Az előbb túljutottunk azon, hogy minden nézőpont kérdése, a jelenlegi nézőpontom meg eléggé színes kavalkádban sorakozik fel előttem. Kezdjük a kis közjátékkal a telefonálás közben és utána. Egyre világosabb lesz számomra, hogy Miss Loghan nem, dehogy fújt visszavonulót! Inkább erőteljesen rálépett a gázra. Nekem sem kell kétszer mondani valamit, még ha nem is mondta ki! Miután kiejti a nevem és a közlendőjét, a hangja búgásából sejteni vélem, hogy ez a kérdez-felelek ugyan tartani véli az érdeklődését, de ne várjak tőle semmi őszinte vallomást. Ugyanakkor minden hazugság mögött áll egy őszinte indok. Úgyhogy ez sokkal szórakoztatóbb lesz, mint ahogy azt vártam. - Így igaz. Csattanok fel erős közönnyel a kijelentése nyomán, hangom mély tónusa lustán elnyújtózik a szavak között. - Ha valóban nyitott könyv vagy, úgy mi van a borítódra írva? Persze a címre gondolok, ha már könyvekről beszélgetünk, átvitt értelemben, de ez is sokat elárul róla. Egy újabb csalfa mosoly szökken szárba az ábrázatomon, miközben kopogtatnak az ajtón. Felért a Hanalise nevezetű vérbank. Már az ajtó mögül érzem, de amikor belép, a jelenléte akkor csúcsosodik ki igazán. Darby egyből beljebb tessékeli, viszont nem igazán tud uralkodni magán, bár nem is kell neki. Jó régóta dolgozik nála és tekintve hogy egy magunk fajtának roppant értékes, egy kicsit sem lep meg hogy még életben van. Miss Loghan már a bejövetelemkor igazolta, nem egy futóbolond a sokunk közül. Pedig van jó pár szó se róla, az elmebajosokról szóló kézikönyv összes válfaja felsorakozik közöttünk. Ez a vámpír társadalom szexepilje, kiváltképp az újszülöttekké és a korosaké, mint amilyen én vagyok. Érdeklődve figyelem az előrefelé tuszkolását, Hanalise szemmel láthatóan fél. Amikor közelebb érnek, felállok. - Örülök hogy megismerhetlek, Hanalise! Nem nyújtok neki kezet, elvégre Darby hatása alatt áll, holnapra talán azt sem fogja tudni hol volt, kivel találkozott és egyáltalán mit csinált. Vagy ha igen, úgy csupa hazugság lesz az egész egy cukormázba csomagolva. Én sem vagyok éhes, és bár Hanalise vére az előbb is felcukkolta a szunnyadó ragadózót belőlem, mégis jobban érdekel Darby játszadozása a prédájával. Teszek egy félkört a kettősük körül, miközben Miss Loghan befejezi az évődést a szőkével. A verbénás testápoló alátámasztja az előbbi kijelentését, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni. Szívből felnevetek rajta. Igen, a gyönyör és a fájdalom, de van amikor a kettő együtt jár. Viszont egy idő után ez is unalmas közönybe fullad. Amikor mindent megkaphatsz, bármit megtehetsz és mondjuk éveken át verbénás testápolót nyalogatsz, egy idő után olyan lesz, mint a levegő és a hatása a semmivé foszlik. Aztán kereshetsz egy újabb hobbyt magadnak, Darby! Mindenesetre jót szórakozom ezen, emlékeztet egy korszakomra és be kell lássam, mind végig járjuk ugyanazt az utat. Vagy majdnem ugyanazt, kis kitérőkkel. De egyikünk sem látja a végét! Szűnni nem akaró szélles mosollyal keveredek Darby asztalának széléhez és megint nekidőlök, onnan figyelem őket karba tett kezekkel. Hanalise-nek kelleni fog valami ülő alkalmatosság, mert egy idő után nem fogja bírni ezt a tempót. A gesztus, miként a haja a vállaira omlik, akár a fekete özvegy tánca, megalapozott a gyanúm, hogy jobb óvakodni tőle. Nyilván Miss Loghan lehet rettenetes ellenfél, vagy bitang jó szövetséges, ki hogy válogatja meg magának. - Én már feltettem egy kérdést. Most te jössz! Senki sem fektetett le szabályokat, de egy kérdésre egy válasz dukál. Még mindig érdekel mi a cím, ahogy az is, ő vajon mit fog kérdezni tőlem?
A büszke skótokról sír a duda. Hangját elnyeli a messzi távol. Az esküvő előestéjén a szokásosnál is idegesebb vagyok, és Gaerin karjába kapaszkodva próbálok erőt gyűjteni. Még olyan ártatlan és tiszta vagyok, még annyi mindent nem tudok a világról, mely később kezd a számomra egyértelműen sötét és kilátástalan lenni, hogy aztán onnan emelkedjek ki, hova a kárhozat és a sógorom meggondolatlan cselekedete száműzött. -Holnap, Daby. -Holnap, Gaerin. -Örökké? -Még azon is túl. Sosem tartottam be.És ő sem.
A jelenben
Az örökké a világon a legelcsépeltebb és legközönségesebb kifejezés. Az igazat megvallva unalmas egykedvűséggel, szinte rutinból ejtem már ki azoknak,akiknek a szemeibe nézve, a vérük édes dallamára szomjazva apró kortyokkal merülök el az élvezetben. A hús forrósága, a benne csordogáló élet vörös folyama képes az agyamat másodpercek alatt állati szintre taszítani. Legalábbis még előfordul. Hosszú ideig tartott megtanulni uralkodni magamon, de a remegés, gyarló testem önfeledt vágyakozása azonban gyakorta előjön. Ahogyan időnként azt sem szoktam visszafogni, ha valami felcsigázza az érdeklődésem a kelleténél sokkalta jobban. Így történhet meg, hogy a kezdeti izgalom, mely egy fajtámhoz tartozó példány felbukkanása okoz, egyre erőteljesebbé válik, leplezni pedig, bár lenne rá módom és lehetőségem, mégsem teszem. A fantáziám bizony szabadon engedem és egy aprót kortyolok a torkomba illanó vérillatú levegőből.Sok minden van amibe szívesen teszem a hátsóm. Az autókra gondolok természetesen, mi másra? Hát persze! Mosollyal nyugtázom a mondandóját,és félrenézek, mint valami elsőbálos fruska, aki a kelleténél pikánsabb bókot kapott. Ha tudnák még bele is pirulhatnék. Édes a játék, egyre kevésbé hivatalos, és egyre inkább valami egészen másfajta síkon zajló megannyi apró momentum teszi különlegessé. Tagadni nem akarom, talán nem is tudnám, hogy tetszik a belőle áradó vehemens életunalom, amely mégis keveredik valamiféle kíváncsi izgalommal. Fűszeres és mély, oly erős, hogy szinte magával ránt. Nem kell sokat gondolkodnom, vagy jobban ráfeszülnöm a jelenlétére, hogy rájöjjek sokkal több évet rejtenek a mélysötét szemek, semmint az enyémek. - Jelen pillanatban ön az aki körülvesz engem. Értelmezzem hát szó szerint a kijelentését?