Ahhoz képest, hogy azzal a céllal érkeztem a városba, hogy bosszút álljak Milena-n nagyon elkanyarodtam a terveimtől. Még több problémát kaptam a nyakamba. Tudom, hogy nem problémaként kellene tekintenem az emberekre, akik körülvesznek, de egyszerűen képtelen vagyok más szemmel rájuk nézni. Mármint.. Szeretem Neal-t és egy bizonyos módon szeretem Thayer-t is, na meg persze még ott szegény Aaron is, de ez mind gyengeség. Nem is értem, hogy miért sajnáltam meg Aaron-t. Mintha szépen lassan elveszíteném önmagam. A város központjában sétálok a nyárias időnek köszönhetően egy rövid nadrág van rajtam lenge kis felsővel. Nem divatbemutatóra készülök, de azért nem is a kukából másztam elő. Ehhez egy kisebb magas sarkú cipőt választottam, hiszen úgy gondoltam ez a legmegfelelőbb ehhez a ruhához. Nem vagyok nagy rajongója ezeknek a cipőknek. Mármint imádom, hogy magasabb vagyok és egészen kiskorom óta tetszenek ezek a cipők, de az egyszer biztos, hogy elég könnyedén meg tudja ölni az ember lábát. Pont ahogyan most is. Valami idióta belém jött és sikeresen kitört a cipőm sarka, amitől hasra is vágódtam. Meg sem fordult csak ment tovább. Valakivel nagyon telefonált. Kibújtam a másik pár cipőmből is és utána mentem, majd kikaptam a kezéből a telefont és földhöz vágtam. – Nem ártana bocsánatot kérned, ha már voltál olyan kedves, hogy belém jöttél. – Mormogom, mire ő csak megforgatja a szemeit. – Ugyan szivi, úgy kelletted magad, mint egy ribanc. Egyenesen azt sugalltad magadról, hogy döntsön le valaki a lábaidról még, ha nem is ilyen értelemben. – Ezt a nagyképű arckifejezést komolyan.. Arra vágyik, hogy bemossak neki, de hát akkor tessék. – Hmm, lehet igazad van gyere egy kicsit közelebb. – Mondom, majd mutatóujjammal csalogatni kezdem. Mikor elég közel van hozzám a térdemet felemeltem és egy nagyobb rúgást mértem az ágyékára. Ezután pedig meghúztam a haját, hogy a szemébe nézhessek, mert a rúgásomtól szerencsétlen összegörnyedt. – Legközelebb gondolkodj, mielőtt beszélsz te seggfej. – Mondtam, majd még egy hatalmasat bemostam neki. Utána pedig felkaptam a cipőimet és a legközelebbi padhoz siettem, ahol elég gyorsan sikerült megállapítanom, hogy menthetetlen a dolog. Jó érzéssel töltött el, hogy bemostam annak a srácnak.. Végre megint az voltam, aki mikor a városba érkeztem. Nem féltem kiállni magamért. Mondjuk ő valószínűleg nem fog bosszúhadjáratot indítani ellenem.
Mivel mostanában ebben a városban nincs túl nagy szerencsém, inkább a ide vezetett az utam. Kevés ember, nagyobb nyugalom.. friss levegő. Kell ennél több egy magamfajta vérfarkasnak? Sokan még a mai napig nem tudják megemészteni létezésünk tényét. Mondhatni, az élet még sosem volt ennyire tökéletes, rendes munkám van, a nőkkel pedig még mindig nincs probléma. A kis titkárnőm is itt volt, boldoggá tett, bár tény, hogy a bátyám rögtön el is vette a jókedvemet. De tőlem csinálja. Meg kell próbálnom rá úgy tekinteni, mint valami idegenre, nem a testvéremre. Túl sokat bántott ahhoz. Innentől kezdve fel is út, meg le is út. Mehet, amerre lát. Azzal, akivel ő épp össze akarja szűrni a levet. Nem érdekel. Húh, basszus, hogy lehetek ennyire szerencsétlen hülye! Mintha be tudnám tartani ezt az ígéretet. Hiszen ő as bátyám és túlontúl fontos nekem. Ahhoz mindenképp, hogy csak úgy hagyjak neki mindent. Még mit nem! A zsebemben lapult egy karó, és egy pisztoly is. A golyókat szerettem én magam kifaragni. Igen, elég hülye helyzet, de mikor New Yorkban, az irodámban nem volt jobb dolgom, nekiálltam annak, mert jólesett, és megnyugtatott az egész. Levezettem a fán a feszültséget. És mára megfelelő golyók a pisztolyba. Tele az egész tár. Zajok ütötték meg a fülemet. Vagyis... inkább egy hang, a távolból. Leginkább egy női hang lehetett, se több, se kevesebb. És egy ravasz mosoly kúszott a képemre. Bár én flörtölni is ezzel szoktam. Legalábbis, efféle erőfeszítést szánok egy flörtölő mosolynak is. Közeledni kezdtem affelé, amerről hallottam, és őszintén reméltem, hogy nem üres helyet találok. De nem azt láttam, amire számítottam: egy lányt láttam egy padon ülve... egyedül. De meg mertem volna esküdni arra, hogy dulakodás hangját hallottam. - Hé. Jól vagy? - kiáltottam neki oda pár méteres távolságból.
Én magam sem vagyok a kedvesség mintaképe, de ez a srác határozottan túltett mindenen. Komolyan, hogy van pofája így beszélni? Látszik, hogy őt sem nevelték meg a szülei. Nekem volt kettő is mármint kétszer kettő mégis mindenkibe belekötök és ott teszek keresztbe, ahol csak lehet. Mert ez az én természetem, de az, hogy az utcán így nekem jöjjön.. Hát nem tűröm el. Lehet, hogy én is megtettem volna ezt mással, de ő egy nagyon rossz emberrel kezdett ki. Olyan jól eset bemosni neki. Legalább javítottam egy kicsit az arcszerkezetén. Vigyorral a képemen figyeltem, ahogy nagy nehezen feltápászkodik és elindul az ellenkező irányba. Nem is vártam mást, ha nekem mert volna támadni mind a ketten jól tudjuk, hogy ő járt volna rosszul. Ehhez kétség sem fér. Ki is törtem volna a nyakát, ha még egy idióta megjegyzést tesz vagy megpróbál kezet emelni rám. Velem senki nem szórakozhat. Lehet, hogy megváltoztam és nem vagyok az a kegyetlen nőszemély, aki a városba érkezésemkor voltam, de akkor sem tűröm el, hogy mások a porba tiporjanak. Nem engedem. A cipőimnek megrendezhetem a temetését, mert menthetetlen a helyzet. Az egyik még épp, de nem fogok félig cipőben hazatotyogni. Annak mégis mi az értelme? Így is, úgy is hülyének fognak nézni. Egyik esetben azért, mert mezítláb mászkálok a másik esetben pedig azért, mert félig cipőben próbálok totyogni. De akkor már inkább választom az elsőt. Valahogy sokkal logikusabb. A lábaimat kinyújtom a padon és egy apró pillanatig élveztem a nyugalmam. Kellemes lesz mezítláb hazabóklászni, de nem adatott meg a választási lehetőségem. A hang irányába kapom a fejemet és megpillantok egy férfit, akiről már innen érzem, hogy vérfarkas. Hm. Nem is találkoztam még vérfarkassal azt hiszem mióta ide betettem a lábam. Persze Aaron-on kívül, aki még elég kezdő a dologban. Szegény szerencsétlen nem is tudja, hogy még mi vár rá. Én, mint nagylelkű Teréz anya segítek rajta. – Persze, hogy jól vagyok. Bár ugyanez nem mondható el arról a nagyképű taplóról. – Válaszoltam egy mosoly kísértében, majd összehúzta magam a padon, hogyha akar, akkor helyet tudjon foglalni.
