Komolyan gondolom ezt az egész vámpír dolgot, mert nem szeretnék ilyen törékeny lenni, mint amilyen most vagyok. Talán még egy erősebb szellő is könnyedén a másik irányba terelne. Nekem pedig elegem van abból, hogy gyenge vagyok. Lehet, hogy a többségnél lelkiekben erősebb vagyok, de nekem ennél sokkal többre van szükségem. Másrészt pedig nem szeretnék megöregedni. Nem akarok ráncokat, vagy ősz hajszálakat. Meg akarom őrizni a fiatalságom, de szerintem ezzel mindenki így van, mert akkor a plasztikai sebészeknek sem lenne olyan nagy a forgalma. Mert, ha valaki baleset miatt próbálja visszanyerni a régi formáját, vagy egészségügyi okokból van szüksége van valamire az más, de sokkalta gyakoribbnak tartom az egy-egy ráncfeltöltést és az ilyen eszközöket a fiatalságuk megőrzésére. Én pedig a fiatalságomat Ezio miatt is meg akarom őrizni. Nem akarom, hogy elmenjen tőlem a kedve csak azért, mert megjelennek az arcomon a szarkalábak. – Nem lesz gond. Nem azért mondom, mert egoista vagyok és tökéletesnek gondolom magam, hogy mit nekem a vámpírlét, hanem azért mondom, mert te mellettem leszel, és akkor biztos vagyok benne, hogy nem lehet az egészből semmilyen probléma. – Őszintén hiszem, hogy mellette soha nem lehetek egy pillanatra sem veszélyben. Mindig ott lesz nekem, hogy támogasson. Főleg a nehéz időszakokban és pont ezért is szeretem, hiszen nélküle talán már itt sem lennék. – Visszatérve a gyerekre.. Képes vagyok ezt az áldozatot meghozni. Hacsak nem valami konkrét ok miatt hoztad fel.. – Nem tudom, hogy mire utaltam igazából. Vagyis tudom, de ha beismerem, akkor talán fülig vörösödöm, ami eléggé szokásommá vált az utóbbi időben, mikor vele vagyok.
Még szép, hogy ódzkodok kicsit ettől az egész átváltoztatás dologtól. Dorothea mégis olyan magabiztossággal akar belevágni, hogy már-már csodálom. Viszont én átéltem, hogy milyen egy vámpírnak és a kezdeti időszak nagyon nehéz volt számomra. Bár jobbára amiatt is, mert nekem tényleg nem volt ott senkim. Soren, Shanna elhagytak és maradt mindössze egy gyermekem akit nem akartam belekeverni ebbe az egészbe. Ezt tetőzi, hogy megöltem a feleségemet. Mégsem ez aggaszt a leginkább, hanem az, hogy Dorothea milyen fiatal. Még előtte az élet. Ellenben velem, aki már az 5. évtizedét kezdte a világon mikor vámpírrá változtattak. Egyszerűen csak nem szeretném ha később megbánná. Persze, van rá módszer, hogy újra halandó legyen de ott már olyan oldalamat kéne elővennem amit nagyon régen kellett használnom és nem épp volt kedvemre. És a siker még így sem garantálható. - Hízelgő. - Mosolygok rá és viszonzom a csókját, miközben átkarolom őt és az egyik kezem a combján, másik meg a saját kezemen pihen. Kisebb habozás után viszont újra megszólalok. Valószínűleg bele fog őrülni már ebbe a sok aggódásba, de nem érdekel. Szeretném tudni, hogy TÉNYLEG nem akar kihátrálni ebből. Most még megteheti. Érlelődhet még a fejében egy-két évig ez a dolog mielőtt tényleg belevágunk. - Figyelj, ez az átváltoztatás… Hatalmas áldozatokkal jár. Nem lehet gyereked és számodra a vér fog megegyezni a vízzel. Eleinte úgy fogod kívánni, mint a forró sivatagban a vizet. Talán még jobban is. Tudom, hogy erős vagy, de ez még számodra is szenvedés lesz. Akkor legalábbis biztos, ha harcolni próbálsz ellene. Én ezt tettem és hát… lényeg a lényeg, csak akkor megyek bele az egészbe ha mindent biztosan átgondoltál és nem akarsz később se kihátrálni belőle.
Jó érzéssel tölt el, hogy tényleg komolyan gondolja velem a dolgokat és őszintén én is komolyan gondolom. Vele akarok lenni, ameddig csak lehetséges és lehet, hogy jelen pillanatban nem érdemlem meg és ez rendkívül önző cselekedetnek minősíti az egész helyzetet, de nem érdekel. Most nem. Mindent meg fogok tenni azért, hogy olyan boldog legyen, mint én. Vagy legalább fele annyira boldog, mert jelen pillanatban úgy érzem, hogy a felhők között lebegek és innen senki nem képes engem most lerángatni. Még az apám sem. Bár nem is kellene az apámnak neveznem. A legjobb lenne, ha csak Frank-nek hívnám. De a rohadékot még valahogy jobban kiérdemelte, mint ezt a normálisnak nevezhető megnevezést. Az pedig, hogy van egy testvérem.. Nem hiszem, hogy valaha is képes leszek úgy igazán feldolgozni. Ha csak rá gondolok azaz első gondolatom, hogy neki is ilyen élete volt, mint nekem vagy neki megvolt a saját szabad tere, amitől nem őrült meg? Mert már nem tudok úgy gondolkodni magamról, mint egy normális, egyszerű emberről, hiszen megöltem valakit. Megöltem két embert. Ebből egy visszatért, de ez nem lényeges. A lényeg az, hogy mindez nem történt volna meg, ha az apám nem olyan velem, amilyen. - Ki mondta, hogy egyáltalán el szeretnék mozdulni mellőled valaha is? - Kérdezem halovány mosollyal az arcomon, majd mosolyogva átkarolom a nyakát és egy apró csókot lehelek az ajkaira. Egyszerűen felvillanyoz. Nem akarom elereszteni. Mert, ha eleresztem ez a kis melegség is, ami a mellkasomban van eltűnik és akkor teljesen felemészt engem a sötétség. Nélküle teljesen elveszett vagyok.
