Nem tudom pontosan megmagyarázni, hogy jelen pillanatban mégis mit érzek vagy éppen mit nem. Szabad vagyok. Annyira megkönnyebbültem, hogy nem kell soha többé figyelnem, hogy követ-e valaki. Persze soha nem árt az óvatosság. Most sem fog. Attól, hogy az apám meghalt. Még mindig vannak olyan emberek ezen a világon, akikkel nem árt vigyázni. Példának okáért Hayden. Megöltem és most talán ő is szeretné viszonozni ezt a szívességet. Logikus tényleg, csak nem nagyon értem a bosszúvágyát. Nem érdekel, hogy élte túl.. Mikor ott hagytam a szíve, már nem vert. Máskülönben talán nem hagyom ott s kimagyarázom valahogy, de így nem volt okom arra, hogy maradjak. Most pedig ahelyett, hogy örülhetnék, hogy él legszívesebben újra meghúznám azt a nyamvadt ravaszt. Nem tudom még mindig, hogy Ezio miért csinálta ezt az egészet. Bíznom kellene benne, de tudom, akik nagyon ki akarják érdemelni valakinek a bizalmát azok sárosak valamiben. Mármint, hogy pontosan azok fognak elárulni. Mindent megtesznek azért, hogy rövid idő alatt elnyerjék a bizalmadat aztán jól hátba szúrnak. Azt viszont nem tudom, hogy Ezio-nak mégis mi oka lenne erre az egészre. Egyszerű ember vagyok, aki éppen leinni akarta magát egy bárban. Semmi érdekes nincs bennem. Akármelyik másik embert kiválaszthatta volna ő mégis engem választott. Talán, mert nekem volt a legnagyobb hangom és én ültem a legközelebb hozzá. Nem tudom.. Hiába töprengek nem jut eszembe egyetlen egy indok sem, amiért ki akarna használni.. Mikor volt lehetősége nem tette meg. Akkor mégis mi akadályoz meg abban, hogy bízzak benne? Talán saját magam. Nem tudom. A csók tökéletes volt. Megkoronázta ezt az egész pillanatot. Idősebb volt nálam Ezio. Nem csak pár évvel, hanem azért rendesen látszódott közöttünk a korkülönbség, de ez engem nem érdekelt. Nem kezdek olyan férfiakkal, akik kihasználják a nőket és még azt sem tudják, hogy mit akarnak az élettől. A kisfiúk nem az én területem. Hayden.. Mondhatnám, hogy kisfiú volt, mikor megismertem. Még most is az, de benne volt valami, ami megfogott.. Nem tudom megmondani, hogy mi, de nem is ez a lényeg. Meg már különösebben nem is számít, hiszen ő határozottan a múltam olyan téren. Lehet, hogy még az életemben szerepel, de ez nekem már semmit nem jelent. Azon kívül, hogy még egy fenyegetés van jelen az életemben, de ezzel azt hiszem, már boldogulok. Hogy miért? Mert egyszer, már sikerült megölnöm. Miért ne menne másodszorra is? - Hozzám. – Mondtam, miután a fejemre húztam a bukósisakot, majd szorosan belekapaszkodtam. Hogy milyen ünneplésre gondoltam? Nem tudom. Egyenlőre. A pia nem megoldás. Az egyszer biztos. Viszont mindenképpen emlékezetessé akarom tenni azt, hogy szabad lettem. Még emlékezetesebbé. Besétáltam a lakásba, majd pedig mikor hallottam, hogy becsukódik az ajtó megfordultam. Kérdését hallva elvigyorodtam. Lehet, hogy valahol a gondolataim mélyén pontosan tudtam, hogy mit akarok. Vagy lehet, hogy nem és ezt az egészet meg fogom bánni, de most már egyáltalán nem érdekel. Az ünneplésnek van egy olyan módja, amihez nem kell idióta pia, amitől másnap fájhat az ember feje, de mégis mindkettőnk számára eléggé szórakoztató. - Hááát.. Valami most már egyre világosabbá kezd válni a gondolataimban, de tudod.. - Mondtam, miközben folyamatosan közeledtem hozzá s melléérve végigsimítottam a karján - van valami ami segíthetne, hogy jobban kitisztuljon a kép. - Ez az egész szöveg tökéletesen illett volna egy rossz ribanchoz. Tulajdonképpen most az is vagyok. De teszek rá magasról. Az én életem az én szabályaim. A háta mögé léptem és magam felé fordítottam ezután pedig egy gyengéd csókot leheltem ajkaira. - Hmm.. Máris tisztább. - Mondtam vigyorral a képemen, majd szépen lassan elkezdtem őt a hálószoba s az ágyam felé tolni. Mikor odaértünk rálöktem az ágyamra. Alsó ajkamba haraptam és ezután belefészkeltem magam az ölébe. Hmm.. Egyre gyakrabban fordulok meg itt. Karomat a nyaka köré fontam s rátapadtam ajkaira. Szenvedélyesen csókoltam, majd pedig ha engedi elkezdem megszabadítani őt a felesleges ruhadaraboktól.
