Talán az volt a sorsunk, hogy minket egymás mellé sodorjon az élet, mert mind a ketten megszívtuk, ami azt illeti legalábbis mindkettőnk szerelmi élete mehet a kukába. Mondjuk azért az övé talán még rosszabb. Az enyémet talán megmenthetem egyszer, ha könnyebb lesz az életem, de az is lehet, hogy azaz időszak soha nem fog eljönni. Nem hiszem, hogyha meg is ölöm Milena-t véget érne ez az egész kör. Nem ő az egyetlen, aki szívesen nézné meg a fejemet elválasztva a testemtől, vagy éppenséggel a szívemet nézné meg közelebbről. Nem vagyok a kedvesség mintaszobra és néha szeretek csak úgy keresztbe tenni az embereknek, de sosem lépnék túl egy határt. Nem ölök meg senkit. Az úgy gondolom, hogy rendkívül övön aluli lépés bárki részéről. Pontosan ez hajt engem is a bosszúm felé. – Rendben. Részemről lezárt téma. – Mondom halovány mosollyal az arcomon, majd a biztonság kedvéért a szabad kezemmel úgy csináltam, mint aki lakatra zárja a száját és elhajítottam a kulcsát. Én sem szívesen beszélnék ilyesmiről, ha velem történt volna meg, szóval teljesen meg tudom érteni, hogy miért akarja, hogy hanyagoljuk a témát. Szerencsére nem én voltam az, akit felszarvaztak, hanem én hitettem el Neal-el, hogy felszarvaztam. Pedig szó sincs ilyesmiről. Jobban szeretem talán még a saját életemnél is és pontosan ezért engedtem el őt. Vagyis inkább löktem el őt magamtól. – Minden egyes perc múlásával egyre jobban. De nem neki való a világ, amiben élek. – Hiába boszorkány.. Nem halhatatlan és vannak gyengeségei, amit nem engedhetek, hogy mások kihasználjanak. – Nem. Boszorkány. Tudom, hogy erős, de nem eléggé. Nem akarom a csatatér kellős közepére helyezni csak azért, mert szeretem. – Az ellenségeink mindig azzal akarnak ártani nekünk, hogy azoknak ártanak, akiket szeretünk és nem követem el ezt a hibát, hogy elveszítsem őt is. Lehet, hogy már nem az enyém, de az életét legalább megóvtam és egyszer talán még újra az enyém lehet.
Csak egy hálás pillantásban részesítettem, mikor bejelentette, hogy lezártnak tekinti a témát. Pontosan erre volt most szükségem, hisz bármelyik oldalról is nézzük, a sebek feltépése a lehető legrosszabb megoldás, legyen szó egy szakításról, vagy egy elszakadt nadrágról. A mechanizmus ugyanaz. Csak mi gondolkodunk másképpen ezekről az apróságokról, melyeket az élet apró és cseprő dolgaiként emlegetünk. Nekem többet jelentett Alex, mint én neki. És ennyi az egész történet. Sajnos... vagy nem is bánom annyira? Már nem is tudom. - Nem neki való ez a világ. - ízlelgettem eme szavakat, miközben arcát fürkésztem. Ez a lány gondterheltnek tűnt, szemmel láthatóan nemrégen egy nehéz döntést hozott meg, s mi több, ez olyannyira maga alá temette, hogy.. azt hiszem, haosnló helyzetben van. De őt nem csalta meg senki sem. Csak összetört a szíve. Hogy önnön hibájából-e vagy sem, hát még nem tudhatom. De mindig kiderítem azt, amire kíváncsi vagyok, s ez most sem lesz másképpen. - Az életed egy csatatér? Mert akkor megértelek. Én sem tenném ki kockázatnak azt, akit szeretek. A kérdés csak az, hogy ő bedől-e abba a kockázatos világba. Boszorkányként már része is, nem? - kérdeztem egy halvány mosollyal. - Ha szereted.. csak szerezd meg. Vagy vissza. Nem sírhatsz mindig utána, hisz szereted, nem? Ne hagyd, hogy bármi elvegye tőled. Légy bárhol, bármikor, egyetlen állandóságnak lennie kell az életedben. - Egy idegennek osztogatok tanácsokat. De azt hiszem, hogy ez a legkevesebb most. Nincs hozzá túl sok közöm, de talán ezt követően már lehet. Mégiscsak vérfarkas. S mi akaratlanul kötődünk egymáshoz.
Az élet elég kegyetlen tréfákat tud űzni velünk, ha engedjük neki. Akkor pedig, mikor küzdeni akarunk valamiért, akkor talán még inkább keresztbe tesz nekünk, mintha ténylegesen az lenne a feladata, hogy a térdünkre kényszerítsen minket. Utána pedig elhúzza előttünk a mézes madzagot, hogy újra talpra rántson minket, de a végén a mézes madzag nem lesz más, mint egy puszta illúzió. Mindezt azért, hogy, mint valami kísérleti állatok próbálkozunk újra egészen addig míg újra el nem bukunk. Mert az életünk nem más, mint kudarcok és sikeretek sorozata. Van, aki feladja a kudarcok után, de mégis milyen lehetőséget adna arra, hogy jobb legyen? Elvágni magunkat a jó lehetőségétől talán az emberi döntéseink egyik legrosszabb választása. - Boszorkány. Részese a világnak, de mégsem engedhetem, hogy valaki csak azért használja élő pajzsnak, mert szeretem őt. Fáj, hogy nincs velem, hogy nem ölelhetem át, hogy nem csókolhatom meg, de ha ez kell ahhoz, hogy biztonságban legyen, hát a fél karomat is levágom, hogy ez így maradjon. - Szeretném felhívni, hogy jöjjön haza, de nincs értelme belerángatnom ebbe az egészbe újra. Hozott egy döntést, ami nem más, mint az, hogy Leena-val lesz és boldogan élnek, amíg meg nem halnak és nagyobb biztonságban lesz így, mint más módon lehetne. - Köszönöm azért. De jobb lesz, ha megyek.. Remélem még találkozunk. - Az arcára lehelek egy apró csókot aztán a kezemben a cipőim maradékával elindulok a házhoz, ami többé már egyáltalán nem érződik a saját otthonomnak. Csak egy helynek, ahol egykoron az a férfi is velem volt, akit teljes szívemből szerettem.
köszönöm a játékot!
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
- Kitudja, talán nem hiszel a csodákban? – lehetek én még angyal…egy másik életben, már ha lenne ilyen, mert nem hiszek benne, én alapvetően kevés dologban hiszek és a csodák számomra nem többek, mint …mézesmázos hazugságok. Az ember hajlamos elhinni azt, amiről tudja, hogy nem igaz, de vágyik rá. Lehet hatni az emberre úgy, hogy az ne gondolkodjon. – Igen, de ez csak nézőpont kérdése. Egy halotthoz képest elég jól nézek ki, nem? – és erősebb is vagyok, gyorsabb, és hát… lássuk be, ki hitte volna, hogy majd pont a halál az, ami kell, hogy az ember örökké éljen? Mindenki álmodik az örökéletről, hiába is tagadná. - Ugyan, én most is bírlak. Más különben már rég megöltelek volna. – és nem szeretnék ennyire az idegein táncolni. – De kissé azért szíven ütött, hogy ilyen rossz véleménnyel vagy rólam. Mégis mivel szolgáltam rá? – mert szerintem semmivel sem, bár az ő nézőpontja más, nyilvánvalóan. Egyrészt nő, tehát teljesen mindegy mekkora ostobaságot mond, azt el kell fogadni. Másrészt pedig anya. Bár. Ez is azt jelenti, hogy nő, tehát végső soron mindegy is. - Elismerem, hogy nem mindegyik akar. Egyből. – mosolygok rá. Mindenki meggyőzhető és elcsábítható, bár nem nagyon szoktam ezzel időt vesztegetni. Ennél azért kissé többre tartom a halalhatatlanságom összes percét. – Inkább hullát, mint gyereket, nem? – oh, isten ments, pedig hallottam már arról, hogy a férfi csak a nő kedvéért örökbe fogad egy gyereket. Soha nem értettem ezt amúgy sem. Egy kutyát örökbe lehet fogadni, na de egy gyereket? Számomra ez amúgy is kissé…fura, bár ez elmondható erről az egész világról. - Harminc-negyven év múlva már egy öregotthonban foglak látogatni téged. Fura, mi? – látogatni… a jövő zenéje. Szívesen megölöm őt, hogy élhessen örökké, mint én, vagy minden vámpír. Ki akar megöregedni és meghalni, egyedül, legyengülve? Az idő a legnagyobb ellensége az embernek. A medve után persze. – Tényleg azt hiszed, hogy jogosan ütöttél meg? Jogosan ütheted meg azt, aki patkányt rak a levesedbe. – nem hinném, sőt, nem is nevezném jogosnak ezt az egészet, bár ráfogom arra, hogy nő, ez amolyan jolly joker, bármit mondok, hiteles lesz. Persze, soha ne üss meg nőt, de… egy-kettő kiált azért, hogy megtegyem. - Úgy hívják, hogy céltudatosság. – mosolygok rá. És megjegyzem, hogy rendkívül szórakoztató egy dolog. Ha akarok egy cápát, hát szerzek egy cápát. Emberként a határok túl közel vannak, de amint valami többé válsz, a határok elmosódnak és már csakis a magad ura vagyok, nem uralkodik feletted többé senki más. – Mondd, hogy nem mamuszban császkálsz éjszakánként. Kissé illúzióromboló. – pillantok rá mosolyogva, már-már inkább vigyorogva. – Miért is ne? Egy kis alkohol soha nem árt. – mindig is imádtam az alkoholt, mondhatni az egyik legjobb barátomról beszélek.
