A dajkamese, melyeket a tévében a napfényben csillogó vámpírokról látsz, az igazság tökéletes hamisítása. Jómagam valahol a kettő peremén élek. Ha nem szükséges nem ölök, ha szükséges, bármire képes vagyok. Nem mondanám, hogy érzéketlen vagyok, inkább amolyan magányosan bolyongó típus, aki jobb szereti magának megtartani a véleményét, a gondolatait, és nem kimutatni az érzelmeit. Ez ahhoz s kell, hogy orvosként helyt tudjak állni. A kitartásom ehhez mérten nagy, legalábbis ezt mondanám arra az esetre, mikor tátongó hasi sérülés felett kell ácsorognod óránként, és még csak meg sem fordulhat a fejedben, hogy milyen finom lehet az illető vére. Viszont boszorkány énemnek köszönhetően többre vagyok képes ennél. Az életek megmentése, nem fő célom, de mivel nem önszántamból lettem vámpír, így annak sem érzem szükségét, hogy más életét megkeserítsem. A békés magányosságba zuhanva tökéletesen megvagyok magammal. Éles határt viszont nem tudnék húzni a vámpír és az emberi énem között, egyik sem változtatott rajtam ennyi év alatt. Magamnak való révén nem kötöm más orrára a bajom, sőt még csak azt se verem nagy dobra, hogy boszorkány vagyok. Számomra egyértelmű, hogy a hazugsággal feltörekvő emberek és más fajok egyszerű, de nem feltétlen gyors halállal fognak távozni, így ehhez tartva magam, ha kérdezik a véleményem, szavaim nem hazugságok tengere lesz. Viszont szeretek talányokban beszélni, kiforgatni mások szavait, és okoskodónak tűnni. Ezzel viszont azt érem el, hogy ne tűrjenek meg maguk mellett sokan, de aki megtűr, az tudhatja, ha megbízik bennem, csalódást nem okozok neki.
Külsőm tekintve nem hiszem, hogy olyasmivel szembesülnél, ami extrémnek minősülne bármely korban. Fekete hajam rakoncátlan tincsi országomban tipikusnak számíthatna, errefelé meglehet ritkán látott jelenség lesz. Sötét szemem mellé borostás, kissé nyúzottnak tűnő arcom van. Viszonylag fiatal koromban változtam vámpírrá, de ekkor már egy bűbájnak köszönhetően eleve nem öregedtem. Ennek köszönhetem a korai harmincas éveim vonásait is.

Oszd meg velünk, ki vagy!

"...Hangos zajra ébredek, az ajtó kivágódik, fogadott testvérem szinte ordítani kezd velem, hogy ideje mennünk. Fel sem fogom, hogy miről hadovál, viszont ahogy a felszűrődő zajok hangosodnak, úgy kapom magam azon, hogy ez most nem a megszokott ébresztés, hanem valami új.
-Gyerünk már, kifelé az ablakon!-kiállt felém fogadott apám, mígnem összeszedem magam, és szinte gondolkodás nélkül cselekszem. Az ajtó túloldaláról dörömbölés hallatszik, ahogy kilibbenek az ablakon, úgy kezdek el rohanni, magam mögött hagyva mindent..."

...Ahogy kinyitom szemem, a hirtelen fénytől hunyorogni támad kedvem. Kinyújtózva ropogtatom ki végtagjaim a kanapén fekve, ahonnan kis híján a földre nyújtózom le magam.
-Miért kell minden reggel ezt elviselnem?-mormogom magamban, és elindulok a konyha felé, ahol a kávéfőző hangos zaja már a szoba túloldaláról nézve is fülsüketítő volt.
-Elhiszem, hogy az idegeidre megyek, és nem kétség, ez kölcsönös, de mi lenne, ha felfognád, hogy, mint vámpír a hallásommal nincs bajom. Egy "Jó reggelt!" is megtenné néha...-nézek a szőke lányra, miközben felülök a pultra, kezembe véve egy üres bögrét.
-De ha te nem, majd én. Szép jó reggelt Nyx, remélem, te is jól aludtál.-hagyom ennyiben, kezemben a kávéval indulok a fürdő felé, majd szokásomhoz híven hagyom el előbbit útközben, az egyik asztalon hagyva. Még hallom, ahogy mérgelődve odébb teszi, de nem különösebben foglalkozom vele.
Hazafelé sétálva azon kapom magam, hogy újra azon az éjszakán gondolkodom, amelyiken vámpír lettem, s lábaim nem hazafelé, sokkal inkább más felé vezetnek. Megállok a Nyx ablaka alatt, és a kiszűrődő fény azt sugallja, hogy ismét itthon tölti az éjszakáját...

