Meg kell mondanom, hogy őszintén nem zavartak engem a hangulatingadozásai. Miért nem? Minden normális ember felkapná a vizet ezen és egy részemnek rosszul is esett, de ez nem azt jelenti, hogy még nekiállok erről vitatkozni. Mi értelme lenne? Egymás torkának esnénk, de a helyzetet egy pillanatra sem oldaná meg. Bármennyire is szeretnénk. Ezért úgy csinálok, mintha a hangulatingadozásai egyszerűen átlagosak lennének. Nem veszem magamra, mert tudom, hogy nem ellenem irányul. Bonyolult lélekkel rendelkezik és én ezt teljesen megértem. Eszem ágában nincs beletolakodni a lelkébe. Idővel talán megbízik bennem már annyira, hogy beavasson minden sötét titkába. Addig pedig még sokat kell bizonyítanom neki, hogy tudja nem fogok elrohanni a másik irányba. Teljesen mindegy, hogy mit tett a múltban. Nem érdekel hány embert ölt meg. Ez nem számít. Egészen addig, míg őszintén szeret és én is ilyen vakon szeretem őt nem vagyok hajlandó foglalkozni azzal, hogy milyen ember volt régebben. Azzal akarok foglalkozni, hogy milyen ember a közelemben és, hogy milyen küzdelmek zajlanak benne le minden egyes pillanatban, amikor elbambul és magába temetkezik. - Tény és való, hogy nem figyeltem oda az órákon, mert más kötötte le a figyelmem, de soha nem tudhatod, hogy mi rejtőzik bennem. - Szeretem, hogy így piszkál. Meg kellene sértődnöm? Miért tenném, mikor nem gondoltam komolyan, amit mondtam? A világ legnagyobb vicce az, hogy én költő legyek. - Egy kicsit meg is ijednék, ha azt mondtad volna, hogy te magad is ugyanerre szeretnél inni. Tudtommal nem kell bizonyítanom, hogy nő vagyok. - Mondom kuncogva és a lelkemet cirógatja, ahogyan azt mondja inkább a nőre, akit szeret.. A szemében, amit látok egyszerűen felemelő érzés. Nem tudom mihez kötni. Vagy megmagyarázni. Jól érzem magam vele. Felszabadít a közelsége. Látom, hogyan méregeti a kajámat és az megjegyzésére sem reagálok igazából csak megforgatom a szemeimet. Lehet, hogy hamar megéhezek egy saláta után, de már amúgy sem szabad ennem, de én örökre hű maradok a salátához, mert az íze nem fogható semmihez. Meg amúgy is. Inkább úgy viselkedem, mint egy átlagos nő. Nem akarok úgy tenni, mintha egy állat lennék, hiába vagyok vérfarkas. Ez semmit nem számít jelen pillanatban. Kíváncsian várom, hogy mit tervezett még a mai napra, bár, ha őszinte akarok lenni én nem hiszem, hogy képes vagyok ezek után bármit is csinálni, vagy bárhova menni. Egy kicsit sikerült elfáradnom. Na, jó nem is kicsit. A mai érzelmek, amik a nyakamba szabadultak túlságosan soknak bizonyultak ahhoz, hogy én bármit kezdjek magammal. - Nekem tökéletes megfelel a hotel is, de csak akkor, ha megígéred, hogy egy pillanatra sem hagysz egyedül. - Nem akarok tőle elszakadni egy pillanatra sem. Főleg azok után nem, hogy ő az egyetlen férfi, akit megtűrök magam mellett és mostanában nem mondhatnám, hogy olyan nyugodtan aludtam volna. Az pedig, hogy a nővérem, akiről eddig nem is tudtam elárult csak még inkább fáj.
