Sosem jártam csukott szemmel a világban, a fajomból kifolyólag sem engedhettem meg magamnak ezt a luxust, meg úgy egyébként is szerettem kézben tartani a dolgokat. Vagy ez esetben fejben, hiszen céllal vagyok éppen ebben a városkában, s a célom - egyik része - éppen be is kúszik érzékeim közé. - Ha megbocsát.. Kezdek bele, s nyújtok át a szerencsétlenül jártnak egy névjegykártyát - valós nevemmel, miért is szégyellném? - majd folytatom a beszédet. - ..nem akarom feltartani, de vigaszdíjként fel tudok kínálni egy kávémeghívást. Ha úgy gondolja, hogy rám érne, feltétlenül csörögjön ide. Engedek meg magamnak egy kacsintást, majd röpke csókot szórok a megilletődött idegen - férfi ez is, nem nehéz velük bánni - arcára, s figyelmemet máris a számomra oly ismerős fizimiska felé fordítom. - Jaj! Kapom színpadiasan a szám elé két kezem, mintha rettenetesen meg lennék lepődve, majd a színjáték kicsúcsosításaként Mark nyakába vetem magam, hogy csókokat szórjak orcájára. Mint aki nem is tud semmit arról, hogy esetleg lenne az életében más nő. Igaz, ismerhet már annyira, hogyha tudnám se nagyon izgatnám magam rajta, az ilyesmin való parázás nem az én asztalom. Végül visszaereszkedem tűsarkaimra, ellépek kicsit a férfitól, épp csak kartávolságba, hiszen a vállaimra ráfogok (ha nem taszít el), s amolyan nagymamásan "hadd nézzelek" pillantásokat vetek rá. Már csak az orcacsipkedés hiányzik a repertoárból, hogy teljes legyen a kép. - Hát ezt én sem gondoltam, de nagyon örülök neki. Oly rég találkoztunk. Hát nem nagyszerű, hogy milyen véletlenek vannak! Telik meg örömmel hangom és tény ami tény, nem is kell megjátszanom. Bár követtem őt és miatta vagyok itt, ettől még beszélnem vele valóban örömet jelent számomra. Merné azt éreztetni, hogy számára engem látni nem öröm!
Nem képzelődtem, tényleg Heidi állt előttem. Ha nem lett volna elég az, hogy szinte rögtön a nyakamba vetette magát és így érezhettem, hogy igen, ez az a test volt, ami minden kétséget kizárólag hozzátartozott elővette a teátrális stílusát, amely néha felettébb idegesítő volt, de nem esett nehezemre túltennem magam a tényen, hogy szereti a túlzásokat, a hangoskodást és a figyelemfelkeltést. Heidi lényének lényege ebben rejlett, tökéletesen hozta a nagyszájú nő figuráját, ami felettébb jól állt neki, elvégre semmi nem volt a megnyilvánulásaiban, ami nem közvetlenül a személyiségéhez lett volna kapcsolható: ha meg is játszotta magát, csupán rátett egy lapáttal arra, ami igazából volt. - Nyugodj meg drágám, hallak anélkül is, hogy felordítanád a parkot. – Szó, mi szó, kissé azért meglepődtem, hogy mennyire hevesen reagált, elvégre először is nem hittem volna, hogy újra találkozni fogunk valahol. Persze kicsi ez a világ és a hasonló lelkületű emberek hamar megtalálják egymást benne, de mi nem először futottunk egymásba és az utolsó találkánk során meg is beszéltük, hogy mindkettőnknek jobb, ha nem együtt tervezzük bevenni a következő várost, amelyben élni akartunk. Míg ő szemügyre vett engem én is ezt tettem, végignézve kellett megállapítanom, hogy semmi értelme tagadni: hiányzott. Gyönyörű volt, a viselkedése egy úthengerével is vetekedhetett volna, a pillantásából nem tűnt el a jól megszokott, de állandóan megbotránkoztató ravaszság sem. Egy hozzá hasonló jelenség nem jön magától egy kisvárosba. - Véletlen lenne? – Megfogva a kezét húztam magamhoz most én közelebb, hogy futó csókot adjak az arcára és el is engedjem. Nem haraggal váltunk el egymástól, emiatt sokkalta bonyolultabb volt a helyzet, mintha utáltuk volna egymást. Nem volt kedvem kősziklaként viselkedni vele, nem érdemelte meg. Az érdeklődésemet mindenféleképpen ismét megszerezte magának. – Te is tudod, hogy nem hiszek bennük, akkor pedig főleg nem, ha te vagy a főszereplőjük. – Kíváncsi, kissé komoly pillantást intéztem felé a tekintetemmel szinte megkérdezve, hogy mégis mit csinál itt. – Utálod a kisvárosokat, neked nem elég pörgősek. – Állapítottam meg felidézve, miszerint a megismerkedésünk is Los Angelesben zajlott, ami nem volt éppen tanyának nevezhető. Valamit titkolni szeretne, akkor szokott ezen a fennhangon beszélni. Túl sok időt töltöttem vele ahhoz, hogy ne ismerjem eléggé.
Mark ismeri a stlílusomat, szóval előtte akár vissza is foghatnám magam, de abban nem lenne semmi pláne. Teszem hát, amit mindig szoktam, magas lánggal égek és rájátszom arra is, amire nem muszáj. - Képtelen vagyok! Tipródom felturbózott örömmámorban, de a szám szegletében bujkáló cinkos mosoly egyértelműen jelezheti számára, hogy csak játszom vele. Bár ettől még fel vagyok dobva, az igaz. - Annyira örülök neked, hogy azt elmondani nem tudom! El tudnám mondani, ahogy sok mást is a szemére vethetnék - nem kevesebbet ő az enyémre - de most nem az a célom, hogy ajtóstul rontsak a valóság házába. Egyelőre kényelmes ez így, nagyszabású játék, mosollyal, a múlt árnyainak kellemes fellegében. - Hát persze, mi más? Kacsintok rá, ezzel téve egyértelművé, hogy az utolsó óta sem hiszek jobban a véletlenek létjogosultságában. Hazudni viszont még mindig csípőből tudok, ettől vagyok olyan fűszeres, amilyen. - Most miért mondasz ilyet? Biggyednek le ajkaim csalódottan, belesüppedek egy pillanatra a tettetett felháborodásba és csalódottságba, hogy aztán a végén felnevessek, s futólag újra megöleljem Markot. Végül belekarolok. - Ráérsz. Trillázom, semmi ugye, semmi kérés. Megpaskolom a karját az enyémen, karoltamban, hacsak ki nem húzta onnan magát, s távolabb nem lépett tőlem. - Esetleg megmutathatnád hol lehet itt egy rendes kávéhoz jutni. Nem akarok koffeinelvonásban elhalálozni, ha az unalom mégsem enne meg itt. Semmi "hopsz!" nem csúszik ki a számon, direkt ejtettem el annak bizonyítékát, hogy továbbra sem szeretem a kisvárosokat. Miatta vagyok itt, de szerintem ez már neki is leesett, vagy ha még nem, akkor már majdnem dereng. Most komolyan, mit várt? Sosem ígértem neki, hogy örökre szólt a búcsúnk. Ez nálunk erősen se veled, se nélküled.