Megrázom a fejem, jelezve, hogy a kérdésre a válasz magában a kérdésben is benne van. -Hiszek benne, hogy vannak, de ebben az esetben kétlem annak a csodának a létezését.-válaszolok kérdésére, és elkeserítő válaszom ellenére, tisztában vagyok vele, hogy a világok közti létezés, vagyis a szellem lét is tud csodákat mutatni. Bár, ha belőle szellem lesz, én fogok atombunkert építeni magamnak. Ebben a világban relatív volt, mit nevezünk halottnak, s mit nem. Ő például a maga módján, halott volt. De valaki visszahozta, vagyis átváltoztatta vámpírrá. Mások a szellemek közül térnek vissza, boszorkányok segítségével, amilyen én is vagyok. Megint mások, a szó valós tartalmában lesznek halottak, s soha többé nem térhetnek vissza az élők közé. Ez lenne az élet körforgása, amit a természet a maga módján tökéletesen ki tudott figurázni, ezzel felborítva a normálisnak, általánosnak nevezhető teóriákat az életről. -Látok én ott egy-két ősz szálat.-teszek úgy, mintha a hajában megpillantanék egyet, de tudom, erre akkora az esély, mint arra, hogy ő újra ember legyen. Felkacagok, holott tudom, hogy valóban megölt volna, de valamiért nem tette. S az a valami szintén én voltam, vagyis a képességem. A probléma, amit én okoztam, s amit én tartok életben. -Nagyképű vagy, arrogáns, és idegesítő. Elég indok? Miért, mit hittél, hogy a jobb napok, mikor nem akarok karót döfi a szívedbe, elfeledtetik velem, hogy milyen véleménnyel vagyok rólad. Ne legyél kishitű.-nézek rá úgy, mintha szemmel gyilkolnám le, nem értem a meglepettségét, hisz soha nem mondtam, hogy ő a szívem csücske. De gondolom, ez kölcsönös, még akkor is, ha a munkakapcsolat önmagában mást jelentene, mint amit mi ketten a másik társaságát "élvezve" leművelünk. Ez túlmutat azon, amit egy szerződés aláírásával a kórházban dolgozok. Bár meg kell hagyni, ott is a nyakamra járnak, meg ő is a nyakamra jár. Vékony hát a határ a munkáimban lévő különbségek között. De ha azt nézzük, az egyik helyen megmentem mások életét, világra segítek gyerekeket, míg a másikban...nos épp az ellenkezőjét teszem, s felcsapok egy halottasházi munkásnak. -Vagy soha. Törődj bele.-mosolyodom el gonoszkásan, és amit mond, attól furcsa fintor szalad át az arcomon.-Meg se forduljon a fejedben.-emelem fel a mutató ujjam fenyegetően, s bár nem vagyok a gyerekek ellen, nem hiszem, hogy a gyereknevelés kérdésében ugyan azon az elven működök, mint mások, tekintettel arra, hogy a saját lányom is más nevelte fel helyettem, bár ennek családi akadályai voltak. Egy valamit elfelejtett ezzel az öregedéssel kapcsolatban, ami miatt fel is vonom a szemöldököm, és úgy teszek, mintha az előbbi kis incidens a múlt, a távoli múlt zenéje lenne. -Öt éve nem öregszem egy napot sem. Negyven év múlva is, meg akár háromszáz év múltán is így fogok kinézni. Tudod, ez olyan boszi dolog, amit te nem érthetsz.-eszem ágában sincs feladni a korom, de olyanná sem változnék, mint ő. Vámpírrá. Az nekem nem menne. Legalábbis én azt hiszem, hogy nem menne. De ezt érezni vicces úgy, hogy közben érdeklődöm a dolog iránt. Ami pedig a pofont illeti, a lelkiismeretem tiszta, mint egy újszülötté. Ez arcomon is látszik, hogy nem fog emészteni a fene miatta.-Te többet teszel az én levesembe, mint egy patkány.-jegyzem meg, a mondat végét kicsit nevetve kiejtve, hisz ha azt nézzük, éppen rá illene a jelző is, amivel azokat szokták illetni, akik keresztbe tesznek másoknak, vagy szimplán idegesítenek másokat. Azzal, hogy felesleges kérdéseket tesz fel, nem sokat javít a helyzetén, de ismerjük el, azért az este ezen időszakában más örülne, ha nem kellene egyedül hazavánszorognia. A baj csak az, hogy egy vámpírral sem biztonságosabb, még akkor sem, ha ismerős. És ez a kör a mi kapcsolatunkra nézve olyanná szűkíthető, ami a kölcsönös idegesítés és segítségek fejében valóban életvédelmet adhat. -Céltudatosságnak nevezed, hogy másra ráerőlteted azt, amit akarsz? Melyik oldalról nézed te ezt a fogalmat?-vonom fel szemöldököm, mert céltudatosság nálam az, hogy beiratkoztam egy egyetemre, elvégeztem, diplomát kaptam, nem pedig az, hogy eldöntöm, hazakísérek valakit, még ha az nem is akarja, hogy kísérete legyen, hisz erre erőteljesen utalt. De ő tudja, nem szólok bele, hogy milyen a világnézete. Elnevetem magam, és lelombozóan bólintok. -Illúzióromboló? Miért, milyen illúzióid voltak rólam?-szegezem neki a kérdést, kíváncsian meredeztetve rá szemeim, és elé lépek, hogy megállítsam a sétálásban. Kíváncsivá tett, s ez süt le rólam, mint a Hold az égről. Tisztán, és jól láthatóan. -Gondoltam, hogy van, ami meggyőző lehet még ellened.-húzom elő a táskámból a skót whiskys üveget, és a kezébe nyomom, míg táskámból egy doboz cigarettát is előhúzok, amire rágyújtva, a füstöt a magasba fújom. Furcsa szokásom lett a füstölgés, de nehezebb napokon a nem túl egészséges nikotint úgy kívánja a szervezetem, mint drogos a következő adag heroinját.
- Ebben egyetértünk, de tudod… ez is csak nézőpont kérdése. – rántom meg a vállamat. Valakinek akár én lehetek maga a megtestesült jóság, bár az illetőt én sem venném valami komolyan, ha már itt tartunk, mert jó eséllyel őrült. Nem vagyok angyal, de soha nem is próbáltam meg magam annak a szerepében feltüntetni. - A fenébe, pedig a fodrászom azt mondta, hogy nem fog majd látszani. – csóválom meg a fejemet egy nagyot sóhajtva, de pár pillanat múlva visszatért a jól ismert önelégült mosoly az arcomra. Én nem öregszem már úgy… négyszáz éve. Az ősz hajszálak, és az impotenség sem különösebben fenyeget. - Őszintén szólva, igen. Mégsem haragudhatsz rám örökké. – vagy ameddig él, bár kitudja, nem csak ember, de emellé nő is, tehát nem különösebben lehet megérteni a tetteit és érzéseit, na persze távol álljon tőlem az, hogy meg is próbáljam. Nem érdekelnek a bajai, de ne vegye magára, más bajai sem izgatnak. – Ennek ellenére mégis én vagyok az egyetlen férfi jószerével az életedben. Ez azért kissé… - szánalmas? Nem, nálam jobbat aligha találhatna, de erre majd egyszer rádöbben, vagy ha nem, az majd az ő baja lesz. Nem hinném, hogy lenne bárkije is, az orvosok meg… sok bájgúnár, de semmi több. - Soha ne mondd, hogy soha. – ezt alighanem már mindenki ezerszer hallotta. Én megértem, hogy még most így érez és gondolkodik, de később… higgye el nekem, hogy nála sokkal idegesítőbb emberek is engedtek a csábításnak. Igaz, a legtöbbet megölöm, nyilvánvalóan nem vagyok olyannal, aki nem üti meg az én mércémet. - Tudod, mit nem értek? Ti boszorkányok szerelmesek vagytok a hülye természetbe, utáltok minket, mert embert ölünk és örökké élünk. De igazából ti sem tesztek mást. Nem is vagyunk mi ketten olyan különbözőek. – mosolygok rá. Sőt, már-már ijesztően sok a hasonlóság köztünk. De a boszorkányokat ettől függetlenül még nem szívlelem. – Ugyan, ismerd be, hogy halálra unnád magad nélkülem. Még én teszek szívességet neked. – fordítom ki a dolgot. Persze, ez nem éppen így van, nem szeretek szívességet tenni, mert azt általában nem viszonozzák és amúgy sem vagyok az az önzetlen fajta. Egyszerűen csak hiányzik belőlem az empátia úgy … nagyjából mindenestül. - Nem, azt már kreativitásnak hívom. – mosolygok rá. Elvégre mégiscsak kell egy kis ész ahhoz, nem? Ilyen vagyok, szeretek kihasználni másokat, aztán eldobni őket, mint valami ócska, elhasznált játékot. Az akaratom mindig változó, de az bizony állandó, hogy… mindig mást terhelek vele. Hogy is mondjam… nem szeretek egyedül lenni, de ezzel vagyunk még így páran. - Nos, nem éppen egy mamuszban csoszogó illúzió. – rántom meg a vállamat vigyorogva, remélve, hogy csak leesik mire gondolok, de ha nem… nincs nekem különösebben nagy bajom azzal sem, a visszafogottság nem jellemző rám. Sem tettek, sem szavak terén, mindkettőre volt már példa, előbbi gyakoribb. - Enyje, doktornő… - csóválom meg a fejemet vigyorogva mielőtt még a számhoz emelném az üveget, majd felé nyújtom azt. – Hát ilyen példát mutatsz? – ha jól tudom akkor szülésznő, nem? Mégis itt iszik és dohányzik az én társaságomban. Komikus.
Megítélés kérdése volt, ki jó és ki rossz, s igyekeztem nem igazságosztó szerepben tetszelegni, meg kell hagyni, vele kapcsolatban voltak feltételezéseim, amiktől nem lehetett csak úgy eltéríteni. Szándékosan cukkolom a korával, majd mosolyogva rázom meg fejem arra, ahogy reagál rá. -Semmi sem tart örökké. Te sem. A fodrászodnak pedig igaza volt, nincs ott semmi. De ha lenne se öld meg azért, mert igazat mondott.-kérem, de aligha talál ez a kérés hallgató fülekre, hisz ha úgy akarja úgy is megöli, nekem semmi beleszólásom nincs ebbe. Ebbe sem. Ahogy abba sem, hogy kiket kell eltemetnem. Örökké... Ez olyan, mint a soha. Az se következik be, az örökké nekünk relatív fogalom, amit nem láthatunk, meddig is tart. -De jogomban áll haragudni rád addig, amíg én akarok. Ez egy szabad ország.-vétózom meg az örökjét azzal, hogy addig, amíg én akarom, igenis gyűlölhetem. Tettem volna rá magasból, hogy meddig rontja a levegőm még, de tudtam, hogy az életem rá fog menni, ha folyton ezt csinálja velem. Néha nekem is kell pihennem, nem vagyok vámpír, hogy addig és azt csináljak, amíg akarok. Az tart a földön, hogy nem azt csinálom, amit csak én akarok, hanem figyelembe veszek másokat is. Különben tudom, mi lenne a vége mindennek.-Messzire mész Darius. Túl messzire.-jegyzem meg, szinte sziszegve, mert semmi köze nincs a magánéletemhez. De tudom, hogy igaza van, csupán akkor sem vallanám neki be ezt, ha tüzes vassal akarná agyon égetni a hátam. Na jó, lehet elgondolkodnék, de csakis a lányom miatt.-Miért, ha lenne valaki, féltékeny lennél?-érdeklődöm, lányos mosolyt varázsolva arcomra, teljesen ártatlan képet vágva. Ha ő is, én is. Ez egy ilyen játék volt mindig is. Az általános, közhelyes megjegyzése a sohára, csak egy futó gúnymosolyt ér meg, de a tenyerem viszketése egyre erősebb lesz ismét. -Köszi a közhelyet, jobbra nem futotta volna? Szánalmas, hogy ennyi idősen is ilyen elcsépelt mondatokkal próbálkozol meggyőzni az igazadról. -rázom meg a fejem. Hittem, hogy soha nem fog megtörténni a szóban forog lehetőség, és ehhez igyekeztem tartani magam. Ha másképp történne, magamnak okoznék csalódást, hogy a kitartási képességem megrekedt ott, ahol gyerekkoromban volt. Pedig azt nem akartam érezni ismét. Igaza volt, nem különböztünk, és mégis, hirtelen felindulásból szólaltam meg, pedig elmém megrögzötten próbálta visszafojtani a szavakat. -Nem mondtam, hogy különbözünk. Csak van, aki szükségből, bosszúból öl, nem élvezetből. -nagyot nyelek a mondat felénél, hisz magam is a bosszúból ölő fajtába sorolható vagyok, aminek cseppet sem örülök. -Ha halálra nem is, de elképzelhető, hogy unatkoznék egy kicsit.-ismerem el, hisz már-már napi, de legalábbis heti rutin volt az ilyen éjszakai találka, és ha nem lett volna, fogalmam sincs, hogy mit kezdenék a feleslegesnek hitt, de nem is létező energiáimmal. Ha ő volt kreatív, akkor a többi, aki csak úgy céltudatosságból keresztülrongyolt máson, de ha úgy nézzük, talán tényleg kellett hozzá némi ötlet, hogy ezt hogy tudja kivitelezni úgy, hogy igazán visszataszító és idegesítő legyen valaki szemében. Mondjuk az enyémben. -Roppant kreatív vagy. A találékonyság istene, amiért hullákkal fárasztasz. Másoknak fogadjunk, hogy csokit viszel, meg virágot. Érezzem magam megtisztelve?-egyszerűen csak próbáltam felfogni, hogy lehet ennyire idegesítő, mégis szórakoztató, és nem annyira visszataszító, hogy a pofonnál többet kapjon tőlem. Mi akadályozott ebben meg, azt nem tudom én sem. Valahogy gondoltam, hogy mire gondol, de inkább csak nem hittem, hogy ilyen formában fogja kimondani, így elégedetten elmosolyogtam. -Utána is rajtam lenne a mamuszom. Csak a mamuszom.-hangsúlyozom ki, ördögi vigyorral arcomon, és kezébe nyomom a piát, míg előhúzom a dobozt, és rágyújtok egy szál cigire. Vállat vonok, és elveszem tőle az üveget. Valóba, kicsit abszurd volt, de nem elképzelhetetlen. Doktor voltam, nem szent, ezt ő is tudhatta már. -Példát? Kinek, neked? Rajtunk kívül nincs itt senki. És ha lenne is. Az én életem, az én testem, és doktor vagyok, nem egy anyuka, aki droggal meg cigifüsttel tömi a csecsemőjét. -húzom meg az üveget, és ahogy az égető szesz végigcsorog torkomon, egy pillanatra megremeg az arcom.-Akitől ezt kaptam, annak a feleséget élet-halál között volt. Ha a pasason múlik, engem is oda küld vele.-nézek az üvegre, és érem a testem elöntő felszabadultságot, míg újabb slukkot szívok. -Azt hittem az ilyen dolgokhoz már felnőttél. De ha nem, nagyot csalódok benned.-mosolyodom el, újra kezébe nyomva az üveget.