- replikázom vissza a szavaira, mely a birtoklásról szól. Az én mohóságomat a gyötrelmes átváltozás, a folytonos éhség csak növelte, az egykorvolt szende szűziességem felzabálta a fekete métely mely a lelkem egykori helyéről táplálkozott. Mégsem érzem bűnnek, vagy a természet törvényeivel ellentétesnek. Ha így lenne vajon mi és a hozzánk hasonlatosak miért létezhetnek? Az apró közjátéknak, melyet a telefonon bonyolítok jelentősége van, de ez később úgyis kiderül. Apró semmiség, jobban mondva egy tiszteletadás, és a kíváncsiságom talán kissé perverz kiélése amely életre keltette. Kényelmesen elhelyezkedik, a kérésem a rajzot illetően elúszik kettőnk között. Akár egy kővé dermedt, napon álmosan nyújtózó lusta macska ül velem szemben, szemeinek résein keresztül belemegy a játékomba, sőt maga lesz az aki formabontó módon valamiféle új irányt szab neki. Nem gátolom meg, hagyom, hogy magával sodorjon.Az összefonódó ujjak az állain indulnak titkos túrára, szemeim fürkészve követik minden apró mozdulatát. Aztán ahogyan végigkaristolja az ajkait, az enyémek mögül a nyelvem szinte önkéntelenül, vagy nagyon is akaratlagosan, mint egy befejezetlen tánc egy eltitkolt taktusa kibújik a rúzsozott hús mögül, és lassan simít végig az alsó ajkamon, vékony fényes nyomot hagyva maga mögött. A sóhaj, mely kiszökik szinte észrevétlen virág és vérben fürdő fuvallatként szalad felé, majd hullik le előtte. Bólintok a kérdést hallva, noha korábban minden bizonnyal sértetten húztam volna fel a szemöldököm egy hasonlót hallva. Hol vannak már azok az idők, amikor az efféle formalitás átlépése valamiféle sértésnek számított volna? Hosszú, igennek megfelelő pislogásom is jelzi, hogy nem látom akadályát ennek a fajta bizalmasabb attitűdnek. Eltelik egy fél másodperc mire felfogom mit is szeretne, és ez első másodpercre tökéletes, repedés mentes maszkot von az arcom elé. Talán csak a hajamból kiszökő tincs, talán a rúzsomon megtörő fény, talán a mutatóujjam apró mozdulása jelzi a meglepetésemet. Egyértelmű jelét azonban nem adom, visszamenekülök a mindent leplező frivol mosolyom mögé.Beharapom az alsó ajkam, miközben lehajtva a fejem egy aprót kuncogok.Aztán ahogyan felemelem a fejem és a szemeibe nézek, látható, hogy bár látszólagosan belemegyek a játékba, mégsem biztos, hogy tetszeni fog neki bármi, amit elárulok. Feltéve, hogy igazat mondok. - Kedves….-egy tizedmásodperces szünet, a nevét ízlelgetem ajkaim között, mint valami titokban szakított nektáros gyümölcsöt -...Neil.- fogaim közé lököm a nyelvem, ahogyan kiejtem, búgása akár a fülhöz tartott kagyló, csalogatom. Szeretem ha átveszik az irányítást, ha meglepnek, de még jobban szeretem, ha egyenlővé válhatok.Mégis imponál a határozottsága. - Te kértél tőlem találkozót üzleti ügyben. Te voltál aki hozzám jött. Nyitott könyv vagyok, nem hiszem, hogy bármi lenne amit ne tudhatnál meg magad. Bár azt hiszem ingoványos talajon egyensúlyozol.- azt már csak magamban teszem hozzá, hogy én is. Halk kopogtatás hallatszik az ajtómon, és miután engedélyt adok a belépésre, a földszintről már ismerős csinos kis szöszke, Hanalise lép be rajta. Dús, olvadó karamell haja alatt riadt kis őzike tekintete szinte másodpercek alatt vigyázzba vágja bennem az adrenalint. Az orrom mélyén érzem a félelmét, noha soha nem tudom megfejteni pontosan miért is fél tőlem annyira. A vére túlságosan finom ahhoz, hogy bántani akarnám.Felállok az asztal mögül, megkerülöm, és ellépve a kezem nyújtom a lányka felé. - Gyere, gyere bátran! Ő itt egy nagyon kedves...barátom, Neil Blake. Neil, a hölgy Hanalise a grafikai részleg egyik tehetséges és bájos asszisztense. Két éve dolgozik nálunk.- miközben beszélek, a lány mögé lépek, és finoman beljebb tolom az irodában, kezem a derekán pihen, arcommal beleszagolok a leomló hajzuhatagba. Nem vagyok éhes, de mégis az ő vérére nagyon. - Tudod mi adja meg az élet élvezetét igazán? Mi az ami miatt vágysz a folytatásra, hogy ha már megadatott a végtelen, akkor ki is tudd élvezni? A gyönyör és a fájdalom között oly vékony a határ, hogy ha átléped, talán észre is alig veszed. Ha belepusztulsz is akarod.- egyenesen Neil szemeibe nézek, ami a köreinkben akár tiszteletlenség is lehetne, de esetemben sokkal inkább ennek a bizarr és egyre különlegesebb játéknak a része. Hanalise szívdobogása őrült ütemmel rezeg a mellkasomban, ahogyan hozzá simulva Neil közelébe vezetem őt, hátulról irányítva. Kinyíló ajkaim a lány nyakára simulnak, fogaim akárha élő tűzbe vájnának. A verbéna azonnal fejbe vág, mégsem húzódom vissza. Gyötrelmes és izgalmas. -Milyen testápolót használsz, szépségem?- búgom a fülébe még mindig Neilt nézve. - Verbénásat, Mrs Loghan. -És miért? -Mert ön kérte tőlem. Nevetve vetem hátra a fejem, a hajam, amely eddig visszafogott kontyba rendezve pihent a fejemen széthulljon és olvadó szurokként terüljön el a vállaimon.Miközben felemelem a fejem a vendégemre nézek és féloldalasan mosolygok. -Szóval, milyen kérdésekre kellene válaszolnom? Üzleti kérdések? Kötve hiszem.De egy ideje az üzlet már csak másodlagos.