Elmosolyodtam. Ez volt az a nő, akit ismertem, a drámai hozzáállás, a hangos megszólalások sokáig a napjaim részét képezték, hosszabb ideig, mint eddig bármelyik nő rigolyái. Ha túlságosan idegesítő lett volna, akkor biztosan nem bírom ki mellette egy napig sem, de a hiszti fokát sohasem ütötte meg annak ellenére, hogy megvolt a személyisége ahhoz, hogy a veszekedések igazi királynőjévé váljon... viszont egyikőnk sem szerette volna ilyen keretek között megülni az együtt töltött napokat, inkább a dolgok jó, élvezetes részére koncentráltunk. Heidi szinte kiismerhetetlen volt, ebben rejlett a varázsa és az sem zavart, hogy elkezdtem megtapasztalni azt az oldalát is, amelyet nem mutatott meg akárkinek, sőt lefogadtam volna, hogy senkinek. Ez jelezte, hogy a kettőnk közötti tánc komolyabbra fordult a kelleténél, akaratunknál, talán ezért is búcsúztunk el egymástól és nem hittem volna, hogy hamarosan újra találkozunk. Úgy tűnt, Heidi ezeket a számításaimat is egyetlen pillanat alatt egy gyönyörű, széles mosoly kíséretében keresztülhúzta. - Ne sértődj meg, nem áll jól neked. – Engedtem, hogy belém karoljon az orromat megcsapta édes parfümjének az illata, ami azóta sem cserélt le, hogy elváltak útjaink. Akárhányszor éreztem megszédített, képes volt rögtön levenni a lábamról csupán azzal, hogy közelebb szambázott hozzám és megjelenítette azt a ravasz mosolyt az ajkán, ami azt kívánta szimbolizálni, hogy mindig, minden esetben pontosan tudta, mit akart. Szó, mi szó, a magabiztossága lehengerlő volt. - Játszadozni jöttél ide vagy találtál magadnak egy másik áldozatot és tényleg csak véletlen ez a találkozás? Amit megjegyzek, nem látom valószínűnek. – Vontam össze a szemöldökömet vezetve a egyik kávézó irányába, amit bár még sohasem próbáltam, ha kávéra vágyott, akkor igyon, nem fogom megakadályozni benne. – Konkrét terveid vannak? Mert az unalom azok nélkül egyhamar meg fog ölni, elhiheted. – Magamtól én sem lennék itt, ha nem lenne Chantele, engem is megevett volna már a fene. Heidi pedig… olyan volt, mint én.
You make my whole world feel so right when it’s wrong...
Egy utolsó, önző barom vagyok... de ez nem újdonság. Együtt tudok élni ezzel. Nem most fogok elkezdeni törődni mások véleményével, amúgy sem sokaknak van elegendő információja ahhoz, hogy megtegyék. Belőlük is eggyel kevesebb a családom által elkövetett merénylet óta. Mondhatnám azt, hogy az vezérelte a cselekedeteimet, hogy megóvjam a traumától és esélyt adjak neki egy normális életre, ahol nem kell a természetfeletti körül forognia a dolgoknak, ahol a legnagyobb problémái kimerülnének a hétköznapi esetekben, mint például mit vegyen fel aznap. Szép, önzetlen gesztussá avanzsálnák, hogy mindezt megtettem. Elvettem minden egyes emlékfoszlányt tőle, amihez közöm volt, amihez köthetett és addig faggattam, amíg a legkisebb jelét is kitöröltem az elméjéből annak, hogy ismeri az addigra már idegenként előtte álló személyt, engem. Velem együtt, pedig a növekvő életet is, aminek az elvesztését fogalmam sincs hogyan tudta volna feldolgozni, ha elmondom neki. Az anyai ösztönök azt hiszem depressziót, önhibáztatást szültek volna és a tehetetlenség alattomosan emésztette volna fel. Valóban nemes lett volna, a legkevesebb, amivel enyhíthetek a lelkén, de... ez nincs teljesen így. Nem csak rá gondoltam, hanem magamra is azzal, hogy megtettem ezt a lépést. Ismerem annyira, hogy tudjam: esze ágában sem lenne engem hibáztatni mindezért, találna rá kifogást, hiába egyértelmű, tény, ki miatt történt a tragédia. Engem akartak eltenni láb alól, nem őt. Nem én helyeztem oda a bombát, de miattam lett odatéve és csak ez számít, a szemétládák meg fognak fizetni. Erről viszont nem kell tudnia, ahogyan arról sem, hogy a Cromwell-családdal miért történt mindez, ki tette velük ezt. Ugyanolyan lesz számára hallani a nevet, mint bármely más családnevet az évek során: talán egyszer már találkozott vele, de a tagjai ismeretlenek a számára. Mondhatnám, hogy szeretném szépíteni a történteket, a motivációmat... de az egyetlen, aki valóban ezt akarná az ő. Együtt tudok élni az élet mocskos velejáróival a valódi formájukban. Igen, határozottan egy önző barom vagyok, ezért is nem vagyok képes egyből lelépni, megtartani a szükséges távolságot a szemmel tartásához. Saját magam is meg akarok győződni róla, hogy hogyan érzi magát a balesetet követően, még ha a véremmel gondoskodtam is a felépüléséről és valószínűleg csak egy alig érezhető fejzúgás maradt hátra belőle. Azt hiszem csak ennyi. Az eltűnésemet követően felkerestem a máshol hátrahagyott holmijaimat, hogy az egyik régebben elkobzott napfénygyűrűt magamhoz vegyem, minek után az enyém a robbanás során eltört. A hasznosnak bizonyuló vagy mágiával átitatott tárgyakat mindig elteszem, ha később szükség lenne rájuk akár csaliként: jobb szolgálatot nem is tehetett volna ez a szokásom. A sétány végénél várom, más irányba nem tarthat, amennyiben nem gondolja meg magát és fordul vissza, de a folyamatosan figyelt szívdobogása árulkodó lenne erről, hisz halkulna. Nem sokkal kevesebb, mint egy fél órája követem, azóta boncolgattam a dolgot mikor lenne a legjobb az időzítésem... nem neki, nekem. Számára nem lesz több a találkozás, mint aminek kívülről látszani fog: két idegen összeütközésének.