Már a fene sem tudja, mit művelek. De legfőképpen én nem tudom, hogy... mire is megy ki az egész. Ezzel gondolok arra, hogy az életem fenekestül felfordult az utóbbi időben. Idejöttem Alex után, aki miután találkozott velem, és szemmel láthatóan ismét együtt akart lenni velem, elment. Rögtön másnap köddé vált, és elhagyta a várost. Ennyit jelentettem violna neki? Ennyire tudott nekem megbocsájtani? Ezek után annyira meglepő, hogy képes vagyok ránézni erre a lányra itt, miközben mindenkiben őt látom. Az én Alex-emet... a fene essen bele a szerelembe! Utálom! Felsóhajtottam, de a megkönnyebbüléstől, mikor azt mondta, hogy nem történt semmi, és semmi baja nincsen. Ismerem a férfiakat. Sajnos. Némelyikünk eléggé arrogáns stílusban tudja a nők tudtára adni, hogy akar valamit. ÉS valószínűleg itt is ez történhetett. Vagy nem? Tudja a fene. Valószínűleg egy pár másodperc, és megtudom ezt is. - Öhm, értem. Sajnálom... de ritkán találkozni ilyen talpraesett nővel, aki ennyire tud kezelni egy ilyen helyzetet. - bókoltam halványan, miközben elmosolyodtam. - A nevem Zachary. Mindenki Zachnek hív amúgy. És ha.. egyedül akarsz lenni, akkor talán most távoznom kellene. - köszörültem meg a torkom, és magam elé néztem. Nem tudom, hogy megério-e egyedül hagyni, ha az a fickó még a közelben lehet.
Nem tudom, hogy mihez kezdtem volna, ha Neal is pontosan ugyanilyen tapló, mint ez a srác. Tulajdonképpen, akkor szerintem kezet is emelt volna rám. Legalábbis szerintem ez lett volna neki az első. Egy ilyen srácnak mindene a büszkesége és az, hogy kávét borítok rá nem éppen tüntetni fel őt jó színben, ha csak úgy hagyja magát. Még mindig tisztán emlékszem a találkozásunkra Neal-el, bár nem mostanában volt. El sem hiszem, hogy képes voltam visszalökni az exe karjaiba csak azért, hogy még véletlenül se essen baja miattam. Így is épp elég nagy kalamajkába keveredett és mégis miért? Hát miattam! Vonzom a bajt. Talán a családtagjaim is azért haltak meg, mert kész baj mágnes voltam és nem azért, mert teljesen véletlenül a mi ajtónkon jöttek be azok a rohadékok. Próbálom ezt az emléket elrejteni az elmém egy sötét zugában, de nem mindig sikerül ott tartani. Néha elszakítja a láncokat és előreszökik, de utána újra visszazárom és be kell vallanom ez csak erősebbé tesz engem. Még akkor is, ha kemény pajzsomon áttörtek az érzelmek. Soha nem akartam szerelmes lenni, de ez nem döntés kérdése. Most már tudom. Mert szeretem Neal-t. Pontosan ezért engedtem el őt, de nem gondoltam volna, hogy ennyire fog fájni. – Nem az a típus vagyok, akit csak úgy helyben lehet hagyni. – Villantok felé egy kedvesebb mosolyt, majd a fejemmel a pad másik felére bökök. – Nyugodtan foglalj helyet, Zach. A nevem Adélaide, de szólíts csak Adél-nak. – Sosem szerettem, ha becézgetnek, de azért vannak olyan személyek, akik számára a nevem felér egy nyelvtörővel. – Neked mi okod van erre a komor tekintetre? Vagy mindig ilyen vagy? – Nem tudom honnan jött ez a kíváncsiság. Talán azért, mert éreztem, hogy egy vérfarkassal van dolgom.
Fáradt sóhajjal lépek ki az utcára, és nyújtóztatom ki tagjam. A mai nap igen fárasztó volt számomra, pedig még csak dolgoznom sem kellett, csupán hirtelen felindulásból rendeztem át kicsiny lakásomat. Bár a vége felé már inkább ahhoz lett volna kedvem, hogy mindent kiszórjak az ablakon, de ez se nekem, se a szomszédoknak nem lett volna kellemes, és akkor még a járókelőket meg sem említettem. Ez az inger azonban elmúlt, ahogy a pakolnivaló is, így nem volt vissza más, mint egy kiadós séta, egy finom harapnivaló, és az azutáni visszatérés a lakba. Bár elfogott az az érzés, hogy nem épp okos dolog mászkálnom odakint, hiszen még az előző sötét pillanataimat sem heverte igazán ki, még mindig próbálom kutatni a kirakós darabjait, amiben csak egy gyűrött reklámfecni, és egy szalvéta kapott helyet, valami bárból. Túl zavaros.. Ennek ellenére győz a vágy, hogy friss levegőt szívhassak, hogy járathassam lábaim hosszasan, és mire kiérek az utcára, a rossz érzet eltűnik, eltemetem, és csak a külvilágra figyelek. Vagyis, erősen igyekszem ezt színlelni. Elég hosszú utat teszek meg, persze nem a város másik végéig szaladok, de nem fordulok vissza a második sarok után. Menet közben vásárolok egy pohár kávét, bár igazán sosem szerettem, sőt, kerültem, ha lehetett, most viszont mégis ott volt bennem az, hogy vennem kell kávét, mert anélkül nem leszek meg. Ez is egyike azoknak, amiket nem értek, nem találtok rá ésszerű magyarázatot, csak behódolok neki, mint holmi királynak. A parkba érve keresek egy padot, szimpatikus darabot, mely köré nem hánytak még annyi szemetet, és letelepszem. A kávét magam mellé helyezem, kissé távolabb, remélve, hogy így nem borítom fel, és nem vész oda a fekete nedű, de csak addig, míg elővarázsolom okosmobilom a zsebemből, hogy olvassak pár, izgalmasnak tűnő hírmorzsát. Bele is merülök, talán jobban, mint kellene, így kicsit későn kapcsolok, és ugrik be, hogy mi is vár magam mellett. - Basszus… - egy ideig nézem a poharat, farkasszemezek vele, míg végül megragadom, és beleszimatolok. Még mindig nem olyan bizalomgerjesztő, mint vártam, még mindig nem az, amiért megvettem, de csak belekortyolok a még mindig meleg, de már nem pokolian forró italba. Ízlelgetem, fintorgok, de inkább tovább bújom a kütyüt, olyan hévvel, hogy észre sem veszem a kiürülő poharat, melyet gépiesen hajítok végül a kuka felé – persze sikertelenül.
A hozzászólást Marcus Pearson összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Dec. 31, 2014 10:19 am-kor.