Meglepődök egy pillanatra, hogy ilyen gyorsan rávágta az igent a kérdés, jobban mondva kérésemre. Nem gondoltam volna, hogy ő is ennyire vágyik erre mint én. Vámpír létemnek köszönhetően tökéletes hallom azt is, hogy majd kiugrik a szíve a helyéről. Ezt a boldogságnak tudom be. Egyébként minek tudhatnám be? Félelem? Nem kényszerítettem rá, nem fenyegettem meg hogyha nem költözik hozzám akkor... franc se tudja. Nem fogom elfelejteni azt amit mondott, hogy nem érdemel meg engem. Egyik legnagyobb butaság amit mondhatott. Mégis, a fejembe vésem ezen szavakat és majd figyelemmel fogom kísérni azt ahogy szépen lassan megváltozik a véleménye és beletörődik, hogy velem kell beérnie. Mosolygok én is az ő boldogságán, viszont kíváncsivá válik a tekintetem mikor újra megszólal. Milyen feltétele lehet vajon ennek az egésznek? Az igazat megvallva nem tudtam volna kitalálni (legalábbis nem egyhamar), hogy mire gondolhat, de teljes értelmet nyer azon pillanatban mikor kimondja. Régen volt már ez a téma nálunk és még mindig kicsit kétkedve állok ehhez az egészhez. - Jól átgondoltad? Innen már nem lesz visszaút. - Mondom neki komolyan, de a tekintetéből ki tudom olvasni, hogy már ezerszer is átgondolta. Választ nem is várok, csak sóhajtok egyet és egy félmosollyal mondom ki amit valószínűleg hallani szeretett volna. - Persze, átváltoztatlak. Ha tényleg ezt akarod, akkor nem fogok ellentmondani neked. De nehogy azt hidd, hogy utána egy ideig elengedlek magam mellől. Nem könnyűek az első hetek, hónapok. - Bár az emberből vámpírrá alakulás sem sétagalopp, lévén az embernek meg kell halnia, hogy ez megtörténhessen. Elég csak visszagondolni Nathanielre korábbról, mikor a lányom épphogy megmentette. Az is csak a vakszerencsén múlt, hogy a szervezete gyorsan befogadta, de Dorotheaval biztosra megyek. Nem fogom hagyni, hogy meghaljon aztán ne térhessen vissza hozzám.
Nem tudom, hogy valaha is hozzá tudok szokni, majd ehhez a helyzethez. A boldogsághoz, amit Ezio-tól kapok. Talán soha nem fogok úgy igazán hozzászokni a dolgokhoz. Soha nem tudhatom. Lehet, hogy időm sem lesz hozzászokni az egész helyzethez, mert még azelőtt tönkreteszem az egészet, hogy igazán belekezdenénk bármibe is. De őszintén érzem, hogy szükségem van rá és szeretem őt. Boldoggá tesz engem. Mellette biztonságban érzem magam és nem érzem úgy, hogy minden sarokban veszély leselkedik rám. Vele akarok lenni ameddig csak lehetek. Lehet, hogy nem érdemlem meg, de egy élet soha nem lenne elég, hogy kiérdemeljem őt. Azt pedig nem tudnám elviselni, ha mellette öregednék meg, míg rajta egyetlen egy változás sem bukkanna fel. Persze mindenki titkon arról álmodik, hogy együtt öregszik meg élete szerelmével, de nálunk ez valahogy teljesen másként működne. Én lennék az egyedüli kettőnk közül, akinek a haja őszülni kezdene és a szemei alatt megjelennének a korral járó ráncok. Ezt nem akarom. – Persze, hogy szívesen összeköltözöm veled. – A szívem majd kiugrik a helyéről, hiszen tényleg boldoggá tesz a kérése. Azt hiszem valamilyen szinten képes leszek elfogadni, hogy megérdemlem őt. Ha nem is teljesen, de minimális szinten. Nő vagyok és gyorsan változik a véleményem, de a keserű érzés nem miatta van, hanem önmagam miatt és ez egy olyan küzdelem, amit mindenképpen véghez kellene vinnem. Ha velem van az csak erőt ad az egészhez. Meg fogom őt érdemelni, de ez az egész nem két perc alatt zajlik le és ki mondta azt, hogy addig is búskomoran kell leélnem az életem, mintha semmit nem érnék? Talán én, vagyis inkább gondoltam, de a társasága mindig is egyfajta pozitív energiát sugárzott az irányomba. – Egy feltétellel. – Mondom, majd elhúzódom picit tőle, hogy a szemeibe nézhessek. – Változtass át.
Minden szavamat teljes szívemből mondom neki, de ki tudja… Lehet csak ezek az érzések bolondot csinálnak belőlem. Nem tudom megmondani biztosra, hisz alsó hangon is fél évezrede már, hogy valaki felé ilyeneket érezhettem. A saját békémben és magányomban éltem le ugyanennyi időt aztán ebből a burokból a lányom szabadított ki, az ő gyermekének születése pedig boldogsággal látott el. Aztán jött Dorothea, akivel én tehettem meg ugyanezt. Tudom milyen mikor cserben és magára hagyják az embert, ő viszont nem érdemelte meg. Eljött az ideje annak, hogy az élete a szenvedésből új irányt vegyen és örömmel tölt el, hogy mindezt én adhatom meg neki. Ha nem is egyből fog menni mindez, de idővel… Elmosolyodom azon amit mond, a csókot pedig örömmel viszonzom. Hirtelen támadó gondolat ötlik fel a fejemben és a csók alatt át is gondolom, hogy vajon érdemes-e az egészbe egyáltalán belekezdenem. De végül arra jutok, hogy az. - Mondd csak, jó neked itt, ebben a hotelben? Értem én itt a költségekre, amik nem mindig olyan olcsók, főleg ha valaki ilyen sokáig tartózkodik egy helyen. A lényeg: Ha megszeretnél szabadulni ezen terhektől, a házam ajtaja nyitva áll előtted. Mi sem tenne boldogabbá annál, ha odaköltözhetnél hozzám. Mi több… - Hátrafordulok a bőröndre. -… látszólag már össze is pakoltál! - Aztán újra Dorothean pihen a tekintetem, és a még enyhén könnyes arcáról letörlöm azokat.
Az egész elcseszett életemben nem volt egyetlen egy jó dolog sem. Ha pedig volt, akkor nem túlságosan sok ideig, de egyik kis apró dolog sem jelentett nekem akkora boldogságot, mint Ezio és a társasága. Őszintén törődik velem és szeret.. Nem tudom, hogy meddig fog ez tartani, hogy mikor teszek valami olyasmit, amitől ez az egész kocka megfordul és elveszítem az egyetlen fontos dolgot az életemben őt. Talán ezért is akarom őt ellökni magamtól, mert ha nincs olyan közel hozzám nap, mint nap, akkor talán nem fog fájni annyira, ha egyszer csak úgy dönt, hogy hátat fordít nekem, mert elege van belőlem és a sok szarságból, amit a fejére hozok a puszta létezésemmel. Kezdetnek az is, hogy akárhányszor találkoztunk a kezdetekben valahogy mindig sikerült a pohár aljára néznem. Na, meg persze az apám, a halála és a visszatérte. Szerintem békésebben meglenne anélkül, hogy állandóan az én gondjaimmal kellene foglalkoznia. Tényleg nem akarok belerondítani az életébe, hiszen megvan a tökéletes családja. Még unokája is van! Nem tudom, hogyan illenék bele én ebbe az egész képbe. Vagy egyáltalán van-e helyem ebben az egészben. – Hogy lehetsz ilyen tökéletes? – Kezem az arcára siklik könnyes tekintetem az övét keresi és végül ajkaim az övét súrolják. Szeretem, tiszta szívvel. Lehet, hogy jelen pillanatban nem érdemlem őt meg, de mindent el fogok követni annak érdekében, hogy ez megváltozzon. Szükségem van rá. Ő az egyetlen támpontom ebben az egész elcseszett életben. Nem kötelező tovább állnom. Van, ami miatt itt maradhatok. Még akkor is, ha úgy gondolom nem érdemlem meg.. Meg kell próbálnom küzdeni a dolgokért. Nem szeretem, ha csak úgy elém teszik. Meg akarom érdemelni a szerelmét.