- Kemény és súlyos szavak ezek. De tudod… nem azért éltem ennyit, hogy meghaljak. – ahogy mondani szoktam, túl régóta élek már, hogy meghaljak. Attól tartok, hogy esetemben kénytelen lesz majd az örökkévalóságról beszélni. Élek már egy ideje, és nincsenek öngyilkos hajlamaim. Legalábbis olyan gyakran nincsenek. Szeretek kockázatosan élni, de ki nem? – Attól tartok, hogy későn szólsz. – rántom meg a vállamat ártatlan tekintettel, de végül csak elmosolyodom. Nem igazán a fodrászom volt, egyszerűen csak nem fogadta el az ajánlatom. Megmondtam neki, hogy nem ölöm meg, ha végzi a munkáját, az élete pedig azt hittem többet ér mint a pénz. Teljesen jogos volt. - Meséltem már, hogy én is harcoltam ezért a … gyönyörű szabad országért? – pillantok rá kérdőn. Persze nem az eszmék miatt. Egyszerűen csak imádtam ölni és a háború mindig sok vérrel jár. – Ugyan, előbb-útóbb az utálat is alábbhagy. – ezt én is tapasztaltam már a saját bőrömön. Az idő sok mindent megold helyettünk. – Szóval igazam van. – mosolyodom el, tudomást sem véve a szavairól. Túl messzire? Ugyan már, nincs olyan, hogy túl messze. Vámpír vagyok, minden emberi határ elmosódott a számomra abban a pillanatban, ahogy az átalakulásom megtörtént. Igaz, egy gyermekkel kellett végeznem ehhez, de… égtem volna el? Inkább ő, mint én. – Szeretem, ha rám figyelnek az emberek. – rántom meg a vállamat. Szeretem, ha tőlem félnek, ha én vagyok az, aki miatt éjszakánként bezárják ajtóikat. Még ha nem is mehetek be anélkül, hogy behívnának. Ez az egyetlen dolog, ami rossz a vámpírlétben. A folytonos engedély kérés, amit nagyon utálok, ezért ha beakarok menni valahova, azt inkább kierőszakolom, semmint engedélyt kérek. - Közhely, de attól még igaz. – nem, a legkevésbé sem az, utálom a közhelyeket, de… a legtöbbre nem igen lehet mondani semmit, így az enyém az utolsó szó, amit pedig majdnem annyira szeretek, mint a vért. De csak majdnem. A vér mindig kiemelt fontosságú. - Te sem vagy éppen az a szükség miatt ölős fajta. Sajnálom, de… pont annyira vagy… szörnyeteg, mint én. – az emberek ezt a szót aggatnák ránk, gyilkosokra, akik képesek vagyunk olyan dolgokra, amikről ők álmodni sem mernének. De azt hiszem a szörnyeteg túlzás. Hízelgő, de túlzás. – Na látod. Ha már úgy is annyira szereted a közhelyeket: minden rosszban van valami jó. – és minden jóban van valami rossz, de ez ide most felesleges, elvégre mi rossz van ebben az egészben? Minden nap halnak meg emberek, az a plusz egy-kettő akit én ölök meg, már nem sokat nyom a latba. - A virág elhervad, a csoki elolvad. A halál az… örök. – fejezem be roppant költőien, egy elégedett mosollyal a mondandóm. Igen, érezze magát megtisztelve, másoknak ennyi idő után minimum két testrészét már letéptem volna, de neki még mindegyik meg van. Kevés ember tudja elérni, hogy ne akarjam, vagy ne tudjam őket megölni. A szavai hallatán csak felnevetek és inkább a válasz helyett meghúzom az üveget míg ő rágyújt a cigijére. Én is dohányzom, de megtehetem minden következmény nélkül. Egy újabb gyönyörű oldala a vámpírlétnek. Nem kell aggódnod magad miatt, nagyjából mindent túlélsz, bár… a mindent még én sem próbáltam ki. - Hát, az a csecsemő már amúgy sem csecsemő… a helyedben más dolgokért aggódnék az esetében. – rántom meg a vállamat. Nem arról beszélek, hogy valami hülye pasija megveri. Az benne van a pakliban, a csaj tanulja meg magát megvédeni. Sokkal inkább arról, hogy… a családi titkoknál kevés rosszabb dolog van. – Kérlek. Több halált láttam, mint te. – rántom meg a vállam. A vámpírrá válásom előtt is öltem, azután pedig még többet. – Csak nekem nem dolgom, hogy meg is akadályozzam azt, ami… előbb-utóbb úgy is bekövetkezik. – az emberek úgy rettegnek a haláltól, pedig előbb-utóbb úgy is be fog következni az, nem tehetnek ellene semmit sem.
Egyszer neki is eljön az az idő, a kérdés csak az, hogy ez mikor is lesz. az optimizmusa viszont irigylésre méltó. Legalábbis azt hiszem annak tarthatnám. Bármi is volt az oka annak, hogy a sors az utam keresztezte az övével, hálás és nem túl hálás egyszerre lehettem érte. Megrázom a fejem, mást ellene és a furcsán ferde poénjaira, reakcióira aligha lehet máshogy reagálni. -És letört a körmöd? Kétlem, hogy a szabadság eszméje vitt oda, mint inkább a gyilkolás, na meg a vér.-átlátok a szitán, azért ha egy vámpírt is megkérdezel, aki nem menekült a harcok elől, hanem részt vett benne, nem egy, s nem is kettő mondhatta azt, hogy az eszme vagy az ideológia helyett a puszta lénye vitte oda, az, amivé vált. Sőt. Sokan épp az ilyen harcok, háborúk alatt változtak át. Szép jövőkép vérszívóvá válni, miután lyukasra lőttek, és elvéreztél. Jobbat senki sem kívánhatna.-Utóbb, de nem előbb.-tudom, hogy az idő sok mindenre képes, elmarhat mellőlünk másokat, másokat pedig adhat, és ezzel az érzések is változhatnak, de makacsul ragaszkodtam az enyéimhez. Boszorkány voltam, nem naiv ember, a kettő különböző dolgokra enged következtetni. Nekem van időm bosszút forralni, haragudni, utálni, míg másnak csak egy emberöltőnyi, vagy annyi sincs. Szóval igaza volt. Mégis jobb volt, ha ezt ilyen nyilvánvalóan ki nem mondom, elég, ha csak gondolja. Szánalmas vagy sem, nem éreztem szükségét máshogy állni a dolgokhoz, és távol álljon tőlem, amúgy is bonyolult életem tovább bonyolítani ilyesmivel. -Hát persze, hogy szereted.-rázom meg fejem, egy gúnymosoly kíséretében, hasonló véleményt kifejtve, mintha számítana bármit is az, amit mondok. Túl igaz volt, de ez is olyan volt, mint a többi közhely. Mind idegesítően igaznak tűnt, ha másnak mondtad, vagy más mondta neked. És mind ott lógott a levegőben, arra várva, hogy a beszélgetés olyan fordulatot vehessen, hogy alkalmazhatóvá legyenek. -Szüksége helyett a bosszú vezérel, vagy szimplán nem teszek semmit. Szörnyeteg lennék? Lehet. De soha nem mondtam, hogy nem vagyok az. Csak a kettőnk között a mérték a különbség.-az elmúlt hónapokban egy kezemen meg tudom számolni, hogy hány ember életének vetettem véget, kétlem, hogy az ő hulla termése még ne lehetne szüretelhető ehhez az adathoz képest. És miért is kételkednék...hisz én vagyok a temetkezési vállalkozó mellette, tetszik, vagy sem. És nem, nagyon nem tetszik.-Én sem mondhattam volna szebben.-dünnyögöm, ismét a közhelyes hozzászólásáért. Felnevetek, de inkább kínomban, mint örömömben. -Érezzem ettől jobban magam? Örök, de nekik, nem nekem. És egyik-másik nem hozzád jár éjszakánként kérdőre vonni, hogy mi történt velük, ki ölte meg őket, amiért szellemként ragadnak meg valahol a két világ között.-jegyzem egy gúnyos hangon, mert nem egy éjszakám volt kellemetlen élményekkel gazdag miatta, és a hülye hullái miatt, akik időközben hiába temettettek el, nem épp maradtak hullák. Megjegyzésem hallatán elneveti magam, mire rá kacsintok, és az általa kissé illúzióromboló mamuszomra gondolok, ami biztos, ami biztos alapon az ágyam alatt nyugszik, hogy reggel felvehessem, és elcsoszoghassak benne a konyhába. -Mi a francért van neked fétised, hogy mindig a lányomra tereld a szavaid? Nem én neveltem, és van annyi esze, hogy megvédje magát. Az pedig, hogy mit csinál az anyja tudta nélkül, nem az én dolgom elbírálni.-csapom le a magas labdát, hogy szinte arcon csaphassa, mert isten igazából bár Renee a lányom volt, nem én neveltem, de abban, hogy hülyeségeket csináljon, határozottan rám ütött. Tetszik vagy sem, rám jobban hasonlított, mint az anyjára minden tekintetben, hisz én voltam az anyja, nem pedig a perszóna nővérem. Az üveg tartalma meglehetősen karcolja a torkom, és a szülésznői mintakép, ami soha nem voltam, most még inkább megdőlni látszik. De sebaj, ez belefér. -Darius, egy kórházban dolgozom. Ha így állna hozzá minden doki, nem lennének kórházak. És továbbá arra is emlékeztetnélek, hogy nem az vagyok, aki életet ment, hanem aki segít, hogy élet születhessen.-emlékeztetem, hogy csak egyik felem általános orvos, szülésznő vagyok, aki segít, nem pedig aki ápolja azt, akinek segítség kell, hogy újra lábra állhasson a kórház falain túl is. Eldobom a cigit, és rátaposva eloltom a parázsló végét, majd csendesen haladok tovább. -A lányommal tartasz sakkban, de szerintem fogalmad sincs róla, hogy milyen úgy lenni valaki közelében, hogy nem tudhatja az igazat.-gondolkodom el, tekintetem a magasba emelve.