Az antibiotikumok még reggel lecsúsztak a torkomon, de a helyzet az, hogy egyáltalán nem érzem jobban magam. Mindig olyan fáradt vagyok, mint voltam. Ez pedig borzalmas. Semmi nem segít már rajtam legalábbis nagyon úgy néz ki, de a munkámat egy pillanatra sem fogom félre tenni. Ez az én életem. Ha ezt eldobom magamtól, akkor mégis, hogyan élhetnék teljes életet? Lehet, hogy itt az én időm és azért jött ez az egész rák, hogy végezzen velem. Meg akarok próbálni küzdeni, de annyi minden szól ellene, hogy egyszerűen nem tudom, hogy tényleg képes vagyok-e rá. Másrészről pedig félek, hogy még azelőtt abbahagynám ezt az egészet, hogy elérném a célt és meggyógyulnék. A kemoterápia nem egy leányálom én pedig pontosan erre készülök, hogy megéljem a negyvenet vagy esetleg még annál is többet. A legrosszabb az egészben, hogy nem az a férfi mellett fogok megöregedni, akit azt hiszem szeretek. Nem akarom ennyire elhamarkodni ezt a kijelentést, de ő az, aki teljes mértékben megért engem és mindazt, ami körülöttem történik. Nekem pedig pontosan erre van szükségem. Rá van szükségem még akkor is, ha nem mindig értünk egyet bizonyos dolgokban. A fáradékonyságom miatt egy kávét is magamhoz vettem, amit a kezemben szorongattam, miközben egy sétát tettem a parkban, hogy egy kis friss levegőre tehessek szert. Szükségem volt erre, hiszen ha bevonulok a kemoterápiára jó darabig nem lesz lehetőségem semmi ilyesmire azt pedig nem biztos, hogy kibírnám, ha nem lennének szép emlékeim. S erre a gondolatra egy papírpohár repül egyenest neki a fejemnek, aminek következtében a saját kávémat a lábamra dobom, ami beborítja a lábfejemet és égetően marcangolni kezdi a bőrömet. Nem tudom, hogy mi történt nem volt lehetőségem felmérni, mert a reakció időm is lelassult, de gyorsan sikerült leérkeznem egy padra, ahol szinte rögtön ledobtam magamról a cipőmet és a lábam szinte gőzölgött a forró kávétól. Ez még később nagyon fog fájni.
Komolyan, hogy mennyi sületlenséget tudnak összehordani egyesek. Csak böngészek, szörfölök, és már-már én szégyellem magam azok miatt, amit írnak. De hát, mit is lehet várni a hírhajhászoktól, jó, mondom ezt én, aki már majdnem szakmabeli, mert mondhatom azt, hisz gyakornok vagyok a médiánál, így van valami tapasztalatom. Nem hiába a netes birodalmat vettem célba anno, és még most sem. Valahogy nem az igazi, vagyis, majdnem olyan, mint az újság, de mégsem. Abban legalább majdnem minden igaz, na de itt? Ki vett volna komolyan, ha Ufókról szóló cikkeket nyomatnék ki, vagy épp azt, hogy ki hogy fogyott le egy nem létező fogyókúrától, és a nagyon hiteles képeket mellékelném? Senki. És azért én nem erre vágyom, hogy röhögjenek rajtam nap, mint nap, hanem arra, hogy a karrierem felfelé íveljen. Nagyon felfelé. Talán túlságosan elkalandoztam, túl messzire, miközben megüresedett kezemben tapogatnám a kávém poharát. Még mindig érzem a fanyar ízt a számban, nyammogva ízlelgetem, kesernyés ízét nemigen tettem a kedvenceim listájára. Meglepve észlelem azt, hogy nincs már nálam a pohár. Nem rémlik, hogy hova lett, így első pillantásom lefele vezet, hátha csak kiejtettem a kezemből, és magam mellett pihen. De csak saját lábam, és a föld néz velem farkasszemet, semmi több. De akkor..? mindezeket hamar megejtem, így, ha már a repülési útvonalat nem láthatom, azt kiszúrom, hogy nem messze tőlem, vagyis a kuka közelében valaki nagyon pórul jár. Felmérem a terepet, no de nem, nem a nőt stírölöm, csupán gyors pillantás a lábánál heverő pohárra, amely kiömlött, majd a másikra ami… Te szent ég! Hatalmas szemekkel pislogva észlelem, mit tettem, mert mivel más pohár nincs arrafele, amely egyezik az enyémmel, így csak én lehettem. Na de hogy..? Meg mikor..? Telefonomat elrakva pattanok fel mégis, és sietek a nő felé. Még a fülem is kivörösödik, olyan mértékben szégyellem magam, az miatt, amit tudat alatt műveltem, nem direkt de, valahogy nem tűnik gerinces műveletnek az, hogy elfussak. Márpedig, a bennem felkelő valami azt sugallja, hogy minél messzebb. Talán mintha nevetni is hallanám.. megrázom a fejem, mielőtt bekattanok, és odalépve mellé, bűnbánó kiskutyaszemekkel meredek rá. - Én, én.. annyira sajnálom! Nem figyeltem és.. nem akartam ezt. Nagyon fáj? Kifizetem természetesen a kávét… - szegem le kissé fejem, és a lábára pillantok. Leforráztam már magam párszor ahhoz, hogy tudjam, mennyire egy pocsék érzés az egész. És nem is most a legrosszabb. Remélem, nem hólyagosodik fel neki, vagy semmi olyasmi. Akkora egy barom vagyok, komolyan…
Még soha nem voltam olyan városban, ahol az égből hullnak az üres kávéspoharak azt pedig végképp nem gondoltam, hogy ilyen fájdalmas az, amikor az ember fejével találkozik. Pedig csak egyszerű papírpohár semmi több mégis úgy érzem magam, mintha fejbe vágtak volna egy fél téglával. Azonban ez még a legkisebb bajomnak mondható, mert a kávém, amit én nem túl lelkesen kortyolgattam, mert a szájpadlásomat is leforrázta, de ebben a hidegben egy kortyot mindenképpen magamba tuszkoltam, mert szükségem volt rá, hogy egy kicsit felmelegítse a testemet, ami még a kabátom ellenére is kezdett teljesen lehűlni, aminek nincs túl sok jelentősége. Talán jobb lenne, ha inkább hazamennék és hagynám ezt az egész munkát, de mivel be kell fejeznem a cikket így vagy úgy kénytelen vagyok egy kicsit tovább maradni, mint azt terveztem. Úgy voltam, hogy az egészet pár nap alatt be tudom fejezni, de a számításaimat én magam húztam keresztbe. A lábamat perzselt a forró kávé ezért a lehető leghamarabb leültem az egyik padra és levettem a lábamról a cipőt. Ez biztos, hogy fel fog hólyagosodni. A szerencsémet ismerve nem fogom megúszni azzal, hogy egy pár órán keresztül el kell viselnem, hogy ingerlékeny lesz ott a bőröm. Óvatosan a pad hűvös vasrészének tapasztom a lábamat és egy darabig fel is lélegezhetek, de szinte azonnal fel is forrósítja azt így kereshetek magamnak egy másik pontot és ezt egészen addig míg el nem fogy a kényelmesen megoldható megoldások száma. Az úgymond „támadóm” is megérkezett, aki szinte rögtön bocsánatot kért, amit természetesen értékeltem. Bár nem számítottam arra, hogy ezek után bárki is magára vállalja a dolgot főleg, mivel nem is láttam, hogy honnan is érkezett ez kávés pohár. – Semmi gond azt hiszem mondhatjuk, hogy ilyen az én szerencsém. Egy kicsit igen, de túl fogom még élni. Kávét nem szükséges.. Ez is egy jel akart lenni arra, hogy le kellene tennem végre. – Nem pótolhatom azzal az elvesztegetett energiámat, hogy egyfolytában koffeint csempészek a szervezetembe. Egy hosszabb távú megoldásra kell végre elhatároznom magam. Mindegy, hogy melyiket választom. Mindegyikkel lemondok valamiről. – Mellesleg Mickaela vagyok, Mickaela Carver. - Mutatkozom be barátságosan, hiszen ez is eltereli egy kicsit a figyelmem a fájdalmamról.
