A labor egyik sarkában, egy széken ülve töltöttem az elmúlt perceket. Mintha csak büntetni akarnám magam egy olyan módszerrel, ami égen bevett volt, ha a gyerekek rosszalkodtak, ám nem kellett volna hagynom, hogy a gyermekkor szó bekússzon az agyamba, hiszem ezzel önkéntelenül is felidéződött bennem néhány emlék, ami egyáltalán nem segített az egyre jobban kiteljesedő bűntudatomon. Le sem kellett hunynom a szemem, hogy emlékezzek, amikor három éves koromban az óvodában életre szóló barátságot kötöttem egy lánnyal, aki egyedül álldogált az egyik asztal mellett. Senki sem volt még a szobában rajunk és az óvónőkön kívül, így visszagondolva természetes, hogy egymáshoz csapódtunk a kettőnk közötti korkülönbség ellenére is. Nem kellett több két percnél és rögtön úgy játszottunk egymással, mintha a születésünk pillanatától fogva egy családban nevelkedtünk volna, Olivia a nővéremnek kiáltotta ki magát, az idő pedig nem fogott a spontán kialakult barátságon, sőt ahogy cseperedtünk egyre erősebb és erősebb lett a kettőnk közötti kötelék. Szünet vagy iskolaidő, nem számított, minden egyes délután egyikőnk biztosan ott állt a másik ajtajában és csak este keveredtünk haza. Először a babák, a kirakósok, később a plüssjátékok jelentették a világot… egy másik világot, amit mi képzeltünk el, amit eljátszhattunk, úgy formálhattuk, ahogy kedvünk tartotta. Visszagondolva tényleg igaz, miszerint a gyermekévek képesek adni az életünk legszebb emlékeit. Kisgyermekként az embernek jobb esetben nem kell hatalmas problémákkal szembenéznie, a világ bajai nem zúdulnak a nyakába, nem kell minden döntésén tizenötször átrágnia magát és nem egetrengető baj, ha hibázik. De idővel felnövünk. Így történt ez Olivia-val és velem is, akivel ugyan legjobb barátnők voltunk, a napi kapcsolatunk idővel megszakadt. 14 éves koromban a családom másik városba költözött apám munkahelyváltozása miatt, emiatt nem maradt más, mint a levelek és néhány találkozás a legjobb barátnőmmel, amikor meglátogattuk nagyiékat. Nehéz időszak volt, el kellett szakadnom az addig megszokott életemtől, új barátokat kellett találnom és igyekeznem, hogy ne veszítsem el a régit. Ám mint említettem, elkezdődött a felnőtté válás: a szüleim már kiskoromban tudták, hogy a tudomány lesz a szerelmem, a nagybátyám szerint nem is emberi lény vagyok, hanem az univerzumból pottyantam le a földre bekönyörögve magam az első házba. Merész elképzelés, de lényegre törően tükrözi a tudománnyal kapcsolatos viszonyomat. A könyvekbe mélyedés, a kísérletezgetés, a különféle vegyületek létrehozása számomra sohasem volt fáradtságos munka, lelkesedésemnek hála képes voltam naphosszat fenn maradni egy vizsgálat miatt, elfelejtettem és néha a mai napig is elfelejtek enni, ha túlságosan belebonyolódom valamibe. Kutató vagyok, egy lány, aki a meghatározottnál hamarabb fejezte be az egyetemet, akire két doktori cím vigyorog, ha belép a lakása nappalijába és aki a kíváncsisága és kísérletezgetése miatt hatalmas hibát követett el. Nem gondoltam volna, hogy pont velem fog előfordulni ilyesmi, hiába ütöttem bele az orromat egy olyan világba, amelyhez semmi közöm nem kellett volna, hogy legyen. Nem kellett volna felhasználni a labort arra az önkéntes, most már beismerve ostoba feltételezésre, hogy a természetfeletti világ – aminek a létezését nagyon sokáig nem akartam tudomásul venni, elvégre az a kézzel fogható elvetése lett volna – manipulálható, hogy egy vámpír génszerkezete átalakítható és megakadályozható az emberfelettien gyors gyógyulása. Hatalmas hibát követtem el, a legelső ilyesfajta kísérletem természetesen csődöt mondott… az alany megőrült, tombolni kezdett és nem volt hatalom, ami visszatarthatta volna a szökéstől. A gyilkolástól. A gyermekkori legjobb barátnőm szüleinek meggyilkolásától.