- Minden háború erről szól. Inkább öljek egy háborúban, mint az utcán ártatlanokat, nemde? – igaz, nem az eszme vitt oda, magasból tettem arra, hogy milyen eszme szolgálatában hitték magukat azok a majmok. Egyetlen dolgot akartam, és ott azt meg is kaptam, méghozzá nehézség nélkül. Vért. Jó sok vért. – Én türelmes vagyok és… elélek még egy darabig. Megvárom a megbocsátásodat. – vigyorgok rá. Mintha egy kicsit is érdekelne, hogy mennyire haragszik rám, vagy sem. Amíg teljesíti azt, amit vállalt, addig nincsen semmi baj, ha pedig felrúgja,nos… a gondok igazán csak ott kezdődnek akkor majd el. Nem szeretnék az életére törni, egyszerűbb így meglenni. Nem igazán veszem magamra azt, amit mond, és azt sem, ahogy mondja. Vagyok, amilyen vagyok, akinek ez nem tetszik, előbb-utóbb úgy is megölöm, vagy ha nem, én hát majd más. Eddig is tökéletesen elvoltam így, ez nem fog változni akkor sem, ha elmond mindennek, ami az eszébe jut. Attól én még itt leszek. - Neked nem kell vér, hogy életben maradj. – rántom meg a vállam. Soha nem csináltam ebből nagy ügyet. Nem érdekel, ha szörnyetegnek hisz, higgyen csak, higgyen annak mindenki. A szörnyektől köztudottan félnek, én pedig szeretem, ha félnek tőlem. Ha nem félnek tőled, békén sem fognak hagyni. – És én megtehetem, hogy megölöm, akit akarok. – nem úgy, mint ő. Egy kórházban dolgozik, fenntartja annak az álcáját, hogy még ember, de már rég nem az, és nem csak arról beszélek ami, hanem arról is, amit tesz. Szörnyeteg vagyunk mindannyian. A különbség csak az, hogy van aki nem próbálja meg másnak mutatni magát. - Nem, de boszorkány vagy, gondolom ez a dolgod. Te igazítod útba őket, én pedig hozzád küldöm a szerencsétleneket. – mosolygok rá. Én megölöm őket, ő pedig…tesz,a mit tesz, nem nagyon értek ehhez az egész túlvilági baromsághoz. Nem is nagyon akarok hinni benne. Majd ha találkoztam egy szellemmel, akkor talán. - Amíg nem téged kér számon szellemként, addig tényleg nem a te dolgod. Igazad van. – mosolygok rá. Csak nem akarom, hogy elfelejtse egy pillanatra is, hogy mit teszek, ha úgy dönt, hogy inkább van ellenem, mint…aggályokkal, de velem. Kár lenne minden hazugságot a felszínre hozni, ami a családjukban van. - Egy élet megmentése, és egy élet megszületése. Mi a különbség? Ugyanúgy életben marad valaki. – csóválom meg a fejemet. A lényeg, hogy valaki életben marad, és nem szeretem az ilyen sztorikat. A kórházakat pedig még csak annyira se tartom jónak. Mi értelme másokon segíteni? Ők soha nem fognak rajtuk, nem viszonozzák majd. - Tényleg nem. –rántom meg a vállamat. Elvégre nincs senkim, akinek magyarázkodnom kéne valami miatt. – Az én családom tudta az igazat. – legalábbis már amelyikük életben volt még akkor mikor megöltem azt a gyermeket. Nem tudom, hogy meddig szenvedtek karóba húzva, de… végül is mindegy, a lényeg, hogy meghaltak.
-Háborúk most is vannak, te mégis itt vagy, és pont azt teszed. Ártatlanokat ölsz.-mondom, és ha úgy vesszük, részben igaza volt, legalábbis abban, hogy a háborúban öljön inkább, mint itt. De a lényegen akkor sem változtatna. Elvenne életeket, és ahogy a háborúkat ismerjük, nem a kis emberek harcai, azok csak elszenevdők, akiknek nincs sok beleszólása semmibe. -Akkor remélem jó sokáig kell várnod.-a saját érdekemben is, hisz ha sokáig kell várnia, én sokáig élek. Ha nem, nos, az más lapra tartozik. Még ha a halál engem sem került el, jobb lett volna még jó sokáig nem is köszönni neki. Tudom, hogy szavaim hidegen hagyják, viszont jól esik kimondani, mielőtt megesz a fene amiért lenyelem a véleményem róla. Bár kétlem, hogy addig, míg nem tesz igazán keresztbe nekem, addig bármit ártanék neki. -Tudod, hogy ilyen áron nem akarnék élni sem.-ha eddig ez nem volt tiszta sor, most a tudtára hoztam érthetően, ellentmondást nem tűrve, kiállva az elv mellett, amit közel negyven éve sikerül tartanom, és az elkövetkező negyvenben is szeretném, ha ez megmaradna, s nem lehetne megkérdőjelezni. Tetszik vagy sem, én nem vágytam a hatalomra sosem, legalábbis nem annak az árán, hogy vért kelljen innom. Ha már jön a vég, jöjjön, így is végig fogom nézni minden velem egykorú öregedését. -Kifejtenéd, hogy én miért ne tehetném ugyan ezt? -érdeklődöm, mert arról valószínűleg fogalmam sincs, hogy hány ember élete szárad a kezemen, amit én nem akartam elfelejteni, és ennek megfelelően nem is igyekeztem ilyesmire vetemedni. A lelkiismeretem viszont így is tiszta volt. Aki ártott, annak ártottam, így vagy úgy, de a bosszú bekövetkezett. Lehet, hogy a kórházban megvolt a látszat, életben tartottam, akit kellett, de ez volt az egyetlen, ami amolyan kényszercselekedet volt, hogy ne egyen a fene azért, amit tettem. Mert éreztem, és bár a szüleim életét elég könnyen el tudtam venni, azért nem két napba telet elérnem, hogy ne gondoljak rájuk máshogy, csak mint egy rossz emlékre az életem korai időszakából, és ne gondoljak arra, a lányom a nagyszüleit elvesztette, szintén miattam. -Nem vagyok horgony. Csak egy boszorkány, aki a természeténél fogva látja a szellemeket.-avatom be, mielőtt azt hinné, hogy én engedem át az elveszett lelkeket a szellem világból a valódi halálba. Ez annál a fájdalomnál csak rosszabb lehetett, érezni, ahogy szenvednek, látni őket, hogy nem tudnak mit kezdeni magukkal, míg valaki vissza nem hozza őket. -Hát ez az. Egyik másik ezt csinálja. Számon kér. És ez nem egy hülye sorozat, ahol vassal, meg sós cuccokkal lövöldözve rájuk elvethetetlenjük őket. Komoly erőfeszítésbe kerül nem tudomást venni róluk. -és bár tisztában voltam vele, hogy ez az alku részét képezte, elejétől fogva megkérdőjelezhetetlenül lebegett felettem, hogy valaha ide fogok jutni, elfogadni nem volt olyan könnyű, hát még élni vele. Igaza volt, életben maradt. De az áron volt a különbség. Egy visszahozott szellem emberként megtört lélek lehetett, aki nem találja a helyét. Egy vámpírrá lett embert az emberi nyomora, az összes elnyomott érzése taszíthatja a mélybe. Míg egy kisgyerek...egyszerű lélek volt, akit a természet, a világ még nem rontott meg, aki előfordulhat, hogy nem az anyja kezében volt a legnagyobb biztonságban. -Bocsáss meg, ha igyekszem jóvá tenni azt, amit más elront. És igenis van különbség. Ha nem vetted volna észre, aki megszületik, felnő, vagy meggyógyul, te pedig van, akiből egyél. Tápláléklánc.-hangsúlyozom ki, hogy ne becsülje alá a munkám, mert sokat köszönhetnek ők az orvosoknak, azok akár tudnak a vámpírok létezéséről, akár nem. Meghúzom az üveget, és a kezemben végét járó csikkre nézek. -Kérdezted egyáltalán valaha, hogy miért kell titkolóznom? Nem, nem rémlik. Akkor meg ne próbáld meg elhitetni velem, hogy te vagy a legőszintébb ember a földön, aki őszinte a családjával.-intem le, mielőtt azt hinné, hogy pár szemrehányó mondata a falnak csap. Anya voltam, és vagyok, a dolgaim intézése nem a legjobb, legkifizetődőbb, de nem én választottam a sorsom, tőlem vették el a lányom, nem odaadtam nekik egy szó nélkül. És igenis figyeltem Renee-re a legjobban, ahogy tudtam.