Évszázadok óta már, hogy éreztem valaki felé is ilyesfajta kötődést mint amilyet Dorothea felé. Nem tudom mi teszi, de nem is kell ezt magyarázni. Az első találkozásunknál viszont szimplán a józan eszemre hagyatkozva nem képzeltem az egészbe többet, de valamilyen kötődés ezek szerint fennállt köztünk. Ha nem is érzékeltük, de legbelül ott volt. Azzal pedig, hogy én utat engedtem ezeknek az érzéseknek és megtettem az első lépést feltörtek benne is. Nem sokat találkoztunk azóta, mintha csak kerülne engem, viszont míg el nem mondta, hogy miért került annyira addig teljesen tudatlanul tengődtem a mindennapokban. Butaságokat beszél és kvázi úgy próbál beállítani, mintha nem lennék már felnőtt férfi, MITÖBB már annál több is és nem tudnék saját magam dönteni. Érzem rajta, hogy mennyire jól esik neki az ölelés, ez pedig egy kisebb mosolyt is csal az arcomra. A szavait akkor sem tudom elhinni. - Már miért ne érdemelnél meg? Kölcsönös az egymás iránti szeretetünk és a boldogság mindenkinek kijár. Főleg neked, mert az egész életed szenvedés volt, aminek a tetőpontja a néhány nappal korábbi találkozásod apáddal. Na meg miért kellene nekem jobb, ha TE itt vagy nekem? Számomra te vagy a legjobb amit csak kaphatok.- Mondom mindezt teljes komolysággal, hangomban semmi kétséget nem érezhet, kivéve csak akkor ha már kétségbeesetten keresi. Viszont nem tudom felfogni miért ne érdemelné meg a boldogságot. Főleg azok után ami vele történt. A sok szenvedésből és fájdalomból találhat végre egy kiutat, de inkább megpróbálja félredobni. Viszont nem fogom neki hagyni, mert hosszú idő után végre én is megtaláltam azt akivel boldog vagyok. Nem mintha a lányommal és az ő családjával nem lennék az, ez viszont egy másfajta boldogság.
Fogalmam nincs, hogy mivel érdemeltem ki Ezio-t. Bár nem is vagyok meggyőződve arról, hogy megérdemlem egyáltalán. Sőt egyáltalán nem vagyok ebben biztos. Nem is arról van szó, hogy kiérdemeltem-e a szerelmét avagy sem. Ennél sokkal bonyolultabb a helyzet. Nem értem, hogy miért szeret. A tapasztalataim alapján nem vagyok túlságosan szerethető személyiség. Erről nem csak egy férfi tanúskodott úgymond. Ryan-nek sem kellettem, bár az igazat megvallva, ami közöttünk volt régen meghalt, ahogyan Hayden-nel is és velük az egész csak a szenvedély miatt állta meg a helyét rövid ideig, de Ezio-val valahogy minden más. Őszintén próbálom másként tenni a dolgaimat. Nem elkövetni ugyanazt a hibát, amiket folyamatosan elkövettem az összes férfival az életemben. Eddig inkább ők voltak a meghátráló felek, vagy inkább én magam, már nem tudom.. Vagy mind a ketten, de most tudom jól, hogy ez az egész csakis az én döntésem. Nem akarom megbántani Ezio-t. Hiszen nagyon fontos nekem, de nem ránthatom magammal a sötétségbe. Olyan könnyedén simulok a karjaiba, mintha mindig is odatartoztam volna. Egyszerűen annyira felszabadító érzéssel tölt el ugyanakkor bűntudatom is van, hiszen egyáltalán nem érdemlem meg ezt. – Én is szeretlek téged teljes szívemből, de nem érdemellek meg.. Nem érdemlek meg semmit.. Te viszont sokkal jobbat érdemelsz.. Nem szerethetsz egy olyan szerencsétlent, mint én. – A szavak könnyedén hagyják el ajkaimat, mert őszintén hiszem, hogy ez az igazság.
Mikor meglátom, hogy a könnyek végigfolynak az arcán akkor elengedem a kezeit és magamhoz ölelem őt. Sírjon csak a vállamon ha ez kell neki. Simogatom a haját, miközben hallgatom amit mond és gondolkozok is a válaszon. Elgondolkozok azon, hogy mégis mi az ami miatt ennyire magához láncolt. Gondolkozok percekig, de egyszerűen nem tudok semmit sem kiemelni. Úgy szeretem őt ahogy van, minden hibájával együtt és olyannak amilyen. Nem amiatt érzek így mert tudom is én, csak szép és vicces, hanem az egésze miatt. Ezért is mertem azt mondani egy fél perce amit. Mikor már egy perce ott állok és semmit nem mondok akkor elengedem őt és néhányat arrébb lépek és leülök az ágyra, Dorotheat meg kezénél fogva húzom az ölembe. - De, nagyon is komolyan gondolom. Nem tudom, hogy pontosan miért is szeretlek, de nem kellenek ide indokok. Ezt érezni kell és nekem nincsenek kétségeim sem. Próbálhatsz ellökni magadtól de tudd, hogy nem fogom könnyen adni magamat. - Mondom neki mindezt egy rezzenés nélküli arckifejezéssel, hogy tudja minden amit mondok komoly és valós. Előveszek egy zsebkendőt és letörlöm az arcáról a könnyeket, majd pedig egy puszit nyomok az arcára. A haját simítom végig, majd újra megszólalok. - Akármennyire is remélem, hogy nem akarsz elküldeni, egy szavadba kerül csak és elmegyek. Én elmondtam ami a szívemet nyomta, viszont ha ez sem számít semmit…- Sóhajtok egyet és megrázom a fejemet. Reménykedek benne, hogy nem volt elküldeni, de ha tényleg nem ért semmit mindaz amit elmondtam, akkor úgy sem tudom másképpen elérni a maradást mint idézőjelben „erőszakkal.”
