Ma nem mentem be dolgozni, pedig szerettem volna. Nem voltam munkakerülő, arra is volt már példa, hogy magas láz kíséretében vettem magamra a fehér köpenyemet és csak akkor ballagtam haza, amikor rám szóltak, hogy dicséretes a munkamorálom, de jó lenne, ha nem fertőzném meg az egész labort. Gyerekkorom óta a szerint az elv szerint éltem, hogy minden egyes másodperce meg kell ragadni, mert bármelyik lehet az, amelyik áttöréshez, új felfedezésekhez vagy akár apró örömökhöz vezethet. Ezért nem is hittem volna, hogy a tegnap esti torokkaparásom reggelre komolyabb mértéket fog ölteni, az izomgyengeség és az „átment rajtam egy teherautó”-érzés irányába fog tolódni. Arra még volt erőm, hogy felkeljek és elindulva a fürdőbe nekiálljak a szokásos rituálémnak, de a müzlim evése közben már nehezebben emeltem a kanalat, a tízóraimat pedig egyáltalán nem tudtam becsomagolni. Pár perc alatt – éppen míg lefőztem a teát – teljesen használhatatlanná váltam. Hiába hívtam Fitz-et, nem vette fel a telefont, így a rögzítőjére mondva adtam tudtára, hogy biztosan elkaptam valami vírust, ezért a mai napot kihagyom. Mivel az ágyam végeláthatatlan messzi távolságra tűnt, a kanapéra dőltem és reménykedtem abban, hogy záros határidőn belől nem fog kihűlni a teám. A szemhéjaim elnehezedtek, de ha próbáltam mélyebb levegőt venni, kicsit jobban éreztem magam, néhány percre tisztábbnak tűnt a fejem. Azon gondolkoztam, hogy betegedhettem meg: a környezetemben senki sem volt beteg és az idő sem volt olyan rossz, hogy meg lehessen hűlni. Csengetés rángatott ki a gondolataimból. Nem vártam vendéget, ezért kíváncsiságtól fellelkesülve, nagyjából normál emberi tempóhoz hasonlóval indultam kinyitni az ajtót és rögtön halvány mosoly húzódott az arcomra, amikor megláttam, ki ácsorog a küszöb másik oldalán. - Az, hogy én lebetegedtem, téged nem ment fel a munka alól. – Majdnem halálra untam magam, Fitz megjelenése felért egy lelkemben keletkező hálaénekkel. – Lehet fertőzök, úgyhogy tartsd távol magad tőlem. – Figyelmeztettem és elkezdtem visszacsoszogni a vackomhoz. Ahogy leültem ás ránéztem Fitz-re, többek között eszembe jutott a labor és az, hogy tegnap délután mit csináltam. De… az nem lehet!
Felhorkantam. Persze, hogy nem sajnálja. Az, aki ilyet csinál és utána még arra sem képes, hogy legalább ellenőrizze a gyönyörűséges munkáját, biztosan nem érez sajnálatot. Kezdtem azt hinni, hogy Jason tényleg inkább hajaz egy érzéketlen szörnyetegre, mint egy normális emberre. És mondanám, hogy megértem, mert van róla fogalmam, min mehetett keresztül vadászként, olyanként, akit már kiskora óta gyötörtek, de ez nem mentette fel semmi alól. Az én szememben nem. Nem mintha neki számított volna, hogy én mit gondolok róla. - Hagynod kellett volna, hogy ő döntsön az életéről, mert neked nem volt meg a jogod ahhoz, hogy rendelkezz felette, az emlékei vagy bármi felett. - Mondtam komolyan. Nem meggyőzni akartam arról, hogy szemétség volt, amit tett, mert tudtam, hogy veszett fejsze nyele volt a szeme felnyitása, főleg, mert én az egyik, ő egy másik szempontból vizsgálta a történteket, de... nem várhatta el tőlem, hogy bennem maradjon a véleményem, ha egyszer idejött. Pontosan tudta, hogy nem az a fajta vagyok, aki magában rágja meg a történésekhez köthető álláspontját. - Én ott leszek neki és minden tőlem telhetőt meg fogok tenni, hogy nehogy beüssön nála a krach, aztán csapot-papot maga mögött hagyva utánad induljon. Vagy ne adj Isten visszajöjjenek az emlékei... esetleg vámpírrá változzon. Bárkivel megeshet egy olyan baleset, mint ami veled is történt, ebben a városban pedig főleg. - Megcsóváltam a fejem. Mit várt tőlem? Hogy én takarítsam fel a szemetet, amit maga után hagyott? Kénytelen leszek, hiszen Stacey-ről volt szó, akit testvéremként szerettem. Nem hagyhatom, hogy szenvedjen. - Nincs egyetlen szavad sem, amiről azt hihetné az ember, hogy nem fenyegetés. - Erősebben markoltam a teás bögrémet, mintha az biztonságot adott volna. Nem féltem tőle, mégsem lehetett figyelmen kívül hagyni, hogy az egész lényében volt valamiféle elrettentő. Hideg. Félelmetes. - Világos voltál. Akarsz még valamit vagy csak emiatt a kötelező jellegű lejelentkezés miatt jöttél? - Belekortyoltam a teámba. Nyugodt voltam? Dehogy is. A szívem majdnem lyukat vert a mellkasomba és az volt a legidegesítőbb, hogy ezt valószínűleg Json is hallotta. Én bolond, egyszer régen azt hittem, hogy mi ketten barátok vagyunk.
Az őrhelyemről némán nézem végig, rezzenéstelen arccal a kifakadásra hasonlító jelenetet: és? Talán sajnálkoznom kellene, amiért belefutott a következményekbe és képletesen majdnem a fal adta a másik pofont? Ha hajlandó lennék belegondolni ő hogyan éli meg a helyzetet jogosnak nevezném a haragját, de két probléma is van ezzel: nem segítene jobb megoldást találni és egyébként sem vagyok abban a bizonyos 'hajlandó' kedvemben. - Gondolom nem leplek meg azzal, ha azt mondom: nem sajnálom. - a hangom felért a jég reccsenésével az eddigihez képest. Bocsánat kérést várt azután, hogy mindezt elmondta? Megbánásnak semmilyen jelét nem mutatom a döntésemmel kapcsolatosan, nem hiszem, hogy ennek másként kellene lennie. Ez volt a megfelelő eljárás, a legjobb módszer. Pont ő nem látja be? Idáig érzem, hogy zsigereiben tiltakozik a beavatkozásom ellen, ami egyenlő a jelenlétemmel, bárhogyan is magyarázzuk... és ez nem korlátozható le csak erre, az 'itt és most'-ra. Erősen kell koncentrálnom ahhoz, hogy a hegyi beszéd előre haladtával elfojtsam a mélyről jövő ingert, ami megnehezíti a légzésemet, megfeszíti az izmaimat és a sejtjeimet faló indulatot gerjeszt. Nem a tanácsáért jöttem idáig vagy a véleményéért, ha bármelyik is érdekelne már az emléktörlés megelőzőn felkeresem... de nem így történt. Pontosan azért amit mondott: eszébe sem jutott. Ez egy egyszerű, de nehéz döntés volt. Nem egy bonyolult, ami mindenki számára egy jobb végkimenetelt szült. A közös cél, a megosztott jó... nem ez lett volna a legjobb Stacey számára és emiatt nem avattam be előre a tervembe. Jemma túlságosan lelkiismeretes és tudósként túlságosan is törekszik az összes eshetőség végigzongorázására, ami legjobb esetben is időhúzásnak lett volna jó, mert az első kizárja, hogy ez az eszébe jusson. Ez az én feladatom volt. A rá irányuló kérdése hab a tortán, a mögé fűzött megjegyzése pedig... a felkaromba marok az ujjaimmal, miközben elfordítom a fejemet és kiroppantom a nyakamat. Higgadtság? Nem és számára is egyértelmű lesz, hogy az indulat vágja magát haptákba egy kikényszeredett mosoly képében az arcomon, amint ellököm magam az ajtófélfától. Nem mozdulok felé. Csak kiegyenesedem. Továbbra is összefont karokkal. Kinek az érdekeit is szolgálta, hogy szeretett? Az övét biztosan nem... - Hagynom kellett volna, hogy egyszer majd megeméssze a történteket és úgy élje le az élete hátra lévő részét, hogy tisztában van vele ő csak egy véletlen áldozat volt - ők...? Kérlek. - nem forgatom a szemem, mindent elmondtam arról, amire célozni akart... - Nem kell egyet értened velem Jemma, nem kell szimpatizálnod velem egy cseppet sem... én megtettem, amit meg kellett, amit senki nem akart volna a saját lelki békéje miatt. A félre értés elkerülése végett: csak azért jöttem, hogy tájékoztassalak. Gondoskodj a te részedről. Én is így fogok tenni a sajátommal, ha kell... újra törlöm az emlékeit. Ha kell: nem csak az övéit. Egy idő után már nem fogja semmi a városban tartani. Se őt. Se téged. - hogy az emléktörlést rá értettem volna...? Nem. Alapvetően nem és nem is tervezem. Ő is megmondta, ha Stacey kutakodni kezd ilyen vagy olyan formában, de válaszokat, inkább csak azok töredékeit fogja találni. Esetleg mégis vele karöltve... nem, valóban nincs szükségem ennél is nagyobb fejfájásra. Nagyobb hasznát veszem, ha mindenre emlékszik, amire Stacey nem. Másokra értettem, amit mondtam. Teljesen nem tűnhetek el a köztudatból az első alkalommal, de bőven lesz lehetőségem, hogy ezen változtassak, amikor kibukik egy csorba... még ha ez azt is jelenti, hogy nyomában kell lennem minden egyes lépésénél. - Világos voltam?
