Nekem általában fiú barátaim voltak, főleg azért mert nem bírtam elviselni az alaptalan hisztit, és velem ugyan sok dologról el lehetett beszélgetni, de az aktuális trendekről a legkevésbé. Kivéve ha az egy videókártya, processor vagy éppen alaplap márka. Szóval így maradtam többnyire magam a srácokkal egy adott buli közepén, mert valahogyan a fülem nem vette be a túl magas frekvenciát. Van ez így. Na nem mintha az én hangom olyan hű de mély lett volna, és általában rohadtul sokat képes voltam fecsegni, mint most is. Ez főleg olyankor jött elő ha valakinek a társaságában jól éreztem magam, vagy zavarban volta, Nos, Anna az a kategória volt, aki mellett nagyon nem zavarban voltam, hanem feloldódtam. Szimpatikus volt, franc tudná megmondani miért, egyszerűen csak így éreztem. A bajuszkát sosem tudom megúszni a szám szélén akár tejről, akár söről van szó, és miközben azon voltam olyan vehemensen, hogy az utolsó kortyokat lenyeljem, hümmögve kezdtem hadonászni a kezemmel. Fuh, a mindenit jól felvitte az isten a dolgom a szómenést illetően. - Fúúúúhallod mióta beléptél azóta arra gondolok, hogy kire emlékeztetsz engem.- csettintettem a nyelvemmel vidáman, majd a hadonászást abbahagytam, és jólnevelt kislány módjára a tenyeremet az asztalra tettem, rosszul nevelt módra meg a végén csattant rajta - Van az az izé...na segíts már ki... az a rajzfilm, arról a csajról aki mindenképp a háborúba akar menni, valami ázsiai, de az ő szülőfalujában csak fiúk lehetnek katonák, így aztán a csaj kiadja magát fiúnak, hogy harcolhasson.- esküszöm ott volt már a nyelvem hegyén a rajzfilm címe és meg ne kérdezd honnan ugrott most be. Szerintem a tej és a sör együttes hatása lehetett a ludas ebben a dologban meg az, hogy ennek a lánynak olyan szép ázsiai vonásai voltak. Mert tényleg annak találtam. Volt egyszer egy ilyen barátom is, aki komolyan mondom olyan FPS bajnok volt, hogy csak kamilláztam amikor játszott. Szerintem ők a génjeikben hordozzák mint mi amerikaiak a fegyver mániánkat. - MULAN!- akkorát üvöltöttem, hogy a szomszédos asztaltól ránk néztek és röhögtek is rajtam, mintha minimum Hamupipőke nevét mondtam volna ki. Ha már itt tartunk klasszikus rajzfilm rajongó voltam, de ha ez kitudódik annyi az imázsomnak, úgyhogy ezt többnyire nem hangoztattam. Kivéve ha többet ittam a kelleténél, és nem tejet. Mint most is. Azt hiszem mire bele kell magam passzírozni abba a latex cuccba hálát adok majd Liamnak, hogy ezt a csajt elhozta, mert segítség nélkül képtelen leszek belemászni. Mint valami perverz kényszerzubbony latexból. Aki ilyet tervez annak egyenként kellene eltördelni az ujjait. Mindegyiket. Kétszer. Nevettem egyet, kvázi bele a söröskorsóba és megvallom őszintén soha nem volt szokásom észrevenni ha egy adott szituban én dumálok többet, míg a másik többnyire hallgat. Jó persze, észre szoktam venni magam, úgy nagyjából öt percre, hogy aztán megint folytathassam. Szerintem ez duplán családi vonás lehet, mert valószínű a bátyám nem véletlenül lett ügyvéd, anya sem véletlenül foglalkozik emberekkel, igaz ő gyógyítja őket, amíg én az idegeikre megyek...apámról meg, azt hiszem az már bebizonyosodott, hogy ha máshoz nem is de a nők lábáról való lebeszéléséhez nagyon értett. Nem bántam volna, ha ebből a tulajdonságából nekem is juttat keveset, mert barátzónában lenni, főleg, hogy marha pipa voltam Peterre nem volt nekem tetsző, nagyon nem. Persze nem mondom élveztem társaságban lenni és élveztem mindenféle hülyeségről beszélni, legtöbbször terelve a komolyabb témákat, főleg azért mert nem szerettem kiadni magam senkinek. Lehet úgy tűnt én vagyok a lány akinek be nem áll a szája, de ha kicsit is figyeltek rám akkor észrevehették elég könnyen, hogy magamról beszélek a legkevesebbet, vagy csupán utalásokat teszek bizonyos dolgokra. És ez azóta meg hatványozottan így volt, hogy ebbe a városba jöttem. Mystic Falls mindennek volt nevezhető csak barátságos kis városnak nem. Leginkább egyébként azért, mert borsózott a hátam tőle időnként és zsigereimben éreztem, hogy valami itt nem kerek, de nem tudtam volna ésszerűen megmagyarázni. Vagy legalábbis nem úgy, hogy az még számomra is hihető legyen. - Ó ugyan, semmiség. Néha a pasik tök feleslegesek bizonyos helyzetekben, néha meg...-elharaptam a végét a mondatnak, mert eszembe jutott megint Peter és az árulása. Francba már, ideje lenne túllépni rajta, mert ha itt spirázok rajta, akkor nem leszek különb mint azok a csajok akiket ejtett a pasijuk és még hónapok múlva sem bírják feldolgozni a megváltoztathatatlant. Szóval ideje volt magamat gatyába rázni, és úgy tűnt, ebben Annában igazán remek partnerre leltem. - Jeremy akkor száműzve második helyre, magunkra!- vigyorogva koccoltam a korsóhoz a korsót és egy pillanatra eltöprengtem, hogy honnan szerzett sört amikor rájöttem, hogy a fiúk itt hagyott piáját dézsmáltuk meg. Ez van, sose hagyj őrizetlenül sört, ez szórakozóhelyi alapszabály volt, legalábbis nálam. - Jah, táncolni fogok, vagy valami olyasmi!- forgattam meg a szemeimet és a plafon felé meredtem, pici fintorba futott az ajkam is, amikor eszembe jutott mekkora épületes barom voltam amikor ebbe az egészbe belementem, de a rohadt életbe, kellettek azok a számla kivonatok, anélkül egyszerűen nem én leszek nyeregben és a bátyámmal szemben kellett egy B-terv. Tudod, lehet az ember nyomulós és lehet levakarhatatlan, de ha nincs a kezedben valami amivel ezt eléred nagyon könnyen pattintanak. Én pedig egy olyan világban mozogtam ahol szükségesek voltak ezek a dolgok, ha célt akartál élni. - Már ha táncnak nevezed azt, hogy egy pöpec motoron vonaglasz valami trance zenére nagyjából negyed órán keresztül és a faszik ezt mocskosul élvezik.Többnyire. De tudod Anna, az üzlet az üzlet és rám senki ne mondja, hogy nem tartom az adott szavam.- és még bólintottam is hozzá, majd nevetve kacsintottam a lányra és kiittam a maradék sörömet. Illetve valamelyik másik srác sörét, amit már magamnak nyilvánítottam. - És hidd el én is kíváncsi leszek, mert még sosem csináltam ilyet, de megnyugtató, hogy nem tartasz komplett hülyének ebben a kérdésben, mert lehet fordított helyzetben nagy szemeket meresztgetnék rád, hogy ne mááááárrrr most tényleg?- újra felnevettem és most én tettem a kezem vigyorogva Anna karjára és közelebb hajolva súgtam oda, bár inkább bizalmasra vettem a figurát, mert csíptem a csajt, nekem ugyan semmi gyanús nem volt benne. Sőt, kifejezetten díjaztam a stílusát, és persze azt, hogy nem az általam lehetőség szerint került cukorbabák közé tartozott, akiktől többnyire a falra másztam. - Bevallok neked egy titkot! Az életben nem volt még rajtam ilyen cucc és sima ruhában is inkább valami darabos mozgású robotra hasonlít a mozgásom, bele sem akarok gondolni, hogy ebben egyáltalán levegőt hogy fogok venni. Szóval ha már úgy alakult, hogy egy társaságba keveredtünk tényleg jó lenne ha segítenél nekem felvenni.- ütögettem meg a hátizsákomat magam mellett amiben a bizalmatlan szabású holmi volt. Próbáltam én esküszöm próbáltam kilogikázni hova mit kell dugni benne, de eddig inkább valami vörös, nyekergő labirintusnak tűnt a számomra. - Európa? Komolyan? Huhh, irigyellek érte. Én eddig csak a neten jutottam el oda. A nagyobb városokban vannak nyilvános webcamerák. Megnézheted így az Eiffel-tornyot, vagy éppen a Big Ben-t és berlini Diadalívet is. Persze jó sokat kell inni ahhoz, hogy órákon keresztül csak nézd az utca forgatagát, és gondolom élőben ezek sokkal érdekesebbek is. Mesélj róla, milyen Európa? Amúgy meg - kanyarodtam vissza ahhoz a témához, amikor állította, hogy ő nyomulós lenne és persze meg tudtam érteni miért nincsenek barátai. Én is így voltam vele. Haverok azok igen, de igazi és őszinte barátok valahogyan kimaradtak az életemből. Pedig nagyon nem vagyok a bezárkózós fajta, lehet ez a baj? -...hidd el ha valaki hát én megértem, hogy milyen amikor az embernek nem nagyon vannak barátai. Meg gondolom a költözések miatt is nehéz volt neked...vagy valami...- óóó de nem ment most nekem ez a lelkizés, mert tudtam, hogy a szomorú témáktól én is befordulok, és hajlamos vagyok az önsajnálatra aminek a vége az lesz, hogy elcseszem a buli hangulatát, amit nagyon nem akartam. Főleg mert valami perverz indíttatásból azt szerettem volna ha Anna ma igazán jól érzi magát és kikapcsolódik. Igazából nekem is erre volt szükségem.
Egyelőre semmilyen elképzelésem nincs az este hátralévő részére. Esetleg el tudnék képzelni egy átbeszélgetett éjszakát, amelyben talán elmeséli, hogy mégis hol járt az elmúlt évtizedekben, mit kezdett azok után, hogy útjaink elváltak. Valamiért ki is néztem belőle, hogy ő visszament a szüleihez, én egyáltalán nem vágytam arra, hogy ismét visszazárjanak abba a bizonyos kalitkába. De ez csak egy eleme kettőnk múltjának, azt sem tudom, hogy mi mindent csinált, miután azután a kis baleset után külön váltunk. Talán akkor kellett volna azt mondanom, hogy inkább folytassuk együtt, hiszen mindig jobb ketten mint egyes egyedül, de akkor még túl makacs voltam, és ott volt bennem a sértettség, hogy én Luciennel nem fogok menni az égvilágon sehová. Magam sem tudom, mi keltette bennem a legnagyobb utálatot irányában, talán az, hogy irigy volt a rám áldozott időre, vagy az, hogy folyton engem szekált, amiért a szülei örökbefogadtak engem is, és osztoznia kellett a vagyonán, a szülők figyelmén... úgy alapvetően mindenen. Követtem őt kifelé, és mikor megállt egy motor mellett, csak nagyot sóhajtottam. Hát igen, eleve nem néz ki egy autót vezető pasasnak, a motor jobban passzol hozzá. Ráadásul az ilyen zenész fickóknak mindig motorjuk van, ez valami kőbe vésett szabályocska. - Ne viccelj! - bukott ki belőlem nevetve. - Te sem gondolod komolyan, hogy... elvezetnék egy ilyen izét. Ráadásul olyan mintha a feleségedként tekintenél rá, szóval nem fogom összetörni ezzel együtt a pici szívedet is. Nem, nem én! - ráztam meg a fejem, de azért hagytam, hogy rám tegye a sisakot. Ezzel igazából annyit mondtam, hogy inkább legyen az övé a vezetés lehetősége, ezt inkább kihagyom. Semmi bajom a sebességgel, ahogy a motorokkal sem, de ezt most nem tudnám végigcsinálni, mert... nem vagyok férfi? Na jó, egy nő is tudja élvezni az irányítást, az élet más területein ki is használom, hogy hatalmam van. De ez egy egészen más terület. Meghagyom neki, azt hiszem. - És mit terveztél, hová megyünk? A fejünk után? - kacsintottam rá végül.
