Nem értettem. Próbáltam racionális válaszokat keresni a megmagyarázhatatlanra… Bár ez igazán nevetségesen hangzik egy vámpír szájából, főleg egy ember szempontjából, hiszen mi más lehetett volna kevésbé racionális, mint a fajtám létezése. Igaz, ez Kathrine-nek nem volt kifejezetten újdonság, ez egészen egyértelmű volt. Az már kevésbé, hogyan lehetséges, hogy dobogott a szíve.
Vártam, hogy feldolgozza azt a számára új információt, miszerint – az elképzeléseivel ellentétben – én már nagyon régóta vámpírként töltöttem az időmet. Szemmel látható volt, félt valamitől, és ugyanolyan távolságtartó volt, mint anno az első találkozásunkkor.
– Kathrine, ne légy naiv, a mi köreinkben szinte mindenki ismeri a Mikaelson családot – jegyeztem meg megrázva a fejemet. – De félre érted a helyzetet – tettem hozzá, amikor rájöttem, azt hiszi, az ősiek utasítottak, hogy környékezzem meg őt. Pedig erről szó sem volt. Sosem álltam kapcsolatban azzal a családdal, sőt a hideg rázott tőlük. Ennek ellenére, igen valószínű, hogy ők teremtettek engem is, igaz, erre semmilyen bizonyítékot nem szereztem soha, tulajdonképpen nem is kerestem. Éltem halálomban, és ennyi nekem elég is volt.
– Személyesen sosem találkoztam egyik ősivel sem, hacsak nem számítjuk azt, amikor valamelyikük a vérét adta a halálom előtt, de erre nem emlékszem – kezdtem bele a magyarázatba. Tudtam, nem bízik bennem, és meg is értettem, hogy így tett. Jogosan félt halandóként egy vámpírtól. – Klausszal sosem volt semmi dolgom, azon kívül, hogy igyekeztem elkerülni. Amikor 1492-ben találkoztam veled, már nem voltam ember, és abban igazad van, hogy nem csevegni akartam. De az ősiekkel nem szövetkeztem, sőt éppen azért léptem le, mert kaptam egy fülest, hogy az országban vannak, és egy Kathrine nevű nőt keresnek. Nem voltam benne biztos, hogy te vagy az a nő, viszont nem akartam kockáztatni – közöltem egyszerűen a múlt eseményeit. Nem kívántam hosszan mesélni a dolgokat. Egyrészt mert a nő lehet még inkább tisztában volt az akkori eseményekkel, másrészt pedig semmi értelmét nem láttam feleslegesen jártatni a számat.
– Álljunk csak meg! Hasonmás? – kérdeztem, újra rajtam volt a megdöbbenés sora, és csak pislogni tudtam a barna hajú nőre. – Mi a francba keveredtél te bele? – ez csak úgy kicsúszott. Egyre kevésbé értettem mi történt Kathrine-nel, és egyre kíváncsibb lettem, pedig azt hittem majd’ ezer év után már nem tud senki sem meglepni engem.

357 || köszönöm a türelmet  
[You must be registered and logged in to see this link.]