Egyszerűen nem tudtam leállítani a gondolataimat. Már szinte belefájdult a fejem az eset boncolásába. Nem tudom kiverni a fejemből azt, amit Jemma mondott. Miért hozakodott volna elő ilyesmivel, ha nem lenne igaz? Ha pedig igaz, akkor hogyan lehetséges. Mert nem találok megoldást a fejemben, semmifélét. Egyszerűen üresség jön elő, akárhányszor mondogatom magamban a bizonyos Jason nevet. Egy nagy rakás semmi. Azt hittem, hogy a friss levegő egy kicsit segítségemre lesz, de maximum, amit a kellemes kis sétámtól kaphatok ajándékba az egy megfázás lesz semmi más. Az orrom már szinte jéggé fagyott. Ha elesnék, akkor szerintem még darabokra is törne. Ez egyértelmű ok arra, hogy hazamenjek mégsem vagyok képes rá. Szükségem van arra, hogy mászkálják, mert így legalább minimálisra csökkentem a gondolataim kavargását, amit én már egyáltalán nem tudok követni. Elvesztettem a fonalat a saját életemben. A legrosszabb az egészben, hogyha igaz volt, akkor milyen lehetett a kapcsolatunk? Az biztos, hogy nem egyszerű, hiszen Jemma fogadtatásából lejött az, hogy valami miatt nem volt minden teljesen oké. Bárcsak tudnám, hogy mi volt a baj, akkor talán rájönnék, miért nem tudok emlékezni semmire. Valami nyomott amnézia jött volna rám? El sem hiszem, hogy képes voltam azt hinni, hogy másnap mikor felkelek megkapok minden választ, mert ez amolyan csak egy napig tartó amnézia volt. De a kegyetlen valóságra virradtam, hogy szó sincs erről. Válaszokat akarok, de nem is igazán tudom, mik a kérdések. Önmagam becsapásával vagyok képes álomba ringatni magam, mert az egész helyzet nem hagy nyugodni. Jemma sosem ártott nekem. Nem is hazudott. Miért pont most kezdené el? Nem is igazán tudom, hogy minek van kevesebb értelme. Annak, hogy elfelejtettem egy teljes embert, vagy annak, hogy Jemma hazudjon nekem. Amióta csak ismerem őszinte volt velem és ostobaság lenne azt hinni, hogy ezen most akarna elkezdeni változtatni. Egy pillanatra megtorpanok az arcomat az égnek fordítom, ami olyan borús, szinte már jelzi az éjszaka közeledtét. Szeretem a telet és még a korai sötétséget is, ami ezzel jár, de valahogy úgy érzem, hogy jobb lesz, ha elindulok hazafelé, mielőtt még a koromsötét éjszakában kellene hazavándorolnom. Mire újra elindulnék nekiütközöm valakinek, akit az ostoba égbámulásom miatt nem láthattam. – Elnézést kérek, nem figyeltem. – Hadarom el gyorsan és már mennék is tovább, amikor elkapja a kezemet és megszorítja. – Hova-hova szépségem? Ki sem engesztelsz? – Érzem, hogy a szívem sokkal hevesebben kezd verni és egy pillanatra elönt a pánik. Sosem voltam jó az önvédelem terén, mégis mire észhez térek a srác már nyöszörögve fekszik a földön. Én..? Hogyan? Ijedtemben hátrálni kezdek, aminek az lesz a vége, hogy megbotlom a saját lábamban. Most komolyan? Képes vagyok leszerelni egy pasit, de ugyanakkor a saját lábamban elesem? Na, ez már határozottan én vagyok.
You make my whole world feel so right when it’s wrong...
Az út menti padnak támaszkodva várakozom. Az egyenletes dobogás egyre hangosabbá válik, így egy idő után az érkezésének irányába emelem a tekintetem, hogy mikor tűnik fel a látóhatáromon, de nem sokkal ezután megáll. Ellököm magam a támasztékomtól: visszafordul? Annyira nem vagyok jó, hogy a szívritmusából meg tudjam állapítani a frusztráció vagy a töprengés kerítette hatalmába és térítette el egy időre a haladástól. Hezitálok még egy másodpercig azon, hogy előre menjek megnézni, de emlékeztetnem kell magamat arra, mi szerint ez teljesen szükségtelen lépés lenne a részemről és olyan objektívnek kell maradnom, amilyen csak lenni tudok jelenleg. Kár, hogy rögtön ezután a kettősdobbanást hallva veszítek a józan ítélőképességemből egy jókora darabot és félre dobom az előbbi elhatározásomat. Ösztönösen mozdulok, gyorsan, bele sem gondolok, hogy ugyan nem sok ember lézeng a park ezen részén, de talán feltűnést kelthetek a hirtelen felbukkanásommal az út menti fánál - legalább az ösztönök nem szorították ki a taktikusságot... Mire azonban odaértem már nem volt szükség a közben lépésemre. Az emlékeitől megfoszthattam, de ha az elme nem is tudja felidézni a régmúltat, a teste megjegyezte a sokat gyakorolt leszerelő mozdulatsort és ez egy hangyányi késztetést eredményezett egy mosolykezdeményre a szám sarkában, de nem engedtem neki. Levegőtől megkönnyebbült mellkassal lépek kijjebb, hogy a tervemet a szituációhoz igazítsam. Egyszerű lett volna véletlenségből összeütközni vele, de így marad a hétköznapi fickó szerepe, aki a jelenetet látva aggodalmát kifejezve siet a nő hogyléte felől érdeklődni. A magabiztos cselekedetet követő sutaságra való tekintettel... előrébb kell hoznom ezt is, mielőtt hátra esik. Nem könnyíti meg a saját dolgát még most sem. - Óvatosan. - lépek mögé és megfogom két oldalról a felkarjainál, hogy csak egy egyszerű hátradőlés legyen a kezdeti lendületéből, aminek én ellent tartok. Nem sokáig, amikor ismét visszanyeri az egyensúlyát elengedem, egy lépésnyit eltávolodok a földön lévő férfihoz, aki az esést következtében még mindig a gerince miatt nyög. Olivia elintézte ugyan, de felütötte fejét a gondolat, mi lett volna, ha a családom valamelyik képzettebb csatlósába botlott volna... Feljebb szökik az adrenalin szintem, elönt a méreg, ha rágondolok, de a közvetlen jelenléte észhez térít. Nem ismer. Most már nem. - Szépen lerendezte a zaklatót, jól van? - kérdezem felé fordulva, majd odamegyek a fickóhoz, hogy mellé guggolva egyértelműsítsem a szándékomat: ha nem megy magától, szívesen odébb rugdosom, de addig, amíg a csontja bírja... ami nem jelent túl messzi helyet. Az arckifejezésemből már egyből leveheti mindezt, cseppet sem barátságos, de jobb tiszta vizet önteni a pohárba és szóban is tájékoztatni. - Jobb, ha azonnal elhúzod a csíkot, mielőtt az egyenruhások előtt kellene magyarázkodnod miért kellett önvédelemhez folyamodnia a hölgynek... - segítőkészen megragadom a karját, hogy talpra állítsam. Nem bánok vele finoman, mondhatni felrángatom a kabátjába marva, így gyorsabb, mintha egymagának kellene ugyanezt megtennie. Határozott voltam, aligha hiszem, hogy ellenkezésbe kezdene a nyomatékos javaslatom után. Sejtem, hogy baj van. Fogalma sincs honnan jött a mozdulat mögött rejlő tudás és remélni tudom, hogy ez így is marad az igazság többi részével egyetemben. Sajnálom. - Minden rendben? - látni az arcán maradt a zavar jeleit, így finomítok a szóhasználatomon. A 'jól van?' és a 'minden rendben van?' között van azért különbség.