Mintha a levegő is hidegebbé vált volna a lakásban és nem azért, mert kinyitottam az ajtót és bejött a hóembereknek megfelelő hőmérséklet a folyosóról, hanem azért, mert Jason átlépte a küszöböt. Vagy az én agyam hibernálódott le, hiszen ilyet tettem… nem volt kedvem a társaságához, a legkevésbé sem akartam vele kivesézni az elmúlt időszak történéseit, mivel már láttam magam előtt, mi fog következni: kérdezősködés, némi fenyegetőzés, aztán a lelkemre kötve, hogy senkinek sem beszélek, távozik. Jason ebben a tekintetben egyáltalán nem volt eredeti, talán elfelejtette, hogy nem ez volt az első alkalom, amikor így álltunk egymással szemben, én mégsem tudtam megedződni az idők folyamán. Az ember azt várná, hogy amire számít az nem tud neki meglepetést okozni és egyszerűen lepereg róla, nem azon kezd el gondolkozni, vajon hogyan tovább, mit csináljon? A konyhába indultam és mély, az egész tüdőmet betöltő levegőt vettem, amiért meg kellett harcolnom, mert az oxigén nem akarta betölteni a légzőszervemet. Kiöntöttem a teámat és belekortyoltam, mintha nyugodtabbá tette az apró mozdulat, amit minden egyes reggel gyakoroltam. Mondhattam volna, hogy túl korán van a látogatáshoz, sőt bármilyen érdemi beszélgetéshez, de nem hittem, hogy meghatotta volna. Ha Jason el akart érni valamit, akkor megszerezte attól függetlenül, csörgött-e az ébresztő vagy nem. - Nem volt nehéz rájönni, hogy – ahogy te fejezted ki magad – gondoskodtál az emlékeiről. Találkoztunk és mi volt az első kérdésem? Hogy van Jason? Megvagytok? Sikerült megoldást találni a problémáitokra? A vámpírlétedre vonatkozóak később jöttek volna, de majdnem fel kellett ő kanalaznom az asztal alól és a végén még engem nézett bolondnak. – Összevontam a szemöldökömet. Ritkán voltam dühös, ám most a határát súroltam annak, hogy felmenjen bennem a pumpa és nem tetszett az állapotom. Inkább belekortyoltam a teámba, de rájöttem, hogy füldugóval álldogálva lenne az igazi, mivel hallva Jason hangját egyáltalán nem nyugodtam meg. Kirázott a hideg a hanglejtésétől, attól, hogy úgy beszélt, mintha a hivatalba ment volna és nem láttam jelenleg benne többet, mint egy érzéketlen, hideg bérgyilkost. Nyomát sem láttam annak, amibe Stacey beleszerethetett és akit talán én is egyfajta kifacsart barátomnak tekinthettem. - Mit tennél, ha ismét szóba kerülnél? Mert ez nem fog ennyivel elülni. Eszembe sem jutott volna, hogy ilyenre vagy képes és kitörlöd az emlékeit. Arra már nem terjedt ki az ötleted, hogy esetleg emberek közé fog menni és valaki tud rólad? – Kérdeztem. Tapodtat sem mozdultam, sokkal nagyobb biztonságban éreztem magam a konyhaszekrénynél, mintha bárhová elkóboroltam volna. Nem mintha akárhová elfuthattam volna, ha megindulna ellenem. – Egyáltalán miért csináltad? Szeretett téged, Jason… - Mondtam neki, bár biztosan tisztában volt vele és nem én leszek az, aki felnyitja a szemeit ebben a tekintetben. – És azzal, hogy idejöttél hozzám utasítva arra, hogy ne beszéljek rólad, semmit nem érsz el. Én tartom a számat, de ismered őt. Kérdezősködni fog, kutatni kezd és meg is találja azt, amit keres, ehhez pedig nem lesz szüksége rám, sőt a legkevésbé fog rám hallgatni. – A tudat, hogy a velem szemben álló játszadozott a legjobb barátnőm elméjével igazán felkavaró volt. Majdnem annyira, mint amikor eszembe jutott, hogy nekünk kettőnknek nem ez az első olyan beszélgetésünk, ami arról szólt, hogy mi lenne a legjobb Stacey-nek.
- Kit és a válasz: téged. - a tekintetemet végigfuttatom a reggeli Jemma-látványon, mamuszának orrától kezdve egészen vissza a szempárjáig, amiből nem a viszontlátás öröme tükröződik vissza: nem hibáztatom érte. Az azonban csak rajta áll, hogy meddig kell a társaságomat élveznie, a nehezebb utat választva szükséges-e bevetnem a meggyőző képességemet. Nem baráti tanács miatt jöttem, de több, mint valószínűnek tartom, hogy az erkölcscsőszködése fogja elnyújtani a beszélgetésünket. Ahogy itt áll előttem, az izmainak feszületéből tudom, hogy lenne mit a képembe vágnia. Kezdve a nála lévő újsággal. A helyezkedés egy fejdöntéssel is jár, amikor a javaslatomat véleményezi és enyhén összeszűkülnek ennek következményeként a szemeim. Nem akarhatja, hogy komolyabb lépést tegyek a szépen kérésnél - mert ez az volt, szépen kértem. A reggelnek tudom be, hogy csak egy másodperccel később invitál beljebb és nem is emelek szót emiatt. Még az ajtófélfának támaszkodva finoman meglendítem a jobb lábamat, hogy meggyőződjek a belépési lehetőségemről és csak az ezt igazoló lendületet kihasználva lököm el magam, hogy beljebb kerüljek a küszöbénél. - Ne aggódj, a szükségesnél többször nem foglak zavarni. - sajnos nem olyan egyszerű ez az egész, hogy ez legyen az utolsó látogatásom nála és a legmegfelelőbb helyszín erre egyértelműen ez a lakás. Nem zavartatom magam vendégként azzal, hogy leragadok közvetlenül a bejárat közelében. Mondhatjuk, hogy az illata alapján belőtt tea irányát lövöm be. Én előre szóltam, hogy kelleni fog neki, csak a szórakoztató megjegyzésére torpanok meg és mindaddig nem hagyom el a helyemet, míg ő maga nem indul előre a reggeli... szíverősítőjéért. - Ugyan már, csak egy kicsit ijesztettelek meg. - szúrom oda félmosollyal az arcomon. Ez csak cukkolás, semmi több. Egyáltalán nem pályázom a teájára, másfajta folyadékbevitelre lenne szükségem, de ezt nem említem a lelki békéje érdekében. Egyelőre tekintettel vagyok rá. Ha megindul folytatni a reggeli ceremóniájáért akkor fogok csak előállni azzal miért jöttem hozzá. A... nemkívánatos balesetet követően biztos vagyok benne, hogy ezer kérdése van, aminek a 90%-a Oliviával kapcsolatos. Viszont nem ezek megválaszolása miatt jöttem, amúgy sem lesz szüksége ezekre az információkra a jövőben, nem lennének a hasznára. Összefonom a mellkasom előtt a karjaimat és neki támaszkodok a kinti jelenethez hasonlóan a konyhába nyíló ajtó félfájának. - Bizonyára már találkoztál vele és rájöttél, hogy gondoskodtam az emlékeiről, róla... Azt akarom, hogy a mostani állapot ne változzon meg ezzel kapcsolatban és szerintem te is belátod, hogy így a legjobb a számára. Boldogan élheti tovább az életét, mintha mi sem romlott volna el és nem veszített volna el semmit. - nem térek ki konkrétan egyetlen szálra se... nem nevezem meg a konkrét történéseket, nem fűzöm bele magamat a magyarázatba, mert felesleges lenne. Mindketten tudjuk, hogy egy kitépett lap cakkjait hagytam ott, ahol eddig én szerepeltem a történetében. Alig észrevehetően, amit ha nem piszkálnak sokáig egy idő után teljesen a feledésbe merül és megbékél a hiányérzettel. Azt hiszem ezzel a... problémával Jemma is szembesült a találkozásuk során. Az értetlen pillantásra a nevem hallatán. - Ehhez szükség van arra, hogy a későbbiekben ne essen szó ezekről a történésekről... egyetlen egy se, egy kétes utalás se, ha kérdése adódik el tudod terelni a gyanút róla és Jemma, tudom, hogy okos lány vagy, aki kezelni tudja a szituációt. Az ő és persze a te érdekedben. - fenyegetés a régi idők emlékére? Igen, az egyetlen különbség közöttük, hogy most hajlandó vagyok betartani a következményekre vonatkozó ígéretemet, amit nem hiszem, hogy szóban is ki kellene fejtenem. Nem, persze szó sincs róla, hogy megölném. Van ezernyi más módszer, ami sokkal hatásosabb a meggyőzését illetően, mert neki rengeteg gyenge pontja van hozzám képest és azok közül csak egy számít nekem... A legrosszabb esetben, pedig... nos, vannak járulékos veszteségek. - Tudom, hogy nem kedvelsz, úgyhogy tedd meg érte. - a cselekedeteim ellenszenvet váltottak ki belőle és emiatt muszáj emlékeztetnem arra, hogy ez nem az az idő, amikor ki kellene mutatnia, ellenállássá kellene kovácsolnia. Az arcomon ülő komoly vonások talán önmagukban elegendőek lettek volna erre, de... az emberek hajlamosak jobban hinni a szavaknak, mert félreértik a ki nem mondottakat.
