hívhatok. Az én otthonom, melletted van, nem máshol. – őszintén csendültek a szavaim, mert tényleg így gondoltam. Egy percre se hezitáltam, a szavak könnyedén, de komolyan hagyták el ajkaimat. Számomra ott volt az otthon, ahol ő is van.
- Egyikünknek se kellett volna, de az élet sose arról volt híres, hogy megkímélne bárkit is. És hiszek abban, hogy okkal történt, mert így találhattam rád. – mosolyodom el, miközben gyengéden végigsimítok az arcán. Közelebb hajolok hozzá és egy apró csókot lehelek a homlokára, mintha ezzel is azt akarnám kifejezni, hogy mellette állok, bármit is fog tartogatni a jövő.
- Talán nem is kell tudni. – rázom meg a fejemet, hiszen nem kell minden kérdésünkre azonnal választ kapni, még akkor se, ha igazán szeretnénk.  Kezemet kezébe csúsztatottam és hagyom, hogy az ujjaink egymásba fonódjanak, miközben hátamat én is a falnak támasztom. Sose hittem volna azt, hogy egyszer tényleg lemondunk az erőnkről és minden olyan lesz, mint amilyennek lennie kellett volna mindig is. Élünk egyszerű halandóként, szeretünk és végül meghalunk. Érdekes volt belegondolni, hogy a vég oly távolóninak tűnt, erre most mégse.
- El fogsz tudni, ha én hamarabb mennék el, akkor várni fogod rád odaát is, de ha ebbe belevágunk, akkor egy dolgot meg kell fogadnunk, hogy bármelyikünk is megy el hamarabb, a másik nem lépi át újra a határt, hogy visszakapja az erejét. Leéli ott az életét, ami még megadatott neki. – pillantásom komoly és láthatja, hogy ebből nem fogok alábbadni. Ha megnézzük magunknak azt a helyet és tényleg igaz az, amit hallott, akkor nem akarom, hogy bármelyikünk is átlépje azt a határt. Éljünk úgy, ahogyan éltünk volna hajdanán is. Egyszerűen, szívvel és egy életen át, amit igazán megélünk, mert nem adatik meg belőle másik, vagy netán hosszú évszázadok, ha szerencsés / balszerencsés vagy.
- Akkor próbáljuk meg, mikor indulunk? – kérdezem meg kíváncsian és kicsit izgatottan is. Gondolom azért pár nap biztosan, amíg sikerül elsimítania a dolgokat a kórházban. Kíváncsi vagyok, hogy milyen lehet ott az élet, amikor pedig ismét megszólal, akkor meglepettem pislogok rá. – Másra? – de csak ennyit bírok kinyögni, mert a gyűrű láttán a szavak a torkomon akadnak. A könnyek könnyedén törnek a felszínre, miközben bólintok. – Igen, bárhol és bármikor igen lenne a válaszom számodra. – mondom kicsit sírva, miközben ő az egykori gyűrűmet visszahúzza az ujjamra, hogy utána megcsókoljam, majd az ölelésébe fúrjam magam. Hálás voltam azért a sorsnak, hogy ő van nekem.

A gyengédsége jól esik, tagadhatatlan, de némiképp megnyugtat. Egy részem elhiszi, hogy nem esett baja, hogy nem fél tőlem, egy egészen másik, sötétebb énem viszont menthetetlenül szembesül azzal, ami mindig is árnyként járt mögöttem. Árthatok neki, mert minden erőm megvan hozzá, mert akár tetszik, akár sem, de kettőnk közül, mindig én leszek a szűk keresztmetszet, aki tönkretette az ő életét is azzal, hogy a sajátjába csábította. A családot nem választhatja meg az ember, pont ez volt az egyik igen nagy bökkenő ebben a történetben is.
-Lehet, de az jobb végkifejlettnek tűnik, mint ez.-mellette akartam lenni, vele élni, ugyanakkor az apámnak hála sosem éreztem úgy, hogy igazán képes lennék más életre. A sötétség bennem épp úgy élt, mint benne és annak magját ő ültette el, hisz tudta, hogy a saját gyermeke erre tökéletes táptalaj lesz. Hát ezért nem éreztem sosem hálát iránta. Lassan Maisie-re emelem tekintetem, de úgy érzem magam, mint egy gyerek, aki rosszat csinál, és nem mer tulajdon anyja szemébe nézni. -Sosem szabadott volna ebbe az egészbe belerángatnom téged. Anyámnak igaza volt. Veszélybe sodorlak, és egész életemben csak erre leszek képes.-lemondóan rázom meg fejem, bár szeretnék olyan hévvel érezni, ahogy ő és azt, amit ő érez és érzett mindig is. Benne valami fura fény élt, elnyomhatatlanul, még akkor is, mikor minden igazán kilátástalannak tűnt.
Aztán a rég ízlelgetett, fontolgatott ötlettel állok elő, amiről már magam sem tudom, hogy jó-e vagy sem, de úgy hiszem, megérhetne akár egy próbát is. Talán tiszta lapot nyújthatna nekünk is és képesek lennénk végre újra úgy élni, mint rég.
-Neked nem kellett volna ezt átélned. Nem kellett volna ezt az átkot is a nyakadba venni.-rázom meg fejem, hisz ha valamit, hát az emberek kihasználását, a gyilkolást mindenki másnak meghagytam volna, csak neki nem. Neki nem kellett volna soha átélnie ezeket, embernek kellett volna maradnia. És élnie… még ha végül a boszorkányságtól meg sem tudott volna szabadulni, azt legalább szerette. Legalábbis azt hittem.
-Őszintén, most először olyan kérdéseket teszel fel, amikre nem tudom a választ.-rázom meg fejem, bár azt hiszem a válasz egy egyszerű igen lenne. Sem ő, sem én nem vágytam erre a létre. Talán ez a könnyebbik út lett volna. De képes lettem volna egy emberöltő múlva elengedni? Elég lett volna annyi az életünkből? -Én is szeretlek. Épp ezért, mindkettőnk életének megkönnyítése érdekében lépnünk kellene. Bár fogalmam sincs képes lennélek-e elengedni egy emberöltő múlva. -simítok végig selymes arcán, mikor az apró, majd a hosszabb csók után elhúzódom tőle. -Egyszerűen meguntam, hogy folyton a múltunk elől futunk, és bárhogy is próbálkozunk, képtelenek vagyunk a jelenben élni.-talán ezt sem volt a legkönnyebb beismerni, de így volt. Nem menekülhettem az apám szelleme elől, és őt sem tehettem ki akkora veszélynek, hogy magammal rántom ebbe az üldözésbe. -Meg kellene próbálnunk. És talán másra is igent mondhatsz.-nézek rá, kezét a kezembe fogva, és a rég elveszettnek hitt gyűrűt úgy húzom elő a melegítőnadrág zsebéből, mintha mindig is ott lett volna a legtermészetesebb helye. Nem vártam, nem várhattam tovább. Az élet rövid volt, és sosem tudhattuk, hogy a végső halál mikor következik be. Ideje volt elkezdeni élni. ismét. És ezt vele akartam meglépni. -Régen ezt már neked adtam, de szeretném, ha újra a tied lehetne.-nézek le az aranyló, apró kővel díszített gyűrűre. Az egyetlen igazi dologra, ami még a múltamhoz kötődhetett és számított nekem.