- Ennyire fiús lennék? Köszi. – Nevetem el magam halkan, egy csepp sértődést sem mutatok. Biztosan azért lehet így, mert keletiesek a vonásaim, már egyből Mulan lennék? Végülis láttam én is a rajzfilmet, még fiúként is kifejezetten csinos volt, így ha magamra veszem a dolgot, akkor bóknak is hangozhat. Nem küldöm vissza a helyére, bőven nagy bók, hogy kész vagyok alávetni magam annak, hogy a társaság központja, és magánbeszélgetésünket is ügyesen uralja. Legalábbis ügyesnek hiszi magát, én játszom a passzív fiatalabb kislányt, aki meg van még szeppenve az új környezettől, s minden barátságosnak tűnő társaságba tíz-húsz körömmel kapaszkodik. A valóság nyilván más. Akire nem számítanak, az lépéselőnyben van. Merinda nagyszája kiváló kapcsolat lehet a város jelenlegi fiatalságához, olyan kapokat nyithat meg, amelyekhez egyébként igézés kéne. S így pár napos visszatértként még nem szívesen hívnám fel magamra a vadászok, vagy akár a hozzám hasonlóak figyelmét, akik ha csoportban vannak, félezer évem ellenére is kiterik a nyakamat. Jobb ezt fű alatt, Jeremyt nem akarom bevonni túl mélyen az életembe, továbbra is lesznek titkaim előtt, így Merinda akarva-akaratlanul mentorszerepbe lesz kényszerítve. - Ne üvölts. – Vigyorodom el, pontosan tudtam, hogy róla beszél, de hagytam, hadd túráztassa magát a szőke lány. Nincsenek előítéleteim, biztosan butaságot vonz magával a hajszín, ennyi erővel nekem meg olcsó tornacsuka van a lábamon, mert vágott a szemem. Hagyjuk a sztereotipiákat. A mai este bizom benne arról fog szólni, hogy közel kerülünk egymáshoz. Vagyis én hozzá, ő pedig az általam kitalált, és régóta begyakorolt szerephez. Igenis szeretném elérni, hogy szánjon, nézzen le, akkor sosem fog rám gyanakodni, amíg az uralmam alá tudom hajtani, onnantól pedig nincsen visszaút. Addig azonban szépen játszom a szerepemet, amelyben érdeklődő és kedves vagyok, belevegyítve a tinik olykor szereburdi vadságát, kiszámíthatatlanságát. - Néha ha meg..? – Kérdezek rá érdeklődve, na nem mintha olyan empetikus kislány lennék, ám terveimet lehet, hogy apróságok építik, vagy éppen döntik romba. Csakis olyan szinten vagyok kiváncsi, mit tudok a helyzetből kihozni. Nem, azért annyira számító, és érzéketlen nem vagyok, de amikor az embernek a túlélés az elsődleges, nem fog tudni barátságokba bonyolódni. Szándékosan lezárom az elmémet a késztetés előtt, hogy bárminemű szimpátia ébredjen bennem a szőke, naív lány iránt, aki talán legvéresebb áldozataim egyike lesz, nagyon uralkodnom kell majd magamon, amikor először megkóstolom. Fiatal, zsibongóan éltető vére mámorító hatással lesz rám, komoly visszafogottságot kell mutatnom, hogy életben maradjon. - Bátor vagy, hogy ha ennyire sokat adsz magadból. Nekem ez valahogy nem menne. De... milyen üzlet? – Ugrik fel szét metszésű szemöldököm. Nem vagyok én a bulik ellen, még talán Damon-nel is elmentünk valahova, amikor először tértem vissza Mystic Falls-ban. Na igen, az egy teljesen másik élet volt, most már alig van valaki, aki emlékezne rám. Én legfeljebb azokban keltek gerjedelmet, akik az egzoikusat szeretik, vagy éppen gyengéjük, ha a lány védtelen, törékeny. Egykor az voltam, amíg anyám át nem változtatott három testvéremmel egyetemben. Félmosollyal bólintok, valóban nehéz lenne elképzelni engem ilyesmi stílusban. Ez számomra még mindig meghitt, intim dolog, Jeremy azért már kapott tőlem néhány striptízt, és ha ismét egymásra találunk, akár folytathatjuk ezeket a hagyományokat. - Hát hogyne. Csodállak is, hogy képes leszel egyátalán belebújni, de te tudod. Mikor kéne? Majd ott öltözöl át ugye? – Itt lenne jó, mert nagyjából még kiismerem magam, mint egy szórakozóhely wcjében, vagy öltözőjében, mert ha rámtör a vágy, hogy megmerítsem benne a fogaimat, akkor minél gyorsabb menekülőút kell, ha balul sül el a dolog. A Velvetben pedig ha teltház lesz, nem tudok csak úgy átvágni a tömegen. Hagyom, hogy ismét csacsogjon, lassan már el is fogadom, hogy ő ilyen, s míg bűbájosan mosolygok, lélekben máshol járok, anyámra gondolok, s Jeremyre, a sötétségre, na meg arra, vajon mi vár rám még itt. Az utam nem ért véget, ez egy új kezdet. Éppenhogy hallom az utolsó kérdést, így nem látszik a kizökkenés. - Nem igazán tudom. Anyám sosem hagyta, hogy nagyon körülnézzek. Szállodákban laktunk, iskolába sem jártam. Az üzlet mindig fontosabb volt. – Szomorúan hajtom le a fejemet, ezzel talán elérve, hogy megessen rajtam a szíve, úgy vélem elég jó úton vagyok. Való igaz, sokat utaztunk, de az még nagyon régen volt. Még a reneszánszban, meg az új korban. Sikerült végigjárni a világot, amely azonban azóta jócskán megváltozott. Manapság minden ami fontos, Mystic Fallsba köt. - Igen... nagyon. – Miután igen közel ülünk egymáshoz, még neki is dőlök a vállának, némi szipogást is sikerül megejtenem. Könnyek ugyan nem gyűlnek a szemeimbe, az már túl erőltetett, giccses lenne. Én vagyok az ártatlan, félszeg kishugi, szeretetre vágyom. És vérre! Sok-sok vérre!
Hát mentségemre legyen mondva próbáltam én oldódni, mint aranyhal a királyvízben és ebben Anna remek társaságnak bizonyult, még akkor is ha fiatalabb volt és még középiskolás, de bántam is én azt, én is voltam valamikor és már akkor sem voltam az a csendes tipus, ahogyan most is rám kell szólni, hogy ne óbégassak úgy, mint akinek a fülét harapdálják. Mondjuk ez utóbbi lehet egész jó, és ha olyan kedvem volt akkor még élvezni is tudtam....ó de ne rohanjunk ennyire előre. Itt voltam ezzel a csajszival aki még abban is a cinkosom lett, hogy felvedeljük a srácok itt hagyott korsóit. Nem piskóta, és jól bírja a piát, ahogyan elnézem tőlem jobban. mert nálam már verekedésbe kezdett a tequila és a sör, amit persze tetézett az, hogy a szórakozóhelyen kellően fülledt és állott volt a levegő, még akkor is, ha néha éreztem, hogy levegőt nyomnak be valami falba épített ketyeréből. És még volt egy hátránya annak ha ittam és ideges is voltam egyszerre: még többet szövegeltem, gyakorlatilag annyit, hogy egyszer meg is jegyezte nekem valamelyik cimbora, hogy ilyenkor biztosan a bőrömön keresztül lélegzem mert levegőt is elfelejtek venni. Okés beismerem, nem a csendesen meghúzódó huszadrangú csajok közül kerülök ki, de őszintén szólva soha nem is akartam a szürke massza része lenni. Mindig vágytam a figyelemre, mindig akartam, hogy rám igenis figyeljenek, és ha kellett akkor azt úgy harcoltam ki, hogy pofáztam. Megállás nélkül. Na most a pia kihozta belőlem a két végletet. Egyrészről pörögtem mint a búgócsiga, és viháncoltam mit akit csiklandoznak, aztán a következő pillanatban mély letargiába zuhantam az életem keserű alakulásáról énekelve balladaszerű nyomort, hogy aztán megint jöjjön az éles váltás és ugyanezen a dolgon megint éktelenül röhögjek. Na most a srácok ezt veszettül jól tudták kezelni, a csajok meg általában fejvesztve menekültek a közelemből, hogy fúúúú meg júúúúj! Anna meglepően jól vette az akadályokat, bár azt hiszem még nem tudok róla eleget ahhoz, hogy ilyen bizalmaskodásba kezdjünk, de jelen pillanatban amilyen állapotban voltam ez érdekelt a legkevésbé. Meg aztán ha úgy volt kedvem ki a franccal mennék ki a mosdóba olyan csajos dumálgatásra ha nem egy lánnyal? - Neeeeem dehogy vagy te fiús, csak arra akarok utalni, vágod, hogy a legtöbb lánynak kimerül a társalgása a hajam színében, te még észre sem vetted. Pedig amúgy eredeti vörös, jó vágom, hogy ebben a hülye fényben inkább szőke, de hidd el, az agyam nem szőke....egy naaaaaagy óriási fekete lyuk tátong benne és oda dobálok be mindent, ahol aranyos és helyes kis manók szétválogatják a gondolataimat.- adtam elő a se füle se farka dumát, majd egy pillanatra elkomolyodva néztem Annára és összeszorított ajkakkal fogtam vissza a nevetést, ami végül egy éktelen prüszkölés közepette szakadt ki belőlem. Na jó oké, leállok, ma már nem ihatok többet, különben saját magam ütök a magam kezére.Naná, hogy a félbehagyott mondatomat csípte nyakon, én is így lettem volna, néha már ijesztően hasonlóan gondolkodott mint én, és ez ijesztő is lehetett volna, de nem volt. Legyintettem a kérdés hallatán, és megráztam a fejem is mintegy nyomatékképen. Hogyan is vázoljam ezt az ironikus és burleszkbe illő helyzetet neki? - Hát, hogy úgy mondjam a dobott kategória jelenlegi friss befutója vagyok. Vagy inkább mondjuk úgy, hogy az a csaj, aki volt olyan hülye és hamarabb érkezett egy olyan találkozóra, ahol a VIP páholyt nem csak neki tartották fenn. Basszus nem hiszem el...mész érted, mész oda nagy vigyorogva, a mosolyod körbefut a fejeden, tök boldog vagy meg minden érted. És akkor ott látod, annál a fánál, ahogyan egy üveges tekintetű szőkére tapad. A nyakára! Nem is szereti a szőkéket, Anna, érted?- olyan lelkesen magyaráztam miközben keserűen vihorásztam. Ha jobban belegondolok az első alkalom volt, hogy egy csajnak mesélek a kvázi megalázásomról ott az egyetemen. Ami lássuk be nagyon érzékenyen érintett és nem tudok egyszerűen csak elsétálni mellette még akkor sem, ha pontosan ezt csináltam azzal, hogy egy másik városba költöztem. - Nem bátor vagyok Anna, hanem hülye, de ez más lapra tartozik, meg talán egy másik alkalomra!- sóhajtottam fel és a korsóban maradt utolsó kóbor habbal vegyített kortyot ittam ki nagy lendülettel, a végén egy óriási sóhajjal konstatálva, hogy ennyit a lelki nyomorúságomból, egy estére bőven elég, meg aztán, valóban nem sokat tudok róla, annyit elég tudnia, hogy nem vagyok a legjobb passzban, de ezt igen erőteljesen próbálom leplezni. Mondjuk azzal, hogy ráveszem segítsen nekem átöltözni. Nem mintha kinézném belőle, hogy többet tud ezekről a lakkszerű kényszerzubbonyokról, de hátha. - Üzlet? Milyen üzlet? Jaaaaa az üzlet!- hűűűű ez aztán értelmes volt Merinda, jár a kockacukor. - Hát mondjuk úgy van egy rendezetlen számlám, amiben én is sokkal tartozom és a másik fél is. És mivel megegyezni valószínű nem nagyon tudunk, annak okán, hogy ez egy családi biznisz, megpróbáljuk majd elbartellezni, az adósságunkat. Az egészben az a szépség, hogy én kellően pofátlan vagyok ahhoz, hogy ne csupán behajtsam az adósságot rajta, hanem gondoskodjak róla, hogy egy életre megemlegesse, hogy még látni sem akart. Nekem kellett ide jönnöm ebbe a k...vára unalmas kisvárosba. De komolyan! Én mint fellépő egy bárban, most komolyan ki kíváncsi erre? Jó vágom, a pasik, mindenhol egyformák, ha lemegy a vér az agyukból akkor onnan kampabasszó, értem én, de áááá!- legyintettem és elröhögtem a dolgot, mert vizuális tipus lévén elképzeltem az egész öltözködős jelentet, ahogyan Anna megpróbál segíteni, és beleorigamizzuk a testem ebbe a vacakba. Úgy bólogattam, hogy majdnem leesett a fejem, miközben a srácok felé integettem vigyorogva, hogy megvagyunk, még mindig élünk, és senki nem zaklat bennünket. Komolyan néha olyan volt velük szórakozni menni, mintha az anyám árnyéka lennének, hármas kiadásban. Hát már egytől is óvjon az isten! - Perszehogy ott öltözöm át, kapok egy kis öltözőt, tisztára celebnek érzem magam. Igaz kicsit feslett celebnek, de mindent ki kell próbálni egyszer nem? Amúgy ebben a mosdóban átöltözni? Jártál te már benn?- vontam fel kíváncsian a szemöldököm - Ha berakod a hátsód a fejed kinn van és beleütöd a kézmosó csapba, jobb híjján nem seggeled le a kéztörlőt ha megfordulsz. Anna, én azt sem tudom, hogy ez a ruha hol kezdődik és hol végződik, ha ezen a helyen akarnék átöltözni minimum guminőnek kellene lennem. És a hab a tortán az a fekete lakkcsizma ami a combom közepéig ér. Már csak a fenyítő ostor hiányzik a kezembe. Te jó ég mi lesz ebből, még sosem csináltam ilyet. És nem csak felvenni kell ezt a egész hóbelebancot, hanem le is. Szóval abba is kéne segíteni. Komolyan mondom, ha nem jössz nem tudom melyik értelmiséget kértem volna meg, hogy segítsen anélkül, hogy ne hallgatnám a hülye poénjaikat.- forgattam meg a szemeimet vidáman, miközben a fejemmel a srácok felé böktem, majd kezem Anna karjára tettem biztatóan. na most én bizalmaskodtam. - Én még innék valami doppingolót erre az egészre. Tequila vagy sör? Mindkettő nem lehet, mert akkor nemhogy motoros bugi nem lesz de még menőke sem, mert lábra sem fogok tudni állni. Szóval tuningolni akarom magam nem kiütni.- aztán, hogy folytassam a korábban megkezdett ismerkedős dolgot kicsit leragadtam ott, hogy nem nagyon nézett szét Európában. Meg is lepett a dolog, hiszen ha az ember ott jár, vagy él egy ideig, még akkor is ha utazgat csak szétnéz. - Az üzlet na jah...szegénykém nem csodálom, hogy nem nagyon lettek barátaid- simítottam át párszor a karján amin a kezem pihent. Tényleg sajnáltam, mert el nem tudtam volna képzelni milyen lehetne az életem a barátaim nélkül. Még akkor is ha néha az agyamra voltak képesek menni. - És Jeremy? Őt hogy ismerted meg? Meséééééélj már!- kíváncsiskodtam és próbáltam vidámabb témák felé terelni a beszélgetést, hátha sikerül többet megtudnom róla, mert azért feltűnt, hogy még fele annyira sem bőbeszédű mint én.