- Ez az én vadászterületem, érted? Minek menjek a világ másik végére ölni, ha azt itt is megtehetem? Néhány túrázó, vagy helyi vagány…- bökök itt fejemmel a mostani hulla felé. - … nem fog senkinek sem hiányozni. – ezek csak senkik, ha mondjuk a polgármestert ölném meg, vagy a rendőrkapitányt, na az már számítana, de itt nem a lényeg, hogy ki ártatlan és ki nem. Csakis az, hogy senkik, és ezért nem számít élnek vagy halnak-e. - Olyan elutasító vagy! Hát hol a szíved? – pillantok rá mosolyogva. Nekem van mentségem erre a kérdésre. Az enyém leállt abban a pillanatban, ahogy meghaltam, de az övé még mindig ott dobog és pumpálja a vért az ereibe. Hallom is…zene füleimnek. - Ne álltasd magad. Tökéletes vámpír lenne belőled? Hidd el, egyszerűbb meghalni és aztán örökké élni, mint hókuszpókuszokkal ránctalanítani. – sokkal egyszerűbb, ráadásul sokkal szórakoztatóbb is, ha kipróbálná… biztosan hamar beleszeretne, ebben az egyben biztos vagyok. – Túl emberi vagy. Ráadásul a világ szemében te létezel. Egy-egy magad mögött hagyott hulla, akit nem takarítasz el, az kérdéseket szül. Ha én csinálom ezt, akkor abból az egy hullából kettő lesz, és így tovább. – mert mindig meghal, aki kérdez, természetesen. Nem leszólni akarom őt. Pusztán csak azt mondom, hogy emberibb, mint én. Bár ezt annyira nem bóknak szántam. - Akkor sem irigyellek. Kit érdekelnek a szellemek? – engem nem, azután sem, hogy megöltem őket. Nem jött még vissza egyik sem, hogy cseszegessen, majd ha visszajött, valamit kitalálok, hogy megöljem újra és újra. Egy szellemet is biztos meglehet valahogy ölni, csak kell egy mindent tudó boszorkány. - Azt a sorozatot ismerem. – vigyorgok rá. Tényleg, bármilyen fura is, szoktam tévét nézni, van egy-két egész érdekes dolog benne, de mikor jönnek a vámpírmítoszok, a filmek róluk, akkor legszívesebben kiszúrnám a szemeimet. Ha egy kicsit is megközelítenék ezek a valóságot… talán még elő is fizetnék. - Ha innen nézzük igazad van. Bár nem kell felnőnie, hogy táplálkozzak belőle. Nem vagyok válogatós. – rántom meg a vállamat vigyorogva. Nem mondom, hogy csak úgy ölnék gyereket, mert nem szoktam, persze, megesett már, vannak rosszabb napjaim, de az mindenkinek, nem? Csak más Bridget Jones naplóját néz olyankor. - Nem mondtam. Az én családom karóba lett húzva, végignézték azt, ahogy átváltoztam. – rántom meg a vállamat. Amint átváltoztam, megöltem őket. Nem voltam túl válogatós az átváltozás után. Először megöltem a gyereket, majd mindenkit aki élt még, de legalább így nem szenvedtek olyan sokat. Ez nem elmondható azokról, akik ezt tették. Felkötöttem őket lépten nyomon mindenhova a rohadt kis városukban. – Na és miért kell titkolóznod? Miért nem tudhatja a kiscsaj, hogy az anyja vagy? – pillantok rá. Nehogy azt mondja, hogy nem vagyok együtt érző. Még ha igaza is lenne.
Megrázom a fejem, és megemelem a kezem, amolyan nekem mindegy módon, hisz látom, hogy hajthatatlan, makacs és idegesítően sokra tartja az a gondolatot, hogy soha, sehol és senki nem fogja azokat keresni, akiket megöl. Nem én fogom feldobni, de ha valaki jól ellátná a baját, nem ellenkeznék, hogy csinálja bátran. Tőlem. Nem a védőszentje vagyok. -A helyén. De az eszem is, és azt előbbre tartom, ha tanács kell magamtól magamnak.-mindkettőnknek az volt a legjobb, ha így állta a dolgokhoz, különben már rég nem itt lenne, de valószínűleg én sem. Elutasító vagyok, vagy sem, nem fogom olyan könnyen elkönyvelni, hogy boszorkányként ne lenne annyi lehetőségem a hosszú életre, mint neki. Igenis megvan ez a lehetőségem. -Nem ránctalanítok. Olyan ez, mint a mumifikálás. Időben elkapod, és nem öregszel tovább, csak elég erő kell hozzá, hogy ezt elérd. És nem kell érte és miatta vért sem inni.-adom tudtára a boszorkányság egyik elég egyszerű, mégis nehéz, de hasznos kivitelezési módját annak, hogy ötven év múlva is így nézhessek ki.-És, ha oda jutnánk, inkább öljenek meg, mint kelljen véren élnem.-remélem ennyiben hagyja, én ugyanis, ahogy mondta, elutasító vagyok. Ebben főleg, s ezen nem tervezek sokat változtatni a jövőben sem. Sem a nézőponton, sem magamon. -Túl emberi? Boszorkány vagyok, bocsáss meg, ha az emberi szemszögből nézek mindent.-emelem meg a kezem, mintha valóban esedeznék, arcom viszont semmi ilyesmiről nem árulkodik, sőt. Felvonom a szemöldököm, és kezem a homlokomra tapasztom, hogy lehiggadjak, mielőtt megint felképelem. -Nem érdekelnek! Épp ez az. Nem tudom kikapcsolni, ez nem egy gomb, amit megnyomok és eltűnnek. De minek is magyarázom.-rántok vállat, és úgy érzem, hogy ha nem fejezi be ezt az idegesítő létezését, megöl a puszta jelenlétével is, nem csak szavaival. A lényeget pedig leszűrt, és ezzel azt is elértem, hogy legalább arra rájöjjön, én is nézek tévét. A jelek szerint ő is. Meglepő. -Te hallod is, amit mondasz, Darius?-vonom fel értetlenkedve szemöldököm, és pia ide, vagy oda, azért ez a kijelentése gyomorforgató számomra, és egy perc alatt azt is eléri, hogy távolabb lépjek tőle. Képes lenne megölni egy gyereket? És még én vagyok szívtelen...akkor ő micsoda? Egy földre szállt szentlélek, aki teszi a dolgát? Nagyot nyelek, és nem sokat segít a helyzeten az, hogy megtudom, vele mi lett. Egy részem talán sajnálni kezdi, másik részem viszont nem tudja elengedni a tényt, hogy ezt is olyan ridegen közölte, mintha nem érdekelné semmi. A családja is ennyire semmit sem jelentett volna neki? Létezhet ez? -Mert nem tudhatja, hogy az anyja vagyok. Tizenhat évesen a nővérem árnyékában éltem, ő volt az egyetlen, akim lehetett volna, erre elvették őt is tőlem. A nővérem, aki mindent megkapott. Nem tudhatja meg ezt sem, és a többiről sem szerezhet tudomást. Ha mégis meg fogja tudni, akkor tudni fogom, hogy kitől.-nézek rá komolyan, és érzem ahogy összeszorul a gyomrom és egyre jobban kezd forogni körülöttem a világ. Megszédülök a gondolatoktól, szorosan markolom meg az üveg nyakát, és próbálom összeszedni magam. -Te megölted a családod?-bukik ki belőlem a kérdés, de valójában attól ijedtem meg, hogy lesz valaki, aki át tudja érezni a szükséget, a gyilkolásra. Ez nem lehet... Olyan jól el tudtam nyomni eddig is, most mi ütött belém?
-Azt mondják tarthatod bármennyire is előbbre az eszed, végül úgy is a szíveddel döntesz. Emberek… - csóválom meg a fejemet. R észben én is az vagyok, de… többre tartom magam mint egy ember, és hát nem is alaptalan a dolog. Ha nem így lenne, akkor nem lennék ennyi idő után is életben. - -De akkor hol marad az izgalom? Na meg… semmi sincs ingyen igaz? Minden varázslatotoknak ára van, nem? Szóval mit fizettél azért, hogy mumifikáld magad. – ha már úgy is ezt hozta példának, bár így kimondva annyira nem tűnik annak, de… ő a boszorkány, én csak… én vagyok. – Pedig tetszene. Élet az életért. Egyszerű, bonyodalommentes üzlet. – rántom meg a vállamat vigyorogva. Nem kell ezt túl gondolni. Mi is csak azért ölünk, hogy életben maradjunk…többnyire. Egy kicsit azért benne van a sport és az élvezet is, de… mindenkinek fitten kell valahogy tartsa magát, igaz? Nekem ott a vadászat, neki ott van a jóga. - -Az embere gyengék. Az érzéseid miatt ellágyulsz, azoktól elgyengülsz, attól pedig… meghalsz. – vezetem le neki egyszerűen a dolgot. Az ember gyenge, épp ezért azzal járunk a legjobban, ha mindent kiölünk magunkból, ami valaha is arra emlékeztetett minket, hogy éreztünk. Éhségen kívül felesleges bármit is érezni. - -Sokkal egyszerűbb lenne, ha innál a véremből és megölnélek. Hidd el, sok dologtól megszabadulnál. Szabad lennél. – mert most nem az, megköti a kezét többek között például az embersége. Az érzései. Csak az a szabad akitől nincs mit elvenni. És több, mint jó érzés szabadnak lenni. Mintha királyok lennénk. Bár kettőnk közül csak én vagyok az. Még. - -Csak egyszer történt meg. Na jó, kétszer. – javítom ki magamat. Először mikor átváltoztam, aztán mikor egy időre kikapcsoltam a dolgokat. Kíváncsi voltam, és hát.. azt hiszem még szerencsém volt, hogy nem egy gyerekzsúrra kerültem. Lett volna ott kiabálás az biztos. - -Jól tartok titkokat. Amíg arra van okom is. – csakhogy tisztázzuk. Nem fogom ok nélkül elmesélni a lányának, hogy a családja kissé… bonyolult. De ha arra okom lesz, ha netalántán mondjuk… nem is tudom…ráül a motoromra anélkül, hogy megkérdezné… az már több, mint ok. De addig a kis féltve őrzött titka a legnagyobb biztonságban lesz nálam. -– Attól függ honnan nézzük. Nem én húztam őket karóba. De én öltem meg őket mikor átváltoztam. – éltek még, bevallom, hogy nem azért tettem, mert enyhíteni akartam a szenvedésükön. Én csak annyit láttam akkor, hogy élnek, ez pedig elég volt, hogy végezzek velük. – Akkoriban így hajtották be azt, ha tartoztál. – azok az idők mondjuk pont, hogy nem hiányoznak annyira. Nem voltam valami jó kezdetben ebben a halhatlanságosdiban.
Nagyot nyelek. A lányomnál vajon mivel döntöttem? Az eszemmel, amiért elvettem tőle az erejét, de a szívem vagy az eszem engedte őt a nővérem ölelő karjai közé? Hány döntést hoztam meg az életben hibásan? És ehhez is az kell, hogy szembesítsenek vele, ráadásul pont Ő. Remek. -Én legalább erre a kettőre hallgatok, de néha kételkedem, hogy te mivel gondolkodsz.-vágok vissza, és ez a csipkelődés, ami köztünk van, már-már végeláthatatlan szócsatának tűnik, amiben mindig van egy frappáns visszaszólás, nehogy abbamaradjon az egész. Elnevetem magam, és a komoly arcomról hirtelen eltűnik minden, helyén egy széles mosoly marad, hangom pedig valamivel vidámabb, s kedvesebb lesz. -Semmivel. Nem mást kértem meg rá. Egy. kettő, nem mindenért kell fizetni, és minden kijátszható, így vagy úgy.-válaszolok kérdésére lelkesedve, mert egyenlőre az életemben semmivel sem járt különösebb fizetési kényszer. Amit tettem, tettem, majd a pokolban szenvedek miatta, ha oda kerülök. Addig meg van időm még rágódni egy sort azon, hogy mit tettem jól, s mit nem. -Élet az életért? Most nem ugyan ezt csináljuk? És nézd, tökéletesen élő vagyok. De ha oda jutnánk, ne merészelj adni a véredből. Mert akkor biz isten, hogy kibelezlek.-mutatóujjam úgy szökik kettőnk közé, hogy szinte kiszúrom vele a szemét, de adott szavában sem bíznék meg annyira Ha ilyesmire, eltávozásra készülnék, nem az ő közelében tenném, mert a végén még ezt is a maga hasznára fordítja. Elég belőle a valódi életben ennyi. -Azt gondolsz, amit akarsz. S még ha igazad is van, akkor sem bánom, hogy az vagyok, ami. Ha pedig nem tetszik, nyugodtan hátat fordítasz, nem fogsz hiányozni.-igaza volt, embernek, vagyis emberinek lenni gyengeség volt, viszont ez volt az egyetlen dolog, ami a sötétségtől távol és életben tartott. Összeszorítom a fogaim, amik szinte csikorogni kezdenek ettől, és ökölbe szorul a kezem. -Szabad? Tévednék, ha azt gondolnám, hogy az életem úgy is sakkban tartanád? Akkor hol lenne a szabadság? Csak azért legyek vámpír, vagy jó esetben az erőm megtartva vámpír és boszorkány egyszerre, hogy ugráltass? Azt megteszed most is.-szemem szinte dühtől forr, még ha ő olyan könnyen is kezeli a dolgait, ahogy, én inkább attól félek, mivé lennék, ha vámpír lennék. Meghalnék a rám törő érzésektől, és biztos, hogy idegbajba sodorna előbb vagy utóbb a múlt démona. Még egy információ, amit nem akartam róla megtudni. Hogy kikapcsolt. Bár belegondolva mennyivel jobban járnék...semmiért nem fájna a fejem, csak élnék a nagyvilágba... Jesszusom, gondolkodj már ésszerűen Maya! Inkább pofon csapnám magam, mintsem, hogy hallgassam, de késő, a gondolat már megfordul a fejemben, és szöget ütött benne. Ez nem jó jel. Nagyon nem jó... -Van rá okod. És jobb is, ha tartod a szád.-tudtam jól, egy titok addig titok, míg csak én tudok róla. Most viszont már nem csak én tudtam róla, hanem ő is, és ez már annyira nem tetszett. Sőt. Idegesített, hogy tud róla, és az eddig sem túl komfortos életem hirtelen rettegéssel teli lett. Egyszerű lett volna mindent elmondani Renee-nek, de tartottam tőle, nem értené meg, és az egész fordítva sülne el, mint ahogy terveztem. És eleve, így is több éve hazudok neki, szinte a szemébe, a megmaradt családjával együtt. -Kegyes halál nekik is, mi?-hangomban némi arrogancia bujkál, és felvont szemöldökömmel párosulva, ez olyan, mintha leszólnám azért, amit tett. Valóággal sértésnek hat számból a mondat, szemrehányásnak, amihez belátom, nem sok jogom van ebben az esetben. Pláne nem nekem. Megremeg a kezemben az üveg, de nem törődök vele, úgy teszek, mintha én lötyögtettem volna szándékosan a piát.
