Figyeltem őt azóta amióta belépett. Talán ezért is volt jó hely ahol ültem, mert a belépéstől kezdve szemmel tudtam követni mindenkit. Nem voltak eddig olyan személyek akik felkeltették volna az érdeklődésemet, így nem nagyon törődtem velük, csak kortyolgattam az italomat, majd mosolyogva állapodott meg a tekintetem rajta. Ő pontosan olyannak tűnt, mint én. "Vadászni" jött ide, legalább is abból ítélve ahogy végig mért minden lányt az útja során. Figyeltem őt ahogy egyre közelebb jön és a világért se játszottam volna meg a szende kislányt, így kihívóan néztem rá és álltam a tekintetét, majd nem sokkal később mellettem termet. Hello, szépfiú. - mondtam neki egy ördögi mosollyal az arcomon, majd kicsit megfordultam a bárszéken, hogy pont szembe kerüljek vele. - Akkor jól csiripelték. - rákacsintottam, majd kicsit közelebb hajoltam hozzá és megcsókoltam őt. Nos, igen ez vagyok én, aki könnyedén megtesz mindent. Mondhatni egy hidegvérű nőcske lennék. Ezek után pedig visszafordultam az italomhoz, mintha mi sem történt volna.- És mit keres itt egy ilyen jóképű, egyedül? - kérdeztem tőle ártatlanul, majd újból beleittam az innivalómba.
Tetszett a kislány merészsége. Nem játszotta a szűzies kis ártatlant, bátran szembenézett velem, és amikor melléje érve megszólítottam, hozzám fordult, úgy felelt. A pillantásából ítélve nem tévedtem, hasonló okkal érkeztünk ma ide. Közelről is végigmértem Őt, és tetszett amit láttam, karcsú testét ravaszul megtervezett ruházat fedte el előlem, mely épp a megfelelő helyeken hangsúlyozott, vagy fedett el, nekem pedig nagyszerű kilátásom nyílt arra amit látni akartam. Legalábbis egyelőre. - Ritkán is szoktak nekem füllenteni a madárkáim - vontam fel szemöldököm, és szemeiben fürkészve kissé, mértem fel, mennyire lehet könnyű szép szóval bejutni a kis hölgy "kegyeibe". Mint menet közben kiderült viszont... ez nem egy nehéz feladat. Hamar rám is repült. Hmmmmm.... nocsak, nocsak, nocsak, nocsak...!! Tetszik a kislány! Ahogy előrehajolva gondolkodás nélkül megcsókolt, nem kértem írásos meghívót, viszonoztam, és nyelvem rögtön utat is tört a kislány szájába. Egyik kezemet a nyakára csúsztattam, a másikat meg a derekára, így húztam magamhoz közelebb. Felsőteste hozzám nyomódott, jómagam pedig élvezettel érzékeltem domború kebleit. Amikor elvált tőlem, rávigyorogtam. - Máris tetszik ez a város - jegyeztem meg, miközben néztem hogy fordul vissza a poharához. Megpaskoltam a fenekét, miközben leültem a mellette lévő üres székre, és kezembe fogtam a poharamat. - Gondoltam felmérem a város nevezetességeit. És úgy érzem, máris találtam egy díjnyertes példányt. Te miért ücsörögsz itt egyedül, galambocskám? Nem akadt senki, aki szórakoztasson?
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Imádtam megjátszani azt, hogy könnyen megszerezhető vagyok. Mondhatni elhúztam a férfiak orra előtt a mézesmadzagot, bár a pillantásommal eléggé jól tudtam már bűvölni, a ruháim meg még rásegítettek. Figyeltem az ismeretlent és biztos voltam benne, hogy a csókkal sikerült átvernem őt, hogy könnyű préda vagyok pedig nagyon is téved. Én sokkal inkább halálos vagyok és nem könnyű. Hmm meg kell hagyni jól csókol, de túlzottan is magabiztos, ami nem rossz, de még korai lenne ha inna a medve bőrére, hiszen még fiatal az este és nekem is van jó pár trükk a tarsolyomban. Szeretek ide járni, hiszen könnyű áldozatokat találni, akik mind a kettő vágyamat ki tudják elégíteni, csak az a baj, hogy néha napján belehalnak a vérszomjamba, bár ez engem nem nagyon érdekel. Akkor üdvözöllek a városban. - mondtam neki egy ördögien elbűvölő mosollyal az arcomon, majd felemeltem a poharamat.- Akkor az első itt töltött éjszakádra, legyen felejthetetlen. - mondtam neki mosolyogva, koccintottam vele és ezek után pedig megittam az italomat. Mosolyogtam azon amit mondott, majd egy aprót az ajkamba haraptam, de úgy hogy jól lássa amit éppen teszek majd ezek után oldalra billentettem a fejemet. - Mert éppen az utolsó férfi akivel találkoztam már nem éppen túl eleven, szóval jöttem másikat találni. - mondtam neki sejtelmesen. Talán tényleg igaz rám, én vagyok a fekete özvegy, aki elveszi amit akar és utána megöli az áldozatát.
- Köszönöm, Drágám. És hidd el, én magam is azt kívánom, hogy felejthetetlen legyen. Remélem lesz szerencsém olyan élményben, amit nem felejtek el egykönnyen - vontam fel a szemöldököm, követve szememmel, a pohara emelkedését, és hozzákoccintottam ahhoz a magamét. Lehúztam az italom, és intettem pultoskánknak, hogy hozzon nekünk még egy kört. Közben nem vettem le a szemem a szépségről mellettem. Szívesen kóstoltam volna bele én is az ajkaiba, amiként Ő is tette, habár, úgy vélem én bizonyára mélyebben harapnék mint azt Ő teszi magának. - Hmm, harapnivaló - hajoltam lassan közelebb Hozzá, és miközben megnyaltam ajkait ott, ahol Ő beleharapott, a kezem szépen lassan felcsúszott a combjára. Mit ne mondjak, igazán kedvemre valónak éreztem a felhozatalt a kislányon. - Ez azt jelenti, hogy alaposan lestrapáltad szegény ördögöt, vagy azt, hogy az idősebb pasikra buksz? - kérdeztem, miközben nem húzódtam hátrébb Tőle. Nekem kedvemre volt ez a fajta kontaktus. - Mert én mindkettőt tudom nyújtani, csak épp abba beleőszülnél, mire engem lestrapálnál, ezt garantálom. A kislány nem tudta még kivel kezdett ki. Megkívántam amit megláttam, és ha már megkívántam, hát kutya legyek ha nem szerzem meg. A kiscica vonaglani fog alattam, és már most érzem azt az édes, tüzelő vérét a számban, amit oda is fogok juttatni, hamarosan!
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Elnevettem magat azon amit a fiú mondott. Soha se gondoltam, hogy ennyire könnyű dolgom lesz majd, egyszerűen már szinte a tenyeremből evett. Semmi kihívás, egyszerűen semmi ellenkezés. Láttam rajta, hogy tetszik a látvány amit lát, de most ez se érdekelt. Minden férfi tátott szájjal bámult rám és talán ezért is voltak uncsik, mert mindegyik egyből a lábaim előtt hevert. Nem voltam abban biztos, hogy ő is a lábaim előtt fog heverni később, mert volt valami a kisugárzásában, de most ez se tudott érdekelni. Már éppen válaszolni akartam a kérdésre mire megszólalt a telefonom. Sietve felvettem és vártam. Miért pont most kell ezzel zavarni nem értettem, de gyorsan megbeszéltem a dolgokat és Jan-ra néztem. -Bocsánat, de nekem most el kell mennem. Talán még találkozunk később és jó szórakozást neked. - rákacsintottam, majd sietve távoztam a szórakozó helyről.
Mély sajnálatomra a kislányt elszólította mellőlem egy telefonhívás... és el is szelelt, mielőtt szólhattam volna a jelenségre valamit. De végülis nem bántam, egyes finomságokat későbbre is kell hagyni, nem lehet mindent egy este elfogyasztani. És egy ilyen bátor kislányt még másfelől is szívesen megismernék, nem csak a vércsoportjáról. Ezért nem mentem utána. Helyette kértem még egy italt, amit békességben elfogyasztottam, a kínálatot mustrálva, majd mikor a poharam kiürült, úgy döntöttem, ideje vadászni.
Nem is értem, hogy mit keresek itt. Ez a város csak a régi életemre emlékeztet, pedig ott mindenemet elveszítettem. Fogalmam nincsen, hogy miért jöttem ide, mit remélek ettől a helytől? Millió egy városban jártam már, de sehol se éreztem igazán otthon magamat. Mindenhol mindig ugyan az történik. Manipulálok, győzök és tovább állok, persze azért egy kisebb zűrzavart mindig is hagytam magam mögött, vagy éppen hullát. Talán szívtelen vagyok, talán nem, de engem annyira nem érdekel mások véleménye, hogy csak na. Ehhez hasonló gondolatok jártak a fejemben, amikor feltűnt, hogy egy pub mellet haladok el. Egy pillanatig haboztam, majd benyitottam. Nem voltak még sokan, hiszen kora délután volt, de most ez pont kapóra jön. Legalább feltűnés nélkül tudok akár lakmározni, vagy bajt keverni. Lassú léptekkel indultam el, mert közben felmértem a terepet. Végül oda értem a pulthoz, rendeltem, majd folytattam a mustrát, míg végül a tekintetem megállapodott egy fiatal lányon. Figyeltem őt és minden egyes mozdulatát mosollyal az arcomon.