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Amikor látom felpattani a szemeit és kizökkenni a közönyéből a Bently említése kapcsán, meghökkentő számomra mennyire nyilvánvalóvá teszi az érzéseit. Persze nem tudhatom mi jár a fejében. Ugyanakkor van benne egy csipetnyi szeretni való életkedv, olyan, ami belőlem már rég kiveszett és évtizedek óta csak kapirgálok valami hasonló után. A mi fajtánk többsége roppant lehangoló egyéniség, az újszülöttek állandóan éhesek, erőszakosak, a másik idegeire mennek, akik már megéltek egy két évszázadot, azok pedig folyton a hatalom utáni gyötrő vágy rabigájában sínylenek. Akiket én ismerek, szép szóval élve egyikük sem szórakoztató. Az öregebbek többsége, csak úgy mint én, már egyre inkább eltávolodnak az anyagi lét darabkáitól, mintha sosem létezett volna a számukra és vagy élnek ezzel a lehetőségükkel vagy pedig nem. Nos, én élek, de kezdem érezni az idő sújtó vasfogát a vállaimon. Megrekedni a közönyben, pedig egyenlő a halállal. Ezért Darby különleges a számomra, nevezhetem annak, bár ugyan még semmit sem tudok róla, leszámítva a tényt, hogy vámpír csak úgy mint én. A kérdése után érdeklődve teszek egy kitérőt az ajkai és a homloka között, az enyhe fejrázásának hullámai mentén. - Természetesen. Vágom rá egy apró kis mosollyal a szám szegletében, visszatérve a csillogó szembogarai kereszt tüzébe. Bár jelét egy fikarcnyit sem mutatom, de lenyűgözött. Egy vámpír, aki kedveli az újításokat, csak úgy mint én. Vajon az élet minden területén? Van egy ambivalens pikantéria a megjelenésében is, egyszerre modern és felvilágosult, mellette pedig ódivatú. A logika azt diktálja hogy a kettő üti egymást, de ez téves feltételezés. Csak rám kell nézni. Aztán pedig rá. Azután kukába a logikával. - Tudnék ajánlani egy sokkal jobban doromboló kocsit is, amibe beleteheti a hátsóját. Elharapom a mondat végét, hadd engedje szabadjára a fantáziáját. A kupa tartalma valóban mennyei, vagy ördögi, kinek mi, de azt hiszem a kaján vigyorom sokkal inkább felpaprikázta a kedélyét. Nos, lefutottuk a tisztelet köröket. Darby valamiért magyarázkodni kezd, ami engem nem igazán érdekel. Mármint tőlem cirkuszt is igazgathatna az irányítása alatt. A fajtánk bemutatása meg bőven untat, ezért is kúszik lefelé a padlóra a tekintetem közben. Oké, szóval most kitárgyaljuk az egyértelműt? Miss Loghan visszavonulót fúj? Vagy ez csak egy újabb játék kezdete? Kis ideig a repedéseket számolom, majd miután eltávolodik tőlem, befejezve a felvezetőjét magáról, érdeklődve rá tekintek ismét. - Minden, ami körülvesz minket, az a miénk. Még szép hogy ez az ő világa! Az enyém pedig a garázsnál kezdődik! Amíg a telefonnal babrál és a személyzetével beszélget, addig én is elhagyom az asztalt magam mögött. Valakit felhívott. Most az suhan át az agyamon, talán ez is az új játék része? vagy pedig az üzleté. Nekem mind a kettő megfelel. Megmutatkozik a birtokolni akaró, akaratos vámpír képe, dacos, ellenkezést nem tűrő tekintetével egy pillanatra találkozom, tudatosítva hogy nem csak a játékos Darby létezik, de nem ám. Nem is ringattam magam hamis képekbe vele kapcsolatban. Ráérős léptekkel, ezzel is húzva az időt, helyet foglalok vele szemben, hátradőlök a nekem nyújtott ülő alkalmatosságban, kezeim a karfán pihentetve, bal lábam hanyagul keresztbe rakva a másikon. Olyan érzésem van a kérését hallva, hogy inkább engem ismerne meg, mintsem a garázst, vagy a vállalkozásom. - Nem akarom megsérteni, Miss Loghan, de a rajzolás nem az erősségem. Lebiggyesztett ajkakkal folytatom a húza-vonát, amit az ajtón belépésem óta elkezdtünk, játékos vékonyságra zsugorítva a szemhéjamat, hanyagul kacsintok ki rá onnan. Kezeim az állam aláig húzom felfelé, így a gyűrű finoman érinti az állam alatti bőrt, amit aztán felfelé mozdítok az ajkaimon végig lassú menetben tesz egy kört ismét az állam aláig és így tovább, míg a könyökeim lustán tunyulnak a karfákon. - Egyébként tegeződhetünk? Várok a beleegyezésére, ami nem feltétel a számomra, inkább a tisztelet apró morzsája az irányába. - A kérésed az irányomba kecsegtető, de pontosításra szorul. Az információ hatalom, amit nem adnak mindenkinek egy varázs ütésre a kezébe. Hajlandóságom nem kérdés, tekintve hogy megkértem és leültem ide vele szembe. - Válaszolok a kérdéseidre, ha cserébe te is válaszolsz az enyémekre. Pimasz vigyor társul a kijelentéshez, lássuk belemegy-e a valamit valamiért játékba. Egyértelműen itt most nem az üzletről van szó. Bár azt is idekevertük, tagadhatatlan és úgy gondolom, azzal kapcsolatban is szeretne információkat, hiszen csak úgy tud velem foglalkozni. Engem viszont jobban foglakoztat a személye, mint az üzlet és én meg akaratos, makacs jószág vagyok. Ütöm a vasat, amíg még lehet.
Ó a termosz! Bolond érzékeim játszadoznak velem, és az illatok, megszületve tolakszanak az agyamba. Annak vélem, ami valójában nincs is. Nem meglepő, hiszen a levegőben mégis, mindezeken túl valami régi, ódon lassúság tekereg, mindkettőnket átszőve. Talán ezért véltem kíváncsian azt gondolni, hogy érzek valami. Csalóka csalódás volt, ami a fejemben született semmi több. A rossz érzés, vagy jobban mondva valami különös gyanú mégis ott marad. Nem csak azért, mert a vendégem és esélyesen jövendő ügyfelem tekintetében súlyos mélységet érzékelek, a korának ellentmondva, sokkal inkább azért is mert a mai nap a játszadozáshoz volt kedvem. Persze ehhez partner is kellene, de engem sosem zavart ha valaki ellenáll, vagy tiltakozik, netán nem megy bele az apró kis szavakba rejtett kihívásokba, vagy egyszerű lemondással lustán hagyja figyelmen kívül az évődésem. Ha nem így tenne, azzal örömet okozna, de nem minden az én élvezetemről szól ugyebár. Nem mintha ez bármikor is zavart volna, mert megtalálom én máshol is. Miközben ráérősen vizslatja az asztalon összekészített anyagot, felmérve, hogy mégis mire számíthat a cégünktől néha felé pillantok, ajkaimról le nem véve az ígéretekkel terhes mosolyt. Sok minden van benne, talán olyasmi is, amit a képzelete nem igazán bír el. A sok évtized alatt a hozzám hasonlatosak oly sok mindent kipróbálnak. Nem pusztán azért, hogy megismerjék, hogy a határaikat feszegetve megízleljék nem csak a tiltott gyümölcsöt, hanem mindent amit csak megszerezhetnek. Hanem mert egyszerűen az unalom máskülönben könnyedén rabigába verné őket. Sosem unatkoztam. Valahogyan mindig megtaláltam