Jelen pillanatban úgy érzem, hogy megfulladok. Túl sok teher nyomódik a vállamra és azt akarom csinálni, amiben a legjobb vagyok. Legalábbis az esetek többségében a legjobb voltam az, hogy most mennyire lenne jó döntés nem tudom. Egy igazán fontos embert hagynék magam mögött, akit igazából nem érdemlek meg legalábbis én őszintén úgy érzem, hogy nem érdemlem őt meg. Azok után, amit az apám elmondott abban sem vagyok biztos, hogy megérdemlem az életet, vagy egyáltalán valaha is lehet normális és egyszerű életem, hiszen csak erre vágyom. Valami biztos talajra. Semmi többre. Nem hiszem, hogy ez olyan nagy kérés lenne a részemről. De nem tudok egy helyen tartózkodni az apámmal és az, hogy tudom ő itt van és, hogy van egy húgom, akivel még talán többet is foglalkozott, mint velem.. Ezt egyszerűen nem bírom elfogadni. Mi olyan rossz bennem, hogy semmit nem érdemlek meg? Mi jogon fertőzném meg Ezio-t? Sokkal jobbat érdemel nálam és vak, ha ezt nem képes észrevenni. – Hogy szerethetsz engem? Ezio.. Ezt te sem gondolhatod komolyan.. – Könnyek mardossák a szemeimet részben azért, mert meghatódtam a szavaitól másrészt pedig sajnálom őt, hiszen a lehető legrosszabb embernek nyitotta meg a lelkét, mert én nem érdemlem meg őt. Lehetne ezer életem, amiben próbálom rendbe hozni a dolgokat ez akkor sem sikerülne.
Nehéz még mindig feldolgoznom azt, hogy egy szó nélkül itt hagyott volna csak idő kérdése. Persze, semmi sem biztos, de a jelek csakis erre utalnak. Napokig nem látom őt, egy szót sem hallok felőle, nem hív, sehogy sem tartjuk a kapcsolatot, most meg hogy idejövök rákérdezni mi van, azt látom hogy a cuccai már bele vannak dobálva egy bőröndbe. Ha ez nem lenne elég akkor még el is akar küldeni. Nem, Dorothea nem ilyen. Valami történt és azt hiszem tudom is mi van a háttérben. Legalábbis… nagy vonalakban. Az apjával való találkozás zaklatta fel, hogy miután azt hitte végre nyugta lehet újra feltűnik. Kiderül, hogy szinte az egész élete hazugság volt és úgy gondolja nem érdemli meg mindazt a jót amit kaphat. Amit talán biztosítani tudok számára. Tudom jól, hogy nem szánalomból teszem mindezt, hanem teljesen más miatt… Felhúzom a szemöldökömet, mikor már-már parancsolóan küld el a lakásból de nem mozdulok. Csak nézek le rá és sajnálom őt. Ha nem is teljesen de tudom, hogy milyen érzések keringenek benne. Szeretnék segíteni rajta, de az ő beleegyezése nélkül ezt lehetetlen lenne megoldani. Ezért hát közelebb lépek hozzá és kezeit felemelem a számhoz és megpuszilom azokat miközben ránézek mindvégig. - Dorothea… Szeretlek és nem foglak cserben hagyni. Se most, se később. - Mondom neki mindezeket őszintén, mert ha eddig nem is voltam teljesen biztos az érzéseimben, most hogy kimondtam már az voltam. Szeretem őt, olyannak amilyen…
Nincs szükségem arra, hogy bárki is ilyen állapotban lásson. Pocsékul nézzek ki és úgy is érzem magam. Ha annyira társaságra vágytam volna, már felkerestem volna, de leginkább tőle akarok távol maradni. Nem érdemlem meg őt. Bármennyire is szeretném megérdemelni a figyelmét és a kedvességét semmit nem tehetek annak érdekében, hogy akár csak egy kicsit is méltó legyek bármelyikre. Egy rakás szerencsétlenség vagyok, akitől a sors mondhatni már szándékosan ragadott el minden jót, amit csak lehetett és most higgyem el akár egy pillanatra is, hogy megérdemlem Ezio-t? A világ legédesebb férfiját, aki egyszerűen fantasztikus? Törődik velem, ahogyan senki sem. Most is ő az első, aki az ajtómon kopogtat, mert aggódik, de ezt én egyáltalán nem érdemlem meg. Túlságosan jó hozzám. Jobbat érdemel. Nem egy olyan személyt, akit állandóan úgy kell összekaparni, mert képtelen kezdeni önmagával bármit is. –Nem tudom mit akarok csinálni, oké? Csak egyedül akarok lenni. – A menekülés nem megoldás, mert előbb vagy utóbb utolérnek minket a dolgok. Ezt már megtanultam mégis készen állnak a cuccaim arra, ha mégis úgy döntenék, hogy ez az egyetlen megoldás a számomra. De még itt vagyok. Ez pedig jelent valamit, mert már régen elhúzhattam volna innen a csíkot, de nem tettem. Fáj, hogy kimondja az igazságot és valamiért az egyértelmű sértettség uralkodik el rajtam. – Menj el most. Nem mondom még egyszer. Menj. – A hangomban érződik a düh és a felháborodás, de nem érdekel. Egyedül akarok lenni. Nem igaz, hogy nem látja, hogy egyáltalán nem érdemlem meg őt. Hogy ezerrel jobbat találna nálam pusztán csak azzal, hogy körbenézne. Egy selejt vagyok. Mégis ki akarna egy olyan nyomorultat pátyolgatni, mint én magam? Még ő sem akarhatja ezt.
Legbelül teljes meglepettséggel fogadtam, hogy Dorothea mennyire ramatyul néz ki. Úgy gondoltam, hogy talán már napok teltek el anélkül, hogy kiszabadult volna a friss levegőre, legalábbis mikor beléptem a szobába erről árulkodott minden. Fülledt levegő volt, nehéz volt már a levegővétel is. Megindultam tehát az ablak felé és kinyitottam azt. Visszafordulva láttam csak meg a bőröndöt, amit felhúzott szemöldökkel szemléltem egy rövid ideig. Sok minden zavart, de legfőképpen az volt a gondom az egész helyzettel, hogy Dorothea még csak a szemembe sem néz. Tudni szerettem volna, hogy mi történt vele, de abban is biztos voltam, hogy nem fogja könnyen elmondani. Habár reménykedtem benne, hogy nem kell harapófogóval kihúzni belőle. A legmeglepőbb viszont az volt, hogy azt akarta menjek el. Miért, hogy aztán ő is leléphessen egy szó nélkül? Nem, szeretném tudni mit tervez. Mikor hátat fordít nekem odalépek elé és mutatóujjammal az álla alá nyúlok és tekintetét magamra fordítom. - Tudod, hogy nem fogok elmenni. Addig biztos nem, míg el nem mondod, hogy mit akarsz csinálni. - Majd pedig elengedem az állát, de a tekintetem nem fordítom el róla. Türelmesen várok a válaszra, de az sem hagy nyugodni, hogy már szinte költözésre készen áll. Végül egy elég merész feltételezést teszek felé, de nem is szeretek köntörfalazni. - Vagy szimplán csak félsz attól, hogy az életben végre valami jó történhet veled? - Vágom oda neki és még mindig őt figyelve várom a válaszát. Egy pillanatra sem fordítom el a tekintetemet róla, mert ki tudja mi történne ha nem figyelnék rá egy kicsit. A végén még meglépne..