Mystic Falls! Édes Mystic Falls, hiányoztál. Azt hiszem Kendrával való találkozásom előtt ideje kieresztenem a Los Angeles okozta gőzt. Éppen az angyalok városából jövök. Mindennapos buli, teljes zűrzavarok, károk okozása, halottak, és tömkelegnyi vér. Most leginkább a pihenés, nyugodt élet lesz a célom, ezért az utóbbi kicsapongó hónapjaimat egy időre ezzel a lazább bulival zárom. Belépek az ajtón, érzem, ahogyan minden szem rám szegeződik. Igen, tudom figyelemfelhívó a kisugárzásom, a stílusom. Már közel sem olyan finom, mint amilyennel elmentem innen. Az elismerően bámuló tekintetekre csak egy vigyort eresztek, majd belibegek a félhomályos terembe, ahol az emberek alkoholmámorban úszva tengetik az estéjüket. A pulthoz ülök, egy koktélt kérek, a zene dübörög, a piros és a zöld fények előttem cikáznak. Habár még csak késő délután van, a villanyokat erősen lejjebb helyezték, így inkább az esti szórakozóhelyekre, minthogy egy nappali kocsmára üt a hely ezzel a félhomállyal, a zenével, azzal a közel hetven emberrel, aki bent már ilyenkor a sárga földig issza magát. Pont jó így. Van egy olyan érzésem, hogy tökéletesen jó időben jöttem, hiszen este mozdulni sem lehetett volna.
Pár perc telhetett el, mire megkaptam az italomat. -Ugye tudod, hogy ez a kiszolgálás egyenlő az egyenes kirúgatással? Egy: nem ezt kértem, kettő: még a kilencven éves dédöreganyám is gyorsabb nálad. Nem szándékozok fizetni, azt hiszem ezért az ócska ballépésért egész nap ingyen és bérmentve, a hely számlájára ihatok. -mielőtt visszaszólhatna, minden egyes szót beleégetek az elméjébe. Csodálkozom, hogy ezen a helyen van még egy olyan ember, aki nem szed verbénát. Mindenesetre könnyű dolgom van, úgy tűnik.
Az ajtó nyitódik. Hallom a nyikorgását, majd a kattanást, amint becsukódik. Arrafelé kapom a tekintetem, lassan iszogatva az alkoholban kúszó koktélomat. Egy fiatal, húgom korabeli lány billeg befelé, majdnem mellém leülve. Első körben megérzem rajta, hogy nem közönséges ember, hanem fajtámbeli. Nem nagyon foglalkozok vele. Első blikkre nem ő az egyetlen vámpír ebben a teremben, viszont, ahogy pillanatról-pillanatra egyre jobban figyel, minden mozdulatomat bámulja, egy idő után megelégelve pattanok fel. Kiiszom a poharamból a maradékot, majd lerakom az asztalra. Kíváncsi vagyok, hogy utánam jön-e, megvacsorázik-e velem, vagy éppen megállít-e abban, amire készülök. Azon pár ember közé "merészkedem", akik éppen táncolnak. Az imént kinéztem magamnak egy igen jóképű fiút, aki körülbelül a húszas éveiben járhat. Kár, hogy csak egy alkalomra kell nekem. Charlotte minden gátlásával szakítva, már a piától kissé bódultan húzza magához a férfit, szinte a szájába mászva, aki magától értetődően hülye lenne kihagyni egy ilyen alkalmat, még ha csak délután is van. Heves csókunk közepette a raktár felé kezdem el vonszolni, amikor az egyetlen csapos fiú még nem figyelt. Csodálkozom, hogy egyedül ő van bent. Ez valószínű a napszak miatt van. Esténként olyan hárman-négyen szoktak sürögni-forogni a pult körül. Két dolog közrejátszik a szerencsémben: a félhomály, ami miatt kevésbé látni, és az, hogy valamennyire ismerem a helyet. Kendrával már megfordultunk erre. Amint kilököm a raktárajtót, hagyom, hogy a falnak nyomva kezdje el kigombolni az ingemet. Még jól is esik, olyan édes.. szegény fiú! Olyan kár, hogy rosszkor van rossz helyen. Nem figyeltem, hogy utánunk jött-e a lány, hiszen bármelyik vámpír sejtheti, hogy éppen nem hancúrozni akarok, bármikor utánunk jöhetett volna. Amikor már tényleg kezdett bemelegedni és félig meddig megszenvedett a fölsőm kikapcsolásával, hirtelen megfordítom, így már én nyomom őt a falhoz, egy pillanatra elszakadva tőle. Elvigyorodom, miközben a szemébe nézek. -Csak ne kiabálj. -igézem bele, majd érzem, ahogy a szemfogaim előbújnak és a bőrébe fúródnak. Csak egy halk nyögést hallok, miközben szívni kezdem szegény nyomorult vérét. Ez az utolsó, esküszöm, innentől felelősségteljes nővér próbálok lenni majd.
Figyeltem a leányzót és a kis akcióját. Nem lettem volna a felszolgáló helyében, mert eléggé kioktatta, de nem is értem, hogy miért viselkedett így vele, hiszen nem csinált semmit se. Kezembe vettem az italomat, majd belekortyoltam, de még mindig a lányt és a pincért figyeltem. Eleve hangosan beszélt a vámpír lány, de amúgy se lett volna gond, hogy halljam amit beszélnek. Egy kósza tincsemet a fülem mögé tűrtem, amikor a tekintetünk találkozott. Volt valami a tekintetében. Biztos vagyok abban, hogy nem egy angyali teremtésről van szó és talán ez tetszett benne. Elmosolyodtam, mert eléggé fiatalnak tűnt, de még is ördögi teremtésnek tűnt. Egy darabig haboztam, majd felálltam és elindultam arra ahol a lány eltűnt. Amikor odaértem az ajtóhoz, akkor megálltam az ajtó előtt és hallgatóztam, majd amikor biztosra mentem, hogy csak eszik belőle,akkor beléptem. Egy darabig figyeltem, majd egy ördögi mosollyal mosolyogtam a lányra.- Esetleg csatlakozhatom? - kérdeztem még mindig mosolyogva és közben szerencsétlen fiúhoz léptem és éreztem amint az arcom elkezd elváltozni. Éhes voltam már nagyon, mert nem is emlékszem arra, hogy mikor ettem utoljára. Hosszú volt az út ide és senkivel se találkoztam útközben, így érhető volt már, hogy vágyom a friss vérre.
Hogy mennyire kiismerhetőek az itteni emberek.. Így legyen ötösöm a lottón, ahogy mondani szokták. Utánam jött, érdeklem őt, ami egyáltalán nem lep meg. Mindenkinek felkeltem az érdeklődését, mint ezt már tapasztalhattuk. Kihívó és sugárzó vagyok, ezért az emberek felfigyelnek rám. Bár, így visszatérésem alkalmából ideje lesz vissza is fognom magam. Kendrának valószínű szüksége van a nővérére. Nem erre a kicsapongó életmódot folytató nővérre, hanem a másikra, aki mellette van, és tökéletes tanácsokkal látja el. A lány betoppan, elengedem a már félig kiszáradt fiút, majd felé fordulok. Az arcom teljesen el van változva, talán rám sem ismerhet. Elvigyorodom, miközben a szemfogaim eltűnnek. Megkérdezi, hogy csatlakozhat-e, én pedig nagylelkűen elállom az útját, és az áldozat felé mutatok. -Amit meghagytam, a tiéd. -kacsintok feléd. Bőkezű vagyok, természetesen megengedem neki, hiszen én már jóllaktam, de a vérének a fele még hátra van. Igaz, akkor nem éli túl, bár egyáltalán nem készültem arra, hogy életben hagyom, mégis a sors úgy hozta. No meg úgy, hogy most itt van ez a tök ismeretlen nő, aki végül megöli. Legalább eltakarítja a mocskot helyettem. Nem habozott, nekiállt a férfinek ő is. Nem tudom megtippelni milyen idős lehet. -Charlotte vagyok, egyébiránt. Te pedig Aphorodité, ha jól hallottam. -emelem fel a tekintetem, lassan kiejtve a szavakat. -Mint az istennő. -jegyzem meg sejtelmesen. -Talán görög származású vagy? -dobáltam felé a kérdéseket, miközben ő "lakmározott". A falnak dőlve, karba tett kézzel figyeltem. -Mióta nem ettél? -vonom fel a szemöldököm. Kezdem azt hinni, hogy talán idegesíthetem, de felettébb nem hat meg. Úgy falja szegény fickót, mint aki évek óta nem evett. Már szinte teljesen száraz, az utolsó élet-foszlányok is tünedezőben vannak a testében.
Tetszett a lányban a vakmerősége és talán ő is éppen ugyan úgy szereti élvezi az életet, mint én. Volt ebben a vámpírlányban valami, olyan másabb volt a kisugárzása és ez tetszett benne, persze ne úgy mint egy férfi és nő szokott egymás iránt. Egyszerűen csak azt éreztem, hogy több lapul benne, mint amit a külseje mutat. Külsőre egy aranyos lánynak tűnt, de biztos voltam abban, hogy belül maga az ördög lehet, mintha saját magamat látnám modernebb változatban. Habozás nélkül követtem őt, mintha csak hívogatott volna. - Köszönöm. - mondtam neki egy mosoly keretében, majd ajkaim a fiú nyakára tapadtak. Nem kegyelmeztem és nem hagytam kárba veszni egyetlen cseppet se. Jó választás volt, mert remek íze volt a fiú vérének, majd éreztem ahogy egyre jobban elernyed a fiú testet, majd végül holtan rogyott össze a karjaim között.Túlzottan is zamatos volt a vére és nem akartam, hogy kárba vesszen egyetlen csepp vére is. Játékosan megtöröltem a számat, majd az ismeretlen lányra pillantottam. - Örülök, hogy megismerhetlek Charlotte és igen úgy hívnak. - mondtam neki egy gonoszkás mosoly keretében, majd átléptem a halott fiú testén.- Igen, csak azt hiszem rosszabb vagyok, mint Aphrodite istennő. - mondtam neki még mosolyogva, majd megráztam a fejemet.- Nem vagyok görög, csak öreg. - mondtam neki nevetve. - Napját se tudom, hiszen elég régóta úton vagyok, de talán már célba értem. És te ide valósi vagy? - kérdeztem tőle kedvesen és közben végig mértem az előttem álló vámpírlányt. Még jól jöhet egy vámpír barátsága, pláne ha ide valósi.