annak forrását, hogy miként tehetném a magam számára örömtelivé a kárhozatot. Hogy ezzel kinek okozok fájdalmat, földöntúli mámort, vagy éppen teszem tökéletesen érdektelenné irányomba, az engem nem érdekelt. Néha már magának a távolságtartásnak a ténye is izgalomba hozott. Serceg a papír, a dosszién szinte hallani, ahogyan zajtalan finomsággal siklik végig az ujjbegye. Alig érinti, mégis érzem, hogy nem pusztán az iratokat böngészi, hanem vele párhuzamosan engem is. Mintha keresne valami kapaszkodót abban amit mondok és abban amit az asztalon lát. Meglehet ismét tévedek, bár ebben ritkán szoktam. A mozdulata, az amilyen lassan mozgatja az előtte heverő anyagokat odább, egyre nyilvánvalóbbá teszi számomra, hogy az idő végtelenségében szerzett magának bérelt helyet hozzám hasonlóan, mert nem rohan, nem kapkod, nincs számára oly fontos dolog ahova igyekezne. Ez a lusta révület valahol szinte csak ránk jellemző. Ránk, akik olyan könnyedén, olyan egyszerűen hagyjuk tovaszaladni a perceket, mert mi években mérjük a másodperceket is. Halkan sóhajtva bólintok annak tekintetében, hogy egy kis cégről beszélünk. Már éppen elégedetten nyújtóznának el a megérzéseim, amikor folytatja. Különös vidorsággal fűzi a szavakat, van benne nem kevés kihívó cinizmus, még több incselkedés, és száraz tények is egyben. A Bently említése az első, aminél abból a fajta hallgatólagos egykedvű szemlélődésből, mit a kupám és az ő hallgatásának szent kettőse eredményez kirángat. Fejem rázom, szavak nélkül adom a tudtára, hogy ezt bizony nem tudtam, de valószínű nem az én szórakoztatásom végett említette, sokkal inkább valamiféle renomé emelés gyanánt. Meg kell hagyni alaposan emelkedett a szememben. Nem csak az autó miatt, sokkal inkább, mert első nekifutásra valóban csak azt tudtam volna kinézni belőle, hogy a kertvárosi feleségek benzinzabálóit bütyköli a két szép szemükért, és jó pár plusszban elszámolt dolcsiért. Hiába. A fantáziám, és az előítéleteim rabja vagyok. - Figyelemreméltó ajánlás Mr Mc Kinley autójának említése egy olyan cégtől, amit Woody’s-nak hívnak. Nekem is van egy királykék Aston Martin DB11-em, ami rendesen dorombol az embernek ha beleteszi a hátsóját. Mondja, ha esetleg úgy alakul, ezzel az autóval is tudna mit kezdeni?- a kérdésem nyilván költői, mert világossá vált, hogy jelen pillanatban nem sok olyan járgány van, amit Mr Blake vagy nem ismerne, ebben a kategóriában, vagy nem értene hozzá. Dícséretes. Buksisimi. A tükörképemet veszi fel az asztalnál, és én kíváncsi tetszés nyilvánítással biccentem oldalra a fejem. Nem tudom elhessegetni a gondolatot, hogy a tekintetében van valami sokkal ősibb, sokkal régebbi, semmint amit én magam csak ismerni vagy tudni vélek. A helyzet már csak azért is különleges, mert ha igaz amit gondolok, akkor Mr Blake hosszú idő óta az első olyan ügyfelem, aki kihívás a számomra, semmint könnyed zsákmány, és mert némely alkalmazottamat bizonyos kegymegvonásban kell részesítenem annak tekintetében, hogy nem voltak elég elővigyázatosak, és derítették ezt már ki korábban. Miért nekem kell mindennek utánajárni? Nem mintha olyan komor nehézséget okozott volna mindaz amit műveltem. A felé tartott kupát elfogadja, és miközben az első pár kortyot, és úgy tűnik tiszteletben tartott mennyiséget elfogadja, ajkaim elnyílnak egymástól, nyelvem kidugva fürdőzöm a mozdulatában. Nincs attól fantasztikusabban izgató, mint amikor egy fajtámbéli ajkainak szegletében rubint cseppek bújnak el, és tűnik el ajkai között az ajándékom. -Önnek igazán különleges fantáziája lehet, Mr Blake.- válaszolok kissé halkuló rekedtséggel a megállapításra és nem rejtem cseppet sem véka alá, hogy bizony nem véletlen az a kis szöszke fogadja a vendégeket. Az illata egyszerűen mámorító. Én magam sem tudok betelni vele, ahogyan a vérének nyárvégi akácerdők illatát idéző aromájával sem. És ím a termosz tartalma most már világossá válik, és nyilvánvalóvá. Nem mintha nem élveztem volna az eddigi játékot, de bizonyos dolgokat szeretek gyorsan rövidre zárni. Nem azért mert nem élvezném, hanem mert sokadszorra nekifutni ennek türelmetlenné tesz. Szeretem tudni mivel állok szembe, és bár a kíváncsiságom sokszor csiklandozza zizegő vágyaimat, és kelt bennem gyomor tájékon élvezhető minőségű izgalmat, hosszútávon kimerít. - Ez nem az én igazi világom, tudja.- pillantok körbe, látszólagosan valami egészen más témakört megkezdve, és kicsit talán úgy tűnhet, az eredeti beszélgetésünknek ehhez semmi köze. Pedig nagyon is van. - De a sajátommá tettem. Mert kell valami, amihez ragaszkodhatok, ami az enyém. A birtoklás, az irányítás...de gondolom nem kell bemutatnom önnek magunkat.- évődök egy leheletnyi iróniával a hangomban. Nem gúnyolódom, nagyon is komolyan beszélek. Ellököm magam az asztaltól, és megkerülve a telefonhoz indulok, miközben azért rá is figyelek, ha közben mondana még nekem valamit. Lenyomom a gombot, és egy fél percig gondolkodom a titkárnő nevén, mert bevallom éppolyan jellegtelen számomra, mint a drapériafüggöny az irodám ablakán. A színét fejből nem is tudom megmondani. Acélszürke talán? - Martha. Legyen kedves szóljon le a recepcióra, hogy Hanalise jöjjön fel az irodámba. - De ki fogja helyettesíteni?- hangzik a túloldalról a kérdés, mire szemforgatva nyomom le újra a gombot és adom ki a rövid parancsot. - Oldja meg! Öt perc Martha, és ketyeg az óra. Miután elengedem a gombot az aprócska közjáték után nem megyek vissza az asztalhoz, hanem a játékot egy másik irányba fordítva a székembe foglalok helyet az asztal túloldalán. Régi, nagyjából tizenhetedik századi darab, roppant kényelmes, és kivált a bordó bársony huzata simogató érzése miatt vásároltam meg. Hátradőlök, a kezeimet magam előtt összefűzve, az asztalra helyezem a könyököm, és az államat megtámasztva rajta laposan, innen távolról nézek a férfira. - Meséljen magáról, Mr Blake! Bármit, akármit.- abbahagytam az eddigi mozdulatot és az asztalom jobb oldaláról egy másik, sárga dossziét húztam közelebb meg egy barna színű ceruzát, és a férfi elé toltam. - Talál benne papírt. Rajzoljon, álmodjon, bármi ami eszébe jut és nem feltétlen a vállalkozásáról. Hagyjuk a neveket, a titulusokat. Mutassa nekem magát!- összeszűkül szemem, vizslat mint az éjszakai portyára induló macska.Hogy eladhassam amit akar, többet kell tudnom. Személyesebbé kell tennem. Én komolyan veszem a munkám.