A zavarodottságomat csak fokozták az ezt követő események. Egyszerűen nem értettem, hogy mégis miképpen voltam képes leszerelni a férfit. Nem is az, hogy miképpen voltam képes leszerelni, hiszen mindig megvolt a magam alapkondíciója, de mégsem emlékeztem arra, hogy ilyen jól ment volna ez az egész. Mintha valami rejtett zugból bújt volna elő az egész. De mégis honnan tudhattam volna ezt a mozdulatot? Hogy voltam képes ilyen.. Nem is tudom megfogalmazni, hogyan leszerelni. Szakszerűen. Talán ez a legjobb szó rá. Jártas lennék egyfajta harcművészetben egyszerűen csak nem tudok róla? Mi van akkor, ha Jemma-nak igaza volt Jason-t illetően? Akkor viszont nagyon, nagy bajban vagyok a dolgokat illetően. Mégis, hogyan felejthettem el mindent? Mi a fene történhetett velem? Főleg, hogy elfelejtettem, hogy megtanultam a testem mégis emlékezett arra, hogy pontosan mit kell tennie. Olyan volt az egész, mintha nem is én irányítottam volna a testemet, hanem egy pillanat erejéig csak külső szemlélőként voltam jelen ebben az egész szituációban. Elöntött a pánik mindezek hatására és hátrálni kezdtem, aminek kis híján az lett a vége, hogy a saját lábamban elbotlottam, de valaki megfogott hátulról, amitől egy aprót felsikítottam. A történtek fényében, hogy egy férfi már ki akarta használni, törékenynek tűnő női alakom, a legkevesebb, hogy a frászt hozza rám egy másik hirtelen felbukkanása még akkor is, ha neki köszönhetem, hogy nem vágódtam hanyatt. – Ööööh.. Köszönöm. – Amilyen gyorsan el akartam tűnni, olyan szinten lelassult a reakcióidőm. Beletúrtam a hajamba és a tekintetem közte és a földön fekvő pasas között ingázott. A szám teljesen kiszáradt és egyre inkább kezdtem azt érezni, hogy megőrültem. Nem emlékszem valamire, amire mindenki más igen. Mégis, hogy lehetséges ez az egész? Ha boldog voltam mégis miért nem lehetnek enyémek az emlékek? Miért nem tudok küzdeni értük? Ilyen az, amikor az ember megőrül? Másra már nem igazán tudok gondolni csak arra, hogy valami nagyon nincs rendben velem. – Azt hiszem… Hogy megvagyok. – Szaporán kezdem venni a levegőt és olyan érzésem van, hogy egy hajszál választ el engem a pánikrohamtól. Kicsit mintha forogna is velem a világ ezért gyorsan megtámaszkodom a térdemen és próbálok mély levegőket venni oda sem figyelve a körülöttem zajló eseményekre. Úgymond kikapcsoltam a körülöttem lévő világot, mintha egyáltalán nem lennék rá kíváncsi. Egyszerűen csak a fejem zúgása, a gondolataim megállíthatatlan pörgése túlságosan sok most a számomra. Haza kell mennem. Muszáj hazamennem. Vagy Jemma-hoz. Nem tudom, de valami megoldást kell találnunk erre. Nem őrülhetek meg.. Ijedtségemben a könnyeim is előbukkannak. Az idegen kérdésére csak megrázom a fejemet és végül a lábaim megadják magukat én pedig a hideg köre kuporodva ölelem át a térdeimet. – Valami nincs rendben velem.. Nem emlékszem valakire.. – Szipogva dülöngélek előre-hátra, mint akinek tényleg elmentek otthonról. – Elnézést én nem akarom feltartani.. Megleszek.. Nyugodtan menjen, ahová tartott. – Remélem ő nem az egyike azon bátor, lelkiismeretes embereknek, akinek megszakad a szíve rajtam, de nem fél attól, hogy tényleg őrült vagyok és képes vagyok nekiesni. Mert, ha mégis, akkor nagyon-nagyon rosszul jár most velem. Tényleg nem vagyok a helyzet magaslatán és fogalmam nincs, hogy mit kellene kezdenem az életemmel. Ha nem vagyok őrült, akkor mi történhetett velem? Talán beütöttem a fejem és valami furcsa amnézia alakult ki nálam? Kórház.. El kell mennem egy kórházba. Felállok és leporolom a fenekem, majd mit sem törődve az idegennel a kórház irányába indulok meg határozottan.
You make my whole world feel so right when it’s wrong...
Rengetegszer gyakoroltuk azt a mozdulatot, hogy álmából felkelve is azonnal cselekedni tudjon. Ezt jelenti az izommemória. A test ösztönösen tudja mit kell tennie, mégha fejben nem is kapcsol azonnal az illető és a gondolat meg sem született. Ha akartam sem tudtam volna írmagostul kitépni az összes emléket, de annak ellenére, hogy komoly kérdéseket vet fel benne és biztos vagyok benne jelentős mértékű zavart is: nem bánom. Hogy képes megvédeni magát? Nem. Hogy sokáig fog őrlődni, miközben végigzongorázik az ok-okozaton és a nemlétező válasz fájdalmát is magával kell cipelnie? Ez... szükséges. A kisebbik rosszat szántam neki és nincsenek efelől kétségeim. Tudom, hogy ő erről másként vélekedne, de pontosan ezért nem akartam választási lehetőség elé állítani, mert a nehezebb út nemhogy nem éri meg, hanem nem járható. Lehet, hogy nem rezzenne össze az érintésemre, nem gondolna rám jelen pillanatban egy erre járó idegenként, de sokkal nagyobb problémákkal kellene szembe néznie, amiknek a súlyát ez a törékeny váll csak ideig-óráig bírná... mondjon bármit is. Egy mély sóhajjal egybekötve engedem el, amint megbizonyosodtam róla nem esik el és úgy lép el, hogy kibújjon a támaszom elől. Nem voltam elég nyugodt ahhoz, hogy továbbra is a szívdobogására koncentráljak, de enélkül is tisztában voltam vele a látvány alapján mennyi ütemet hagyhatott ki... A fickóra sem tudok emiatt egyszerű bunkóként tekinteni, a fejemben egyre csak az dübörög, hogy ki lehetett volna: az apám vagy a nagybátyáim emberei közül valaki, egy külön felbérelt vadász... és tisztában vagyok vele, hogy ha sokáig marad a közelemben nem fogom tudni türtőztetni magam Olivia előtt. Nem kell semmit sem köszönnie, az ég egy adta világon nincs miért hálát adnia a legfelszínesebb módon sem, így miután szóban is megerősítette, hogy nincsen lényegében szakértőt igénylő baja a földön lévőhöz mentem és a mielőbbi eltűnésére ösztönözzem. Két lábra rángatom és ahogy száznyolcvan fokot véve már csak a hátát látom érzem, hogy én is jobban tudok összpontosítani... így csapja meg a fülemet a szabálytalan lélegzetvételek