Az agyam szórakozna velem? Már semmin sem lennék meglepve. Azóta, hogy elkezdtem a vámpírokkal foglalkozni minden eshetőség játszott, egyetlen lehetőséget sem zártam ki, hiszen a konkrét világképem változott meg, miért lehetne bármi más lehetetlen? Főleg azután, hogy az egyik kísérleti alanyom elszabadult és visszavonhatatlan károkat okozott... az álmatlan éjszakáim megszámlálhatatlanná váltak, egymásutánban értek a rémálmok, amelyek azóta megszűntek, de sokkalta jobban figyelek az apró neszekre és az analitikus gondolkodásmódomat kiterjesztettem egyéb jelenségekre is. Csoda, hogy késztetést érezte arra, hogy elmondjam Fitz-nek töviről-hegyire a történetet? Stacey-nek nem mondhattam, elvégre ő volt az egyik résznek a főszereplője... Fitz pedig mindig mellettem volt, ha valakiben bízhattam, az ő volt. Ha már a józan eszem cserbenhagyott, ami miatt önmagamat szidva baktattam visszafelé a lakásba fejcsóválva mikor kezdtem el nemlétező alakokat látni a folyosón járkálni hajnali hatkor? Jobban jártam volna, ha inkább leragasztom a szemeimet pillanatragasztóval, minthogy felkeljek és megadjam az esélyt a nem teljesen éber agytekervényeimnek, hogy gúnyt űzzenek belőlem. Éppen átléptem a küszöböt, amikor összerezzentem. Ezt nem képzelhettem, éreztem, hogy egy kéz kocogtatja meg a vállamat. A szívem majdnem kiugrott a helyéről, esküt tettem volna az égre, hogy kihagyott egy ütemet, főleg, hogy meghallottam a kéz gazdájának hangját. Megfordulnom sem lett volna muszáj, hogy rájöjjek, ki állt a hátam mögött... mégsem képzelődtem! Nem őrültem meg! Nagy kő esett le az éppen újra beinduló létfontosságú szervemről, lassan megfordulva Jason-nel találtam szembe magam. - Mit keresel itt? - Összeszorítottam a fogaimat szavaim kiejtése után. Nem féltem tőle, de nem vágytam a társaságára, tekintve, hogy szívesen fejen ütöttem volna kezemben markolt újsággal és ha nem lett volna olyan magas, amilyen, biztosan meg is tettem volna. Erre még a teámat is a szájára vette.. de igaza volt, nem a folyosó volt a legalkalmasabb hely arra az eszmecserére, amit ideje volt lefolytatnunk egymással, ám... miért jött egyáltalán ide? Hozzám? Mit akar tőlem? - Nem vagyok odáig az ötletért, hogy beengedjelek... - Nagyot nyeltem, elléptem mellőle, az ajtófélfának dőlő alakját pásztázva eszembe jutott az az este, amikor késsel fenyegetett. Úgy érzem, ez a találkánk is fel fog kerülni a "Miért lenne jobb nem kezdeni Jason-nel?" lista dobogós helyére. - Gyere be. -Motyogtam magam elé, igyekezve nem szemmel téveszteni. Az a hatalom nem létezett, ami jelen pillanatban rá tudott volna venni, hogy hátat fordítsak neki és a gyomrom is összeszorult arra gondolva, hogy ezután bármikor rám törheti az ajtót, ha szeretné. De miért tenné? Tettem én ellene valamit? - Arról ne is álmodj hogy kapsz a teámból, a bunkóknak nem jár. -Jegyeztem meg mellékesen, összevonva a karjaimat a mellkasom előtt.
Az egyetlen dolog, ami és aki képes keresztül húzni a számításaimat az nem más, mint Jemma. Nyilvánvaló, hogy észre fogja venni az anomáliát Olivia viselkedésében és amint rákérdez az általa felfedezett furcsaság okára vagy szóba hoz, rá fog jönni, hogy valami komolyan nem stimmel a barátnőjét illetően: nagyjából... a második szónál. Nekem mégis a teljes történet tudatában van rá szükségem és ez az egyetlen szerencséje, ami mentesíti az emléktörlés alól. Többek közt emiatt sem siettem el a találkozásunkat, az egyéb elintézni valóimat előrébb vettem a biztonságuk érdekében és felkutattam a családom számára bejelentetlen letéti fiókomat Seattle-ben, némi muníció megszerzéséért a gyűrű mellett. A közelben vannak, ezt egyértelműen a tudomásomra adták a támadás alkalmával a szándékaikkal egyetemben, amiknek a további megnyilvánulásaival szemben megelőző lépéseket kell tennem. Mint most is azzal, hogy nyomatékosan beköszönök kedvenc tudósomhoz egy kis iránymutatással megadásával. Nem akarom egyetlen ujjal sem bántani, de jobb, ha tisztában lesz néhány részlettel és következménnyel: ha nem a meghagyottak szerint fog cselekedni, akkor a most még békés természetem egy pillanat alatt az ellentettjébe fordulhat át. A nagy döntések áldozatokkal járnak, amiket nekem nem újdonság meghozni, de itt az idő, hogy ezzel a leckével ő is tisztában legyen, ha még nem lenne. Nem akarok problémát, kedvezőtlen végkimenetelt, ami eltér a megbeszéltek szerinti eljárás figyelmen kívül hagyása miatt. A túl sok finomkodás már meghozta a keserű gyümölcsét: nem követem el ismét azt a hibát. A lakásával szomszédos, alacsonyabb magasságú épület tetejéről végeztem a megfigyelést, a benti mozgást arra várva, hogy felébredjen. Nem volt szükségem többre, amint megláttam a még pizsamába csomagolt alakját. Az volt a rajtjelzés. A sebességemet használva nem okozott nehézséget pár másodperccel később már azon a folyosón lenni, amelyikre a lakásának az ajtaja nyílik és kiélezni az érzékeimet az ő mozgására, papucsának csosszanására, ami azt jelzi, hogy a reggeli postát jön ellenőrizni. Néhány szokásával tisztában voltam, de sosem gyűjthet elég információt az... ember. Nem álltam meg a küszöb előtt, hogy egyből az én látványommal találkozzon, amikor kinyitja a bejárati ajtót. Egy egészen kicsit megrendeztem a jelenetet az éberségének felpiszkálásához, hogy egy fokkal kevésbé érje váratlanul a felbukkanásom. A saroknál vártam és a zárak kattanására volt szükségem lépésindítóként. A hálátlan kísértet, aki kiáltásra is bírja ismerős sziluettjével az áldozatot... pont elegendő, kellően hatásvadász, ahogy a még mindig szórakoztatónak talált motyogása is alátámasztja ezt. A visszafordulással járó talpsúrlódáskor jelenek meg teljes valómban a háta mögött, alig egy lépésnyi távolságra, hogy megkocogtassam a vállát. - Nem annak szántam. - a közelmúlt eseményeihez képest összeszedettnek tűnök... a legrosszabb pillanataimban is képes vagyok úgy megjátszani magam, mintha a legjobban értek volna tetten, de ezzel ő is tisztában van. Volt már rá közös precedensünk. Egy kényszeredett mosolyt villantok, amikor szemtől szembe kerülünk egymással. - Beszédem van veled. Odabent kényelmesebb lenne és ha jól érzem... teával is készültél. Pont jókor, kelleni fog neked. - teszek célzást a beinvitálásomra és hogy a téma nem biztos, hogy jó lenne, ha a reggeli rutinjukat végző szomszédok fülébe jutna: emlékezzen csak vissza mit gondolt először, amikor szóba kerültek a vérszívók... és nem, nem egy könyvklubos délután szórakozott alkalmával. Komoly meggyőződéssel előadott tanmesei keretei között. A tőle távolabb eső ajtófélfának támaszkodok. Most még övé a szabad döntés joga, hogy magától tegye meg. Máskülönben rá kell vegyem. Az én számlámon és utálóim között, pedig még egy már igazán elfér, szóval...