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
A közjáték folytatódik, bár azt hiszem elfelejtettem egy igen fontos dolgot. A termosz teteje nincs nyitva, így amikor Miss Loghan elengedi a gombot és felhúzza a szemöldökét, már érzem hogy ez a cinkos mosoly most nem talált szövetségesre. Hoppá! Ugyanakkor nem lepleztem le magam, ami igazából nem jelent semmit, mert bármikor felpattinthatom a fedelét és voálá! De ez a körtánc amibe belekezdtünk, sokkal érdekesebb annál, mintsem már a legelején kerékbe törjem. Eme tekintetben én vagyok előnyben, és az előbbi gyors döntést felváltja a lassú évődés. Mind a ketten a másikon felejtjük a tekintetünket. Érdeklődve figyelem a kupa útvonalát, ami Darby magasságához mérten áll meg a kezében, de nem iszik bele, csak a peremével játszik. Igen, volt idő amikor én is így szórakoztattam magam. Mindvégig töményen érzem az édes vér illatát, a rám tapadt, csalafinta szembogarak mohóságát, de nem mozdulok onnan, ahol megálltam. Nagyon jól tudom hogy a megjelenésem mit vált ki másokból, csak most már nem érdekel. Ha van is egy előítélete a látottak alapján, hamarosan úgy is romba dől. Úgyhogy amikor a válla felett jelezve nekem a tekintetem a mappára vezetem, már tudom hogy pillanatokon belül az üzletről lesz szó. Ráérős tempóban araszolok a mappához, hogy kinyissam, belepillantsak az összeállításba, közben Miss Loghan talán épp most ad hangot a gondolatairól velem kapcsolatban. Csendben hallgatom végig, mialatt lapozgatok, látom a fényképét a műhelyemnek, tökéletes képmása egy lepukkant, olcsó, proli műhelynek. A szavain elmosolyodom, így tekintek vissza rá. - Igen, tökéletesen tisztában vagyok ezekkel. Miután újfent az ő alakja van a képben, felvonom a szemöldököm a következő kis közjáték láttán, úgy tűnik beépíti az üzleti megbeszélésbe ezt. Most még inkább érezni az édes szőke vérének bódító illatát, noha megbolondulni biztos nem fogok érte, no meg ott cipelem a kólás termoszban a sajátomat, de ettől függetlenül pajkos görbülettel a szám szegletén bólintok neki egyet. - Egészségére! Utána megint rákanyarodunk az üzletre. - Valóban egy kezdő kis cég... És mégsem, de ezt nem kötöm az orrára, ezért is harapom el a mondat végét, hogy azok a mohó szembogarak ne kezdjenek el kielégülten csillogni, mert akkor oda a varázs, ugyebár. - Nos, a Woody név egy újságból jött még Long Island-en, valamit ki kellett találnom. Amióta beindult az üzlet itt, úgy tapasztaltam jó névválasztás volt, csak hagy maga után kivetni valót. Tudja könnyű megjegyezni és szerintem lehet rá szlogeneket építeni, viszont a legtöbben azt hiszik, hogy engem hívnak Woody-nak. Ami pedig az ötcentes sörutánzatot illeti...tudta hogy Mr. McKinley-nek vagy egy 1985-ös Bently-e? Beszéd közben megkerülöm őt és az asztalt, majd helyet foglalok mellette. Nem ülök fel teljesen az asztalra, mert az pofátlanság lenne, nagyjából ugyanúgy támaszkodom neki, mint ő. A Bently-t muszáj volt megemlítenem, mert a gazdagok egy ilyen kocsit nem fognak egy amatőrre bízni. Ez azt jelenti, hogy Mr. McKinley meglehetősen vagyonos, és hogy én szereltem a kocsiját. Persze erre nem vagyok büszke, mert még szép hogy én szereltem a kocsiját! A hangom sem árulkodik semmi büszkeségről, vagy nagyzolásról, száraz tényközlés, egy csipetnyi szürke árnyalattal. Egész végig az arcát figyelem és azokat a játékos lélektükröket, mígnem újra csendül a hangja. Hm. Jól taglalt reklám ismét, kifejezetten ügyfél barát a cég számára. - Eszemben sincs. Megint felszalad persze a szemöldököm, de teljesen tisztában vagyok azzal hogy nem lebeszélni akart ezzel, hanem hogy pont rábeszélni. Hát, egyikre sincs szüksége a jelen állás szerint. A felém nyújtott kupa árulkodik a dáma megérzéseiről, azt hiszem hogy a varázs kezd átlendülni a türelmetlenségbe. Bár kifejezetten öröm figyelni azt a furfangos közjátékot, amit csinál, de mégis ideje pontot tenni a végére. Legalább ennek. A pohár szájához hajolok, míg jobb kezemmel hozzáérek a külső részéhez és aprót kortyolok belőle. Azután visszatérek az előbbi testhelyzetemhez. - Pont olyan, amilyennek elképzeltem odafent. Köszönöm. Jelzem hogy nem kérek többet, mert az az ő zsákmánya és én tiszteletben tartom. Aztán felpöccintem a kólás termosz tetejét egy röpke időre. Ó, bizony bizony! Akaratlanul is széles, kacér mosoly terül el az arcomon. Bár az enyém már nem olyan friss, e tekintetben ő nyert.
Volt valami bosszantóan dacos, lázadó elegancia a megjelenésében. Hozzászoktam, hogy az ügyfeleim többsége nem csupán a beszédében, vagy éppen a viselkedésében hanem a küllemében is adott a régimódinak tetsző illemre. Ő azonban nem. Ez inkább mosolyra késztetett semmint bosszankodásra. Kíváncsivá tett ki vagy éppen mi váltotta ezt ki belőle, mi vitte rá, hogy fittyet hányva arra mit is vált ki másokból az öltözéke, valamiféle lázadó tinédzser álarcát öltötte magára. Mosolyogva néztem rajta végig, de egyetlen szó nélkül, ahogyan a a neki kínált ülőalkalmatosságról rávezettem a pillantásom. Bokától a fejtetőig, elidőzve a keskeny de masszívnak tűnő csípőn, a kezein, vagy éppen az arcán. Egyszerűen csak tudni akartam kit hozott el hozzám a mai nap ígéretes üzleti lehetősége. A türelmem kéri. Inkább érzek egy leheletnyi, vagy csak egy levegővételnyi ellenállást, vagy tiltakozást a késedelmet illetően, semmint valódi bocsánatkérést. Nem is számít. Nem azért mondtam. Időnként az első csípés, az első kissé talán élcelődésnek szánt szavacskákból már könnyen meg lehet látni kinél mire számíthatok. Nála könnyed ironizmusra és valamiféle nihili állapotba hajló nemtörődömségre. Kíváncsivá tett az első percben az ahogyan kinézett, ahogyan beszélt és ahogyan viselkedett. Valahogyan nem tudtam összerakni. Nem illett ebbe a világba az életkora miatt, ahova gondolnám, ugyanakkor nem tudtam volna megmondani miért kapott el valami furcsa érzés.Egyelőre félretettem ezeket a szokatlan vibrálásokat legbelül. Eredetileg úgy terveztem, hogy az asztal mögött foglalok helyet, éppen neki szembe, de meggondoltam magam. Miután a telefon gombját egyetlen szó nélkül elengedtem, tudomásul véve, hogy nem kér semmit, az asztalom oldalához léptem, fél lábamat megtámasztva rajta a másikon teljes súlyommal támaszkodva nekidőltem. A kosztüm anyaga surrogva csúszott feljebb a bőrszín harisnyában, ahogyan a jobb lábam az asztal sarkán átvetve könnyedén lógott lefelé. Kezemmel óvatosan nyúltam a kupa után, de még nem ittam belőle. Mr Blake baljában az előbb magasba emelt termoszt néztem szemöldököm pedig vidor kíváncsisággal futott feljebb. - Kóla. Értem.