Csak morgolódom magamban, nagyon, ha hallaná valaki, lehet, hogy kettéállna a füle, és a cenzorsíp is beragadna. Persze, valahol mélyen mégis, szinte érzem, hallom, hogy egyre jobban kacag bennem valami. Vagy talán én nevetek ekkora hévvel? Az nem lehet hisz érzem, hogy fülem ég, szinte lángol, hogy minden idegsejtem feszült, és szégyellem magam. Ezek mellett hogy nevethetnék? Nem akartam bántani őt, ahogy soha senkit sem, így persze, hogy ezt a szituációt sem élvezem, talán olyannyira sem, mint az, akit sikerült eltalálnom. Az egész amúgy még mindig homályos, de talán a feszültség az, amely valamennyire tisztított rajta. Már lassan rémlik, mikor hajítottam el a poharat, na de hogy miért pont erre, mikor nem mértem fel még az elején sem, hogy itt van a szemetes? Ráadásul, a mellettem lévő közelebb volt hozzám, egy nagyobb kartáv a pad mellől. Nem, nem értek semmit. Apró, szúró érzés keletkezik fejemben, mert érzem, hogy túlságosan felspannoltam magam az egészen, és emellett nagyon járatom a kerekeimet olyan dolgokon, amiken amúgy nem is kellene. Kell pár, nagy, és mély szippantás a levegőből, hogy lenyugtassam magam, ámbár ezzel mindig csak azt érem el, hogy hányingerem támad, de most szerencsére nem süllyedek ebbe. Egyelőre. Igyekszem megtartani az állapotot. Tekintetem ismét a lábra téved, amelyet leforrázott. Ajkaim elhúzom a látványra, bár nem annyira ronda, de már tudom, milyen lesz, hisz nemrég a kezem is elszenvedte. Nagy sóhajjal csóválom meg fejem, és vakarom meg tarkómat. Továbbra is ácsorgok, nem ülök le mellé, valahogy most nincs ilyenre ösztönöm, nincs rá merszem. Persze, odabent máshogy hangzanak a dolgok, de nem hallgatok rájuk, nem őrülhetek most meg. - Nem figyeltem.. nem is így akartam. – kezdem el tördelni ujjaimat idegességemben, és már csak egy hajszál választ el attól, hogy toporogjak, mint akinek pisilnie kell. – Biztos? Ha kell akkor elkísérem a sürgősségire, hogy megnézhessék. Ennyi lenne a minimum.. – ajánlom fel, hátha él vele, vagy nem, de legalább a lelkemen könnyítek valamennyit, ha nem is sokat, de eleget. Éreztem én , hogy nem kellene kimásznom a lakásból, mert valami lesz. No nem erre számítottam, rosszabbra, de ez sem épp egy kellemes emlék. - Rendben, akkor hagyom a kávét. – nem erősködöm, sosem voltam abból jó, hogy valaki ráerőltessek bármit, na meg, ezek után nekem sem lenne kedvem kávét vásárolgatni, maximum jeges teát, amelyet borogathatok magamra akárhányszor akarok. - Ó, én Marcus vagyok. – nyújtom a kezem felé, megszokásból, hátha nem érzi soknak a gesztust, sosem tudom, ki hogy veszi ezt. – Vagyis.. Marcus Pearson. Örvendek Mickaela.
Mostanában a betegségemnek köszönhetően valahogy ingerlékenyebb vagyok. Az immunrendszerem sem a régi így azt hiszem ennek az egésznek a tetejébe meg is fogok fázni, akkor pedig végképp kezdhetem feladni a reményt abban, hogy van bármilyen lehetőségem arra, hogy válasszak milyen módot akarok a gyógyulásomra. Leo természetesen azt támogatja, ami biztosan beválik, de én nem vagyok annyira biztos, hogy ezt szeretném. Mert ez az egész nem ilyen egyszerű. Ennél sokkal összetettebb. Persze nem mondom, hogy Leo nem érti meg a dolgokat, mert megérti egyszerűen csak mindkettővel veszíthetek valamit, amit nem szeretnék én pedig húzom az időt és addig ilyen dolgok történnek. Ha már igent mondtam volna neki, akkor vámpír lennék és különösebben nem hatna meg ez az egész, de most valahogy nagyon is fájt. Igaz, hogy az utóbbi időben mindenem sajog, de ez egy másik fajta fájdalom, amit még kizárni sem tudok a munkával, mert akárhova érintkezik vagy a bőr egy kicsit megfeszül a lábfejemen és máris érzem az egész porcikámban a fájdalmat. – Semmi gond. Valószínűleg nem az a hobbid, hogy másokat dobálj fejbe. – Tényleg nem hibáztattam, mert nem úgy tűnt, hogy szándékosan csinálta, ha csak nincs egy gonosz, kis énje, aki néha szeret rosszalkodni, de az idő nagy részében csak háttérbe húzódik. Mondjuk, akkor pedig végképp nem hibáztathatnám őt, mert nem is tudna arról, hogy mit csinál, de nem nekem kell kielemeznem az embereket, habár ez is a munkámhoz tartozik. Ha cikket írok valakivel ismerjem meg a kimondatlan szavakból is. De most ő nem az egyik cikkalanyom, úgyhogy jobb lesz, ha ezeket a szenzorokat kikapcsolom. – Igazán nem szükséges. Csak hazamegyek valahogy aztán kenegetem, meg borogatom és minden rendben lesz.– Tudnom kell gondoskodnom magamról, hiszen még nem olyan rossz az állapotom. Meg amúgy sem szeretem, ha mások sajnálkozó pillantással vesznek körül és az ő szemében is ezt látom pedig mit sem sejt az állapotomról pusztán annyi történt, hogy miatta ejtettem le a kávémat. De ez is inkább a szerencsétlenségemet bizonyítja. – Örülök, hogy megismertetlek Marcus még akkor is, ha egy kicsit kellemetlen helyzetben is. – Mindig örülök annak, ha új emberekkel ismerkedem meg, mert ők a maguk módján új lehetőségeket tartogattak a számomra.
Felsóhajtottam kérdésére, ám előtte még illedelmesen helyet foglaltam, és megfogtam bájos kezét, hogy apró csókot leheljek rá. Apám mindig azt mondta, hogy egy nőt így illik üdvözölni, legyen szó első vagy utolsó találkozásról. Talán nem tévedett sokat. Mit meg nem adna a mai női társadalom, ha a férfiakba egy kicsit is visszatérne az a régi jómodor, ahogyan udvaroltunk nekik. Ám nem kell ezalatt arra gondolni, ahogyan egykori királyok viselkedtek feleségeikkel vagy szajháikkal. A hippikre sem. Ez egy nagyon összetett kérdés. De tényleg volt egy időszak mikor a nők megkapták tőlünk a kellő figyelmet.. talán én leragadtam abban az évszázadban... holott a huszadik század gyermeke vagyok. - Sajnálom, de nem akarom untatni a saját lelki nyomorommal. - sóhajtottam fel, miközben ismét megtaláltam a szemét. - Adél. - tettem végül hozzá a nevét, majd egy keserű, szétcszúsott mosoly rajzolódott a számra. - A barátnőm most hagyott el... lelépett a városból. Csak egy levelet hagyott. Kicsit... meglepett vele, azt kell hogy mondjam. -nyeltem határozottan, majd mielőtt bármit is mondott volna vagy szánni kezdte volna szegény fejem, legyintettem. - Ne beszéljünk róla. Kíváncsi vagyok, mi vesz rá egy szépséges, fiatal lányt, hogy ilyen időben és ilyenkor egy ilyen helyen sétálgasson. Erre tud nekem választ adni, hölgyem? - kérdeztem félmosollyal.