Maisie&& Adam

Aggódva fürkészem őt, amikor pedig kicsit erőteljesebben megszólal, majd a fejére mutat, akkor sietve húzom el a kezemet és lesütöm a pillantásomat. Szeretnék segíteni neki, de mi van akkor, ha kudarcot vallok? Ha nem hagyja azt, vagy nem hallja meg a szavaimat, vagy éppen azt, amit gondolok és amin talán neki is el kellene gondolkoznia. Nem tudom, hogy mi történik vele, de azt tudom, hogy nincs egyedül. Nem fogok elmenni, nem fogok hátat fordítani neki, még ha ő ezt is szeretné. Mellette leszek mindig…
- Nem, nem ennyire egyszerű, de talán ott kezdődik minden. – felelek végül elég határozottan, hogy tudja nem viccelek. Nem lehet minden gondot elsőre megoldani, de olykor valahol el kell kezdeni és szerintem ezt ott kellene. Nem kizárt, hogy tévedek, de tévedni meg emberi dolog. Csendesen hallgatom az önvádakat, mire megrázom a fejemet. Tényleg úgy érzi, hogy hibáztatom azért, ami történt. Élek, ezért hálás lehetek, ahogyan gyűlölöm az egyik felemet még mindig részben, hiszen sose akartam vámpírrá válni, de ő segített. Ő volt az, aki mellett megszelídültem, aki mellett nem akarom minden ember verőerét felhasítani, hogy vérét vegyem. Kezem óvatosan és kicsit félve nyúl felé, majd ha engedi, akkor meg fogom a kezét, a fejét pedig felemelem, hogy rám nézzen.
- Sose hibáztattalak azért, ami történt. Nem tehettél volna semmit se, apád erős volt és kegyetlen. Ha szembeszegülsz, akkor halott lennél és talán mindenki más is. – kezdek bele óvatosan, majd egy-két pillanat erejéig hallgatok, mintha csak a megfelelő szavakat keresném. – Nézz rám, kérlek. – nyelek egy nagyot. – Hol lennék most nélküled? Emberek halnának meg, ha te nem lennél. Talán a nap égetetett volna meg, mert nem tudtam volna megbirkózni a vámpírsággal. Néha egyedül nem megy, néha kell egy kéz, amely segít. Segíteni szeretnék és nem félek tőled. Nem tetted meg, megölhettél volna akár most is, de még se tetted meg. Szeretlek, és nem fogsz elijeszteni magad mellől, de ne kérd azt se, hogy végignézzem azt, hogy egyedül próbálod megoldani a dolgokat, mert most már ketten vagyunk. Nem, nem vagy egyedül, itt vagyok én is. – remélem, hogy megérti azt, hogy nem kell egyedül megvívnia ezt a csatát. A hallhatatlanság egyszerre jó és rossz is. Sok mindent átélünk, látunk és teszünk, minket is formál a világ, olykor pedig eléggé nehéz talpon maradni, de nem lehetetlenség. Nem tartok attól, hogy nagyobb baj lenne vele, mármint olyan, amit ne tudnánk legyőzni. Talán veszély leselkedik ránk, magam sem tudom, csak azt, hogy mellette fogok maradni bármi is történjen. Amikor pedig másik városra, életre terelődik a szó, akkor kicsit meglepetten hallgatom őt. Lassan végül mellé telepszem, én is a falnak döntöm a hátamat, majd a fejemet a vállára hajtom és megfogom a kezét, ujjainkat összekulcsolom.
- De vágytam, sokszor ábrándoztam mágia és minden hasonló dolog nélküli életre, de aztán rád találtam és úgy éreztem, ha mindent nem is, de a legjobb dolgot még visszakaphatom az élettől. – mosolyodom el, ahogyan eszembe jut, hogy mennyi keresgélésbe telt, mire rábukkantam. Sok mindennek nem kellett volna megtörténnie, de mégis megtörtént. Vámpír vagyok, ami nem mindig könnyű, de már részben elfogadtam, így ez is fél siker.
- Szóval ezt szeretnéd? Feladnád a jelenlegi életedet és költözzünk oda? Nézzük meg, hogy mennyire is jó emberek maradtunk még? Éljünk még egyszer egy utolsót, de azt jól és igazán? Mindennapot úgy, mintha akár az is lehetne az utolsó? – kérdések hangoznak, miközben a melegség költözik a szívembe, lelkembe a korábban mondott szavainak köszönhetően. – Csábítóan hangzik, de csak akkor, ha tényleg ezt szeretnéd. – hajolok hozzá közelebb, hogy egy apró csókot leheljek ajkára. – Szeretlek, mindegy hol is ér minket a napfelkelte. – suttogom ajkai felett, mielőtt igazán csókban forrhatnánk össze.

Nem akartam, hogy meglássa mivé tett az idő, hogy belülről rág a múlt démonja, hogy akárhányszor lehunyom a szemem, rémálmokkal szembesülök. Megtanultam kezelni, legalábbis azt hittem, hogy megy. Csakhogy, most ahogy itt gubbasztottam a fal mellett, mint egy szerencsétlen, rá kellett jönnöm, hogy többről van szó és közelébe se kerülhettem ahhoz az állapothoz, amit normálisnak lehetett nevezni. Nem tudtam, hogy az ő megjelenése, Nyx eltűnése vagy valami kevésbé kézzel fogható állt a történések mögött, de nem is nagyon akartam időt pazarolni arra, hogy kiderítsem. Néha az édes tudatlanság felemelő volt. Egészen addig legalábbis biztos, ég Maisie torkának nem szorítottam kezeim, és bár nem akartam megölni, nyilvánvaló, anyám képe épp úgy üldözött, hogy képes lettem volna kitörni a nyakát. Vámpírlét ide vagy oda, sosem emeltem nőre kezet. Visszatért volna, de akkor sem. Elítéltem az ilyesmit, most mégis beleestem ebbe a csapdába.
Ő hamar túl akart ezen lépni, mintha mi sem történt volna. Nekem ez ennyi idő után nem ment, s egy ilyen húzás után megkérdőjeleztem minden döntésem. Azt is, hogy jó-e, ha mellettem van. Érintése nem nyugtat meg, inkább még idegesebbé tesz, hisz a tehetetlenség puszta érzése is megöl. Orvos voltam, de a saját diagnózisom nem tudtam volna felállítani.
-Megbocsássak? Szerinted ez ennyi? Ennyire egyszerű? Itt van minden.-rántom el kezem és mutatok fejemre, hisz az emlékek nem a megbocsájtáson múltak, sokkal inkább az el nem kötött szálakon.
Az sem segít, hogy leteremt, mint egy oktondi kölyköt, az sem segítene, ha kitépné a szívem. Az anyám emléke csúf játékot űz, a szellemképek a múltból pedig érthetetlenül törnek elő vagy inkább rám.
-Emlékszem, de ez….-rázom meg fejem ellenkezve, bár tenyere két oldalt közrefogja arcom, így a mozgásterem elég keskenyre csökken. Nem volt a feleségem, sosem jutottunk el a lánykérésig, mégis mindig úgy éltünk. Legalábbis miután apám megöltem és az életünk szabad lett. De aztán minden megváltozott és az idő... a sors úgy hozta, hogy nem tudunk egymás mellett élni, létezni. azt hittem meghalt. Anyám elhitette velem. Mindegy volt, hogy igaz volt vagy sem, akkor ott tovább léptem, ennek ellenére mégis itt voltunk most. A jelenben. Ketten. És bár feltettem volna neki a kérdést, valami megakadályozott, talán pont a saját démonjaim.
-az én apám volt. Az én hibám. Akár megmenthettem volna, akár sem, téged meg tudtalak volna menteni a haragjától. Csak nem volt hozzá elég erőm, hogy akkor cselekedjek, amikor kellett volna.-a dühöm minden nap éreztem apám iránt, akkor is, ha nem élt, ha az én kezeim között halt meg, s lett az enyészeté örökké.
A gondolat nem most fogant meg fejemben, már rég fontolgattam ezt. Mi változott volna? az erőm nem olyasmi volt, amit minden nap használtam. Orvos voltam, de egy emberekkel teli teremben akkor sem adtam volna a véremből, ha mindenkit megigéztem volna. Az ilyesmit jobb volt titokban intézni, s jobb szerettem a tudományra hagyatkozni mint arra, hogy a vérem gyógyít. Ugyanis ha nem gyógyított tudtam, mi lesz a vége. Nem koloncnak éreztem volna, de a halhatatlanság is egy idő után inkább nyűg és kolonc, mint életet adó valami. Ez nem volt élet. Így legalábbis, ahogy élni próbálja az emberiség, nem az. A magunkfajta gyilkol, öl, és gyűlölködik. Kivételekből túl kevés van.
-Képes. Az csak egy város. Csak a határain belül lennénk egyszerű emberek. De minden nap küzdeni az örökös vérszomjjal... ne mond, hogy te erre vágysz. Neked nem kellett volna vámpírrá változnod. Átélni ezt a kínt.-adok egyszerű választ, és remélem el is hiszi, amit mondok. Legalább az örökös emlékezéssel és mellkasom nyomó fájdalommal sem kellene szembe néznem, ahogy neki sem.
-Igen, elképzelhető. De nem hiszem, hogy annyira egyszerű lenne elpusztítani vagy tenni ellene. Hisz, ha az orrunk előtt van is ügyesen titkolja.
Te nem emlékszel rá, nekem fogalmam sincs, hogy ki lehet. Ez pedig így nem mehet tovább, nem kockáztathatom az életed.-nézek szemébe, és elkapom kezét, megszorítva. -Csak így lenne alkalmam újra feltenni egy kérdést neked, de a jelenben ez szinte lehetetlen.-eresztek el végre egy mosolyt, kicsit derűsebb arcvonásokkal, mint amikkel eddig néztem rá.