- röviden és tömören vettem tudomásul, miközben kiélesedő érzékekkel szimatoltam a levegőbe. Finom, alig érzékelhető eső utáni földillat, némi vasreszelékkel keveredett, amelyet igyekezett elnyomni a benzin lecsapódó bűze és egy kevés arcvíz. Nem voltam benne biztos, hogy mi lehet a termosz tartalma, de ha kinyitja, minden bizonnyal kiderül. Agyam egy szegletében a kíváncsi érdeklődésnek fenntartottam rezelválva a helyet, hogy megtudjam mit rejthet. Reméltem nem kell soká várnom rá. A kupa végül mellmagasságba került elém, és jobb kezem mutatóujja végtelen körtáncra indult a pereme felett. Játszottam a saját érzékeimmel, meddig tudom megállni, hogy a szöszke gyömbérrel bolondított vérét kortyoljam. Amikor a vállai magasságában teszem ugyanezt, érezve a szívének dobogását, vagy ahogyan a levegőt szaggatott izgalommal veszi az egészen más, mint így. De az ember ne válogasson. Vagy a vámpír, mondhatjuk így is. Lustán, szinte várakozón pillantok fel, szemeim sötétjét egyenesen a vendégemre vezetve, és kitartó egyenességgel figyelve. Ujjaim közben járja a maga útját a kupa felett, az illatokat végtelenül vezetve felém.Kortyolnám, most azonnal, de szeretem ha kicsit megszenvedek érte. Még akkor is, ha néha túl könnyű hozzá jutni. Meglehetősen szabadossá vált a világ az utóbbi húsz évben, a fajtám legnagyobb gyönyörűségére. Nem csupán a préda finomsága, sokkal inkább a vadászat könnyedsége miatt. A vállam felett csupán jelzés értékkel biccentettem hátra az asztalom felé, melyen egy eleddig zárt sötétkék dosszié pihent. Bár tüzetesen még nem volt alkalmam elolvasni, de nagyjából átfutottam. Mr Blake anyaga volt benne, pár tervezet az ötlet osztályról, és javaslatok néhány igazán tehetséges grafikustól. Meg feljegyzések természetesen tőlem. Soha nem jövök felkészületlenül egyetlen találkozóra sem, noha az érzés, hogy ez a mostani egészen különleges lesz, egyre erősödött bennem. - A munkatársaim összeraktak számomra egy anyagot arról mit is szeretne velünk népszerűsíteni. Információim szerint egy régi ügyfelünk irányította hozzánk, és ezzel együtt gondolom elmondta azt is, hogy felénk másképpen működnek a dolgok, mint a többi hasonló cégnél. Mi fontosnak tartjuk a személyes beszélgetéseket, a reklám vagy mondjuk szebben a népszerűsíteni kívánt cég vagy termék alaposabb megismerését. Mi személyre szabjuk az egész anyagot, nem csupán összedobunk valamit.Éppen ezért nem vagyunk olcsóak. Bár ha itt van, akkor gondolom ezzel is tisztában van.- a végén egy könnyed nevetést hallatszott tőlem, amellyel igyekeztem kompenzálni a felvezetőm erősségét. Persze a pénz valójában nem motivál. Engem legalábbis. Azok miatt van ez az egész akik nekem dolgoznak. Szeretem a kis kedvenceim, védenceim életszínvonalát megfelelően biztosítani. Így megy ez már több mint száz esztendeje, igaz ennyire legális formában csak pár évtizede. Most volt az a pillanat, amikor ujjam eddig meg nem állított mozgását abbahagytam, és belemártottam a mutatóujjam a kupába. A vér bordón, mint az olvadó rubint simult a kezemre, és amikor megéreztem az illatát édes gyönyörűség járta át a testem. Ha valamiért érdemes volt az öröklétben tobzódni az ez volt. Soha nem tudtam betelni vele, soha nem éreztem bűnnek amit teszek, és soha nem is fogom. Ez lettem egykor, ez az amiért most itt vagyok. Nem akartam véget vetni neki, nem akartam más lenni. Élveztem amit csinálok, élveztem, hogy kinyíltam tőle mint az eddig rejtegetett virág. Élveztem az egészet, és ezt nem rejtettem véka alá. Sóhajtottam, majd gondolkodás nélkül kiemeltem a kezem, és a mutatóujjam a vörös rúzzsal szegélyezett dús ajkak mögé dugtam. Kíváncsi voltam arra, hogy ha ilyen nyíltan támadom le a férfit, akkor vajon mit szól majd. Lehetne elrejtőzni, lehetne nem mutatni mi történik. Egy egyszerű halandó pusztán valamiféle frivoll élcelődést látna abban amit éppen csinálok, talán kihívást, talán csábítást, bármit láthat mögé...még akár bolondnak is gondolhat. De egy fajtám béli másképpen fog reagálni. Minden alkalommal eljátszom ezt, pontosan azért, hogy tudjam. Tudom kell kivel állok szemben.Lassan szopogattam végig az ujjam, majd egy apró korttyal leöblítettem és a poharat magam mellé helyeztem az asztalra. - Woody’s Garage. Kicsit mintha egy kezdő kis cég lenne, ami megbütyköli a munkásnegyed csóró prolijainak járgányait, akiknek nem futja többre, csak egy ötcentes sörutánzatra Lui fűszerboltjából.Gondolkodott névváltáson, Mr Blake? Vagy valamiféle érzelmi megfontolás vezette a Woody név felvételére?Nem gúnyolódom, pusztán tényeket állapítok meg.És érdeklődöm- és persze megpróbálom beindítani a kreativitását is. Ha tiltakozni kezd, vagy védekezni, nekem az is jó, csak használja a fejét, kezdjen ötletelni, induljanak be azok az agytekervények. Sóhajtottam egyet, majd változtattam a pozíciómon és a lábaimat felcserélve a másikra támaszkodtam, úgy figyeltem a vendégemet. - Persze még mindig mondhatja azt, hogy hagyjuk az egészet, nem akar reklámozni semmit. Kimegy innen, és egy másik céghez viszi a kis portfólióját, ami majd összedob magának egy hét alatt valami használhatatlan szennyet, tucatárut, amit bárhol megkaphat. De minőséget csakis nálunk fog kapni. Ha nem fél a kihívásoktól persze.- az utolsó mondatom előtt némi hatásszünetet tartottam. Tudatos volt minden kimondott szavam. Kacérkodtam, és kicsit ráncigáltam a bajuszát. A kupa felé nyúltam és az érkezésekor felvett kissé talán féloldalas, diszkrét mosoly kíséretében felé nyújtottottam. - Valóban marad a kólánál, vagy esetleg megpróbálkozik valami mással? Most mit fogsz lépni? Tartottam a poharat, meg sem rezzent a szempillám, és eszembe sem volt máshova nézni. Tudnom kell. Egyszerűen tudnom kell.