Az ruháim immáron a táskámba vannak passzírozva, mert mikor visszaértem valahogy eluralkodott rajtam a menekülés iránti vágy, hogy el kell innen tűnnöm így a létfontosságú cuccaim már menetre készen vannak még akkor is, ha a felsőim nagy része gyűröttebb, mint valaha volt és minden más cuccom egymásnak nyomódik. De ez történik akkor, amikor az ember csak úgy beledobál valamit a táskájába abban a hitben élve, hogy ez így tökéletesen rendben van, hiszen úgy is csak felkapja, hogy valahol máshol újra kipakolhassa és, akkor talán onnan nem kell ilyen sietősen távoznia szépen lassan el tudja pakolni a dolgait vagy lehet, hogy egyáltalán nem kell távoznia. Én is szeretném ezt hinni, hogy nem szüksége távoznom. Mégis még mindig úgy érzem, hogy a legjobb lenne, ha egyszerűen csak eltűnnék innen. De az a legrosszabb, hogy az újrakezdéssel sem megyek most már semmire. Bebizonyosodott, hogy képtelen vagyok az újrakezdésre. Nem érdemlem meg, hogy újrakezdhessem és egy normális, békés életem lehessen. Mikor belép az ajtón becsukom az ajtót és összefonom a karomat a mellkasomon, de még mindig nem nézek fel rá. Jobb lesz, ha egyszerűen a padlót bámulom. Sokkal könnyebb. – Azt akarom, hogy elmenj. Miért olyan nehéz ezt megérteni? Nem akarom, hogy a közelemben legyél. Én nem.. – Elharapom a mondatot, majd inkább hátat fordítok neki. – Kérlek menj el, kérlek.
Az igazat megvallva régóta nem éreztem már ilyen erős érzelmeket valaki iránt mint most Dorothea felé. Egykori feleségem felé talán, de rajta már túltettem magam. Századokig sirathattam volna, egyszer nem törődtem ezzel, nem most fogom elkezdeni mikor az életemben egy teljesen új fejezet nyitódott meg. Értem ez alatt azt is, hogy a rég halottnak hitt kislányom él és virul, született egy unokám, valamint ott van Dorothea is… Nélkülük nem tudom, hogy hol lennék most. Valószínűleg a kis otthonomban még mindig, egyedül, magányosan. Mióta rájuk találtam – vagy jobban mondva ők találtak rám – azóta az életem egyre jobbra fordult és tudom: van miért élnem. Türelmesen vártam, hogy ajtót nyisson végre mivel jól tudtam, hogy otthon van. Egy vámpír érzékeit nehéz lenne becsapni, nemhogy egy vámpírboszorkányét mint ami én vagyok. Mikor végre elkezd nyitódni az ajtó akkor szembe állok vele és várom, hogy kinézzen onnan. Bár arra nem számítottam, hogy ennyire ramatyul lesz. Még csak a szemembe sem nézett, az ajtót is csak épphogy kinyitotta. - Nem, Dorothea. Nem megyek el. - Amennyiben beenged nyugodt léptekkel lépek be, viszont ha nem akkor pedig karba tett kézzel állok és várok: - Tudod jól, hogy nem fogok elmenni innen. - Így vagy úgy, de miután bejutottam a lakásába Dorotheaval szembefordulok. Végigsimítok a fejbőrömön és sóhajtok egyet. - Mi a fene van veled? Napok óta semmit nem hallottam már rólad és kezdtem aggódni. Szerencsére itt megtaláltalak, de most is ilyen állapotban kellett. Szóval?
Napok óta ki se dugtam az orromat itthonról. Egész végig csak az ágyban kuporogtam. Két nap után már a könnyeim is elfogytak egyszerűen sírni sem tudtam, de a szemeim még most is folyamatosan vörösen izzottak, akárhányszor vettem a fáradtságot, hogy elsétáljak a tükör előtt. Enni sem nagyon ettem, hiszen egy falat nem ment le a torkomon. Talán a hátam mögött kellene hagynom ezt az egész helyet és meg kellene próbálnom újrakezdeni valahol, ahol senki nem ismer, ahol senki nem tudja, hogy mennyire elcseszett múltam van. Nem akarok emlékeztető jeleket a múltamból. Nem is akarom, hogy jó legyen az életem, mert amint kiderült semmi ilyesmit nem érdemlek meg. Talán egy golyót a fejembe, de még azt sem. Csak a tiszta szenvedést, ami nem vezet igazából sehova. Kopogtatást hallok az ajtón és legszívesebben ki sem vánszorognék, de nagy nehezen talpra küzdöm magamat és megindulok az ajtó felé, majd egy mély lélegzetet veszek, mielőtt apró résnyire kinyitnám. Anélkül, hogy felnéznék tudom, hogy ki áll ott. Mert mégis ki mást érdekelne, hogy mi a fene történik velem, vagy éppenséggel mit csináltam az elmúlt napokban. A padlót bámulom, mert nem akarom, hogy lássa a szemeimet meg, mert akkor elbizonytalanodnék. Nem érdemlem meg őt.. Túlságosan jó. – Menj el, kérlek. – A hangom rekedt, hiszen az elmúlt napokban nem is használtam a hangszálaimat, amik kezdenek ilyen rövid idő alatt berozsdásodni.