Fogalmam sincs, hogy hogy vagyok képes ennyire szélsőségesen viselkedni vele, de azt sem értettem, hogy ezt ő hogy képes elviselni rezzenéstelen arccal. A gondolatai szinte biztos, hogy cikáztak a fejében, ahogy enyémben is, de nem akartam az övébe látni, és azt se akartam, hogy ismerje az én gondolataim. Sőt, addig volt neki jó, míg nem látta a sötét, az igazán sötét lényem, akit igyekszem bezárni, de valahogy mindig felül kerekedik rajtam, és előtört a ketrecéből, amit csapdaként használok ellene. -Ne vedd a szívedre, de kétlem, hogy így lenne.-rázom meg fejem, és azért hozzá teszem megnyugtatásképp:-Bár lehet, hogy amnéziás lettem, és időközben jobban figyeltél az órákon és valamiféle költői vénát is örököltél gyorsan.-cukkolom tovább, mintha nem lenne nyilvánvaló, hogy mindketten tudjuk, egyikünk sem menne el költőnek, írónak, annál inkább a napló írás lenne feladatunk. Bár azt hiszem az enyémben nem sok állna. Vagy ha állna, akkor is feketével áthúzva, mintha a CIA vagy az FBI titkos dokumentumait olvasná az, aki kezébe veszi. Ok kellene erre? Nem hiszem, hogy árki is arról akarna olvasni, hogy egy nyakcsigolyát mekkora erőfeszítésembe kerül eltörni. Vállat vonok, igazat adva neki, mégis kölyök kutya képét vágom, mintha fogalmam sem lenne róla, hogy mire is gondol. -Én nem innék a férfira, akit szeretek.-kacsintok rá ismét, majd mégis kijavítom magam, mielőtt hirtelen felindulásból a szívére venné a viccelődésem.-Annál inkább a nőre, akit szeretek.-hangomból eltűnik a vicc hangneme, helyére komolyság szökik, ami arcomra is kiül, és tekintett keresem. A salátára nézek, és nem tudom, hogy sajnáljam e, vagy ne, amiért őt eszi meg, vagyis őt eszik meg. Vagy mind a kettő. Aligha nevezem én ezt táplálónak, de nem is akarom megérteni, hogy a női agy melyik része diktálja azt, hogy vacsora gyanánt salátát egyenek. Zöldségeket kell enni, szó se róla, de ha egyszer meghívják az embert, illik drágát és laktatót kérni. -Azt hiszem én maradok a disznónál, és nem változom nyúllá.-jegyzem meg szemrebbenés nélkül, lényegében és burkoltan leszólva azt, amit eszik, de arcomra van írva, hogy nem különösebben zavar, hogy mit is eszik. Ha neki ez a jó, hát ki vagyok én, hogy megmondjam neki, mit és mikor egyen. Csupán meglepett. Kérdésére ismét vállat vonok, majd vágok egy falatot a húsból, és komótosan megrágom, míg kigondolom a választ. Az igazság az volt, hogy ötletem, na az az, amiből nem sok akadt jelen pillanatban, viszont a hangulata már ettől a vacsorától is látványosan jobb lett, hát muszáj volt ezt tovább növelni. Rám tör az ásítás, és a falatot lenyomva torkomon próbálom nem tudtára adni, hogy a farkas elemek lemerülni készülnek és a kajakóma beütni látszik nálam az alap fáradtság mellett. -Igazság szerint fogalmam sincs. A strandolás teli gyomorral nem hiszem, hogy jót tenne, és kissé hűvös is van hozzá. Neked esetleg van ötleted, vagy megteszi egy hotel, a maga szerénységével, egy zuhannyal és kiadós alvással?-érdeklődöm, hisz megérteném, ha a mai nap után inkább ezt választaná, holmi tanulmányi kirándulás helyett ebben a városban.
Úgy szeretnék a gondolatai között teljesen kiigazodni. Tudni akarom, hogy mivel bántom meg és, mivel okozok neki örömöt. Számomra ez a legfontosabb, hiszen ő a legfontosabb jelen pillanatban az életemben és, ha akarnék sem találhatnék semmit, ami jobban boldoggá tenne engem az ő puszta létezésénél. Egyszerűen szeretem. Úgy, ahogyan van. Minden egyes furcsa hangulatváltozásaival, a morgásaival, amiket felém intéz. Nem érdekel, hogy milyen erősen próbált eltaszítani magától, vagy hogy miket mond. Míg a szemeiben és a tetteiben érzékelem, hogy szeret engem nem fogok csak úgy lemondani róla, mintha mit sem számított volna. Csak akkor fordítok neki hátat, ha ő maga őszintén így kívánja. De azt hiszem jelen pillanatban nagyobb szükségünk van a másikra, mint azt gondoltuk volna. A családom romokban. Nem számít hogy most leltem rá egy újabb testvéremre, de talán jobb lett volna, ha soha nem jövök rá, hogy Lillian a testvérem. Akkor talán még lett volna egyetlen apró reményem arra, hogy a családomban van valaki, aki normális lehet. Aki nem hazudik. Lehet, hogy a bátyám magam mögött hagyott engem, de legalább soha nem hazudott az arcomba olyan kegyetlenül, mint Lillian, vagy az apám. Még az anyám is hazudott, mert nem árulta el, hogy magamban hordok vérfarkas géneket. Ennél kegyetlenebb dolgot pedig nem is tudok elképzelni. Szembesülni mindezzel rettenetesen nehéz volt a számomra. De Jace mindent egyszerűbbé tesz a számomra. Vele ne érzem magam olyan elveszettnek. Ő a családom. – Honnan tudod, hogy titokban nem szegődtem költőnek? Álnéven lehet már olvastál is verseket tőlem! – Természetesen egyáltalán nem gondolom komolyan, hiszen a költészet soha nem volt igazán az én világom. Ez pedig nem hiszem, hogy mostanában megváltozna. – Annyira gonosz tudsz lenni, Jace. – Mondom nevetve, majd a kezemben lévő boros poharat figyelem, ahogyan a vöröslő folyadék gyengéden megül benne. – Én bármikor örömmel iszok a férfire, akit szeretek, és te? – Halovány mosoly ül ki az arcomra, hiszen miért is ne innék a férfira, aki oly könnyedén boldoggá tesz, mintha mindig is erre született volna? Minden rettenetet, amit átéltem könnyedén elfeledteti velem, mintha meg sem történt volna. – Igen finom. Kérsz belőle, szívem? – Oda sem figyelek, hogy gúnyolódni szeretne velem, amiért nem eszek meg egy akkora húst legalább, mint a fejem. Lehet, hogy farkas vagyok és az étvágyam valami ilyesmit követelne meg, de az utóbbi időben sokkal inkább összement a gyomrom és jobban érzem magam, ha nem terhelem meg túlságosan. – Milyen tervek cikáznak a fejedben ezután? – Nem hiszem, hogy el fogja mondani, de legalább egy próbát megér, hogy érdeklődjek mégis milyen tervei vannak. Bár soha nem volt gondom a spontán dolgokkal sem. Amíg ő velem van én boldog vagyok.