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Nem vagyok túlságosan felvilágosult a média birodalmában, de ahova megyek, Loghan Média, arról a cégről csupa jókat hallani. Én is először az egyik ügyfelem szájából hallottam a nevet, Mr. McKinley, aki ügyvédként praktizál és folyton arról beszélt végeláthatatlan mondatokban hogy neki ez a cég segített hajdanán az elindulásban és ha azt akarom, hogy az én garázsom is ismertebb legyen, akkor ez a cég jó kiinduló alap lehet. Úgy legyen! Persze mindig azt válaszoltam neki hogy szerintem az elégedett ügyfelek a legjobb reklámjai egy cégnek, hát idővel ezt visszavetítettem az elhangzottakra. Miért ne? Lassan egy hónapja vagyok itt, azóta nyitottam meg a szerelő műhelyt is, és egyébként az imidzsünk nagyon kidolgozatlan. Úgy érzem illendő lenne értő kezek közé helyezni. Nézzük a nevet: Woody's Garage, ez is onnan jött, amikor éppen egy újság hirdetést láttam meg, amiben Woody fakitermelő cége hirdetett. Jah, maga a név tök jól hangzik, de miután megnyitottunk mindenki azt kérdezte hogy én vagyok-e Woody? Meg hogy ez a műhely Woody cégének a leányvállalata? Az meg már csak egy másik lapra tartozik, hogy huszonöt évesen hagytam magam mögött a halandó életem, és akkor is letagadhattam volna legalább öt évet. Azóta pedig úgy maradtam. Még úgy az első kétszáz évemben nagyon, de nagyon fel tudtak húzni a hülyeségeikkel. Manapság már rá sem bagózom ha le-fiamoznak! És hajdanán humorosnak gondoltam, amikor közöltem hogy huszonöt éves vagyok, meg hogy enyém a műhely, ők meg nem akarták elhinni, a jelenben pedig egyszerűen csak vállat rándítok az egészre. Érdektelen és egyre inkább unalmas a kézzel tapintható ismétlődés az élet minden területén. De kanyarodjunk vissza a találkozóhoz. Akivel beszéltem telefonon, az előzetesen alaposan kikérdezett, és mivel tudják hogy autószerelő műhely, valahogy nem éreztem késztetést arra hogy kiöltözzek. Egészen a 80-as évek végéig tiszteletlenség volt, ha valaki nem öltözött ki egy ilyen üzleti megbeszéléshez, most viszont a kutyát sem érdekli. Szivárvány színű unikornis jelmezbe öltözve is nekiindulhattam volna, de maradtam hű önmagamhoz. Szeretem a járgányokat, és jah, ódivatú vagyok. Ez az állandóság mindig is velem volt. Manapság a ruházatom valami irányzathoz kapcsolódik, amihez nekem semmi közöm, leszámítva hogy úgy öltözöm. Többször láttam a belvárosban ezt a házat, ami előtt most megállok, de bent még sosem jártam. A régi önmagam végig tekintene rajta, elkalandozna, nosztalgiázna, izgulna, a mostani énem azonban rezzenéstelen arccal indul meg befelé, hátra tessékelve a csuklyát a fejéről és igen, egyszerűen csak túl akar esni az unalmas, ismét isméten. A szürkeséget felváltja az elegancia. A szőke titkárnő édes illata egyszerre érint meg a kárpit színével. Leheletnyi "Hűha" érzés csapja fel fejét, a tömény közönyből. Ha valamivel fel lehet dobni ezt a helyet, akkor ez a kettő az. A magam fajtának kifejezetten otthonos. Az ismétlődés megtört ebben a pillanatban, csak úgy mint egy héttel ezelőtt, amikor az életét megunt, vakmerő vadász nőcske, azzal a rikító vörös loboncával beállt elém a kórház raktárában, és nem akart kiengedni. Így visszagondolva nagyon röhejesen hangzik, ezért is mosolyodom el haloványan. Botor húzás volt, szerencséje hogy én voltam ott, de ha tippelni kellene, akkor tennék rá egy húszast hogy többé sosem látom, mert ha így folytatja, megteszi valaki más helyettem. Ez a szomorú igazság és nem tudom miért, de valóban egy pillanatra megakad a gombóc a torkomban. Hosszú idő óta sikerült valakinek felbosszantania, én meg aggódom érte? Ó, szent ég! A szőke kérésére követem, közepes tempóban csattogok végig a bakancsomban néhány iroda között a folyóson, és menet közben sem szűnik meg ez az ismerős érzés. Mi a fene? Tele van a hely régiségekkel, de nem úgy mint mondjuk egy régiség kereskedésben, vagy a múzeumban hogy kipakolják "Nesze paraszt, nézd mim van!" tessék lássék elgondolásban, hanem ízlésesen vannak elhelyezve, tökéletes harmóniában minden egyes térben, avatatlan szemek tán átsiklanak felettük, én viszont nem tudok. Egy szinttel lejjebb megyünk, aztán az édes szőke átpasszol egy unott képű, savanyú barnának. Bár vele nem sok időt töltök, hiszen éppen csak átvezet egy következő ajtóig és hamar kiderül, megérkeztem. Bejelent a főnökének, kis szünet, aztán beljebb tessékel, én be is lépkedek, ő pedig lelép a színről. Nem tehetek róla, de a tekintetem elkalandozik a berendezéseken, a festményeken menet közben, az orrom egyből megcsapja a friss vér illata, ami óvatosságra int Miss Loghan tekintetében. Noha annyira azért nem kell ódzkodnom, elvégre üzleti ügyben vagyok itt. Nem tart sokáig az utam sem, látva a közeledését megállok, és köszönteném, de beelőz. Csendben mérem végig egy hosszabb pillantás erejéig, majd megállapodva az arcán, viszonzom a köszöntését. - Jó napot, Miss Loghan. Igen, én vagyok. Neil Blake. Köszönöm a türelmét! Mivel a szavaiból azt éreztette velem, hogy várt rám, én meg késtem, holott nem, azt hiszem ezt muszáj volt hozzáfűznöm. Diplomatikusabb, mint a bocsánat a késésért, főleg, hogy szerintem nem késtem el! Ha meg mégis, hát kifejezetten nem tűnik idegesnek. Amikor az ivásra kerül a hangsúly, a tekintetem megint elkalandozik róla, bemérem a vérszag forrását, ami az asztalon egy kupa képében körvonalazódik. Aztán egy ugrás a képre az asztala mögötti falon és azt hiszem kezd összeállni minden. A szöszke odalent nem csak a figyelem felkeltésére szolgál, mint a legtöbb ilyen cégénél. És ki tudja még kit szopogat a főnök ráérő idejében. De még tudja ezt fokozni is, hiszen a kupából nem csak a vérszagot érzem. Meg kell valljam, kreatív! Életvidámnak tűnik a maga szabados megvilágításában, nem olyan közönyös, mint én. Azt ugyan nem tudom, hogy a kép valóban őt ábrázolja-e, hiszen egy festmény, amin az alak hasonlít hozzá, de az arcát a büdös életben sem venném ki, hiszen nincs olyan részletesen kidolgozva az a része. - Köszönöm nem. Én inkább iszok egy kólát. A bal kezemet felemelem, azzal fogtam eddig is, de amikor az épület elé értem, majd bejöttem, attól a pillanattól fogva meg is feledkeztem róla. Kóla doboz kinézetű termosz, benne egy kis vérrel. Nem tudom miért, de a mozdulat és a lelepleződés közben cinkos mosollyal adózom az előttem álló dámának. Igen, ő határozottan az, a megjelenése, az öltözéke, a gesztusai mind mind arról árulkodnak, hogy ő a szíve és a lelke ennek az épületnek. Én pedig jelenleg a vendége vagyok.