-Amivel minden férfi, drágám. Amivel minden férfi. – csóválom meg a fejemet vigyorogva. Hogy ebben mennyi a vicc és mennyi a komolyság azt már mindenkinek a saját dolga eldönteni, én nyilvánvalóan nem fogok magam ellen beszélni. - Az a te bajod, hogy túl sokat gondolkodsz. Tervezel, hogy mi lenne ennek a tettednek, meg annak a tettednek a következménye. – de mégis honnan tudhatná, hogy mi lesz? Talán a jövőbe lát? Boszorkánynak mondja magát és nem őrültnek, bár szerény személyem szerint a kettő között igazából csak egy nagyon vékony vonal rejlik. Több őrült boszorkánnyal találkoztam már, mint vámpírral. Nekünk eyszerű. Csak kikapcsoljuk. Ők meg…a folytonos lelki csatározásaikkal…unalmasak. - Később is megfizethetsz érte. Talán, holnap után… egyetlen tett sem marad következmények nélkül. – én tudom, sok olyan dolgot tettem már, amivel bőven rászolgáltam, hogy az ördöggel iszogassak majd egy asztalnál. Ha megölök valakit, annak a valakinek valakije kutatni fog, hogy mi történt igazából. Példának. A boszorkányoknál pedig a természet rendjét védik vagy, mi, nem? Hát az örök élettel nem azt rúgják fel ők is? - Szóval hagyjalak inkább meghalni? – abban mégis mi a jó? Mi benne az izgalom? Emberként minden bizonnyal én is csak őrültnek és szánnivalónak látnám az összes vámpírt. De az ember buta, nem ismer fel semmit sem, nem lát tovább a szeménél. Vámpírnak lenni nem átok, hanem kiváltság, amit mindenki elérhet, pusztán csak meg kell halnia és kortyolni előtte egy kis vámpírvért. Az örök életért és erőért nem hinném, hogy ez túl nagy áldozat. Én legalábbis biztosan nem így tekintek rá, és soha nem is fogok így. - Ezt azért erősen kétlem. – mosolygok rá az utolsó szavainál. Emberek. El sem tudom hinni, hogy régen én is ilyen naiv és törékeny voltam. Túl kell ezen lendülni. Felvilágosodnak majd idővel a halál után, már akinek erre lehetősége van. A vámpírlét is csak egy új kezdet,nem? - Szörnyű vagy. Mi vagyok én szerinted, Isten? Esetleg valami rohadt császár? – most egy kicsit ki kelek magamból, dühös vagyok, hogy ennyire nem éri még mindig. – Szerinted én tervezgetek? Szerinted szánom arra az időmet és energiámat, hogy mindenféle hátsószándékon agyaljak. Segítek. Nem! Az egyetlen oka annak, hogy átváltoztatnálak, az nem más, minthogy segítsek rajtad. Na meg persze jobb társaság is lennél. – itt már elmosolyodom. Miért hiszi mindenki azt, hogy én tervezgetek? Mi értelme lenne, hogy ugráltassam, nincsen birodalmam, sem embereim, elvagyok én egyedül. Amúgy is, ha egy kicsit is ismer, tudja rólam, hogy jobban szeretem, ha azok, akiket ugráltatok, ellent is tudnának mondani. Szeretek jobbbelátására bírni másokat. - Akkor a szám zárva, és a kulcsa messzire elhajítva. – még mutatom is a mozdulatot, ahogy eldobnám azt a kulcsot. Sok mindent lehet rám mondani, de azt, hogy hazug lennék, azt nem. Vagyis de, lehet, csak mivel jelen pillanatban nekem is származik belőle érdekem, így nem. - Szerintem őket a legkevésbé sem érdekelte, hogy miként halnak meg azok után, hogy ráhúztak őket egy karóra. Képzeld csak el! Egyik nap még mindenki mosolyog, megköszönni, hogy vigyázol rájuk, hogy nem vesztél oda a háborúba, így marad kar és abban kard, ami védheti őket. – én voltam ott az egyetlen jó kardforgató, volt még pár paraszt, akit elvittek velem együtt, de ők vagy nem tértek vissza, vagy szerencséjük volt. – Aztán jön egy hideg tél, nem marad semmid, amit a feljebbvalódnak adhatnál, mert nem kockáztathatod, hogy a falud éhezzen. De ott fent az embert nem az életben, hanem a hozott hasznában mérik, így katonákat küldenek. Felégettik a falut, megölnek minden férfit aki kardot tudna ragadni. A nőket megerőszakolják, a gyerekeket elviszik, az öregeket pedig, mint a disznókat vágják le. – még él a kép bennem, ha akarnám sem tudnám elfelejteni azt a napot, mikor átváltoztam. – Te pedig ott állsz mindennek a közepén, harcolsz, próbálod menteni, akit lehet, de egy vámpír ellen nem sok esélyed van, megöl, egy kardot döf a mellkasodba, de nem elég mélyen, hogy egyből megöljön. – de csak szenved és szenved, már a halált kívánná ő maga is, mégsem jön az el. Késik. – Tehát haláltusádban végignézed, ahogy mindenkit akit ismersz egy karón végzi. Hallod a halál sikolyukat, az arcuk melyen tegnap még mosoly volt, most elviselhetetlen fájdalmat tükröz. Köztük pedig ott van a családod. A gyerekeid. Te pedig végignézed, ahogy szép lassan elhagyja őket az élet. – észre sem vettem, hogy közben egyre közelebb kerültem hozzá. Lehet talán így most egy méter köztünk. Talán annyi se. – Mielőtt szemrehányást tennél nekem, előtte majd nézd végig ahogy a lányod kileheli a lelkét. – ki ő, hogy bármit is a szememre vessen?
Igaza volt, sokat gondolkodtam. Túl sokat. De ilyen volt a természetem. Amióta az eszem tudom, gondolkodok, tervezek. Megterveztem, hogy tűnjek el otthonról, igaz nem jött össze, és belevetettem magam olyasmibe, ami nem volt a terveim között, abba, aminek a vége a terhességem lett. Ha nem agyaltam volna akkor túl, talán ma nem itt lennék. De ha így is van, mennyi az esély arra, hogy máshogy lenne? Hogy lenne egy férjem, akit a gyerekem apának hívhat, hogy lenne egy lányom, aki valóban anyának hív, s akinek nem csak egy nagynéni vagyok, akire bármikor számíthat... Igen, sokat gondolkodtam, azóta is azt teszem, újra és újra, végiggondolok mindent, hátha valamin tudok változtatni a jövőmben, amit nem ismerek, de az elkövetendő hibáim így vagy úgy, úgy is utam és terveim fogják szegni. -Vannak dolgok, amiket egy kívülálló nem érthet.-dünnyögöm szinte az orrom alatt, és igen, vannak ilyenek. Többek között az is, hogy miért kell fizetnem és miért nem. Azért, hogy korom megőrizhessem, nem kellett fizetnem. Viszont ha úgy vesszük, negyven év múlva lehet, hogy épp az arcom fog a sírba tenni. Sosem tudhatom. -Hagy. Ha annak kell jönnie, igen, jöjjön csak. Majd a pokolban beszélek az érdekedben.-nem, nem és nem. Nem érdekelt, hogy őt érdekli e, hogy mi akarok lenni vagy mi nem, de engem érdekelt, tudtam, hogy mi akarok lenni, és tudtam, hogy a mi nem listájának élén a vámpír lét áll. Sokat vesztettem miattuk, nem leszek olyan, mint ők, s félek ennek a lelkiismeretemhez is van köze. Az ugyanis csak erősebben fog hatni, még annál is erősebb, mint ahogy most hat. Egy részemnek hiányzott volna a folytonos nyaggatása, másik felem viszont örült volna ennek a felszabadításnak. Ismét egy keresztút, ahol annyi lehetőségem lenne elindulni, mégis középen ácsorgok, és várom a csodát, hogy valóban el tudjam dönteni, mit akarok. -És miben segítene az, ha vámpír lennék? Felszabadítana minden alól, amit tettem? Elfeledtetné velem? Összenyomna a lelkiismeret furdalás, ami minden nap emlékeztet rá, hogy kivé lettem, és miből építettem fel mindent, ami a lényemmé vált. Tojok rá, hogy van e társaságod vagy sem, de nem lennék képes az így is túl élénk emlékeim még élénkebb verziójával élni.-kelek ki magamból, és távolabb lépek tőle, mielőtt ismét mellkasába öklözöm. Magam okolom mindenért, mint mindig, és ha ez nem lett volna így, akkor nem lennék ember. De a kiontott vérek még most is szükségesnek tűnnek olyan valami eléréséért, ami önös indokok vezérelte volt, az elégtétel azért, amiért a gyerekorom zöme egy pokol volt. -Helyes, én is így gondoltam.-nézek szemébe, mert nem érzem szükségét annak, hogy ebben most megkérdőjelezzem szavait. De ha csalódást okoz, nem csak megkérdőjelezni fogom miatta... Nagyot nyelve hallgatom, és hallgatom, és szinte látom szemem előtt leperegni a történetet, amitől a gyomrom is kavarogni kezd. Nem volt jogom úgy és azt kérdezni, amit kérdeztem, de most valahogy arra sincs erőm, hogy távolabb lépjek tőle, csak arcát, megkeményedett vonásait nézem, és valahol megpillantom benne azt az embert, akiből vámpír lett. Egyszerre próbálom feldolgozni azt, amit mond, majd utolsó szavainál belém hasít a kép, ahogy Renee-vel próbálnak végezni, és szememben egy pillanatra könny gyűlik, amit ismét egy nagy nyelés követ, nehogy útjukra induljanak. Hallottam már ilyesmiről, de nem éreztem még magam ennyire közel egyszer se ahhoz, hogy valóban el is képzeljem, s át is érezzem a szavak súlyát. -Sajnálom... Azt is, amit mondtam, meg a családodat is.-viszonozom a rám meredő dühös pillantást, de immár jele sincs annak, hogy arrogáns lennék, inkább együttérzést sugall íriszem.-Ez legalább közös bennünk. Az emlékeink a családjainkról. Ha már más nem is.-dőlök az egyik fának és emelem tekintetem a magasba, a csillagokat vizsgálva, és eszembe ötlik az éjszaka, amikor ugyan így ácsorogtam a gyerekkorom rejtő családi ház előtt, mielőtt elvettem volna anyám erejét, mielőtt megöltem volna őt is, majd apám is, ahogy a vérük a kezemen folyik, és lehunyom szemem, hogy elnyomjam a gyomromban felpezsdülő, nem túl kellemes érzést.