Maisie&& Adam

Miként nem vehettem észre? Miként lehettem ennyire vak, hogy nem tűn fel, hogy nincs jól, hogy szüksége van segítségre, még ha ő ezt nem is vallotta volna be sose… Egyszerűen részben saját magamat is okoltam a kialakult helyzetért és bárki bármit is mondana, ez akkor se változna meg. Felelős voltam, hiszen ha szeretünk valakit, akkor egy-egy tettből vagy éppen szóból rá kellene jönnünk, hogy valami nem stimmel.
- Adam, kérlek… - szólalok meg végül megenyhülve, amikor még mindig ellenkezik, hiszen órákig rágódhatunk azon is, hogy mi történhetett volna, de azzal nem fogunk semerre se jutni. Tudom jól, hogy akár meg is ölhetett volna, vagy én okozhattam volna neki fájdalmat az erőmmel, de nem kellett ehhez folyamodni és csak ez számít, hogy időben rájött arra, hogy mit is csinál.
Csendesen hallgatom azt, amit mond és ha engedi, akkor óvatosan megfogom az egyik kezét, mintha az érintésemmel akarnám nyugtatni őt. Sok rossz dolog történt már, de mindig kilábaltunk belőle, mindig megoldottuk és ez most lesz másképpen. Egyszerűen csak be kellene látnia neki is, hogy együtt ketten erősebbek vagyunk, mint külön-külön. Nem vívhatunk meg minden csatát egyszemélyes háborúként, ezt pedig biztosan nem!
- Ez nem igaz, hiszen nem futottál el a múlt elől. Amikor találkoztunk, akkor is emésztet téged, de talán itt lenne az ideje, hogy megbocsájts magadnak? – pillantottam rá kérdőn és kérlelően, hiszen az egész akár adódhat abból is, hogy valami miatt ismét magát vádolja a múltban elkövetett dolgokért. Mindenki hibázik és az apja eleve nem volt egy kedves személy, egyszerűen csak borzalmas ilyennek látnom őt, de a legrosszabb az, hogy hirtelen tehetetlennek érzem magam. – Ezt most fejezd be Adam! – hangom eléggé határozottan csendül, hogy érezze azt nem viccelek és most már én is kezdem kicsit talán elveszíteni a nyugodtságomat. Sóhajtok egy nagyot, majd pedig ha nem nézne rám, akkor óvatosan arca felé nyúlok és megpróbálom magam felé fordítani. – Emlékszel miként találkoztunk ismét? Emlékszel arra, hogy mennyire elveszett voltam, mennyire képes lettem volna ártani az embereknek? – kérdezem meg tőle, majd mielőtt még felelhetne, azelőtt folytatom. – Én emlékszem arra, hogy miként fogadtál be, miként tanítottál arra, hogy ne oltsam ki minden ember életét. Hogy miként békéljek be azzal az oldalammal, amit mindig is utáltam boszorkányként, de most mégis együtt kell élnem vele. Mondhatsz bármit, de azt sose reméld, hogy el fogom hinni azt, hogy te miattad van minden rossz, vagy azt, hogy nem vagy jó személy, mert ez nem igaz. – hangom szelíden csendül és őszintén, hiszen ilyenről sose hazudnék. – És én azt is tudom, hogy mélyen legbelül ezt te is tudod. – keresem meg őt a pillantásommal, majd ha engedi, akkor egészen közelre csúszom hozzá, és a kezét megpróbálom megfogni. – Jóban és rosszban. – ismétlem meg az egykori esküt, amit tettünk magunknak és nem fogok elfutni, még ha ő ezt is várja. Nem tud ennyivel ellökni magától.
- Nem a te hibád, hogy a gyermekünk meghalt. Nem te ölted meg, hanem az apád volt az. Miként védhetett volna meg, ha senki se sejtette, hogy mi rejtőzik a valódi mosolya mögött. Szeretlek, és nekem is fáj, hogy nincs velünk a mi kis angyalunk, de sose hibáztattalak téged emiatt. Te se tedd, mert nem menthetünk meg mindig mindenkit. – simítok végig ujjammal a kézfején, ha engedte, hogy megfogjam. Nekem is fáj, hogy nem nevelhettem fel a lányunkat, hogy idő előtt elveszítettem, de a fájdalom kicsit enyhül olykor, míg máskor újult erővel csap le, de sose hittem azt, hogy ez Adam hibája lenne… - Fel akarod adni azt, ami vagy? Képes lennél lemondani az erődről és csak egyszerű emberként élni? Tényleg ezt szeretnéd? – kérdezem meg kíváncsian, hiszen én is hallottam már arról a városról, de sose hittem volna, hogy egyszer talán mi is arra tévedhetünk. Lehet könnyebb lenne, lehet nehezebb az élet, igazából magam sem tudom. A kérdése viszont meglep és pár pillanat erejéig megszólalni se bírok. – Mármint úgy érted, hogy aki miatt vámpírrá változtam? Úgy gondolod, hogy most ő szórakozik veled? – kérdeztem vissza úgy, mint aki a kérdése közepette is a lehetőséget latolgatja. – Ha így van, akkor együtt talán megtalálhatjuk és véget vethetünk ennek az egésznek… - nem akarom elveszíteni és ha kell, akkor még ezernyi csatát is meg fogok vívni. Túl sokáig voltam távol, többé már nem akarok egyetlen egy pillanatot se elszalasztani.