Bárhonnan nézzük megvan az öröklétnek is a maga izgalma. Feltéve ha kisajtoljuk belőle azt a tengernyi, unalmas ismétlődést, amit a sok évtized hordoz magában. Ilyen példának okáért az, hogy azzal foglalkozhatom és azt csinálhatok amit csak szeretnék. Halandó létem kívánságaira szinte már alig emlékszem. Anyaként és feleségként helyt állni, vezetni a háztartást, csupa olyan kicsinyes apróság, amely ennyi idő távlatából sokkal inkább szánalomraméltó, semmint nevetséges. A média egyik jó tulajdonsága, legyen az írott vagy éppen vizuális megjelenítés,hogy nem csupán megmutat, hanem el is rejt egyben. A kapcsolatrendszer roppant szerteágazó, és a fajtám igen előszeretettel bújik meg a villogó fények, a reklámszlogenek kacskaringós tengerében. Mondtam már, hogy imádom a huszonegyedik századot? Aminél jobban csak Woodstock laza erkölcstelenségét, a hetvenes évek pikáns pasztell vintage stílusát, a nyolcvanasok neonszínbe burkolt sikoltásait, és a hamis természetesség megjelenését a huszadik század végén. Mintha újra láttam volna ismétlődni egy korszakot, amelyet a halandók nem ismerhettek. Nem vagyok túl öreg. Két évszázad olyan kevés, de olyan sok, ha azt vesszük, hogy már majdnem mindent láttam, amit csak lehetett az életben. És éppen olyan sok dolgot ki is próbáltam. Mi motivál még mindig? Nem csak a vér, nem csak az illatok, a hódítás, a préda utáni szüntelen hajsza, a gyönyörbe ásott bizarr szenvedély és még csak nem is az, hogy számomra is lehet éppen olyan utolsó bármelyik napfelkelte amelyet a kis csecsebecsém nélkül teszek meg. Kísértem a végtelen létemet, ez nem is vitás. Ám még ennél is vonzóbb újra és újra látni ahogyan az emberek születése és halála kiakaszthatatlan körforgásként úszik el a szemeim előtt. Motivál a halandóságom, még ha az kissé más formában is érkezhet el egy napon. Ugyanakkor nem tervezek előre. Jó ideje már nem foglalkoztatnak a hosszú távú elképzelések, azt mindig azokra bízom, akik a harapásaimért, a vérük önként odaadott cseppjeiért cserébe biztos megélhetést kapnak tőlem. Tudtad, hogy az emberek nagy része valami földöntúli izgalmat érez, ha a fülcimpájának apró kis porcos hegyébe lassú melankóliával mélyesztem a szemfogaimat, és a nyelvem csiklandozásával megtámasztva kortyolok pár cseppet a vérükből? Nekem ennyi is elég, ahogyan nekik is egy önfeledt kielégüléshez. Ám nem csupán ez teszi ki az életemet. Kell valami mivel naponta elfoglalom magam, ami valamiféle munkaként funkcionál. Nem a pénz miatt, talán nem is a siker miatt, hanem mert én emögött rejtőzöm el. Ez ad számomra biztos álcát, nem akarva felfedni ki is vagyok valójában. Hogy évtizedekkel ezelőtti festményen, fotókópián ott vagyok? Ugyan! Könnyedén kimagyarázható valamiféle genetikai hasonlósággal. A cégem amelyet a huszadik század hatvanas éveitől igazgatok két székhellyel rendelkezik: Seattle és Mystic Falls. Voltak próbálkozásaim visszatérni Richmondba, de valahogyan túl sok emlék köt oda, nem szívesen gondolok felőle. Hogy nekem is vannak érzéseim? No lám, lebuktam! Ne akarj mindent tudni, úgysem engedem, ahogyan valószínű te is őrzöd majd előlem a magad kis titkait. Légy dió, amit fel lehet törni, elég ha csak a lehetőséget hagyod meg! Légy kihívás. Nehéz préda. Azt szeretem. A Loghan Média, egy késő viktoriánus szürke sarok épület, ami sokkal inkább hasonlít egy patika múzeumra, semmint egy modern ügynökségre. Nem kell a külső alapján ítélni. Bárki utánajárhat, hogy az államok legjobb szakembereivel dolgozom együtt, néha kiszervezve a munkát alvállalatoknak, de mindig időben és kifogástalanul szállítva az anyagot. Semmi erkölcstelen nem zajlik a falak között, leszámítva pár olyan szobát, amelynek berendezéseiről, és a bent zajló eseményekről, jó ha minél kevesebbet tud bárki is. A portán egy csinos, szőke lány fogadja az érkezőket. Méz illatú a vére, tudom. Ugye hallod a kacajomból, hogy nem véletlen őt választottam? Igéző kék szemeiben valamiféle bájos, ártatlan tűz lobog. Férfiként vagy védelmezni vagy meggyalázni akarod, nőként hasonló gondolataid ébredhetnek. Itt semmi sem véletlen. A falakon mint az alvadt vér olyan bordó a kárpit, a plafon tojáshéj színű, némi világosságot is kölcsönöz a helynek. Ugyanez a színvilág kísér végig a folyosókon, a lifteken, a különféle irodákban, helyenként megtörve az ürességet régi szobrok, faragványok, festmények, bútorok. Szeretem a művészetet, és szeretem nem csupán értékes, de ízléses dolgokkal körülvenni magam. Noha az időm nagy részét a központi Seattle irodában töltöm, ha új ügyfél van kilátásba, mindig én fogadom elsőként. Halandó szolgáim között nem egy fajtárs is megtalálható, az igézésükkel felesleges bajlódni, hozzám tartoznak. Talán eszébe sem jut az érkezőnek ilyesmi, igaz a legtöbbje a halandók világából kerül ki. Könnyű lehetne becserékészni őket, időnként a játék kedvéért meg is teszem, de ez pusztán átmeneti. Félredobott játékszerként tekintek rájuk a továbbiakban, nincs meg a kihívás. Egy valakit kivéve, de erről nem szívesen beszélek. Ma is érkezik valaki, akinek jöttét pár napja tárgyalta le az itteni ügynökség vezetője, és az én kis ölmackóm, ahogyan azt is, hogy én magam fogadom majd őt az irodámban. A mélyföldszinten található maga az iroda. Nem szeretem az emeletet, valahogyan nem érzem ott biztonságban magam. A sötétség, a föld alatti világ az amely leginkább kedvező számomra. Az irodám, az épület többi részétől eltérően elsősorban arany és sötétszürke színekben dominál, itt is inkább a viktoriánus kor ami dominál, leszámítva pár plakátot, amely sikeres munkákat jelzi, meg egy festményt, közvetlen az íróasztalom mögött. A skót táj viharos méregzöldje felett a komorszürke ég alatt a távolban egy maszatos alak fújja magányosan a skót dudát. Még hallom a fülemben a zenéjét is. Amikor megláttam a festményt egy hagyatéki árverezésen, tudtam, hogy bármennyit megadnék érte. Ehhez képest olcsón jutottam hozzá. Metaforikus. Én vagyok azon a képen. A faragott óra a bejárati ajtó mellett éppen nyolcat üt, amikor helyet foglalok az asztal mögött, hogy amíg a potenciális megbízó ideér, az aláírni valókon átessek. Unom. Másolópapír, számlák, éttermi kiadás, virágok, kertészeti szerszámok, tollak, gépjavítás. Néha oda sem figyelve firkálom rá a nevem. Bordó selyemkosztümömmel és hófehér csipkés magas nyakú blúzommal olyan vagyok az egész közepén, mint egy óriási, még dobogó szív. Finoman simulok a szoba verőerére. Két perc múlva pillantok fel, amikor nyílik az ajtó és a jellegtelen barna kontyba rendezett hajú titkárnő, a mai éppen, mert naponta változnak, maga előtt engedi be udvariasan a vendéget. - Miss Loghan, a nyolcas találkozóra megérkezett Mr Blake. Fáradjon be, az asszonyom már vár önre. Nem állok még fel, csak leengedem a kezemben a tollat és a belépőt alaposan végigmérem. Két perc. Talán ennyi telik el, amikor végül felemelkedem, és könnyedén elé sétálva nyújtom a kezem üdvözlése. - Örülök, hogy a két perc késés ellenére is el tudott jönni. Darby Loghan vagyok. A cég vezetője. És ha megérzésem nem csal, akkor ön Neil Blake.- a mosolyom ügyfélbarát. Nem szokásom amúgy sem a nyájas vigyorgás. Mindenki tisztában van vele, hogy profi munkát végzünk, nem érzem szükségesnek a felesleges bájolgással telített tiszteletköröket. - Megkínálhatom esetleg valamivel? Kávé? Tea? Frissítő?- én magam egy kupát tartok az asztalon, melynek tartalma nem látszik. Amúgy is. Vörösbornak is vélhetnék. De nem az. A földszinti szöszke friss vére némi citrommal és gyömbérrel valamint rummal felturbózva. Mennyei koktél. Ha rendel ha nem, a kezemmel intek egy kényelmes fotel felé az asztallal szemben, hogy nyugodtan üljön le addig is, én pedig a telefonhoz lépek, hogy ki tudjak szólni a barnának, ha szükséges lenne hoznia valamit.
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Kezdőlap