Amit mond, nem nyugtat meg, hisz a saját démonaim nem az ő démonai, nem neki kell velük elszámolnia, s bár tudtam, hogy ő is megannyi fájdalmat szenvedett el, mégsem tudtam annyiban hagyni a saját magam ostorozását, és azt a fajta önimádatot, ami önzőségre vezeti az embert. Olyan volt, mintha nem hagyhattam volna magamnak esélyt arra, hogy változtassak az elrontott múltamon, a hibáimon, hanem mintha velük kellett volna élnem, de úgy, hogy szem előtt tartom őket, sosem feledve azt, amit tettem. Ez viszont tűrhetetlen állapotokat szült. Furcsa volt, hogy ennyire könnyen elfogadta a labilis természetem és a kissé hűvös, de annál inkább karcos megjegyzéseim, mintha nem is érdekelte, hogy szavaim mennyire sértették őt, holott joga lett volna felháborodni, felállni és odébb állni. De nem tette, inkább olyannak tűnt arca, mintha igyekezne szavaival az ördögtől védeni. Elmosolyodom azon, amit mond, de inkább azért, ahogy mondja, nem a jelentésén, hisz igaza van. Kihívások nélkül valóban unalmas lenne az élet, mégsem hiszem, hogy ezekről a kihívásokról épp nekünk kellene beszélnünk. -Mióta vagy ilyen költői?-hangomon hallani, hogy meglep, ahogy fogalmaz, de nem rossz értelemben véve, inkább kellemes irányban megdöbbent vele. Eddig is tudtam, hogy igazán érzékeny lélek, de nem gondoltam volna, hogy ennyire szépen ki tudja ezt fejezni. Viszont hamar eloszlik az illúzió, hisz mosolya ellenére szavai olyan ridegnek tűnek az előbbiekhez képest. Elmosolyodva legyintek.-Hamar eloszlattad az illúzióját, hogy költőinek higgyelek.-közlöm egyszerűen, majd folytatom, hangom immár derűs és kedves ismét. -Nem szeretnék hazudni, csupán azt mondtam, hogy innentől ne legyél olyan biztos a dolgodban.-javítom ismét, sejtelmes hangon, mintha nem lenne nyilvánvaló, hogy épp ugratni készültem. Töltök a poharakba, és amikor a vacsoránk is megérkezik, elégedetten nyugtázom, hogy nem egy pocoknak való adagot kaptam. -Nem tudom. Vegyük annak? Bár ha belegondolsz, nem magadra iszol ebben az esetben, hanem valószínűleg a másikra, aki a ránk fogalomba sorolandó, és nem magad.-fejtem ki bonyolult teóriám, hogy kicsit költőibb legyek, mint ő volt, és jóleső érzés tölt el, ahogy mosolya továbbra is arcán ücsörög, és nem tágít onnan. Belekortyolok a borba, majd a villát és a kést kezembe véve nekikezdek az étel elfogyasztásának. Maradéktól aligha kell majd tartani. -Neked is.-mondom, de arcomra fintor ül, ahogy végigmérem a salátát, és valamiért azt várom, hogy ezért minimum belém rúg az asztal alatt, vagy csípős megjegyzést tesz. A kockázatot mégis megéri, legalább addig sem unalmas az este.-Mi van nyuszi, finom a saláta?-vonom fel szemöldököm, hangot is adva nemtetszésemnek és szándékos cukkolásomnak, míg vágok egy falatot az egyik húsból, és nyugtázom, hogy jól átsütve tálalták, frissen és ropogósan.