Akármennyit is segítettem neki, még mindig nem érzem azt, hogy megbízna bennem. Nem hibáztathatom, sőt örülök is neki, hogy nem bízik meg vakon az emberben. Vakon tényleg nem bízik meg, de még ha látja maga előtt akkor is. Elvégre megöltem 5 embert, csakhogy könnyedén el tudjon jutni az apjához. Kvázi az életemet kockáztattam érte, ellenben kis bizalmat sem érzek felőle. Nem mintha nagyon idegesítene, csak azért ennek valami jelét adhatná is. Oké, megcsókolt. Nem tudom például, hogy mit akart elérni vele, miért csinálta. Segítettem megölni az apját? Hát, nem éppen mindennapi módja, hogy a kifejezze örömét. Ennyit kérnék tőle mindössze, hálát amit csináltam. Se többet se kevesebbet. Ezt viszont úgy érzem meg is kapom tőle, ha más nem akkor majd másnap, mikor már minden tisztává válik, mikor rájön, hogy nem álmodta, tényleg szabad. Kicsit talán sikerült ezáltal felbátorítanom őt, hogy élje tovább az életét, ne bujkáljon, ne féljen. Őszintén, ha hálát sem kapnék az is megtenné. Ilyet se csináltam még, hogy valakit ennyire felszabadítsak. Egy gyilkossággal megfosztottam az összes problémájáról. Vagyis nem az összestől, de talán sikerült egy nagy terhet levennem a válláról. Amint egyre inkább elhúzódott ez a csók jöttem rá, hogy igenis hálás mindazért amit tettem. Míg ő a nyakam, én a dereka köré fontam a karjaimat. Elhúzódott, nem tagadom, de még így is rövidnek tűnt. Talán mert régen csináltam, nem tudom. - Miféle ünneplésre gondolsz? - Kérdeztem tőle felvont szemöldökkel, majd utána mentem. Ivás? Hát az kevésbé szerencsés, de nem akartam neki mondani. Láttam milyen részegként, rámászik az emberre, aki csak egy kicsit is kedves hozzá, aki meg akarja védeni. Ezt pedig bárki be tudja hazudni, ellenben én bizonyítottam is. Most csak még inkább rámenősebb lenne a piától. A telefont elővettem, röpke üzenet az egyik emberemnek, aki feltakarítja az egész mocskot, majd kiértünk a motorhoz. Bukósisakot felraktam, és felültem. - Hova? - Fordultam hátra, válaszra várva. Majd elindítottam a motort, és mentem is vissza a lakására. Leszálltam a motorról, és elindultam a hotel felé. A kulcs nálam volt, mert ő már rohant is kifele szinte a szobából amint meglett az apja. A farzsebemből előhalásztam a kulcsot, és kinyitottam az ajtót. - Hölgyek előre. - Mondtam mosolyogva, majd amint bement, beléptem én is, és becsuktam az ajtót. - Szóval, akkor most már elmondod, hogy mit terveztél ünneplésképpen?
Nem hittem benne, hogy megfogja találni. Vagyis nem olyan egyszerű megtalálni egy olyan embert, mint az apám. Láttam, hogy egy pillanatra elgondolkozik megérintse-e a sebemet. Nem fogok kiakadni, ha hozzámér. Az ölében ülök, szóval nem hiszem, hogy most pont azért kellene zavarba jönnöm, mert hozzámér. Megmernék esküdni arra, hogy valami fény áradt a tenyeréből. De ezzel nem foglalkoztam egészen addig míg magamra nem hagyott a szobában. Legszívesebben kihallgattam volna, hogy kivel szándékozik beszélgetni, de ehelyett inkább a bordáimon halványan látszódó foltot kerestem, aminek most már nyoma sem volt. Kezdek nagyon összezavarodni. Először találkozok azzal, akit megöltem. Másodszor pedig a részegségem válik köddé egyik pillanatról a másikra. Most pedig ez? Oké.. Valami nagyon nincs rendben. Nem, mintha panaszkodnék, mert örülök, hogy ezután végre tudok az oldalamon is aludni anélkül, hogy sajogna mindenem. Illetve annak is örülök, hogy nem kell a másnaposság miatt aggódnom. Jobb lesz, ha nem teszek keresztbe Ezio-nak. Nem, mintha terveztem volna, de most már tényleg nem kételkedem abban, hogy pár ember neki gondot okozna. Nem tudom, hogyan csinálja és nem is érdekel. Egészen addig, amíg nem kever ezzel engem bajba. Mikor végre visszatért abbahagytam a fel-alá járkálást, amit eddig észre sem vettem, hogy csinálom. Közeledtem felé, majd újra helyet foglalt a fotelban és az ölébe húzott. Mikor az apámról mutatott egy képet nem hittem a szememnek. A haja sokkal őszebb, mint amikor én utoljára láttam. Ennek az egésznek akkor lesz vége, ha az egyikünk meghal és, hát fogalmazzunk úgy, hogy apám épp eleget élt már most itt az ideje, hogy én is élhessek egy kicsit. Furcsa véletlen, hogy ő is pont itt tartózkodik. Talán ezért is találtak rám az emberei, mert ilyen közel volt hozzám. Kimásztam az öléből, majd beletúrtam a hajamba. – Akkor mire várunk? Kapjuk el. Vagy tudjam is én.. – Látni akarom az arckifejezését, mikor meglát engem. Mert, hogy én is bemegyek, akár puszta kézzel az egyszer biztos. Ha ennyire közel van hozzám nincs az a személy, aki meg tudna állítani engem abban, hogy véghez vigyem a célomat.
- Gaspard Moreau… Intézkedek is. - Nyúltam volna is a telefonomért, mikor megpillantottam a sebeket. Nem volt valami szép, annyi biztos. Mit csinálhattak ezzel a lánnyal, komolyan nem tudom elképzelni… Ha több ember lett volna körülötte, valószínűleg nem éri meg a másnapot. Könnyen megúszta az egészet. A kezemet leeresztettem miközben a sebet figyeltem, és elkezdtem felé nyúlni, majd megtorpantam. Felnéztem a lányra, nem tűnt olyannak, mint akinek ellenvetése lenne ezzel kapcsolatban. Újra a seb felé fordultam, és a kezemet a bőréhez érintettem. A tenyerem egy részét fehér fakító fény vette körül, de mivel rajta volt a kezem ez fel sem tűnhetett. A seb másodpercekkel később el is tűnt, ahogy a fény is. - Akkor „munkához” is látok. - Mondtam mosolyogva, majd letessékeltem magamról, és felálltam, a telefont nyomkodva elindultam a fürdő felé. Nem szeretem, ha a beszélgetéseimet hallgatják. Bár nem lepődnék meg, ha hallgatózna. Bepötyögtem egy számot, majd felhívtam az egyik emberemet. - Gaspard Moreau… Amilyen gyorsan csak le…. Ezért imádlak én téged Johnny, elég csak a név, máris rajta vagy az ügyön…. Persze, várok… - Hátamat a falnak támasztottam, dúdolgattam, és vártam hogy az emberem újra beleszóljon. Közben az órámat figyeltem a csuklómon. 6 perc eltelt bőven, mire végül megszólalt. - Tudsz rá nyomkö… Ennyire kiszámítható vagyok, úgy tűnik. Kösz Johnny. - Majd pedig leraktam a telefont. Ez az ember tényleg egy lépéssel előttem jár. Kiléptem a fürdőből, majd újra helyet foglaltam a fotelban. Dorothea már jött is oda, én meg szinte az ölembe rántottam őt, majd felmutattam a telefont. - Megvan. Általában egy kisebb elhagyatott raktárházban tevékenykedik. Ha nem hiszed, hogy ő az, akkor. - A telefont magam felé fordítottam a navigálás miatt, majd mutattam egy képet, amin az apja szerepelt. - Alig 10 perce készült még a raktár felé igyekezve. - Mondtam mosolyogva, majd elraktam a telefont.