A kézcsókon őszintén meglepődtem. Nem szoktam hozzá, hogy a férfiak ilyen udvariasak legyenek. Többnyire csak barmokkal találkoztam. Az első kivétel Neal volt, akivel itt találkoztam ebben a kis városban. Úgy néz ki, hogy ez a hely vonzza az udvarias alakokat, bár két személy alapján nem szabadna ilyen komolyan statisztikán levonnom az egészből. Főleg, hogy az a férfi, aki Milena-val volt még utoljára nem volt túlságosan szimpatikus számomra, bár a figyelmemet nem kötötte le túlságosan, mert inkább arra a nőre koncentráltam, akit még mindig holtan akarok tudni. Mondjuk az előbbi pasast sem hagyhatom ki. Nem szokásom mások magánéletét végighallgatni. Igazából egyik fülemen be a másikon pedig ki. Teszek magasról arra, hogy kit, mi sanyargat. Azonban most szívesebben hallgattam az ő problémáit, minthogy a sajátommal foglalkozzam. –Nem untatsz. Nyugodtan mondhatod. Jelen pillanatban szívesen hallgatok bármit. Addig sem kell foglalkoznom a saját nyomorommal. – Őszintén megmondom, hogy azaz egyetlen oka, hogy meghallgatom, hogy éppen nincs jobb dolgom. Szívesebben kiszabadítom magam a fejemből. – Semmi jele nem volt csak úgy ott hagyott egy levelet és lelépett? Jött a szokásos nem a te hibád, hanem az enyém szöveg vagy csak tömören leírta, hogy elmegyek és ne keress?– Érdeklődtem, hogy pontosan mi is történt, hiszen amíg ő beszél addig én hallgatok és megpróbálhatok arra koncentrálni, amit mond és addig sem kell a saját problémáimon rágódni. –Ki akartam üríteni a fejemet, de nem sok sikerrel jártam. – Válaszolok egyszerűen és megrántom a vállamat, miközben a törött sarkammal és a cipőmmel szöszmötöltem.
☇Remélem kezdőnek jó lesz. ☇Ella Henderson - Ghost ☇Szószám: 376 ☇credit: Shan
to Adam
Biztos vagyok abban, ha Naevia tudta volna, hogy mire készülök, akkor akár még a szobába is bezárt volna. Tényleg ostoba voltam, hogy azt hittem, hogy ennyi idő után még lenne esélyem. Nem értem magamat. Egyszerűen több évszázad eltelt már azóta, de még mindig nem tudtam elfelejteni őt. S ha nem is lépett volna tovább, akkor meg ott van az a tény, hogy sok mindent eltitkoltam előle és miként is várhattam volna el azt, hogy megbocsásson nekem, vagy esetleg megértse, hogy mit miért tettem. Egyszerűen minden annyira zűrzavaros volt. Amikor a testünk összeforrt, akkor úgy éreztem, hogy egy pillanatra minden olyan lehet, mint régen, de tévedtem. Mást szeretett és én pedig ostoba módon belerondítottam a dologba. Tényleg lassan már valami kitüntetést is kaphatnék, mert mindig sikerül mindent elrontanom. Lehet, hogy rossz csillagzat alatt születtem nem tudom és már mindegy is, hiszen sikeresen vámpír lettem, ami nem akartam lenni. Ott van a tény is, hogy hirtelen minden érzésem, fájdalmam felerősödött, így joggal hihetik azt az emberek, hogy valami elmegyógyintézetből szokott személy vagyok. S, akkor még azt a tényt nem is említettem meg, hogy egy szál törülközőben rohangálok a városban. Nem tudom, hogy merre menjek vagy mit csináljak. Egyszerűen csak a könnyeim folynak, miközben próbálok valahova elfutni, elmerülni. Eléggé lesokkolt az, ami történt Adam házában, így nem csoda, ha hirtelen elfelejtettem azt, hogy még a kölcsön kapott ruhákat se vettem fel. Amikor meg kiértem az utcára, akkor meg elkapott a síróroham, meg már nem is akartam visszamenni. Sietve távoztam, sietve akartam valahova eljutni. Egy olyan helyre, ahol nem talál rám senki se. Gyorsan a hajamba túrok, újra és újra körbefordulok, míg a másik kezemmel a törülközött tartom meg a biztonság kedvéért, majd sietve elindulok, amikor hirtelen valaki megjelenik előttem. Megtörlöm az arcomat és próbálom elfojtani a könnyeimet, illetve semmi kedvem ehhez a személyhez. Megértettem. Mással akar lenni, így most se kellene itt lennie. Tűnj innét Adam! - mondom kissé üvöltve és eléggé zaklatott állapotban, majd elindulok mellette és kikerülve őt folytatom tovább az utamat, de még egy pillanatra hátrafordulok.- Ne félj, soha többé nem foglak keresni és nem fogom elrondítani a tökéletes életedet. - mondom szipogva és eléggé nehezen megy, hogy nehogy újra elbőgjem magamat előtte. Szerintem eddig életem során nem sírtam ennyit, mint az elmúlt percekben.
Egyszerre akartam, hogy Nyx megbocsásson, hogy felejtsen és azt, hogy gyűlöljön. Ennek egy módja volt, az pedig egy újabb késdöfés volt neki. Arra kényszerítettem, hogy felejtsen el, hogy higgyen a gyereke gyilkosának, hogy az eddigi érzései helyett gyűlöletet érezzen felém, hogy emlékezzen az arcomra, de ne a férfiéra, aki segített rajta, hanem úgy, mint aki tönkretette. Ezzel segítettem neki, de árthattam is, mert túl sok mindent akartam, hogy elfeledjen, vagy máshogy gondoljon. Mégis a lelkiismeretemen esett újabb fekete folt ellenére sem tudtam máshogy gondolkodni, mint most az egyszer a szívemmel. Egy okom volt csupán erre, az, hogy a nő, akit mindennél, még talán a húgomnál is közelebbinek éreztem a szívemhez, egyszerűen szenvedett, és elhitte, hogy amit érzek, az elmúlt. De ez nem ment ilyen könnyen, és eszem ágában sem volt elfelejteni az érzéseimet. Sőt. Inkább arra vágytam, hogy újra érinthessem, csókolhassam negédes ajkait, puha bőrét, és nem tudtam rá haragudni, amiért a kezdetben hiú reményeit követte. Én pedig a saját reményeim elrejtve olyasmit mondtam, amivel meghazudtoltam mindazt, aki vagyok. Nem nehéz követni, hallom egyenletlen szívverését, ahogy teste ellenkezik a könnyeinek előtörésével, s mikor már nem bírom a távolból figyelni esetlen lépteit, elé állok, de szavak helyett csak a könnyes tekintetét keresem. Meg is kapom, de amit benne látok, az tökéletesen az, amire ilyen helyzetben számíthatok. Hagyom, hogy elmenjen mellettem, majd újra elé lépek, és összevont szemöldökkel nézek arcára. -Nem akarok tökéletes életet, de téged igen. Hazudtam, nem tudok tovább lépni a múltamon, ezt te is tudod, hisz ugyanazt érzed. Ami történt nem a pillanat hevében történt, hanem mert akartam, akartuk, hogy megtörténjen.-tartom talán a kelleténél szorosabban, arcát kezeim közé véve, kitűrve a szemébe hulló tincset füle mögé. -Szeretlek Maisie, történjen bármi.-húzom magamhoz közelebb, kabátom vállára terítve, homlokom homlokának támasztva. Ha eltaszít, azt is megértem. Ha képtelen rám úgy tekinteni, mint a férfire, akibe egyszer beleszeretett, de esélyt adok magamnak, hogy bebizonyítsam, semmi sincs veszve. A tekintetem viszont árulkodik, hogy bár itt vagyok, agyam zakatol, és zavart vagyok, talán kicsit aggódom, vagy csupán a lelkiismeretem űz velem furcsa játékot azért, amit nem is olyan rég tettem.