Napok óta már semmit nem hallottam Dorothea felől és ez kezdett aggasztó lenni. Tiszteletben tartottam azt is, hogy egyedül akart lenni aznap de azt még mindig nem értem, hogy legalább miért nem szólt hogy hogy van, él-e még, satöbbi. Az első néhány nap még nem fordítottam rá túl nagy figyelmet, de 4 nap elteltével már kezdtem elveszteni a türelmemet. Elég rövid időszaknak tűnhet, mégis csak remélni tudom, hogy rendben van. Már beesteledett mire a dolgaimat elrendeztem, egy gyors fürdést követően pedig szokásomhoz hűen egy ingben és egy sötét nadrágban. Mivel máshol nem tudtam volna keresni így elindultam a hotel felé, ahol egy évvel korábban megszállt. Egyetlen kiindulópontom ez, csak remélem, hogy ott meg is találom. Nem sietek, egyszerűen csak nyugodt tempóban sétálok mikor végre meglátom a hotelt. Belépek és a recepcióshoz megyek. - Elnézést, de keresek valakit, aki remélhetőleg itt száll meg. Dorothea Moreau. - Erre a nő elkezd pötyögni néhányat aztán megmondja, hogy hol találhatom meg. Ha emlékeim nem csalnak, akkor egy évvel korábban is ott lakott. Bár mérget nem vennék rá. Megköszöntem neki aztán el is indultam a lift felé. Karba tett kézzel vártam, hogy végre felérjen, aztán pedig a szobát kezdtem el keresni. Csendben fütyörésztem mire megtaláltam a lakását. Elkezdtem kopogtatni az ajtón, aztán karba tett kézzel vártam. A falnak dőlve vártam, hogy végre beengedjen, mikor elkezdett az ajtó kinyitódni. Eltoltam magam a faltól és szembe álltam az bejárattal.
Mikor megláttam őt a bárban nem gondoltam volna, hogy ez lesz a végkifejlete a dolgoknak. Igazából nem is gondolkoztam, mert a pia teljes mértékben átvette az irányítást az elmém felett. Lelassított a reakciómat a testemet pedig megbénította. Elég szépen leborultam a bárszékről. S még mindig nem értem, hogy miért nem hagyott ott engem a francba, mert végül is nem tűnhettem túlságosan szórakoztató társaságnak abban a pillanatban. De, ami biztos soha nem fordult meg a fejemben még egy apró pillanatra sem az az idő alatt, míg a bárpultnál ücsörögtem, hogy szabad leszek. Én dönthetek az életemről, akkor amikor akarok. Nem kell rettegnem immár semmitől. A mumusomat elpusztítottuk. Együtt. Igaz, hogy én voltam az, aki meghúzta a ravaszt, de nélküle soha nem jutottam volna el idáig. S mekkora szerencse, hogy pont ugyanabban a városban húztuk meg magunkat. Neki ez már annyira nem volt szerencsés, de ez részletkérdés. Bár, ha jobban belegondolok ez fordítva lett volna igaz, hogyha nem találkozom Ezio-val. Neki köszönhetem azt, hogy megölhettem az apámat.. S még annyi minden. A szabadság, az életem.. Tartozom neki. Nem kevéssel, de mégsem hajtogatja minden másodpercben. Sőt még meg is akar állítani, hogy komolyan akarom-e ezt az egészét. Elég hülye kérdés legalábbis az én szememmel nézve. Most nincs alkohol a szervezetemben, ami eltompítsa a gondolataimat. Nagyon is észnél vagyok. Habár a boldogság, mint valami drog kering az ereimben, de ez még nem befolyásolja a döntésem. Akarom őt. Amit tett.. Az egyszerűen nem tudom megfogalmazni, hogy milyen.. Ahogy elbánt azokkal az alakokkal, mintha mindennapos lenne a számára. Félnem kellene tőle? Hát lehet, de nem félek. Egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy féljek. Ha bántani akarna, már annyiszor megtehette volna, de ő számomra amolyan őrangyal. Legalábbis eddig az volt. A jövőbe meg nem látok és nem is tervezek, mert semmi értelme. Most már nem kell minden lépésemet kétszer végiggondolni. Azt teszek, amit akarok. Amikor csak akarok. Nincs ki megállítson. Mellkasán megtámaszkodva kezdtem el mozgatni a csípőmet. Nagyon is élveztem a helyzetet. Talán túlságosan is.. Mikor felült karomat a nyaka köré fontam s viszonoztam a csókját. Apró nyögések hagyták el ajkaimat, amik egyre hangosabbak lettek minden egyes perc elteltével.. Egyre közelebb ért a minden porcikámat megrázkódtató gyönyör, amit mind a ketten tökéletesen megérdemlünk.
Máskor is segítettem már olyanon, aki rászorult. Ilyen értelemben, hogy meg kellett ölni valakit. Nem épp a legkellemesebb dolog a gyilkolás számomra, de ha egyszer ezáltal valakit fel tudok „szabadítani”, akkor csak annyit mondok, hogy essünk neki. De ha egyszer szembe találnám magamat olyannal, aki arra kér, hogy a lányomat öljem meg? Legalábbis úgy, hogy elmondja hol találom, és ő nézne vissza rám. Meghúznám a ravaszt? Belegondolni is rossz, egyértelműen nem. Milyen apa lennék? Na jó, ez a kérdés visszaütött, mert apának kevésbé tudnám nevezni magamat. Milyen is az, aki 700 éven keresztül nem vált egy szót sem, keresését pedig viszonylag hamar abba is hagyja? De akkor sem tennék bármit is, amivel ő neki ártanék. Nem, soha. Ren? Nos, Ren… Hát vele más a helyzet. Shannak meg tudok bocsátani kvázi bármit, Rennek viszont nem hiszem. A húga miatta lett vámpír, kezdetnek ezt kezdhetné magyarázni, aztán hogy mit ártott a kis „felbérlőmnek”. De vicces is lenne, ha én bírálhatnám őt felül, élet-halál kérdés között. Bár valószínűleg rám sem ismerne, aminek még inkább örülnék. Akkor csak szépen meghúznám a ravaszt… Bár akkor meg a lányom utálna meg… Ördögi kör ez, nagyon is. Ilyen „hála” kifejezésre, viszonzásra sem számítottam, ez meglátszott eleinte az arcomon, és azokon amiket mondtam. Biztosra akartam menni, teljesen biztosra, hogy ezt akarja-e és később nem fogja-e megbánni. De úgy látom, azzal, hogy az apja elé vezettem, hogy „nyugodtan megbeszélhette” vele a dolgokat, csak segített rajta. A múltat eltörölte amint meghúzta a ravaszt másodjára, és csak a jelennek akar élni. Legalábbis úgy gondolom. Lassan néztem végig csupasz felsőtestén, majd felültem, és magamra rántottam. Most csak rá akarok figyelni. Ha már belerángatott ebbe, akkor azt teljes beleadással kéne csinálnom. Belerángatott? Olyan nagyon heves ellenkezés nem volt részemről sem. Ajkai finomságával el lettem volna még jó ideig, de pillanatokkal később már a nyakamat vette kezelésbe. Hátra vetettem a fejemet a párnára, és a plafont néztem, egy sóhaj hagyta el a torkomat, mikor a férfiasságomat kezdte el kezelésbe venni. Majd éreztem, amint visszatér a nyakamról, és a csókját viszonoztam. Hátát simítottam végig kezeimmel mindeközben. Egyre hevesebben vert a szívem, amint gyorsított, majd hirtelen abbahagyta. Kétlem, hogy ekkora gonoszság létezne valakiben, hogy pont itt hagyja abba. Majd pedig elszakadt tőlem, fölém tornyosult, és magába helyezte férfiasságomat. Egy kisebb nyögés is elhagyta a számat, majd mosolyogva figyeltem, amint mozgatni kezdi a csípőjét. Ezt a távolságot nem bírtam, felültem, és megcsókoltam. Kezeim végigsiklottak a testén egészen a combjától, a hasán keresztül a melléig. Ujjaimmal pedig amint elértem oda elkezdtem a mellbimbójával játszadozni.