Miatta voltam még életben, akkor bukkant fel, amikor a legkevésbé vártam rá, és most akkor estem a torkának mikor a legkevésbé számítottam rá, hogy agyam csúf tréfákba kezd. Tudtam jól, a múlt elől nem menekülhetek örökké, hogy eljön az az idő, mikor a szellemek, melyek rémálmaim és régi emlékeim kivetülései, felülbírálják a józan eszem.
Az elmúlt hetek nehezen teltek, ő próbálta megszokni, hogy vámpírboszorkányként éli le azt, amit neki adott meg a Mindenható, ugyanakkor az én múltam csak az én problémám volt. Rá akartam koncentrálni, hogy ő meg tudjon küzdeni a jelennel, a múlttal, s magam háttérbe szorítva, csendesen tűrtem az egyre sűrűbben rám törő rémképzeteket.
-Nem ez a lényeg!-ellenkezem fogaim között szűrve a szavakat, ahogy remegő kezeim ökölbe szorulnak, mozdulatlanul ülök, mereven, mint egy szobor. Érintése mégis felperzseli bőröm és emlékeim hirtelen csak távoli dolognak tűnnek, ő pedig sikeresen próbálkozik a jelenbe rángatni gondolataim.
Pár mondat, többre nem futja. Sejtelmes, lényeget elhallgató mondatok hagyják el szám, gondolatok, amiket kimondni sosem akartam volna. Szellemek... mekkora nonszensz tudva, hogy a világ merre tart és a fajok közti harcok hová vezettek mindenkit, akár részese volt akár nem ezen harcoknak.
-Én állok a hátterében, hát nem érted. Én? Én és a múltam, ami mindig is ott járt a nyomomban, mint egy árnyék. Valaki nem vesz tudomást a létezéséről. Én se tettem, eddig.-vallom be őszintén, hisz mi értelme lett volna tovább emésztenem magam a történtek miatt? Nem sok. Tudtam, hogy a gyermekünk élete úgy szárad az én lelkemen is, mint azoké, akiket valóban megöltem. Nem tettem semmit érte, nem tettem ellene, mert nem tudtam, de ez nem volt elég mentség.-Nem érdekel az anyám! Sem a családom. Nem élnek, nem árthatnak nekem, sem neked. Én vagyok az egyetlen, aki árthat neked.-azt kéri, hogy meséljem el mi történt, de ehelyett valami fura önsajnálatba süppedek bele, mélyen és szinte kimenthetetlenül.
-Amióta tudom, hogy lehetett volna családunk... Csak magam hibáztathatom, hogy így alakultak a dolgok, ahogy. És az anyám ezt újra és újra az orrom alá dörgöli. Mintha ő azt akarta volna, hogy mentsem meg. Egy szörnyetegbe szeretett bele, ahogy te is. Ő nem akart menekülni és te sem, de nem értem miért. Mi értelme ennek így? -teszek fel költői kérdést.-Egy nap megjelent az anyám a rendelőben. Elhittem, hogy ott van. Valóságos volt, de nem. Emlékeztetett rá, hogy volt egy családom, mait tönkre tettem. Elég volt ahhoz, hogy elgondolkodjam, maradni akarok-e vagy sem. Van egy város, nem messze innen, ahol emberként élnek azok is, akik nem azok. Elgondolkodtam és tessék, itt vagyunk.-kezd összeállni a kép, kezdek neki igazat adni, hogy az összefüggéstelen habogásom gondolataim hangos kimondása, és lassan összeálló gyanúper is. Mi van, ha ez többről szól és nem anyám, sokkal inkább más játszik velem.-Mi van, ha az áll ennek az egésznek a hátterében, aki ezt tette veled?-szalad ki meggondolatlannak tűnő gondolat számon, kimondatlan célzást téve az apámra, hogy talán életben lehet. De nem, ez lehetetlen. Hisz én magam öltem meg. Szinte még a vére szagára is emlékszem.

Maisie&& Adam

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem hozta rám a frászt, de azt is pontosan tudtam, hogy muszáj erősnek lennem és túllépnem a félelmeim, hiszen eléggé nyilvánvalóvá vált, hogy nem engem akart megtámadni, hanem sokkal inkább valaki másnak hitt, vagy csak áltatnám magam ezzel? Fogalmam sincs, de pokolian fájdalmas volt látni azt, ahogyan ott gubbaszt a földön és ostorozza magát, miközben ki tudja, hogy milyen gondolatai vannak. Bármennyire is könnyedednek látszott, hogy odamenjek hozzá, pontosan annyira volt nehéz, hiszen erősebb volt nálam. Régebb óta vámpír jóval, ahogyan idősebb is nálam. Igaz, boszorkányként én is végigéltem, egyszer se vontak ki úgy a forgalomból, de mégis jobbnak láttam azt, ha inkább óvatosabb vagyok, mintsem esetleg még nagyobb baj történne, mint eddig, hiszen még mindig kicsit olyan volt, mintha ujjainak erős szorítását a nyakam körül érezném.
Nem reagáltam semmit se arra, amit mondott, ahogyan nem is tudott eltántorítani, hiszen egészen közel mentem hozzá és részben mellette foglaltam helyet. Onnan figyeltem őt, miközben kicsit habozva, de gyengéden megérintettem őt, mintha csak a közelségemmel, az érintésemmel akarnám őt megnyugtatni, vigaszt nyújtani számára.
- De nem tetted és ez számít! Nem pedig az, hogy mi lett volna! – mondtam neki eléggé határozottan és ismert már annyira, hogy tudja, ha ezt a hangot megütöm, akkor mondhat bármit, akkor se fog tudni eltántorítani és jobban jár ő is belátja, hogy igazam van. Megölhetett volna, de nem tette, így kár ezen tovább rágódni, főleg, hogy nem szerény személyem ellen irányult az egész, mert akkor már tényleg nem élnék, ezt biztosra veszem.
Csendesen hallgatom azt, amit mesél és kicsit? Inkább nagyon ledöbbenek azon, amit mond, de még se adom ennek jelét. Ez mégis miként lehetséges? Esetleg egy boszorkány van mögötte? Netán visszatért és így próbál meg a fiának ártani, vagy netán az apja él és ő trükközik valamit? Nagyon nyelek, majd pedig közelebb csúszom hozzá és ha engedi, akkor állánál fogva magam felé fordítom a fejét, egy halovány mosoly kúszik az arcomra. – Mind a ketten tudjuk, hogy nem csak ennyi Adam. Nem futhatsz el, ha tényleg már régebb óta kísért téged ez a dolog, nem hagyhatod, hogy ez okozza a vesztedet. Élünk már annyi ideje, hogy tudjuk, hogy ennek valaki áll a hátterében és amíg nem jövünk rá a dolgok nyitjára, addig ez kísérteni fog nem csak téged, hanem minket. Nem egyedül van már, hanem ketten vagyunk és ami veled történik, az velem is. Rémlik? – kezemmel pedig gyengéden simítok végig arcán, miközben íriszeit figyelem és reménykedek abban, hogy nem fog elrohanni, mert ha igen, akkor ezt még nehezebb lesz megoldani, mint azt gondolnánk. - Kérlek, mesélj el mindent... -

Az ereimben suhanó adrenalint érezve, félelemmel és dühvel átitatva szorongatom a nyakat, az előttem lévő képben teljesen elveszve, míg valami ismerős, furcsa érzés nem kap el, és nem mozdulok gyorsan, elengedve nyakát, és ugyan e lendülettel, döbbenten és remegve, a falnak vetem hátam, lassan a földre csúszva. Tenyeremre meredek, amit végül fejemre szorítok, lábaim magam alá húzom, így próbálok lehiggadni. Sikerrel nem mondom, hogy nem járok, de messze nincs akkora nyugalom bennem, mint kellene, épp ellenkezőleg. Egész testem megfeszül a fájdalomtól és a félelemtől, a rémálom utóhatásától, ami magába kebelezett és nem érzem úgy, hogy ereszteni akarna.
–Ne gyere közelebb, eressz.–szűröm fogaim között a szavakat, dühösen és ellenkezve, mégis hülyeség lenne titkolni, hogy érintése megnyugtat. Annyi mindenről nem meséltem neki, anyámról, aki az utóbbi időben fel-felbukkant, és néha már én is kezdem néha elhinni, hogy hús-vér ember, aki valódi, s nem csupán egy rossz emlék, egy szellem a múltból.
–Meg is ölhettelek volna… nincs semmi baj!–tőlem szokatlan hangnemben szólalok meg, nem úgy, mintha saját magammal szemben megfordulna a véleményem, épp ellenkezőleg. Keményen, makacson állok a dolgokhoz, legkevésbé sincs ínyemre a helyzet, amibe anyám vagy inkább saját magam sodródtam. Kérdésére vállat vonok, őszintén nem akarok válasszal előállni, de tudom, hogy nem úszhatom meg ennyivel, és kérdésére muszáj valami hihető, megnyugtató válasszal előállni.
–Az anyám a baj. Sosem hittem a szellemekben, majd megtanultam, hogy pedig kellene. Most meg még csak nem is szellemeket látok, hanem konkrétan a fejembe férkőzik.–nem hazudok, de ez közel sem a teljesen őszinte, mindent kimerítő válasz, inkább amolyan elterelés többek között a mióta tart ez kérdéskörről. Nem akartam, hogy aggódjon, hogy ezen lamentáljon. Semmi szükségem nem volt rá, hogy feleslegesen aggódjon még miattam is. –Nem fordul elő többet, ígérem. Csak több pihenésre van szükségem,ennyi. Ma kiveszek egy napot, itthon maradok.–nézek végre rá, eddig ugyanis magam elé motyogtam, kerülve és mellőzve a szemkontaktust vele, nem véletlenül. Tudtam, hogy mit látnék a szemében, amitől ne lenne jobb a helyzet.