Még mindig nem értem, hogy vált köddé a részegségem, de nem is érdekel. Nem leszek másnapos, szóval ez nekem már csak jó. Ez amolyan ajándék lónak ne nézd a fogát.. Vagy valami ilyesmi. Elmúlt nem fogom kutatni, hogyan mert akkor még a végén visszatér. Az is lehet, hogy csak azt hiszem, hogy nem vagyok részeg. Az elmének nagy hatalma van. Ha eldöntjük, hogy rosszul vagyunk valamitől és elég sokszor mondogatjuk, akkor az úgy is lesz. Na, de mindegy. A lényeg, hogy úgy érzem kitisztult a fejem. Nem tudom, hogy pontosan mitől. Lehet egyszerűen csak attól, hogy elutasított és rájöttem, hogy mekkora baromságot csinálok. De mormogott valamit.. Mégis miért múlna el attól az egész, hogy mormog valamit? Na, mindegy. Nem megyek bele. Elmúlt és kész. Téma lezárva. Azt hiszem kényelmetlenül kellene éreznem magam, hogy egy idegen férfi ölében ülök, de egyáltalán nem zavartatom magam. Láthatóan őt sem zavarja különösebben. Talán ezért is könnyebb. Ha ő feszengene akkor én is. Szóval ezen is felesleges lovagolni. Bár lehet jobb lenne, ha visszamásznék az ágyba. Nem. Tök felesleges. így is tudunk normálisan beszélgetni. Talán még jobban is. – Na, erre kíváncsi leszek. Az apám neve Gaspard Moreau. Ha megtalálják, akkor meghajolok előttük komolyan. Nekem soha nem akart összejönni. Bár, ha meg is találtam volna előrébb nem jutok. Túl sokan veszik körül én pedig egyedül.. Így is alig gyógyultak be a sebeim. – Mondtam, majd picit felhúztam a pólómat és megmutattam neki az egyik már-már halvány lila foltot a bordáimon. Nem volt gyengéd az a szarházi. A halál, amit én adtam neki az még talán túlságosan is kegyes volt a számára. – Oké.. Nem tudom, hogy miért nem kell aggódnod az emberek miatt, de ha azt mondod nem kell hiszek neked. Mégis mit tehetnék? Főleg, mivel igazából a saját életedet kockáztatod ezzel az egésszel. – Kételkedjek benne? Aztán minek? Felajánlotta a segítségét. Ez természetesen furcsa, mert az emberek nem szoktak csak úgy felajánlkozni valaki megölésére.. Na, de ezzel engem különösebben nem sodor bajba csak saját magát, szóval.. Bánom is én, hogy mit csinál. Mondjuk, ha megteszi, akkor életem végéig hálás leszek neki.
Használom az erőmet – gondoltam magamban, de hangosan ki nem mondtam. Számára még tényleg új lehet ez az egész természetfeletti világ, pedig még mondtam is neki, hogy én magam józanítottam ki az alól a gigászi részegség alól. Szerintem ez alapból megmagyarázná az egész dolgot, vagy legalább sanda gyanút adhatna neki, hogy nem átlagos személy vagyok. Egyszerű fájdalomhullám az embereknek akik körülveszik, amitől lényegében elájulnak, és mély álomba szenderülnek. Míg az apjának tartanék egy nagyobb csemetét, miszerint ugyanez a varázslat, csak nem olyan mértékben, hogy elaludjon. Lassú, kínkeserves halált szánnék neki valószínűleg. Mikor az emberek érzik a halál karjait körülöttük, akkor általában sokkal beszédesebbek, néhányan azért mert azt hiszik, ha kiadják magukból akkor majd a mennybe kerülnek. Néhányan meg csak szimplán a lelkiismeretükön szeretnének könnyíteni. Tehát legalább Dorothea is tudna vele beszélni ha szeretne. Bár szerintem előbb lőné fejbe, mintsem hogy beszélgetésbe bocsátkozzon vele. - Adj egy nevet, és egy telefont, 10 percen belül pedig meg is találom. Megvannak az embereim erre is… Én magam nem nagyon értek ehhez, de meg tudnám oldani. Csak eltartana egy-két óráig valószínűleg. - Vontam vállat. Igazából ez is egy megoldás lenne, hogy néhány emberemet odahívom, hogy a többieket elintézzék, a fatert kikötözzék, és meghagyják Dorotheanak, hogy bevégezze amire már régóta áhítozik. - Okos lány vagy te… - Mosolyodtam el. - Nem adod könnyen a bizalmat. Ezt értékelem. - Még mindig azzal a lágy mosollyal mondtam neki ezt. - Az emberek miatt meg akkor sem kell aggódnod. Megvannak a módszereim. - Vontam meg a vállamat, de érezhette a hangomban a magabiztosságot.