"...A parkban bolyongva szinte érzem, ahogy egy másik vámpír vérszaga, és egy másik ember vérének szaga megcsapja orom. Tekintetem végigszalad a parkon, ahogy megpillantom a férfit, és a felé rohanó nőt, s hallom meg utóbbi kétségbeesett hangját, lendülök előre, elkapva a nőt, és igyekezve eltakarni szemét, míg magamét a másik vámpír felé fordítom. A gyerek a kezei között egy ideig kalimpál, majd elcsendesedve zuhan a földre, s tűnik el vele együtt az idegen is.
-Nyugodj meg, már vége.-suttogom a nőnek, kit kezeim között tartok továbbra is, majd eltűnök vele az éjszakában és teszem le az ajtóm előtt. -Itt biztonságban leszel egy ideig.-mondom neki, de hangom immár rideg és a legkevésbé sem sajnálkozó. Egyik felem sem próbálja megérteni, hogy hogy hajthat valakit annyira a vér iránti vágya, hogy végtelen gyereken elégítse ezt ki...

Lehunyva szemem rázom meg fejem, és indulok el a lépcsőn felfelé, majd állok meg az ajtó előtt. Bekopogok, de nem jön válasz, amire elmosolyodom, hátat fordítok, és a szomszédos lakás felé veszem az irányt. Itt élnék én. Fejem nyugovóra hajtom, amikor a Hold már magasan jár, de gondolataim nem hagynak nyugodni. Újra elmerülök az emlékeimben, melyek zavaros időben és helyen újra és újra előjönnek.