Maisie&& Adam

Éreztem, hogy mostanában nem stimmel valami, de igyekeztem nem firtatni. Úgy gondoltam, ha szeretne róla beszélni, akkor fog. Nem volt egyetlen lépésünk se könnyű, a boldogságunkért mindig meg kellet küzdeni, hiszen oly sok időre elveszítettük a másikat, aztán pedig ott volt, hogy nem tudtam uralni azt, amivé változtam. Most se mondanám azt, hogy akkora az önuralmam, mint egy profinak, de már nagyobb és egyszer talán már nem kell aggódnom ezért semennyire se.
Békés estéből pedig egyszerre lesz viharos és zavaros este. Nem értem, hogy mi történik, vagy éppen mi kísérti őt. Vagy éppen kihez is beszél Adam. Szemeim sietve nyílnak ki, hogy aggódva pillantsak rá. Szeretném megnyugtatni, de magam sem tudom, hogy miként tehetném. Óvatosan megérintem, de olyan, ha ezzel inkább csak rontanék a helyzeten. Mielőtt pedig menekülhetnék, azelőtt Adam először a karomat kapja el. A szorítása fáj, de alig, hogy kettőt pislogok máris nyakamra téved a keze. Úgy érzem, hogy megfulladok és legszívesebben felébreszteném magam, de mélyen legbelül tudom, hogy ez nem az én rémálmom, hanem az övé és én ebből nem ébredhetek fel csak ő. Igyekszem lefejteni a kezét a nyakamról, de akkor csak a szorítása erősödik. Nem akarok ártani neki, így először nyöszörögni próbálok, vagy beszélni.
- Adam… kérlek… megfulladok… - de ezeket se tudom igazán kimondani elsőre újra és újra neki kell esnem, hogy egyáltalán bármennyi hangot kipréseljek az ajkaimon. Egyre inkább kezd elfogyni a levegőm és nem marad más választásom, mint az erőmmel próbálom őt észhez téríteni. Nem fájhat neki, inkább mintha csak józanságot akarnék csempészni elméjébe, megmutatni a valóságot és az ismerős érzést, ami a szívemből fakad.
Amikor végre a szorításából enged, majd teljesen elenged, akkor sietve kapkodok levegő után, miközben most a saját kezem siklik torkomhoz, mintha ellenőrizni akarnám azt, hogy tényleg megvan-e még a nyakam. Tüdőm pedig sietve telt meg levegővel, de még ennek ellenére is ziháltam. Mindegy volt a vámpír lét is per pillanat.
Hirtelen nem tudtam, hogy mit mondhatnék, majd kicsit még mindig megijedve mászom le az ágyról, hogy emberi tempóban sétáljak oda, hiszen nem akartam megijeszteni. Lassan leguggolok elé és kezemmel gyengéden simítok végig a fejét. – Shhh, nincs semmi baj. – suttogom szeretettel átitatott hangon, majd nyomok egy csókot a fejére. – Mi történt? Mi folyik itt Adam? – kérdeztem meg gyengéden, majd leültem a földre én is. – Mit titkolsz el? Sok mindenen keresztül mentünk már, de ha nem mondod el, akkor nem fogjuk tudni megoldani. – tettem még hozzá alig hallhatóan, de mivel ő is vámpír volt, így biztosan hallotta azt, amit mondok.

Az éjszaka démonjai könnyen ejtenek foglyul. Bár érzem, hogy szobám nyugalmában fekszem, valami nem hagy nyugodni. Anyám emléke éles, fájdalmas képként jelenik meg előttem, ujjaim pedig egyszerre rándulnak ökölbe és sziszegve beszélek álmomban.
-Takarodj a fejemből, megöltelek!-emlékszem találkozásunkra, ahogy vére ujjaimra tapad. Emlék ez vagy az elmém játszik velem csúf meccset, magam sem tudom.
Egyre erősebben szorongatom a takarót, majd ahogy az árnyak vadul marnak belém, előre lendülök és anyám nyakánál fogva szorítom a párnához. Előreugranak fogaim, éhségem felébred, dühöm egyenesen ölni tudna, agyam elborítja a köd.
-Megöltél mindent, ami az enyém lehetett volna. Nem hagyom, hogy a fejembe mássz és a jövőm is tönkretedd!-szorítom ujjaimmal az árnyak által fejemben megjelenő képsorozatban a nőt. De nem őt szorongatom. Sosem őt. A valóságban kísértenek az árnyak most is. Maisie nem tudott róla, hogy a kórházban is megesett már velem hasonló, ártatlan nővérekkel és orvosokkal, akiket a falhoz préseltem, s csupán annak köszönhettem, hogy túlélték, hogy valami, ismeretlen erő észhez térített. A dühöm nem oszlik, de kinyíló szemeim előtt megjelenik Maisie arca, ahogy próbál ellenállni.
Elképedve, remegő, izzadt kezekkel engedem el, s lököm magam vámpír sebességem kihasználva a szoba szemközti falának, ezzel talán pár képet is lelökve a falról. Sebesen és hevesen szívom be a levegőt, fejem szorongatva, ahogy az árny lassan szabadon enged, s elmém lassan kitisztul.
-Sajnálom...-suttogom a fájdalomtól földre roskadva, továbbra is fejemre szorítva tenyereim. Fogaim lassan eltűnnek, tekintetem kitisztul, de egész testemben remegek. Rég óta nem kísértettek ezek a látomások, most viszont egyre gyakrabban kerítenek hatalmukba. És most, hogy neki is ártottam volna, egyszerre kezdek el rettegni a jövőtől és jövök rá arra, amit eddig is tudtam. Valami nincs rendben velem.

lezárt játék!

Hinni dolgokban néha nehezebb volt, mint képzeltük. Megeshet, hogy igaza volt. Valóban, lehet, elképzelhető, hogy ez volt a probléma fő forrása. De az is lehet, hogy nem. Azon a démonok évtizedek óta éltek bennem, velem szimbiózisban, megszabadulni tőlük ennyi idő után szinte lehetetlen vállalkozásnak tűnt.
-Talán igazad van.-a szavak inkább dünnyögésként hagyják el a szám, mint értelmes, artikulált mondatként. A lényegen nem változtatott ezzel sem, mert hiába próbáltam érzékeltetni vele is, ami amúgy is nyilvánvaló volt, nem ment az olyan könnyen, mint hittem.
Volt valami megfoghatatlan a levegőben, mintha valami megakadályozott volna abban, hogy feleleveníthessem a múlt minden mozzanatát. Nem tudtam, mi volt ez, de éreztem, hogy ott van. Megbújik bennünk, és keresni kezdjük mind a ketten. Átszalad az arcomon egy furcsa fintor a gondolat nyomán és megrázom fejem, hogy ismét képes legyek a tisztán látásra.
-Akkor kié? Nem kenhetek mindent a családomra és lehetek én a kivétel. Az önzőség lenne, és képtelen lennék rá.-tudtam, hogy az apám megnyomorította az életünk, de nem mindenről tehetett csak ő. Én épp annyira ludas voltam dolgokban, épp annyira engedtem a kísértésének, amivel elért rengeteg mindent, rávett dolgokra, amikre egy józan ésszel gondolkodó ember sosem lenne képes. A különbség közte és köztem annyi volt, hogy én vettem véget a szenvedésének, amit az ördög szolgálatában érezhetett.
Miután őt elhagytam, kihalt belőlem az akarat, hogy mást keressek. Megrekedtem valahol, az életem a megélendő purgatóriumot kezdte jelenteni számomra, és a nap, mikor ismét megpillanthattam a folyton rakoncátlankodó vörös tincseket, visszakaptam a lényem egy részét vele.
-Nem megyek sehová.-törlöm le ujjaimmal az arcán végigsikló könnycseppet. Csak nem értettem, mivel érdemeltem ki őt. A nőt, aki képes volt mindenben a jót látni. Legalábbis régen. Most keresi a jót abban, amibe belecsöppent, én pedig próbálok segíteni neki, hogy megtalálja ezt.
-Meg fogod ezt is tanulni. Ahogy azt is megtanultad, hogy használd az erőd. Nem lesz egyszerű, de nem is lehetetlen vállalkozás.-valóban így gondoltam, és ehhez mérten szólalok is meg. Követem őt, felállok, és mellé lépek, kezét kezeim közé véve, és a karikagyűrű még mindig ott van ujján, amit anno adtam neki. Elmosolyodva vonom magamhoz, homlokára csókot nyomva.
-Pihenned kell. Holnap nehéz nap elé nézünk, és te leszel az elszenvedője ennek. Erőre lesz szükséged, nem pedig pityergésre.-nézek ismét szemeibe. Ha valóban meg akarta tanulni, hogy kezelheti az éhségét, meg kell éreznie először, milyen az igazi éhség.