Én ebben nem hiszek. Szerintem az élet meglehetősen egyszerű és primitív, hogy megérhesse azt mindenki. Amit nem érhetünk az maximum az emberi naivitás és a ragaszkodás, meg az ebből adódó összes felesleges érzés. Azt hiszik, hogy bármit is számít minek és kinek próbálnak megfelelni. Butaság. Kétféle ember létezik. A halálraítélt és aki halálra ítéli. Előbbiek azok, akik egy álomvilágban élnek, akik arra várnak, hogy majd csak úgy rájuk talál a boldogság, mint a mesékben. Az utóbbi pedig azok halmaza, akik tisztában vannak azzal, hogy ez itt a valóság. Hogy itt a boldogság nem találja meg az embert, de még csak meg sem menti. Az élet, ahogy azt egy bölcs mondta egyszer, csupa szívás. -A pokolban? Akkor mi mégis hol élünk? – pillantok rá mosolyogva. Nézzen csak körül és mondja itt lát? Halált, fájdalmat, reményeket melyekben újra és újra csak csalódni tud az ember, és ennek közepén ott áll ő, díszpáholyból nézheti végig az egészet. – El sem hinnéd mennyire élni akarnál, ha a halálodon lennél. Mindegy mivel jár az. – engem nem fog becsapni, magának is felesleges hazudnia. Ha a halálán lenne mindent megtenne, hogy éljen. Ha nem is magáért, hát azért, aki miatt a hulláimat is takarítania kell. Mit oldana meg a halála? Semmit. De az élete? Mindent. - Látod, megint nem érted miről szól ez! – azt hiszi, hogy ez az egész csak erről szól? Hogy a bűntudata és a fájdalma csak úgy összenyomná őt? Persze, lehetséges, ha nem tesz ellene semmit. Én is megszabadultam a démonaimtól. Egyszerűbb, mint hinné. Csak mert mindent felfokozva érzünk, nem kell ezeknek a börtönében is élnünk. – Csak egy gondolat, egy pillanatnyi elhatározás… és nem érzel több bűntudatot, fájdalmat, az emlékek nem térnének vissza, nem jelentenének semmit sem. Csak ki kéne kapcsolnod. – vagy megtanulja túltenni magát rajta. Ez az én módszerem. Igaz, nekem is majd egy évszázadomba telt, de egy vámpírnak mi az? Nem vagyok szívtelen, sem kegyetlen, feleslegese nem okoz fájdalmat. Csak ha élvezem azt, de jelen pillanatban, az ő esetében, csakis úgy élvezném ezt, ha szörnyen utálnám, de nem utálom. Ráadásul segít nekem, én pedig cserébe őrzöm a kis titkát. Jó üzlet, egyszerű, és mindketten nyerünk vele. Mi értelme lenne hát felrúgni? -Mindegy. Meghaltak. – rántom meg a vállamat, az arcomra pedig visszatér a már jól megszokott önelégült ábrázat. A múlt elmúlt, de mindig kísért, ahogy mondani szokás, nem igaz? Nos, nem álmodok azzal az éjszakával, ha nem hozom szóba nem is foglalkozom vele. Négyszáz éve volt már. Továbbléptem. – Gondolom akkor nem a rák vitte el őket nyolcvan éves korukban. – azt hiszem így halnak meg manapság az öregek. Annyira azért nem tudom, a legkevésbé ők érdekelnek ezen a világon. De abban téved, hogy csak az lenne bennünk a közös. Ő elnyomja azt, amit én nem, de… attól még ott szunnyad benne. Ő is csak egy… szörnyeteg a felszín alatt.
Felszisszenek. Valóban. Létezett a pokol, meg a paradicsom, már ha hittünk bennük, de maradjunk annyiban, hogy a pokolnak átvitt értelemben is van egyfajta tartalma. Pokolnak nevezhetjük azt is, amiben most élünk. A purgatórium létezése a jelen és a jövőbeli pokol között lehetett, de kétlem, hogy ennél jobb hely létezése lehetséges lenne. -Jogos. Sajnos jogos.-fintorodok el, majd végiggondolom, mi a fenéért ennyire nehéz minden, és rájövök, a válasz felülmúlja a képességeim. Hihetünk a sorsban, de nem hiszem, hogy ennek a keze komolyan elérne mindenhová annyira, hogy pokollá tegye földi létezést is.-Nem mindenki ragaszkodik valamihez, ami most is csak a szenvedését okozza.-nézek Dariusra, mert megeshet, vágytam volna a halál után visszatérve élni ugyan itt, és tovább, de kétlem, hogy ha változnának a dolgok, akkor képes lennék én is velük változni, vagy elfogadni, hogy az eleven kínzás folytatódik még. Túl sok volt nekem az elmúlt pár év ahhoz, hogy megbecsüljem, amim még hátra lehet, de ne vágyjak az örökkévalóba. -Kikapcsolni? És gyilkolni halomszám? Élni úgy, hogy semmi sem érdekel? Az nem élet, csak a testbe zárva szenvedés.-fogalmam sincs, mikor volt ő kikapcsolva, vagy miért, de nem értem, hogy lehet képes valaki úgy élni, hogy semmivel és senkivel nem foglalkozik, csak teszi, amit jónak lát, amit helyesnek érez, a következményekkel nem is törődve. Megeshet, hogy megannyi okom lett volna így élni, de nem akartam. Nem érdekelt a fájdalom, amíg el tudtam nyomni, de a lényem része volt, és elengedésével megtörtem volna én is. Szimpátiát éreztem vele, meglehetősen abszurd módon a fájdalmában, és őszintén sajnáltam azt, ami a múltjában történt vele, de egy pillanat alatt visszanyeri azt az ábrázatát, akit mindez nem is érdekel. Képtelen voltam felfogni, ez hogy lehetséges, hogy ilyen könnyen túlteszi magát dolgokon, de megértettem őt valamilyen szinten. Muszáj volt túltennie magát, különben nem élné meg a holnapot sem. -Te mondtad, nem? Mindegy, meghaltak.-szorítom össze állkapcsom, miközben emlékeim tengere elkezd hullámozni agyamban, s muszáj megakadályoznom valahogy a vihar kitörését. -Mindenki azt kapja, amit érdemel.-emelem meg a kezemben lévő üveget, és a fa kényelmes támasztását hátamnál, megnyugtatónak tartom annyira, hogy ne érezzem, szédülni kezdek a nyomás alatt, amit vegyítve némi alkohollal, csak rontok a helyzeten.
A pokol üres, mert minde ördög a felszínen van, ahogy mondani szokták azt. Persze ott vannak azok a reménytelenül naiv és buta emberek, akik mindenféle csuhásoknak elhiszik, hogy az itteni létük csak átmenet. Nos, akkor ők fogják úgy fel a létezésemet, hogy élvezni akarom a Pokolba vezető útat. Amúgy meg alig várom, hogy csörömpölve essen le nekik a tudat: ez itt a pokol. -Élvezd inkább. A pokol egész jó hely is tud lenni. – ugyan már, hazugság lenne azt mondani, hogy nincsenek jó dolgok a világon. Vannak, csak éppen több a rossz, ahogy a fájdalom is több, mint az öröm, és többen is halnak meg egy nap, mint születnek. – Dehogynem. Hidd el, ha majd haldokolni fogsz, találsz olyat, amibe kapaszkodsz. – mindegy, hogy mennyire ostobaság, mennyire jelentéktelen az egész, megragadja és nem engedi el, kapaszkodik az életbe, mert ezt itt senki nem hagyná hátra önként. Kivételek persze mindig vannak, de… ugyan már! Az ember tömény ragaszkodás. - Nem feltétlen kell ölnöd. Tévhit, hogy minden vámpír gyilkos, aki kikapcsol. – mosolygok rá. Én mondjuk az vagyok, bár… kikapcsolva sem hinném, hogy több életet veszek el, mint amúgy. De nem szeretem, ha beskatuyáznak. Rám lehet aggatni ugyan a gyilkos jelzőt, de… szerintem én már rég túlléptem azon, amit a szó jelent. Mondhatni már művészi szintekre emeltem a dolgot. – Hidd el, nem fogod szenvedésnek érezni. Nem érzel ugyanis semmit, ez a legjobb az egészben! - nincs több fájdalom és lelkiismeret-furdalás, csak azt tesz, amit éppen akar. Most lehet szenvedésnek látná, de… mint mindent mást, az ember ezt sem értheti meg míg át nem éli. De hogy átélje, ahhoz előbb… meg kell halnia. - Bizony meg. – bólintok egyet mosolyogva. – Örülj neki. Még kevesebb lánc van rajtad. – az embert a kötődései megbilincselik, minél kevesebb ilyen van, annál kevésbé tudnak nekünk ártani, és ha nem tudnak nekünk ártani, erősek vagyunk. Ez… már időtletn idők óta így van. - Ebben én nem hiszek. Mindenki azt kapja, amihez elég szerencséje van. – rántom meg a vállam. Ugyan már, itt lennék én, ha mindenki azt kapná, amit megérdemel? Elvégre engem is sokan szívesebben látnának holtan. Úgy tűnik megérdemlem az életet. Teszek azért, hogy élek, ennyire egyszerű a dolog. – Ne hívjak neked egy taxit? Nem tűnsz valami… stabilnak. – enyhe kifejezés, de ha elesne akkor elkapom, de azért ne itt essen össze, valahogy ki kéne bírnia hazáig. Ezt teszik az emberrel a d émonjai. Az alkoholt nem arra találták fel, hogy válaszokat adjon a kérdésre. Azért van, hogy elfelejtsük a kérdéseket.