Hétvége volt és nem tudtam magammal mit kezdeni. Rosszul aludtam, félóránként ébredtem fel arra, hogy az izmaim megfeszülnek és nem akarnak pihenni hagyni, ha el is lazultak, szinte rögtön megmakacsolták magukat és rángatózni kezdtek. Alig vártam, hogy hajnalodjon, amint megláttam az első fénysugarakat már meg sem próbálkoztam a szemhéjaim ismételt lehunyásával, inkább kikászálódtam a börtönnek tűnő matrac fogva tartásából, feltettem a vizet a szokásos reggeli teámnak, de míg lefőtt, egy örökkévalóságig tartott. Régen volt ennyire borzasztó napkezdésem, legszívesebben ki sem mozdultam volna a lakásból... szerencsémre megengedhettem magamnak, hogy a szombatot kivegyem és ha szerettem volna, akkor egész nap az ablak előtt ücsöröghettem volna a teámat kortyolgatva. A kinti világ éppen hogy látszani kezdett, morgásnak jele sem volt, a téli kopárság még savanyúbb képet festett a környezetről. Olyasmit, mint a hangulatom volt. A gyomrom forgott, rossz érzésem volt a tegnapi nap óta… aggódtam Stacey-ért. Nem emlékezni arra, akivel annyi mindent átéltek és mennyi dolog történhetett volna velük… számomra is felkavaró volt a dolog, főleg azért, mert a fecsegésemmel összezavartam a legjobb barátnőmet, aki ha nem volt jól, én sem voltam a topon. Kíváncsi lennék, Jason mit gondolt, amikor azt hitte, a legjobb döntés kipucolni Stacey fejét és eltűnni, mint az a bizonyos szamár a ködben. Mert biztos voltam benne, hogy ő állt a dolog mögött, másnak miért lett volna előnye abból, ha elfelejtődik kettejük kapcsolata? Kiindulva abból, hogy Jason eleve milyen személyiséggel rendelkezett és vámpírrá válva mely tulajdonságai erősödhettek fel, talán örülnivaló, hogy eltűnt és legalább annyira képes volt, hogy nem hagyta szenvedni Stacey-t az érzelmeivel. Lecseréltem a pizsamámat és az ajtó felé indultam, hogy leellenőrizzem az esetleges postámat. Nem vártam levelet, a lakbért tudtam, mikor kell kifizetni, az állandó címemet pedig annak ellenére sem változtattam meg, hogy már így is tovább ügyködtem Mystic Falls-ban, mint azt eleinte hittem. Telefonon és e-mailben bármikor el lehetett érni, de soha, semmiben nem lehetünk biztosak… ahogyan abban sem voltam, hogy nem láttam senkit, amikor kinyitottam az ajtót. A feldolgozóképességem nem volt határtalan ezekben a pillanatokban, mégis ismerős volt a folyosón bekanyarodó profilja, hiába csupán háttal, majd egyetlen szekundum töredékére oldalról láttam. - Jason! – Kiáltottam el magam, majd összehúztam a vállaimat szégyellve, mennyire ordibálok a folyosó közepén a szinte hajnali órákban, de nem tehettem róla, ösztönösem csúszott ki a számon, amit látni véltem és ami után a lábaimat kezdtem kapkodni. Semmi sem láttam, egyetlen tollpihe sem szálingott a folyosón, nemhogy egy személy, ezért csalódottan sóhajtottam. Kezdtem megőrülni? Talán azért képzelődtem, mert szívesen kiosztottam volna azért, amit a barátommal tett. – Ez nem volt vicces. – Motyogtam magam elé, miközben ismét a lakásom küszöbén álltam, mintha valami felsőbb hatalomnak, ha más nem, az agyamnak beszéltem volna, amiért szórakozott velem.
A tudat, hogy már kezdi feladni a reményt miszerint kettőnknek, vagyis hármunknak lehet jövője egyszerűen csak túl fájdalmas. Miért gondolja azt, hogyha magunkra hagy, akkor nagyobb biztonságban leszünk? Egyszerűen csak védtelenek leszünk, mert én mindent megtennék azért, hogy megvédjem a picit, ami egy ilyen helyzetben talán gyengeségnek tűnhet és nem vagyok több egyszerű embernél. Semmi közöm ehhez a természetfeletti maszlaghoz, ami azt illeti. Legalábbis addig nem volt, míg a családomat le nem mészároltak és be nem lépett Jason az életembe. De az egész egy és ugyanaz a pillanat még, akkor is ha hosszú ideig kerestem őt, hogy egyáltalán meglelhessem. - Mielőtt elment.. Mutatott nekem valamit. Egy jelenetet, miszerint a családja megtalált minket és megölték őt is engem is és a picit is. Nem tudom, hogy miért ennyire paranoiás.. Hiszek abban, hogy meg tudnánk védeni magunkat, megvédeni egymást, de ő szinte teljesen elvágta magát tőlem. - Félek, hogy talán vissza se tér az életembe és, akkor egyedül maradok ebben a helyzetben. Pedig nem akarok. Vagyis inkább azt mondanám, hogy nem igazán állok erre készen. - El sem tudom mondani, hogy mennyire hálás lennék azért, ha velem jönnél. - Ha már Jason nem lehet, vagy inkább nem akar az életem részese lenni, akkor az a legkevesebb, hogy nem vagyok egyedül és számíthatok valakire. Azt hiszem a lehető legjobbkor érkezett Jemma a városba, mert nem tudom mit kezdenék nélküle. - Azt hiszem jobb lesz most, ha megyek.. Sajnálom, hogy feltartottalak ezzel az egésszel tényleg. Kicsit össze kell kapnom magam. Később látjuk egymást. - Szorosan megölelem, majd szinte azonnal ki is fordulok a lakásból át a sajátomba abban reménykedve, hogy ott fog várni rám Jason rájőve, hogy mekkora hibát vétett.
Megdöbbentett a felelősség, amit tanúsított nem csak magam, hanem a baba és Jason iránt is. Mintha a világ összes felelősségtudata szorult volna belé egyetlen perc alatt és nem akarná letenni azokat a terheket sem a válláról, amelyeket nem neki kellene cipelnie. Szemmel látható, hogy szenved, amiért szereti azt a férfit, aki valószínűleg ugyanígy érez iránta, de nem annyira fejlett érzelmileg, hogy normálisan ki is tudja mutatni a szerelmét Oliviának és ezzel együtt örüljön annak, hogyha véletlenül is, ám egy új élet létrehozásában játszott szerepet. Persze valószínűleg én is döbbent tekintettel néznék rájuk, ha záros határidőn belül egy mosolygós családként látnám őket, mégis sokkal jobb opció, mint a mostani bizonytalanság, amiben táncolnak. - Akkor csak... tegyél a szíved szerint. Próbáld meggyőzni, vigyázni rá és a babára is. Látom, hogy fontos neked és hogy beleőrülnél, ha el kellene engedned. - Annyira rossz volt így látni és tanácstalanul szavakat motyogni, így csak azt ejtettem ki a számon, ami értelmesnek hangzott. Hallgatnia kell a szívére, így lehet megoldani ezt a dolgot, sehogy máshogy. Itt nincs helye semmilyen taktikának vagy tudományos magyarázatnak... kettejüknek együtt, összefogva kell felépíteniük egy mindkettejüknek jó életet vagy együtt vagy külön. - Vállalni nem tudom, hogy megvizsgállak, de a lehető legnagyobb örömmel kísérlek el egy orvoshoz. - Mosolyom őszinte volt, hiszen örültem annak, hogy az egész helyzettől függetlenül szinte kivirult a babavárástól. Ha jobban megnézem máris látszik az arcán az eltérő hormonműködés és a tudat, hogy erős nő, aki nem áldozná fel a még meg nem született gyereke életét semmiért sem, kicsit megnyugtatott.
- Épp ez a baj talán, hogy túlságosan is sokat érez jelen pillanatban és, ami a legerősebb benne az a félelem, mert félt engem és a picit, de én nem vagyok képes elszakadni tőle és.. Egyszerűen nem állok készen arra, hogy elveszítsem. A saját életemet bármikor könnyűszerrel feláldoznám azért, hogy megmentsem, de most nem gondolkodhatok úgy, mintha nem növekedne egy picit élet a hasamban, mert nem hagyhatom figyelmen kívül, de mégis mi történik, ha most elengednem és a kicsi majd keresni fogja az apját?- Egyikőjüket sem akarom elveszíteni. Hát olyan nehéz ezt megérteni, hogy nekem szükségem van rájuk? Ha kell kiláncolom valahol, de nem engedem, hogy eltűnjön a szemem alól. Majd én magam fogom neki megtanítani, hogy mégis hogyan kezelje a vérszomját, mert őszintén hiszem, hogy képes lennék arra, hogy segítsek neki. Ketten át tudjuk vészelni ezt az egészet, de ahhoz bíznunk kell a másikban. Közösen kell meghoznunk a döntéseket és nem úgy, hogy a másik eldönti a másik fél pedig elfogadja. Kompromisszumot kell kötnünk. -De éppen ez az, hogy retteg és ezt nem tudnám mivel tudnám megmásítani. - Nem akarom, hogy féljen tőlem, vagy az apaságtól vagy ettől az egésztől, ami köztünk kezd kialakulni. Szeretném, ha könnyebb lenne ez az egész mindkettőnk számára csak fogalmam nincs, hogyan fogjak hozzá. - A gyereket semmiképpen nem adom fel. Szeretném. Meg is fogom tartani és iszonyatosan hálás lennék azért, ha eljönnél velem az orvoshoz, mert Jason-t, ha rá is veszem, hogy maradjon szerintem itt meghúzza a határt. Azt hiszem jobb, ha otthon leszek, mert ott biztosan lesz lehetőségünk összefutni. - Nem tudom, hogy mennyi az esélye, hogy újra az ajtómon kopogtat majd végiggondolva a helyzetet és megmásítva a véleményét. Vagy egyáltalán fog-e kopogtatni az ajtómon, de mindenesetre ott leszek és várni fogom.