Nagyon nem tud érdekelni, hogy mi lesz később. Ha megbánnám ezt az egészet, akkor megbánom. De ha nem teszem meg, akkor pedig lehet, hogy pont azt fogom megbánni, hogy nem tettem meg. Szóval.. Eddig is tulajdonképpen a pillanatnak éltem.. Már amennyire lehetett, mert gyorsan és jól át kellett gondolnom, hogy mikor mit csinálok. Mostantól kezdve pedig hála az istennek nem kell. Már kezdtem beleőrülni ebbe az egészbe. Szabad lettem. Miatta lettem szabad. Olyan hálával tartozom neki, amilyennel még senkinek sem. Azt sem tudom, hogy háláljam meg neki jelen pillanatban, de idővel kiderül. Most nagyobb az esélye annak, hogy megélem a holnapot. Így tehát azaz időtartam, hogy viszonozhatom a szívességét és meghosszabbodik. Megmagyarázni nem tudom, hogy mégis miért vonzódom hozzá. Bár ezt meg kell magyaráznom? Kétlem. Ha egyszer az ember vonzódik valakihez, akkor vonzódik hozzá és kész. Nem kell ezen töprengeni. Az okát amúgy is valószínűleg évekig kereshetném vagy akár örökké. Meg amúgy is minek gondolkozzak azon, hogy miért vonzódom hozzá? A gondolatoknak jelen helyzetben semmi értelme. Inkább a testem vágyait követem. Azt, amit jelen pillanatban akarok. Szerintem mindketten megérdemeljük. Az örömöt is és a kikapcsolódást. Főleg, akkor ha testi örömökről van szó. Az utolsó alkalom nem éppen volt rózsás, hiszen egy vadállatnak nem akartam odaadni magam. Ezzel semmi újdonságot nem mondtam. Nem hiszem, hogy bárki is önként és dalolva közösült volna egy olyan undorító személlyel, mint az a barom. De most én választottam a partneremet és rettentően édes, ahogy megkérdezte biztos vagyok-e a dologban. Nem hiszem, hogy valaha is találtam volna nála tökéletesebb személyt.. De komolyan. Ritka, hogy egy ilyen emberrel találkozik valaki egy bárban. Főleg, akkor mikor készen áll arra, hogy teljes mértékben leigya magát. Nagy nehezen leküzdöttem magamról és róla is a ruhákat. Soha nem szégyelltem magam meztelenül. Az egyetlen dolog, amit szégyelltem volna azok a lila foltok, ami szintén Ezio-nak köszönhetően köddé váltak. Szóval nem volt semmi, ami miatt szégyenkeznem kellett volna. Szenvedélyesen csókoltam és a kezeimmel a mellkasát simogattam. Elválltam ajkaitól, majd áttértem a nyakára és a vállára, amit csókolgatni és harapdálni kezdtem, miközben a kezem lefelé kalandozott a mellkasán s a hasán keresztül egészen a férfiasságig, amit a kezembe véve finoman kényeztetni kezdtem. Eközben visszatértem ajkaira s a nyelveink vad táncba kezdtek, miközben a kezem egyre gyorsabban mozgott a férfiasságán. A maximumot érdemli. S ezt nem csak hálából teszem, hanem azért mert én így akarom. Nem engedtem, hogy egyedül lépje át a gyönyör kapuját ezért picit megemelve a csípőmet fogadtam magamba őt.
Mikor eljöttem ebbe a bárba, vagy inkább mikor kimozdultam, hogy sétáljak egyet a városban nem gondoltam volna, hogy bele fogok botlani egy lányba, aki egyszerűen megveti a világot egy személy miatt, és amit ő tett vele. De végül is jó, hogy összehozott minket, legalább még egy jó dolgot tudok felírni a számlámra, a sok rosszal szemben. Ezzel mondjuk talán ki is egyenlítettem, vagy csak pluszban jöttem ki. Nem tudom, de nem is érdekel. Örülök, hogyha segíthetek valakinek, legyen szó kvázi akármiről. Csak ne legyen túl merész, mert abba még én sem mennék bele. Ezt is mondhatnám annak, hogy ez már végleteken is túlment, de nem. Nem bántam meg, hogy azokat az embereket megöltem, mert látszott rajtuk, hogy nincsenek ép eszüknél. Viszont Dorothea meg pont olyannak látszott, aki amúgy ép eszénél lenne, csak valami akadályozza. Mint kiderül, az apja volt az, és azok amit tett vele. Ráküldte az embereit, hogy erőszakolják meg, megpróbálta megölni a tulajdon lányát, szóval ja… Egy ilyen után nem csodálom, hogy Dorotheaból ekkora élet kedvtelenséget váltott ki, és azt sem csodálom, hogy ilyen nagy mosollyal fekszik majd nyugovóra, mert egy apró mozdulattal elsöpörte minden gondját. Lehet nem mindet, de túlnyomó részét úgy gondolom. És ennek én is részese lehettem. Örülök, hogy ő örül ennek, kétségtelenül. Egy embert látni, aki boldog az én segítségem miatt, annál nincs is jobb. Számomra. Mind részegen, mind józanul ugyanazokat tette. Nem tudom miért, hogy miért pont én. Talán mert segítettem megszabadítani a béklyóitól, hogy nem kell többé minden egyes lépését megtervezni, hogy ne a halálba rohanjon? Nyomós indok, nem tagadom, de mikor részeg volt, akkor miért csinálta? Így utólag értem a dolgot, de mikor nem volt magánál akkor azt már nem. Újra az ölemben, újra csókokkal adományoz meg, én meg csak mint egy értetlen birka ülök itt, mert nem tudom hova tenni a dolgokat. Még most sem. Ezért is muszáj volt megkérdeznem tőle az egészet. Majd mire észbe kaptam, már újabb csókot adott nekem, amit most már rendesen viszonoztam. Pillanatokkal később már a hátamon feküdtem, ő még mindig lovaglópózban ült rajtam, és lassan megszabadított a ruháimtól. Minden ruhadarab a földre került, majd figyeltem, amint ő magát is megfosztja a ruháktól. Felülről már minden egyes ruhadarab eltűnt, mikor feljebb ültem, és egy csókot leheltem az ajkaira, majd a hátát körül fogva egyik karommal dőltem a hátamra, magammal húzva őt. A csók közben egyik hajtincsét a füle mögé simítottam.