Bármire is ment ki ez az egész, lerítt mind a kettőnkről, hogy a másik épp annyira érdekel minket, mint amennyi saját magunk. Nem szórakozni jöttem ide, a végén mégis a szabályaim lazítására kellett gondolnom, hogy bármit megtudjak, amit a forrásom alátámasztott már azelőtt, hogy ide jöttem volna. Így jutottam el odáig, hogy kezdtem hagyni, hogy a valódi érdeklődésem is felkeltse, én is lazább legyek, és a megszokottnál is többször mosolyodjak el, ami már-már azt eredményezte, hogy begörcsölt az állkapcsom. De ez mellékes volt ahhoz képest, hogy a helységben a nők száma egyenlő volt azzal a kevéssel, aminél mindenki többet akar. Mégis csak jobban éreztem volna magam, ha nem így, ilyen emberek között kell vele megvitatnom dolgokat, de nem várhattam, hogy egy út széli lebúj kellemes hangulatú és békés legyen. Az álca, amit most magamra öltöttem, a megszokottnál is tökéletesebben passzolt hozzám, egyáltalán nem éreztem, hogy álca lenne, sőt, beolvadtam a helység szellemiségébe. Figyelmen kívül hagyom a vigyort, és bárminemű megjegyzés helyett egy mosollyal díjazom a lelkesedését, amit átható figyelés követ. -Fogd be inkább!-szólok rá, elmosolyodva, és eszem ágában sincs másra nézni, vagy más mozdulatait szemügyre venni, következtetéseket levonni. Újabb megjegyzést tesz, amin meg sem lepődök, hisz férfi, mégis elkönyvelem magamban, ha az igazat mondta, akkor jó a szimbiózis köztem, és a kis álcám között. Bár jómagam is kihívásokkal teli vagyok, két külön személyiség, sőt, több külön személyiséghez mérten, más és más kihívásokat rejtek magamban. Sokaknak ez öröm, másoknak kevésbé. -Köszönöm a bókot.-mosolyodom el ismét, és nekitámaszkodom az asztalnak, hanyag mozdulattal, mindenféle körítés nélkül, és továbbra is figyelem mozdulatait. Túl könnyen vezetheti az orránál fogva azt, aki nem ismeri már az ilyen fickók stílusát és cselekvéseit, így nem esik nehezemre tettetni némi érdeklődést, de így sem tűnök a tipikusan naiv nők közé, akiket egy mosollyal az ujja köré tud csavarni. Elmosolyodom, ugyanakkor a szemeim macskaszerűen összeszűkülnek, és fürkészés helyett olyasmi tűz szökik beléjük, ami a nemtetszésem és a hangneme váltott ki. Ezt a részét utáltam ennek a munkának. A részt, mikor valami vagy elbukott vagy összejött, és sikeresen tudtam teljesíteni az elvárásokat mindenki felé, de elsősorban magamnak. -Először is.-lépek közelebb hozzá, kissé oldalra billentve a fejem.-Vegyél vissza, mert nem hiszem, hogy eddig bármivel is ártottam neked. Másodszor, azt hittem, hogy a leendő üzlettársakat kedvesen szokás fogadni, nem pedig elküldeni őket melegebb éghajlatra. Harmadszor, ne legyél benne olyan rohadt biztos, hogy férfi létedre mindenben tökéletes vagy.-kacsintok rá végül, és mintha meg se hallanám, hogy az én tétjeim is szóba kerültek, a golyók közé csapok, a szó szoros értelmében, és nézem, ahogy elhelyezkednek az asztalon. Elmosolyodva hajolok a dákó fölé, és célzom meg az első golyót, ami koppanással ér célba, és gurul bele a lyukba. -Egyenlőre az állás egy null.-biccentek felé, hogy ő jön, de az eddig arcomon ülő kacér mosoly helyére most valami egészen más fajta mosoly szökik, ami cseppet sem jelent jót, rá nézve legalábbis.
Az estém jól alakul, meglepően, mert nem számítottam arra, hogy az ifjú farkas besétál a területemre és utánam érdeklődik. Ez valahogy mindig is kényes szituációkat szült, ami pluszmunkát von maga után, legfőképp a véres részleteket illetően. Nem szeretem, ha bárki beleköp a levesembe, valakinek pedig eljárt a szája, amit nem tűrök. Sem most, sem máskor. A legjobb hangulatomat is képes lelombozni az árulás gondolata. Jó embereket nem találni minden sarokban, úgyhogy nagyon remélem, hogy a tégla nem köztük van, máskülönben az egész kollekciót lecserélhetem. A harci szellem megvan benne, látom a tüzet a szemében, igazi vérmes nőszemély lehet. Vajon hogy bírja, ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy előre eltervezte? Hamarabb kiderül, mint gondolná… A mosolyával engem nem tud lekenyerezni, ahhoz sokkal több kell. - Úúúh… Ennek a cicának karmai is vannak.. – vágok meglepett arcot, és meglehetősen rájátszok az elképedt kifejezésemre. Persze leginkább szórakoztat ez a hirtelen jött szókimondóság, meg az, hogy felkapta a vizet. Nem tehetek róla, hogy a vigyoromat le sem lehet vakarni. – Ha még ennél is kedvesebb lennék.. – húzom el a számat játszadozva, aztán felnevetek. Tudok én édespofa lenni, más kérdés, hogy nem akarok. De ha kedvességre vágyik, rossz ajtón kopogtat, már így is magasan felülmúlom azt a szintet, amit egy átlagos üzlettárssal ütnék meg. Nyilván ő ennek nincs tudatában, szóval megtehetem, hogy elnézem neki a tudatlanságát. - Értem… Felhívás keringőre? – rántom meg a szemöldökömet, aztán jól mulatva figyelem, ahogy az asztal fölé hajol és meglöki a fehér golyót, ami magával rántva egy másikat, a lyukban köt ki. Szééép. Vagy inkább nem rossz? Tud célozni a kicsike.. De ami igazán mozgatja a fantáziámat, az nem az, hogy én következem, hanem az, hogy mégis mit akar majd díj gyanánt és miért titkolózik. Ez valami női sajátosság? Hát persze, előszeretettel kergetnek a hallgatással az őrületbe. - Élvezd ki.. – simítok végig futólag az arcán és az állán, aztán mintha mi sem történt volna, fordulok is az asztalhoz, felteszem a fehéret és megcélzom az egyik csíkosat, mivel ő telit lökött. – Jut eszembe, jól áll a kezedben a dákó.. – kacsintok rá, mielőtt meglökném a következőt is. Remek helyzeteim vannak, de hol maradna az izgalom, ha egymás után legurítanám az összes golyót? Hát következőnek az övét célzom és találom is el, aztán nagylelkű kézmozdulattal adom át a terepet. Egoizmus vagy sem, remek biliárdjátékos vagyok.