- Könnyű mondani, mert nem vagyok a helyében, de örülnie kellene, hogy tud érezni. Hogy ott lennél neki te... és a baba. Együtt sokkal egyszerűbb lenne feldolgozni mindent, ami történt. - Sóhajtottam egyet, de próbáltam visszafogni magam, mert nem akartam, hogy úgy érezze elegem van a témából, hiszen közel sem erről volt szó. Aggódtam. Nagyon. Mi van akkor, ha Jason elveszti a fejét és egyszer rátámad Oliviára, akinek ez a meggondolatlanság az életébe fog kerülni és a gyerekébe? Mégsem mondhattam azt neki, hogy fordítson hátat a vérszívó szörnyetegnek, mivel én is tudtam, hogy Jason nem rossz ember, mindössze nem arra nevelték, hogy szoros kapcsolatokat alakítson ki és jó érezze ezekben magát. Neki az volt az életet lényege, hogy olyanokat irtson ki, mint amivé most vált. Olivia pedig szereti, le sem tudná tagadni. És én... hogy segíthetnék ebben a faramuci helyzetben? - Talán ha majd lenyugszik és újra felkeresed, akkor többre juttok.. van egy olyan érzésem, hogyha Jason nem félne attól, ami vár rá, akkor megbékélne és szeretné is a gondolatot, hogy apa lesz és ott vagy neki. - Nem akartam ostobaságokat mondani, mégis bíztam ebben. Ebben az esetben minden más irányt venne, szebb irányt, ami sokkal biztatóbb, mint a mostani helyzet. Ha tehetném tényleg kifejlesztettem volna valami szérumot vagy kerestem volna egy varázslót, hogy helyre tegye a dolgokat, de be kellett érnem azzal, hogy itt ülök mellette és meghallgatom. - Én itt vagyok. - Fogtam meg a kezét ismételten. - Itt maradhatsz, ha nem szeretnél egyedül lenni és az orvoshoz is elkísérlek, ha akarod. Ha megtartod a babát, akkor sok mindent kell még tenned. - Mosolyodtam el halványan.
Nem tudok úgy viselkedni, mintha nem lenne benne a kezem a dologban, mintha valamilyen szinten nem az én hibám lett volna az, hogy ő vámpírrá vált, mert bárki mondjon bármit az én hibámból történt. - Ezt nem érted Jemma. Nem egyszerű baleset volt. Megváltoztattam benne valamit. Érzéseket keltettem benne. Olyan dolgok voltak számára ezek, mint valami méreg. Még soha nem kellett megküzdenie azzal, hogy valakit fontosnak tartson, vagy esetleg talán többet is érezzen iránta, de nekem elmondta, hogyan érez én meg beparáztam teljesen és ott hagytam egyedül.- Ha ez nem az én hibám, akkor nem tudom ki mást okolhatnék. Vagy mi lehetne az oka. Mert, ha máskor találják meg ezek a vámpírok lehet, hogy képes arra, hogy legyőzze őket és ez az egész nem történik meg most nem kellene aggódnom amiatt, hogy valamikor a torkomnak ugrik és nem lesz képes leállni, de remélhetőleg míg két életért felel nem szándékozik minket megtámadni. Csak remélni tudom, hogy ez elég lesz ahhoz, hogy valamilyen szinten visszafogja magát. - Ha ott maradok vele és átbeszéljük a történteket az érzéseinket és nem szaladok el, mint valami idióta most minden másképpen lenne. Támogathattam volna és, akkor talán nem kellene ennyire aggódnom a gyerek ügy miatt is. - Lehet, hogyha ember marad, akkor még talán akarta volna a gyereket, de most úgy tekint magára, mint valami szörnyetegre, amin egyáltalán nem lepődöm meg, hiszen kis híján sikerült már megölnie, de nem számít semmi.. Nekem szükségem van rá, ahogyan neki is szüksége van rám, akár elismeri, akár nem. Támogatnunk kell a másikat nem ellökni. Még akkor sem, ha így lenne a legkönnyebb. Mondjon bármit, de a gyerekről nem fogok lemondani. Kicsit hirtelen ér az információ, miszerint már ismerik egymást Jemma-val és egy pillanatra köpni-nyelni nem tudok.. De végül lassan, de sikerül megemésztenem. - Akkor ismeritek egymást.. Értem.. Akkor nagyon jól tudod, hogy milyen és.. Nem tudom magára hagyni, de.. A picit sem akarom feladni én.. Nem tudom mit kell tennem. - Nagyot nyelek és könnyek mardossák a torkomat. Fogalmam sincs, hogy mi lesz a következő lépés az életemben és ez teljesen megrémít.
Ez a történet egyre jobb, de távol álljon tőlem bárminemű ítélkezés. Egyszerűen csak azt szerettem volna, hogy a környezetemben élőknek normális, boldog élete lenne, ami még akkor is nehéz, ha az ember sima emberi életet él a hétköznapi problémákkal karöltve, nemhogy így... a pakliban persze mindig benne van, hogy váratlan dolgok történnek velünk, de a sors nem vehet senkit nem ennyire a feketelistájára, mint az én barátnőmet. Meg kellett volna találnia ezt a pasit és normálisan kialakítaniuk egy kapcsolatot, hogy majd idővel egy családdá váljanak, erre olyan dolgok vágódnak a fejéhez, mint vámpírrá válás és hasonlók. - Ne hibáztasd magad, arról aztán tényleg nem tehetsz, hogy vámpírrá vált. Ennyi erővel a világ összes balesetét a válladra vehetnéd... - Tudtam, hogy úgysem tudom meggyőzni, ha szentül hisz valamiben, akkor az ég erői sem tudják elültetni benne az ellenkező véleményt, pedig ki tudja, talán két hét vagy három év, esetleg egy évtized múlva, de ugyanez megtörténhetett volna anélkül, hogy Olivia egyáltalán megismerte volna Jason-t. Benne van a pakliban, ez ellen nem lehet tenni és a legostobább dolog magára venni a balesetek okait. Az én esetem más, ha nem bolygatom meg annak a vámpírnak a szervezetét és nem hagyom őrizetlenül, akkor valószínűleg nem annak a lénynek a támadásába halnak bele Olivia szülei. Elérkezett az én akasztásomnak a rövidebb és nem annyira kegyetlen változata is, nem számítottam másra, Olivia szemei tágra nyíltak és kérdő szavak hagyták el a száját. Így volt rendjén, nekem mégis nyeltem kellett egy nagyobbat, hogy képes legyek elkezdeni beszélni. Nem mintha annyira titkos lett volna akármi, ami Jason-höz kötött, eddig mégsem meséltem róla és jogos volt a felvetés, hogy miért nem. - Nem jött ki úgy a lépés, hogy meséljek róla, de most már muszáj, mert... úgy, hogy tudod, hogy ismerem nekem is sokkal könnyebb beszélnem veled és neked is velem. - Pillantottam rá őszintén. - Néhány éve találkoztunk. Vérmintát hozott analízisre, aztán az utcán találtam rá majdnem elvérezve és... ő vezetett be ebbe az egész természetfeletti világba. - Akár azt is mondhatnám, hogy semmi extra, de amikor a barátnőm gyerekének apjáról van szó, akkor sajnos már nem használhatom ezt a kifejezést.
Jó érzés volt valakivel nyíltan beszélni a helyzetről még akkor is, ha mondhatni legszívesebben kiragadott volna engem ebből a környezetből, mint ahogyan azt egy anya teszi a gyermekével, ha úgy véli, hogy az óvodai közösség, vagy az iskolai közösség rossz hatással van a gyerekére, vagy egyszerűen csak olyan sebeket ejt a lelkén, amit nem érdemel meg. Én nem terveztem, hogy anya leszek mégis ezt a szerepet osztotta nekem ki a sors és most nem mondhatom azt, hogy köszönöm nem kérek belőle, mert akár tetszik, akár nem egy meg nem született gyermek életét is kiontani olyan a szememben, mint egy gyilkosság. Lehet, hogy a véletlen szüleménye volt, de ez még nem jelenti azt, hogy egy csettintésre megoldható probléma a számomra. - Nem akarja. - Megrázom a fejemet és keserű íz kerekedik a számban, mert egyszerűen fáj. Az arcára kiülő rémület egyszerűen a szívembe mart és nem fogom ráerőszakolni ezt a gyereket, de azt sem várhatja el tőlem, hogy csak úgy lemondok róla, mert neki ez így lenne kényelmesebb. - Ha beismeri, ha nem akkor is az én hibám, hogy vámpír lett belőle. Azon az éjszakán, vagyis azon a napon, amikor egyedül találta magát az ágyban, mert én túlságosan féltem a következményektől és leléptem. Szóval, miután lefeküdtünk én leléptem és ő meg leitta magát, mert olyan érzéseket ébresztettem benne, amiket talán még soha nem kellett éreznie.. Annyira elvakult vadász volt és én megtörtem, vagy nem tudom. De pár általa meggyilkolt vámpír barátai változtatták át és.. Ha én nem fekszem le vele akkor nem lenne vámpír és nem lenne a pici sem. - Úgy érzem, hogy mindezért én vagyok a felelős. Én voltam az, aki kis híján az ágyba rángatta és én is hagytam őt magára. Mindez az én hibám. Nem okolhatok senki mást. Jemma megnyilvánulására a szemöldököm az egekbe szalad és a szemeim nem is lehetnének kerekebbek. - Hogy mi van? Ezt miért csak most mondod?- Oké.. Ez még talán váratlanabbul ért, mint a terhességem, vagy Jason vámpírrá válása.