A vámpír meghalt, a szervezete nem bírta elviselni az általam létrehozott anyagot. A hírek napokig az ámokfutóval voltak tele, innen sikerült megtudnom, hogy az én szörnyetegem végzett Olivia családjával és erőnek erejével kellett visszafognom magam, hogy ne valljak be mindent a magam bonyolult és egyes emberek számára érthetetlen módján. Ha elmondtam volna mit tettem, talán most nem akarnám tökéletesíteni a vegyületet, hanem visszatérnék a szimpla biokémiához, de… nem tudok. Túlságosan csábít Mystic Falls és az a hatalmas százalék, ami a vámpírok arányára vonatkozik és ugyan nehezíteni fogja a kisvárosbeli életemet, hogy Olivia szintén oda költözött, mégis próbálkozni fogok, mert tartozok ennyivel magamnak és a lelkiismeretemnek, amely valószínűleg bele fog őrülni a további titkolózásba.

---

Nem tartom magam különösképpen különleges embernek. Nem számít, hogy a nap melyik szakában, mindig megpróbálok mindenki felé megejteni egy mosolyt vagy egy kedves szót, próbálom a lehető legésszerűbben élvezni az életet és mindent beleadni abba, amit csinálok. Maximalistának tartom magam, ami az egyesek által rám aggatott „zseni” jelzővel karöltve sokak számára nem tartogat ígéretes befejezéseket, viszont bátran mondhatom, hogy nem vagyok elvetemült. Tény, hogy bele tudok mélyedni egy-egy kutatásba, nagy lelkesedéssel vetem magam bele új dolgokba és rejtélyekbe, amelyek arra várnak, hogy az én kezeim által leljenek megoldásra. Sok időt töltök a laboromban, képes vagy rácsodálkozni dolgokra főleg, ha újdonsült összefüggéseket fedezek fel, de a szép és csodálnivaló észrevétele a szürke hétköznapok folyamán is jellemző rám. Úgy vallom, hogy a létezésünk egy csoda, amit kellő odafigyeléssel és gondoskodással kell kezelnünk, valamint ki kell hoznunk belőle a legtöbbet. Az én utam a tudomány felé vezetett, az évek és egyéb más foglalkozások eldöntötték, hogy mivel kell foglalkoznom, hogy jól érezzem magam, így képes vagyok arra is figyelni, hogy tartalmas kapcsolatokat alakítsak ki, jó ismerősöket és barátokat szerezzek, tartalmasan töltsem a szabadidőmet és rendben legyek legbelül. Nem vagyok tökéletes és tökéletesen elégedett sem, természetesen vannak hibáim: az eszményire való törekvésem néha még engem is megrémít.
Általában nyugodt vagyok és racionális, szeretek a tényekre támaszkodni, ugyanakkor nyitottnak tartom magamat mások elképzeléseire, ezáltal egész jó csapatjátékosnak tartom magam. Mint az érzelmekkel megáldott emberek nagy része nem bírom, ha becsapnak és elárulnak, gyűlölöm a konfliktusokat és ha valakiben nem bízhatok meg többé, mégis viszonylag könnyen megbocsátok, csakhogy ennek ellenére nehezen felejtek. Sokat rágódom, mielőtt cselekednék, többfajta verziót gyártok mindenről a fejemben és ha valami rosszul sül el szintén sokáig képes gyötörni a bűntudat. Borzalmas hazudozó vagyok, nem is szeretek kegyes vagy nagyobb füllentések után nyúlni, ha pedig muszáj, képes vagyok egyetlen perc alatt lebukni, mert habogok össze-vissza és a szokásosnál is nagyobb sületlenségeket hordok össze. Ilyen helyzetekben az egyébként porcelánfehér bőrömön pír jelenik meg, szőkésbarna hajtincseimet a füleim mögé gyűröm, szépen formált, sötét színű szemöldökeimet összevonom és néha előszeretettel rágcsálom a telt, rózsaszín ajkaimat is. Az öltözködés terén sem vagyok formabontó, a gardróbom nagy részét farmerek, pólók, blúzok, pulóverek, blézerek és kardigánok, valamint tornacipők teszik ki. És persze ott van a verbénával megpakolt karkötőm, amely mindig a csuklómon fityeg.