hada, a kicsapongó ritmusú szívverés. Ne, ne kezdjen el sírni... de késő, megtörtént. Azt hiszem ez nem az a helyzet, amihez érdemi segítséget tudnék nyújtani. - Nem felejtünk csak úgy el senkit, biztos más oka van... kérem, - mellé érve a kezemet nyújtom neki. - álljon fel, hogy legalább a padig elkísérjem. Van valaki, akit fel akar hívni, hogy megnyugtassa, esetleg Önért jöjjön? - makacs, még ebben a pillanatban is képes felvillantani a makacsságát azzal, hogy a továbbhaladásomra tereli a szót, mert azt akarja. A zsebeimben kezdek el kutakodni, (ha a felállásban segítséget nyújtó kezemet nem is fogadja el) remélve normális ember módjára valamelyikben csak van egy zsebkendő, amit odaadhatok neki. Győzködnöm kell magamat róla, hogy egy kívülálló vagyok és aszerint átgondolni a lehetőségeket, de elméletben könnyebbnek bizonyult, mint gyakorlatban. Az ő esetében minden annyival... bonyolultabb. A határozott megindulását mégis megakadályozom, egy elnyújtott lépéssel előnyt szerzek és rézsútosan az útját állom. - Hé, hé... nem akarok atyáskodni, de ha ilyen idegállapotban megy tovább abból baj lesz. - teszek még egy lépést hátra, hogy ne vegye fenyegetésnek a hirtelen közelségemet és feltartom a kezemet is a békés szándék jeléül. - Remeg, frusztrált és láthatóan nagyon egy dologra fókuszál, miközben az agya túlpörög a gondolataitól. Nem akar azok közé tartozni, akik kilépnek a járdára, miközben a lámpa pirosat mutat, csak mert túlságosan elmélyültek a világukban, nem igaz? - észérvek... nem tudom mennyit érnek jelen pillanatban, de ez az egyetlen megoldás, amivel arra törekedhetek, hogy teljesen kikészüljön percek alatt és kettesben maradjon az őt mardosó kételyekkel. Az arcára már kiültek, a cselekedetei feletti irányítást is bármikor átvehetik. Nem akarok erősködő alaknak tűnni, ezért is tartom fel még mindig a kezeimet és folyamodtam elfogadható indokokhoz. Telefonáljon... hívja Jemmát, hogy nyugalmat hozzon számára és támogathassa. Ezt sajnos nem tudom megtenni, bármennyire is szeretném. Módomban sem áll... talán soha se.
Kezdtem azt érezni, hogy nem csak egy embert felejtettem el, hanem azt is, hogy én ki vagyok. Mintha valami furcsa amnéziám lenne. Fejemre estem csak arra sem emlékszem? De nem is mondhatnám azt sem, hogy túlságosan fájna a fejem. De valamit éreznem kellene, hogy nem stimmel, ha így lenne? Az egész olyan, mintha mindenki emlékezne a boldog pillanataimra, de az életem úgy döntött, hogy megfoszt ettől. Mert, ha volt valaki az életemben, akkor boldognak kellett lennem. Persze nem azt mondom, hogy felhőtlenül boldognak, mert minden kapcsolat bonyolult. Semmi sem olyan egyszerű, mint azt gondolnánk. Mindegyikben jelen vannak a hullámvölgyek és senki nem állítja egy pillanatig sem azt, hogy olyan egyszerű lenne. De megéri értük küzdeni. De, ha tényleg nem emlékszem arra a valakire, akit szerettem, akkor hol van ő? Miért nem bukkan fel és térít észhez, hogy ő az? Vagy talán annyira összevesztünk valamin, hogy az elmém a fájdalommal való megküzdés helyett a feledést választotta? Védekező mechanizmus. Nem akarja, hogy emlékezzek arra, ami túl sok fájdalmat hordoz magában. De mégis.. Inkább küzdenék a fájdalommal, ami felemészti a lelkemet, mint ezzel a tudatlansággal, ami a józan eszemet ostromolja megállás nélkül. Kezdem azt érezni, hogy megőrültem. Ez pedig mivel lenne jobb a fájdalomtól való szenvedésnél? Miért nem én dönthettem afelett, hogy mit akartam? Jelen pillanatban nem érzem úgy, hogy bármi meg tudna nyugtatni. Talán az igazság. Hogy mégis mi mindent felejtettem el. Miért azokat. Ha el is akarnám felejteni a fájdalmat, amit a férfi elveszítése okozott, akkor inkább a végeredményt tagadnám, de itt állok és nem emlékszem semmire belőle. Sem az arcára, sem a mosolyára, hogy milyen érzés, amikor megérint. Arra sem emlékszem, hogy miképpen tanultam meg ilyen módon megvédeni magam. Mintha egy idegen lenne számomra a személy, akivel együtt élek már azóta, hogy megszülettem. Idegen lettem saját magam számára. Ha én nem tudok kiigazodni magamon, a gondolataimon, hogyan lehetne erre más képes? Ordítani tudnék, mert úgy érzem, megfulladok. Szomjazom a válaszokra, mégis eleve a kérdéseim okozzák a vesztemet. - Mégis milyen értelmes magyarázat lehetne arra, hogy elfelejtünk valakit? Milyen ok, amivel azt merjük állítani, hogy ez így van rendjén? - Nincs ez az egész rendben. Én nem vagyok rendben. Valami történhetett velem, de azt sem tudom mi. Mennyivel jobb volt édes tudatlanságban élni, de azt hiszem ez az egész, ahogyan most is megtalált volna anélkül, hogy Jemma egy szót is szólt volna. De akkor talán nem képzelek bele ebbe a helyzetben ennyi mindent. - Nincs senki.. Ön is nyugodtan menjen csak, tényleg.. Én rendben leszek. - Nagyon remélem, hogy képes leszek összekaparni magam, mert ez így teljesen nem normális állapot. Magamtól tápászkodom fel és porolom le magam, de a zsebkendőt már elfogadom tőle. Valahogy egy részem fél tőle, ugyanakkor van valami megmagyarázhatatlan érzés is, ami hozzáköt. Egy idegenhez. Most már tényleg biztos vagyok benne, hogy valami félrecsúszott odabenn a fejemben. - Nagyon kedves, hogy így aggódik értem, de tudok magamra vigyázni. Annyira még nem őrültem meg, hogy komoly bajba sodorjam magam.. Csak el kell mennem a kórházba.. Nincs olyan messze. Nem lesz semmi baj. - Azzal, hogy őt próbálom meggyőzni egy kalap alatt magamat is, mert tényleg remélem, hogy ez az egész valami átmeneti dolog és újra visszatalálhatok ahhoz a személyhez, aki egykoron voltam. Olyan gondtalan voltam. Élveztem az életemet most mégis úgy érzem, mintha kirántották volna a lábam alól mindazt, amiben hittem. Méghozzá nem is olyan régen, hiszen a legutóbb, mikor találkoztam Jemma-val még létezett a képzeletbeli életem, amiről én már mit sem tudok.