Tisztában vagyok azzal, hogy a múltja rengeteg sötét foltot rejteget, de nem akarom, hogy kísértsék őt. El akarom feledtetni vele azzal, hogy a jelenben rengeteg boldog emlékkel ajándékozom meg. Még, ha én magam sem gazdagodtam az utóbbi időben túl kellemes emlékekkel. De, ami vele kapcsolatos az jó. A szívem utána sóvárog minden egyes pillanatban, amikor nem vagyok vele, mert nekem ő nyújt megnyugvást és egy kis békességet. Amire jelen pillanatban rettenetesen szükségem van. Nélküle nem lehetek teljes. Semmi nem olyan jó, ha nem vagyok vele. Még egy tábla csoki sem érződik olyan édesnek, mikor egyedül nyámmogom. Mintha mindent tökéletes kiszínezne a puszta jelenlétével. – Jace, én nem akarlak megváltoztatni egy pillanatra sem szeretném, ha ezt hinnéd rólam. Boldoggá akarlak tenné. El akarom feledtetni veled a fájdalmad. Nem akarom, hogy a közelemben szenvedned kelljen. – Eszem ágában sincs megváltoztatni a férfit, akit szeretek, hiszen pontosan úgy szeretem, ahogy van. Minden egyes mozdulatával, mosolyával, kirohanásával együtt. Tudom jól, hogy nem nyugodt természetű és néha harap, mielőtt még meggondolná magát, de én pontosan ezért szerettem őt meg. Félig-meddig együtt nőttünk fel és, már mondhatni az első pillanatban megkaparintotta a szívemet. Amit nem áll szándékomban senkinek sem tovább adni. Ő a végső tulajdonosa, mert soha nem éreztem magam ennyire boldognak. Főleg nem úgy, hogy ilyen kegyetlen körülmények ölelnek körbe mindkettőnket. – Kihívások nélkül nincsen élet. Az egyszerű megszokottság. Mint az állóvíz, amit a szél sem tud megmozgatni. Pedig néha egy kis változás, egy kihívás során sokkal többet ígér az életbe, mint amit addig megtapasztalhatott a ember. – Lehet, hogy ez az egész, ami velem történt egy kihívás. Nem mondom, hogy tetszik, ahogy az életem alakult mert nem. Az egyetlen jó dolog, amibe még képes vagyok kapaszkodni az Jace. Csak ő. Ő az én horgonyom és nélküle elvesznék ebben a hatalmas világban és a szörnyűségeiben. – Most arra célzol, hogy ezek után hazudni szeretnél nekem? Nagyon nem fogsz jól kijönni ebből. – Mondom vigyorral a képemen és már egy kicsit zavar, hogy körülöttünk emberek vannak. Legszívesebben kettesben lennék vele. Most először érzem úgy a történtek után, hogy szeretném, ha egy férfi karjai körém fonódnának. Ha az ő karijai körém fonódnának. – Igyunk ránk. Ha nem túl egoista. – Mondom nevetve, majd összekoccintom vele a poharamat és megkóstolom a bort. – Igazán finom. – Aztán a tekintetem pedig a salátát pihen meg, ami igazán bizalomgerjesztőnek tűnik. – Jó étvágyat. – Apró két szócska hagyja el ajkaimat és már neki is látok az ételnek.
Kicsit fagyos hangulat alakult ki köztünk, amit oldani próbálhattam, hisz ez volt a normális védekező mechanizmusom az ilyen helyzetek ellen, ezt mégis nehezen tudom megvalósítani úgy, ha közben elkezdem a kis menedékházam újra felépíteni. Nem rá voltam mérges, magamra, amiért olyan szélsőséges ember vagyok, amilyen. Valaki, aki nem tudja kontrollálni a benne morgolódó farkast, aki egyre a múltjában keresi a megoldásokat a jövőre, mégis csapdába esik abban, és nem tud előrébb lépni. Ez nem volt mentség mégsem arra a hangnemre, amit megengedtem, tudtam jól. -Ez nem arról szól, hogy te mit szeretsz, vagy mit nem. Ne akarj megváltoztatni!-hangom szinte parancsoló, rideggé és közönségessé válik, olyan férfiévá, aki mintha uralkodni próbálna felette, holott ez távol álljon tőlem. Talán ha egyszer befognám a szám, és nem mondanám ki a véleményem nyíltan, mindenkinek jobb lenne. Pláne azoknak, akiknek igazából semmi rossz vagy mögöttes gondolatuk nem volt arról, hogy ki vagyok, vagy mit akarok, csupán igyekeztek megfejteni. Megrázom a fejem, és bocsánatkérő pillantást küldök felé, megfeszült állkapoccsal ugyan, de őszinte arckifejezéssel. -Kihívások kellenek az életbe, ezt el kell ismerned.-hagyom ennyiben, és próbálok továbblépni az előbbi kis incidensen, mintha meg sem történt volna. Jó látni, hogy kezd felszabadulni, de félek, hogy annak is én leszek az oka, ha újra magába fog fordulni, vagy épp szívére veszi a heves és meggondolatlan kijelentéseim. Ezt elkerülendő, minden lehetséges mód azt akartam vele éreztetni, hogy fontos, és azt, hogy amit mondok, ne vegye mindig olyan komolyan, mint ahogy hirtelen elhangzik számból. A kijelentése meglephetne, mégsem érzem ezt, inkább valami furcsa megnyugvást, mintha anyuci kicsi fia lennék, aki a szoknyája mögé bújik gondoskodó karjainak. Furcsa, valahogy nem gondoltam volna, hogy amit egykor üldöztem vele kapcsolatban, megkaphatom viszonylag könnyen, de beismerve ezt, be is kellett látnom, hogy megtartása még ennél is nehezebb feladat lesz. -Óóó, szóval az őszinteségem gonosznak találod? Ebben az esetben a továbbiakban ne legyél olyan biztos a szavaim igazában.-mondom, mikor megjelenik a pincér a borral, és sarkon fordulva a következő körrel az ételt is elénk teszi. Biccentek, hogy elmehet, majd megemelem az üveget, és töltök magunknak. Hát egy évre előre letudtam daliás lovagként futott köreim. Bár lehet, hogy a változás szelének oka éppen Bailey ehet. Sőt, ez nem kizárt, több, mint valószínű. -Igyunk az estére. Vagy esetleg van jobb ötleted?-érdeklődöm, felé emelve poharam, és bár nem áll szándékomban hirtelen mozdulatot tenni, vagy olyan kijelentést, amivel megbánthatom, az alkohol hatásától előzetes, s nem várt, valóban szokatlan félelmem lesz. Na ez ám a férfias viselkedés mesterfoka...