[You must be registered and logged in to see this image.]Nem várt találkozás volt ez, a meglepődés enyhe kifejezés lett volna arra, amit valójában éreztem. Nem gondoltam Noah-ra, amióta elmenekültem Klausék elől, még csak a neve sem jutott eszembe, ezért esett nehezemre felidézni. Az arca persze azonnal ismerős volt, s tudtam is, kicsoda ő, mégsem nagyon tudtam mit mondani. Mindig is azt hittem, Klausék voltak az első vámpírok akikkel találkoztam, sosem fordult meg a fejemben, hogy már előtte kiszemelt egy magának. S lám... Mégsem akartam ezt elhinni, nem, bizonyára utólag lett vámpír, miután elment. Így kellett lennie, az nem lehet. Végig Klaust okoltam azért, ami velem történt, pedig ha ő nem lett volna, talán más vámpír áldozata leszek. Végignéztem a férfin, s láttam a ragadozót a mozdulataiban, a tekintetében, kétségem sem volt afelől, hogy épp olyan, akárcsak én, ha nem rosszabb. Hiszen én magam már a halandók táborát erősítettem, ő most már sokkal vszedelmesebb volt nálam. Valaki, akinek megvan a kellő ereje bármihez.
Mélyet sóhajtottam, ahogy kiejtette azokat a bizonyos szavakat, s felemelte a gyűrűt viseli kezét, ezzel mindkét kérdésemet megválaszolta. Tehát vámpír több, mint ötszáz éve. Nem tudtam belőni a pontos korát, hiszen nem ismertem korábban, de annyiban biztos lehettem, hogy idősebb nálam, ami igazán nagy szó volt. Ez elgondolkodtatott, vajon ismeri e az ősi családot, Klaust, és csak egy kém volt, aki neki jelentett?A hideg futkosott rajtam, talán egy kicsit meg is remegtem. - Ismered Klaust? - kérdeztem elfúlva. Számtalan kérdést feltehettem volna neki, mégis ezzel kezdtem, ez volt a legsürgősebb számomra, a legfontosabb. Nem tudhattam, milyen kapcsolatban állnak, talán ezért volt pontosan ott, ahol én is. A véremet ugyan a gyógyír "szennyezte", arról viszont senkinek nem volt még fogalma sem, hogy a lecsapolás milyen hatással lehet rám, vagy a vérem jó-e hibridek teremtésére. - Biztos nem véletlen, hogy ugyanakkor voltatok ugyanott. Körülöttem. Miért? Mit akartál tőlem? Miatta volt mindez? - rekedtes hangon követelőztem, és nagyon nehezemre esett, hogy ne hátráljak egy, vagy akár több lépést is tőle. Nem akartam a közelében lenni, s őszintén féltem, mit fog tenni velem. Válaszokat akartam kapni, méghozzá minél hamarabb! Ha visszagondoltam... egészen biztos voltam akkor benne, hogy a barátom akar lenni, vagy talán egy udvarló, ahogy akkoriban Klausról is hittem. Már egyáltalán nem voltam benne biztos, sőt, aggódtam, hogy mi köze lehetett az ősiekhez, vagy ha hozzájuk semmi, akkor mégis mi volt a célja. Könnyedén átharaphatta volna a torkom, mégsem tette, ezt nagyon is különösnek találtam. Veszélyes volt, tudtam, éreztem, az ösztöneim azt súgták, meneküljek, mégsem tettem. Ott álltam földbe gyökerezett lábakkal, nem mehettem el addig, amíg nem tudok meg mindent. Ha belepusztulok, akkor is meg fogom tudni, mi történt 1492-ben. Oldalra döntöttem a fejem, úgy meredtem rá, szemtől-szemben, nem mutattam ki a félelmemet jobban, így is tudnia kellett róla, a szívem ezerrel dübörgött a mellkasomban, a homlokomon gyöngyözött az izzadtság, és remegtem, mint a nyárfalevél. Ha hátrálok, vagy elutok, azzal nem megyek semmire. Ha maradok, és állom a pillantását... legalább nem gyáva féregként halok meg. - Szerettek volna, ám akkor már nem élnék. A hasonmásom művelt velem valamit. - vágtam oda dacosan, enyhén felemelt fejjel. Ez volt az első őszinte válaszom, azt viszont semmi pénzért nem árultam volna el neki, pontosan mit is tett velem. Elég volt annyit tudnia, hogy már nem voltam vámpír, a gyógyírről soha, senkinek nem beszéltem, csak aki már tudott róla. Az egyetlen hatalmam már csak a tudásomban rejlett, illetve a ravaszságomban.

surprise!

[You must be registered and logged in to see this link.]