Így, hogy a fiúk végre le lettek koptatva, már oldottabban tudok ismerkedni az én leendő ember barátnőmmel. Nem mintha a fiúkkal baj lenne, de többfelé még vámpír érzékeimmel sem tudok koncentrálni. Ha már megigéztem Merindát, akkor jóval egyszerűbb dolgom van, mert ő tud a többire hatni, vagy egész egyszerűen végigmegyek majd rajtuk. Na nem úgy... A szolgáimmá teszem őket, aztán meglátjuk. Bármennyire is bele vagyok esve Jeremybe, ha én irányítok, hát ki tudja. Annyira azért nem vagyok perverz, hogy a szőkét is kipróbálom, de amióta látom, hogy még öröklétem is mennyire múlandó... Na majd meglátjuk. Amennyire Jeremy nyomulósnak vélt engem, most látom, hogy milyen az, amikor az ember ezt kapja, mert nagyjából Meri is ilyen, csak velem. Hát köszönöm, majd Jeremyvel megpróbálok kevésbé rámászós lenni, mert picit feszélyez, amit az emberlány művel velem. Az arcomon azért nem látszik ennyi, ügyesen játszom a megértő, visszafogott középiskolást, akinek csak az minden gondja, hogy miért nincsen több tömény, vagy hogy milyen lesz beilleszkedni az új osztályba? - Azért kicsit az vagyok tényleg, nem volt sok lehetőségem a divatozásra, anyám elég ódivatú. – Nem teszem hozzá, hogy csak volt, de tényleg nagyon konzervatív viselkedés jellemezte. Elvárta, hogy mindenki felé korrekt, úri stílust mutassunk, bármit is forgatunk a fejünkben. És nem vette észre, hogy bár van köztünk vagy harminc év, így túl az ötszázadikon már nem kéne csitriként kezelnie, vagyok olyan bölcs, mint ő. A végén is százötven évig vártam arra, hogyan tudom kihozni a kriptából, és amikor mindez sikerült, akkor is mindenért leszúrt, kioktatott. Fájt a dolog, de lényegében megszoktam. Kapcsolatunk sosem változott, még az eltelt száz évek ellenére sem. - Vörös? A szőke valahogy kifejezőbb... Nem kell mindenkinek kurvásnak lennie. – Utalok arra, hogy a lányok manapság imádják vörösre festeni a hajukat, mintha az a vágy beteljesítője lenne, vagy nem tudom. Én csak színezem olykor, lényegében megmaradtam a származásomból adódó ében színnél. Legalább egyedi vagyok. Ellenben nem igazán értem a fura példáját, úgy tűnik ez a pár év, amíg kiestem a város vérkeringéséből, új szlengeket hozott, és csak kapkodom a fejemet. Próbálom azért összerakni. Volt talán egy másik lány, aki lelkesebb, és odaadóbb volt, mint ő, ezért a pasi dobta Merindát? Valami ilyesmiről lehet szó. Ellenben amikor a végére ér, akkor nyílnak csak jobban borostyán szemeim. A nyakára? Élveteg... vagy vámpír? Számít már? De... ha a csaj egy vámpírral futott, lehet, hogy most is meg van igézve. Ha pedig nem, akkor lehet, hogy ismer boszorkányokat, akik verbénát itatnak vele. Majd ki kell próbálnom, mielőtt csak úgy megkóstolom. Egy apróbb igézés talán belefér, méghozzá olyan, amit amúgy nem tenne meg. De vajon mit... - Ha ilyen hülye vagy... – Hajolok közelebb, a szemébe nézve kezdek bele az igézetbe, miután körbenéztem. – Akkor ezt a kezedbe nyomod, és nem sikítasz.. – Nyomok oda egy kis villát, amivel az olivabogyókat szokták felenni a népek. Ha valamiért ellen tud állni a dolognak, akkor mondhatom, hogy csupán szarkasztikus voltam. Ellenben ha nem, akkor máris fél győzelem. Karbafont kézzel figyelem a produkcióját, ahogyan tovább spilázza a dolgokat, rémes, hogy mennyit tud beszélni. – Nos jól van, felőlem ott is öltözhetünk. Hol szálltatok meg? – Nem erőltetem, hogy máris kettesben maradjak vele, bőven elengendő az, ha várok pár órát és utána kapok a friss, zamatos véréből. Kedves mosollyal paskolom meg a rám tett ujjait, úgy látom máris megindult valami köztünk. Sosem vágytam bizalmas kapcsolatra, most is pusztán az lebeg a szemem előtt, hogy ő csak egy áldozat, ám összességében jól esik ez a butácska szófosás. Ha meg is igézem, attól még lehet a játékszerem. Talán meg sem kell halnia. Lehetünk attól még barátnők, hogy a rabszolgám. - Tequila. Hát persze. – Egyelőre úgy vagyok vele, hogy nézzen visszafogott, de nagy piás kislánynak, akit maga mellé csaphat, kitaníthat, így kedves mosollyal folytatom a paskolást, ő meg simogatja a karomat. Na mi az... a végén még egymásba gabalyodunk? Az érdekes lenne.. - Tudod pár éve ide jártam suliba, mielőtt elköltöztünk volna, és most, hogy megint itt vagyok, remélem, hogy tudjuk folytatni. Ő már végzett... de a kettőnk dolgát talán fel tudjuk melegíteni...
Ismételten meg kellett állapítanom, hogy Anna nem egy szószátyár, legalábbis hozzám képest semmiképp sem az. Mondjuk nem mintha ez engem annyira zavart volna. Beszéltem én kettőnk helyett is, és leginkább oda nem illő dolgokat, vagy legalábbis nem olyat amit az ember lánya alig pár órás ismeretség után oszt meg egy vadidegennel. De basszus ha egyszer ő volt a közelemben az egyetlen épkézláb csajszi akivel ezeket meglehetett dumálni, akkor istenkém, abból dolgozunk ami van. Nem mintha alapból ne lett volna nekem ez a lány szimpatikus, mert az volt, még akkor is ha alig pár szót tudtam eddig kihúzni belőle, és az sem volt egyszerű mutatvány. Mondjuk én inkább a saját fecsegésemhez értek nagyon, másokat rávenni, hogy hasonlóan hozzám szómenésbe kezdjenek nem egyszerű, és ebben már azért én sem vagyok annyira überszuper. Ám az első olyan témába belekapaszkodom, amit elém tol, mert az anyukák kielemzése egy idő után minden csajnál központi szerepet kap. Nem tudom, hogy genetikailag van ez belénk kódolva, vagy mi lehet az oka, de minden ismerkedésnél elő szokott kerülni, ahogyan a volt pasik témakör is. Szerencsére nálam még csak egy valaki volt, akiről ez szólhatott de ez is bőven elegendő volt, kivált egy estére. Majd aztán rátérhetek arra, hogy ebben a városban semmi nem jön össze, és arra, hogy a haverjaim eddig azok akik a hímnemű egyedek számát némiképp feldobják kicsiny kis suta életemben. - Ódivatú? Óóóó nem is mondd. Az én anyám egy tündér, de komolyan és szó szerint.- halálosan komoly ábrázatot vágtam, és esküszöm az élő istenre, hogy amennyire csak tőlem telt próbáltam visszafogni a röhögésem, de persze nem tudtam megállni és prüszkölve szakadt ki belőlem a hahotázás. Lövésem sincs ezt miért tartottam annyira viccesnek, bár szerintem nem is én gondoltam annak, hanem a tequila amit eddig sikeresen megittam, és amitől egyre inkább emelkedettebb hangulatba kerültem, ezzel egyenesen arányosan jön majd az, hogy énekelni és táncolni akarok, bár ezt sokszor józanul is csináltam, és jön még több szöveg. Feltéve ha Anna nem lesz olyan édes és a továbbiakban majd vigyáz rám. Merthogy jelen pillanatban úgy tűnt igencsak rá leszek szorulva az öltözködésnél, és lehet utána is....magamat ismerve tuti biztos. Én alapvetően sosem ittam, nem is nagyon lehetett volna mert amikor melóztam ott tényleg figyelni kellett. Egyetlen szenvedélyem a tej volt, de azt literszám ittam, valahogyan segített koncentrálni. Mondjuk a legváltozatosabb módon voltam képes kódolni. Nyelvkidugva, félig ülő, félig álló helyzetben, aztán zongoristákat megszégyenítő módon kalimpálva a klavin, aztán ott volt még az, amikor sikerült egy-egy kódsor akkor nagy örömködések közepette jött a fenékriszálós, én vagyok az istencsászár táncmozdulat. Volt egóm, annyi biztos, de ezt többnyire csak magamban szerettem levezetni, meg ilyenkor...hát ebből a szempontból lehet nem a legjobbkor futok össze ezzel a fekete hajú lánnyal. -Okés, szóval anyuval nincs semmi baj, csak időnként rátörnek mindenféle korszakok. Egy időben a lakás tele volt a kínai császár agyaghadseregének az élethű másaival, gipszből...tejószagú úristen, majd szívszélhűdést kaptam amikor jöttem haza valahonnan és az előszobában rámbámul egy ilyen figura...esernyőtartóvá alakítva. Érted Anna? Ott áll az a kínai katona, soooooook száz évvel ezelőttről, és a hátsójából ott meredeznek ki a színes és kockás esernyők. De a nappaliban ott volt a másik amelynek a hátán futtatta végig anya a fikuszt. Ott tekergőzött a szobor nyakán a zöld kis levélkéivel. Elég groteszk látvány volt. És mindegyik csak bámult ki a fejéből üveges semmibe révedő szemekkel. Aztán volt a GreenPeace időszak, amikor a rókák megmentését tekintette elsődleges céljának. Még a füléből is rókamintás fülbevaló lógott állandóan. Komolyan mondom elég volt vörösnek anya meg én abba a lakásba, nem kellett még több....de volt már neki mindenféle korszaka, szóval hidd el néha nagyon is sokat adtam volna azért, ha van egy állandó és fix elképzelése divatról világképről és úgy általában mindenről. Nem...nem rossz ember az anyukám, sőt nagyon szeretem, szerintem nincs senki a világon akit jobban szeretnék nála, de ezekkel a hóbortokkal ki tudott mindig is borítani, rémisztő komolyan mondom.- a hajszínem kapcsán felkaptam a fejem és hát mi tagadás kicsit sértődötten néztem Annára. - Héééé...szerinted én direkt lettem vörös? Ez a természetes hajszínem, nem játszom rá külön. Nehogy azt hidd, hogy annyira oda vagyok érte. Jó persze értem én, hogy különleges meg mindent, és próbálkoztam én azzal, hogy más színt választok. Akartam én fekete is lenni, de amikor erre a színre rámegyek valami másfélével, akkor abból minden lesz csak nem szőke, barna, fekete vagy akármi. Vörös érted? És ha meggebedek sem vagyok képes mást kihozni belőle. Én kurvás? Jó, a mai este után ez a szó illeni is fog rám, de hidd el az én világomtól ez áll a legtávolabb. Nem szokásom pasikat felszedni mindenhol, még ha néha a látszat ellenem is szól néha, és persze azért mert javarészt srácokkal haverkodom, azért még...áááá komolyan, most muszáj sértegetni?- tényleg rosszul esett a kijelentése és ezt egy pillanatig sem akartam leplezni. Neveztem én bárminek is azalatt az idő alatt amíg itt beszélgetünk és felvedeljük a srácok söreit? Én ezzel a lánnyal tényleg barátkozni akartam, és amikor meg is szólal vagy nem mond semmit, vagy megsért. Frankón haladunk. Azonban azt hiszem a következő percekben túlságosan el voltam még foglalva amit a hajam színével kapcsolatosan mondott, és kicsit tényleg szőkének éreztem magam, hogy ilyenen fennakadok, pislogtam kettőt és egy időintervallum azt hiszem ki is esett a számomra. Mintha valami sötétség telepedett volna az agyamra....az ébredés utáni pillanatok lehetnek ilyenek, amikor még kómázol, nézel ki a fejedből mint hal a szatyorban, és a kávésbögre után matatsz, lábadon az a helyes kis nyuszis mamusz virít, amit azon imádkozol, hogy egyetlen faszi se lásson meg mert kitér a hitéből, de te imádod. Egyetlen top rajtad meg valami rövid nadrág hálóruha gyanánt. A hajad és a szénaboglya kapcsolata magától értetődőnek tűnne számodra is ha tükörbe néznél. Szóval azt hiszem ilyen állapotban voltam én is, mert amikor megint magamhoz tértem a látvány letaglózott. Az egyik kezemben egy villa volt a másikból meg szivárgott a vér, pár apró pöttyöt láttam rajta. próbáltam kikombózni mi történhetett de csak értetlenül kamilláztam. - Basszus mi aaaaaa fraaaaaanc?- kaptam a táskám felé, hogy kivegyek belőle valamit ami éppen a kezem ügyébe kerül, hogy a kezemre simítsam, és letörölgessem a vért. Visszanéztem Annára, akinek a szeme sem rebbent. Na hát ekkora flash-em sem volt még, hogy nem tudtam mi történt csak a semmiből ott virított egy seb a kezemen. Valami sál akadt éppen a kezembe, puhább anyagú, amit azért szoktam viselni, hogy eltakarjon bizonyos foltokat a nyakamon...hogy is volt az előbb amit Anna mondott a hajszínemre? Komolyan kisebbségi komplexusom lesz most ettől a kijelentéstől? - Jöhet a tequila...ez az izé...na mindegy!- nem tudom, hogy megkérdezzem hogy mi történt azokban a pillanatokban amikor én a gondolataimban egy sötét veremben csücsültem, vagy azzal végképp hülyét csinálnék magamból? Na azt már nem...kis híjján leribancozott, tökéletes lúzert nem fogok magamból csinálni. Szélesen vigyorogva erősítettem meg, hogy jöhet a pia, és amikor a két pohár előttünk volt, akkor figyeltem rá újra a sál, már naaaaagyon szexin át volt kötözve a kezemen. Fekete és zöld színű pepitás volt. Nem mondom, hogy divatot teremtek vele, de sosem lehet tudni. Csak addigra rendeződjön mire a Velvetben fel kell lépnem. Figyelem Annát amikor Jeremyről beszél, és a szívem mélyén még ha nem is vallanám be rohadtul irigykedem. Nekem miért nem jön össze soha semmi, hol a fenébe rontom el a dolgokat? Ááááá komolyan kár is ezen agyalnom, két lábon járó pasi-antimágnes vagyok, ez az igazság. Az egyetlen kapcsolatomban sem voltam képes megtartani magam mellett a srácot akibe pedig rohadtul bele voltam zúgva, mint egy vak tetőfedő. Ez van, ezt kell szeretni, mondhatnánk közhelyesen, de én nem szerettem és nem is akartam, és igazából lövésem sem volt, hogy merre tovább. Én tényleg és komolyan úgy képzeltem el, hogy majd Peter meg én...szóval tök jó lesz minden és majd lassított felvétellel lovaglunk el a naplementében. Na meg ahogyan azt a kis vörös elképzelte. Az ép kézfejemet megnyaltam,megfogtam a sót és végigszórtam azon a részen. Gyorsan kell csinálnom mindent, hogy a szipogást majd az italra foghassam, addig is ott virított a képemen a levakarhatatlan vigyorom. Sosem szerettem ha látszik rajtam ha valami bánt. - Ezt a rendes meg a szemét faszikra!- lendítettem meg a poharat, aztán lenyaltam a sót, végül legurítottam az italt és már tüntettem is a számban a citromkarikát, jó fancsali képet vágva, de így legalább el tudtam rejteni minden érzelmet. A tequila jó cimbora. De többet majd csak akkor fogok inni, ha túl vagyok a műsoron. Ideges voltam a felemlegetett téma miatt, meg amiatt, amit majd csinálnom kell nemsokára. - Nem szálltunk meg sehol, most olyan sehol nem lakom életet élek. Illetve hát majd leszek valahol...áh, ez bonyolult!- valóban az volt és nem akartam belemenni a részletekbe. A sállal átkötött kézfejemre pillantottam és azon kattogott az agyam, hogy mi a franc történhetett és miért nem emlékszem semmire. Kezd ez a hely egyre különösebb lenni.