For every ending a new beginning. And those who loved before will be brought back together.
Komolyan elgondolkodtam azon, vajon mi lehet Alex-el meg azokkal, akiket magam mögött hagytam. De beismertem magamnak is, hogy jobb volt ez így. Most kötöttségek, elvárások és magyarázkodások nélkül élek, teszem, amit akarok, azzal és ott ahol én akarom. Mégis egy részem kényszeresen vágyott vissza abba a közegbe, amit immár bő négy éve hagytam magam mögött. Nem azt a részét, mikor megöltem a nevelő szüleim, és nem is azért, mert ekkor törtem meg a „családi” hozományom átkát. Akkor elmondhattam, hogy vannak barátaim. Most mim van? Egy hazugságokkal teli életem, egy motorom és egy-egy hotelszoba kulcsom. Hát ez aztán a karrier. Társaságban úgy igazán mikor voltam utoljára? Talán, mikor Ty segített megszakítani a makacsságom miatt bekövetkező köteléket, s így független és szabad hibrid lehettem. Úgy gondoltam, a motorozás kitisztítja a fejem. Hát, némiképp sikerült, most mégis úgy éreztem, még a nap utolsó sugarai előtt szert kell tennem egy adag piára, és valami szerencsétlenre, aki azt hiheti, hogy megkaphat, viszont nagyot fog tévedni és lényegében feladom neki az utolsó kenetet. Egy feliraton az villogott „”, így csupa nagybetűvel. A motort a parkoló egy félreesőbb helyén hagytam, ahol nem bámulja agyon mindenki, ellenben velem, aki hangosan kopogva magas sarkúban igyekszik a bejárat felé. Belépve az ajtón egy szokványos helynek nézett ki. Bőrdzsekim cipzárját lehúzva túrtam hajamba, hogy így is magamra tereljem a magányosan ücsörgő férfiak tekintetét, kihasználva őket, mint szegény szerencsétlen áldozatokat. A pulthoz lépve helyet foglalok az egyik szabad széken, fülem mögé tűröm rakoncátlan tincsem és rendelek magamnak egy rövidet. Hallgatózni van kedvem, mielőtt kiválasztom ki lesz a majd szerencsés. -Nézd azt a bigét a pultnál.-hallom egyik irányból, majd a mellette ülőtől a reakciót, ami hallatán elfintorodom és még a hátam is borsózni kezd. Na ezért ennyire nem adok alá. A poharat megemelve fordulok a tömöttebb asztalok felé, mígnem megakad egy barna, rakoncátlan tincsekkel bíró férfin a szemem. Arcát nem látom, s hangját sem, mivel van vele egy szőke cicababa. Hát ez könnyű lesz. Nem, csak akkor teszek valamit, ha nem jut más. De ekkor meghallom a hangot, meghallom a nevet, amit soha többet nem akart hallani egy részem. -Drew vagyok.-szívem vad kalapálásba kezd, de amilyen nagy volt a lelkesedésem, úgy is hagyott alább. Helyette felment bennem a pumpa. Tudtam mit éreztem, tudtam még mindig mit érzek, még ha soha nem is ismertem be senkinek. Akár egy golyó halad át szívemen a tudat, hogy ki lehet az. Felállva indulok el, szorítom meg a szőke csaj vállát, aki feljajdul, és visító hangon kezd el hozzám beszélni. Én pedig mintha meg sem hallanám, meredek egyenesen a fiú szemébe. - Ne akard, hogy én mutassam, meg merre van az ajtó.-nézek a lányra, aki felkapva kabátját hangos káromkodások közepette távozik, s ezzel nem csak rám illetve ránk, de magára is figyelmet von. -Csak gratulálni tudok, hogy négy év után ide jutottál.-szegezek egy megjegyzést neki, a poharam megemelem és egy könnyed mozdulattal csapom az asztala. Fogalmam sincs, mit mondhatnék, egyáltalán azt sem értem, miért vádoltam most meg. Miről tehet ő? Én léptem le, én hagytam magam mögött azt az életet. De nem tehettem mást, ezt mégis képtelen vagyok belátni. Egyedül vagyok, mert vagyok olyan önző és kishitű, hogy azt hiszem, valaki majd megsajnál. De saját magam sajnálom és kényszeresen hajtom magam a bajba, hogy szabaduljak a múltam démonjaitól, az emlékeimtől, hogy felépítsek valamit, ami hamis dolgokon, csupa hazugságon áll. Arcom megfeszül, hátat fordítok neki és indulok az ajtó felé. Érzem annyi érzés tör rám, hogy szépen lassan roskadok meg alatta, félredobva mindazt, amit mindig teszem. Elrejtem, amit gondolok, amit érzek, most mégis össze kell szorítanom az állkapcsom, hogy erős tudjak maradni. Támadok, mert az a legjobb védekezés.
Eli, Eli, Eli... mégis hol bujkálhatsz? Szinte már a világot majdnem hogy bejártam a keresésed alatt, azonban semmi arra utaló nyomot nem találtam, hogy egyáltalán életben lennél, esetleg közel járok. De mégsem adom fel. Ismerlek, tudom hogy szívós vagy és nem adnád be könnyen a halált így egy percre sem kételkedek abban hogy feleslegesen kutakodom. Az adott városban, faluban vagy épp egy kevésbé lakható helyen nem szoktam egy napnál sem többet maradni, nagyon esetleg ha egy kis kikapcsolódásra vágyom valaki más társaságában. Soha nem árt egy kis kényeztetés.. csak felerősít. De semmi maradandó kapcsolat.. nem vagyok a híve, soha nem voltam.. egyszerűen egy nőre nem tudok koncentrálni, mindig kell az új. Számomra így jó.. így izgalmas. Ez alól kivételt élveznek a barátaim. Illetve élveztek. Csak úgy mint te, Eliza pontosan ugyan úgy tettem mint te, és egy szó nélkül leléptem. Senkim nem maradt. De soha nem is volt igazán. Csak te.. nem mutattam, mert általában mindig egymás vérét szívtuk, húztuk a másikat de mélyen igenis nagy bizalmat váltottál ki belőlem. Ezért is vagyok itt. Mystic Falls.. egy újabb városka, egy újabb esély a megtalálásodra. A dolgokhoz mindig pozitívan tudok hozzá állni, maximum pofára esek.. de felállok. Ugyanúgy ahogyan eddig is. Mivel mással érkeztem volna, mint motorral. Útközben előzni szeretnék, s intek is a mellettem száguldozó cabrionak, akinek a sofőrje ezek hatására beletipor a gázpedálba.. Kihívás. Miért is ne? Fej - fej mellet száguldunk, kissé veszélyes játékot űzve, de helyismeret hiányában hagyom a szőke csajszinak felülkerekednie rajtam, legyen egy kis öröme. Jelzi, hogy kövessem s az utunk egy bárhoz vezet. A motoromat letéve nyújtom a karom a leányzónak, aki belém karol s együtt lépünk be a helyre, mint egy pár. Jól érzem magam a társaságában, mindig is a szőkék voltak a gyengéim és úgy látszik a közeljövőben nem fogok unatkozni. Így viszont az egyetlen hátrány, teljesen elterelődik Elizáról a figyelmem, pedig csak miatta jöttem ide.. Az egyik boxba ülünk egymással szembe, s láthatóan jól érezzük magunkat egymás társaságában. Kisebb ismerkedés belefér.. egy kis hazugság itt, egy kis hazugság ott.. az igazi nevemet elég ha tudja. Egy nem várt, vagyis inkább váratlan társasággal találom szembe magamat. Ránézve pupillám kitágul, annyira lesokkol a hirtelen megjelenése hogy hirtelen észbe sem kapok, észre sem veszem mit művel a nem rég nem igazán nehezen összeszedett csajommal. Vicces..annyi ideje keresem, erre ő talál rám egy kevéske pillanatok egyikében, mikor nem róla szól az életem. Elfordul tőlem.. s az ajtó irányában indul. Nem hagyhatom hogy elmenjen, ha már ilyen váratlanul betoppant az életemben. Pont olyan váratlanul, ahogy kilépett. Annyi ideje erre a pillanatra várok.. de nem így képzeltem el. A hajamba túrok, s felállva keze után nyúlok és visszarántom magamhoz. Külső szemmel úgy nézünk ki, mint egy pár. Egy nő , akit épp most csalt meg a barátja.. - Felforgatsz mindent és megint csak elmennél egy szó nélkül? Nem változtál.. - Akárhányszor régebben is valami csajjal látott furcsán nézett rám. Soha nem értettem miért ítéli el a lányokat akik velem voltak, illetve vannak de egyik sem felelt meg neki. - Pedig én már reménykedtem egy édes hármasban. - Közelebb húzódva felé mosolyodom el, s végig mérem a látszólag semmit nem változott lányt. Amivel valószínűleg csak magam alatt vágom a fát, de egyszerűen kihagyhatatlannak éreztem s bárhogy is reagál már megérte. Nem fogom már elsőre azzal támadni hogy merre s hol járt, és miért hagyott el minket. Időnk az van bőven, s egyelőre örülök hogy megtaláltam, bár egy részem ugyanakkor csalódott is. De nem a kialakult helyzet miatt. Az ajtóra nézve, akarva akaratlanul is magunkra zárom az ajtót. Innentől senki se ki, se be nem jön..legalábbis az ajtón. Ha feldúlt, ideges vagyok esetleg izgatott, vagy izgulok képtelen vagyok felülkerekedni az erőmön, s elég furcsa, néha röhejes helyzetek alakulhatnak ki körülöttem. - Most pedig.. azt hiszem be kell érnem veled is. Foglalj helyet. - Mutatok az előbb elfoglalt box irányába, s várom hogy lépjen valamit.