Hihetetlen volt. Ugyanúgy nézett ki, mint annak idején több száz évvel ezelőtt. Mégis… nem lehetett volna életben, már el kellett volna porladnia még a csontjainak is egy temető földjében, valahol, akárhol. Mégis sikerült volna valamit csinálniuk az ősieknek? Értetlenül álltam a kis városi sétányon, a tavaszi napfényben, a bomladozó virágok émelyítő illatában. Már pedig egészen biztos voltam benne, ő az, nem egy hasonmással van dolgom vagy egy leszármazottjával. Soha nem találkoztam még hasonló jelenséggel és sohasem gondoltam, hogy egy halandó képes lehet túlélni ebben a világban. Most azonban hallottam a légzését, a szívverését, ami felpörgött, amint meghallotta a hangomat, ahogyan a nevén szólítottam. Éreztem rajta, pánikba esett. Nyilvánvalóan félt valamitől vagy valakitől, talán még mindig az ősiektől. Ha így volt, igazából megértettem. Anno én is azért léptem le a szigetekről, mert féltem, hogy Katherine közelében ki fognak végezni. Gyáva lennék? Nem hiszem. Én szerettem a halhatatlanság gondolatát, nem szándékoztam feláldozni magamat semmiért sem. Ezt hívom túlélőösztönnek.
– Nem, drágám, én a találkozásunkkor már nem voltam ember – apró mosoly jelent meg a szám sarkában, miközben felemeltem a jobb kezemen, amelyen egy különleges gyűrű csillant a napfényben, amely nélkül nem lennék képes ebben a csodás tavaszi időben végig sétálni Mystic Falls unalmas kis utcácskáin. – Feltételezem, tudod mi ez, mivel itt vagy és hogy mit jelent rám nézve –   tettem hozzá, majd leengedtem a kezemet. Az a gyűrű majdnem egy évezrede megvan, és egy olyan boszorkány készítette, aki legjobb tudomásom szerint még mindig élt a szülőföldemen.
Szemmel láthatólag Kathrine nem hitte, hogy a véletlen is összehozhatott minket az amerikai kisvárosban. Láttam a kitágult pupilláit, hallottam a légzésének változását, a vére zubogását a nyaki ütőérben. Nem változott meg az sem, hogy vonzódtam hozzá, elsősorban az éltető vére miatt, de be kellett vallanom, kifejezetten mutatós darab volt. Hátrált egy kicsit, én pedig nem követtem. Félreértések elkerülése végett: vámpírként sokszor hallgattam az ösztöneimre, főleg ha a táplálkozásról volt szó, de több mint egy évezrednyi múlttal megtanultam, az ösztönök sokszor nem jó tanácsadók. És a különleges kis Katherine múltja is jobban érdekelt annál, hogy a nyílt utcán elfogyasszam.
– Nem akarok én semmit. Nem miattad vagyok itt. Egy hasonlóan öreg ismerősömet keresem, mint te, de róla tudom, miféle és hogyan élhet még ma is. Rólad ezt nem mondhatom el – válaszoltam egyszerűen. Nem gondoltam, hogy ennyit ne tudhatna, nem láttam okot rá, hogy aggódjak miatta. Annak ellenére sem, hogy biztos voltam benne, sokkal több van ebben a nőben, mint azt 1492-ben hittem. Bár ennyi idő túlélése megkeményíti az embert. Én már csak tudom. – Szóval mondd csak az ősiek elkaptak és csináltak veled valamit, hogy még élsz? – kérdeztem végül, mert a kíváncsiságom legyőzte a türelmemet, ami igen ritkán fordult velem elő, de most nyomós okom volt erre.

445 || köszönöm a türelmet  
[You must be registered and logged in to see this link.]

[You must be registered and logged in to see this image.]Az utóbbi időben sikerült lefoglalnom magam McKinley-ben, egy kicsit elengedhettem a halandósággal járó problémákat. Nem mondom, hogy boldog voltam ezzel a mostani életemmel, de határozottan jobb volt, mint menekülni. Ugyan nehéz volt megszoknom, hogy nyugtodtabb környezetben vagyok, és nem kell állandóan a hátam mögé néznem, de meg voltak a maga előnyei is. Időnként átlátogattam Mystic Fallsba, vagy Seattle-be ruccantam ki a Tanács miatt, az időm nagy részét viszont McKinley-ben töltöttem. Egy kicsit azért még aggódnom kellett, ki szerez tudomást a halandóságomról, de mivel nem álltak sorban az ellenségeim, az utóbbi hónapok viszonylag nyugodtan teltek.
Mystic Falls felé vettem az irányt az autóval, amit "kölcsönvettem" az egyik kedves Seattle-i lakostól, hátha ki tudok szúrni magamnak valakit, akit magam mellé vehetek, vagy épp látszólag beszervezhetek a Tanácsba. Az utóbbi két látogatásom során nem találtam senkit, akit meggyőzhetnék, viszont nem adtam fel, sosem arról voltam híres, hogy néhány kudarc után leálljak. A nap tűzött, kezdett tavaszodni, a levegő is más illatú volt, ezt még a halovány, emberi szaglásommal is kitűnően éreztem. A csuklómhoz nyúltam, afféle pótcselekvésként, még mindig nem szoktam meg, hogy már nem kell ékszert hordanom, ami megvéd a napsugaraktól. Halandóvá válásom után egy ideig még hordtam a karkötőt, a Tanács miatt azonban meg kellett szabadulnom tőle, nem akartam fölösleges kérdéseket. Fogalmuk sem volt arról, ki vagyok valójában, nekik csak egy jelentéktelen ember voltam, aki egyetért velük, aki tagokat toboroz nekik, semmi több. Nem fordítottak rám túl nagy figyelmet, ami előnymre vált.
Már épp indultam volna vissza a sétányról, mert egy lelket sem láttam, mikor meghallottam egy ismerős hangot, de nem tudtam rögtön hová tenni. Lassan fordultam meg, arra számítva, hogy egy régi ellenségem talált rám, a szívem a torkomban dobogott, majd megpillantottam Őt. A férfit, akiről nem hittem volna, hogy újra láthatom, akinek halottnak kellene lennie. A fogaskerekek a fejemben azonnal pörögni kezdtek, míg próbáltam rájönni, ki is áll előttem, aztán egyszer csak beugrott a férfi neve. - Noah. - Csak ennyit sikerült kinyögnöm, majd rögtön azon kezdtem el agyalni, mégis hogy a fenében lehet életben. Bizonyára időközben valaki átváltoztatta. Egy ember volt még akkoriban, egy jó barát, vagy legalábbis valaki, aki erős érdeklődést mutatott irántam. Klaus és Elijah megjelenésével azonban ő nyom nélkül eltűnt. Talán akkor változtatta át valaki? Vagy az ősi testvérpár művelte ezt vele, büntetésképp, mert a közelemben ólálkodott? Ezernyi kérdés jutott eszembe néhány másodperc alatt, miközben némán meredtem rá. - Hogy én hogy lehetek életben? Na és te? Miféle szerzet vagy? - Utáltam, hogy halandóként gőzöm sem volt róla, mivel állok szemben. Lehetett boszorkánymester, vámpír, vagy hibrid. Ennél a gondolatmenetnél megrémültem, és hátráltam egy lépést. Fogalmam sem volt, miféle fajhoz tartozhat a férfi, mindenképp tartanom kellett tőle. - Ember voltál... igaz? 1492-ben. - Hihetetlen volt, hogy azonnal beugrott a pontos dátum, de kitűnően emlékeztem életemnek azon szakaszára. No, persze nem őmiatta, ő azóta csak egy fakó emlékké halványult, Klaus viszont tett róla, hogy soha ne felejtsem el ezt az évszámot. - Mit akarsz tőlem? - A paranoia beszélt belőlem, de teljesen biztos voltam benne, ott és abban a pillanatban, hogy nem véletlenül van itt. Hogy követett, a nyomomban volt egészen idáig, és most úgy tesz, mint aki meghökkent. Nem tudtam lerázni magamról ezt az érzést, holott a meglepett arckifejezése egyáltalán nem erről árulkodott.