Nem is tudom pontosan, hogy ha sikerül az uralmam alá hajtani, mit is kezdek majd vele. Az biztos, hogy nem mehet tovább ez az értelmetlen szócséplés. Ha valami barátnőt avanzsálok belőle, cél, hogy szórakoztasson, de untatnia nem szabad. Majd valami arany középút, hiszen az alapjelleme ez a pörgő gumilabda végülis a kedvemre való, legalább nem vagyok egyedül, de hogy még lehetőt is alig vesz... Ilyenkor csak úgy odahajolnék, hogy akkorát harapjak belőle, hogy senki nem tudja betapasztani a tátongó nyílt sebet, amiből csak úgy spiccel a finoman forró vér, amivel még Drakula is tudna tunkolni. De nem, nem akarom megölni az emberlányt, még hasznos lehet, és hosszú távon valóban türelmet kell gyakorolnom. Úgyhogy marad a kislányos mosoly, s miközben iszogatom az otthagyott sört, na meg a kihozott új kör töményet, hallgatom a szövegelését, és úgy teszek, mint akit roppantul érdekel, amire pedig nem válaszolok, azt valójában türelmetlenségből ugrom át, kifelé meg azt mutatom, hogy még kicsi vagyok én ehhez. - A tiéd még él? – Hm... most majdnem lebuktattam magam, kicsit a keserűségem mondatta ezt velem, hiszen az enyém már nem. Némi irigység van bennem, de hát ha ő csak egy átlagos lány, akkor jó eséllyel abban a korban van, amikor ha nem vitte el anyucit valami gyilkos kór, vagy egy autóbaleset, akkor minden bizonnyal még együtt ünneplik a hálaadást. Félmosollyal üdvözlöm a nevetését, ami lassan már sátáni kacajnak is elmegy. Sebaj, én vagyok mellette a fiatal kis tanítvány, akit a nagy öreg beavat majd az élet rejtelmeibe. Ez így szép, ez így jó, haladjon csak ezen csapás mentén. - Anyukád igazi műszakértő, vagy hogy hívják az ilyesmit. Az enyém is állandóan harácsolt valamit, az útjai során vásárolgatott, de nem árt akármilyen értéktelen emléktárgyakat. Igazi... komoly ereklyéket. Jól ment a bolt, telt rá. – Ingatom a fejemet joviális mosollyal, nyilván neki nem kell tudnia róla, hogy mindez már a múlt, kezelhetem úgyis a történteket, hogy mindezidáig így történt, és vélhetően így lesz a jövőben is. Erőteljesen ki van már száradva a szám, elönt a várakozás, hogy tervem vajon hogyan fog sikerülni, így most már a lány kezében maradt söröspoharat is kikapom, és kortyolgatni kezdem. Vér kéne, de az most még rá kell, hogy érjen. Már így is idült alkoholistának néz, ahogy sejtem. Megütközve nézek rá a nagy kiakadás ügyén, borostyán szemeim is elkerekednek. - Hogy mi vaan? Nem is ezt mondtam. Azt mondtam, hogy azoknak állati rondán áll, akik befestik olyanra... Az olyan piros, direkt figyelemfelkeltő. Aki alapból vörös, annak olyan halvány hozzá a bőre is, az jól néz ki. Ne puffogj már, én még kamasz vagyok, nekem ér.. Sajnálom, jó? – Erőltetek magamra cuki fintort, még egy bájos mosolyt is kap tőlem, hogy lássa, tényleg nem úgy gondoltam. Ám eljött az idő, hogy leteszteljem magunkat. Még csupán pár napja jöttem vissza, Jeremyt leszámítva nem is ittam másból, most már nagyon kéne, talán pont ezért nem fog működni az erőm. Azért bízom a dologban. A lány pupillája kitágul, mint a macskának, szinte magától mozdul, és teszi, amit kérek. Meglepődést színlelek, belül viszont ujjongok. Finom, nagyon finom vére lesz, már alig várom. Már azt a pár cseppet is lenyalnám a kezéről. - Hoppá, te máris túlpörgetted magad a piával? Szegény... – Segítek törölgetni egy szalvétával, még csak az kéne, hogy a kezeim közé kapjam az övét, és a számhoz húzzam. Önuralom Annak, önuralom! Bólintok, amikor már kicsit kijött a sokkból, felintek a pincérek egyikének, és megrendelem a következő kört, ez lesz az utolsó, mert utána már tényleg indulni lenne érdemes, különben itt szedem szét a lányt mosdóban. Befejezem a történetet Jeremyről, és koccintok, ha már odatolja a poharát. Már nagyon is kiváncsi vagyok a helyre, ahova megyünk, sőt még kicsit az is érdekel, milyen lesz a lány vonaglása. A végén még jól fogok szórakozni. - Ismerős érzés. De akkor hol fogsz aludni? Nem kéne amúgy már indulnunk? – Kérdezem átható pillantással, többször most nem akarom megigézni, elég volt egysze tesztelni. Szimpla kérdés.
Jó ideje elhagytam már Mystic Falls-ot, mint otthont. Bár végig kellett gondolnom, egyáltalán mit jelent számomra az a szó, hogy otthon. Mi jutott először eszembe, ha azt mondtam, hogy "hazamegyek"? Bulgária... kivétel nélkül minden alkalommal, de ez olyan küldetés, amit itt kell teljesítenem, nem pedig a világ egy másik szegletében. Számos emlék sorakozott a szemem előtt, amikor visszagondoltam a gyerekkoromra, majd arra a korszakra, mikor férfivá érettem. S erre mindig vigyorognom kellett, tekintve, hogy számtalan lány miattam nem mehetett végül tisztességesen férjhez. Egyetlen szerencsém volt az, hogy sosem derült ki, ki is a titokzatos szerető, különben elég hamar lelőtt volna valamelyik virágszál apja, vagy anyja... vagy vőlegénye. Nem teljesen mindegy? Az az élet számomra járható volt, szerettem, és nem mondtam volna le róla olyan egyszerűen. Leültem a pulthoz, és a telefonommal babráltam, míg Lydia-ra vártam. Egész érdekes kis találmány, hozzászokhattam volna már, hogy ez a modern világ nem olyan, mint a régi... időkben. Nem is ez számított a legjobban. Lydia-nak különleges feladatot adtam, méghozzá azt, hogy férkőzzön legnagyobb ellenségem közelébe, érje el, hogy bízzon benne, és végül így tudjam felrobbantani azt az átkozott boszorkányt. Képletesen értve. Bár nem is tűnt olyan rossz ötletnek az a szó szerinti felrobbantás. - Furcsa egy ketyere ez, nem? - kérdeztem aztán, mikor megláttam a szőke hajtömeget magam mellé letelepedni, és felé nyújtottam az érintőképernyős szerkezetet. - Akkor inkább küldjenek egy atomerőműbe. - sóhajtottam fel, egyáltalán mi értelme annak, hogy bárkivel találkozom, ilyen masinával szaladgál a kezei között? Ez mondjuk nem feltétlenül az én problémám. Megígértem Olivia-nak is, hogy keresni fogom, de ahogy kivettem, mostanában már nem divat a szerelmes levél meg a bélyeggyűjtés. Ehhez a szerkezethez pedig nem értek. Lehet, hogy szükségem lenne hozzá egy titkárnőhöz. Még pénzembe sem kerülne. - Hozzon a hölgynek is egy ilyet. - böktem a saját italomra. Alkohol, de mellettem tudta, hogy nem fog hülye koktélokat szürcsölgetni. - Mire jutottál?
Csörrent a telefon, jelezte, hogy mennem kell. Itt volt az ideje, hogy leadjam az összegyűjtött információkat, amelyekből ugyan több volt, mint amikor Victor utamra engedett, mégsem volt elég ahhoz, hogy igazi tervet lehessen kovácsolni vagy ténylegesen előrébb mozdulni. Felfordult a gyomrom akárhányszor arra gondoltam, mire készülök. A gyilkosság távol állt tőlem, hűséges voltam, de elvenni egy életet szemrebbenés nélkül? Nem az én műfajom volt. Nem voltam vámpír, nem születtem lelketlenül és nem is váltam azzá, csakhogy inkább a kötelességtudatomra próbáltam hallgatni, mint a fejemben csilingelő vészcsengőre, ami riasztó formájában szerette volna tudtomra adni: létezésem legnagyobb ostobaságát és hibáját készülöm meglépni, amitől még visszatáncolhatok. Csakhogy tartottam Victor-tól és tartoztam is neki. Nem akartam cserbenhagyni, örültem volna, ha ketté tudok szakadni. Eva-hoz nem kötött semmi, ő volt a tapasztalt, elvileg gonosz nyugati boszorkány, aki megérdemelte a halált, mert keresztbe tett annak a férfinek, aki a családom védelmét vállalta magára. Bonyolult kapcsolatok. Miért nem maradtam Chicago-ban? Mondhattam volna, hogy számot változtattam és egy véletlen folytán elfelejtettem közölni Victor-ral. Biztosan megjelent volna az ajtómban. - Eljár feletted az idő, nagypapa. – Leültem a mellette lévő székre és fél testtel felé fordultam. Mystic Falls-i kiruccanásaim során ebben a bárban még nem jártam, nem az én terepem volt. Nem tartoztam a befásult típusba, szerettem kikapcsolódni, de a füstös bárok nem voltak az eseteim. Victor merőben más volt, mint én, nem is csodálkoztam azon, hogy ide szervezte a találkánkat. Itt senki sem gondolná, hogy éppen bérgyilkosságról folyt a cseverészés. Bólintottam a pultosnak megköszönve az italt és ujjaim közé fogtam a poharat, mintha fogódzót kerestem volna a simára csiszolt, lelakkozott pulton. Nagy szükségem lett volna egy igazi kapaszkodóra, a számhoz emeltem a poharat. Nem lett volna szabad beleszagolnom az italba, az alkohol csípős aromája megcsapta az orromat és egy röpke pillanatra eltántorított attól, hogy belekortyoljak, aztán úgy döntöttem, miért ne? Aprót kortyoltam, visszatettem a poharat a pultra, ám nem engedtem ki az ujjaim közül. - Rómát sem egy nap alatt építették, nem várhatod el tőlem, hogy rögtön a tenyeremből egyen. – Hangom lehet, hogy komolyabban csengett, mint azt ő elvárta volna, de nem tudtam úgy beszélni, mintha egy délutáni teázásról lett volna szó. – Eva-t nem ejtették a fejére, nem fog egyhamar megbízni bennem. Sőt, szerintem még azokkal szemben is bizalmatlan, akiket évszázadok óta ismer. Talán felkészült arra, hogy egyszer az életére fog törni valaki. – Intéztem felé sokatmondó pillantást.