Hálás voltam azért, amit tett, de sosem voltam túlságosan jó az érzelmeim kifejezésében. Talán, ha az lettem volna apám megértette volna, hogy mennyire gyűlölöm, ahogy irányítja az életem. Bár ennek hangot adtam és, mintha pontosan ezért tette volna. Ahelyett, hogy leállt volna az életem megszervezésével a felszólalásom csak még inkább arra sarkalta, hogy tönkretegye az életemet. Most pedig én tettem tönkre őt. Én öltem meg. Bűntudat egy olyan luxus, amit nem engedhetek meg magamnak. Főleg nem egy olyan ember esetében, mint az apám. Hayden lelövésekor éreztem egy kisebb bűntudatot, de most? Ez már teljes mértékben a múlté. Az, hogy újra láttam tiszta vizet öntött a pohárba számomra. Megértem a felháborodását, mert megöltem tényleg.. Komolyan vagy nem komolyan. A lényeg, hogy él és kész. Szóval nincs miért panaszkodnia. Élvezze az életét engem meg hagyjon békén. Mindkettőnk számára így lesz a legjobb legalábbis gondolom én. Ma lezárult egy fejezet az életemben. Egy nagyon nagy fejezet. Végre magam mögött hagyhatom. Félretehetem ezt az egész ökörséget és szabadon élhetem az életem. Mindig is erre vágytam. Talán pont itt fogom újrakezdeni az életemet. Talán megszokásból továbbvándorolok. Nem tervezek előre. Eddig mindig ezt tettem. Megterveztem hol mennyi ideig maradok mit teszek hol szállok meg stb. Ennek most vége. Azt csinálok, amit akarok, amikor csak akarom. Nincs ki megszabja mit tehetek és mit nem. Ez az igazi szabadság. Na, meg persze az sem kevés, hogy nincsenek a nyomodban vadbarmok, akik meg akarnak ölni. Nem tudom, miért de rettentően édesnek találtam, ahogy megpróbál megóvni a rossz döntésektől. Mikor részeg voltam eltolt magától és nem használta ki a helyzetet most pedig, hogy itt vagyok az ölében újra ugyanazzal a szándékkal.. Még mindig kételkedik abban, hogy ezt akarom. Pedig szerintem az, hogy részegen is rámásztam egyértelmű jele volt annak, hogy mit akarok. Most is pontosan ezért akarom. Részegen az ember bátrabb és olyan dolgokat tesz meg, amit amúgy nem tenne. Na, nekem pont ilyen volt ez a szituáció, de most. Nem voltam részeg. Boldog voltam. S volt benne valami megmagyarázhatatlanul vonzó a számomra. Talán az, hogy most ölt meg értem pár embert? Lehetséges. Férfira vágyom. Nem kisfiúra. Ő pedig egyértelműen az előbbihez sorolható be. – Biztosan ezt akarom. – Mondtam halkan kuncogva, majd egy utolsó csókot nyomva ajkaira löktem hátra az ágyon s óvatosan fészkelődve szabadítottam meg minden idióta anyagtól, ami jelen pillanatban gátat szabott nekünk. Ezután pedig saját magamról is elkezdtem lefejteni minden feleslegessé vált ruhadarabot.
Ebben az egész elcseszett világban talán én vagyok az egyetlen olyan személy aki ilyen apró dolgot kér csak egy ilyen nagy dolog helyébe. Hálát, cserébe mennyi? 3, illetve 4 ember haláláért. Kettő ezen kívül csak kisebb agyrázkódással fog ébredni, kettő meg… Hát, azoknak tök mindegy szerintem, rendesen szétroncsolta a térdüket a töltény. Meg kifele jövet töröltem is az emlékezetüket, ennek a kettőnek, az egész estét. Reggel csak ott találják magukat, térdükbe nyilaló fájdalommal, és nem tudják, hogy miért van körülöttük vér és… vér, mert az emberem eltakarít minden egyebet valószínűleg. Senki nem fogja hiányolni őket, ha meg igen, akkor… ez van, 4 ember meghalt, hogy egy nyugodtan élhesse le az életét, nyugodtan, és nem kell attól tartania, hogy olyan barbárság áldozata lesz mint… mint az a megerőszakolás… Minden egyebet is töröltem az emlékezetükből, ami Dorothea apjával volt kapcsolatos, tehát elég sok év eshetett ki nekik. Vagy csak néhány hét, magam sem tudom mióta vannak a szolgálatában. Beérve a lakásba, bezártam az ajtót, karba tett kézzel pedig nekidőltem háttal, és feltettem a kérdést. A mosolyát nem tudtam mire vélni, gondolom még mindig csak örül annak, hogy végre szabad, nem kell feszengésben élnie, és abban a tudatban, hogy bármikor megölhetik, esetleg rosszabb… Figyeltem amint közeledik, majd végigsimítja az egyik karomat. Vagy csak én mellettem ment el az idő, vagy még mindig nem tudná más sem, hogy mit akar. Kíváncsian vártam tehát, hogy folytassa a mondandóját. Követtem őt a szememmel, mikor mellettem elsétált még mindig szemem rajta volt, majd megfordított, és megcsókolt. Viszonoztam, habár most kicsit furcsálltam a dolgot. Oké, először még érthető volt, hogy miért csinálta, mert örült, és túlságosan is kimutatta. De most. Majd a karja egyre inkább kezdett kinyúlni, a mellkasomat tolva, én meg hátráltam, amint ő is elindult. Rávetődtem nem sokkal később az ágyra. Ülő pozícióba kerültem, mert nem éppen erős lökés volt részéről. A csókot viszonoztam egy ideig, sőt elég hosszú ideig, majd kicsit elhúzódtam tőle. - Biztosan ezt akarod Dorothea? Nem akarom, hogy később bármit is megbánj ebből, szóval gondold át még egyszer szerintem. - Mondtam miközben végig az arcát fürkésztem. Tényleg nem akartam kihasználni, de most eléggé túl teng benne minden, ezért tényleg szerettem volna, ha alaposan átgondolja ezt. Akarja vagy sem, nem fogok ellenkezni. De muszáj volt ezt elmondanom neki…
Kezdőlap