Az ajánlatát hallgatva értetlenül pislogtam rá. Mégis miért ne számítana, hogy hányan veszik körül? Pont ez a lényeg. A legjobb emberei veszik körül, míg ilyen fél lótásokat küld utánam. Szerintem azt sem igazán tudják, hogyan használjak azt a nyamvadt pisztolyt. Ahhoz persze értenek, hogyan használják ki a nőket. Ezt első kézből tapasztaltam. Ez volt az első alkalom, hogy ilyen közel jutottak hozzám. Többször ez nem fordulhat elő. Senki nem fog ilyen módon megalázni vagy éppenséggel kihasználni. Mekkora szerencsém van, hogy vele találkoztam.. Ő még részegen sem használt ki engem. Bár talán mondhatom azt, hogy más körülmények között nevelkedett, mint a többi mai kis szemétláda. Az egyiknek túl nagy szája van a másik pedig meg sem mer szólalni. Utálom, amikor ilyen emberek együtt dolgoznak, mert egyik elnyomja a másikat és ezért vannak összhangban. Mindig az van, amit az erősebb fél akar. Na, de térjünk vissza az eredeti gondolatomra. Hogy a francba ne számítana, hogy hány ember veszi körül? Kezdem azt hinni, hogy egy hivatásos őrült ölébe sikerült belemásznom. – Mégis hogyan tudnád megoldani? Mármint a legjobb embereit vette maga köré. Senkiben nem bízik. Abban sem vagyok biztos, hogy megtudnánk találni. Elővigyázatos lett, mióta megpróbáltam megölni. – Csak a bizalmasai tudják, hogy hol tartózkodik. Ők sincsenek sokan. Pontosabban ők azok, akik vele vándorolnak erre-arra, szóval egy kívülálló sem tudhatja. Én már csak tudom. Próbáltam lenyomozni a sok menekülést követően. Hiszen az ő halála az egyetlen kiút ebből az egészből. Mindig is ez volt az egyetlen kiút. – Miért kellene bíznod benned attól függetlenül, hogy nem használtad ki az alkalmat, hogy megkaphass és itt maradtál megvédeni? Oké.. Ez is épp elég indok legalábbis így hirtelenjében. De már megtanultam, hogy nem szabad mindent elhinni elsőre. Az emberek egyre jobbak a félrevezetésben. – Nem tudom, hogy mit mondhatna, amitől megbíznék benne. Talán semmit. Magam sem tudom. A bizalom számomra nagyon komoly dolog. Nem osztogatom minden szembejövőnek, ha egy kicsit is kedvesebb hozzám, mint az átlag.
Nem sokat gondoltam mostanában a feleségemre, már az arcára sem emlékszem pontosan. A neve maradt meg, a szépsége, és hogy mennyire szerettem is őt. Az életemnél is jobban szerettem. Egészen addig, míg nem születtek meg a gyerekeink. Jobban szólva a lányunk, Shan. Rennel sosem szimpatizáltunk, akármennyire egymáshoz kötött minket a vér. Nem tagadom, szinte már ellenségek voltunk, és ha újra látom őt valaha is, meg fogja bánni, hogy az egyetlen szem lányom miatta lett vámpír. Öreg vagyok, nem hülye, esetleg vak. Shan elővigyázatos lány volt mindig is, meg tudta védeni magát, önmagától pedig sosem változtatta volna magát azzá. És Rennel együtt mentek el, így könnyű kitalálni, hogy pontosan mi történt. Mikor az az összekapás is volt, az eltűnésük előtt már akkor is éreztem a „fiamon”, hogy valami nem stimmel vele, de értelmet is nyert az egész, mikor Shant megpillantottam az ajtómban. Már akkor is vámpír volt, a lányom pedig azért ment el vele hogy megvédhesse. Ehelyett mi lett? Maga is olyan lett, mint a bátyja. Meg lényegében én. Mármint, hogy vámpír… - Nem tetszik, hogy valakit ilyen meggyötörtnek látok. Egy szavadba kerül, és segítek megszabadulni az apádtól. Nem fog akadályt okozni, akárhányan is veszik körül őt. Szeretnék segíteni. Komolyan. - Mondtam, a hangom egy pillanatra sem rezgett meg, magabiztos voltam, és kimondtam az igazat, amit gondoltam. Ő dolga elbírálni az egészet. Az arcomról leolvashatta, hogy nem próbálom átejteni őt, se nem akarok ártani neki. - Van egy olyan sejtésem, hogy nem szívesen bízol meg másokban, Dorothea. Jobban mondva, nem könnyen. De hidd el, ebben az elcseszett világban én olyan vagyok, aki megbízható. És tartom a szavamat mindig. - Mondtam még mindig karba tett kézzel, és az arcát fürkésztem. Vajon mit gondolhat pontosan? Megbízik-e bennem, vagy sem? Kérdések, kérdések, választ viszont nem találok. Ilyen ez, viszont számítok rá, hogy meg fog bízni bennem.
Örülök, hogy ma este nem valami szerencsétlenbe botlottam bele, aki örült volna, ha megdöngethet. Ehhez képest nagy mákom van. Egy az, hogy egy úriembert fogtam ki, de a másik jó pont, ami mellette szól azaz, hogy eleve meg akart védeni. Na, jó ezt már agyilag bőven túltárgyaltam. Jó érzés lesz egyszer úgy lefeküdni aludni, hogy nem kell aggódnom magam miatt. Bár még mindig megölhet álmomban. Mondjuk akkor nem takargatott volna be.. Meg nem kellett volna ez az egész műsor. De nem határozhatom meg ilyen rövid ismertség alatt, hogy mi játszódik le az agyában. Ki tudja.. Manapság elég sok elmebeteg szaladgál az utcákon, akiknek megvan a maguk módszere. Vagy éppenséggel valami beteges kényszeresség. Na, mindegy nem az én dolgom ezeket megfejteni. Csak épp elég ezzel kapcsolatos műsort láttam már az álmatlan éjszakáimon, hogy úgymond szakértője legyek a dolognak. – Ó, részvétem. – A lehető legrosszabb témába nyúltam bele. Halott feleség. Nem lehet túl kellemes. Én nem mondanám azt, hogy halálosan szerelmes lettem volna Hayden-be vagy ilyesmi, de megviselt az elvesztése. Nem tudom elképzelni, hogy milyen érzés lehet neki ez az egész. – Visszavonni nem lehet, de néha jobb lenne egy kicsit visszamászni a múltba és rendbe tenni a dolgokat. Én például nem baltáznám el apám meggyilkolását. Vagy egyszerűen ki sem tervelném. Nem tudom, hogy az idióta szabályainak rosszabb megfelelni vagy pedig menekülni előle.. Mindkettő kész rémálom. A második valós rémálmokkal fűszerezve. – Nem tudom, hogy miért mondom el ezt egy tök idegennek. Talán pont azért, mert teljes mértékben idegen a számomra és annyira mindegy, hogy mit fecsegek most össze. Meg hát ő eddig semmi mást nem tett csak kedves volt hozzám. Nem osztogatom a bizalmat könnyen, de neki talán hajlandó lennék egy kisebb darabot adni belőle. Azonban csak óvatosan. Lehet, hogy pontosan erre játszik. Nem fogom ezt itt és most megmondani, mert ahogy a múlton nem tudok változtatni úgy a jövőt nem tudom pontosan úgy alakítani, ahogy elképzeltem.