Kicsit kényelmetlenül éreztem magam, mintha megbántottam volna őt valamivel pedig egyáltalán nem állt szándékomban bántani. Ha valakit soha nem szeretnék megbántani, akkor ő az. Mindennél fontosabb nekem és lehet, hogy most jelen pillanatban úgy érzem a férfiaknak sokkal jobb, ha távolabb vannak tőlem, de vele nem ezt érzem. Szükségem van a közelségére. Nem mondom azt, hogy most rögtön felállunk innen és belevetjük magunkat az ágyba és ki nem kelünk napokig. Egyszerűen csak szükségem van arra, hogy ő a közelemben legyen. Tudja min mentem keresztül és tökéletesen megérti. Tisztel még így is, mikor én mondhatni undorodom saját magamtól. Bemocskoltak. De vele mégsem érzem így. Mert egyáltalán nem érezteti velem, hogy ez történt volna. – Hééé. Nekem bármit elmondhatsz. De hallgathatsz is. Nem erőszakolom ki belőled, de nem szeretem, amikor ennyire bezárkózol. – Átnyúlok az asztalon és megfogom a kezét egy pillanatra és megszorítom. Tudnia kell, hogy nincs egyedül. Ahogyan én sem vagyok egyedül. Mindezt pedig neki köszönhetem. Nélküle teljesen elveszett lennék. De olyan érzés vele minden egyes pillanat, mintha otthon lennék és teljesen mindegy, hogy hol vagyok. Azt hiszem az otthon nem egy hely, hanem sokkal inkább egy érzés. Ahol ő ott van úgy érzem, hogy nekem is ott kell lennem. Csak ennyi számít. – Csak kezdelek meggyőzni? Ez igazán lelombozó. – Felkuncogok, hiszen tényleg szabadnak érzem magam. Könnyednek, mintha nem lenne semmi gond az egész életemben. Mintha a múltam nem lett volna olyan keserű, mint amilyen. Olyan vagyok, mint aki nem most tudta meg, hogy mennyi az ötös lottó főnyereménye. Nem.. Most semmi köze nincs ehhez a maszlaghoz, de valahogy már annyiszor hallottam ezt a szöveget, hogy szerintem mindenkinek a gondolatában ez a hang játszódik le elsőként. Szóval, mintha nem most tudtam volna meg, hogy a gyerekkori barátnőm megpróbált tönkretenni és ennek tetejében még el is hallgatta előlem azt, hogy a testvérem. Igaz, hogy így apám emléke bemocskolódik, de jogom volt az igazsághoz. Jogom van hozzá. Nem megyek vissza még csak gondolatban sem ehhez az egészhez. Mély levegő és egyszerűen elengedem, minta mit sem számítana. Szavai rendkívül jól esnek nekem, ahogy meglepően a közelsége is. – Én pedig ugyanezt megtenném érted. – Mondom egyszerűen és végül közlöm vele, hogy mit szeretnék enni, de már a szemeiben láttam, hogy lesz erre egy megjegyzése. – Héé! Ez most rendkívül gonosz volt. Nem tehetek róla, hogy szeretem a salátát és hiszed vagy sem igazán laktató. – Már nem is emlékszem az utolsó alkalomra, hogy ilyet ettem. Egyszerűen nem tudom megunni. Bár kérdéses, hogy itt miképpen készítik el. Nem hiszem, hogy annyira förtelmes lenne.
Nem vártam, hogy megértsen, ellenben én igyekeztem őt megérteni, épp ezért kútba is ugrottam volna, ha azzal biztonságban tudhatom. A szem elől tévesztés az elkövetkező időben viszont nem volt egy opcionális dolog számomra. Nem akartam sem piócaként tapadni rá, sem pedig hagyni, hogy éljen, ahogy akar. A köztes verzió pedig egy normális randi összehozásával esélyesnek tűnt. A hangulatom se perc alatt megváltozott, eszembe jutott az anyám, a családom, a múltam és a szívem újra elkezdte felépíteni a jégfalat maga köré, hogy senki ne láthasson a maszkom alá. Senki ne láthassa a megtört, szenvedő fiút, aki képes volt egy nőért mindent feltenni egy lapra, aki képes volt a családjáért ölni, akit épp ezért egyszerűen elfelejtettek. Túl egyszerű volt elbújni, mint mindezt nyilvánosan tudomásul venni. Mégsem különösebben zavart a tény, hogy ezzel most ismét Bailey-nek mondtam valamit úgy, hogy nem is igen érdemelte meg ezt a hangnemet. Sőt. Soha nem érdemelte volna meg, mégis megtettem, most pedig értetlenül néz rám, és kérdése nem lep meg. A válaszomon viszont pár másodpercig gondolkodnom kell. Lényegében a válasz igen lenne, de nem az ő hibája, hogy a múltam engem üldöz. -Nem, semmi baj. Csak emlékeztettél valakire, aki már nem lehet mellettem.-hagyom ennyiben, de tekintetem nem emelem rá, mereven bámulom az étlapot, és próbálom kiverni a fejemből az anyám és a hátrahagyott múltam. Egy mondat hagyja el a szám, amolyan terelés gyanánt, de magam is meglepem vele, hogy milyen őszintén cseng a gondolatom hangos megnyilvánulása. Nyilván való volt, hogy bóknak szántam, amit mondtam, viszont ez nem amolyan hétköznapi mondat volt tőlem, sőt. Igazából kezdtem elgondolkodni azon, hogy ennyire képes lehet e bárki is megváltoztatni. -Hát, kezdesz meggyőzni.