☇Remélem kezdőnek jó lesz. ☇Ella Henderson - Ghost ☇Szószám: 376 ☇credit: Shan
to Adam
Miért kell neki itt lennie? Miért kell mindent még nehezebbé tennie? Így se volt könnyű eljönnöm onnét, ahogyan odamenni se volt egyszerű, de megtettem és elbuktam, majd pedig elfutottam onnét, mint egy gyáva alak. De nem tehetek róla. Összetörtem és úgy éreztem, hogy a helyéről kitépték a szívemet. Eltűnhettem volna a vámpírsebességemmel, hiszen éltem már annyi ideje, hogy tudjam milyen áldásokat kaptam a sok borzadály mellé, de nem akartam, meg nem is tudtam volna hova, hiszen fogalmam nem volt arról, hogy akarok menni vagy mit akarok tenni. Egyedül akartam lenni, ahogyan egykoron. Érezni a fájdalmat, hiszen az segített sok-sok éven keresztül életben maradni és talán újra sikerült volna talpra állnom, ha pedig nem akkor legalább egy vámpírral kevesebb lenne a világon. Nem hiszem, hogy ez olyan nagy gond lenne. Ha eddig nem bámult meg mindenki engem, aki mellett elhaladtam, akkor most már igen. Hiszen most már nem csak egy törülköző lányt láthattak, aki körülbelül kisírta a lelkét, hanem egy férfit is, aki miatt sírhatott az az "őrült" vagy "szerencsétlen" lány. Nem igazán érdekelt, hogy mit gondolnak, ahogyan Adam szavai se érdekeltek, mert minden egyes szavával úgy éreztem, hogy még inkább összetörök. Hallom és értem is amint mond, de akkor se tudok hinni. Érzem az érintését, testének a közelségét, a kabátját, amint a bőrömre simul, de nem megy. Zakatol a fejem és zavarodott vagyok, ahogyan ő is. - Talán már túl késő. Talán már nincs is az a Maisie, akit egykoron szerettél Adam. - mondom alig hallhatóan, majd mint aki tényleg megörült kitépem a kezei közül magamat, aminek következtében kicsit megbotlok és egyenesen a vízbe pottyanok. Remek, már csak ez hiányzott. Felhúzom a lábaimat és a fejemet a térdeimhez hajtom, s újra sírni kezdek. Fogalmam nincs arról, hogy Adam merre jár, hiszen nem érdekel, vagyis nem akarom tudni. Félek, hiszen talán már rég elveszett az egész dolog, érzés, ami egykoron összekötött minket. - Mi van akkor, ha már túl késő? Mi lesz akkor, ha már elkéstünk vagy te soha nem tudod megbocsájtani nekem azokat a dolgokat, amiket eltitkoltam? - kérdeztem tőle alig hallhatóan, de nem mozdulok meg. Lassan letörlöm a könnyeimet, miközben őt keresem a tekintetemmel.
A nőkkel való társalgás mondhatni, jó ideje nem tekinthető szakterületemnek. A tény, hogy az a nő, akit nemrég még életem szerelmének tekintettem, csak úgy, ok nélkül eltűnt, kissé rontott a helyzeten. Szerettem volna tudni, hogy mégis mi vitte rá arra, hoyg ezt tegye, méghozzá egy átkozott búcsúszó nélkül, de végül mégis úgy döntöttem, hogy nem fogok felesleges idegeket megölni a fejemben a túlzott gondolkodással. Nem ér annyit az egész. Az éltem jóva egyszerűbb, mint tűnik, s ezt ő is tudta. De volt egy olyan érzésem, hogy ki áll a háttérben. A bátyám. De ő meg fog fizetni ezért. - Saját nyomor? - mosolyodtam el keserűen, miközben ey pillanatig elgondolkodtam, vajon egy ilyen fiatal lányt vajon mi nyomaszthat. Egyáltalán, miért érzi úgy, hogy nyomorúságos az élete? Fiatal és gyönyörű. És.. ez nem minden. Most már azt is tudom, hogy a külső nem elég mindenhez. Mert... csak nem! - Igen, levél... és már ott sem volt. - sóhajtottam fel, majd megráztam a fejem. - Tudod, jó ideje sejtem, hogy köze van a bátyámhoz valami úton-módon... és ugyan nem közölte a levélben, hogy összeszűrte vele a levet, de én.. érzem, hogy ez történt. És ha így lesz, a bátyám olyan halált hal majd, melyből nem lesz számára visszatérés. - koccantak össze a fogaim, ahogy összeszorítottam őket. Egy másodpercre még a szemeimet is lehunytam. - Mi nyomasztja a fejét, kisasszony? - dőltem aztán hátra. Én befejeztem a magam sztoriját. Ő jön. És amúgy is.. olyan mintha már ezer éve ismerném. Talán mert mindketten farkasok vaguynk. A falkaösztön.
Kellemes volt vele beszélgetni és más problémáit hallgatni, még akkor is, ha ez amúgy egyáltalán nem volt rám jellemző. Nem is érdekelhetett volna kevésbé engem a másik ember problémája. De most valahogy tökéletes elterelő hadműveletnek tűntek a sajátjaimtól. Mert nem is egy problémám van, de a legtöbbjüket csak egyszerűen önmagamnak generáltam és nem tehet róluk senki. Csakis én. Meg az ostoba döntéseim. Bármennyire is szeretnék értük okolni valakit nem tudok. Az egészről csak én tehetek. Ennyi. Le van zárva az ügy. Bárcsak ennyire egyszerűen le tudnám zárni az egészet és túl tudnék lépni rajta. – Szóval, akkor összeszűrte a levet a bátyáddal.. Azt még meg tudom érteni, hogy a nők szeszélyesek és azután mennek, amire éppen igényük van. Ezt én magam is bizonyíthatom. De soha nem jutna eszembe az egykori párom rokonságában kiszemelni a következő áldozatomat. Nem, mintha olyan sok áldozatot követeltem volna. Sokkal inkább önmagam áldozata lettem. – Keserű mosollyal fejezem be a mondandómat és lóbálni kezdem a lábaimat. Magam sem tudom, hogy miért. Egyszerűen csak jó érzéssel tölt el ez az apró és egyszerű mozdulat. – Csak a saját hülyeségem. Elhitettem talán életem első és egyetlen szerelmével, hogy megcsaltam, hogy megóvjam. Nincs biztonságban a közelemben.. Nekem pedig ez volt az egyetlen normális gondolatom arra, hogy hosszú távon eltávolítsam az életemből. Most valahol az exével van.. – Nem tudom, hogy miért mondom el. Hogy miért vagyok ennyire nyitott. Talán Neal elveszítése nagyobb hatással volt rám, mint azt szerettem volna.