Hallgattam. Mást nem tehettem és nem is akartam, mert szerettem volna teljesen képben lenni a dolgokkal és Olivia összegzésével legalább egy kicsit árnyaltabb képet kaptam a dolgokról annak ellenére, hogy még mindig lehetetlen helyzetnek tartottam az egészet. Mennyi minden történt ezzel a lánnyal... a szülei meghaltak, hátat fordított az ügyvédi pályának, meghatározhatatlan kapcsolatba, szerelembe esett egy férfival, akitől gyereket vár és körbefonja az életét a természetfeletti. Csoda, hogy bírja. Én pedig eddig nem voltam mellette, de most már itt leszek... senki sem rángathat el, támogatni fogom, segíteni fogok neki, traktálni fogom az ötleteimmel és a javaslataimmal egészen addig míg ő azt nem mondja, hogy nem kér belőlük többet. Újra a legjobb barátjához méltóan fogok viselkedni ha törik, ha szakad. - Nem szeretné a babát? - Meglepődtem, de nem volt érthetetlen a dolog, hiszen a se veled, se nélküled nem elég jó ahhoz, hogy az eddig hallottakból le lehessen írni a kettejük között szövődő románcot, aminek rövidségét és bonyolultságát a pici koronázta meg. Jason az apa... ha nem is akarja, felelősséggel tartozik Olivia és a benne fejlődő magzat iránt attól függetlenül, hogy leköti a vámpírrá válása. - Biztosan nehéz lehet neki, hogy ennyi év vadászat után hirtelen a másik oldalon találta magát. Egyáltalán mi történt? - Kérdeztem rá. Jason már jó ideje nem kezdő, történtek vele balesetek, de soha nem gondoltam volna, hogy egy óvatlan pillanatban átváltoztathatják. És az a teher, amit ezzel cipelni kezdett.. és ami Oliviára is rárakódott... gyerekek, kellett ez nektek? - El kell neked mondanom valamit. - Most vagy soha, sokkal nyitottabban beszélhetünk, ha nem csak ő vall, hanem én is és ehhez hozzátartozik, hogy mindent elmondok neki. Vagyis... úgy hetven százalékát a történetnek. - Én... ismerem Jason-t. Tudom, hogy ki ő. - Néztem Oliviára várva a kérdést, hogy mégis hogyan keveredtem vele egy társaságba.
Tudom jól, hogy most valószínűleg önmagában szitkozódik a hallottak miatt, mert egyáltalán nem egyszerű a helyzetem és talán soha nem is lesz az. Jason vámpír lett és ez csak nehezíti a helyzetet, de nem tudom, hogy nem vehettem észre a jeleket, amik általában egyértelműek, de az utóbbi időben annyira elfoglalt voltam és nem igazán figyeltem oda, hogy mi is történik magammal, hanem arra koncentráltam, hogy mi történik körülöttem. Meg, hogy a szívem kihez is húz, de fogalmam nem volt arról, hogy a szívem talán azért húz annyira Jason felé, mert a gyerekét várom. Persze emlékszem, hogy az első együttlétünkkor megnyílt nekem és ez nekem még először nagyon furcsa volt, mert nem szoktam meg, hogy egy férfi nyisson ezen a téren felém. Bár én voltam az, aki ágyba rángatta, de ettől függetlenül.. Zavaros az egész. Talán vele soha nem lesz semmi egyszerű, vagy átlagos. De sosem vágytam átlagos életre. Egyszerűen az nem nekem való, hogy állandóan a fenekemen üljek és ne csináljak semmit. - Hát, oké.. Akkor.. Először is ő nem akarja a babát. Vagyis nem tudom igazából. Láttam a rémületet az arcán, mikor rájött, hogy gyereket várok és az sem könnyített rajta, hogy egyértelművé tettem a számára azt, hogy ő az apja. Nehéz időszakon megy keresztül, mert az, hogy vámpír lett jobban megviseli őt, mint bárki mást megviselne. Egyszerűen nehéz neki ezt feldolgozni, de bárhogy is legyen én nem fogok sem neki hátat fordítani sem pedig a babának. Ha kell egyedül nevelem fel, de nem fogom elvetetni.. Arról szó sem lehet. Ugyanakkor Jason-nek sem fogok hátat fordítani, mert most nagyobb szüksége van rám, mint azt gondolná. Senkire nem számíthat.- Nem hiszem, hogy a régi vadásztársai annyira örülnének annak, ha segítségért fordulna hozzájuk. Szerintem a segítség náluk azt jelentené, hogy egy karó a szívbe. Én pedig nem akarom azt, hogy a gyermekem már most elveszítse az apját valami őrültség miatt ezért, ha most még nem is akarja őt.. Esélyt akarok adni arra, hogy egyszer találkozzanak. Így tehát kitartok mindkettő mellett.
Tökéletesen ura a helyzetnek? Hallja egyáltalán, hogy mit beszél? Csak azért nem ugrottam fel és kezdtek el artikulátlanul magyarázni és gesztikulálni, mert nem érdemelte meg, hogy nyilvánosságra tárjam a gondolataimat ezzel a groteszt helyezettel kapcsolatban... nem azért volt itt, hogy vádaskodjak, hanem hogy meghallgassák és megértsék. És én próbáltam ezt tenni, de a bennem feltörő hangokat nem tudtam elnyomni, miszerint ez az egész minden, csak nem jó és nincsen rendben. Attól sem lett jobb, ha összegeztem az eddig tudtomra hozott infókat: Olivia babát vár egy exvadásztól, aki a kiképzője volt és együtt akarták kiirtani a vámpírpopulációt mindaddig, míg Jason is vámpírrá nem vált, aztán megharapta a várandós.. barátnőjét? Annyira gonosznak éreztem magam, amiért az jutott eszembe, hogy ez rosszabb, mint egy szappanopera. Én... nem erre vagyok tervezve, a magánéletben a lehető legegyszerűbb dolgokat szeretem és tudni, hogy a legjobb barátnőm, akit szinte az ikertestvéremnek tekintek ebbe keveredett bele egyáltalán nem egyszerű. - Én... - Majdnem mondtam, hogy nyugodjunk meg, de rájöttem, hogy egyes egyedül én vagyok az, aki veszett csirkéhez kezdett hasonlítani, ezért vettem egy mély levegőt és próbáltam mindent kifújni magammal a szén-dioxiddal karöltve, ami felgyülemlett bennem. Olivia-ra kell koncentrálnom, nem magamra. - Akkor beszélgessünk. - Rá pillantottam és biztatóan, gyengéden fogtam a kezét ügyelve arra, hogy a sebre még csak véletlenül rá se nézzek. - Mit szólnál ahhoz, ha összeszedetten elmondanád nekem, hogy mi történik most köztetek, mi van veled, Jason-nel és a babával vagy hogy mi lesz? Gondolkoztatok már ezen vagy még nem is beszéltetek semmiről? - Kérdeztem őszinte érdeklődéssel, segítő szándékkal. Ha azt akarja, akkor akár most rögtön mehetünk babaruhát is venni, csak tudni akartam, hogy mit tervez, mit akar csinálni, hogyan lenne neki jó, hogy tényleg teljes vállszélességgel mellette állhassak.