-kacsintok rá, majd következő mondatára közelebb hajolok hozzá, át az asztalon.-Mikor érted meg, hogy tűzbe mennék érted, hogy végre boldog légy?-vonom fel szemöldököm, majd újra hátradőlök, és elkezdem az étlapot vizslatni tüzetesebben is. Mikor megtudom, hogy mit óhajt, intek a pincérnek, de előtte még megrázom a fejem, a gondolatomnak viszont csak a pincér távozása után fogok hangot adni. -Én egy vegyes tál menüt kérek, ha a hölgy mégiscsak éhesebb lenne. És egy üveggel a legjobb borból. -mondom, és a leírás alapján vonzó, húsételt választom, ami talán enyhíti majd a szó szerint farkas éhségem. -Nem tudtam, hogy egy báránybőrbe vagyis inkább nyúl bőrbe bújt farkas vagy.-jegyzem meg, célozva arra, hogy a zöldségek túlzott fogyasztása nem egy vérbeli ragadozóhoz illik. A megjegyzés egyszerre szenvtelen és mosolyt csaló az arcomra, de ehelyett az ő reakciójára várok, és figyelem, mintha arra várnék, hogy az asztalt rám borítja. Tudom, hogy tudja, én már csak ilyen vagyok, de vajon ez spontán jött e vagy csak a hangulatot akarom minél jobban oldani, azt én sem tudom.
A puszta közelsége és az, hogy ennyire törődik velem olyan pozitív hatással volt rám, mint még talán semmi. Nem éreztem magam annyira nyomottnak. Lehet, hogy ő is ott volt, amikor megtörtént az egész, de ugyanakkor ő volt az első, akinek odaadtam magam. Azt a napot és pillanatot egyáltalán nem bánom, hiszen életem egyik legjobb éjszakájának tudhatom be még akkor is, ha az egészből alig maradt meg egy homályos emlékkép. A lelkemet már ez is éppen eléggé boldoggá tette. Az pedig, hogy itt és most újra együtt vagyunk, hogy a sors kegyelmezett nekünk annyit, hogy újra egymás mellé sodort minket sokkal nagyobb boldogsággal tölt el engem, mint azt bárki más gondolná. Végre lehet egy biztos pont az életemben. Nem számít, hogy milyen sötét múlttal rendelkezik az érzéseimen semmi nem változtathat. Rajta nem változtathat. Elhiszem, hogy más volt régebben és más velem szemben is és pontosan ezért is nem ítélkezem a múltban történtek miatt. Nem voltam ott. Nem tudhatom, hogy mi irányította. Ahogyan az átkának kiváltásának körülményeit sem tudom pontosan. Persze tisztában vagyok vele, hogy megölt valakit. Lehet, hogy nem kellett volna és volt benne egy kis szándékosság is, de mindössze egy gyerek volt. Nem vállalhat felelősséget érte. Hiszen talán ő maga sem tudta mit csinál. Csak azt akarja hinni, hogy tisztában volt vele, hogy önmagát ostorozhassa minden egyes percben. – Elnézést, valami rosszat mondtam? – Éreztem, hogy egy picit megváltozik a hanglejtése és én tényleg nem szeretném elrontani a ma estét. Eddig minden tökéletesen megy, bár a cérna nálam majdnem elszakadt a hirtelen közeledő pincérnél, de szerencsére azt a kis balesetet hamar kivédte mielőtt még hisztérikus rohamot kaptam volna. Már eltelt egy kis idő az incidens óta, de még mindig csak ő az a férfi, akit képes vagyok megérinteni, vagy a közelemben tudni. Ez pedig valószínűleg azért van, mert teljes szívemből szeretem őt és senkit nem tudnék még fele ennyire sem szeretni. A lelkem egy darabja mindig is az övé lesz. – Na, tessék most kierőszakoltam belőled egy bókot. – Mondom nevetve, majd a szememmel az étlapot kezdem fürkészni. De valahogy a gyomrom mogyoró méretűre zsugorodik és már közel sem vagyok annyira éhes, mint amikor beléptem az ajtón. – Ki mondta, hogy én nem örülök neki? Vagy talán nem látszik? – Vigyorom csak még szélesebb lesz, miközben felpillantok az étlapról és az ő tekintetét keresem. – Köszönöm ezt az egészet. Tényleg. – Annyira normális minden, hogy már pusztán ez boldoggá tesz. Csak egy pár vagyunk, akik együtt vacsoráznak. Senki nem láthatja a múltunkat. Boldognak tűnhetünk. Az is vagyok. Azok is vagyunk. Egyszerűen csak nehéz mindig ilyen könnyedén félretenni a múltat. Főleg, hogy most derült ki, hogy van egy féltestvérem. Megrázom a fejemet, hogy elhessegessem a gondolatot, majd pedig kinyögöm mit is szeretnék. – Én egy csirkesalátát akarok.