Az ellentétek vonzották egymást, általános teóriát nézve legalábbis. Ez viszont most ránk nem volt igaz. S bár én nem emlékeztem milyen volt, mikor először éreztem meg a vér ízét, messzemenően tudtam volna mesélni arról, amit ez eset után tettem. A halálok, amik miattam lelték meg áldozatukat, s ez nem az a fajta halál volt, ami gyorsan jött, gyorsan ment. Valami megfoghatatlan dolog, egyre jobban sarkalt arra, hogy érezzem jól magam, miközben megteszem, hogy atyám kedvére tegyek vele. De egyszer mindenkinek felnyílik a szeme, egyszer mindenki ráébred, hogy amit tett, visszafordíthatatlan és borzalmas. Ha ez megvan, onnantól felvillanhat a remény fénye, ha hagyjuk neki, hogy felvillanjon.
A szívem rabul ejtője volt, és ezt tudhatta jól, s én csak remélhettem, hogy az elvakító érzések ellenére nem leszek olyanná, mint atyám. Ez szerencsére nem történt meg. A kanapén ülve elmeséltem neki, hogy leszámoltam a zsarnokságával, amit családja felett próbált meg lassan építgetni, még ha így testvéreimnek is ellen kellett szegülnöm, s lelkem a pokol tüzében fog égni a kezemhez tapadó családtagok vére miatt IS. Nem miatta tettem, pedig tudtam, hogy mindig is vágyta a családom tagjainak halálát, de nem ő volt az egyetlen, aki így érzett.
-Teher vagy sem, néha úgy érzem a szabadság ára volt ez, néha úgy, hogy olyan démonokat ébresztett fel, amiktől nem menekülhetek meg soha. -mondom őszintén, s jelen pillanatban azt hiszem előbbit érzem. Végül is az ő bosszúja úgy teljesedhetett be, hogy neki baja nem esett, legalábbis testben nem. De a lelke még talán mindig vágyott rá, hogy a múlt sérelmeiért megtorlásra lelhessen.
Nyx-ről mesélve neki, ráébredek, hogy a szavak könnyebben törnek elő belőlem, mint ahogy vártam, hogy jönni fognak, s kérdésére elmosolyodom.
-Csak őt sikerült megmentenem, de ez is olyan volt, mint amit atyám ellen cselekedtem. Átok és áldás egyben. A makacs, nyughatatlan természete, hogy fogalma sem volt róla micsoda... Talán feledni akartam mellette, és elérni, hogy ő is felejtsen. Az embereket viszont mindig könnyebb befolyásolni, mint azokat, akik annyi évtized után sem képesek túllépni a múltjukon.-célzok, nem a démonokra, hanem Rá. Rá, aki az első nap elérte, hogy figyelmem csak rá szegeződjék, hogy mással ne törődjek, hogy valami olyasmit érezzek, ami egész életemben kísér majd és próbálja elérni, hogy ne törjek meg úgy, mint most. Hogy ne tűnjek gyengének előtte, próbáljam megvédeni őt. Elbuktam, ebben is. De talán még ami menthető, azt megéri megmenteni.
-Hát nem érted?-vonom fel szemöldököm, és megrázom fejem, minek köszönhetően fekete, rendezetlen hajam a négy égtáj minden irányába kezd ácsingózni.-Soha nem is akartam megtalálni a boldogságot. Akkor elfelejtettem tovább keresni, mikor először megcsókoltalak, mikor először magaménak tudhattalak.-az egész valószerűtlen volt, mégis valóságos és visszafordíthatatlan.-Lehet, hogy nem hiszel nekem, amiért nem is hibáztathatlak. Ahogy azért sem, ha más mellett kerested a tiéd.-hangom és tekintetem viszont pont az ellenkezőjéről akar tanúbizonyságot tenni. Nem akarom, hogy másé legyen, önző akarok lenni annyira, hogy csak magaménak tudhassam.

Az embernek ahhoz, hogy a démonaival szembe tudjon nézni, szüksége volt rá, hogy bátorságot gyűjtsön. Na ebből most tökéletesen kifogytam. Nem azért, mert kifejezetten gyáva voltam, sokkal inkább azért, amiért nem akartam elveszteni ismét, és ez önzőség is volt részemről. De nem hagyhattam, hogy kilépjen az ajtón, amiért nem értem meg, hogy min megy keresztül. Hogy is érthetném, hisz nem is igen emlékszem azokra a napokra, mikor én vámpírrá változtam. Ezt valószínűleg az apámnak köszönhettem elsősorban.
Kétlem, hogy én voltam az ő embere ebben a kérdésben, de ragaszkodott ahhoz az állásponthoz, hogy az a jelek szerint nő, nem fog tudni vele mit kezdeni. Kár. Felelősséget másra hárítani, na azt jól tudtam. Talán túl jól is. Vagyis jobban, mint eddig gondolhattam, hogy képes vagyok ilyesmire.
-Kiárt, hogy ezért a fejed akarná venni.-mondom, de hangom inkább elhalkuló, mer valamiért nem értem őt meg annyira, mint tervezem. Persze, senki nem szeretné, ha nekiesnének, de egy napgyűrűt sem akaszthat le bármelyik bosziról. Feltételek, fizetség, nevezzük, aminek akarjuk, a lényegen nem változtat, miszerint nincs ingyen és szívességről szó sem eshet ebben a témában. Na meg persze ott van a tény, hogy a képessége is a régi, tehát azt is visszakapta valakitől. Gondolom ugyan az a személy áll a két dolog mögött.
Elnevetem magam, holott semmi vicces nem volt ebben, de igaza annál inkább. Tökéletesen látta a helyzetet.
-Bocsáss meg, igazad van, csak...-rántom meg vállam, kezem szám elé téve, és lenyelve a nevetés maradékát is, mielőtt eltöröm nála megint a mécsest. Semmi hátsó szándék nem vezérel, mégis úgy érzem, magam ellen játszom a lehető legtökéletesebben.
Erőt veszek magamon és elindulok utána, helyet foglalok a kanapén, és próbálom összerakni a gondolataim valami értelmes mondattá, a lényeget egybesűrítve. Nem értem, miért olyan biztos benne, hogy nekem több mondanivalóm van, mint neki, de nem ellenkezem.
-Az apám megöltem, a nővérem újra láthattam, és boldogabbnak tűnt, mint hittem, hogy lehet. Sosem voltunk olyan jóban, de úgy látszik az évtizedek jót tesznek mindenkinek, ha nincs a másik közelében.-az irónia érződik hangomon, hisz most mi is ilyenek voltunk, mégis különbözött a helyzet abban, hogy mi nem csak jóban akartunk lenni a másikkal.-Aztán itt volt Nyx. A gyerekét egy vámpír ragadta el tőle, megsajnáltam. Azt hiszem kerestem valakit, szinte megrögzötten kerestem valakit, aki emlékeztet rád, mégis elfeledteti velem, hogy léteztél.-őszinteséget akartunk, és ez volt az igazság. Tekintetem arcára vándorol, hisz eddig a földet bámultam, most viszon kíváncsi voltam a reakciójára.-Adott valamit, amiről azt hittem, hogy kihalt belőlem. Azt, amit a kórházban dolgozva, nap, mint nap próbáltam megtalálni.-hangom elhalkul, és hozzáteszem még halkabban.-Én csak sajnálom, ami történt. Mindent.-fogalmam sincs, hogy mi mást mondhatnék, de egyenlőre ennyi telelt tőlem.