Egy grimasszal jutalmaztam a nagypapás megjegyzését, de akaratlanul is éreztem benne igazságot. Nem az én malmomra hajtotta a vizet ez a számomra meglehetősen ismeretlen világ, hisz hiába éltem benne évszázadok óta, nem akartam benne részt venni. Elég volt az, hogy tudtam, van hajó, repülő és autó, amikkel közlekedhetek, és létezik internet, aminek a segítségével bármit megtalálhatok, amit esetleg keresek. De nem volt benne túl nagy jártasságom, és nem most akartam elkezdeni foglalkozni ezekkel. Ez a mobilos, telefonos fejezet is.. hol tart már a világ? Fél évszázada még ott volt az a kilógó vezeték, most meg.. hátborzongató. Lassan már nekünk vámpíroknak is félnünk kell ettől a rohamos fejlődéstől, ki tudja, mikor áll elő valaki azzal, hogy ideje bennünket kigyógyítani a vámpírság mérgéből. Erre nem gondolnám, hogy lenne lehetőség, de bármi előfordulhatott már. És térjünk vissza Lydia-hoz. - Akkor csak mondd azt, hogy nem sokra jutottál. -vontam egyet a vállamon. Nem állt szándékomban ma jelenetet rendezni, az amúgy sem volt bevált szokásom, a csendes gyilkos szerepében tetszelegtem, és a tekintetemmel gyilkoltam, ha a helyzet úgy hozta, hogy így kell tennem. - Elárult valamit arról, hogy mit tervez? - kérdeztem félrebillentett fejjel és belekortyoltam az italba. Sejtettem, hogy elő fog bukkanni a nőszemély húgának a neve, hisz ha nem is olyan régóta, de már ismerem annyira a gondolkodását, hogy elsőként megpróbálja visszahozni majd elveszített testvérét. - Vagy még ennyire sem vagytok bizalmas viszonyban? Mert akkor meglehetősen csalódott lennék. Amíg nem az én megölésemet tervezgeti, addig jobb is, ha lefoglalod. -sóhajtottam fel elgondolkodva, és hátradőltem a széken. - Remélem, nem készültél őt megkedvelni. - néztem aztán határozottan a szemeibe. Látni akartam minden mozzanatát, hogy átsuhan-e valami az arcán.
Nem várhatta volna el, mégis megkövetelte tőlem, hogy napok alatt az egyik általam látott legerősebb, legtávolságtartóbb és legintelligensebb boszorkány közelébe kerüljek olyannyira, hogy akár meg is tudjam ölni egyetlen kézmozdulattal. A világmegváltás jelenleg nem szerepelt a képességeim között, ha nem lett volna Victor állandóan gonosz fényben csillogó szeme, amelyből képes voltam következtetni arra, hogy egy pillanat alatt megölné az összes családtagomat, akkor esélytelen lenne a találkozás, amire megkért. Ahogy az is, hogy ebben a városban töltsem az időmet azon törve a fejem, hogyan tudnék kijátszani egy nőt, akit nem is ismertem és semmit sem ártott nekem. - Kíváncsi vagyok, miért velem végezteted el a piszkos munkát és nem a saját kezedbe vetted a dolgokat? Már ehhez is lusta vagy? – Kérdeztem őszinte érdeklődéssel, felvont szemöldökkel, majd a számhoz emeltem az általa rendelt italt. A napközben italozás egyáltalán nem tartozott a hobbijaim közé, de az utóbbi időben szükség volt valamiféle kapaszkodóra, aminek a segítségével el tudtam viselni Victor-t. Amikor megismertem nem láttam benne mást, mint egy segítő kezet, aki védelmet ajánlott minden fenyegetéstől, még önmagamtól is azért cserébe, hogy amint képes leszek igazán kontrollálni az erőmet kér tőlem néhány szívességet. A legmerészebb álmaimban sem fordult meg a gondolat, hogy az egyik kívánsága a gyilkosság lesz. Általam. - Találkoztam vele és megkértem, hogy mentoráljon, mivel fogalma sem volt arról, hogy ki vagyok, de én előadtam, hogy mennyit hallottam róla és milyen hatalmasnak tartom. – Kezdtem bele a mesélésbe. Egyáltalán nem éreztem jól magam, dühített, hogy belekeveredtem ebbe a helyzetbe és két ősi ellenség harcában jelenleg én voltam a titkos fegyver, aki az egyiknek jelentett, a másiknak pedig a megölését tervezte. Áldottam az eget, hogy nem ismertem Eva-t… ellenkező esetben biztosan képtelen lettem volna megtenni, amire Victor kért, még így sem láttam magam előtt a képet, miszerint hátba szúrok valakit. – Rögtön beleegyezett, amikor felajánlottam a szolgálataimat a leckékért cserébe, bár azt hiszem, erről a rossz szokásomról le kellene mondanom. – Apró sóhajtottam, aztán ismét Victor arcára vándorolt a tekintetem. – Ez a nő túl sokat élt ahhoz, hogy egyszerűen megbízzon bennem. Ha eddig eltűrted a létezését, egy kis időt várni nem lehet annyira nagy dolog. – Nyeltem egyet, mikor megkérdezte, talán megkedveltem-e. Mindenféleképpen inspirálóan hatott rám, olyan volt, amilyen én is szerettem volna lenni: erős, magabiztos, független, akitől félnek, tartanak és tudják, mire képes. Viszont jelenleg csak egy szolga voltam.
- Bárcsak lusta lennék. - sóhajtottam fel vágyakozva, és hátradőltem a kényelmes, párnázott széken. - De szomorú tény az, hogy az az átkozott boszorkány megtalálta a módszerét annak, hogy azt se tudjam, hol van. - koccantak össze a fogaim. Alig ittam valamit, de úgy érzékeltem, hogy az alkohol már dolgozik a gyomromban, és pár érzés már most vehemensebb, mint amúgy lenni szokott. És amúgy sem vagyok egy díszpinty, így amikor elveszítem a türelmemet, a körülöttem levők tudják előre, hogy világháborút lennék képes a nyakukra szabadítani. Kegyetlen volt a valóság,m már évekkel ezelőtt ki kellett volna végeznem azt a nőszemélyt, mikor még lehetőségem volt rá, de azóta gondoskodott arról, hogy ne tudjam elkapni, utolérni. Ezért is volt Lydia az utolsó esélyem. Nem pazaroltam volna időt arra, amit én magam is könnyű szerrel el tudtam volna intézni. De nem volt a kezemben megfelelő eszköz hozzá. Lydia-nak pedig gondoskodnia kell arról, hogy Eva kezében se legyen eszköz. - Micsoda hős! Végre valakin kiélheti a nem létező anyai ösztöneit. - forgattam meg a szemeimet unottan. Ismertem azt a nőt évszázadok óta, már akkor sem csíptük egymást, mikort egyszerű ember voltam, és az, hogy elcsavarta legnagyobb bajtársam fejét, megpecsételte azt, hogy milyen viszony lesz kettőnk között. Aztán újabb és újabb komoly pecsét került kettőnk iratlan szerződésére, és rájöttem arra, hogy itt nincs mód békére. De vele nem is lennék hajlandó békére lépni. Kettőnk kapcsolata csak úgy érhet véget, ha egyikünk meghal. - Nem kell bemutatnod, hogy milyen az a nő. De ne engedj a látszatnak. - hajoltam közelebb hozzá, és megfogva az állát késztettem arra, hogy ő is a szemembe nézzen. - Az a nő egy önző, alattomos boszorkány. A saját testvére halála a lelkén szárad, a legjobb barátom életét is kioltotta. Nem érdemel sem bizalmat, sem azt, hogy valaki szemében hősként tündököljön. - Dimytri-t illetően ferdítettem. Tény, hogy Eva megölte. De valójában csak hibernálta őt, hogy egy megfelelő alkalommal visszahozhassa. Lydia-nak azonban nem kötelező tudnia mindenről. A legkisebb szükségsem sincs arra, hogy empátia alakuljon ki benne Eva-t illetően.
Halvány mosoly játszott az ajkaimon. Aki okos, az okos, Eva pedig az volt, persze, hogy elrejtette magát Victor elől. Én is ezerszer gondoltam már erre a módszerre, de nem voltam elég erős ahhoz, hogy ne csak magamat, hanem a családomat is elbújtassam. Ha magamat nagy nehezen sikerülne is, a szüleim védtelenek maradnának és Victor-nak az első dolga lenne, hogy rajtuk álljon bosszú az én árulásom miatt, pedig most legszívesebben tényleg a föld alá kívántam volna magamat és az egész ismeretségünket. - Ha nem lennének a nem létező anyai ösztönei, akkor fogalmam sincs, hogy kerülhettem volna a közelébe. Szerencsém volt, hogy kell mellé valaki, aki segít majd neki egy varázslatba, amihez még neki sincs elég ereje. - Túl sokat kotyogtam, de inkább, minthogy meggyanúsítson az információ visszatartásával és bedurcázva az alkohol hatására elkezdje szorongatni a torkomat. Belőle ez is kitelik, főleg, hogy olyasvalakiről beszéltünk, akit utált. - Mi történt pontosan közöttetek? Az, hogy tett valamit, ami neked nem tetszett már rég nem elég, elmondhatnád az elejétől a végéig a történetet. - Komolyan néztem rá. Tudni akartam, miért tervezett bérgyilkost csinálni belőlem, nem mintha túlságosan adtam volna a szavára... bármit kitalálhatott, nem voltam gondolatolvasó, hogy megállapítsam, igaz-e, amit esetleg elmond. - Az lenne a bajod, hogy megölte a legjobb barátodat? Neked voltak egyáltalán barátaid? Meglepő. - Megforgattam a szemeimet. Érdekes folyamat, amikor először megpillantottam Victor-t felettébb szimpatikus volt, nem sejtettem, hogy a szép fizimiskája mögött egy szörnyeteg lakozik. Bár ilyeneken meg sem kellene lepődnöm, egyre többször derül ki, hogy nem minden olyan, amilyennek látszik. - Nem tudok egyik napról a másikra segíteni a problémádon, úgyhogy remélem fel tudsz áldozni néhány hónapot az örökkévalóságodból és kivárni, míg elnyerem a bizalmát. De mi véd meg engem attól, hogy ő megöljön? Ha esetleg rájön, ki miatt kerültem a közelébe. - Kérdeztem elgondolkozva azon, hogy jelenleg az én bőröm van a legnagyobb veszélynek kitéve mindkét oldalról.
- Sejtem, milyen varázslathoz kellesz neki. Még mindig nem tanulta meg, hogy a halál nem játékszer, és hogy nem képes irányítani. - Ismertem Eva gyengepontjait, elvégre emberként gyakorta volt szerencsém hozzá. Ő volt a szeretett nő legjobb barátnője, Katerina oda meg vissza volt érte, én pedig hiába próbálkoztam, nem tudtam őt megkedvelni. Túl sokat kaptam belőle, ő is belőlem. Azon már meg sem lepődtem, hogy Dimytri beleszeretett ebbe a nőbe, hiszen a szépsége valóban páratlan. A vele kapcsolatos problémák mind a felszín alatt kezdődtek, és úgy tűnt, még mindig nem állt készen a változásra. Ha megkísérli visszahozni a halálból a húgát, erősebb lesz, mint gondoltam volna. De ha elbukik, még lehet esélyem ellene. Lydia pedig remélhetőleg szabotálni fogja, nem pedig támogatni a nagy családi összeborulást. Már így is vártam a percet, hogy mikor hozza a nyakamra egykori hű cimborámat, és milyen hazugsággal tömködi majd tele a fejét. - Ebben a történetben ne keresd a jót meg a rosszat, mindketten rosszak vagyunk. Valószínűleg ezért sem vitték még vászonra kettőnk tökéletes barátságát. - forgattam meg a szemem. Beszélni arról, hogy Eva miatt ültem még mindig itt, éltem egy életet, amit nem akartam, nehéz volt. Katerina után már nem volt olyan élvezetes az élet, mint ahogy én azt gondoltam, nem tudtam másra gondolni, csak rá. A gondolatok felemésztettek, Eva pedig ott volt, hogy egy utolsó kegyetlen döfést mérjen rám. Azóta is kísértett. Ez volt a célja az egésszel. - Ő volt Katerina legjobb barátja. Én pedig... szerettem azt a nőszemélyt. Neki ez egy... kicsit sem tetszett. Az sem, mikor szó nélkül tűntem el az életükből. Kásőbb, mikor rájöttem, hogy nincs életem Katerina nélkül, őt már nem találtam. Csak... ezt az átkozott boszorkányt. Eszemben sem volt vámpírrá válni. - legyintettem. - De ő tett arról, hogy életem minden napján eszembe jusson minden elkövetett hibám. - Még mindig nem mondtam el, pontosan mit tett ellenem az a ravasz kis boszorkány. - Nem a legjobb barátom elcsábítása és megölése volt a pályafutásának csúcsa. - Arra már ki sem tértem, hogy szerinte meglepő, hogy nekem valaha voltak barátaim. Voltak. Mindenkinek megadatik az ilyemi legalább egyszer. Hátradőltem, mikor az életével hozakodott elő. Végigmértem a csinos kis pofikáját, majd felsóhajtva belerkotyoltam az italomba. - Ha jól tudom, van neked egy mágikus csodabogarad, aki utánad jött. Miért nem kéred meg, hogy csináljon valami kis abrakadabrát, hogy ne essen bántódásod? - kérdeztem, tényként közölve, hogy mindent tudok arról, mit csinál a városban. Vagy hogy kivel lóg együtt, bár nem ismertem azt a pasast, látszólag ők viszont már nem az ismerkedés fázisában voltak egymással. - Ja, és ha én észrevettem, hogy mit csinálsz, jobb, ha figyelsz erre. Eva is képes szemmel tartani, ha akar. Bogaram. - tettem hozzá komoly ábrázattal, a hangom felvett némi cinizmust, de inkább csak egy újabb kört rendeltem magunknak.