Meglep a változás, ahogy hangja kezdi visszanyerni fényét, ahogy szeme a csillogását, ahogy a mosolya az őszinteséget. Kicsit talán elvetem a sulykot, majd meglepetten tapasztalom, hogy könnyedséggel adja át magát a terveimnek. Próbáltam rá vigyázni, mostantól nem szem elől téveszteni, de nem hiszem, hogy ez az én feladatom elsősorban, ha először magát kell helyre tennie. Ebben pedig inkább csak támasza lehetek, de azt a pozíciót mindenképp meg akarom nála tartani. Kinyitom előtte az ajtót, majd a pincért takarékra teszem, hisz tudom, hogy a közelsége aligha használna Bailey-nek, még ha nincs is semmi nemű rossz szándéka, vagy olyan gondolata, ami indokot adna ilyen reakcióra. Mégis jobbnak látom a cselekvést, nehogy már egy ilyen törje ketté az este szebbik felét, amit ki lehet még ebből a napból pozitív emlék gyanánt is csikarni. Ahogy kimondja a nevem, emlékeztet anyámra, de a gondolatot elhessegetem, és inkább csak egy mosolyt próbálok arcomra erőltetni. Az előbbi gondolat viszont szöget ver elmémbe, és érzem, ahogy elkezd emelkedni a fal, ami ilyen esetben megépül bennem újra és újra, hogy az érzéseimtől elvágja a külvilágot, és egy rideg fickóvá változtasson. -Ezt is használd ki, mert nem vagyok az az udvarias dalia típus.-jelentem ki, mielőtt elbízná magát, hangom viszont a kis magánharcomnak köszönhetően ridegebb, mint a hangsúly, amivel eredetileg ki akartam mondani ezt a mondatot. Azt akartam, hogy jól érezze magát, hogy ne feszengjen, vagy rágódjon a múltján, erre én magam fordítok a kockán, és kezdek rágódni az anyám emlékén, gondolatán, azon, vajon a hátrahagyott családommal mi a helyzet. Felnevetek, immár őszintén, és megrázom fejem, míg lehunyom a szemeim. Hát a szavaim kiforgatásában, és a dolgok kevésbé kedves oldalának való meglátásával neki nincs baja. -Miért képzelsz be olyasmit, ami nincs?-vonom fel szemöldököm, és elé tolom az étlapot.-Válassz. Nem azért, mert hízókúrára akarlak fogni, nem is azért, mert túl sovány vagy. Gyönyörű vagy, ez nem kérdés.-akad meg egy pillanatra szavam, majd ismét megrázva fejem, mint lányos zavarom eltüntetéseként, folytatom.-Lássuk be, nem tudok főzni, és ha valóban van merszed folytatni a kis merényletem ellened, abban az esetben nem szeretném hallgatni azt, hogy a gyomrod korog. Mellesleg megjegyezném, csak olyan lábjegyzetben, hogy más nő a helyedben örülne annak, ha a barátja étterembe viszi, és fizeti a számlát, bármi is legyen az asztalon.-ellentmondást nem tűrő hangom elhalkul, és várom, hogy válasszon, vagy legalábbis reagáljon valamit, mégis gondolataim zavara mintha kitisztulna, ahogy arcára pillantok. Ha egy éve azt mondták volna, hogy itt fogok vele ülni egy asztalnál, egy étteremben, és mindennek ellenére képes vagyok türelmesen nézni rá, akkor valószínű kiröhögtem volna azt a valakit, aki ilyesmit mer állítani.