You make my whole world feel so right when it’s wrong...
Vasakarattal ragaszkodtam hozzá, hogy egyszerű kívülállóként fogom kezelni a helyzetet. Több objektivitással, kevesebb szubjektív megjegyzéssel, de ahogy a kérdés megüti a fülemet rá kell jöjjek nem ez volt a lehető legjobb módszer, amit választhattam. Az első másodpercben értetlenül állok hozzá mihez köthetném ezt az érzést, de a következőben már tisztán látom az értelmét: tudatosan hagytam figyelmen kívül a legkézenfekvőbbet, egy pillanatra sikerült is elfelejtenem, mint lehetőséget, most viszont... ideje visszatérni a gyökerekhez és elnyomni a felesleges érzelmeket. Egy részüket legalábbis, az egészet képtelen lennék. Veszek egy mélyebb levegőt, hogy könnyebben összpontosítsak. - Én úgy értettem, hogy biztos van más magyarázat arra miért érez így. Elvégre, hogyan is lehetne tudomása olyasvalakiről, akiről nincsenek emlékei? - borzolom a szemöldökeimet, miközben felvezetem a gondolatmenetet, amit nagyon remélem, hogy sikerül elkapnia. - Kicsit önellentmondásos, emiatt nem tudok választ az amúgy következetes kérdésére, ha valóban lehetséges lenne egy ilyen fantomalak létezése az ember életében. - ha megértően akarnék reflektálni a reakciójára abból csak baj lenne. Valószínűleg olajat öntenék a tűzre, tehát az egyetlen célom jelenleg az, hogy elvágjam a Jemma - ki más? - által összezavart gondolataitól, így a másik végéről fogom meg a dolgot. Nem egyszerűbb, de egyre több értelmet látok benne és egyúttal tisztul a saját látásom is: túlságosan belebonyolódtam annak ellenére, hogy megfogadtam, távol maradok, eszerint is jártam el. Ez egy kötéltánc lesz a továbbiakban... egyensúlyozgatni kell - nekem és neki is. Most épp a józan ész felé dőlve, amit egy zsebkendő képében nyújtok át számára és hagyom, hogy önállóan álljon talpra, tegyen meg pár lépést. Azt viszont már nem engedhetem, hogy túl nagy előnyre tegyen szert. Az én hibám. A belém neveltek bizony útjára eresztenék, ez a leglogikusabb, teljesen kimaradni a hátralevő életéből, de megfeszülő állkapoccsal kell bevallanom, hogy a lábam azért lendült előre az útját állni, mert ezt valahol képtelen vagyok megtenni. Kizárólag a makacs fejét hibáztathatom érte... - Rendben. Hagyom elmenni, de összegezzük miért is tart a kórházba, jó? Az imént leterített egy férfit, aki zaklatta Önt. Nem sérült meg a vele ellentétben vagy mégis? Mert ahogy én látom az egyetlen 'baja' az, hogy valami miatt össze van zavarodva, de nem hiszem ezt odabenn orvosolhatnák. - a békés szándékaim jeléül feltartott kezemet most leeresztem. - Történt ezelőtt valami, ami okot ad arra, hogy bemenjen csak eddig halogatta? Tudja... volt már rá példa a történelem folyamán, hogy valaki egyik napról a másikra úgy ébredt, hogy tudott zongorázni vagy más idegen nyelven szólalt meg, amiről fogalma sem volt honnan tanult meg. - egy egyesek szerint biztos kedvesebbnek nevezhető ténnyel próbálom nyugtatni, ami talán megállítja a kórház látogatási tervében. Létezik. Tényleg van ilyen, ezt a fajta komolyságot könnyen leolvashatja a vonásaimról. Nem légből kaptam az ötletet, még ha a közvetlen környezetemet nem is hozom fel példaként és egyáltalán nem általános eshetőséggel hozakodtam elő. A vicc erős túlzás lenne miért így fejeztem be a mondandómat. Oldódás? Ez már egy megfelelőbb kifejezés lenne rá. Ismerem annyira, hogy egy ilyen piti érveléssel nem fogja beérni és szószerinti értelmezésében eltántorítani a céljától. A bizodalmam hát az enyhített hozzáállásban van: remélem ragad rá is és alább hagy mellkasában a fáradhatatlan zakatolás.
Össze voltam zavarodva, mint életemben még soha. Egyszerűen nem tudom, hogy milyen válaszokat kellene megtalálnom, de nem engedtem el a gondolatmenetet, amit Jemma mondott nekem. Mert mégis miért mondta volna, hogy ismerek valakit aztán jött volna az egésszel, hogy valószínűleg tévedett. Azt hiszem csak engem akart megnyugtatni. Én pedig őt akartam megnyugtatni azzal, hogy látszólagosan elengedtem a témát, de szomjazom válaszokra, hogy mi ez az egész. A lakásomban pedig semmi választ nem kaptam. Egyetlen egy képem sem volt egy idegen férfival, ami miatt már megint csak úgy sétálok az utcán, mint aki megveszett. Nem találom a helyemet és érzem legbelül, hogy igaza van Jemma-nak. Elveszítettem magamból valamit, de most fogalmam nincs, hogy miképpen tudnám mindezt visszaszerezni. Ez az egész egyelőre túlságosan is homályos és.. Az, hogy leterítek egy férfit olyan módszerrel, amiről nem is tudtam, hogy tisztában vagyok az csak még inkább megrémít. Hogy lehetséges ez az egész? Nem is kellene lehetségesnek lenni, hiszen ez őrültség. Amit most csináltam.. Nem tanultam sosem különösebben harcművészetet, akkor most mégis miért érzem azt, hogy mindent tudok, hogy megállíthatatlan vagyok. Erősebb vagyok, de nem tudom, mikor váltam ilyen erőssé. Az egész életemnek jelen pillanatban semmi értelme nincs. – Valaki említette, hogy volt egy Jason nevű férfi az életemben, akit szerettem, hogy próbáltuk helyrehozni a dolgainkat, hogy én tényleg helyre akartam hozni mindent, hogy még sosem láttak annyira boldognak, szerelmesnek és én.. Nem emlékszem erre az egészből semmire, de mégis van egy részem, ami azt suttogja, hogy igaz ez az egész igaz.. De mégis egyetlen egy apró emléktöredékem nincs ebből. Abban sem vagyok biztos, hogy tényleg nem csináltam semmit, amíg itt voltam… Úgy értem sokat változtam. De mégsem emlékszem arra, hogy mi okozta ezt a változást. – Ha eddig nem könyvelt el őrültnek, akkor most épp itt lenne az ideje. Én már régen nyúlcipőt húztam volna. Bár nem tudom mennyire lett volna jó ötlet az, hogy hagyom, hogy egy jelen pillanatban hozzám hasonló őrült járja az utcákat. Bármit kinézhet belőlem.. Mert tényleg kezdem elveszíteni a józan ítélőképességemet. – Valami nincs rendben velem.. Érzem, hogy valami nagyon nincs rendben.. Talán valami tumorom van, vagy valami történik a fejemben, ami miatt nem emlékszem a dolgokra. Bármi lehetséges.. Nekem el kell mennem egy orvoshoz. Ki kell vizsgáltatnom magam. Válaszokat akarok kapni. Ön pedig nem állhat az utamba. – Lehet, hogy látszólag semmi bajom nincs, de most már, ahogyan beszélek, ahogyan viselkedem egyértelműen valami baj van a fejemmel és, ha ezt ő nem ismeri el, akkor ő is jöhet velem kéz a kézben, mert ő is legalább annyira őrült, mint én magam.