Változtak az idők, változtunk mi, változott a helyzet. Más volt minden, amivel önmagában nem volt baj, viszont ezzel az új helyzettel fogalmam sem volt, hogy mit kezdhetnék. Szerettem, de amibe keveredtünk, nem egy biztonságos, egyenes utat gördített elénk, inkább egy kanyargós, lejtős és dombos, vagy inkább hegymászásra ösztönző utat. Valamit, amit ketten kellett kezelni, amit kettőnknek kellett átszelni, megértve és elfogadva a másikat, de nem ragaszkodva görcsösen a múlthoz.
Szenvedtem, mert a szamarat játszottam, aki nem engedett, csak a saját önös indokait nézte, elveszítve az eszét, teljes homályba sodródva. De nem tudtam volna megmondani, hogy bármit csináltam e volna máshogy, mint ahogy tettem, amit tettem. Nyx minden eséllyel boldogabb élet elé nézett, mi pedig a saját csapdánkba esve próbáltuk a másikat kihúzni, de most úgy tűnt, mintha visszahúztuk volna a másikat.
Szavaim egyszerre voltak dühösek és megértőek, tükrözték makacsságom és tanácstalanságom, hogy keresem a kiutat, de nem találom, és szeretném, ha ő is előrébb tudna lépni, ha nekem sikerülhetne valahogy.
Hallom amit mond, nem szakítom félbe, hisz nem is tudnám, olyan gyorsan beszél. Néha-néha bólintok, jelzem, hogy figyelek, miközben agyam zakatolva próbál minden szavára annyira figyelni, hogy vissza tudjam majd idézni magamban.
-Igazad van. Én nem tudok segíteni, de valaki biztos akad, aki tud. Akitől a napgyűrűt kaptad esetleg? -vonom fel a szemöldököm, hirtelen ötlettől vezérelve vetek fel egy kézenfekvő kapcsot, aki minden bizonnyal önzetlenül segített neki, nem pedig alkuhoz kötötte álcába bújtatott kedvességét.
Ismét bólintok. Fogalmam sincs, hogy azért, mert egyetértek vagy azért, amiért igaza volt. Nem folytathattuk ott, ahol abbahagytuk, hisz annak jó pár száz éve már. Azóta más a szokás, a kor, az illem, szinte minden, mint amihez mi alkalmazkodhattunk egyszer régen. Új helyzet, és szinte semmit nem tudunk a másik elmúlt évtizedeiről. Hazugság lenne hát azt mondani, hogy a bűneinket vagy egyszerű cselekedeteinket úgy kezelnénk, mintha nem változtattak volna meg minket.
-Én tudok benned bízni, de nem ígérem, hogy ha megismered a múltam, aminek jó részében te távol voltál tőlem, akkor ugyanúgy fogsz rám nézni, mint most. Vagy ugyanúgy, mint régen.-ismerem el hangosan, és ezzel szinte azt is kimondom, amit ő. Félek. Nem csak attól, hogy elveszíthetem, de attól is, hogy beismerjem mindazt, amit tettem.-Mi lenne, ha a nappaliban leülnénk és egyszerűen elmondanánk mindazt, amit úgy gondolunk, hogy elsőre tudnia kell a másiknak?-vetem fel, a kanapéra mutatva, mindenféle hátsó szándék nélkül, hangom komolyan cseng, és süt rólam, hogy próbálkozni akarok ezzel a beszélgetés dologgal. Tisztázni mindazt, ami történt.

Tudtam, hogy ez így nem mehet tovább, de a véget nem érő viták és harcok, egyre inkább elérték, hogy megbánjak mindent, amit tettem. Mindent, amit érte tettem, amit feláldoztam, s bár nem akartam ezt érezni és éreztetni vele, már kicsit késő volt azon rágódni, hogy mi lett volna, ha. Eleve nem értettem, hogy miért hagytam mindig, hogy az érzéseim vezessenek a józan eszem helyett, ami lássuk be, férfiúi gyengeségem egyik jele volt. A korom ellenére makacsul ragaszkodtam a múltamhoz, a hibáit pedig újra és újra átéltem magamnak köszönhetően.
Felhorkanok azon, amit mond, de nem reagálok rá, jobb neki, ha a nélküle töltött éveimről nem beszélek. Bár gyerekeket nem öltem, s bár orvos voltam, néha a gyógyítás helyett az ölés vagy a fájdalom enyhítése címszó alatt futó jótettek kötöttek gúzsba, és hagyták, hogy a vér iránti éhemtől ne szabaduljak meg egykönnyen. Ez pedig hasonló mód van vele is. Lényegtelen, hogy gyermeket ölünk meg, vagy életerős felnőttet, a végeredmény ugyan az: egy hulla, kiből a lélek elköltözik egy nyugalmasabb világba. De azt a véleményt osztottam, hogy soha nem kellett volna vámpírrá változnia. Apám egykor döntés elé állított, és már akkor sem bírtam volna én, a két kezemmel végezni vele, még ha az örökkévalóságot is kaptam volna meg mellette. Fogalmam sem volt, hogy ki tette ezt vele, ahogy arról sem, hogy honnan szerzett napgyűrűt ilyen gyorsan, hisz kétlem, hogy magának csinálta, miközben az utcán sétáló emberek vérére tudott csak gondolni. Nem hibáztattam ezért. Miért is tettem volna, hiszen nem voltam szent én sem.
Magára hagyom és a konyhába megyek, hogy összepucoljam a mocskot, ami beborítja, miközben szellőztetni is elkezdtem, hogy a szag megváltozzon, és helyére friss levegő kerüljön.
-Hallgatlak.-mondom, először kicsit, mintha sértetten mondanám ki ezt a szót, így jobbnak látom folytatni a munkát, végül mégis felé fordulni, és kényelmesen a pultnak dőlni, mintha a holnapi időjárásról kezdenénk l beszélni.-Vámpír vagy, a két kezeden meg tudod számolni, hogy hány napja. Nem fogod tudni egyik napról a másikra uralni, ezt te is tudod, hogy nem így megy.-szólalok meg végül rideg hangon, mit sem törődve vele, hogy esetleg a lelkébe gázoltam e ezzel a megjegyzésszerű tényközléssel. Ha a szívemre hallgatok ebben a helyzetben, az eszem helyett, akkor a beszélgetés sehová sem jut nagy valószínűséggel.
-Na jó, ennek így semmi értelme.-rázom meg a fejem, és veszek egy mély levegőt, majd hajamba túrok és végighúzom kezem arcomon.-Mondj el mindent, amit akarsz, semmit ne fojts vissza magadba.-kérem, de inkább parancsnak hat, ahogy a hangom a gondolat mellé társul, és kíváncsian nézek rá. Várom a reakcióját, de lesüt arcomról, hogy mindannak ellenére, ahogy kimondom gondolataim, nem akarok ellenségesen viselkedni vele, vagy úgy, mintha nem érteném meg, hogy min megy keresztül. De életemben először elmondhatom: új helyzettel szembesültem, és nem tudtam kezelni. Ez nem olyan volt, mint egy eset a sürgősségin, hogy nyílt törése van, a műtőbe vele, helyretesszük és kész van, egy hónap múlva már nem is fog rá emlékezni a beteg, hogy honnan indult, csak arra, hogy már nincs sok a szenvedéséből vagy a gipszből. Ez egy életre szólt, és törés lehetett neki, neki, aki soha nem akart vámpírrá változni.