surprise!

[You must be registered and logged in to see this link.]

Amerikai látogatás során igazán kihagyhatatlannak bizonyult egy kisváros, amely tobzódik és talán mindig is tobzódott a természetfeletti élvezetekben. Természetesen nem turisztikai sokszínűsége miatt vonzott ide ez a városka, sokkal inkább, hogy választ találja az erőviszonyok megváltozására. Az a helyzet ugyanis, hogy az elmúlt időszakban beállt kellemetlenségek miatt visszakényszerültem abba a régen elfeledett, ódivatú és cseppet sem praktikus táplálkozási módba, amelynek eredményeképpen lépten-nyomon hullákat hagytam magam mögött. Pedig – és ebben rejlett az „életmódom” zsenialitása – sokkal könnyebb volt hosszabb távra tervezni egy-egy helyen, egy-egy halandóval, aki készségesen felajánlotta magát, hogy kisebb adagokban vegyem magamhoz a szükséges vért. Előbb-utóbb persze, ők is elhaláloztak, de mégis csak humánusabb eljárás volt ez, ráadásul sokkal kevésbé feltűnő jelenség volt. És most, hogy fennállt az a helyzet, amely megakadályozott ebben az igencsak kényelmes létben, rendkívül érzékenyen érintett. Bármi is legyen ennek az oka, tudnom kellett, hogyan tehetnék ellene.
Mystic Falls csepp lett volna a tengerben, ha nem tudtam volna meg a kontinensre érkezésem előtt, milyen jelentős események peregtek le itt az idők folyamán a természetfeletti kapcsán. Ennek fényében úgy döntöttem, lehet van értelme körbe nézni. Nem különösebben tűnt izgalmasnak a dolog, nem is értettem, miért akkora jelentőséggel bíró hely ez. Semmi különöset nem láttam, hallottam vagy tapasztaltam miközben átsétáltam a városkán. Egészen addig, amíg fel nem bukkant egy lány a múltból, akinek nem is lett volna szabad itt lennie. Emlékeztem rá, nagyon régről, mégis hallottam most a szívverését és a légzését, kétségtelenül ember volt, ugyanúgy mint annak idején angol földön. Egy percig értetlenül bámultam utána, azután elindultam, követve őt. A sétányra érve már nem volt körülöttünk szinte senki, akkor szólítottam meg: – Katherine! – annak idején ezen a néven mutatkozott be nekem. – Te mégis hogy lehetsz életben? – szegeztem neki a kérdést, meg sem várva, hogy felismer-e vagy sem. Döbbenetem ennél sokkalta nagyobb volt, amely ritkán esett meg velem.

299 || amikor nem tudok aludni és jön az ihlet  
[You must be registered and logged in to see this link.]