Hát íme Mystic Falls. Merőben más, mint New York vagy Seattle. Mi a fenét akarhatott itt Gabriella? Mondjuk a természetfölötti jelenléte erősebben érezhető, mint bárhol máshol, ahol eddigi nem is olyan rövid életem során jártam, ezt meg kell állapítanom. De mégis mi vihette rá arra, hogy ide jöjjön? Kétlem, hogy pusztán előlem akart volna meglépni. Azt egyébként is tudhatta, hogy értelmetlen vállalkozás. Bár én sem értem, mit keresek itt, minek kajtatok utána? De mindegy. Egyszerűen csak idegesít, hogy szó nélkül lelépett életem megkeserítője és el akartam látni a baját miatta. Kész. Hogy megérte-e nekem ezért ennyit szaglászni utána? A helyzet az, hogy az időmbe belefért. A kedvenc hobbimnak, a boszorkány és halandó-gyilkolászásnak közben is eleget tudtam tenni. Igazából Seattle-ből is ezért indultam útnak később egy nappal, mint terveztem, hiába tudtam már, nem az az úti célom. Az a helyi uszodába éjszaka beszökő tinilány csapat egyszerűen túl csábító préda volt. Ha már vakvágányra futottam, legalább ennyi élvezete legyen a dolognak. De most már itt vagyok Mystic Fallsban. De hamar rájöttem, elkéstem. Gabriella már nem él. Még nem tudom, mi történt vele pontosan, de kiderítem, ha addig élek is. Még engem is meglepett, mennyire sokkolt ez a dolog. Vége van. Valaki megtette, amit én jó pár évtizede nem bírtam. Tombol bennem a düh emiatt. Válaszokat akarok. Mi történt vele? Hogyan halt meg? Tényleg meghalt? Akármi is történt, kell, hogy legyen egy felelős. Aki itt van Mystic Fallsban. És én mindent tudni akarok. Miért jött ide Ella, kikkel találkozott, mikor és hogyan tűnt el? Vagy ha meghalt, hogyan? A parki sétány, amin keresztülvágok kihalt és elhagyatott így éjszaka, de nem teljesen. Érzek egy nagy erejű vámpírt a közelben. Egy vámpírt, akiről azt beszélik, legalábbis az elmúlt napokban folytatott kis kutatómunkám eredményeként ezt hallottam, hogy találkozott Gabriellával a közelmúltban. Itt Mystic Fallsban. Nem tudom miért és nem tudom, hogy mit tud, vagy tett, de kell, hogy legyen valami információja. És én meg fogom találni ezt a személyt és kiszedem belőle, ami érdekel, kerül, amibe kerül, ha addig élek is. Még ma éjszaka.
Emlékeztetnem kell magam, hogy miért vagyok itt. Újra és újra. De néhány korty vér, és abszolút kontrollálhatatlanná válnak az ösztöneim, hála a sok évtizedes átkomnak. Van még mit bepótolnom, és nem véletlenül jöttem erre az isten háta mögötti helyre. Az én múltammal.. Ugyan kérem, Párizs után ki vágyna egy ilyen koszfészekbe? Most mégis ide evett a bosszúszomjam. Nem kevés energiámba telt, mire épkézláb történeteket találtam a nőről, akit egykoron a nővéremként szerettem, mégis csalárd mód hátba támadott. Sokat tűrtem, mindig sokat tettem kockára, és legutóbb épp miatta sínylettem meg. Ő viszont még nem kapta vissza az élettől, amit nekem el kellett szenvednem.. Még nem... Nem törődöm azzal, hogy ki láthat meg. Ugyan.. A nyomaimat mindig hátrahagyom, az eltüntetés nem az én módszerem. Azzal viszont tisztában vagyok, hogy a siker érdekében most nem ölhetek. Bármilyen nehéz is visszanyernem az ösztöneim felett az uralmat, megteszem, erőszakkal. A cél lebeg a szemeim előtt, és semmi más. Szenvedni fog, ahogy én szenvedtem, de előbb azt akarom, hogy találjon meg. - Nyugodtan meséld el a város lakónak, hogy Tatia Petrova az életedre tört.. - nézek mélyen a szemébe, és az emlékezetébe igézem a történteket, hogy még csak véletlenül se kezdjen benne kételkedni. Korábban megszólalásig hasonlítottunk egymásra, amint lába kél a szóbeszédnek, tudni fogja kit keressen. Én pedig várni fogom... Ujjammal megtörlöm a szám szélét és elhanyagolható mosollyal az arcomon fordulok meg. Vendégem van, de nem az akinek az üzenetet szántam. Óh, nem talál célba az olyan gyorsan. Az érzékelésem pedig nem csal. Ha a teremtőm járna a nyomomban, arról lenne tudomásom. - A settenkedés gyanakvásra ad okot... Hidd el, nem akarod, hogy gyanakodni kezdjek.. - intézem az idegen felé a szavakat. Nem bújik meg hangomban fenyegető él, épp csak annyira erélyes a gondolat, hogy eszébe ne jusson meggondolatlanságot tenni. Nem érne meglepetésként, sok eshetőségre fel vagyok készülve, de ma nincs a listámon kiirtandó vámpír neve. Talán legközelebb..