Boldog vagyok. A sebeimet nyalogatom még mindig, de nem fogom engedni, hogy ez korlátozzon engem abban, hogy élvezzem az életemet. Egy olyan férfi oldalán, aki őszintén szeret engem és, akit én is viszont szeretek. Teljes szívemből. Olyan hirtelen ütött meg ez az érzés mégis úgy érzem, mintha a kezdetektől fogva ott lappangott volna bennem. Csak egyszerűen soha nem találtuk meg a megfelelő alkalmat arra, hogy kifejezzük egymás iránt érzett szerelmünket. Persze emlékszem arra az éjszakára, de akkor csak két álarc mögé bújt fiatal voltunk. Mégis azt tudom be életem egyik legjobb éjszakájának. Nem tudom, hogy képes leszek-e úgy megnyílni valakinek a közel jövőben. Vagyis, hogy képes leszek-e megnyílni neki még azelőtt, hogy úgy döntene sokkal jobb neki nélkülem és nem is szeret annyira, hogy ennyi időt várjon egy teljesen megtört nőre, aki talán soha nem fog készen állni arra, hogy megadja neki mindazt, amire szüksége van. Szeretném megadni, csak időre van szükségem. Már az érintését is könnyebben tűröm, ahogyan sétálunk finoman simogatom a kézfejét a hüvelykujjammal. Szükségem van. Most jobban, mint azt gondoltam. Miközben sétálunk néha kicsit összerezzenek, amikor valaki egy picit is közelebb megy el mellettem, mint a jelenlegi komfortzónám és ilyenkor automatikusan egy kicsit közelebb húzódom hozzá. Ő az én mentsváram. Nélküle nem létezem. - Megbízom benned, Jace. A szívem a tiéd. Úgy irányítasz akár egy bábut. - Teljesen az övé vagyok ez egyáltalán nem vitás. Az más kérdés, hogy bizonyos szempontokból nem állok készen arra, hogy az övé legyek, de tudom, hogy ezzel ő teljesen tisztában van. Megérkezünk az étteremhez és kinyitja az ajtót, amit mosollyal az arcomon meg is köszönök. Amikor a pincér közeledni kezd felénk, akkor egy pillanatra a tüdőmbe szorul a levegő, mert olyan nagy lendülettel jön, hogy nem hiszem, hogy olyan távolságban maradna, ami számomra jelen pillanatban egészséges. Megkönnyebbülve fújom ki a levegőt, amikor azt tapasztalom, hogy Jace elém áll elállva a pincér útját. Ő az én mentőövem. Csak őt engedem be a magánbuborékomba. Benne tudok egyedül megbízni. Elmosolyodom, amikor kihúzza nekem a széket. - Igazán szokatlan lépés öntől, Mr. Eastwood. - Nem hiszem, hogy túl sokszor csinál ilyesmit, de lehet, hogy tényleg nem ismerem őt eléggé. - Miért? Bezársz engem a pincébe és ott éheztetsz? Ezzel arra akarsz utalni, hogy lenne mit leadnom? - Próbálok normális ember módjára hozzáállni a helyzethez. Minta semmi nem történt volna. Csak egy pár együtt vacsorázik és ennyi. Nem akarok a keserű múltra gondolni, vagy arra, hogy milyen gondolatok cikáztak a fejemben nem is olyan régen.
Kitartás kellett ahhoz, hogy türtőztessem magam, bármely értelemben nézve. Egy dolog volt szeretni és egy más kitartani e mellett, tekintve, hogy nem igen voltam az az érzelmeit nagy dobra verő típus. Próbáltam megérteni, hogy min mehetett keresztül, de be kellett látnom, hogy nem sok esélyem van erre, hisz fogalmam sincs, mit érezhetett vagy érezhet. Azt viszont tudtam, hogy a monoklim kezd eltűnni és azt is tudtam, hogy akik egyszer megtették, amit épeszű ember nem tesz meg, azok soha többé semmit, senkivel nem fognak tenni. Nem az első vér, ami kezemhez tapad, és a helységben lévők között szinte biztos voltam benne, hogy én voltam az, akinek a bűnei jogosnak is nevezhetők. Ellenben a kis bosziéval. De ezen már felesleges morfondíroznom, hisz már nincs itt. Valamiért késztetést éreztem, hogy könnyítsek a dolgán, hogy kiragadjam abból a gödörből, amibe beleesett, bár valószínű én magam hagytam volna főni, vagy elsüllyedni az iszapban a testem, míg észhez nem akarok térni. Vagy már rég elsüllyedtem és tetteim egyre lejjebb és lejjebb húztak ebben a mocsárban. Amit mond, annak nyomán átsuhan arcomon egy elégedett mosoly, majd vázolom, hogy merre tervezhetünk, és várom a válaszát, de egyik, másik ötlet talán meggondolatlannak tűnhetett. A fürdőzés talán nem neki való most, tekintve, hogy ruhástól nem hiszem, hogy a vízbe akarna ugrani. Ezért felvezetésnek megelégszem a vacsorával, a többi pedig majd kiderül az este folyamán. Kezem arcán pihen, és nem rántom el, nehogy ezzel csak rontsak a helyzeten, így óvatosan végigsimítok bársonyos bőrén és mikor megkapom a válaszát, felvont szemöldökkel nézek rá. -Az ilyen kijelentéssekkel csak óvatosan kedves, mert szavadon foglak, ha esetleg a nemtetszésednek hangosan is szeretnél jelet adni.-jelentem ki, és lassan másik kezemmel is megfogom kezét, és mellé lépek, de ha nem rántja el kezét, akkor kézen fogva kísérem őt. Csendben haladok mellette, el-el merengve a múltunkon, és ahogy az étterem ajtaja elé érünk, kinyitom előtte az ajtót. Ahhoz képest, hogy este van, a helység nem túl zsúfolt, kellemes, halk duruzsolás csupán az emberek beszéde. A pincér egyből felénk jön, de mielőtt túl közel léphetne Bailey-hez, reflexszerűen kapom előzöm meg, és állok meg előtte. -Két személyre, nyugodtabb helyen.-csak ennyit mondok, mire biccent, és mutatja az irányt. -Köszönjük.-hagyom ennyiben, és ahogy elfordul, kihúzom Bailey-nek a széket, de a mozdulat olyan idegen tőlem, hogy magam is meglepődök a robot szerű mozdulatomtól. -Készülj úgy, hogy ez az utolsó lehetőséged arra, hogy a mai nap folyamén egyél.-mondom sejtelmesen, és leülök vele szemben, kinyitom az étlapot, tekintetem mégis Őt és mozdulatait követi, nem pedig a fogások között válogatok.
Kezdőlap
|| szószám || 