Sok ember az én helyemben vajon mit tett volna? A fiatalok, akik a húszas éveik elején, végén vagy pedig a harmincas elején vannak valószínűleg ugyanezeket a szavakat mondták volna „kishusom”, „szépségem” jelzőkkel a mondatjuk után, csak hogy bevágódjanak nála. Egy ilyen részeg lány azt sem érezné, ha valaki megfejelné, talán csak miután másnap felébred lenne eget rengető fájdalma. De hogy jött ez? Ki fejelne meg egy részeg lányt? Nem, ki fejelne meg egy részeg embert? Mondjuk lehet kár volt kijavítani magamat, mert ez a lány épphogy nem is tűnik nagyon vadnak mikor részeg. Sőt úgy a nők általában sem. A kultúráltak… De ez ugyanúgy igaz az ellenkező nemre is, ott is vannak eszesek, akik kerülik az összetűzéseket, de mégis bennünk férfiakban máshogy üt a pia. El is sikerült jutnom a témától… Tehát a legtöbb pasi, esetleg néhány igen részeg lány rámászott volna ahogy lehetett, ő meg kevésbé sem tudott volna védekezni, esetleg csak kapkodni. Részeg ember kihasználhat részeg embert ahogy akar. Csak erőszakosabbak a pasik is, ha pia van bennük rendesen. Nem szóltam semmit inkább a kérdésére, csak egy halvány mosoly jelent meg az arcomon. Nem csak emiatt, hanem az egész helyzet miatt. Fél perccel ezelőtt még olyan taccs részeg volt, hogy bármikor bealudhatott volna, most meg láthatóan fel van üdülve, mint mikor egy hosszú nap után kijössz a zuhany alól. Karba tettem a kezemet a következő kérdése hallatán, és végül kisebb gondolkodás után megszólaltam. - Házassági évforduló… Lett volna, ha nem halt volna meg az egyik fél… De most jövök rá, hogy felesleges rágódni a múlton. Ami történt, megtörtént. - Mondtam komoly arccal végig. Őszintén tényleg nem érdemes a „mi lett volna, ha” kérdésen rágódni.
Kellemetlenül éreztem magam ez az egész helyzet miatt. Mondjuk részeg voltam. Bár lehet, hogy amúgy is megtettem volna. Most érzem magam végre szabadnak. Nincs ki megmondja, hogy mit tehetek vagy mit nem. Plusz az is imponál nekem, hogy itt maradt velem és meg akar védeni. Vagyis.. Nem szívesen hagyna magamra. Vagy tudjam is én. A lényeg, hogy már rég elmehetett volna, de mégis itt maradt. Arra még nem sikerült rájönnöm, hogy konkrétan miért. Idegen vagyok, aki kiöntötte neki a lelkét részegen, miszerint az apja meg akarja ölni. Ezen kívül nem tudom miért maradt. Még, ha kihasználta volna a helyzetet, hogy nem vagyok magamnál és konkrétan rámásztam, de még ez sem. Ebből adódóan nem a külsőm miatt maradt pedig ez még úgy-ahogy megmagyarázta volna a dolgokat. Életemben ennyiszer nem kértem bocsánatot még, mint most tőle. A leglogikusabb az lett volna, ha fel is veszem a fizikai távolságot, de nem akartam. Részben azért, mert féltem, hogy abban a pillanatban visszatérne a részegségem, ami mondhatni egy csettintésre eltűnt. Vagyis azután, hogy ő motyogott valamit, amit nem értettem, de ez most nem lényeges. A lényeg, hogy sokkal tisztább a fejem, mint volt és át tudom gondolni azt, amit csinálok. De még mindig nem mozdulok. Nem zavartatom magam különösebben. Amennyire zavarban voltam az előbb annyira nem érdekel most, hogy hol is vagyok. – Ez egy nagy rendes dolog tőled. Nem sok férfi tette volna ugyanezt. – Mondtam egy halovány mosoly kíséretében. – Amúgy zavar, hogy itt vagyok? Mert akkor visszamehetek oda. – Böktem a fejemmel az ágy felé. Nem voltam fáradt és nem is éreztem olyan nyúzottnak magam, mint az előbb. A részegségemmel eltűnt én pedig felpörögtem. – Örülök, hogy megismerhettelek, Ezio. Mellesleg mi a te történeted.. Én elmondtam az enyémet most te jössz. – Kíváncsi voltam, hogy neki mi oka lehetett arra, hogy leigya magát. Mondjuk manapság nem igazán kell ok arra, hogy valaki igyon. Pár embernek ez egyszerű hobbivá vált és egyenes úton haladnak afelé, hogy alkoholisták legyenek. Az egyszer biztos, hogy nem én leszek az, aki megállítja őket. Hidegen hagy, hogy mások miképpen teszik tönkre magukat.