Amit bő négyszáz éve magaménak tudhattam személyében, olyasmit adott, amit más képtelen volt. Akkoriban társasága kezdetben csupán üdítően hatott, a sok, most már üresfejű liba név alatt futó, fiatal hölgy között. Majd az érzés, az érzés, mely biztonságot adott az apám furcsa hóbortjai ellen, fokozatosan megváltozott, és a változás végül visszautasíthatatlan irányokat vetett ki magának. Beleszerettem, majd elhagytam, hasonló könnyedséggel, mint ahogy érezni kezdtem iránta, amit most is magaménak tudhatok. Az idő változtatott sok mindenen, rajtunk is, mégsem próbáltam tovább arra okot találni, hogy miért történtek úgy a dolgok, ahogy.
Hátat fordítottam neki, ahogy már megtettem vele korábban is, most mégsem volt célom, hogy soha többé ne lássam. Nem menekülni akartam, mégis olybá tűnt, pont ezt teszem. Egyszerűen kihátráltam egy beszélgetésből, amiből tudtam, hogy ha kisül a lényeg, az nem fog tetszeni, sőt. Ha eddig nem éreztem magam nyitott könyvnek szemében, akkor most elérkezett az ideje ennek is. A zacskó könnyedséggel pukkan ki kezemben, amit az ő ereje idézett elő, és olyan érzésem támadt, hogy a vacsorám elvesztése a minimum, amit érdemeltem, és ha nem azt pukkasztotta volna ki, akkor minden bizonnyal a nyakam törné, és azt roppanás formájában hallanám, mielőtt elsötétülne némi időre a világ.
Elmosolyodva húzódom el tőle, kissé "fenyegetve" vele, hogy megeszem, amiért a vacsorám már nem ehetem meg, és a mosolya, mely immár már mintha boldog lenne, őszintén és kétségek nélkül, bizonyítja, hogy az esélyünk megvan arra, hogy a fennálló helyzeten javítsunk, építkezzünk belőle, előrébb lépjünk, magunk mögött hagyva múltunkat.
-Helyes.-mormogom, de ahogy megforgatom a levegőben, és az asztalra ültetem, mintha megváltozna minden, és szertefoszlana az előbbi ábránd. Ahogy közelebb hajol, kezem szorosabban fogja derekát, majd mikor arca felveszi a benne lakozó vadász képét, a vámpírét, akkor értem csak meg, hogy sokkal inkább vérem hajtja, mintsem egyéb vágyak. A reakcióidőm talán a megdöbbenéstől, talán a felismerésnek köszönhetően a felére csökken, és csak azt veszem észre, hogy eltűnik előlem, ellök magától, hátam pedig a pultnak koppan. Felszisszenek, de nem törődöm vele. Mielőtt szólhatnék, reagálhatnék arra, amit mond, elfordul előlem, és a fürdőbe rohan. Tüdőmben benn szakad a levegő, felnyögök, és hajamba túrok. Gondolhattam volna, hisz kezdő vámpír, neki az is csoda, ha nem érzi meg a szomszéd szobában lakó emberek vérének illatát, nem hogy azét, akinek a vére a konyhát beteríti mindenhol.
-Annyi időt kapsz, amennyit szeretnél. De nem vagy szörnyeteg, ezt még most verd ki a fejedből, mielőtt a gondolat beleenné magát.-mondom, hangom szinte parancsoló, ahogy az ajtófélfának dőlök. Arcom eltorzul, felveszi a vámpír vonásait, fogaim hosszabbak lesznek, élesek, hegyesek, szemem körül pedig az erek kitülekedve torzítják el egész arcom.
-De mind azok vagyunk, még ha nem is akartunk azzá válni, akkor is.-lépek mellé, arcom visszaváltozik a régivé, és tiszteletben tartva, hogy távolságot kíván, nem megyek közelebb a kelleténél. Helyette az ingem a koszos ruhák közé dobom, és kilépve a fürdőből hagyok neki némi időt. A konyhába visszatérve letörlöm a vért, az összes felületről, kihasználva, hogy az átlagnál gyorsabban képes vagyok valamivel végezni, és a levegőben terjengő vér szagát a nyitott ablakon át próbálom kiszellőztetni, mígnem helyére némi fertőtlenítő émelyítő szaga kerül.

Késő volt gondolkodni azon, hogy mit tettem, hisz az már visszafordíthatatlanul megtörtént. Bántam e? Részben, hisz önző cselekedet volt, nem gondoltam a következményekre, és nem is akartam tudomást venni róluk. a lelkiismeretem így is fekete volt már a múltam hibáitól, hát ez azt hiszem, a maga nemében már nem osztott vagy szorzott azon, ami történt. Meglepő egyszerűséggel nyugtáztam ezt magamban, még ha arcomon ki is ült az, hogy magam sem tudtam, hogy ostorozást vagy megértést érdemlek. Tudtam, hogy dühös, jogosan érez így, de fogalmam nincs miért, agyam minden része azt mondta, súgta nekem, hogy ne hallgassam el előre az igazságot, még akkor sem, ha ezek után esetlegesen meg is gyűlöl.
Tudtam, hogy igaza van. a fájdalom sokszor erőt adott annak, aki másból nem tudott merítkezni, akinek más nem maradt az életében. De nem fogtam fel azt, hogy hogy képes ennyire átérezni a helyzetét, míg meg nem értettem, hogy egykor valószínűleg ő is ilyen nemű érzésekből élte a napjait. Ezen változtatni akartam, aminek ára volt.
-Akkor érted, hogy miért voltam képes erre.-mondom, szinte suttogva, mert amikor az apám a kezeim között halt meg, akkor éreztem a pillanatát annak, hogy élek, és annak, hogy meghaltam egyszerre. Pedig előtte volt alkalmam átélni ilyesmit, de ez a hatás azóta maga alatt tart, és nem enged szabadulni a múlt árnyaitól sem.
A próbálkozás, hogy magam is meggyőzzem, szinte felesleges volt, hisz minden szava azt mondta, amit gondoltam, amit nem mertem beismerni, és valósággal ráébresztett arra, hogy megváltozott. Míg én áldozatokkal próbálom elérni azt, amire vágyom, önző mód, ő képes maga elé helyezni minden mást. Olyanná lettünk hát, mint a tűz és a víz, de nem érdekelt, míg magam mellett tudhattam őt.
Nem szólalok meg, majd mégis tudtára adom minden gondolatom, véleményem, nyíltan felvállalva, hogy nem csak egykoron jelentette az életet, a nyugalmat számomra, hanem most is, és ezért bármi áron harcolnék.
Válasz helyett hátat fordítok és a konyhába megyek, mintha valamiféle menedéket keresnék, vagy nyugalmat, ahol nem az igazsággal kell szembenéznem. Mégis tudom, hogy a makacssága nem változott, és nem éppen ez a lépés volt tőlem a legudvariasabb vagy legkézenfekvőbb döntés, amit hozhattam.
A kérdését ugyan hallom, de egészen addig nem válaszolok, csupán tekintetem árulkodik neki arról, hogy komolyan hátat fordítottam neki, amikor is a zacskó, melynek tartalma szomjam oltaná, egy pukkanás kíséretében beterít mindent, ami körülöttünk volt. Tudtam, hogy nem a kezem nyomása, hanem az Ő ereje volt az, ami ezt előidézte, s bár először komoly arcot vágtam, végül mégis elnevettem magam én is.
Csókja hirtelen ér, de gondolkodás nélkül viszonozom hevessége ellenére is, aminek köszönhetően nehezemre esik elszakadni tőle. Szavai pedig újabb mosolyt csalnak arcomra.
-Bármire képes vagyok, ha rólad van szó, ezt soha ne feledd.-ismétlem magam, és az arcán legördülő könnycseppet letörölve csókolom meg újra, a tasakot kiejtve kezemből, dereka köré fonva karom, magamhoz húzom.-De amiért a vacsorám kárba veszett, azért mérges vagyok.-kacsintok rá, és elkapva derekánál fogva, a rám fröcskölt vérhez hasonló állapotba kerülő asztalra teszem, míg zamatos ajkait újra és újra megízlelem. Nem felejteni akartam, csupán érezni, hogy ő az enyém, újra és újra bebizonyítva magamnak és neki, hogy mindennél többet jelent számomra.