A pokol mint fogalom több értelemben véve is ijesztő lehetett, de kétlem, hogy én elkerülhetném azt a helyet. Sőt, az ördög a gyanúm szerint egyből kézen fog majd, s elvezet a saját szenvedésembe. -Vicces, ha ebben már kételkedni sem tudok.-húzok fintort számra, mintha csak annyira élvezném a gondolatát, de a földi "jó" is el-el került az utóbbi évtizedekben, így sok reményt már nem táplálok. Nem akartam találni olyat. Jó volt ez így, és ha vége kell, hogy legyen, hát legyen. Nem engedem, hogy ő vagy bárki más beleártsa magát ebbe. -Tévhit vagy sem, amíg nem mutatsz egyet, addig tudod, hogy nem hiszek majd neked.-szerettem mindent megtapasztalni, meglátni, mielőtt elhittem volna valamit. Ez azt hiszem, nem az emberi kíváncsiságnak volt betudható, hanem annak, hogy néha túlmisztifikáltam dolgokat, túlgondoltam őket. Viszont egy kis megbizonyosodás sosem okozhatott problémát. Ha pedig talál egy olyan vámpírt, aki képes így élni, még el is gondolkodom a lehetőségeimen. Talán...-Kételkedem.-közlöm a leginkább most rám jellemző érzést. Nem hittem neki, mégis akartam hinni, de tudtam, hogy az így sem túl jó helyzetem csak tovább rontanám, ha most megfontolás nélkül belecsapnék valamibe, amit mindig igyekeztem nem számításba venni. Elnevetem magam, de nem örömömben, sokkal inkább kínomban. -Így is nézhetjük, igen.-próbáltam én is így nézni, de voltak napok, amikor egyszerűen nem tűnt helyesnek a gondolat. Mégis csak a szüleim voltak, még ha semmi jót nem is tettek velem, amikor éltek, azért a lelkemen száradt a haláluk. Az övék is. Ezt pedig épp úgy titkoltam, mint a lányom puszta létezését is. Nekem ők nem azért voltak ott, hogy segítsék a lányom jövőjét, hogy felnevelni segítsenek, hanem azért, hogy az én életem tönkre tegyék, elvegyék tőlem azt, akit a világon mindennél jobban szerethettem volna. Én pedig elvettem azt, amit ők szerettek. az életüket, a szabadságukat. -Nézőpont kérdése. De akkor elég szerencsétlen vagyok.-húzok arcomra ismét egy kétes mosolyt, ami se nem vidám, se nem szomorú, valahol búskomor, mégis valami miatt nem tűnik olyan fakónak, mint amilyennek én érzem. Megszédülök, és megpróbálom kiverni a fejemből a gondolatokat, emlékeket, amire jó a pia, de a holnap bekövetkező másnaposság ellen nem biztos. Még szerencse, hogy nem vagyok másnapos típus. -Nem kell taxi, megoldom egyedül is. Ezt meg fogd, te még hasznát veheted.-nyomom kezébe az üveget és indulok el a sétányon, immár valamivel biztosabb léptekkel, mint ahogy elindultam az elején.
-Természetsebb, mint hinnéd. Ugyan már, ki hitte volna, hogy pont a halál teszi az embert halhatatlanná? Meghalunk, hogy örökké élhessünk. Ebben nincssen semmi rossz. – nem hiszek a pokolban, sem másmilyen helyben, ez az egyetlen valóság, amiben élek, így hát ez is létezik. Halandók és halhatatlanok egy helyen. Mily remek dolog. - Majd nyitva tartom a szemem. – mosolygok rá. Aligha ez lesz az első számű dolgom, bár kitudja. Nem vagyunk mind egyformák. Emberfüggő. Én emberként is sok embert öltem meg, nem meglepő, hogy ezt csak kicsit felszoroztam mióta vámpír lettem. De vannak gyávák is, akik mindennél jobban vágynak arra, hogy ismté emberek lehessenek. Na ők kellenek Mayának. Ők azok akik még kikapcsolva sem vesznek el egy életet. Pedig jó dolog az. – Inkább csak nem akarsz nekem hinni. – rántom meg a vállam. Ugyan, ne mondja nekem, hogy ne úgy lenne, ahogy mondom. Nem kedvel, persze, hogy nem szeretné, ha kiderülne, hogy én vagyok az, akinek most igaza van. Bár előbb-utóbb talán hozzászkohatna majd. - Az érzelmek gyengévé és sebezhetővé tesznek. Minél kevesebb van, annál erősebb vagy. Szokj hozzá, hogy magányosnak kell lenned, ha te akarsz a legerősebb lenni. – egy olyan embertől ugyanis mit veszel el, akinek már nincs semmije? Az már szabad, őt már nem fogják láncok. Sajnos kevés ilyen ember van, de előbb-utóbb mindenki ráfog jönni arra, hogy ez így van rendjén. - Tegyél ellene. Állítsd félre azt, aki az utadban áll. – de nem csak egy-két napra, esetleg hétre. Hanem egy életre. Én ezt vallom. Egy halott ember messze nem okoz annyi problémát, mint egy élő. - Én nem vagyok a saját magam ellensége, Maya. – mosolygok rá, ahogy elveszem az üveget tőle. Nekem nincsenek nagy kérdéseim, kétségeim, mint neki. Én nem akarok felejteni, mert nincs mit. De persze ez az ő baja, nem az enyém. Ettől függetlenül jót tenne magánnak azzal, ha túllépne a bajain. -Csak ügyesen. – szólok utána. Felhívnia azért nem kell, hogy biztonságban hazaért. Én magam még egy pár pillanatig még állok egy helyben mielőtt az ellenkező irányba elindulnék. A whisky-s üveget útközben egy hajléktalan ölébe ejtem. Felejtsen csak. Neki biztos van mit….
Imádom, hogy megbámulnak, mindig szerettem. Akármilyen szaka van a napnak vagy az éjnek, mindig tudom, hogy mivel emeljem ki bájaim. Mondhatná erre akárki, hogy ez nem csoda, hiszen nyilván olyan anya nevelt, aki nagyon otthon volt a divatban, ám aki rám ilyen bélyeget sütne, azt menten kiröhögném, tekintettel arra, hogy engem semmilyen anya nem nevelt csecsszopóságomnál hosszabb ideig. Lényegtelen. A fontos az, hogy mint mindig, ma is kifinomult műgonddal válogattam össze az öltözékemet, melynek részét képezi egy kék, testemre feszülő, igazán rafináltan nem csak elöl, hanem hátul is dekoltált ruha, amelyet különösen azért kedvelek, mert világosan megmutatja mindenkinek, aki mögöttem halad, hogy nem viselek kebleim fogvatartására alkalmas eszközöket. Minek? Nem ereszkedtek meg a korral és egyébként is a ruha rafinált szabása elég push-upot biztosít nekik. Jártamban-keltemben rámosolygok egy-egy járókelőre, s néha egy-egy szemtelen kacsintást is megengedek magamnak. A könnyed sétálás álcáját magamon tartva közlekedem, de figyelmem nem lankad egy pillanatra sem. Mert tudom, hogy miért vagyok itt, s miért nem a négy fal - bármilyen négy fal - között porosodom. Ennek fényében pedig nem árt, ha mindenre odafigyelek. - Jaj, hoppá! Kapom ajkaim elé két kezem, midőn sikerül mintegy véletlenül belesétáljak egy kocogásban megpihenő úr hátába. Az sem zavar, ha a lendületemtől orra bukik, kinevetni csak magamban fogom, de úgy mindenképp, nagyon. - Nem állt szándékomban elgázolni, elnézést. Elgondolkodtam kicsit! Ütök meg csevegő hangnemet, s ha kell, akkor a kezemet nyújtom neki, hogy esetleg felsegítsem. Az nem fér bele nálam, hogy én produkáljak elesést, ma nem. Túl szép ez a ruha, s túlzottan új. Viszont az udvariasság látszatának adni kell, főleg akkor, ha nem akarom halálra unni magam.
Nem voltam az a kirándulós típus és azt sem tudtam, egyáltalán mi vett rá arra, hogy szétnézzek a városban, mert nem láttam nagy esélyét annak, hogy olyat fogok találni, ami akár az életemet is megváltoztathatja, de adtam Mystic Falls-nak egy esélyt. Ha Chantele nem itt élne, én sem lennék itt, még mindig nem értettem, miért kellett ezt az eldugott kisvárost választania, a kutatását egy népesebb és kiépítettebb településen is folytathatta volna attól függetlenül, hogy az alanyait innen szerezte. Elképzelni sem tudtam, hogy itt éljek, az utcák, az emberek olyanok voltak, mint a filmekben, amelyekben a fehér kerítések mögül integetnek egymásnak a szomszédok, képtelenségnek tűnt, hogy itt bármelyik pillanatban ráugorhat az egyik személy egy másikra azzal a célzattal, hogy kiszipolyozza belőle az összes csepp vért akár fényes nappal. Téboly. Ahol én éltem legalább nem működött ennyire nyilvánosan a dolog, aki vadászott az éjjel tette és soha senki sem tudta meg, ki volt a támadó… itt jó, hogy nem a hírekbe be nem rakják, hogy ki éhezett meg. A park is a tipikus amerikai hétköznapok képét festette le. Anyukák, aki babakocsit tologattak, apák, akik a padokon ülve figyelték, ahogy a fiúk először belerúgott a labdába, néhány kocogó, valamint egy-két suliból lógó fiatal, akik egy nyitott füves területet találtak a legjobb búvóhelynek. Ezért volt az én terepem inkább a nagyváros. Szerettem az embereket, de sokkal jobban esett, ha csak azokhoz szólhattam, akiket ismertem, azok felé biccenthettem, akikkel napi kapcsolatban álltam és betonrengeteg vett körül. Abban az esetben, ha ezt meguntam áttelepültem egy naposabb, tengerparti helyre, majd vissza a tipikus metropoliszokba. Az egyetlen, ami segített azon, hogy halálra unjam magam és két percen belül az autóban ülve találjam magam, az Chantele volt. Oldalra kaptam a fejem, amikor egy felettébb ismerős kacajt hallottam meg. Azt hittem, hogy biztosan csak képzelődtem, hiszen a gazdája ki tudja, merre lehet. Lehet, hogy éppen a hasát sütteti valahol vagy a világ másik felén mosolyog, semmi esélyét nem láttam annak, hogy éppen itt leljen magának otthon vagy átmeneti szálláshelyet… ezért is lepődtem meg kellőképpen, mivel megláttam a sötétbarna, csillogó hajzuhatagot, a hosszúkás arc profilját és szüntelenül a fülemben csengett az apró nevetés, amivel az előtte feltápászkodó szerencsétlent jutalmazta meg. Csoda, hogy térdre hullott előtte? Biztos nem képzelődöm? A kisvárosi levegő lehet, hogy az agyamra ment. Nem volt tőlem messze, tizenöt másodperc sem kellett ahhoz, hogy mellette álljak. Közelebb lépve megbizonyosodhattam arról, hogy a kék ruhába bújtatott test tulajdonosa igenis a nő, aki túlságosan kint mindenhonnan ahhoz, hogy ne vegyék észre. - Nem gondoltam volna, hogy pont itt fogunk összefutni. - A hangomban cseppnyi meglepődés mutatkozott meg, közben végighordoztam rajta a tekintetem. Semmi sem változott, a szépsége nem kopott, a kisugárzása a régi volt… szinte éreztem, ahogy a kezei közé kapott, pedig alig fél perce léptem mellé. A legfontosabb kérdés mégis az volt, hogy került ide?
Kezdőlap
||
|| 