Más, érzékenyebb ember megsértődve rohant volna el, vagy jól kiosztja a lányt, de tudom, hogy egyik se hatná meg őt jelen pillanatban. De én nem vagyok olyan. Én csak mosolyogva figyeltem őt. E a nemtörődömség sem volt meglepő, abból kiindulva amit az apja és a saját kapcsolatáról mondott. Bár tudom, hogy nem csak ennyi az egész. Sokkal több van e mögött. Még mondta, hogy találkozott azzal a személlyel akit megölt, ez is rendben van. Nem, nincs annyira rendben, egy ember számára legalábbis sok lehet. Viszont valami ezen kívül még nagyon megviselhette, máskülönben nem vedelte volna annyira erősen azt az abszintet. Egyszerre csodáltam, és kezdtem el félteni mikor a torkán lefolyt az a nedű. Egy olyan embert, akit lényegében nem is ismertem. Vagyis nem lényegében, hanem tényleg nem ismertem, mert azelőtt egy fél szót sem szóltunk egymáshoz. Láttam a bárban, csendben ücsörögni, és ennyi. Következő pillanatban meg már ott ül mellettem, kicsit idegesen a pincérhez beszélve. Nem is idegesen, inkább fáradtan. Nem álmosan, az életbe fáradt bele, ez látszott legalábbis rajta. És ez hallatszott a hangján is, hogy jól be akar rúgni, elfelejteni mindent ami történt, majd élni tovább az életét. Ami nem lehetett túl könnyű számára, azok alapján amit elmondott. Nekem rendeződnek a dolgaim, neki meg úgy tűnik, pont ellenkezőleg történnek. Ugyanúgy, mint nekem 7 évszázaddal ezelőtt. Csak nekem ez az egész egy nap alatt jött össze, és néhány napig tartott még a lecsengése is. Igen, rendesen meglepődtem mikor odajött és az ölembe ült, ezért is mormoltam el azt a néhány szót, hogy józan ésszel tudjon gondolkodni. - Nem fogok kihasználni egy részeg lányt, ezért kellett kijózanítsalak. - Mondtam őt figyelve. Már kezdtem unni az állandó bocsánatkérést, de hagytam, hadd mondja. Ha ettől jobb lesz neki, hadd mondja csak. - Én meg Ezio… - Figyeltem rá, miközben kezem még mindig a karfákon pihentek. Nem tudom mit akar, de ha ez a kínos helyzet, kínos csend tovább folytatódik, jobb lesz inkább ha az ajtó előtt „őrködök”.
- Ez kedves tőled. Ha jobban érzed magad attól, hogy kockáztatod az életed valakiért, akit még igazából nem is ismersz.. Akkor hajrá. – Megrántottam a vállamat, mert különösebben nem érdekelt. Már hozzászoktam, hogy nem szabad senkivel sem törődni, mert az nem vezet sehova. Törődünk valakivel aztán pedig elveszítjük. Ezzel nem is lenne olyan nagy baj, ha nem érezné utána magát úgy az ember, hogy mindjárt megpusztul. Abban a pillanatban, hogy valakit elveszítünk önmagunk egy darabját is elveszítjük. Én is így éreztem, mikor a karjaimban tartottam Hayden holtestét. Tényleg azt hittem, hogy meghalt. Pocsékul éreztem magam miatta. Rémálmaim a mai napig üldöznek. Álmaimban sem menekülök a bűntudatom elől. Számomra mondhatni nincs menekvés. El vagyok cseszve. Ugyanakkor nem hagyom, hogy ez porig romboljon engem. Összeszedem magam minden egyes alkalommal, amikor az ember, már azt hinné, hogy nem bírok többet elviselni. Megerőszakoltak. Mégis úgy teszek, mintha az egész meg sem történt volna. Mert, ha folyton azon rágódom, mégis mitől lesz jobb? A múlt nem fogja megváltoztatni magát. El kell viselni, ami velünk történik. Néha azért mindenkinek elege lehet az életből. Nekem most jött el ez a pillanat. Alkohollal itattam fel a fájdalmam. Vagyis azt a sok szarságot, amit érzek. Mert, már azt sem tudom, hogy mit is érzek. Jelen pillanatban szédülök. Ezt határozottan meg tudom állapítani. Ezen felül pedig semmit. Majd, ha kitisztul a fejem rájövök, hogy mennyire rossz ötlet volt ez az egész. A másnaposságot mindig nagyon rosszul kezeltem. Ha valami nem változott meg az évek során, akkor ez az. Kétlem, hogy most vigyorral az arcomon birkóznék meg vele. Van egyáltalán olyan ember, aki így viseli? Nincs. Nem tudom, hogy miért csináltam.. A pillanatnak éltem. Nem mondhatom, hogy gyakran tennék ilyet.. Na, jó szinte soha. Apám szinte mindig rövid pórázon tartott, ami a férfiakat illeti még szemkötőt is adott, hogy még véletlenül se legyen lehetőségem közelebbről is megismerni valakit. Odaadott volna valakinek.. Csak azért, hogy neki jobb legyen. Soha nem az én boldogságomat tartotta szem előtt. Pontosan ezért is akartam őt megölni. A fejem egy pillanat alatt kitisztult. Fogalmam nincs, hogyan vagy éppenséggel miért, de sokkal könnyebb volt gondolkoznom, mint eddig. – Annyira sajnálom. – Mondtam el vagy ezerszer, de nem másztam ki az öléből. Egyszerűen úgy éreztem, ha megteszem visszatér minden és megint csak megszédülök és esek egy hatalmasat. – Nem tudom, hogy mi ütött belém.. A nevem mellesleg Dorothea. – Mutatkoztam be neki egy eléggé kellemetlen szituációban. Még mindig nem tudom, hogy mit gondoltam.