Should I run away, and change my name? or Should I, stay and fight through the night, and never close my eyes?
Soha nem arról voltam híres, hogy higgadtan kezeljek egy-egy engem ilyen vagy olyan módon érintő helyzetet. Pláne ha az, aki miatt képtelen vagyok tiszta tudattal gondolkodni. Évek óta nem láttam, menekültem abból az életből, a múltamtól mindentől, ami emlékeztetett azokra a szörnyű napokra. Tudtam, ő tehet róla a legkevésbé, hogy ilyen volt és ilyen is lett az életem, most mégis, mikor meglátom azzal a szőke libával azt kívántam, bárcsak itt helyben leszúrnának. Képtelen voltam nézni a kis flörtölését, ahogy a csaj alá adja a lovat, így nem gondolkodom azon se, hogy tudtára hagyjam nemtetszésem. Talán még akkor nem is fájt volna, ha tudat alatt nem ragaszkodtam volna hozzá ennyire. A szőke csodának nem hagyok sok időt, elkapom vállát, s egészen addig, míg el nem tűnik, nem intézek szavakat Drew felé. Aztán a legjobb védekezés a támadás alapon hozzá vágok valamit, aminek tartalmával még én sem vagyok tisztában. hová jutott? Én hová jutottam hozzá képest? Nekem mim van? Mintha magamtól kérdeztem volna hangosan, s a választ magamban jól tudtam, hogyan jutottam idáig. -Hagyj.-kapom el kezem kezei közül, pedig igen is kellemes volt érezni újra érintését, s így megbizonyosodtam még jobban, hogy nem álmodom. Arcom mégis akár egy szoboré, mégis kiül haragom és undorom, amit a kis jelenete váltott ki belőlem. Tudtam, ha maradok olyasmiket mondhatok neki, amik miatt talán egész életemben fájni fog a szívem, mégis jobb volt az önsanyargatás mint a magyarázkodást, amit nyilván elvárt volna négy év után. Mélyen szemébe nézek, s egy könnyed mozdulattal akár meg is pofozhatnám, ujjaim pedig a hirtelen jövő gondolattól ökölbe is szorulnak. El se hiszem, hogy épp nekem mondja ezt. Egyszerűen képtelen vagyok higgadtan végiggondolni a helyzetet, inkább viselkedem úgy, mint egy hisztis liba, hogy erősnek mutathassam magam. Elkapom tekintetem, s mikor mér elindulnék, az ajtó egyszerűen csak bezárul, mintha a huzat csapná be. Összevonom szemöldököm, és tekintetem visszakapom az előttem álló fiúra, aki nemes egyszerűséggel arra kér, hogy foglaljak helyet. Mintha csak egy meghallgatáson lennék. -Ennyi? Ez most komoly? Foglal helyet? Édes hármas? Nem változtál? Ha rám van írva, hogy könnyen kapható ringyó vagyok, akkor kösz inkább az elkövetkező négy évben is mellőzném a társaságod.-marok bele újra, mintha ez bármire is megoldás lenne. De ahogy a pultos felénk indulna, csak a puszta szándékát látom a perifériás teremben, ujjammal intek, hogy ide ne merjen jönni, mert nem állok jót magamért. Tekintetem nem téveszti el Drew ragyogó szemét, melyben inkább elmerülnék, mint látnám viszont azt az arcot, amivel most rá nézek. -Mit keresel itt?-érdeklődöm, bár hangom olyan karcos, és jeges, hogy ha tükör lenne a közelben elrepedne tőle. Még ha hiányzott is a múltam, a legkevésbé sem számítottam arra, hogy így láthatom viszont. Tudtam, hogy nem pap, ahogy én sem vonultam zárdába, de így, hogy ezt közvetlenül újra láthatom olyan volt, mintha ezer meg egy tőrt szúrnának belém testem minden porcikáján. A széket kihúzom, és helyet foglalok, de hátra dőlök, mellkasom előtt karjaim keresztbe fonom, mintha pajzsot húznék magam köré s lábaim keresztbe fonva várom, hogy végre hallhassam, a vádakat, amiket hozzám vágna. Mert megérdemelném, még ha ő ezt nem is mondja ki hangosan, pontosan tudom, hogy mekkora fejmosást érdemelnék az elmúlt évekért.
Tudom, legalábbis régen tudtam hogy mennyire is forrófejű lányról van szó, aki egészen nyers tud lenni ha éppen nem tetszik neki az adott helyzet. Ez most is pont így alakult, s tetszett hogy ennyi idő után sem változott semmit. Legalább tudom hogy mire számíthatok tőle a későbbiekben. Viszont azt nem igazán tudom megérteni, bármennyire is próbálom hogy miért fáj neki az, hogy mással lát.. miért kell elüldöznie a lányt, akiért még csak küzdenem sem kell, adta magát.. nem szólhat mindig minden róla, 4 év pedig hosszú idő..fogalma sincs róla hogy ezt az utóbbi pár évet csak rá pazaroltam, s őszintén rosszul esik hogy ilyeneket vág a fejemhez.. mikor csak MIATTA vagyok itt. De ezt egyelőre nem tervezem megosztani vele.. még a végén elbízná magát. Játsszuk el , hogy csak szórakozni jöttem.. és már megyek is tovább. - Hagyjalak? Komolyan, Eli? - Értetlenkedve figyelem a lányt, s erőszakosan fogom meg újra kezét igyekezve hogy ne okozzak túl nagy fájdalmat neki. Soha nem a kedvességemről voltam híres, s nem is arról leszek. Meg akarom vele beszélni ezt az egész dolgot.. tisztázni akarok vele mindent ahhoz pedig szükséges hogy figyeljen rám.. s ha ezt kéri tőlem hogy hagyjam, már pedig még szép, hogy az ellenkezőjét teszem. Ismerhetne.. vagy 4 év elrepült s már el is felejti milyen vagyok a felszín fölött? - Ha ezt szeretnéd.. - Lassan elhúzom tőle kezem végig simítva a lányén, s közben tekintetét keresve teszem próbára őt. Kíváncsian várva reakcióját fordulok el tőle.. félre tudja tenni miattam az indulatát, ingerültségét, avagy lesz - e olyan makacs és nem foglalkozik velem? Bármennyire is oldani szeretném a köztünk lévő feszültséget egyszerűen engedve kíváncsiságomnak cselekszem. Fogalmam sincs mit tegyek.. nem vagyok az a nagyon romantikus típusú srác, de ugyanakkor annyira viszonozni hozzámállását sem szeretném. Így is mindenki minket néz , így is elég nagy jelenetet rendeztünk már. Nem veszem magamra csipkelődését, egyszerűen az egyik fülembe be, s ugyanígy ki a másikon.. nem jut el az agyamig. - Figyelj csak.. valamivel pótolni kell a miattad elhalasztott esélyemet. - Közeledek felé elutasításra számítva tőle, húzom őt. Ő az a lány akit soha nem kaptam meg úgy , bár őszintén szólva soha nem is akartam, soha nem úgy tekintettem rá. A barátságunkat holmi vágyak miatt nem akartam elrontani.. tudom magamról hogy egy lány mellett nem tartok ki, egyszerűen képtelen vagyok rá. Idejét sem tudom utoljára mikor volt normális kapcsolatom. - Na, főnök asszony. - Tekintetemmel figyelem ahogy helyet foglal azon a széken, kisugárzásából mit sem vesztve. A helybéli összes azonos neműtől érzem az együttérzést, ahogy árad belőlük.. de én tudom kezelni őt.. a magam módján. Őszintén, szeretem mikor így viselkedik ezért is játszok rá. Hasonlóképpen cselekedve helyet foglalok vele szembe ülve én is, s kezemmel támasztva magam az asztalon ránehezedek, közelebb hajolva hozzá. - Most már hajlandó vagy emberszámba venni? Mégis minek látszott, mit keresek itt? - Mosolyodom el kissé perverzül, s körbe nyalom számat. Nem érzem szükségesnek egyelőre megosztani vele, hogy valójában miatta vagyok itt.. főleg, ha így áll hozzám. Bár őszintén szólva, megnézném a fejét amint megtudná.
I may end up failing too. You were just like me with someone disappointed in you.