Bosszant. Idegesít. De a leginkább az, hogy így érzek. Miért frusztrál ennyire, hogy nem tudom, hol van? Miért akarom előkeríteni a föld alól is, aki felelős a haláláért? Örülnöm kellene, hogy végre megszabadultam tőle. Egy kolonccal kevesebb. Mégis. Meg akarom tudni, mi történt. Nem tűnhet csak így el! Előlem nem! Ez nem így működik! Ha én zavarom el és úgy tűnik el, az más. Vagy ha én ölöm meg. De így… Nem, velem ilyet nem lehet! És ezt meg is mutatom annak, aki a felelős ezért! Bárhová ment és bármiért, meglelem a nyomát! New Yorkból Mystic Fallsig vitt az indulat és egyre jobban érzem, jó nyomon járok. Nem érdekel mennyi időbe kerül, akkor is előkerítem a gyilkosát. Előkerítem, mindenre esküszöm, bujkáljon bárhol! És nem teszi zsebre, amit kap, azt garantálom! Dühös vagyok, szinte tajtékzom az elmúlt időben. Ennek pedig még véresebb és gyakoribb gyilkosságok az eredményei. Nem mintha számítana. Mystic Falls. Biztos vagyok benne, hogy itt lesz olyan, aki tud információkkal szolgálni Gabrielláról. Tudom, mert biztos vagyok benne, hogy járt itt. Bár ez az eltűnés nem fér a fejembe… De bízom benne, hogy ez az ősi vámpír, akit keresek, fog tudni válaszolni a kérdéseimre. Mert akad belőlük pár. Nem szokásom nálam erősebbekkel packázni, de ez nem az a helyzet, ami túl sok mérlegelést tűr. Tud valamit Ella eltűnéséről. Ha nem egyenesen ő a gyilkosa. És ennek a végére kell járnom. A végére fogok járni. Nem lep meg, hogy épp csak érzékelem a jelenlétét, már meg is szólít. Nincs értelme bujkálnom, egyébként sem célom. Szemtől szembe kell beszélnem vele. - Nincs rejtegetnivalóm. Csak beszélgetni akarok - válaszolom szinte rögtön, de teljesen nyugodt hangon, majd tovább megyek felé és néhány méterre, közvetlenül előtte állok meg. Bár a szavai jelentése egyértelmű, nem éreztem rajta támadó szándékot, így én sem leszek agresszív. Egyelőre legalábbis semmiképp.
Leplezetlenül csalódott vagyok ugyan, amiért nem az bukkant rám először, aki életem megkeserítőjeként tetszelgett évszázadokon keresztül, majd legutóbb hátba támadt. Ez csak annyit jelent, hogy a bosszúm még érlelődhet, és várat magára, én viszont kissé türelmetlen természet vagyok és az utóbbi évek kiszámíthatatlanabbá tettek, mint amilyen fénykoromban voltam. Nem kételkedem abban, hogy fog ő még a bocsánatomért esedezni. De ezzel a problémával majd később foglalkozom. Szemügyre veszem a férfit, aki rezzenéstelen arccal figyel rám. Bátor, a közelembe merészkedik annak ellenére, hogy látta mit műveltem az imént. Ha eléggé jártas már mystic falls-i ügyekben azt is tudja, hogy én nem a Petrova vérvonalból származom, mégis megkörnyékez és nem zavartatja magát. - Mindenkinek van rejtegetnivalója... Csak szeretik azt hinni, hogy nincs - mosolyodom el, és ha engedném kíváncsiságomat testet ölteni, most elméje mélyére furakodnék, hogy megtaláljam az övét, és megcáfoljam ezt a könnyelmű kijelentését, de nem teszem. Egyelőre önmagában is eléggé felkeltette az érdeklődésemet, és míg beszél, én nem avatkozom olyan ügyekbe, amik nem feltétlenül rám tartoznak. - Beszélgetni? Pont most és pont velem? - vonom fel azért hitetlenkedve a szemöldököm. Biztos vagyok a helyzetemben, még mindig elég éber vagyok ahhoz, hogy egy merényletet megakadályozzak, nem mellesleg épp elégedettség lakik a mellkasomban, amiért elhintettem Tatiáról egy kósza pletykát, szóval a napom eddig kellemesen telt. Nem hiszem, hogy találkoztunk már, de azért gyorsan végigpörgetem az eseményeket a fejemben. Elég karakteres arca van ahhoz, hogy megjegyezzem, ám nem rémlik csupán emlékfoszlányként sem, így kicsit tanácstalan vagyok, hogy bukkant rám, de az is meglehet, hogy ő maga is Petrovának hisz engem, és ez kissé megbonyolítja a dolgaimat a szerepet illetően. - Mi hasznom van nekem ebből? - térek inkább át a piszkos anyagiakra, hátha azelőtt kideríthetem ő mégis kinek hisz, mielőtt lebuktatnám magam Tatiaként vagy önmagamként.
Elmondhatatlanul idegesít, hogy Gabriella csakúgy meglépett előlem, majd eltűnt. Mégis hogy képzeli? És az, aki megölte őt? Persze, régóta mondogatom, hogy csak kolonc a nyakamon, de ez így akkor sem járja! Előkerítem, aki a felelős ezért, legyen bárhol és nem teszi zsebre, amit kap, azt garantálom. Abban viszont már biztos vagyok, hogy itt Mystic Fallsban abszolút jó nyomon járok. Ez az ősi vámpír találkozott Ellával. Többször is, erről több forrásból is meggyőződtem. Ha valakinek, neki tudnia kell arról, mi történt vele és hová lett. És én meg is fogom mindezt tudni tőle, kerül, amibe kerül. Nem lep meg, hogy kapásból érzékeli a jelenlétemet és mivel egy nálam jóval tapasztaltabb és erősebb lényről van szó, kivételesen nem is próbálok játszmázni, inkább az egyenes beszéd mellett döntök. Ha szórakozom vele, úgyis csak én húzhatom a rövidebbet, ennyi eszem van. És még így sem lesz könnyű dolgom. De nem fogok dolgom végezetlenül távozni innen, ezt már eldöntöttem. - Ez kétségtelenül így van - bólintok a megjegyzésére. Magam sem mondhattam volna jobban. Nem egy ostoba teremtménnyel van dolgom, de egy ősi vámpírtól nem is várhat az ember mást. Ezért is kell óvatosnak lennem. Nem szeretek törleszkedni és megalázkodni, pláne nem nők előtt, de tisztában vagyok vele, hogy itt erre is szükség lehet, ha válaszokat akarok. Márpedig nekem pont ez a célom. - Igen, így van - erősítem meg a szándékomat a kérdéseire. Mert pontosan ez a helyzet. Csak egy kis csevej. Ennyire van szükségem tőle. Már ha hajlandó megadni a válaszokat nekem, amiket tudni akarok. - Azonkívül, hogy nem zavarom a továbbiakban a nyugalmadat, legfeljebb számodra igen csekély szolgálataimat tudom felajánlani. Elutasíthatsz, itt hagyhatsz, de ismét meg foglak keresni - nyugodt, mondhatni barátságos hangon szólalok meg, egyszerűen tényeket közölve. Tényleg nem akarok most játszadozni. Csak egyenesen rátérni a témára, feltenni a kérdéseimet és remélhetőleg megkapni rájuk a válaszokat. Ha ezzel megvolnánk, fel is szívódok az életéből. De komolyan gondolom minden szavamat. Ha nem hajlandó most beszélni velem, addig fogom üldözni, míg egyszer meg nem hallgat. Még akkor is, ha felbőszítem ezzel. Jelenleg semmilyen ár nem túl drága számomra, hogy kiderítsem, mi történt Gabriellával. Hiszen csak miatta jöttem ide Mystic Fallsba. Nem nyugszom, amíg a végére nem járok a dolognak. Mindegy, milyen áron.
Kezdőlap
//
|| 