Nem hiszem, hogy valaha is készen álltam volna erre. Az idő múlásával egyre éretlenebbnek éreztem magam erre. Régebben átlagos életem volt és átlagos álmokat kergettem, mint minden lány. Férj, gyerek.. De most már nem hiszem, hogy az életembe úgy igazán beleférne egy gyerek. Főleg, mivel az egész egy félresikerült éjszakának a szüleménye. Tudtam, hogy nem kellett volna lefeküdnöm vele.. Óvatosabbnak kellett volna lennem, de azt hiszem az eszemet elveszítettem útközben és így képtelen voltam. Most pedig itt vagyok. Hivatalosan is terhes vagyok és ez volt az egyetlen dolog, ami megmentett engem attól, hogy Jason kiszippantsa belőlem az utolsó csepp vért is. Nem is merek belegondolni, hogy mégis mi történt volna, ha nem hallja meg a baba szívverését. - Igen az, de nincs ezzel semmi gond. Tökéletesen tudom kezelni a helyzetet és az én hibám, hogy az lett, úgyhogy a legkevesebb, hogy ott vagyok mellette és támogatom. - Én voltam az, aki megtörte a rideg viselkedési stílusát én kavartam össze olyan érzésekkel, amikkel eddig még csak távolról sem kellett megismerkednie, úgyhogy mondhatjuk úgy, hogy ez az egész teljes mértékben az én hibám és senki másé. Nem tudnám elviselni, ha valami baj történne vele, vagy olyat tenne, ami miatt kikapcsolná az érzéseit. Tudom, hogy veszélyes és, hogy vigyáznom kell magamra, mert mégis terhes vagyok, de nem vagyok hajlandó magára hagyni a férfit, akit szeretek. Akinek a gyermekét hordom a szívem alatt. Akár beismeri, akár nem szüksége van rám. Miért másért hívott volna, akkor? Én vagyok az egyetlen, akire számíthat, aki nem veti meg, amiért elbukott, mint vámpírvadász. Nem fogok elfordulni tőle. Semmi pénzért sem. Elrántom a kezemet, majd pedig visszahúzom a sebre a felsőm ujját, hogy újra a takarásba merüljön. - Én voltam az, aki felajánlotta neki. Ekkor még egyikünk sem tudta, hogy terhes vagyok. Ezután derült ki, úgyhogy ehhez az egészhez neki semmi köze nincs. Én hoztam meg ezt a döntést, mint egy önálló felnőtt nő. Nem akartam, hogy valaki mást bántson és tudtam, hogy engem nem bántana szándékosan. - Azt most már tényleg megtartom magamnak, hogy alig akart leállni, mert akkor szerintem Jemma bombákat robbantgatna Jason alatt csak azért, hogy engem megóvjon tőle.
Teljesen mindegy lett volna, ha betöri az ajtót, fejbe vág egy vázával és otthagy a szőnyegen, az sem ütött volna ekkorát, mint az elmúlt három percben elém tárt történet. A szemeim nem hiszem, hogy tudtak volna a jelenleginél nagyobbra guvadni, úgy nézhettem ki, mint egy ijedt Disney-figura, ami sokkal inkább szólt a helyzet komolyságának mint Oliviának vagy a babának. Egy gyerek áldás. A sajátomat valószínűleg megtestesült csodának fogom tartani, ahogy mindegyik másikat is, de a hirtelen közlés, miszerint a legjobb barátnőm záros határidőn belül már babakocsit tologatva fog megjelenni a találkáinkon ezzel jelezve, hogy anyává vált.. rémisztő. Féltettem őt. Fel van készülve erre? Ostoba kérdés, ha fel lenne, akkor nem vágna ő is ennyire ijesztő ábrázatot és nem sütne belőle a zavartság. Most rajtam a sor, hogy mellette legyek... meg kell fognom a kezét és megnyugtatnom, mert köztudott, hogy az intrauterin stressz nem jó a babának, azt pedig egyikőnk sem akarja, hogy valami baja legyen. Szent Kleofás, csak annyi a dolgom, hogy biztosítsam, mellette vagyok! Ha nem jött volna az újabb sokkhatás, akkor tényleg ilyen egyszerű lett volna a helyzet, de már a számat is eltátottam és.. a fene egye meg mi ütött ebbe a világba? Jason vámpír? Jason? A vámpírvadász, aki még abban a filmben szereplőtől is jobb volt? És ezek után maradjak nyugodt és higgyem el, hogy Olivia profin fog kezelni minden helyzetet, amikor vérszívókkal akad össze? Reméltem, hogy legalább a várandósság miatt lemond az eleve öngyilkos terveiről, miszerint ő vámpírvadász lesz.. ha ez nem hozza meg az eszét, akkor semmi. - Jason vámpír? Ez... fantasztikus! - Sőt, mesebeli, de Olivia nem akarta, hogy védelmező üzemmódba kapcsoljak, ezért csak próbáltam nyelni egyet és a kényszeredett mosolyom akár még egy gyorsétterem reklámjába is elmehetett volna. - Olive... - A kezei után nyúltam, hogy jobban meg tudjam arról győzni, hogy nekem semmi bajom a helyzettel, csupán.. ha már az anyukája nem aggódhat érte, akkor én hagy tegyem. Ám ahogy megfogtam az ujjait és a karjára pillantva láttam, hogy feljebb csúszik a felsője nem tudtam mire gondolni a sebet bámulva. Ez egy...? Na nem, tényleg több a soknál, ami itt történik! - Ugye ezt nem... Jason csinálta? - Néztem elszörnyedve a barátnőmre, mert már annyira nem tudtam mire gondolni, hogy hirtelen a nememben sem voltam biztos. - Normális? Minek néz téged, vérbanknak? A gyerekét várod és megharap? - Meg sem vártam Olivia válaszát. El kell mondanom neki, hogy én is ismerem Jason-t és úgysem fogok elmenni ezek mellett a hírek mellett úgy, hogy vele ne beszéltem volna.
Nem tudom, hogy kezeljem ezt az egész helyzetet. Úgy érzem, hogy azzal, hogy elhallgatom előle Jason átváltozását csak blokkolom őt azokból az érzésekből, amik jelen pillanatban az én testemet járják át. Pánik. Egyszerűen teljesen pánikban vagyok ez az egész miatt, mert nem terveztem ezt az egészet még jó ideig és az, hogy Jason nem akarja a gyereket csak még nehezebbé teszi a helyzetet. Bár hálásnak kell lennem a gyerek létezésének, mert ha most nem lenne a szívem alatt ez a csöppség az is lehetséges, hogy elveszítettem volna az életemet és Jason darabokra tört volna. Szüksége van rám, ahogyan nekem is rá, de a gyerek, a vámpírlét mindent sokkal bonyolultabbá tett. Nem, mintha eddig olyan egyszerű lett volna közöttünk minden, mert bonyolultabb volt, mint az átlagos kapcsolatok többsége. Vagyis épp ez az. Azt sem tudtam, hogy kapcsolatban vagyunk, avagy sem. Végül is egyszer feküdtünk össze, ami nem jelent semmit elméletben, de mindkettőnknek sokat jelentett és az, hogy terhes vagyok csak még inkább jelentőségteljesebbé varázsolja az egészet. – Tudom, hogy ezen most ki fogsz akadni, de muszáj elmondanom, mert ha nem mondom, akkor úgy érzem, hogy elhallgatok előled valamit, ami miatt egy kicsit könnyebb számodra ezt az egészet felfogni és nem szeretnék titkokat tartogatni előtted.. Ígérd meg, hogy nem borulsz ki és nem fogsz védelmező üzemmódba kapcsolni. Bár ez nálad lehetetlen, úgyhogy inkább kimondom. Jason vámpír lett. – Úgy figyelem a reakcióját, mintha az életem múlna rajta és egy részem úgy is érzi, hogy tényleg így van. Mert szerintem képes bezárni ide a lakásába csak azért, mert úgy gondolja, hogy nem lennék biztonságban Jason mellett, de én nem fogok neki hátat fordítani. Az egyszer biztos. –Nem kérek semmit köszönöm. – Motyogom, de a pólóm ujját még mindig nem engedem feljebb csúszni, mert arról nem kell tudni, hogy felajánlottam neki a véremet és kis híján megölt. Az egyetlen dolog, ami leállította, hogy meghallotta a kisbabánk szívverését. – Azt hiszem a vámpírlétből már rájöttél arra, hogy Jason meghallotta a pici szívverését, úgyhogy nem olyan régóta. Igen, ő az apja. De nem mondhatnám, hogy nagyon örült ennek. – Kicsit csalódtam, hogy annyira negatívan állt hozzá az egészhez. Viszont nem határozhatom meg, hogyan reagáljon a dolgokra.
Amikor legutoljára találkoztunk, semmi baja nem volt. Olyan volt, mint lenni szokott, vidám, eltökélt, hajthatatlan, szórakoztató, mindent kiveséztünk, ami pár nap alatt történt velünk, de most sajnálatos módon még ránézni is rossz volt, ettől pedig kirázott a hideg. Eddig is aggódtam miatta és az újdonsült hobbija miatt, a zavart tekintete és a kényszeres pólóhúzogatása viszont megrémített. A hangja sem volt az igazi, megremegett, amikor megszólalt, alig vártam, hogy leüljön és kibökje, hogy mi a baj. Csak azért nem kérdezgettem tovább, mert a mondatok ismételgetése és hadarása biztosan nem visz közelebb a megoldáshoz, vagyis hogy megtudjam a probléma forrását, a fejemben viszont számtalan lehetőség játszódott le. Megtámadták? Összeveszett Jason-nel? Jason bántotta? Üldözik? Rossz helyre tévedt és emiatt utána eredtek? Kérlek Olivia, szólalj meg végre! - Hogy... micsoda? - Erre nem számítottam. Azt hittem minden lehetőségre fel vagyok készülve, de... mi? Terhes? És ezt csak így közli, mintha azt mondta volna, hogy pitét evett reggelire? Hirtelen azt sem tudtam mit mondjak, pedig általában nem létezett az a helyzet, amiben nem tudtam volna megszólalni. Oliviának ismét sikerült elérnie, hogy egy újabb oldalamat ismerje meg. - Én.. gratulálok! Azt hiszem... mintha te nem lennél odáig a hírtől. - Leültem mellé a kanapéra. A gratulációmat komolyan gondoltam, az emberi élet egyik nagy ajándékának tartottam a gyerekeket annak ellenére, hogy én még biztosan nem tudnék szót érteni egyel, akit a sajátomnak nevezhetnék és Olivia... ő sem volt az a tipikus anyafigura, ezt ő is tudta magáról.- És én még azt hittem, hogy nekem volt hosszú napom. - Elmosolyodtam, hogy oldjam benne a feszültséget, ami az arcára is kiütközött, de hogy mi értelmeset mondhattam volna, arról fogalmam sem volt. Cserben hagyott a beszélőkém? - Kérsz valamit? Vizet, teát, gyümölcslevet, kávét? - Nyugtatót? Nem, azt a kismamáknak nem szabad.. te jó ég,a legjobb barátnőm terhes és én vagyok összezavarodva? Milyen dolog ez? Valószínűleg azért jött hozzám, hogy stabilan mellette álljak és meghallgassam, nem azért, hogy járkáljak, mint egy mérgezett egér. - Én... nem akarok kíváncsiskodni, de... mióta tudod? Arra nem kérdezek rá, hogy hogyan, mert azzal én is tisztában vagyok, de... ki az apa? Jason? - Nem mintha annyi fiúval lett volna, hogy listát kelljen vezetnie és úgyis annyit fog elmondani, amennyit szeretne, de a kérdéseimet szokás szerint muszáj volt feltennem.