- Ha nem akarnék, akkor eltűntem volna már rég. De nem olyan ember vagyok, aki hagyja meghalni a másikat. - Mondtam komolyan. Egy kis izgalom, kaland elkél az én életemben is, amiben mostanában nem sok van. Oké, eljárok futni, a fiatalok meg röhögnek rajtam. Utána meg én röhögök rajtuk, amint görcsölő fájdalmat éreznek a gyomrukban, ami hirtelen tűnt elő a semmiből, teljesen váratlanul. Összerogynak, segítségért kiáltanak, én meg röhögve folytatom az utamat. Na az ilyenek miatt megéri élni nem tagadom. Jókat kacagok az ilyenek szenvedésein, akik a semmiért röhögnek engem. Azok meg csak néznek, hogy ez mi, hogyan történt, meg úgy általában, hogy mi a franc volt ez. Mégis ezen a lányon látszott, hogy ő rajta tényleg segíteni kell, mert ilyen tempóban előbb kap valami alkoholmérgezést mint két golyót. Nincs aki megvédje, erre a semmiből feltűnök én. Mint valami Messiás, nemde? Nos nem egészen, mert nem vagyok isteni teremtés, közel sem. Elvégre kiszívtam a feleségemben lévő összes vért, majd pedig magammal is végeztem… Próbáltam. Ezek által már alapból a Pokolba kerülnék, nemde? Fura teremtés vagyok, mondták már, de ez van, ezt kell szeretni. Leültem a fotelba, majd elkezdtem lapozgatni az újságot. Az olaszok kikaptak Costa Rica ellen? Francba… Mindegy, még hátra van egy meccs, Uruguayt meg csak sikerül megverniük. Mozgolódtam, ficánkoltam a fotelban, nyomta valami az oldalamat. Ja hogy a pisztoly. Kivettem a zsebemből, majd a mellettem lévő asztalra tettem. Halk dúdolásba kezdtem, igazából fel sem tűnt, hogy ezt csinálom, csak egy idő után. Abba is hagytam, majd egy mellettem lévő tollat felvettem, és elkezdtem kitölteni a keresztrejtvényt. Jobb dolgom sem volt, pisztoly meg olyan közel van hozzám, hogy a takarító sem tudna egy lépésnél többet tenni az ajtón keresztül. A térdemre támaszkodtam, és úgy töltöttem ki egyre inkább az egészet. Néhány szó volt hátra mindössze, mikor az újság repült a szoba másik sarkában, és az ölemben találtam a lányt, akinek még a nevét sem tudom. Majd pedig megcsókolt. Vicces fejet vághattam, de a csókot nem viszonoztam. Másodpercekkel később, mikor elmúlt a megdöbbenés ideje, eltoltam magamtól. - Részeg vagy. Nem szabad ilyet… - Mondtam mély, csendes hangon, de sokat nem hathattak a szavaim, újra rátapasztotta az ajkait az enyémre. Újból eltoltam magamtól, és egy varázslatot mondtam rá, néhány szavat mormoltam el csak mindössze, a részegsége pedig teljesen elillant. Na jó nem teljesen, de nagyon alacsony szintre esett, mikor valaki fél liter sört megiszik. Nem fogom kihasználni ezt a lányt, és valószínűleg csak a pia beszélt belőle. - Még a nevedet sem tudom, szóval ezt sem igazán tudom hova tenni… -
Nem emlékszem, hogy mikor bíztam meg utoljára valakiben. Nem mondanám azt, hogy bíztam benne.. Csak mégis másképpen tekintek rá. Fogalma nincs arról, hogy ki vagyok. Vagy éppenséggel, hogy honnan jöttem. Tisztában van a helyzetemmel még sem vette fel a szükséges távolságot, amit a helyében egy normális ember, már rég megtett volna.. Nem értem. Komolyan.. Bár együtt iszogattunk. Vagyis pontosabban fogalmazva egymás mellett, szóval különösebb jelentőséget nem kell adnom a dolgoknak, nem? Na, jó most már olyan kuszák a gondolataim, hogy én magam sem értem, mi is van a fejemben. Viszont ez történik, ha az ember részeg, nem? Legalábbis így lenne logikus. Jelen pillanatban kezdem azt hinni, hogy semmi sem logikus. De ez is rendben van, ha részeg valaki.. Na, jó. Inkább hanyagoljuk a gondolkodást, mert ez nekem nagyon nem akar menni. Sikerült felküzdenem magam a második emeletre. A liftben volt egy kisebb egyensúly problémám, de végül sikert arattam. Rendkívül örültem ezeknek a kisebb győzelmeknek. Ha valaki nincs teljesen magánál még ezeket az apró kis dolgokat is annyira tudja értékelni.. Más pedig természetesnek veszi. Éreztem, hogy szinte mindig csak pár centi választ el tőle. Édes, hogy félt. Komolyan. Nem emlékszem az utolsó alkalomra, amikor valaki féltett engem. Mindig önmagamat kellett féltenem és senki nem volt ott mellettem. Mégis ki a fene maradt volna egy olyan lány közelében, akit az apjának az emberei bármikor megtalálhatnak és visszahurcolhatják oda, ahova tartozik? Senki. – Hmm. Ez rendkívül kedves tőled. Bár legutóbb két embert küldött utánam elbántam velük, szóval szerintem most kicsit többen jönnek, majd.. De te tudod, hogy bele akarsz-e keveredni ebbe az egészbe. – Mondtam, majd megrántottam a vállamat és becsoszogtam a szobába. Mindvégig éreztem a kezét a vállamon, de egyáltalán nem zavart. Jobb is, hogy támogatott, mert valószínűleg képes lettem volna a segítsége nélkül orra bukni. Egy darabig forgolódtam az ágyamban, majd végül úgy feküdtem az oldalamra, hogy láthassam őt. Ha jobban megnézem lehetne az apám is.. Azonban valami vonzott hozzá. Az, hogy itt maradt velem? Nem tudom. Nem voltam álmos. Pedig én tényleg megpróbáltam elaludni. Nem akar összejönni. Nagyot sóhajtva másztam ki az ágyamból, majd pedig kiszedtem a kezéből az újságot és az ölébe mászva tapadtam az ajkaira. Hogy mi vezérelt? Nem tudom. Alkohol? Lehet. Egyszerűen csak ki akarok kapcsolni és meg akarom mutatni a világnak, hogy rohadtul nem érdekel mi jön szembe velem.. Azt teszek, amihez éppen kedvem van. Ha kell gyilkossá válok, hogy megvédjem magam. Nem fogom megadni magam az apámnak. Viszont többet menekülni sem fogok. Az egyszer biztos.
