Elfáradt. Minden fekete volt körülötte, csak a csillagok és a kerek telihold nyújt valamicske fényt. Hangokat hallott azért jött ki, de a testvéreit nem találta az ágyukban. Della is eltűnt, pedig ő igazán nem szerette a sötétet. Azt mondta, árnyak rejtőznek benne, és ha eljön, az idejük táncra perdülnek. Dorothea ettől mindig nagyon megrémült. Nem akart árnyakkal táncolni. Nem is tudott táncolni. Benézett a szüleihez, de azok az ágyukban feküdtek és békésen szuszogtak. Lerohant a nagyapja által faragott hosszú fa lépcsősoron, és a földszinten is körül nézett. Belesett a szekrényekbe, nagy, folyton ketyegő álló órába, és még a mosószeres rekeszbe is, de a testvéreit sehol sem lelte. Halk kuncogást vélt hallani, s követte a hangot, ki a hátsó kertbe. A hideg, nedves fű csiklandozta mezítelen, apró talpát. Látta testvére vörös hajzuhatagát megcsillanni a sötétben, ahogyan berohant a kertjük végében álló fák közé. Onnan nyílt a Kísértet erdő. A bátyjai csak így hívták. Azt mondták, hogy minden éjszaka éjfélkor megjelennek ott a családjuk elhunyt tagjainak szellemei és arról beszélgetnek, hogy büszkék-e rájuk.
Óvatosan nézett körül, de nem akart lemaradni egy testvéri összejövetelről. Húsos lábai maguktól indultak meg az erdő felé, s mikor belépett a fák árnyékába meglátta őket. A szellemeket. Ezüst és arany csillogással ragyogtak és alakokat öltöttek. Aztán meglátta a testvéreit. Közelebb lépdelt, a talpa alatt recsegett az avar. A bátyjai nevettek, a nővére korholta őket, de mosoly ragyogott a szája sarkában. Ő volt a legidősebb mindnyájuk közül. Már tizenhárom éves volt, hamarosan középiskolás. A fiúk az ujjukkal lebegtették anyjuk rég elveszett ékszereit. Gyűrűket és gyöngyöket. Dorothea csak nézte őket egy ideig, aztán sírva fakadt.
- Della! – kiabálta – Della ezt nem szabad! – a könnyek és az orrából kifolyó váladék összekeveredett és úgy folyt le az állán. Az anyjuk megtiltotta nekik, hogy a varázslattal játszanak. Megtiltotta, hogy úgy használják az erejüket, hogy valamelyik szülőjük nincs ott.


Lángok. Az előszoba, a konyha, a háló, minden, ami egykor az övék volt a tűz martalékává vált. Vörös és sárga lángnyelvek nyaldossák a fából készült gerendákat, Dorothea szeme ide-oda ugrál a vörös ruhába öltözött tűzoltók és a szintén vörös ruhába öltözött házuk között. Még mindig nem találták meg a testvéreit. Dellát hozták ki először. Meztelen volt, és a karján égési sérülések tömkelege szerepelt. Éppen fürdött, amikor a tűz behatolt az ajtón, és megtámadta őt is. Utána találták meg Dorotheát. Ő a pincében kuporgott, a hideg kövek, és kacatok között, amit a család már hosszú évtizedek óta gyűjtött. Az anyjuk a konyhában volt, próbálta legyőzni a tüzet, de az ő varázslata nem volt hozzá elég. Megsebesült. A lábai és a dereka másodfokú égési sebektől csúfult el, még az eszméletét is elveszítette a fájdalomtól, ezért rögtön kórházba szállították. Az apjuk hazarohant a gyárból, s mire hazaért az összes gyermekét kiszabadították.
- Sajnáljuk Uram, de a fiai nem élték túl – mondta kissé hamiskás együttérzéssel az egyik tűzoltó – azt hiszem ők voltak a legközelebb a tűzfészekhez – szólt, és aláíratott valami papírt a férfival. Dorothea legszívesebben kiabált volna a testvéreivel. „Megmondta! Anya megmondta, hogy ne gyakoroljátok a mágiát, ha ő nincs a helyszínen!”, de a bátyjai már nem hallották őt. Ott táncoltak a Kísértet erdőben a nagymamájával, és a családja többi halott tagjával.


Della és ő az ágyon ültek. Nővére éppen a biológia házijában segített neki. A hosszúhétvége miatt hazajött az egyetemről, és ez boldoggá tette Dorotheát. Hiányzott neki a testvére, mióta elment, és beköltözött a kollégiumba. Nem volt kivel viccelődni, hiszen a szülei testvérei halála után el is felejtették milyen nevetni. Dorothea a varázslás képességét is csak nővérével tudta megosztani. A családjukban tilos volt a mágia, azóta, az este óta, de a lány kordában tudta tartani. Szerette használni, felvidítani vele másokat, olyan embereket, akik olyanok voltak, mint ő.  
- Szóval, ez itt a petevezeték – magyarázta Della, és az emberi test egyik illusztrációjára mutatott a középiskolás biológia könyvben, de a mondatát már nem tudta befejezni. Az szoba ajtaja kivágódott, és megjelent mögötte az anyjuk, kisírt, vörös szemekkel és duzzadt arccal. Reszketett keze lába.
- Anya, jól vagy?
- Mi történt? – a két testvér egy emberként ugrott fel az ágyból, hogy szülője segítségére siessen. A hóna alá nyúlva segítették az ágyuk széléra.
- Most hívtak.. a… a gyárból… az apátok… ő… az… a… a… apátok… mm…m…meghalt… - alig bírta kiejteni a szavakat, dadogott és reszketett majd ráborult a térdére és sírva fakadt.


Dorothea az új otthonának küszöbén ácsorgott. Egy csodálatos családi ház, szép hátsó kerttel, és verandával, ahol teázni vagy olvasni lehet, New Orleansban. Della és az édesanyjuk Dublinban maradt, de ő nem. Dorothea nem bírta tovább. Az a város túl sok rosszat csepegtetett már a nyakába. Új életet akart kezdeni. Beiratkozott a közeli egyetemre, irodalom-történelem szakos tanárképzésre, és a ruhatárát is felújította. Készen állt arra, hogy új életet kezdjen, amiben jelen vannak a szerelmek, a férfiak, a mágia, és a szabadság.