Nem is tudom, hogy mihez kezdenék, vagy mégis mit tennék, ha nem lenne itt a legjobb barátnőm. Egyáltalán mégis kihez fordulhatnék? Lenne esélyem arra, hogy valakivel is érdemlegesen elbeszélgessek egy pszichológuson kívül? Bár nem hiszem, hogy ő is túlságosan olyan sokat mondana nekem sokkal inkább hallgatna és úgy csinálna, mint aki jegyzetel valamit is arról, amit mondok és közben igazából csak rajzolgat egy papírra. Végül is mit érdekelné a problémám? Amíg fizetik azért, hogy csendben maradjon aztán esetleges nyugtatókat vagy szorongás ellene tablettákat írjon fel nem hiszem, hogy abba fogja hagyni a hivatását. Bár eddig még egy pszichológushoz sem volt szerencsém hála az égnek. Most pedig még azt sem mondhatom, hogyha nem lenne a barátnőm, akkor lemegyek és iszok egy sört a hotel bárjában vagy valami ilyesmi, mert nem ihatok, hiszen egy gyermek növekszik bennem. –Szia.– Nyögtem ki nagy nehezen, majd egy zavart mosollyal az arcomon beljebb mentem a lakásában, amikor beinvitált és az volt az első dolgom, hogy leültem a kanapéra, de egy pillanatra sem hagytam abba a babrálást a felsőmmel. A kezeimet figyeltem egyszerűen nem tudtam, hogy miképpen mondjam el ezért egyszerűen csak nyeltem egyet és magam elé bámulva nyögtem ki azt, ami a lelkemet nyomta. – Terhes vagyok.– Nem tudom, hogy milyen reakcióra vártam. Gratulációra, vagy sajnálkozásra, hogy mégis miképpen történhetett. Hát mindketten tudjuk, hogy ennek rengeteg módja van most már tudományosan is, de azért maradjunk annyiban, hogy nálam a természetes, megszokott módon alakult így. Még mindig nehezen hiszem el és az, hogy Jason vámpír csak még bonyolultabbá tette a helyzetet.. Azt persze nem fedhetem fel a barátnőm előtt bármennyire is szeretném beavatni ebbe, mert aggódom, hogy többé nem engedne a közelébe, de én azt nem tudnám elviselni, mert tudom jól, hogyha nem is mondja, ha nem is mutatja ki, akkor is szüksége van rám. Félénken, de felemelem a tekintetem a kezemről és a barátnőmre pillantok az arcára a reakcióját figyelve.
Már hazajöttem a laborból, a mai nap éppen elég hosszú volt ahhoz, hogy bezárjam magam mögött az ajtót. A lakásomban ugyan senki sem várt, de jólesett egy kis csend, nyugalom, az, hogy a kezembe vegyek egy könyvet és igyak egy csésze forró teát, aztán vegyek egy fürdőt és lefeküdjek aludni. Ez a város érdekesebb, mint hittem volna, ezt még a vak is képes lett volna látni és nem gondoltam volna, hogy egyszer lesz egy olyan hely, ami még számomra is túl sok információt tartalmazott. Azt sem tudtam hol kezdjek neki a vizsgálódásoknak, a magammal hozott minták elemzésével folytattam, mert hiába dolgozok évek óta a vámpírok tanulmányozásán, nem értem a végére. Minden pillanatban új dolgokat fedezek fel és majd megesz a fene amiatt, hogy Fitz-nek nem hoztam tudatára az eredményeimet, hogy nem tudom demonstrálni őket, mert félek attól, hogy megismétlődik az incidens, ami... baleset, de ha ki kellene mondanom valakinek, hogy az én piszkálódásaim okozták, akkor eltörne a mécses. Ám nem fogom sokáig bírni a titkolózást... már papírra is leírtam a történteket, hogy elégessem őket ezzel hátha könnyebb lesz, viszont semmi sem történt. A lelkemet ugyanúgy nyomta az eset és reméltem, hogy kijavítással, egy újabb, jobb kísérlettel racionalizálni tudnám a két borzalmas halált... szeretném, ha a vámpírok vére anélkül gyógyíthatna, hogy esély álljon fel az átváltozásra és meg szeretném találni a módját a vámpírlét visszafordításának is. Lehetséges egyáltalán? A gondolataimból halk kopogás zavart fel, a kezemben a kihűlt teám csészéje pihent, amit az asztalra raktam és felálltam a kanapéról, hogy ajtót nyissak. Nem vártam vendéget, de széles mosoly húzódott az arcomra, amikor megláttam, hogy ki ácsorog az ajtó másik oldalán. - Szia! -Köszöntöttem kedvesen a barátnőmet és örültem, hogy ismét találkozunk. Felőlem akár együtt is lakhatnánk, akkor legalább nem akadályozna semmi abban, hogy délután is jártassam a számat. - Miújság? Gyere, bújj beljebb! - Invitáltam be rögtön és ekkor észre is vettem, hogy mintha nem lenne vele minden rendben. Sápadtnak tűnt és... zavarodottnak. A tartása, az arckifejezése... nem sugallt semmi jót. - Minden rendben? Jól vagy? Nagyon furcsa vagy így ránézésre. - Persze, ezt meg kellet állapítanom, hogy még véletlenül se legyen jobban, de jobbnak láttam jó előre rákérdezni.
Ez az egész túl sok volt egyszerre még, akkor is, ha próbáltam tartani magam Jason előtt. Bár számomra természetes volt az, hogy elfogadom őt úgy, ahogy van és a terhességet is képes vagyok végigcsinálni még, akkor is, ha ő ebben nem támogat, mert mégis miért vetnék véget egy életnek még azelőtt, hogy igazán elkezdődött volna? Ennyire kegyetlen soha nem lennék. Megvetem azokat, akik csak úgy véget vetnek egy életnek, ahelyett hogy esélyt adnának a csöppségnek, hogy legalább megpróbálhassa megnyerni őket, hogy egy kicsi szeretetet szerezhessen tőlük. Időbe telt, mire sikerült megtudakolnom, hogy pontosan melyik szobában tartózkodik Jemma, de miután megtudtam egyáltalán nem késlekedtem. Úgy értem, mi értelme lett volna? Szükségem van a legjobb barátnőmre mégis csak anyai örömök elé nézek, amiről egészen mostanáig mit sem sejtettem. A kezemen lévő sebet a hosszú ujjú felsőm eltakarja, mert nem szeretném, ha aggódna miattam. Nem hiszem, hogy el kellene mondanom neki, hogy Jason vámpír lett, hiszen ha őt képesek vámpírrá változtatni azaz megölni, akkor nekem milyen esélyeim vannak? Főleg, ha egy olyan emberről van szó, akit gyerekkora óta arra neveltek, hogy vadász lesz és nekem ez az egész terület még nagyon új mondhatni semmit nem tudok róla. Egyszerűen csak próbálok alkalmazkodni a helyzethez. Egy darabig csak fel s alá járkálok a legjobb barátnőm ajtaja előtt, mert mégis hogyan mondjam meg, vagy egyáltalán kell valami felvezetés, vagy csak bökjem ki? Soha nem gondoltam volna, hogy én leszek az, aki először egy ilyen hírrel áll elő. Jó, idősebb is vagyok nála és felelőtlenebb, szóval inkább csoda, hogy nem előbb következett be. Bár egy ex-vőlegény áll mögöttem, de mégsem voltak terveim a gyerekre nézve. Mély levegőt veszek, majd észre se veszem, de idegességemben az ajkamat rágcsálom és lejjebb próbálom húzni a felsőm ujját, hogy még véletlenül se vegye észre a sebet, amit habár betapasztottam biztos meg fogja kérdezni, hogy honnan szereztem. Végül bizonytalanul, de háromszor kopogtatok az ajtaján.
Kezdőlap