Egyszerűen felidegesített. Nem is konkrétan az, hogy itt van, hanem az, hogy addig akarja húzni azt a bizonyos húrt, ami már így is pattanás közeli állapotban van, amíg végül el nem szakad, és nem robbanok fel. De ha ez megtörténik ebben a helységben senki nem marad életben. Ami még jobban bosszant, hogy tudom, ilyen esetekben farkas énem igencsak elő akar törni, megvédeni mindentől, mégis ezzel az Ő és mások életét tenném pokollá. De engem jelen pillanatban csak az izgat, hogy az övének ne ártsak, így mikor kissé erősen szorít rá újra karomra, arcom megfeszül, és egy erőteljes mozdulattal fogom meg csuklóját. -Azt mondtam, ne érj hozzám.-szinte már sziszegem a szavakat, s tudom, ha csak egy kicsit erősebben szorítanám, a puszta fájdalmon túl egy törött csuklóval is végezné. Már más se hiányozna, így is az egész pub minket figyel fél szemmel. Keze érintése nyomán így is ezer meg egy apró, de kellemes áramütés söpör végig rajtam, ami kissé zavaró, tekintve, hogy nem akartam ezt újra érezni. Tudtam, hogy nem okolhatom azért, hogy itt van, mégis megtettem, újra és újra minden mondatomnál, minden pillantásomnál, amikor rá néztem. Leülök ugyan, de távolságtartásom így is megmarad, noha ő szinte áthajol az asztalon. Karjaim mellkasom előtt egyszerre mutatják jelét, hogy félek, hogy védeni akarom magam, és ahogy ujjaim ökölbe szorulnak, arról is árulkodnak, hogy egy szavába kerül valakinek, és kinyomom a szemét, aztán nem lesz mivel néznie, ahogy a másik épp egy olyan személlyel beszél, akit röpke négy éve nem látott, s még csak nem is beszélt vele. -Undorító vagy.-rázom meg fejem, összevont szemöldökkel, s végül hagyom, hogy érzelmeim kissé valóságosabb, kevésbé a magam védelméről uralkodó formájukban törjenek elő.-Mit akarsz, mit mondjak? Kérjek bocsánatot, amiért négy éve csak úgy eltűntem? Vagy magyarázatot vársz azért, amiért eltűntem? Hát jó esélyt látok rá, hogy egyiket se kapd meg. Fogalmad sincs, milyen volt az életem, és arról se, hogy milyen most. Fogalmad sincs róla, hogy mit éreztem...-akad benn a szó, bár hangom eddig sem volt túl hangos, a mondat közepén szinte már suttogok, fogaim között szűrve a levegőt, próbálok higgadt maradni, de most rájövök, sebezhetővé tettem magam, hacsak nem siklik el az utolsó fél mondatom felett. Nem tudhatja meg, nem tudhatja meg, még akkor sem, ha épp ettől leszek egy érzéketlen liba, aki soha nem akartam vele lenni. Mert a hajhúzás, amit négy éve minden nap eljátszottunk, csak arra volt jó, hogy palástolja igazi érzéseim és gondolataim, hogy ne törhessek meg előtte. -Úgy sem értenéd.-zárom le ennyivel, szemem elkapva tekintetéből, és a koszos földre nézek. Tudtam, hogy neki sem volt sétagalopp a gyerekkora, de míg ő erről nyíltan beszélt velem, addig, míg az én családomra nem terelődött a téma, én egyenesen megnémultam, és mindig találtam valami kifogást arra, hogy miért ne beszéljek erről. Talán mert nem csak előtte, de magam előtt is szégyelltem mindig is, szégyelltem beismerni, hogy kinek vagyok a gyereke, hogy mikor kedves nevelő szüleim voltak, akkor is megkeserítettem az életüket.
Azt mondja, azt hiszi, rosszabb, mint Aphrodité istennő. Elvigyorodom, tetszik ez a lány. Biztos vagyok benne, hogy jól ki fogunk jönni. Bajkeverő, bájkeverő, nem ugyan az, viszont vehetjük egy sátor alá is a kettőt, ha rólam van szó. Úgy tűnik, hasonló személyiségek vagyunk mi ketten. -A húgom idevalósi. Én vándorlok. Egyik helyről a másikra. Túl kockázatos lenne letelepedjek, mint nekem, mint a településen élőknek.. -forgatom meg a szemem. -De egyszer szeretném én is megtalálni a célomat. -kacsintok rá. -Iszunk egyet? -vonom fel a szemöldökömet, miközben elmosolyodom, és kilököm a raktár ajtaját, visszasétálva az egyre gyarapodó tömegbe. Hűha, itt nem tudok feltűnést kelteni, mindenféle reakció nélkül szárazra szívhatjuk az embereket. Remek!
-Két martini lesz, nagy poharakban, szívószállal. Úgy jobban üt. -fordulok kacagva a lány felé. -Mondd csak, drága Aphordité, mennyi idős vagy? Remélem nem az Istennővel egyidős számot szeretnél kimondani, mert akkor elásom magam. -vigyorodok el, a kiérkező piába belekortyolva a szívószálon keresztül. -Habár nem illik megkérdezni egy nőtől, de így köztünk szólva igazán elmondhatod. -bökök finoman az oldalába.
Parancsolgat, elutasítóan kezel. Nem hibáztatom érte, mert tényleg talán a kelleténél is jobban rájátszom. A feje vörösödik, mindjárt szétrobban. Furcsa energiákat érzek tőle.. valami nem túl jó dolog fog történni a későbbiekben ha én ezt folytatom. Le kell állítanom magam. Nem változott semmit. Akkor is ennyire könnyen felhúzható volt. Ellentétben velem. Nehezen pattan a húr, de ha ez megtörténik senki nem állít le. Most sem izgulom túl a kialakult helyzetet, nyugodtan kezelem őt. - Szóval én hozzád sem érhetek te meg már lassan a kezemet töröd? Mégis milyen barát vagy te? - Tekintek a szorított csuklómra, mit sem érdekelve a fájdalmakkal. Az utóbbi időkben sikerült kiedződnöm, így ez.. még csak meg sem kottyan szinte. A szemébe nézve lépek hozzá közelebb, kérdőre vonva őt. Valahogy.. mást látok benne, mint amit mutat. Érzem rajta.. hogy ez csak a felszín.. s valamit elfolyt magában. Jelen esetben lehet, hogy az idegességét. Hogy szétverje a helyet, s talán engem is vele együtt. Békét akarok vele.. de ez valahogy most sehogy sem akar összejönni. Ülve előtte látszik rajta hogy feszült, minden jelét ennek mutatja. A lába meg sem áll az idegességtől, keze ökölbe szorítva, kissé elutasító üzenetet küldve felém. Mielőtt tényleg tettekig fajulnak a dolgaink talán ideje lenne mindent tisztázni vele.. hogy miért is vagyok valójában itt, hogy az utóbbi időben csak őt kerestem és fáj, fáj a tudat hogy ennyire ellenem játszik. Úgy kezel mintha valami ellenség lennék, vagy épp valami hiba az életében. - Tudod.. rájöttem valamire.. arra, hogy eltelt ennyi év és egyáltalán nem ismerlek. - Hangom nyugodtságot áraszt, s az asztal alá nyúlva megkísérlem újra, hogy hozzáérjek. Lefogom a folyamatosan járó lábát. Lehet hogy nem fogja túlzottan jól fogadni, és ezzel ismét csak felhúzom.. csak hogy tudni akarok róla mindent. Minden egyes, jelentéktelen részletet is. Ha már barátnak nevezzük egymást, s ha már itt vagyok miatta. - És csak hogy tudd.. nem szórakozni jöttem ide. Hanem.. - Szól közbe a telefonom. Csörög.. először csak kinyomom. S amint újra a lányra koncentrálok ismét csörgésekbe kezd. Ismeretlen szám.. lehet, hogy fontos dolog miatt keresnek.. fel kéne vennem. Láthatóan nem hagyja elmondani Elinak hogy miatta vagyok itt.. bár valószínűleg úgysem hinné el. A sors.. - Igen, tessék? - Emelve fülemhez a telefonom veszem fel, s egy ismerős hang szól bele. Egy lány, akivel nem régiben szórakozni mertem.. fogalmam sincs honnan van meg a számom, de elég kínossá teszi a helyzetet. Pont, mikor látszólag csendesülni látszik a helyzet. - Nem, nem érdekel eladó bojler. Nincs is házam. Ne hívj többet. - Igyekszem beadni egy egészen más helyzetet, hogy valójában más miatt hívtak. Egyáltalán nem volt kedvem hallgatni a lány sírását, ordibálást. Elég Eliza is.. kinyomva a telefont halkítom le, s rakom az asztalra. Valamiért.. nem megy.. nem tudok Eliza szemébe nézni, ezért folyamatosan a telefonomra bámulok, s összekulcsolom magam előtt kezeimet.
I pulled myself so far...Half the words don't mean a thing So why try ignoring him?