Megcsóváltam a fejem. – Úgy csinálsz, mintha te tanulnál a hibáidból. Van egy olyan érzésem, hogy ez nem az első alkalom, hogy meg akarod ölni vagy öletni és mint látható, eddig nem sikerült… nem kellene felhagynod ezzel a farokkergetéssel? – A kérdésem egyszerűen kibukott belőlem, a kérdőre vonása soha nem szerepelt a terveim között annak ellenére, hogy én magam nem féltem tőle. Szüksége volt rám, ha el akart volna tenni láb alól, akkor számtalan alkalommal megtehette volna anélkül, hogy bárki kérdőre vonta volna. A családom vak volt, fogalmuk sem volt a Victor-ral kötött üzleteimről, az utazásaim magyarázata pedig legtöbbször a munkám volt, művészeti tanácsadóként megszokott volt, hogy az egyik estét az ország egyik, a másikat pedig a másik végében töltöttem. A festmények, szobrok, műalkotások megnyugtattak, akkor is, amikor eszembe jutott, vajon mikor fog kopogtatni az ajtómon a mellettem ülő, akinek a meséje hallatán olyan gondolatok kezdtek el kavarogni a fejemben, amelyeknek kimondásával valószínűleg tényleg megástam volna a síromat. Ezek után mondja nekem valaki, hogy a nők mennek a szívük után… minden egy lány miatt volt, aztán a testvériség szintjére emelt barátság miatt. Szó sem volt itt nagy, érzékelten vámpírról. - Katerina a Petrova lány, ugye? Az mikor is volt? Ötszáz éve? – Felvontam a szemöldökömet és sóhajtottam egyet. Nem az én dolgom volt, aztán mégis, hiszen én voltam az, akit belerángatott ebbe az egészbe. Erre innom kellet,t pedig elhatároltam magamat a napközbeni, sőt a legtöbb esetben az éjszakai alkoholfogyasztástól is. – Nem várhatod el tőlem, hogy én megváltom a világot, míg te egy bárpultnál ücsörögsz és néha rám csörögsz azzal a kérdéssel, hogy miújság?- Felé fordítottam a fejem, láthatta, hogy komolyan beszélek. Egyedül képtelenség volt egyáltalán nekiindulni az elméletben felvázolt terve megvalósításának. Öngyilkosság. És nekem nem voltak szuicid hajlamaim. – Neked is csinálnod kell valamit. Bármit, amivel megkönnyítheted a dolgomat… tégy neki keresztbe, okozz neki problémát, srófold fel az irántad érzett utálatát, hogy tovább tartson maga mellett. – Megijedtem és rosszul voltam magamtól… bűnöző mesterelme lesz belőlem Victor társaságában? Egy boszorkány ellen szövetkeztem és ötleteket találtam ki, amik megkönnyítik a meggyilkolását. Ezért engem ki fognak átkozni az összes lehetséges közösségből és biztos, hogy soha nem lesz nyugtom… egy vámpír szolgája leszek, akit a boszorkány-és varázslóvilág utálni fog és megvet. Gondolataimból Victor rángatott ki, Anthony említésére a sejtjeim összezsugorodtak, hatalmasat dobbant a szívem az engem hirtelen elöntő ijedtség-düh kombinációtól. Nem. Ebbe a játékba nem megyek bele. – Szállj le Anthony-ról, Victor. Ha csak megpróbálod megkörnyékezni esküszöm neked, hogy kiszállok. Mindenbe beavatom Eva-t és az sem érdekel, ha ő lesz az, aki kitekeri a nyakam, mert legalább rád fog szállni. – Mélyebb levegőt vettem. Van, akiért akár szó szerint is haraptam.
- Tévedsz. Egész jól megvoltam ezzel az érzéssel az elmúlt kétszáz évben, mert abban a hitben voltam, hogy már valaki megtette helyettem, ami nekem nem sikerült. De ez a nő egyszerűen levakarhatatlan. - forgattam meg a szemem. Nem volt probléma az őszinteségemmel, sosem féltem kimondani, hogy mit is gondoltam, de Eva egy olyan része volt az életemnek, aminél nem is lehetett ferdíteni. Itt csak utálat volt, más nem igazán. Igaz, nem vittem túlzásba azt sem, hogy akkoriban megkedveljen, inkább beletörődtem abba, hogy szívfájdalom ide vagy oda, csak egyszerűen nem leszünk barátok. Ezt még túl is éltem volna, sőt. Addig lettem volna nyugodt, míg csak ennyi problémánk van egymással, hogy nem férünk bele egymás szeretetkosarába. De a probléma ennél összetettebbé vált a baklövésemkor. De ettől a hülye bosszúhadjárattól ő nem lesz jobb barát, és mi több, mit gondolt, kinek kedvezett azzal, hogy örök életre erre a világra küldött vámpírként? Inkább hülye lépés volt, tekintve, hogy azóta már nem egy név került fel a halállistámra. - Hm, úgy veszem ki a hangodból, hogy nem értesz egyet velem. - jegyeztem meg meglehetősen szemtelenül, de rezzenéstelen tekintettel. Álljon be a sorba, ezt az egészet rajtam és Eva-n kívül már senki nem élvezte, és nagy eséllyel soha nem is értette, mert... ez olyasmi volt, ami kettőnk között dőlt el. Egyetlen pillanatban, de az a momentum elég volt ahhoz, hogy mindent megpecsételjen. Nem volt mit módosítani rajta, megpróbálni eltussolni. Hibáztam. Hibázott ő is. Sosem mossuk le magunkról, ahogyan a következményeit sem. - Á, leginkább csak te látsz akkor, mikor egy pultnál ülök és iszom. - vontam a vállamon, ekkor már vigyorogva. - Na jó, a napom többi részében is iszom általában, de nem bárpultoknál. - sóhajtottam fel. Ez már csak részletkérdés volt, de én szerettem a részleteket. Ha nem így lett volna, valószínűleg régen nem lettem volna már itt, hanem ahogy ez a drágalátos leányzó elvárná, már tovább léptem volna. - Próbálkozom hidd el. Bár az utálatát már nehezen húznám még inkább felfelé, úgy érzem, már nincs jobban fel. De ti boszorkányok vagytok, akár a Jupitert is lehozzátok a bolygónkra, ha úgy tartja kedvetek. Én csak valaki nyakának az átharapásához értek. - pislogtam ártatlanul. Tudtam, hogy mit várna tőlem, de azt meg ő tudhatta már rólam, hogy sajátos filozófiával éltem az életemet. És milyen szomorú, ő semmit nem tehetett az ellen, amit éppen csinálnia kellett, hisz csak törlesztett. A kitörésére csak vigyorogni tudtam. - Ó, szerelem a levegőben. Belőled pont nem néztem ki. Tudod, mindig is annyira... antiszociálisnak tűntél. - rántottam meg a vállamat, majd újabbat kortyoltam az italból. - Én nem fenyegetek, csak megmondtam, hogy mire figyelj. Én nem bántom a kis... barátodat.
- És most is azt várod, hogy valaki más tegye meg helyetted, amit neked kellene. Addig mész, míg más nem piszkolja be a kezét amiatt, ami igazából csak téged idegesít. Téged nem motivál az elvégzett munka öröme? Talán jobban esne a halála, ha te magad ölnéd meg. - A pult mögött álldogáló srác eléggé értetlenül nézett rám egy pillanatig, de nem foglalkoztam vele. Attól nem hiszem, hogy tartanom kellett volna, hogy kihívja a rendőrséget. Pont rám, amikor egy vámpírokkal teli városban él? Szerencsétlen, még én kezdtem el sajnálni őt. És magamat is, amiért belekeveredtem ebbe az ügybe és nem csaptam rá Victorra az ajtót, telefont, ablakot, bármit, ami a kezem ügyébe kerülhetett volna, amikor előállt ezzel a borzasztó ötlettel... annyit kellett volna tennem, hogy fogom a családomat, elmondok nekik mindent, Anthony-tól kérek segítséget és magam mögött hagyom a Victor-ral kötött üzletet. Legalább nem lettem volna az általa épített falak közé szorítva, csakhogy ez felettébb önző dolog lett volna... a szeretteimet arra kényszeríteni, hogy állandóan nézzenek a hátuk mögé több, mint gonoszság. - És mi van a legjobb barátoddal? Őt nem tudod felhasználni annak érdekében, hogy Eva-nak ne legyenek jó napjai? Vagy ahhoz túl erkölcsös vagy, hogy a saját szeretteidet bántsd? - Vontam fel a szemöldökömet. Veszett ügynek éreztem az egészet, azzal már nem is próbálkoztam, hogy Victor lelkére beszéljek. Neki nem volt olyan. Maximum egy apró csökevény, amiben talán még pislákolt valami emberi, de én eddig nem igazán láthattam ezt a részét... előttem mindig hideg, célratörő és a saját vágyaival foglalkozó volt. - Nem vagyok szerelmes. - Jelentettem ki ismét felé fordítva a tekintetemet. Azt már fel sem vettem, hogy antiszociálisnak nevezett. Ő is az, ezért talált meg engem, nem? - Anthony fontos nekem, ő foglalkozott velem, amikor kiderült, hogy boszorkány vagyok. Nélküle neked sem lennék a hasznodra, úgyhogy melegen ajánlom, hogy tényleg tartsd a szavad és hagyd békén. És ha lehet, akkor ne is küldj senkit hozzá azzal a céllal, hogy bántsa. - Biggyesztettem hozzá ezt az apró kérést is, hiszen a saját példámból kiindulva bármi lehetséges volt.