Tulajdonképpen fogalmam sem volt róla, hogy a józan eszemre hallgattam e igazából. Túl valószínű volt, hogy olyan döntést hoztam, amit ugyan nem fogok megbánni, de valakinek igazán árthattam vele. Nyx életét ezzel végleg elvágtam a magamétól, de mi értelme volt ennek, ha Maisie egyszerűen továbblépett? Miért volt olyan nehéz a múltat és a jelent összehangolni, amikor mind a ketten tettük, amire vágytunk. Most pedig inkább úgy viselkedik, mint egy ellenséggel, holott tudom, hogy ez az én hibám, őt nem okolhatom azért, amit tettem, vagy amit mondtam. Nem volt ennek köze az elvesztett gyerekünknek, az apám akaratához, ahhoz, hogy hátat fordítottunk a másiknak, mert azt hittük, hogy ezzel védhetjük meg. Nem. Ennek csak ahhoz volt köze, hogy az érzéseinket hagytuk eltemetni, és most, hogy újra elősiettük, inkább a bűntudat győzött le minket. Felhőkölök, szinte mordulással kísérve a szavait. Mi az, hogy már nem is az, aki egykor? Ki nem változik? Fogalma sincs, hogy mit tettem most, vagy az elmúlt évtizedekben, amit valószínű, hogy ötszáz éve eszem ágában sem lett volna megkísérelni. -Mindenki változik. Én is változtam. Tettem olyasmit, amit nem kellett volna, vagy ma már máshogy tennék, de te nem tartozol ezek közé a dolgok közé.-mondom, miután szó szerint ellök magától. Ha eddig azt hittem, hogy nehéz dolgom lesz, most már biztos vagyok benne. Rá nem tudok hatni holmi igézéssel, és nem is tenném. De mégis miben különbözik ő attól a lánytól, akivel képes voltam ezt kétszer is megtenni? Ennyire nem lehet egyszerű legyőzni a józan gondolkodást és felülemelkedni a tényeken, hogy nem feltétlenül segítettem, de annál inkább romboltam. Elmorzsolok egy mosolyt, akarva akaratlan, hisz ahogy a vízbe esik, az már-már színészi teljesítménnyel is felérne. De igyekszem ennek a vidulásnak nem nagy feneket keríteni, mert szívveréséből ítélve hamarosan rátör a sírás, és így is lett. Ahogy ott ül a hűvös vízben, emlékeztet arra az elveszett lányra, aki egyszer volt. De ezzel újabb mosoly suhan át arcomon. -Nem csak neked vannak titkaid. És ami történt, megtörtént. Nem akarok a múlton rágódni, vagy azon töprengeni, hogy mit rontottunk el.-lépek mellé a vízbe, állítom talpra és terítem rá kabátom, majd ölbe kapom és egyszerűen az egyik tó melletti padra ültetem, leguggolva elé, akár egy kisgyermekkel tenné az apja. Kezem viszont nem engedi el övéit.-Azt akarom, hogy a jelenben éljünk. Hogy te is itt élj, hogy adj egy esélyt a boldogságodnak, nekem, hogy bebizonyítsam mindennél többet jelentesz.-kérem, de az utolsó szavaknál megvillan a szemem, kissé mintha a lelkiismeretem szólalna meg benne. Pedig nem akarom neki elmondani, hogy mit tettem, mert bár áldozat volt és érte hoztam, félek a jövőben még megiszom a levét eme meggondolatlan döntésemnek.
Egyszerre akarom azt, hogy itt legyen és egyszerre érzem úgy, hogy legszívesebben ellökném és eltűnnék, örökre. Biztosan létezik olyan bűbáj, ami képes elrejteni minket egy idősebb boszorkány elől is. Megalázva és összetörve éreztem magamat. Fogalmam nem volt már arról, hogy ki vagyok, hiszen az életem az elmúlt napokban teljesen felfordult és a feje tetejére állt. Egyszerűen ott van az, hogy vámpírrá váltam, majd pedig újra láttam Adam-t és nem tudtam uralkodni magamon. S ennek köszönhetően összetörtem egy nőt. Szörnyeteg lett belőlem. Adam szavai egyáltalán nem tudnak megnyugtatni és persze, hogy ennek a napnak nincs még vége, hiszen hamarosan a vízbe pottyanok. Elegem van és most már biztosan mindenki azt hiszi, hogy valami dilis vagyok, de talán akkorát nem is tévednek, hiszen egy épelméjű nő nem szaladgálna törülközőben az utcákon. De miként lennél képes a jelenben elfogadni engem, ha még a múltunkat se tudod? - kérdeztem tőle könnyes szemmel, majd amikor a karjaiba vesz, akkor ellenkezni kezdek, de végül feladom, hiszen látom, hogy teljesen mindegy. Érzem, amint körém teríti a kabátját, de még ez se képes megvédeni a hideg szellőtől és vacogni kezdek. Hallom a szavait, de mégis annyira távolínak tűnnek. Szipogni kezdek, de végül lassan bólintok. Nem tudom Adam. Szerettelek és még mindig, de nem tudom, hogy van-e esélyünk már. Annyi minden változott. Talán mind a ketten megváltoztunk. - mondom egyre halkabban, hiszen elegendő arra gondolni, hogy én is szörnyeteggé változtam és nem tudok uralkodni magamon. Letörlöm a könnyeimet, de hamarosan újabbak jelennek meg. Szeretnék hinni neki, de nehezen megy. Egyszerűen nehezen tudom elhinni azt, hogy minden rendben lesz. Végül egy kisebb sóhaj hagyja el az ajkaimat és egy kisebb könyörgő pillantással nézek rá. - Menjünk innét el... kérlek.. - mondom szinte alig hallhatóan és még inkább összehúzom magamon a kabátját. Sírva és fázva kuporgok ott a padon, miközben egyik kezünk egymásba fonódik, mintha attól félnénk, hogy az egyikünk hamarosan el fog tűnni.
Nem akartam a múlton rágódni, de ha nem hagyta, akkor a jelenen sem tudtam. Tudtam viszont, hogy mit, vagyis kit akarok, még ha ennek az árát nem is értettem most meg igazán. Könnyű volt hinni, hogy minden tökéletesen fog működni, hogy nincs mitől tartani, csak belevágni, de ennél azért nehezebben mentek a dolgok. Nem hittem a sorsban, de a múlt tapasztalatai azt súgják, hogy könnyen semmit sem kaphatunk meg, akárhogy is akarjuk,bármennyire kínoz minket a vágy, hogy megkapjuk. Viszont a lehetőséget, amit most kaptam, nem akartam kihagyni. Felesleges lett volna álltatnom magam azzal, hogy rendben van, mert nincs. Túl sok dolog zúdult a nyakába, amik közül akad, amivel én magam is birkóztam. -Mit fogadjak el azon, hogy hátat fordítottam, és egyszerűen mintha kitöröltelek volna az emlékeimből, a puszta gondolatod nélkül éltem?-szinte felhőkölök, ami részben a válaszom egyszerű megnyilvánulásának és őszinteségének a következménye, részben pedig azé, hogy ilyet kérdez, mintha gondolataimba látna. Felállítom és karjaimba veszem, de testének reszketésén még az a csepp meleg sem segít, amit kabátom nyújthat számára. Olyan, mintha magamat akarnám biztosítani, hogy amit tettem helyes, megóvva őt attól, hogy... semmitől nem óvom meg. Áldozatot hoztam, aminek a következményei rá is hatással lehetnek, és önző mód titkolom ezt amíg csak lehet, muszáj elrejtenem előle. -Megváltoztunk, de nem foglak magadra hagyni. Hacsak te nem kéred.-tisztázom a helyzetet, de kétlem, hogy ezt a kérést épp most fogom tőle hallani, és szememen látszik, ha most kérné sem teljesíteném. De ezt tudja nagyon jól ő is, hisz ismerhet ennyire. A kérésére bólintok, és tekintetem elkalandozik összefonódó kezünkön. -Ahová csak kéred. De előtte...-húzom magam elé csuklóm, és hagyom, hogy fogaim és szemem felvegye a bennem rejlő szörnyek megfelelő alakot és húsomba harapok.-Enned kell, mielőtt túl késő lesz...-jobb híján ez is megteszi, viszont amit eddig elkerültem, annak már nincs jelentősége. Hacsak ő nem hajlandó erre a lépésre, én sem fogom erőltetni, de tudom, hogy mit él át, és az a rengeteg érzelem, ami nyakába zúdult egy kezdő vámpírnál leginkább éhséget okoz.