Az érzéseim egy féle mód tudom elzárni a külvilág elől, ha minden áron harcolok ellenük, ha az ellen harcolok, aki épp kiváltja ezeket az érzelmeket. Bunkóskodom, rideg vagyok, akárcsak egy idegennel beszélnék, valakivel, aki soha nem jelentett semmi. De ez nem volt igaz, magamnak hazudtam, ha elhittem, hisz mindig is jelentett valamit. Drew volt az elérhetetlen fi, aki bár közel volt hozzám, számíthattam rá, mégis minden nap egyre távolabbinak éreztem, s négy év elteltével már fele annyira se érzem magamhoz közel, mint amennyire akarom. Az összes csaj akivel láttam anno...minddel elhitettem, hogy a fiú akivel lenni akarnak egy csaló, valami nem stimmel vele. Csupa hazugsággal utáltattam el őket mellőle, mert magamat védtem az ő boldogságától. Önző voltam már akkor is, ez ma sem változott. Lábam folyamatos járása az asztal alatt, kezem ökölbe szorulva, s a számon kijövő vádló szavak ellenére sem képes úgy kezelni, ahogy én őt. Pedig épp azt akarom elérni, hogy idegbeteg módjára távozzon. Mégsem teszi. Bosszant a hidegvérűsége, ahogy ő mindig tudta kezelni az ilyen helyzeteket, ahogy tudott engem kezelni, de én őt soha. Ha a közelébe kerültem ideges lettem, mindig volt kifogásom rá miért, s bár most is kerestem, tudtam jól, ezúttal elhagyott a jó színészi képességem, s arcomon ott ül, hogy valamit nagyon eltitkolok előle. -Soha nem is ismerhettél igazán...-rázom meg fejem, s bár ökölbe szorított kezem elernyed, s lábamon pihenő kezére csúszik, érintése nyomán mintha áramütés érne, s bár szemébe nézek közben, könnyed mozdulattal rázom le őt, véve egy mély lélegzetet, bár minden porcikám az előbbi mozdulatsor ellen tett. Érezni akartam meleg kezének érintését, mégsem engedhettem meg magamnak ezt a luxust. Elkezd valamit mondani, majd a telefon csörgése félbe szakítja, s már-már megnyugvó és higgadt énemnek egy a csörgés egy olaj volt a tűzre. Nem akarok...na jó, ez hülyeség. Persze, hogy eltűröm fülem elől hajam, s hallgatózni kezdek, s a vonal végén egy zokogó hang csapta meg fülem. A gondolat, hogy képen töröljem egyre élénkebben élt bennem. Ehelyett, mikor letette a telefont, s kreált mellé valami hülye indokot egyszerűen megráztam a fejem tekintetem a pincérre emeltem és biccentettem, hogy hozzon egy üveggel. Bár korán volt még az iváshoz, úgy éreztem, ha nem nyomok le a torkomon egy rövidet szó szerint fogom a fejét venni. Arcomra kiült némi undor és a hazugsága hallatán szám egyik fele megrándult, mintha csak féloldalas mosolyt akarnék villantani, ez azonban inkább egy amolyan "rohadj meg" vigyorra sikerült. -Nekem is valami hazugságot akartál mondani Drew?-érdeklődök ujjaim az üveg nyakára fonva öntök magamnak, miután a pincér letette elém az üveget. -Mert hallgatlak, semmi és senki nem állít meg benne...Cica.-ismétlem meg a lány által ráaggatott szokványos nevet, aminek a hallatán már hányingerem is lett, kimondva a számon pedig egyenesen mintha saját magamra köptem volna. Undorítónak találtam az ilyen nyálas megjegyzéseket. Ráadásul normális emberként meg sem hallottam volna amit a telefon túl felén mondtak neki, mert összességében az ordibálás sem volt fülsértő és a külvilág felé érzékelhető. De arca mellé párosítva a rövid beszélgetést rájöttem, hogy ő is csak amolyan egy éjszakás kalandja volt, amire szintén féltékeny lettem. Holott nem éppen voltam apáca, amikor még frissebb vámpír voltam is bármit megtettem az élvezetekért, ahogy előtte is, de valahogy sikerült megtalálnom a mértéket a ringyóság és a kevésbé kihívó egy éjszakás kapcsolatok között. -Vagy várj, van egy jobb ötletem...Előtte iszok egy kicsit, hátha úgy el is hiszem azt, amit mondani akarsz.-kíváncsivá tett, hogy ahogy régen szinte mindig megakadályozott abban, hogy a sárga földig igyam magam, most mit fog tenni. Felemelem a poharat, majd lehúzom a tartalmát és újra töltök, közben mindvégig szemébe nézek. Azt a poharat is megemelem, ám ez előtt jól láthatóan magasabbra emelem, és féloldalas gúnymosollyal arcomon biccentek, hogy egészségére. Magas a mércém, s ha azt is hinné ilyen könnyen színt vallok, inkább hangulatváltozásom példázom előtt, hogy mennyire lettem kiszámíthatatlan, mégis erős. Mert hiba ha azt hiszi, gyenge vagyok.
Én megnyíltam neki. Talán mindenkinél jobban ismerhet, ha még nem felejtett azóta.. hosszú idő telt el. Az egyik legjobb barátomnak tekintettem.. még ha lányról van is szó. Mindig is tudtam máshogy viszonyulni hozzá..nem zavart hogy lány..s ezért aztán néhány olyan dolgot is megosztottam neki, ami számára kicsit zavarba ejtő lehet. De nem érdekelt.. elviselte a hülyeségeim.. és most.. hol ez a lány? Veszni látszik.. eltűnt. Egy olyan lány áll előttem akit én nem ismerek igazán. Egy ilyen lány után hagytam mindent a hátam mögött. Egy olyan életet amit senki nem irigyelne meg.. senki nem lépne a helyembe. Őszintén szólva fájnak a szavai. Soha nem ismerhettem igazán? Igyekszem nem kimutatni érzéseimet. Nehéz.. sajog a szívem. Fáj.. Őrlődök belül. A kezemhez nyúl, aminek hatására elhúzom kezem. Nem akarom az érintését..nem. - Mond csak.. mégis minek tartottál te engem? - Felhúzva szemöldököm vonom kérdőre a lányt s felállok az asztaltól. Visszagondolva az együtt töltött éveinkre.. soha nem beszélt magáról. Csak hallgatta az én baromságaimat. De nem akarom elveszteni ez miatt. Olyan valósnak tűnt az egész. Még ha ez számára nem is jelentett semmit. Hatalmas hangzavar vesz körül minket. Nem mi vagyunk az egyetlen idejáró vendégek így még csak eszembe se jut hogy van egy pofátlan hallgatónk. Ha lányokról volt szó Eliza furán viselkedett mindig is.. ezért is hazudtam neki azt , amit. Nem tudom hogy reagált volna ellenkező esetben..így is szétveti az ideg, s őszintén kicsit bennem van a félsz. Jobb félni, mint megijedni. Felemelem tekintetem a lányra, de pár másodperc erejéig tudok csak a szemébe nézni s elkapom tekintetem. Soha nem ment a hazudozás.. persze ez alól kivételt élveznék azok a lányok akikkel játszadozom. Viszont a barátoknál..bár már nem tudom mennyire mondhatom őt annak, náluk más a helyzet. - Eltekintve a 4 évtől tudhatnád, hogy soha nem hazudnék neked.. de úgy látom te sem ismertél igazán, kis féltékeny. - Hajamba túrok s gúnyosan elmosolyodva tekintetem a rendelt piára emelem. Mindezek ellenére sem bírok a szemébe nézni, és nem tetszik hogy megint ivásokba kezd. - Egyébként is.. figyelek. Mégis hogy hallhattál minden egyes szót abból amit mondott? Mikor én alig hallottam? - Felhúzom szemöldököm s ismét kérdőre vonom. Ha máshogy nem, akkor kifogom belőle húzni a szavakat és így megismerni lassacskán. Furdal a kíváncsiság.. egyszerűen képtelen vagyok megérteni. De láthatóan ebben nem változott. A lányokat mellőlem egyszerűn taszította.. ahogy tette akkor is, mikor meglátott egyel. Nem tudom mennyire volt joga , mersze hozzá. De egy részemet boldogsággal tölti el. Ebben megmutatkozik hogy valójában mennyire is törődik velem. - Ne játszadozz velem, kicsi lány. - Soha nem értettem mire jó, mit old meg az önfeledt ivászat. Nem mondom hogy én nem szoktam iszogatni, mert nagyon néha belefér. De lassan már idejét sem tudom mikor ittam utoljára. Indok nem volt rá.. ahhoz pedig hogy jó kedvem legyen nem kell a pia. Egy mosolyt villantva arcomra nyúlok a poharához, s kikapom kezéből. Egy pillanat alatt ketté töröm, szanaszét vagdosva kezemet ömleni kezd belőle a vér..ökölbe szorítom kezem, amivel határozottan csak rontok a helyzeten.
I hope we start seeing each other Cause don’t we all bleed the same?
Magamat ostoroztam, de neki is ártottam. Még ha nem is akartam, még ha ellenkezett is minden elvemmel, amit valaha felállítottam irányába. Tudtam, soha nem kaphatom meg a boldog befejezést, ha ő itt van mellettem, s még kevésbé érdekelt az a tény, hogy ő sem kaphatja meg, amíg én mellette vagyok. Mert bárkivel is kezdett ki, a jó kislánytól az utcalánynak valóig, mindenkit elüldöztem mellőle, ami egy idő után túl nyilvánvaló lett. S most is ezt csináltam, amivel felelevenítettem mindazt, amit régen tettem. A szavak, amiket fejéhez vágtam ugyan ezt tette, meghazudtolt mindent, amit valóban gondoltam, ahogy régebben és most is gondoltam. Kezem lerázta, de tekintetem még csak meg se rezdült, örültem, hogy ő tette meg helyettem ezt a lépést, s nem én. Bár így még jobban fájt, de nem érdekelt. az önmarcangolás, a mazochizmus egyik lépcsőfoka volt ez is, ahogy az elmúlt évek is. Megrázom a fejem, nem válaszolok kérdésére, hagyom, hogy arcom elárulja, hogy mit gondolok, s még ha ezt nem is akarom, akkor sem tudok semmit tenni ellene. Minden porcikám ellenkezik azzal, amit teszek, valósággal vágyok már arra, hogy őszinte lehessek vele, mégsem teszem. A telefonbeszélgetés csak olaj a tűzre, még egy indok, hogy elrejtsem minden gondolatom, s a meredek lejtőn lejjebb menjek. Szavai pedig csontomig hatolnak, mert igaza volt. Mindig is féltékeny voltam és önző, ha róla volt szó. -Hidd el, túl jól ismerlek.-emelem meg a második poharat is, de az ital hatását elnyomja minden bennem dúló gondolat. Tudtam, hogy saját magam buktatom le, de lenyelni képtelen voltam azt, amit hallottam, s azt, amit ő mondott, így hangot is adtam ennek, s ez volt az a lépés, amit ki kellett volna hagyni, inkább felállni és távozni, amíg volt menekülési útvonal. Nem válaszolok, lehunyom szemeim, mély levegőt veszek, könnyebb lenne elfeledtetni vele mindent. De ezzel még nagyobb csapdába esnék. Szemeim kipattannak mondanivalója hallatán, elkapnám kezem, de a pohár már övében van, s szinte fülsüketítő zajjal hatol fülembe a darabok csilingelő hangja, ahogy koppannak a földön, ahogy egy-két darab húsába fúródik. Majd tekintetem elé kerül csöpögő vére, s még a nagy zsibongás ellenére sem tudom kezelni a helyzetet. Nem vagyok túl idős, bőven van még mit tanulnom az önuralomról, s a látvány mellé társuló ismerős illatot megérezve érzem, ahogy eluralkodik rajtam a vér irányába tanúsított vágy. Felpattanok a székről, egy könnyed, de erőteljes, s valószínűleg nem túl fájdalommentes mozdulattal húzom a mosdók irányába, s tűnök el az egyik ajtó mögött, de már késő. A tükörben látom, hogy szemem körül már kidüllednek az erek, érzem, ahogy összeszorított fogsorom ellenére is előbújnak éles fogaim, felszakítva szám bőrét, s farkas természetem aranyló, sejtelmesen ragyogó kék szemet varázsol nekem. Nem rejthetem el, már késő, tekintetem mégsem emelem rá, csuklómba harapva tartom meg erősen fejét, és tuszkolom le torkán vérem, hisz tudom, hogy más különben el is vérezhetne, amit szintén nem hagyhatok. Inkább gyűlöljön azért, ami vagyok, mint gyűlöljem magam azért, amiért kezeim között halt meg, s ezt nekem végig kellett néznem. Hátát a hűvös falnak préselem, hogy így is kevésbé kelljen arra koncentrálnom, hogy megpróbáljon menekülni. -Ennyi elég.-kapom el végül szájától kezem, ahogy a seb egyik pillanatról a másikra hegmentesen beforr. Tekintetem képtelen vagyok rá emelni, inkább elengedem kezét, megnyitom a csapot és lemosom ujjaimra tapadt vérét, de ahogy felnézek a tükörben megpillantom arcát, s azt, ahogy enyém újra azzá a lánnyá változik, aki normális körülmények között vagyok. Szemem újra eredeti kék fényében pompázik, fogaim visszahúzódtak, de ajkamon még mindig ott van vérem, ahogy felharaptam saját bőröm. Elkapom tekintetem a szám is megtörlöm egy papírral, s a kilincshez nyúlva érzem meg igazán, hogy megrepedt bennem valami, s arcomon végigszáguld egy gyorsan jövő könnycsepp. Soha nem látott senki sírni, soha nem is könnyezett a szemem. Tekintetem mereven a kilincsre szegem, próbálok mély levegőket véve lehiggadni, de csak addig jutok el, hogy több könnycsepp ne szökjön ki szememből. -Felejts el, soha többet nem leszek a terhedre.-nyomom le a kilincset és próbálok távozni, de mintha lábaim lebetonozták volna, bárminemű mozgásra képtelenné téve engem.