Felvontam a szemöldökömet. Lydia sosem volt az a halkszavú boszorkány, megtalálta az alkalmat arra, hogy hol burkoltan, hol egészen nyíltan megmondja a véleményét arról, amit tettem vagy próbáltam letenni az asztalra. Igaz, közvetve, mert nem ok nélkül küldtem mást Eva nyakára. - Semmi sem motiválna annyira, mint annak az átkozott boszorkánynak a megölése. De én nem ölhetem meg. - ejtettem ki a szavakat lassan, némileg szájbarágósan, miközben felkutattam tekintetét. Megvolt rá az okom.- Ahogyan ő sem ölhet meg engem. Ha legközelebb találkozol vele, kérdezd meg, miért nem. - forgattam meg szemeimet. Ha megölhetném, már régen pontot tettem volna az egész mondat végére. Több évszázadnyi fejfájástól szabadíottam volna meg magamat, ha Eva-t sikerült volna kiiktatnom. A gyilkolástól nem ijedtem vissza, és gyerekes vád volt Lydia részéről, hogy azt hitte, én csak ülni kívánok, míg más elvégzi helyettem a piszkos munkát. Ebben a helyzetben kénytelen voltam. Ha ő öli meg Eva-t, nekem nem esik bántódásom. Ha én ölöm meg, mindketten meghalunk. Ez ilyen egyszerű volt. De nem dicsekedtem vele senkinek, ahogyan nyilván ő sem tette, mert eléggé groteszk kettőnk történetének ezen pontja. A két ellenség bárkit megölhet, csak egymást nem. - Gondolkodj, hátha tudsz adni olyan tanácsot, ami eddig nekem még nem jutott eszembe. Ha Dimytri felébred, Eva-t fogja támogatni. Ez a szerelem ereje. Nekem pedig hányingerem van. Csak most nem tudom, hogy ettől a hitvány whiskytől vagy a kettejük szerelmétől. -futott végig rajtam még a hideg is. Felállt minden apró szőr a hátamon, ahogy eszembe jutott, hogy ha nem udvaroltam volna Katerinának, Eva sosem találkozott volna Dimytri-vel. Bár akkor én sem találkoztam volna Eva-val. Nem is tudom, hol kellene újraírni ezt a történetet. - De ennek ellenére, bajtárs nem bántja a bajtársát. -tettem hozzá. Bármi is történjék a jövőben, ezt az egyet szem előtt kellett tartanom. Bár ott volt benne az, hogy Eva halálával bántanám a legjobban, de örüljön annak, hogy fizikailag nem jutott eszembe bántani. Elvigyorodtam, mikor kioktatott, hogy mit ne csináljak. - Hm, már egészen kitanultad a trükkjeimet. Megérdemelsz egy csillagot az ellenőrződbe. - fűztem hozzá, majd pénzt dobtam a pultra. Kezdett elegem lenni ebből a helyből, a sok nyavalyás részegből, és a hangoskodó, vihogó fiatal lányokból. - Az az érzésem, hogy ha húsz másodpercen belül nem megyek el innét, egy egész focicsapatot fogok vacsorázni a pompom-lányokkal együtt. - néztem a biliárd asztal irányába. - Van még valami, amiről tudnom kell? Vagy információ, amire neked van szükséged?
Úgy tűnik, a mai napon tényleg nem fogok kihúzni belőle semmi lényegeset. Még azt sem, hogy egyáltalán miért nem rendezhetik le ezt a meccset egymás között? Miért kell feltétlenül belerángatni egy harmadik, negyedik, netán ötödik személyt is ahelyett, hogy szemtől szembe állnának és eldöntenék, addig nem tágítanak, míg valamelyikük győztesen nem kerül ki a harcukból. Csakhogy ezzel a kijelentésével felkeltette az érdeklődésemet, amit nem fogok tudni könnyen elaltatni… - Szép is lenne, ha a következő találkozásunkkor úgy kezdenék, hogy milyen kapcsolat van kettőtök között és miért nem szúrhatjátok szíven a másikat. Nem lenne feltűnő. – Hangom szarkasztikusan csengett és elkönyveltem, hogy most be kell érnem a semmivel. Eva-tól nem érdeklődhetek, esetleg csak akkor osztana meg velem ilyen információkat, ha már nagyon jó viszonyban leszünk és valamilyen oknál fogva a beszélgetéseink során felmerülnének a régi ellenségek. De Eva nem olyan típusnak tűnt, aki egy pizsamaparti keretében szívesen kitárulkozott volna. - Szóval egyre több és több játékos várható a képbe. Pazar. Majd ha lesz egy kis időd, írnál nekem egy összefoglalót arról, hogy kitől mire számítsak? Elvégre itt évszázados kapcsolatokról beszélünk, nem tegnapi megismerkedésektől. – Egyre inkább kétségbe estem. Olyan képletbe kerültem, amelynek az összetevői régebb óta ismerték egymást, mint amire én visszamernék emlékezni. Hirtelen még azt sem tudom, hogy mi áll a történelemkönyvekben abból az időszakból, amikor ők a fénykorukat élnek és azóta a dolgok csak még jobban eldurvultak. Örültem annak, hogy az a veszély nem fenyegetett, hogy vámpírrá váljak vagy máshogy kapjam meg az örök élet átkát. Nem bírnám elviselni, ha több élethosszig azt kellene átélnem, hogy mennyire gyűlölnek, megvetnek és hogy el akarnak tenni láb alól. - Ha megfordult a tömegmészárlás gondolata a fejedben, jobb is, ha mész. – Sóhajtottam, miközben a poharam peremén húzgáltam az ujjamat, csak úgy szórakozás és feszültségcsökkentés gyanánt. – Nyugodtan itt hagyhatsz a kétségeimmel és a kérdéseimmel. Csak ne sürgess. Vámpír vagy, időd bőven van, a bizalmat viszont nem lehet két perc alatt kiépíteni. – Néztem rá kissé komolyabban, mint eddig. Nem voltam mindenható, egyszerűen csak annyit tudtam tenni, amennyihez képességeim voltak. Az, hogy engem akart a végrehajtójának, azzal az áldozattal járt, hogy nem voltam olyan, mint egy vérszomjas vámpír, aki bármikor letéphetné Eva fejét a helyéről. – Van valami különleges kívánságod, amit teljesítenem kellene ahhoz, nehogy megbomoljon a lelki békéd? – Néztem rá negédes mosollyal.
Magány. Lerítt rólam a kis sarki asztalnál, hogy nem vágyom társaságra. Néha tértem be csupán, akkor sem maradtam soká; csak addig, míg nem találtam tökéletes jelöltet az áldozati bárány szerepére. Imádtam hallani az utolsó sikolyokat, főleg azután, ahogyan a nyakamban csüngtek. Azt gondolták, hogy egy felejthetetlen éjszakában lesz részük, ám ez valójában csan nekem az. Vagyis, egy ideje már nem számolom, és nem is tartom fejben ezeket az élményeket. Egyszerűen csak megtörténnek, furcsa hobbi ez, és nem is tüntetnek ki érte. Előbb vagy utóbb biztosan fel fog tűnni valakinek, hogy halál követi az utamat, de mindaddig kihasználom a szabadságot. Úgy, ahogyan már kétszáz éve teszem. Egyszer sem kaptak még el. Nem most fog eljönni az a bizonyos pillanat. Ringattam az erős italt a pohárban, miközben a színpadot bámultam. Mindig is azt hittem, hogy ha újra látom majd ezt a lányt, kiugrik a szívem a torkomon. Valójában egészen jól kontrolálltam a dühömet, amelyet Scarlett látványa okozott. Tombolt a lelki világom, a haragom egyre feljebb csapott, ám ezt a külvilág felé csak a fogaim összekoccanásával jeleztem. Az üvegpohár lassan tapadt az asztal lapjához, tekintetem izzott, ahogyan a hangját hallottam. Régen elkerülte a figyelmemet, hogy tud énekelni. Most sem ez érdekelt a legjobban. Porrá tudtam volna zúzni a testét, a csontjait azok után, amit tett. Otthagyott engem a fenevad apjával, akiről kiderült, hogy valójában nem is vérszerinti rokona. A hűtlen anyja megkapta a méltó büntetését azok után is, hogy ez a lány csak úgy fogta magát, és eltűnt. Először hozzám tért be. Akkor szembesült azzal, micsoda beteg lélek lakozik bennem. Azt hittem, hogy meghalt. Idáig éreztem a parfümje illatát, pedig megannyi szag és tömény alkohol keveredett már a levegőben. Percek teltek el. Meredten bámultam. El akartam kapni őt. Mindvégig, ennyi éven keresztül az ő vérére vágytam, a kiontására... a legjobb barátomnak tartottam őt. Az egyetlennek. Többnek, mint testvérem. Sokkal többnek. Ő mit sem törődve ezzel a kötelékkel, eltűnt. Csak azért, mert látott valamit. Leköszönt a színpadról. Én pedig ezt követően pattantam fel, de még így is próbáltam megőrizni a hidegvéremet. Minden erőmre szükségem volt hozzá, hisz nem voltam az önuralom mintapéldánya. Soha nem fogtam vissza magam, talán ezért sem ismertem kegyelmet. A természetfeletti mocsárban én voltam az a hóhér, aki nem éhségből ölt. Azt már nem mondtam volna, hogy ösztön nem lapult a tetteim mögött, valami mindig is vezérelt. Követtem, egészen az öltözőig. A tömeg hangja már alig szűrődött be. Bizonyára nem kereshet sokat ezzel az egész nevetséges gyerekműsorral, amit egyesek képesek karriernek titulálni. De mielőtt lenyomta volna a kilincset, a háta mögé kerültem. - Ne fordulj meg - mormoltam a fülébe, de ekkor már éreztem, miért is lüktet annyira a halántékom. Már minden értelemben egymás ellenségei lettünk. Ő vérszívó volt. - Azt hittem, már meghaltál. Halottnak kéne lenned!
Magány. Ez a fogalom egybefonódott az életemmel. Hosszú évszázadok teltek el azóta, hogy normális kapcsolatot voltam hajlandó kialakítani bárkivel. Zárkózott lettem, árnyéka vagyok egykori önmagamnak. Vannak dolgok, amiket jobb lenne elfeledni, s talán minden könnyebb lenne. Ha ennyi idő nem volt elég a tovább lépésre, akkor még mennyi kell? Bár ne derült volna ki életem hajnalán az a titok, hogy én igazából nem is az uralkodó gyermeke vagyok. Akkor minden máshogy alakult volna, már nem élnék, boldog életem lett volna a gyermekeimmel, a férjemmel és igazi ember lehettem volna. Hogy most vágyok-e arra, amit minden törékeny, halandó ember életcéljának tart? Egyértelműen nem. Tudom jól, hogy nem maradhatok örökké Mystic Falls-ban és élhetek holmi bugyuta énekelgetésből, de egyenlőre beválik nekem a dolog. Jó pár évvel ezelőtt, amikor még a hippi volt a menő még egyetemre is jártam. Éjt nappallá téve buliztam az egyetemi haverjaimmal és habzsoltam az élvezeteket minden tekintetben. Sosem érdekelt az, amit ott tanulok csak ki akartam próbálni. Ma már nem tudnék elhelyezkedni a szakmámban, mivel hogy nézne az ki, hogy egy pár évtizedes diplomát nyújtok oda a munkáltatónak és én egy percet sem öregedtem. Nem feltétlen jó az örök fiatalság, mint már említettem a hátrányát, de igazából nem tudom, hogy mi lenne a jó. Bánom is meg nem is a dolgokat. Néha eszembe jut egy név, aki egykoron oly' sokat jelentett nekem, de azóta nem láttam, hogy eljöttem otthonról. Hogy hiányzik-e? Nem, de valamiért egyre több kép villan fel mostanában Matthias St. James-ről az elmémben. Valami készül, egyértelműen érzem, de magam sem tudom megmondani, hogy mi. Az elmúlt húsz évben túl békésen éltem ahhoz, hogy ez így maradjon. - Köszönöm, köszönöm - mondom mosolyogva, miközben meghajolok. Végre lenyomtam az utolsó dalt is. Végre vége ennek a nyavalyás koncertnek, ami igazából nem is koncert csak én hívom annak. Egyre többször gondolok arra, hogy fel kellene mondanom és magam mögött hagynom a várost, pedig még nem is rég érkeztem ide. - Jó voltál ma, Scarlett - bök felém a főnököm, mire csak egy kényszerített vigyort engedek el az irányába az öltözőbe menet. Nincs kedvem semmilyen bájcsevejre. A kilincs után nyúlva hirtelen megrezzenek, lépteket hallok, sokkal lomhábbak, mint az itt dolgozó embereké. Ha a szívem még dobogna biztosan hevesebben verne, mint eddig bármikor. Meghallom a hangját, a szemeim kitágulnak, de nem adok hangot a meglepettségemnek. Nem fordulok meg, egyenesen az ajtót bámulom, s hatalmasat nyelek. - Ebben igazad van, Matthias - nyomom meg a nevét. Késztetést érzek arra, hogy szembenézzek vele, de nem visz rá semmi arra, hogy ténylegesen is megforduljak. - Mit keresel itt? - kérdezem kíváncsiskodóan. Látni akarom, muszáj a szemeibe néznem.
Kezdőlap
•
• 