A grillben voltam, és azt hiszem túl jól sikerült az elő bemutatkozós buli. Tulajdonképpen másról sem szólt, az elmúlt időszakom, mint a féktelen bulizásról, franc sem tudta, hogy mikor fogok leállni, lesz-e valami fékem. Igazság szerint, egyszer volt, de az is elhagyott. Mindegy. Szabad préda voltam, és én sem halasztottam el senkit, vagyis nem szalasztottam el senkit. A pia beütött, kicsit túl sokat ihattam, de ez sem csillapította a szomjúságomat, jó, végeredményben egyébként ez volt az egyetlen hátul ütője a dolognak, képes voltam teljes letargiába borulni, vagy felvillanni és szárnyali jókeddvel, furcsa volt ez a hibridség, olyasmi mint a vámpírok kikapcsoló gombja, amikor átváltanak jóbol rosszba, vagy fordítva. De én… mi a hibridek, valahogy e kettő dolog határán éltünk, a farkasok kitörő érzelmeit és a vámpírok hüvösségét egyszerre. Fognom kéne egy taxit, vagy egyszerűen haza sétálnom, hátha addig is tisztul a fejem. Levertem pár körrel az itteni kis nyikhajokat a billiárd versenyben is. Megdörgöltem a szemeimet és a térdemre támaszkodtam ezután, hűvös éjszakai szellő csapta meg az arcomat, tudtam, hogy igen…gyalogolnom kell. Szóval, vettem egy nagy levegőt és felegyenesedtem. Előkerült a mobilom és írtam pár sort valakinek, majd vigyorogva mélyesztettem zsebre. "Most kellenének a fotóid!" Jah, de kié, és kinek írtam? Haladtam pár sarkot és nekitámaszkodtam egy villanyoszlopnak. Be kellene lőnöm, hogy merre is van a haza? Tényleg, merre?! Mystic Fallsban, eltévedni, részegen én?! Csak, adj félórát, és kiürül a dolog belőlem, és addigra tudni fogom, hogy merre kéne indulnom. Oda vánszorogtam egy padhoz és leültem rá, nem…inkább elalszom itt. A hold úgy is olyan barátságosan pillant rám, eltekintve azoktól a csúnya sötét felhőktől. Talán esni fog, bár tudnám, bár mióta zavart ez engemet? Jah, igen azóta, hogy kint terveztem tölteni a szabad ég alatt az éjszakát, részegen. - Nahn, nm lesz ez, gy, jó! - borzoltam össze a hajam, mely már egyébként is igen kusza volt, így is, meg úgy is. Nehezebb visszatérni ide, mint gondoltam. Szembe nézni a múltam árnyaival. Vajon, tényleg jól tettem, hogy vissza tértem ide? Kötve hiszem. A fejemet fogtam és aprókat lélegeztem, kéne egy üveg víz, hogy jobban legyek, vagy… kaja, a folyékonyabbik fajtából. Farmer volt rajtam, és egy drágább óra, izompóló és vékony fekete nyári dzseki, több dologra nem is volt szükségem, elnézegettem innen a fekete tornacipőm orrát, és azt az egy két járókelőt. Jah, még napszemüveg is volt rajtam, arra az esetre, nos erre az esetre, amikor kicsit nem vagyok ura a képességeimnek és beindul a szemem környéki változás, hova is tettem? Hol is van...? Hová...hovááá? - Háá,megvagy te kis huncut!- böktem fel az orrom hegyére és diadalittasan fésültem el az ujjaimmal a hajtincseimet a fülem mellett.
Hétvége van úgy hogy úgy döntöttem, hogy csinálok pár esti képet is. Úgy sincsen jobb dolgom így este 8 körül. Felkapok egy farmernadrágot, csizmát, rá pedig egy fekete bőrdzsekit, a nyakamba pedig felkerült a fényképezőgépem. Nemsokkal később el is indultam. Gyönyörű idő volt, szeretek esténként az utcákon sétálgatni. Így ki tudom szellőztetni a fejemet. Előkapom a zsebemből a telefonomat mikor érzem, hogy elkezd rezegni, és mosolyogva olvasom el. - Hát ez nem normális.- mondom magamnak mosolyogva és automatikusan elindulok a Grill felé, úgy is oda tartottam, hogy vegyek magamnak egy italt. Mikor oda értem elkerekedik a szemem és lövök egy képet a padon ülő Tylerről, akin... Hát hogy is mondjam... Kicsit észre vehető volt az, hogy a piás üveg aljára nézett. - Tessék, itt a képed. - mondom neki nevetve, miközben leülök mellé a padra. Még mikor az egyetemnél járt akkor találkoztunk, és megígértette velem, hogy csinálok róla pár fotót. Hát, kicsit meglepődtem, hogy ezt este hajtja be rajtam, de nem állok semmi jó útjába.
Egy pillanatra elgondolkodtam, amikor a haját felkapta a szél. Vörös, de olyan árnyalatban, melyet előtte még sosem láttam. Nem forgok nagy közösségekben, csupán néhány másik vérfarkast tartok komoly társaságnak, hisz mi farkasok falkában járunk. A szimatom szerint ő is vérfarkas, de nem tudom, miért hagyná egy falka, hogy egyedül kóboroljon az éjszakában egy ilyen védtelennek tűnő szépség. Igaz, a küllem nem minden, ahogyan azt mondani szokás, s ez az ő esetében is így van. Tekintete harcias, makrancos, és ettől bennem is harci kedv gyúl, habár jó ideje nem vagyok olyan formában, hogy bárkit is lealázzak vagy alaposan megrúgdossak. - Ne is essék szó többet a csalfa barátnőmről és a szemét bátyámról. Egy ilyen szép száj, mint a tiéd, inkább beszéljen az élet szebb és jobb dolgairól, nem ilyen gusztustalan ostobaságokról. - mosolyodtam el eúzttal már biztatóbban, majd magam sem tudom, talán az empátia miatt de megfogtam a kezét. Nyilvánvaló, hogy van barátja, legalábbis kiszemeltje, de ez a gesztus nem azt hivatott jelezni, hogy készülök levenni a lábáról. Láthatja rajtam, hogy egyáltalán nincs most a véremben az, hogy nők társaságát élvezzem egy sötét, leoltott lámpás hotelszobában. Megszorítottam az ujjait, majd nagyot sóhajtottam. - Ó! - Úgy bukott ki belőlem ez az apró kis szó, mintha nem lenne lehetőségem arra, hogy visszafogjam a gondolataimat. - A szerelmed. - hangsúlyoztam ki. - Szóval továbbra is szereted. - állapítottam meg továbbra is mosolyogva. - És ő is a falkád tagja, vagy egy kívülálló? Ember talán? - kérdeztem. Olyan vagyok, mint egy vallató. - Sajnálom. A felesleges kérdések mestere vagyok. Nem tartozik rám egyértelműen. - nyeltem határozottan, de nem engedtem el a pillantását egy pillanatra sem. Valami nyomja a lelkét. S azt hisze,, hogy ha másért nem is, ezért megéri itt lennie velem. Kibeszélni.. ráadásul talán tud nekem segíteni egy apróságban... amelyhez farkas kell.
Kezdőlap
redit
✔ 
|| xxx ||