Legszívesebben nevetni lett volna kedvem, olyan fura és egyben humoros helyzet volt. Humoros, ironikus. Tragikus? Magam sem tudom, lényeg hogy megint nem úgy alakultak a dolgok ahogy szerettem volna. Egy nyugalommal teli este, éjszaka, ahol jól érzem magam, egy kevés piával a gyomromban. Ehelyett összehoz a sors, vagy szerencse ezzel a lánnyal, aki minden csak nem jókedvű. Legalábbis jelen pillanatban nem igazán tűnik annak. Talán inkább olyannak akinek elege van már az egész életéből, csalódások sorozata éri, az apja meg meg akarja ölni. De nem vagyok én pszichológus, hogy ezt vizsgáljam. Vagy pszichiáter… Magam sem tudom igazából mi a különbség a kettő között… Szeretnék segíteni neki, hogy végre le tudja gyűrni a félelmeit, őszintén szólva még abban is segítenék, hogy az apját megölöm helyette ha arra van szüksége. Cserébe semmit nem kérnék, szimplán hálát. Nincs sok ilyen ember manapság, de nem is érdekel. Én ilyen vagyok, aki megérdemli, hogy segítsek rajta azon segítek, aki nem az meg nem. Egyszerű a képlet, nem szeretek semmit sem bonyolítani úgy túlságosan. Meg lesz időm rendesen is, elvégre Shanék sem mostanában érnek haza. Ez a legvalószínűbb legalábbis, hogy jó időt töltenek még el Velencében. Én meg vissza nem akarok menni igazából. Egy lágy mosoly jelent meg az arcomon, mikor megpróbált beszélni, majd felemeltem. A farzsebembe nyúltam, és kivettem a pénztárcámat, abból pedig pénzt halásztam elő. Kifizettem mind az ő, mind az én piámat, majd pedig elindultam a közeli hotelba. Épp indultam volna a recepció felé, hogy egy szobát kérjek, mikor szinte kiugrott a karjaimból, és elindult a lift felé. Szorosan követtem őt, mert látszólag elég részeg volt, egy rossz lépés, és beveri valahova a fejét, akkor meg vége az egésznek. Mikor a lift kinyílt, nyúltam volna, hogy elkapjam, de akkor már a lift falát elérte. Követtem őt a szobájáig, nézve körbe-körbe az ajtókon, de fél szemmel rá is figyelve. A kulcslyukra szegeztem a tekintetemet, mikor kinyitotta, majd újra rá néztem. Elmosolyodtam. - Az imént mondtad el, hogy az apád meg akar ölni. Azt hiszem maradnék. - Tettem a vállára a kezemet, majd bevezettem a szobába. A vállán volt végig a kezem, hogy nehogy megint egyensúlyát vessze. Odasétáltunk az ágy felé, majd befektettem az ágyba. Úgy tűnt aki mindjárt elalszik. Oké, tudott még normális mondatokat formálni, de a mozgása nem arról árulkodott, hogy le tudná futni a maratont. Leültem egy, a közelében található fotelre, rálátással az ajtóra, majd az egyik mellettem lévő újságot vettem a kezembe, és lassan lapozgatni kezdtem, miközben keresztbetettem a lábamat.
Azt hiszem sikerült lejáratnom magam mindenki előtt. Még az újdonsült ismertségem előtt is. Nem csinálok ilyet túlságosan gyakran, mert nincs rá lehetőségem. Többnyire csak görcsölök azon, hogy mégis mi fog történni a következő pillanatban, de most ki akartam kapcsolni és tessék. Meg is tettem. A pisztolyomat nem akartam visszakapni, mert a végén tényleg igaza lesz és valami kárt teszek magamban. Amekkora szerencsém van mostanában azt hiszem elég könnyen összejöhet nekem a dolog. Nem is emlékszem, hogy mikor rúgtam be utoljára. Vagy egyáltalán, mikor ittam egy kis alkoholt is. Soha nem hagyhattam, hogy a gondolataim elhomályosuljanak. Luxus volt az, ha egy éjszakát rendesen átaludhattam. Az ideg valahogy mindig dolgozott bennem. Nem volt egy nyugodt pillanatom sem. Féltettem az életemet, de most.. Már abban sem vagyok biztos, hogy érdekel, hogy élek vagy halok. Nem vagyok depressziós. Egyszerűen csak magasról teszek, már az egészre. Kérdésére csak bólintottam, mert szavak nem hagyták el a számat. Vagyis kinyitottam a számat, de nem akartak kijönni. Én pedig próbáltam. Na, mindegy. A lényeg, hogy a non-verbális kommunikáció még megy. Elég érdekes lenne, ha már erre sem lennék képes. Akkor már tényleg túlmentem volna a megengedett határon. Egy ideig támolyogtam az oldalán. Majd pedig inkább felkapott a karjaiba én pedig szinte automatikusan fontam a karjaimat a nyaka köré és fejemet a mellkasára hajtottam. Nem érdekelt különösebben, hogy hova visz.. Ha az apám embere tényleg akkor oda, ha nem akkor meg vigyen, ahova akar. Elég valószínű, hogy semmire nem fogok emlékezni. Amiről pedig az ember nem tud az nem fáj neki, nem? Ha a szerencsémet nézzük, akkor emlékezni fogok mindenre. Attól függ, hogy milyen fordulatot vesz az éjszaka. Magam sem tudom, hogy mit akarok. Felejteni, kikapcsolódni. Ennyi. Beléptünk egy épületbe a hirtelen világosságtól pislognom kellett. – A másodikon.. Erre. – Motyogtam, majd kimásztam a karjaiból és a lift felé indultam, aminek az ajtai rettentő lassúsággal nyíltak ki. Mikor kinyílt elveszítettem az egyensúlyomat és kezdtem előre dőlni, de végül sikerült megtámaszkodnom a lift oldalában. Miután ő is beszállt megnyomtam a gombot s lehunytam a szemeimet, majd pedig mikor végre megérkeztünk a második emeltre, ami szintén egy örökkévalóságnak tűnt csiga tempóban mentem az ajtómhoz és nagy nehezen behelyeztem a zárba a kulcsot és elfordítottam. – Azt hiszem.. Megleszek.. Szóval.. Mehetsz, ha akarsz. Vagy maradj. Nekem mindegy.
Kezdőlap