"...A kezemen lévő gyűrű súlya megszokható, de ahogy atyám rám pillant, tudom jól, hogy mire gondol. A tekintetemmel végigpásztázom az erdőt, majd latinul mormogva az igét, amit hallani akart, érzem, ahogy a fák szinte megrogynak a rájuk nehezedő terhektől, és megadva magukat dőlnek jobbra és balra, ringatózva az általam kreált légörvényben.
-Jegyezzétek meg. Az erő a szívetekből jön és nem a gondolataitokból, mégis a tiszta elme a kulcsa mindennek.-hallom apám szavait, ahogy mögém lép, és érzem, ahogy egy őr fúródik az oldalamba. -A testi erőtök viszont immár erősebbé, gyorsabbá tesz. Az öcsétek gondolatai viszont máshol járhatnak, hisz azt se veszi észre, ami az orra előtt van.-összeszorított foggal tűröm, míg szavai át nem száguldanak fejemen, és be nem fejezi a kis "okítását", mire megszorítom csuklóját és a tőrt kirántva magamból, a földre dobom elé. Eltűnve az erdő egy sötétebb, és jóval ismeretlenebb része felé indulok...
...Órák telhetnek el, mire észbe kapok, továbbra is kezemben szorongatva a véres tőrt, és indulok vissza az erdő közepén ácsorgó faviskóhoz. Bentről fény szűrődik ki, a zaj mégis elenyésző, amolyan szöszmötölésnek mondható.
-Az eltévelyedett bárány újra megtisztel a jelenlétével. Kézcsókot is vár a királykisasszony?-hallom meg bátyám hangját, mire mellkasára célozva elhajítom a fadarabot, aminek becsapódása nyomán, szinte tudatomba égő, mindennapi hang szökik fülembe. A vértől átitatódott pólója ellenére talpon marad, mire elkapom nyakát, és a falnak szegezem, kihasználva a pillanatnyi megilletődöttségét.
-Most akkor ki a lassú?-érdeklődöm, kezemmel elengedve éppen annyira, hogy eltörhessem nyakát, és élvezhessem a házra telepedő békét. Testét a tűz mellé cipelem, leülök a földre, és figyelem, ahogy a lángok magasra szöknek...
Az ajtó előtt hangos nevetés zaja hallatszik, de bátyám továbbra sem mozdult meg. Nem különösebben bánom, hogy békét hagyott nekem, ha csupán pár órára is. Apám hangja süvít keresztül a szobán, ahogy részegen betántorog, egyik oldalán másik bátyámmal, másik oldalán egy szemrevaló, ám viselkedéséből ítélve megrémült lánnyal, kinek nyakából már csordogál a vér. Nyelek egy nagyot, felállok és figyelem, ahogy beljebb lépnek. Az élettelenül fekvő bátyám hangos levegőkapkodás közepedet ül fel, és ahogy rám pillant, arcára kiül az undor. Figyelem, ahogy a karó, melyet kihúz szíve mellől, elsuhan mellettem, egyenesen az egyik lány nyakába fúródva.
-Elég.-szólal meg atyám, mire csak elmosolyodom, de egyből azon kapom magam, hogy a lány sebére tapadnak szemeim. A vérének illata mámorító, de én tartom magam ahhoz, hogy ne egyek. Ma ne.
Az éjszaka beköszöntével végignyúlok a kemény padlón, és tekintetem a gerendákra mered. Az álom így nyel el...
Valami mellkasomba fúródik, mire megtelik tüdőm a véremmel, és fuldokolni kezdek..."-arra ébredek, hogy vérem ízét érzem újra torkomban, és mellkasom valami furcsa mód nyomni kezdni. Felállok, hiába van az éjszaka kellős közepe. Mégis meddig akarom én álltatni magam, hogy a világom tökéletes a nélkül is, aki valamiért elérte a harciasságával, hogy emberibbnek gondoljam magam, mint amilyen mindig is voltam?

Nyx ajtaján dörömbölök, ahogy kinyitja, szó nélkül lépek be rajta, a falhoz préselem őt.
-Megöltem a nevelőapám, a bátyáim, amiért hagyták, hogy én is éljek, ahogy ők.-engedem végül el, de még mindig mélyen szemébe nézve. -Tudod, sokszor azt hiszem, hogy amikor a mindennapjaim egy kórházban töltöm, és igyekszem nem törődni a vér meg a fertőtlenítő szagával, nekem jó életem volt. De ki hülyítek...-rázom meg fejem, majd folytatom, de továbbra is vállánál tartom a falnak döntve.-Megmentettelek, mert én nem tudtam megmenteni azokat, akik apám játékszerei voltak. Mintha ezzel bármi változna.-engedem végül teljesen el, mélyen szemébe nézve, megigézve őt.-Rossz így az életed, de nem akarsz bosszúhadjáratba kezdeni, csak erősebbé akarsz válni. Felejtsd el, hogy mi történt, és harcolj. Felejts el engem is, azt is, amit mondtam.-ejtem ki az utolsó szavakat, fordulok ki az ajtón, és tűnök el. Tudtam, hogy nem csak vadász ereje lehetne, de kis kutakodással hamar rájöttem, hogy a felmenői között akadnak boszorkányok is. De az erejét elrejti, és nem én leszek az, aki segít neki, hogy kibontakozzon. Nem leszek, amíg a sajátomét sem tudom féken tartani...

Két éve ennek, és mintha minden megváltozott volna. Egy kórházban dolgozom, segítek, ha kell, és úgy teszek mint mindenki más: élem az életem a magam módján. Nem ismerek itt senkit, nem keresek társaságot, maximum a pohár alján egy cigaretta kíséretében...