words: 655 | kicsit hosszú lett | music: What You Want
Eddig tartott az egyáltalán nem veszem komolyan a helyzetet Drew. Nem tetszik ahogy bánik velem, amit csinál s lényegében ez hozta ki belőlem azt, hogy nem mutathatom felé a kedves, esetleg viccesebb oldalamat, ha a másik fél már szinte a saját haját tép miattam. Illetve érezhetően visszafogja magát mielőtt még tettlegességig fajulna a dolog kettőnk között. Nem mintha én tudnék bántani egy lányt, egy barátot.. de úgy látszik ő máshoz viszonyul mindenhez. Hozzám.. mintha teljesen elfelejtette volna azt a pár együtt töltött kamasz éveinket, mintha egy teljesen ismeretlen emberrel veszekedne. Nem tudom hogy képes lenne e bántani.. de nem akarom megtudni, még sem a legjobb döntés feszegetni a határait. Ha az ember ennyire idegtépően ideges bármire képes lenne véleményem szerint, nem gondolkozik az ilyen helyzetbe s bánhatja a későbbiekben, akkor már késő. Nem válaszol a kérdéseimre, kitér előlük ami zavar. Nagyon is zavar, én pedig nem hagyhatom egyszerűen szó nélkül, legalább egy válasszal méltasson meg. Ha ő ennyire nem képes, akkor én mégis miért mondjak neki bármit? De nem megy.. nem tudom. Félek az igazságtól, félek megtudni vajon minek is tarthat, ekkorát nem szeretnék pofára esni. Így is elég már ez az egész adott helyzet, és egyelőre hagyom had oldódjon az egész helyzet, had nyugodjanak le a kedélyek. - Ha annyira jól ismersz akkor tudhatnád, hogy utálom az eszetlenül ivászatot, ha semmibe vesznek engem. - Nem gondolkozok. A testem felett elvesztettem az irányítást, és azt teszem amit éppen jónak látok. A tudatába akarom vésni, hogy én csak óvni akarom ettől, csak azt akarom hogy jó legyen neki. Hogy abba hagyja, hogy leálljon a piálással. Érzem ahogy kezembe furódnak az üvegszilánkok, ahogy kezemből ömleni kezd a vér, illetve nem utolsó sorban az ezzel járó fájdalom. Elizát nézem s lerí róla a zavarodottság, igen , még én is le tudom olvasni arcáról még ha ebben nem vagyok túlzottan jó. Arra eszmélek magával húz, hogy egy mosdóban vagyunk. A tükörbe egy olyan személy néz vissza, amit soha nem gondoltam volna. Sokkol a látványa, megszólalni nem bírok. Kiráz a hideg.. de még sem félek tőle. Kombinálni kezdek.. vajon ezért tűnt el? Köze lehet hozzá? - Még is mi vagy te? Ki vagy te? - Szólalok fel végre a meglepődöttségek közepette. Még soha nem láttam ilyen lényt, soha nem volt szerencsém egy hozzá hasonlóval sem. Hasonló, de még is más mint egy vámpír. Tudni szeretném.. és nem érdekel a kezem, a vértócsa alattam. De ismételten nem kapok választ, a látottak alapján. Ahogy közeledni kezd, én úgy hátrálok tőle, míg nem egy falhoz ér a hátam, így elvéve tőlem a menekülő utat. A kezét , vérét adja, s érzem ahogy végig folyik vére a torkomon. Undorom az ízétől, az egész helyzettől, még sem teszek ellene. Érzem ahogy kezemen a seb lassan gyógyulni kezd.. A hajamba túrok s nézem ahogy távolodik tőlem, ahogy mossa az arcát és a kilincshez lép. Fogalmam sincs hogy mit mondhatnék neki de nem akarom hogy távozzon. Hogy elmenjen. Mögé lépek, s a válla felett az ajtóra támaszkodok így esélyt sem adva neki a távozására, bár a látottak alapján ha nagyon akar kétlem, hogy megtudnám állítani. - Köszönöm, Eliza. Köszönök mindent. - Préselem ki ajkaim közül végre, mert őszintén úgy érzem hálával tartozok neki és ezt a tudtára szeretném adni. - Tudom, hogy esélyem sem lenne ellened, de mindent megteszek annak érdekében hogy maradj. Nem akarom hogy elmenj, ha eleve miattad vagyok itt. Ebben a 4 évben.. hiszed , vagy sem.. de téged kerestelek. - Enyhülök meg végül, s végre teljesen elkomolyodom, s végre megoszthatom minden szívbaj nélkül vele azt, hogy valójában mit keresek itt. A többi pedig már rajta múlik hogy elhiszi vagy sem..
Vérének illata mindent beleng a kis helységben, az ajtó zárva se ő se én nem menekülhetünk el csak úgy. Tudtam, hogy csak még jobban meg fog rémülni tőlem, de tudtam azt is, hogy nem hagyhatom meghalni. Nem itt nem így és nem most. Nem miattam, mikor segíthetnék. Testem automatikusan cselekszik, s bár vére illata már-már marja torkom felharapva csuklóm bőrét tuszkolom szájához, hogy mielőbb gyógyulhasson. Az íze minden bizonnyal undorító számára, ez arcára van írva, ahogy félelme is. Miközben figyelem sebét begyógyulni, majd elhúzódva tőle rendbe szedem magam annyira, hogy újra embernek nézzek ki, próbálom magamban megfogalmazni mi is vagyok én. A szó bennakad, érzem, ahogy gyengeségem felszínre tör, arcomon végigcsurog egy kósza könny. Utoljára akkor sírtam...nem tudom, mikor sírtam. Talán soha. De érzem, hogy a szavak előtörnének belőlem, helyette könnyeim teszik, de nagyot nyelek és mind a kettőt magamban tartom. Remegő kezemmel a kilincsre markolok, lenyomom azt, de lehunyt szemeim ellenére is tudom, hogy keze vállam fölött támasztja az ajtót, megakadályozva, hogy bárhová is mehessek. Szavai megnyugtatnak, de tudom jól, közel sem vagyok olyan jól, hogy szemébe nézhessek újra. Mégis testem automatikusan cselekszik utolsó mondatai után, s végre megtöröm hallgatási fogadalmam, amit a kilincs szorongatása és rövid monológja között tettem. -Nincs hová mennem, senkim nem maradt...-rázom meg fejem, s megfordulva szorosan ölelem magamhoz, szinte érzem szíve dobogását, ahogy mellkasába fúrom megnyúzott arcom. -Hiányoztál.-nyögöm ki végül szorításom enyhül.-Én...Sajnálom amiket mondtam. De minden porcikám az ellen harcolt, hogy megtudd ezt.-említem meg a tényt, hogy épp ezért hagytam őt hátra, hagytam hára az egész életem, ami már akkor sem volt fenékig tejfel. Ahogy elengedem, tekintetem a véres földre siklik, s érzem, ahogy éhségem feléled bennem, lehunyva szemeim tartom vissza lélegzetem, mert nem tudom meddig bírom még ki így. -Soha nem akartam, hogy így láss, hogy lásd azt az Eli-t, aki most vagyok. Egy becsúszott gyereket...Egy szörnyet.-nyelek nagyot, de tekintetem továbbra sem övét keresi. A földön lévő vérről az egyik padlólap repedésére siklik, hogy így is elkerüljem azt, hogy újra azt a hibridet láthassa aki vagyok. Kétlem, hogy elfelejtené ezt, s nem vagyok rá képes, vele nem tudom megtenni, hogy elfeledtessek vele mindent. Éhségem egyre erősebb volt, vérének illata ott terjengett a levegőben, látványa pedig csak még inkább emlékeztetett rá, hogy amit elvesztettem vért, testem külső pótlással akarja visszaszerezni. Könnyed mozdulattal surranok el előle s kapom el a kis ablak nyitóját, tárom ki azt, hogy mielőbb kitisztuljon a levegő. Hátam a vele szemben lévő falnak vetem, így a tócsa eltűnik a látóterem közvetlen közeléből, s a levegő pont az arcomba csap. Végre eljutok odáig, hogy szemébe nézzek, bár pillantásom félénk, a távolság közte és köztem kisebbnek tűnik, mint amennyi, de tudom ennyi kell, mert így nem a nyakában lüktető érre gondolok.
words: 450 | Egy gyenge hsz szerű valami| music: What You Want♥
Összezavarodtam. Nem tudom, hogy mit gondoljak róla. Amennyire igyekeztem vele hasonlóan keményen bánni, ugyanezzel a könnyedséggel törtem meg. Nem megy, egyszerűen annyira fontos barát, fontos nekem hogy nem érdekel mit csinál, vagy hogy micsoda is mellette szeretnék lenni. Magamat ostorozom hogy a kemény időkben nem voltam mellette, mikor szüksége volt valakire nem voltam ott. Miért nem találtam meg előbb.. A tőle való félelem egyszerűen tova száll amint visszanyeri emberi kinézetét. Egy pillanatnyi ijedtség volt, mert nem tudtam hova rakni őt, nem láttam még soha életemben hozzá hasonló lényt. Csak vámpírokkal találkoztam.. de egyik sem így nézett ki, ahogy ő. Érdekel a története. Hogy lett ilyen, az eltűnésének egyik oka volt ez. Önző módon magyarázatot akarok mindenre, még ha ez annyira nem is tartozik rám szerinte. A meglepődöttségtől szinte lefagyok. Az ölelésembe menekül, ami kimondhatatlanul jól esik és melegséggel tölt el. Ezért már megérte elvágni a kezem. Végre megeredt a nyelve, s megosztja velem valós érzéseit. - Én itt vagyok, Eliza. - Hangon nyugodt, és határozott. Kezem a derekára csusszan, s viszonozva ölelését a lánynak igyekszem nyugtatni őt. Miatta vagyok itt, nem fogom magára hagyni. Főleg így ha tudom ugyanannyira elveszett, mint én. - Tudom, tudom. Nem sokra mész velem. De igyekszem normális lenni, és igazi barát módjára viselkedni. Tudok ezt - azt. - Mosolyodom el, és a szokott hülyeségeimmel igyekszem oldani ezt a kialakult kissé szomorkás helyzetet. Jól esik közelsége, ez nem kérdés.. csak nem szeretném hogy miattam sírjon, nem szeretem szomorúnak látni a hozzám közel álló, a nekem fontos személyeket. Elenged, s tekintetét lesüti rólam, a földet nézi. A tőlem származó vértócsát a földön. Fogalmam sincs hogy mi lehet ő, de ha ennyire rá van izgulva a földre akkor csak ott lehet a probléma. Figyelem ahogy távolodik tőlem, majd ablakot nyit, s háttal támaszkodva áll meg előttem, az egyik falnál. - Jól sejtem hogy ez a probléma? - Mutatok a földre, s ezzel a mozdulattal a válaszára sem várva kezdem kigombolni felsőmet, hogy feltakarítsam a zavaró tényezőt. - Egyébként meg ne ostromozd magad. Nem érdekel hogy mi vagy, én még mindig a régi Elit látom benned és a lényeg, hogy itt vagyunk egymásnak.- Nézek fel rá közben, de gyorsabbnak látom ha széttépem magamon saját ingem, s ledobom a vérbe ami lassan, de belepi fehér ingemet. Ezek után felkapom s bedobom a vízcsap alá, vizet engedve rá. Lehet hogy az egésszel semmit nem értem el, és csak rontottam az egész helyzeten de csak segíteni szeretnék rajta. - Szóval mi is vagy pontosan? Jól sejtem hogy a te gyengéd is a vér? - Egy lépéssel rövidítek a köztünk lévő távolságon, nyitva hagyva a vízcsapot.
Save me from the nothing I’ve become You can't just leave me, breathe into me and make me real
Tudtam, hogy szinte soha nem öleltem meg. Még egy puszit se kapott, csak nagy ritkán, ha tudtam, huzamosabb ideig nem láthatom. Tudtam, hogy ő nem fogja megérteni, de szükségem volt a közelségére, megbizonyosodva, hogy még az előbbi jelenet ellenére sem csak elképzelem az egészet. Mellkasába fúrva arcom visszaszerzem régi nyugalmam egy részét, magamba szívom illatát, s amikor derekamra siklik keze lehunyom egy pillanatra a szemem. Hiába, az érzés nem múlik egykönnyen. Még nálam se, aki szinte soha nem érezte szükségét, hogy bárkihez is kötődjön, most mégis... Elmosolyodom, de ez inkább amolyan mélabús mosoly, mégis tudom, hogy a maga módján épp az ilyen megnyilvánulásaival próbálja oldani a helyzetet, és a kialakult fagypont alatti hőmérsékletből újra emberi környezetet varázsolni körénk. Tudtam, hogy éhségem nem fog csillapodni ha a földet nézem, sőt még akkor sem, ha tovább ostorozom magam az elmúlt évek hülyeségei miatt. Mégis kinyitom az ablakot, és hátam a falnak vetem, hátha így az én félelmeim is oldódni kezdenek. Hát, ez annyira nem jött be. A közelébe se akarok menni a földön lévő, egyre csábítóbb vérnek, így mikor rákérdez, csak félénken bólintok. Aztán miközben beszél egyszer csak leveszi az ingét, s mind egy tizenéves szűz kislánynak, úgy kerekedik el szemem, ahogy kockás hasfala egyenesen velem szemez. Amíg feltörli a vért, igyekszem szám csukva tartani, arcomra pedig egy halovány mosolyt varázsolok, és az elpirulásom jeleit palástolva a tükör felé fordulok és megigazítom kócos hajam. S bár megnyugtat amit mond, a legkevésbé hiszem, hogy tud majd rám úgy nézni, ahogy régen. -Kétlem, hogy az a lány még létezik bárhol is...-jelentem ki, ahogy feláll, s bár van egy kis fáziskésésem, ahogy felém fordul és hagyja, hogy véres ingét, melyet felmosórongynak használt, ellepje a csapból folyó víz. Kérdésére válaszolva, ami szintén csak egy percnyi néma csend után jön elő belőlem, próbálom összeszedni a gondolataim, hogy épkézláb mondatokat mondhassak. -A legjobb lesz, ha az elején kezdem, mondjuk ott, hogy megszülettem.-tudtam jól, most olyanba fogok, amit még soha senkinek nem mondtam el. Az életem igaz, de rövid meséjét arról, hogy nem minden gólya tudja olyan jól, hogy hova dobja le azt a gyereket. Jelen esetben engem.-Az anyám börtönbe került, mikor már terhes volt velem. Lényegtelen mi lett vele, soha nem is ismertem, ahogy apám se. Ez a dolog az egyik nagy probléma, tekintve, hogy a vérfarkas átok egy családi ágon örökölendő valami. De ez is úgy működik, mint minden átok. Valahogy, valamilyen formában meg kell törni. Hát jelen esetben ez egy konkrét gyilkosság. Valakinek az életével kel fizetnie azért, amiért kihoz a sodromból, ami persze eleinte hangulatingadozásoknak tűnhet.-mosolyodom el fanyarúan, mert tudtam jól, hogy még mikor "csak" ember voltam is ez volt rám a legjellemzőbb. A hangulatingadozás. -A fél életem nevelőszülőknél töltöttem. aztán jött a képbe az a párocska, aki a gimis évek alatt volt a "családom".-a szót kiejtve egy másodpercre furcsa fintor szalad át arcomon. -Bájos gúnynevük Féreg és Pióca. A féreg, aki a nevelőapám személyében merült ki, szeretett fiatal lányok után ácsingózni, a felesége pióca pedig ezt eltűrte, soha nem tett ellene semmit.-az emlékek még most is előttem vannak, éles képek villannak be és ráz tőlük ki a hideg, mintha csak ma lett volna minden. -Egyszer, mikor betöltöttem a tizennyolcat, meguntam, már többről volt szó, mint holmi közeledésről, ha érted mire gondolok...-sütöm le szemem, mert múltam ezen része igencsak érzékeny téma számomra. -Ez volt az az este, mikor megtörtem. Ez az este, mikor érzelmek nélkül végeztem velük. Mind a kettőjükkel.-hangom rideg, egy csepp érzelem sincs benne, és nem érzem, hogy sajnálat vagy bűntudat lenne rajtam úrrá. Sőt, még egy aprócska féloldalas mosoly is megjelenik arcomon.-A történet további érdekes része, hogy megismerkedtem valakikkel, akik egy igen idős vámpírszolgálatába akartak kerülni. Érdekelt milyen az az élet, mikor nem kell minden teliholdkor farkassá változnom, mikor egy erősebb lényemre vágytam. Így, a hasonmás vérét használva változtatott minket át vámpírrá, de ekkor még azt sem tudtam, hogy így a szolgájává is tett. De volt egy fiú, akinek köszönhetően a magam ura lehettem. És, most itt vagyok.-mosolyodom el, vállat vonva, kezem farmerom zsebébe tolva, egyik lábam felhúzva magasabban támasztja a falat, s csak közben esik le, hogy a víz már rég nem folyik. Jól beleéltem magam a kis mesémbe.-[color#714242]Mi vagyok én? Egy hibrid. Vérfarkasnak született, de vámpírrá változtatott ember, aki vérrel táplálkozik, nem sül meg a napon és nem kell minden holdtöltekor vonyítania.[/color]-viccelem el a végére a dolgot, mert a legkevésbé sem érdekelt már, hogy elítél e azért, amit tettem. Így is megrémítettem, ennél már alig lehet rosszabb.
Kezdőlap
| ►zene:-
| music: 
